• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 11, 2017 8:12 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 31, 2017 6:25 pm írtam neked utoljára


Chasing visitor
You have to go through the worst to get to the best


Szemöldökömet felvonva hallgatom szavait. Nem, nem újkeletű, hogy Gabriel és Michael így megbeszélne valakit. A két legősibb ark, természetes, hogy más angyalok felett rendelkezési joggal bírnak. Minden harcosnak tartoznia kell valahova, szolgálnia kell valakit, ez a rend, ez a szabály. Minden más esetben bukásra vannak ítélve, hisz ellent mondanak a feléjük rendelt arknak. Persze ez régen volt, ma már vannak jócskán semleges angyalok is, kik csak Atyánkat szolgálják és megpróbálnak nem részt venni a csatározásba. Csodálkozásom tárgya, hogy minden mit kiejt az ajkain, az egyenesen ellentmond viselkedésének, előző találkozásunk szavainak. Ott… Annyira hangoztatta, igaz most is azt teszi mégis.
A két testvér háborúban állnak egymással. Az egyik legjobb harcosát miért akarta volna odaadni Gabrielnek? Nem, ennek semmi értelme nincs, ez nem lehet teljesen igaz. S valahol Stamielnek is tudnia kell, hogy ez nem igaz. Itt valami nem stimmel.
Fejemet enyhén rázom meg szavai után.
- Semmi értelme sincs annak amit mondasz – rázom meg a fejemet újra csak, miközben rátekintek. Nagy levegőt véve hajtom oldalra enyhén a fejemet. – Miért akarta volna Michael ez? – vonom fel az egyik vállamat. – Mire jó neki, hogy most, ha itt vagy, minden angyala téged akar megölni? Lásd be, hogy ennek tényleg semmi értelme nincs. Az egyik legjobb harcosa voltál, az egyik… - hajtom le a fejemet újra csak.
Bármit is higgyen, bármit is csináljon, én emlékszem az angyalra, ki egykoron volt. Nem tudom, hogy mi történt vele, hogy Gabriel mellett milyen eszméket tanult meg, de tudom, hogy Michael mellett óvná az emberek életét, hinne Atyánkba és Őt szolgálná továbbra is.
Nem lenne ennyire kifordulva magából.
- Hogyne férnénk meg? – emelem fel újra tekintetemet, kezeimet széttárva. Aztán rátér a démonokra én pedig enyhén ajkamba harapok, s fejemet hajtom le. Lepaktálni velük, nem, nem mondanám annak. Nem minden esetben, van… Van hogy ki kell használnunk egy démon erejét, hogy elérjük a célunkat, de ez… Ez nem lepaktálás. – A démonok jelenleg értelmesebbül viselkednek, mint a két párt közül bárki. Ne érts félre, de azzal, hogy egymással vagytok elfoglalva, épp arról a dologról vonjátok el a figyelmet, amiért teremtve lettünk… Letettetek. A démonok a valódi ellenségeink, nem pedig mi magunk. Ők mégsem használják ki Teljes mértékben. Lucifer még visszafogja őket, Atyánk tudja, hogy mi végre teszi ezt. De nektek talán még az sem tűnne fel, hogyha az egész világot elpusztítanák, amíg egymással tudtok háborúzni, nem igaz? – húzom össze enyhén a szemöldökömet.
Nem vádaskodni akarok, még csak harag sincs a hangomban. Talán idegesítő lehet, hogy mindig ily nyugodtan és kimérten beszélek. Egy pillanatra sem emelem fel vékonynak ható hangomat. Legfeljebb az értetlenségem és némi csalódottság keveredik szavaim mögött. De aztán csak mélyen sóhajtok egyet, hisz újra csak itt tartunk. Feleslegesen győzködjük egymást, saját hitünkkel, holott tudjuk, hogy talán sose fogunk egyet érteni ezekbe. Őket elvakítja az egymás iránt érezni vélt gyűlölet.
Újabb szavaira azonban felemelt fejjel pislogok értetlenül. Néha eltekintek mellette, le a padlóra és szólásra nyitnám ajkaimat, de úgy érzem, hogy már semmit sem értek igazából. Halkan öhmmögök, de talán semmi értelme az egésznek? Szerencsémre gyorsan témát váltunk.
- Mit csináltál a városba? – kérdezek dacos mondatára válaszul. Valójában lényegtelen, Michael katonáival sem értek ilyen szempontból egyet. Nekik is ugyanúgy elmondanám, hogy semmi értelme egymás öldöklésének.
- A legutóbb azt állítottad, hogy nem akarsz többé báb lenni – mondom halkan, egy megadó sóhaj keretében. Szemeimet lehunyva gyűjtök erőt, hogy válaszoljak neki, mert füllel hallhatóan teljesen félreértett. – Veled ellentétbe engem nem zavart sose és most sem zavar, hogy Atyánk játékában vagyok báb. Elfogadom helyem a világba, a hierarchiánkban. Én csak arra kívántam rávilágítani, hogy valójában a báb szerepből nem léptél ki. Képtelen vagyunk erre, mindig valaki bábjai leszünk. Mindig egy nagyobb erő rabjai leszünk – nem zavarnak szemei ridegsége, szavai hidegsége. Elmondom a véleményemet, mely oly régóta ki kívánkozott már belőlem. Sokat tanultam az elmúlt huszonöt évben. Hallgatni is megtanultam, de sokszor már talán dacból nem is akarok.
- Átvitt értelmet? – kérdezek vissza értetlenül, hogy aztán hirtelen világosodjak meg. – Oh, hogy ezt úgy… oh, hogy úgy… Ooooh… - esik le végül a tantusz nagy nehezen, hogy mire is gondolt. S egy újabb kínos perc következik, amikor megszólalni nem tudván nézelődök a lakásba. Mégis honnan tudnék bármit az emberi… dolgokról? Kitől tanulhattam volna bármit is? Túl sokat kellene tanulnom még és nem tudom, hogy úgy is képes lennék, mindig minden apróságot felismerni.
- Nem hazudok Stamiel – nevetek fel kedvesen, de ahogy folytatja úgy harapok bele ajkamba, vonom fel egyik vállamat. Tekintetem elkomolyodik s az asztalt fürkészem. Fejem rázva nézek fel rá újra. – Nem jókedvemből színleltem. Ne hidd azt, hogy ezt akartam valaha is. Nem volt más választásom Stamiel, s ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy megértem Gabriel szándékát, cselekedeteit, egyszerűen azonosulni nem tudok vele. Miért olyan nagy baj ez? És nem, soha nem hazudtam, még a mennybe is. Lehet, hogy elhitettem a katonáiddal nézeteim hasonlóak, mint nektek, de soha nem hazudtam nekik. Az elmúlt huszonöt évembe bezárva éltem az irattáramba, mit sem tudva a világból, mit sem tudva arról, hogy mi történik idelent, s mindezt miért? Mert Gabriel kisajátította az otthonunkat? Akik meg még sose jártak idelent, nem volt más választásuk a túlélésért cserébe? – csuklik el a hangom hirtelen utolsó kérdésem után. Sűrűn pislogva tekintek fel a mennyezetre és rázom meg a fejemet. Nem tehetek róla, továbbra is rosszul érint, hogy… nem az, hogy ott kellett hagynom az otthonunkat, hanem ahogy ott kellett volna. Minden, amiért dolgoztam valaha is, minden, amiért éltem talán mostanra már mind odaveszett. De tartom magamat ahhoz, hogy nem hazudok, nem akartam térképet készíteni…
S mire enyhe nosztalgiámból feleszmélek, már késő. Aggódó kérdésemet elengedi a füle mellett, és tovább próbálna rajzolni, ha nem akasztanám meg benne.
- Ne tedd, figyelj rám – szorítom meg kezét, de haszontalan, arrébb lök. Elesek a padlón, térdem beverem az asztalba, de ez most a legkevésbé sem érdekel. – Stamiel! – szólok rá szigorúan, ahogy visszatelepedek mellé. Megpróbálom újra és újra megakadályozni tettében, nem érdekelve, hogy mivel próbálik.
Azonban ebben is kudarcot vallok.
- Miért csinálod ezt? – nézek rá komolyan és újra csak megrázom a fejemet. – Nem, egyáltalán nem logikus a viselkedésed. Neked annak kellene fontosnak lennie, hogy Gabriel győzzön… Igaz nekem meg hogy béke legyen – jegyzem meg orrom alatt, kommentráként a saját feladatomat. De az én nyakamba nincs akkora teher, mint az övébe. – Hé, nézz rám – simítok végig arcán, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Mit kaptál Lucifertől? Mi történt veled Stamiel? Miért viseled a háború motívumát? – kérdezem halkan, már-már suttogva. – Miért próbálsz segíteni? Ha bárki rájönne, arra, amit most tettél… - gondolataim nem fejezem be, nem lenne értelme.


Nobody can't save you now§§ szószám 1070 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 30, 2017 12:58 am írtam neked utoljára


To: Ophilia
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



Egyeseknek, nos kicsit a kelleténél is nehezebb a felfogása.. Nem tehetek róla, hogy képtelenek megérteni a múltat, avagy Michael nem verte tán nagy dobra, hogy milyen könnyedén dobott el? Ugyanis az első adandó alkalom kapcsán lepasszolt Gabriel-nek, bár nem, mintha panaszkodhatnék, ugyanis jól megy a sorom. Igaz, némileg... vagyis gyakorlatilag, sokan neheztelnek rám San Francisco-ban. Embereket ölök, angyalokat irtok, és ezt nem szívesen tűrik az élő kis példányok. Nem tehettek róla, hogy számunkra ez a küldetés.. Egymás ellen léptünk fel, s egyébként is ők azok, akik árulók, ugyanis nem mi szövetkeztünk Luciferrel, hanem önmaguk... tekintsünk csak nyugodtan körbe e szánalmas bandán, hiszen a hátsójukat a démonokkal védetik. Mennyire, de mennyire röhejes is ez! S akkor még mi vagyunk a fene nagy gonoszság? Na persze! Röhög a nem létező kis vakbelem! Sőt, igen, a tőlem nem messze lévő angyalka sem különb. Semleges, mert mindenkit szeret, de közben meg olyan naiv... és idegesítő. Esküszöm, ha lenne tapéta, nos már azt kapargatnám a körmeimmel. Na jó... na jó! Én sem lehettek számára leányálom, de vegye már észre, hogy itt a földön máshogy mennek a dolgok. Bele kell tanulni a létezésbe, ugyanis egyszer csak hopp, és máris elmaradt tőlünk fényévekkel! Bár... ha neki jó, akkor keresztet vetek atyánkra esküdve, miszerint további jó nyaralást kívánjak neki.
- Miután a két testvér lepaktált egymás között, miszerint én onnantól kezdve nem Michael seregébe tartózom, hanem Gabrielébe, nos... - Vonok vállat, jót szórakozva ezen kis emléken. - ...nem igazán van más választása az adott angyalnak. De! Én kifejezetten örülök ennek, ugyanis Gabriel jobb nézeteket vall. Viszont... ez nem mentség arra, hogy ezzel egyetemben minden nyavalyás kis Michet követő szárnyas gyűlöljön! Ugye ebben egyetértesz? - Vonom fel a bal szemöldökömet érdeklődően, miközben mélyen az angyalka szemébe nézek. Van egy rend... egy hierarchia, amely szerint egymás után következünk. Ezek alapján tudjuk kik állnak felettünk, s hova sorolhatjuk önmagunk, szóval.. ha Gab felettem van, akkor nem játszhatok kiskirályt, nem de bár? De ez az angyal... inkább nem is logikázom a szavain, és az lesz a lehető legjobb módszer.
- Pontosan. Ugyanis egymás mellett nem férünk meg, s főként miután lepaktáltak a démonokkal. - Mondom mosolyogva, ahogy tapsolok is egy sort. - Brávó! Haladás.. azt hiszem, kezdesz fejlődni! - Beszélek némi módon elismerően, de mégis gúnnyal a hangszínemben. Most sem nézem többe. Örülök, hogy enyhe fokban halad felfelé, de igencsak lassacskán kúszik, avagy mászik azon a bizonyos létrán. Mehetne gyorsabban is, sürgetőbbre fogva a tempót, mert egy félévszázaddal le van maradva tőlünk. Na jó, persze mentségére szólhat, hogy eddig fent volt, de... akkor is! Tempó, kislány!
- Oké, most bántam meg a szavaimat, már ha egyáltalán érzek ilyet.. - A fejemet fogom, és erősen rázom. Komolyan mondom... ilyen nincs a világon sem! Nem ért semmit! Se a vicceimet, se a mondandóm legnagyobb értelmét, mert holt lila gőze sincs az emberi reakciókról. Ilyenkor... ilyenkor fognám, és kidobnám az ablakon az összes létező tárgyat, vagy én magam ugranék ki, de sajnos... sajnos nem halnék bele. Ez már számomra is rendkívüli kivitelben fájópont.
- Én vigyáznék, ha nem éppen nekem rontana minden egyes kis sarkon egy kósza angyalka. - Vágom vissza dacosan. Mégis minek gondol? Öngyilkosnak? Nem keresem én folyton a halál közeli pillanatom, köszöntem!
- Te is csak egy báb vagy, kérlek! - Nyomom meg jelentősebben a szavakat. - Ark-ot nem csinálhattam magamból, így meg értelemszerűen követni kellett valakit, aki meg nem foglal pártot is hisz valamiben. Például Istenben, akinek szintén a bábjai vagyunk. Szóval? Erre is tudsz mit mondani, avagy netán visszavágni? - Tekintettem rideg csillogása, nos már-már vérfagyasztó. Mégsem fenyegetésnek szánom, csak apró figyelmeztetésnek, hogy a türelmem véges határértékén táncol. Én általában végletes vagyok: maga a nyugalom. De ilyenkor... ennél idegesítőbb nincs is a világon!
- Hagy verjem a fejemet a falba... könyörgöm. - Emelem a tekintettemet a mennyezetre, miközben már késztetést érzek, nos a megmentésemre való tekintetért az imádságra. Sírok... rívok... öljön meg akárki! - Ha már az átvitt értelmet sem érted, nos.... ott gond van. Nagyon nagy, és én... mindegy, hagyjuk. Inkább már meg sem hallom ezeket! - Legyintek egyet félszegen, ahogy végül egészen más köti le a figyelmemet.
- Akkor ott lett volna a képzeleted, az álmod, az okkult tudás megléte.. - Nézek rá kirívóan. - ..ne verj át, s ne hazudj. Ezt az egyet kifejezetten utálom egy angyalban! Fent netán nem volt elég megjátszani a párt színlelést? Szóval... fejezd be, míg ilyen igazán türelmes vagyok. - Hangom feszült, rideg, kegyetlenséggel övezett. A későbbi Luciferes megjegyzést teljesen kihagyom, mintha nem is kérdezett volna semmit sem. Vicces!
A térképre koncentrálok rá, kissé akaratosabban is. Ugyanis célom... segíteni. Nem értem miért, de megteszem. Rajzolok, magyarázok.. még számomra is teljesen értelmetlen módon. Valami késztet, kényszerít, sőt azt akarja, hogy csináljam... mi a fene ez? Miért... miért most? Volt-e már ehhez hasonló? Bár... az idő kiesések. Mindegy, a térkép, a rajz, a terv...
- Nem állíthatsz meg! - Tekintettem ördögien villan, ahogy ellököm magamtól a nőt, ezzel is csak folytatva az elkezdett feladatom. - Fogadd el a segítséget, és ne ellenkezz! - Folytatom fennhangon, ahogy aprólékosabban kivitelezem a tervet. - Gabriel meg... előnyben van. Kell az egyenlítés része. - Kacsintok a nőre, amikor is elkészültem, bár, ha közben ellenkezett, akkor durvábbakat is bevetettem. Ugyanis... semmi sem állíthatta meg ezt. Ez egy igencsak jó lépés volt! Sőt tökéletes egyensúlyt hozott!

▲ music: Courtesy Call▲ ▲Words: 867▲ ▲Note: - 

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Máj. 19, 2017 9:47 pm írtam neked utoljára


Chasing visitor
You have to go through the worst to get to the best



Halkan sóhajtom el magam válaszát hallva. Nem vesz komolyan, mintha nem akarna tudomást venni erről az egészről, pedig… Ez baj, nagyon nagy baj. Mégsem erőltetem tovább a témát, egyszer ha beszélni akar róla, majd megteszi.
Egyik szemöldökömet gyengéden vonom fel, ahogy a város angyalairól beszél. Miért kell ezen rugóznunk mindig, mindenkivel? Miért nem lehetne azzal foglalkozunk, amiért teremtve lettünk?
- A te döntésed volt, hogy Gabriel gondolatait követed. Nem kényszerített erre senki Stamiel – mondom csendes nyugodtsággal a hangomban. Aztán csak félrehajtott fejjel nézem fejrázását és további reakcióit. Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy vajon mi játszódhat le az agyukba társaimnak? Min elmélkedhetnek? Mi az…
- S persze a szeret jele, hogy egymásba mártva eltüntetik őket a föld felszínéről – közlöm enyhe éllel a hangomban, mely most engem is meglep. Hasonlót eddig még nem igen produkáltam, nem is nagyon gondoltam, hogy tudok ilyet. Sőt… Azt sem tudom, hogy ez honnan jött. Kezemet ajkam elé helyezem, s döbbenten pillantok a férfira, várva arra, hogy neki vajon feltűnt ez?
- Féltékeny? Hogy? – pislogok hatalmasakat, nem értvén, hogy mire is céloz. Értetlenül szemlélek körbe, ahogy választ próbálok adni kérdésére, melyet amúgy egyáltalán nem értek. Összeszűrni a levet? Egy tárggyal? – De hisz ez lehetetlen – vonom össze a szemöldökömet értetlenkedő arckifejezéssel párosítva. Megemelt hangjától egy pillanatra megmozdít valamit belsőmbe, s emlékeket idéz fel bennem.
Fejemet rázva ér a fésű csattanása a homlokomon.
- Semmi baj – nevetem kissé sután, ahogy felpillantok rá félszeg mosollyal az ajkaim szegletében. Megjegyzése azonban elszomorít. – Vigyázhatnál is magadra... – jegyzem meg halkan, utalva arra, hogy bár szívesen ellátom sebeit, nem szeretném még egyszer ilyen formába megtenni. Erre szokták mondani, hogy egy őrül módjára viselkedik, de…
- Nem is a szeretetről beszéltünk, hanem a követéstől. Vakon hiszel benne és követed. Bábból bábot csináltál magadból… - javítom ki, hisz most itt tényleg nem arról van szó, hogy mennyire szereti magát. Az elmúlt két találkozásunk alkalmával épp eleget emlegette ezt nekem, hogy elhiggyem. De hát, miért is hazudna nekem? – Mondd a démonokat is ilyen nagy kedvvel írtod? – firtatom kíváncsian, enyhén félrehajtott fejjel.
- Céltábla? – vonom össze szemöldökömet értetlenül. – Én… Nem vagyok céltábla, nincs ilyen funkcióm, sajnálom – mondom közelebb sétálva az asztalhoz, teljesen félreértve a dolgokat. De hát mégis honnan tudhatnám, hogy mire is gondol valójában?
Ijedten pillantok le a kezébe lévő papírokra, és tisztes távolságból állok meg tőle. Aztán kiöntöm a szívem neki, teljes őszinteséggel beszélek arról, hogy…
- Mégis miért hazudnék? Nem teszem, ez nem egy tervrajz, még ha annak tűnik is. Mégis hogy lehetne máshogy megrajzolni egy térképet? – kérdezem hitetlenkedve. Mégha… Mégha volt is erről szó, mégha… hasonlóval is kecsegtetett Cassael, hetek óta - vagy tán hónapok? – nem láttam. Ki tudja, talán meggondolta magát, mindazonáltal arra tényleg jó volt, hogy nosztalgiázzak egy kicsikét.
Ám ekkor furcsa dolog történik. Ha eddig sem viselkedett volna teljesen logikátlanul Stamiel, most végképp megteszi.
- Lucifernél, hogy? – nézek rá értetlenül egy tétova lépést téve meg felé. Majd mondd egy újabb szót, melytől beugrik hogy, hol is láttam ezt a pecsét. Hirtelen fagyok le és döbbenek le. Találkozott volna vele? Lehetséges lett volna?
- Hé… - szólok rá, kissé talán erélyesebben, de nem figyel rám. Nagyot nyelve indulok meg felé. Mosolygása megállít, s nem veszem át tőle a papírost. Nem, hiszen ez nem lehet. Leülve mellé tépem ki kezei alól a papírokat, hogy megállítsam művébe. – Hé, ezt fejezd be! Mégis mit csinálsz!? – fogom meg kezeit, ha esetleg mégis tovább akarna rajzolni. – Gabriel angyala vagy, mégis miért akarnál segíteni bármi hasonlóban is? – teszem fel neki a kérdést. Noha örömmel veszek minden hasonlót, mégis egy olyan kaliberű angyaltól, mint Ő… Ezt nem szabad engednem. Sajnálom.


Heavy §§ szószám 590 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 11:21 pm írtam neked utoljára


To: My Darts'
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



Emlékszem a láncokra, amelyek a csuklóimon voltak. Emlékszem, hogy minden mozdulatomra hangosan felcsörrent. Még most is érzem, miszerint a hátam a jéghideg kőfalat érinti, s hogy minden... tett fájdalmas kimenetelű volt. A penge éle, a rúgás mértéke, az elesettség jelképe.. Ashtaroth, a billog, a tömlöc.. Ki bírná oly' hosszú ideig a bezártságot, s mindazt a lelki terrort, amelyet rajtam folytattak? Ki tűrné el a gyötrődés lassúságát, a kínzás végtelenségének tűnő másodperceit, s azt, hogy minden egyes pillanatban újabbnál is újabb csapás mértéke vár rá? Ki...? Ki lenne ilyen bátor egyed, aki nem a haláláért könyörög féltérdre ereszkedvén? Társaim sorra hulltak el, minden nappal fogyatkozott a számunk, s míg egyre több kihívást állított elém, nos kiiktatott. Egy tünékeny sebért, tehát.. mit aggódom? Szembe kellene néznem vele, hogy más a dolgom, a rendeltetésem, sőt a végcélom. Én nem ide tartózom, nem közéjük. Nem vagyok angyal... nem vagyok jó, hanem színtisztán csak gonosz. S a szívem az ördögért dobog... Húú, de jó vicc! Lucifer, már érkezem, vasvillákkal elő, meg a pezsgővel, na persze... előbb repülnék az ablakon, mintsem szimpatizáns legyek, nem, nem, mintha nekem minden álmom lenne a démonok látványa, sőt kifejezetten gyűlölöm a gondolatukat is. Bár van, aki... aki lehetne... nem, még a gondolatát is felejtsd el, Stamiel!
- Engem? Így? Öhh, ugyan már... szexi vagyok. Nézz csak rám! - Mutatok magamon végig, elterelve arról a gyanút, miszerint engem zavarna. Hisz' én ilyenekkel nem foglalkozom, nekem ott van az a tény, hogy haladnia kell a terveknek, és minden egyes dolog a helyén van... vagyis ott lesz. Szép is a gondolati ütemvonal, de a számítások sajnos nem mindig kivitelezhetőek.. Közbe jöhetnek dolgok, vagy átmódosíthatóak egyes felületek. Néha nehezebb egy terv kész vázlatát feltárni, mintsem egy akciót levezetni. Ezért sem akar senki sem a helyemen lenni, vagyis igazából sokan szeretnének, de erre nem adódhat lehetőségük, míg ki nem kerülök a képből, de minden bizonyára kifogok. Semmi sem örök. Michael sem volt az. - Ohh... - Húzom el a számat tettet színjátékkal. - A társaim voltak, megérthetnék, hogy nem magamtól pártoltam el.. - Hirtelen megrázom a fejemet, ahogy nevetni kezdek. Néha viccesebb szembe nézni a ténnyel, máskor meg melankolikus, de mindenesetre én ilyen ingadozó angyalka vagyok, mint a mérleg. Egyszer nevetek, máskor komoly vagyok, de csak színjátékból, viszont az... az komolyság, nem de bár? - Engem amúgy is szeretnek, csak ez a szeretett az angyalpenge felmutatásával jelenik meg. - Teszem a mellkasomra a kezemet, ahogy az alsó ajkamba harapok. - Ki ne akarna megölni? Mindenki! Bingó! - Csapom össze a tenyereimet játékosan.
- Olyan aggodalmaskodó vagy... - Forgatom meg a szemeimet. - Minden csak a tárgyakról szól! Csak nem szerelmes vagy beléjük? Lassan... lassan tényleg féltékeny leszek! Mond melyik tárggyal szűrted össze a levet? - Emelem meg a hangomat megjátszott szórakozási vággyal, mégis incselkedően. Oh, hogy én mennyire, de mennyire totálisan nem vagyok komplett! Bár ez még csoda? Szerintem nem, de szerinted igen? Oh, de cuki! Magammal beszélgettek... őrület!
- Uuupszika, ezt nem akartam. Annyira sajnálom.. - Aggódva teszem ajkaimhoz a kezeimet. Kellett néhány másodperc mire feldolgoztam a sokkot, ugyanis én... én nem neki szántam a tárgyat, csak elakartam dobni. De hát nem tehettek róla, hogy nagy a feje, és mindig bevonzza a tárgyakat... vagyis nem! Azért találtam el, mert egy céltábla! Tudtam én, már itt volt a nyelvem... itt ni, a hegyén! Muhahahah!
- Lehet, akkor élek majd még eme perfekt szolgálati értékkel a későbbiekben. - Mosolyodom el szelíden, majd rákacsintok újfent, újból, ismét, megint... na jó, elég legyen!
- Én? Éééén? Ugyan már! - Legyintek egyet a levegőben. - Én csak magamat szeretem.. M A G A M A T! - Betűzöm le neki szépen, hogy világosabbá tegyem a tényt. De hogyan lehetne ez világosabb? Sötét van.. nagyon sötét, mert este van! - Öhm, ez nem egészen igaz, hiszen én meleg pengei szeretettel várom őket. - Mondom sértődött képet vágva, ahogy a mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat. - Ki más imádná még őket ennyire rajtam kívül? - Mosolyodom el angyali szeretettel, na meg a fenéket, inkább ördögien. - Te más vagy... te eleve céltábla vagy... mármint az enyém, mint izéé... céltábla, érted? Érted! Jó, oké! Megbeszéltük! - Dörzsölöm össze a tenyereimet nevetve.
Végül kilyukadunk egy új témánál, egy izgalmasabbnál, a mennyeknél. Tervrajzok. Áhá, igen! Tervek, rajzok, katonák, helyszínek... mindent tudok!
- Na jó ez itt, és most állj! - Mondom a szavait követően, amikor is végig ecsetelte, hogy azért kell számára, mert éppen hiányzik neki. Minek néz engem hülyének? Hát ennyire annak tűnök? Na jó, nincs meg mind a négy kerekem,  ez igaz, de... de az eszem a helyén van! Mármint idebent... a fejemben... valahol... valamerre... tök mindegy már, az égre! - Nem hiszek neked... szerintem ez egy tervrajz, sőt tuti... a vonulatok, a vonalak, a helyek, bár ez kissé téves. - Jegyzem meg, ahogy megindulok egy tollért. Mi a fene ütött egyáltalán belém?
- Voltam kirándulni Lucifernél, és kaptam tőle egy kis ajándékot. - Mondom egy óriásit hazudva, ám mégis viccelődve. Röhög a vakbelem is ezen a poénon! Hogyne már... még nekem sem tetszik. Ócska, régi, ódivatú, phej! - Tehát... a Háború... - Suttogom. - ...muszáj. - Felkapok a kezembe egy tollat, automatikusan helyet foglalva a kanapén. Elkezdek x-eket rajzolni, ahol a katonák állnak, majd kiegészítem néhány apróbb kis trükkel párosítva. - Tessék, ez így a jó! - Nyújtom át neki mosolyogva, ahogy előveszek egy másikat. - Itt, és itt.. és itt lehet felmenni, és azokat körrel jelöltem, hogy melyik hova visz... - Folytatom, de igazából nem is vagyok jelen esetben önmagam.. Nem lehettek az.. ez nem! Viszont sokkal erősebb a cselekvési ösztön, mintsem a saját fejemben lévő szavak sokaságának kellege.

▲ music: ✗ sucker for pain▲ ▲Words: 922▲ ▲Note: Engesztelő őrület  Twisted Evil  

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 3:39 pm írtam neked utoljára


Chasing visitor
You have to go through the worst to get to the best



A férfi viselkedése… Teljesen ellentétes a Las Vegasban látottakkal. Most annyira esetlen, annyira elanyátlanodott. Ahogy megijed, tőlem, nem nem is tőlem a tudattól. Ahogy a földre rogyva próbál kiutat keresni, bármit, amivel semmissé tudja tenni a történteket, a látottakat. Arcomra egy pillanat a melankólia ül ki. Fogalmam sincs, hogy mit élhetett át, hogy mi történhetett vele, de… Az nem normális, hogy így viselkedik.
Az immár tiszta ruhájával sétálok vissza hozzá. Érintésemre megpróbál elhúzódni, de nem engedem neki. Erősen tartom kezemmel a fejét. Még akkor is, ha ezzel guggoló pozíciómból féltérdre esek előtte.
Magam sem értem, hogy miért beszélek halkan hozzá, mégis ki hallhatna meg minket itt? A madár sem jár erre… Vagyis jobb esetben nem jár erre senki. S remélem senki nem is fog, habár a vérnyomokat az utcáról is igyekeztem eltüntetni. De ki tudja, hogy ki látta meg már hamarabb is? A tudat, hogy ebben a városban Ő lehet veszélyben…
- Úgy tűnik, hogy amiatt aggódsz, hogy bárki megláthat így – felelem komolyan, lassan engedve el őt. Szóval nem álmodtam, rideg hangja visszaidézi gondolataimba Las Vegast. Egy pillanatra félmosoly fut végig ajkam szegletébe. – Ez Michael városa… - szorítom kezemet akaratlanul is ökölbe. Utálom kimondani ezeket a szavakat „ez az ő városa, az pedig az övé”. Ilyennek nem szabadna elhangoznia egy angyal kapcsán – Ők többen vannak, bármennyire is erős vagy. Itt egyedül vagy – utalok a harcra. Ugyanis bármennyire is szeretnék, nem tudnék segíteni, s ki tudja, hogy az itt élő semlegesek közül ki tenné meg. Megadóan sóhajtom el magam, ahogy nézem felállni előlem. – Nem vagy jól…
Kötöm az ebet a karóhoz. Hiszen nincs. Még gyenge és… Utána nézve állok fel lassan s csak fejemet ingatom. Így érezhet egy anya vajon a rakoncátlan és makacs gyerekével szemben? Arra már inkább nem is reagálok, hogy mennyi kell neki. Ha nem az én ajtóm előtt esik össze.
De szerencsénkre nincs olyan, hogy Ha.
Szemöldökeimet előbb összeráncolom, majd fel is vonom őket, nézve, mit is művel magával a tükörbe. Karjaimat akaratlanul is keresztbe fonom mellkassom előtt. – Talán ha nem törnél össze mindent, megtehetnéd – mosolyodom szelíden, hangomban még csak fel sem fedezhető a neheztelés. Tekintetem hamar megállapodik a hátán és az ott fehéredő hegeken. El akartam tüntetni őket, mégis… Valószínű, hogy nem véletlenül nem tette ő sem meg. Tekintetem elgyengül s letekintek magam elé a padló irányába.
Éneklésére kapom fel újra a fejemet, s már azt látom, hogy egy fésűt ragad a kezébe, mintha… Egyelőre értetlen arccal szemlélem bemutatóját és lázas keresgélésbe kezdek elmémbe, hogy hol is láttam már hasonlót.
Persze, Egyiptomban, Cassaeltől. Ez… valami olyan harcos rítus lehet, melyről eddig még magam sem tudtam, hogy létezik?
Mikor megfordul azonban nem tudom magam sokáig türtőztetni és hangos, jókedvű nevetésbe török ki. Igaz egy kissé furcsa ez az ének, a háttérben szóló komolyzene mellett. Mutatott jókedve mégis hamar átragad rám. Valójában napját sem tudom, hogy mikor nevettem ily önfeledtem utoljára.
S ahogy hátrál, miközben úgy tesz, mintha gitár lenne a kezébe. Nem bírom, Nevetve fogom hasamat, fejemet enyhén lehajtva. Csak akkor nézek fel újra, amikor befejezi az éneket.
Azonban túl későn teszem, hisz a mikrofonnak használt fésű egyenesen felém repül. Erősen koppan homlokomon a fatárgy.
- Auch! – fogom meg fejemet az ütés helyén nevetve, miközben a tárgy hangos csattanással találkozik a padlóval egyenesen a lábam előtt. Hiába fáj az átkozott, mégsem tudom abbahagyni a nevetést. De ez is csak addig tart, amíg újra meg nem szólal. Kedves mosollyal, mégis komolyan tekintek rá.
- Stamiel… - kezdek bele egy tétova lépést téve felé. – Bármikor – állok meg végül, köszönetére felelve. Meg akarom kérdezni, hogy mi történt vele, hogy ki tette ezt vele, de…
Megkönnyebülten sóhajtok fel végül. – Azt hittem, hogy mindketten bajba estetek… - vallom be lehajtott fejjel. Nézve útját, most az én tekitnetembe jelenik meg egy pillanatra páni félelem, ahogy a fehér papírcsomókra révedek el. Csak ne vegye észre, csak azokat ne…
- Mondja egy Gabriel fanatista – jegyzem meg pimasz mosollyal az ajkaimon. – Ti sem fogadjátok melegebb szeretettel a hozzá hasonlókat Las Vegasba – felelem pár lépést téve a kanapé felé. Hangom könnyed, semmi rosszindulat nincs benne, csak úgy, mint mindig. – Hisz én sem ártó szándékkal mentem hozzátok… - vonom fel enyhén az egyik vállamat, miközben alsó ajkamba harapva pillantok le újra csak egy pillanat erejéig.
Hiba volt, kihasználja figyelmetlenségemet, s felkapja a papírost. Torkomba gombóc alakul ki, kérdése azonban meglep.
- Hogyan? – vonom össze szemöldököm újra. Még ha… volt is szó róla, Cassaellel azóta nem találkoztam, hogy Egyiptom után elváltak volna útjaink. – A menny mindenkié kellene, hogy legyen – felelem végül. – Nem – rázom meg a fejemet, s legyintek egyet. Zavart mosollyal tekintek rá, majd el válla felett, a sötét éjszakába meredek. Fejemet enyhén hajtom félre, mint aki nem is tudja, hogy miként is kezdjen bele mondandójába.
- Hiányzik a menny – vallom be végül, s kezeimet enyhén széttárva engedem le magam mellé. – Azt hittem, hogyha legalább lerajzolom, ha… ha felidézem minden négyzetcentijét egy kicsit úgy érezném… Nem tudom, hogy meddig fog tartani ez a háború, de egyértelműen nincs most helyem odafent. Egyszerűen csak nem akarom elfelejteni az otthonunk. Tudom, ostobaság… - hajtom le zavartan a fejemet, egy kósza tincset a fülem még igazítok. Bármennyire is próbálom nem kimutatni, bármennyire is élvezem felfedezni az emberek világát. Tudom, hogy nem ide tartozok, s a tudat, hogy vissza sem térhetek… Elszomorít.
- Mi történt veled az elmúlt időszakba Stamiel? - kérdezem komolyan, arcomra aggodalom ül ki. Képtelen vagyok tartóztatni magamat, muszáj... muszáj vagyok megkérdezni. - Miért... miért van rajtad egy démoni pecsét? - harapok aggódva újra csak ajkaimba.


Heavy §§ szószám 867 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 2:10 pm írtam neked utoljára


To: My Darts'
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



Mintha valami... valami hiányozna.. a szememet bántó fény, ami betölti a teret, és a látást biztosítja.. Megszűnt értékűvé vált a nappal, és a helyét az éjszaka leple vette át. A gyertyák lángjai biztosítanak pusztán világosságot, míg a megannyi kis sárgás árnyalatú tűz, ragyogóan csillan fel az üvegfelületeken. S a sötétség hiába is tör magának utat, ha egyszerűen nem tud szétterjedni a szoba régies kialakításában. Érzem, ahogy fürkészően figyel az áttetszőfelület mögül, s ha tehetné, akkor még magával is rántana a mélységbe. De csak leselkedik, meghúzódik, és türtőzteti önmagát.. A tény által, miszerint levette rólam a felsőt, ami eddig takarhatta a sebeimet, szinte halálra rémít. A pánikszerű félelem villan meg az íriszeim őrült csillogásában, s azon nyomban kapok az alkalmon, hogy felálljak. A fapadlózaton matatok, ruháimat keresve. De nem találok semmit a ruha dararabok közül, minden tiszta, és... olyan, mintsem régen. A parkettán dobolok jobb kezem ujjaival, egyre idegesebben. Nyöszörögve kúszom odébb, miközben ugyanazt suttogom folyamatosan, hiszen nem történt semmi... nem láthatta, az... az nem lehetséges. A sebek, a pecsét, a vér... Megrázom a fejemet, ám hirtelen megtorpanok, amikor is végig simít az arcomon. Mégis miért teszi mindezt? Automatikusan tekintek fel rá, majd azon nyomban húzódom is el. Gyűlölnöm kell az érzését, miszerint hozzám érhetnek.
- Úgy tűnik, mintha azon aggódnék, miszerint bárki megtalálhat? - Teszem fel szavait követően, ridegen a kérdést. - Én ugyan nem félek senkitől, inkább nekik kellene tőlem. Megöltem Michael egyik angyalát, aki majdnem végzett velem. S újfent a halál játékossága kerget. - Folytatom eltekintve, ahogy a ruháimat a kezembe veszem. - Szóval... nyugalom, Darts', teljes mértékben jól vagyok.. - Állok fel, miközben körbe pillantok a szobában. - Több kell ennél ahhoz, hogy elbánjanak velem. - Arcomra egy ördögi vigyor kúszik, míg finoman sétálok a felfedezett tükör elé. De minden lépésem erőtlen, s gyenge. Nem igazán vagyok a helyzetmagaslatán.
- Hát hello, szépségem. - Nézek végül bele elégedetten a tükörbe, miközben a csodálatos alakomat fürkészem. - Tudod, Ophilia... nem mindennap imádhatom önmagam. - Folytatom nevetve a beszédet, ahogy lerakom oldalra a ruhákat, az ujjaim segítségével a hajamat kezdem el igazgatni. Szépen visszaállítom az eredeti helyzetébe, mert akárhogyan mégsem állhat, nem de bár? A tökéletes csak úgy lesz tökély, ha úgy is néz ki... bár én minden pozícióban az vagyok, hmm..
- Can't explain all the feelings that you're making me feel... - Kezdek el hirtelen énekelni, miközben megpillantok oldalra helyezve egy fésűt. Biztosan az övé lehet, de mit sem törődve azzal, hogy ez igazából nem is egy mikrofon, nos mégis csak annak hasznosítom. - My heart's in overdrive and you're behind the steering wheel... - Hangom betölti a teret, a tükörbe nézek mindvégig, és csak is kizárólagosan magamra. Na jó, ez már túl egoista.. - Touching youuu, touching meee.. touching you, god you're touching meee... - Fordulok ekkor Ophilia felé, ahogy teszek néhány lépést előre, de a tükörben még így is tökéletesen látom magam. Rámutatva kacsintok is egyet. - I believe in a thing called love. Just listen to the rhythm of my heart. There's a chance we could make it nooow. We'll be rocking 'til the sun goes dooown. I believe in a thing called looove. Ooooh! - A végéhez érten, elindulok vissza felé, miközben úgy csinálok, mintha gitároznék. Meg is rázom a fejemet, mintha éppen csak egy rockszámot hallgatnék, de nevetésbe fullad. - I wanna kiss you every minute, every hour, every daaay.. - Folytatom röhögve, ahogy a tükörképemre mutatok. - You got me in a spin but everythin' is A.OK! Juhúúúúú! - Hajolok meg végezettül, ahogy hátradobom az eszközt.
- Uuupsz... - Az alsó ajkamba harapva a ruháim felé fordulok. - ...nem akartalak leszidni, vagy megbántani. Igazad volt, megmentettél. Csak ezek... - Felsóhajtva, a fejemet rázom. - ...nem kellemes emlékek. De köszönöm. - Ismerem be, ahogy magamra veszem a hófehér pólót. - Visszatérve pedig... nincs itt Gabriel. Csak azt hittem.. meghalok. - Ismerem be vállat vonva, ahogy megfogom a vászonkabátot, s a kanapéhoz lépek. - Nem akartam meghalni... miért akarnék? Számít rám! Csak ezek az idióta Michael fanatikusok... azt hiszik ártó a szándékom, holott csak kínálatot akartam tenni. S most a saját hibájából halott! Ő maga.... tette ezt.. ő miatta van, hogy nem élhet.. - Hirtelen megakadnak a szavaim, ahogy a kanapéról felemelek egy papírt. Azonnal szét is nyitom, és ekkor meglátom a menny tervrajzait. - Ti... ti felakartok menni? Elakarjátok tőlünk venni? - Kérdésemet igencsak kellemesen teszem fel, s tekintettem hirtelen együtt érzőre vált. Valami nagyon nem stimmel velem a pillanat kapcsán.

Az előadásomhoz tartozó illusztráció: I Believe In a Thing Called Love

▲ music: Irresistible▲ ▲Words: 735▲ ▲Note: -

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 14, 2017 12:41 am írtam neked utoljára


Chasing visitor
You have to go through the worst to get to the best



Egy darabig nézem békésnek tűnő arcát. Vonásaim meglágyulnak, s minden, mi történt, mintha csak egy rossz álom lett volna. Alsó ajkamba harapva óvatosan simítok végig arcélén. Nem, az kizárt, hogy Ő tette volna velem mindazt. Nem lehetett tekintetébe oly gyilkos pillantás, ridegség, melytől az angyal vére is megfagyhatna az ereibe. Nem lehet, hogy ő volt az, ki egyesével tépte szét a könyveket, sem, ki halk, üres hanggal beszélt.
Nem lehetett, ki torkomat vágta fel. Akaratlanul is megérintem az egykori seb helyét, melyből immáron semmi sem maradt meg. Az érzés, a fantom, azonban ott maradt. Még mindig visszatudom idézni az acél hidegét, ahogy metszőn sérti fel vékony bőrömet. Vérem melege lassan folyt végig nyakamon, egy pillanatra megállva szegycsontomon, s szép lassan lecsorogva tova. Ujjainak durva érintése, ahogy a polchoz szorítva letörli véremet. Ahogy megkóstolja.
Mindez. Csak egy rossz álom volt nem? Nézem az arcát, egyenletes lélegzését és mindama kegyetlenség, mely akkor és ott a szemében izzott, eltűnt.
Az ágy mellé lecsusszanva, húzom magam alá lábaimat. Egyik kezemmel könyökölök a puha matracon, öklömmel tartva a fejemet. Idegesen lapozgatom a könyvet, hisz tudom, hogy láttam már azt a jelet. S sejteni vélem, hogy ebben a könyvben. Vagy… Teljesen máshol? Nem, ebben kellett lennie, avagy…
Az irattáramba, ahova már nem mehetek fel. A tudat frusztrál engem, megőrjít, hogy nem jut eszembe merre láttam és mi kapcsán.
Az éjszaka lassan sötét fátylát borítja az égboltra. A tágas helységet számos gyertya narancsos lángja meleg fényével kápráztat egy töredék pillanat erejéig. Oly gyönyörű jelenség a tűz maga, oly… magasztos, egyszerre tud életet adni és elvenni azt. Kósza mosoly kerekedik ajkaim szegletébe. Stamiel lassan tér magához. Óvatosan ülök az ágy szélére, visszatartva őt kósza mozgolódásaitól.
Szelíden mosolygok rá, alsó ajkamba újra beleharapva hajtom le egy pillanatra a fejemet. Kezét nem engedem el egy pillanatra sem. Újra feltekintve azonban az eddigi békés és egyben zavarodott tekintetét felváltja a páni félelem.
- Valóban, nem volt rá erőd. Csupa vér volt minden, nem fértem hozzá a sebedhez tőlük – válaszolom szemöldökömet ráncolva. Kezét lassan engedem el, látva, hogy távolodik el tőlem. Pilláim egy pillanatra megremegnek. – Segítettem neked, elláttam a sebeidet – rázom meg a fejemet értetlenül, szemöldökeimet enyhén összevonva. Nem értem… Nem értem, hogy mi ütött belé. Enyhén összezavarodott tekintettel nézek rá, felülő alakjára, ahogy lassan lekászálódik az ágyról. – Mit nem kellett… - kezdem el kérdésemet, mely egy halk oh-ba torkollik. Pár lépése után a padlóra hullva kezd el matatni.
Érzem, hogy szívembe fájdalom nyilall, látván, hogy… Lehajtott fejjel állok fel és sétálok a kanapéra az immár tiszta kabátja mellé, valamint egy itt talált, ép pólóhoz. Tekintetem egy pillanatra megállapodik a menny tervrajzain, melyet egy gondolattal hajtok össze és rejtem el. Az utóbbi ruhaneműt végül a kezembe véve sétálok vissza hozzá. Elé guggolva, nyújtom át neki azt.
Közben szabad kezemmel gyengéden simítok végig arcán, kényszerítve arra, hogy rám nézzen.
- Hé, nyugodj meg kérlek, nincs semmi baj – mosolygok rá nyugtatólag.  – Itt nem talál meg senki. Senki sem tudja, hogy itt vagy, nem érhet baj – suttogom neki halkan szavaimat. – Pihenned kell, komoly sérüléseid voltak, hiába gyógyultál meg külsőleg, a sebed mély volt… és angyalpenge okozta. Idő, amíg a belső szerveid is meggyógyulnak. Ne erőltesd meg magadat – magyarázom neki, ha el is akarna menni, vagy elszakítani tekintetét az enyémtől nem engedve neki. Ritka pillanatok egyike, amikor erősebbnek érzem magam tőle. – Mi történt Stamiel? Mit tettél? Gabriel is veled volt? – kérdem aggódással teli hanggal. Hirtelen vesztette eszméletét és az arkot emlegette. Ő is itt lenne a városba? Ő is veszélybe lenne?


Dance for me Sta...Wallis §§ szószám 575 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Máj. 13, 2017 11:25 pm írtam neked utoljára


To: My Darts'
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



Az angyalpenge a nyakamat érinti, míg a vonó a hegedű húrjához ér, hisz' a végzet játszik eszményi szólamot, s az eszközön felhangzik a tökéletes befejezés. Minden ott volt az adott pillanatba zártan, szerepet játszott a halál gondolata, s feltűnt a távolban a sötétség palástja. A lepel lassan kúszott felénk, kimért lépteket téve, láthatatlan tekintetét ránk szegezve. Kívülről nézve vér fedett be minket, lázasan temetve el a vörös színben. Úgy tűnt fel alakom, mint egy megtört személy, akiért eljött a vég. S a felettem álló angyal, pontosan ekkor lendítette hátra az eszközt. Másodpercek teltek el, s mégis úgy tűnt a pillanat, mintha egy helyben toporognánk. Ott volt ő, és én, avagy én, és ő. Minden készen állt a tökéletes halálra, magára az eltávozásra, s a feledésbe vonulásra. Hosszú utam végét éreztem a nyakamban lihegni, az óramutató kattanását hallva. Az idegőrlő másodpercek lassan teltek, s mégis gyorsan szálltak tova. Lendült, jött, és talált.. Hirtelen töltöttek el az emlékek, amelyek kerülésre késztettek, s bár megtettem ugyan, de a nyakamat végig karcolta a penge éle. Éreztem a lüktetést, az utolsó végszót, s mire észbe kaptam már egészen máshol voltam...
Azt mondják, hogy a sötétség elrejtve magába zár, ha lelkedre lel elsorvasztja azt, s végérvényesen megszüntet benned mindent, mi egykoron jónak nevezhető volt. De nekünk, angyaloknak nincsen lelke, a sötétség pedig abban a pillanatban ért el minket, amikor is Isten távozóra vette a figurát. Jók voltunk, ártalmatlanok, fényesek... hófehér szárnyunk hátunkra simult, s szeretettel óvtuk a teremtményeit -, a halandókat. Viszont a világunk megszűnt, eltűnve elvesztünk, s minden megtett lépésünk egyenlővé vált a gonoszság körbevételével. Egyesek kíméletlenül öltek, mások gyűlöletből tették meg. Volt, akik meghaltak, s kik őrültté váltak. Minden megváltozott, eltelt, s elmúlt.. Egykori énünk kimúlt, s a mostanira rá se ismerne.
A világ megszűnt körülöttem, a sötétség elragadott magával, s a fekete lepelbe kerültem. Nem voltak hangok, sem színek. Nem érzékeltem semmit, csak az őrjítő tudatlanságot.. Azt hittem meghalok, készen álltam rá. Úgy voltam vele, eljöhetne, s véget vethetne ennek az eszményi őrületnek. Feladtam? Ki ne adná fel, ha oda-vissza játszik, és közben nem érti, hogy mi történik? Én már nem ismertem önmagamra. Megváltoztam, és az ütemesen történő kisebb emlék kiesések... Eleinte nem értettem, de most már minden világosabb..
Amint magamhoz térek az első dolgom kiejteni a nő nevét, bár fogalmam sincs, hogy miért teszem. Könnyedén, de mégis fájdalmasan nyitom ki a szemhéjaimat. Fejemet a mennyezet felé emelem, miközben a hófehérséggel találkoznak elsőnek az íriszeim. A fény éktelenségére pislogni kezdek. Nem bírom megszokni a hirtelenségét, azt a vakító hatását, amely szemet kápráztató lehetne, de most csak fájdító jellegű. Hallom Ophilia hangját, s érzem, ahogy rászorít a kezemre. Megrázom a fejemet, miközben körül nézve nem értem merre vagyok. De aztán minden világosabb lesz, s úgy zúdulnak rám az emlékek, mintha éppen csak egy vödör vizet öntenének a fejemre. Igyekszem felülésre késztetni önmagam, de megakadályozza a tettem, s esetlenül dőlök vissza a puha anyagra. Kábán pislogok néhányat, míg végül megállapodik a tekintettem rajta. Le sem veszem róla a pillantásom, csak szótlanul figyelem azt, ahogy az ajkai mozognak. Nem sokára valami zenét is érzékelek a háttérben, amely valami klasszikus emberi baromság lehet... Némileg visszatér a színem, és a nő kezében lévő könyvre pillantok, már majdnem el is mosolyodnék, amikor megemelve a bal karom, meglátom magamon a pecsétet. Szemeim tökéletesen bemutatják a hirtelen jött rémületet.
- De... de én nem öltöztem le. - A szövetanyagot teljes egészében magamra húzva, nos elrejtem mindazt, ami rajtam van. - Mégis mi a jó fenét műveltél? - Korholom le, fennhangon, ahogy jóval hátrébb húzódom tőle. - Tudod te, hogy mit tettél? Ezt... ezt nem lett volna szabad látnod, ahogy azt sem... - Feszülten ülök fel az ágy szélére, sötét tincseimbe túrva. - ...nem láttál semmit, nem láttál semmit.. - Suttogom meggyötört hangszínnel, ahogy felállok. Bizonytalanul lépek kettőt, mire letérdelek a parkettára, amely immáron tökéletesen tiszta. Tapogatózva keresem a ruháimat... muszáj... muszáj elrejtenem. - Nem történt semmi, nem történt semmi.. - Suttogom halkan, szinte már-már teljesen beleőrülve annak a gondolatába, hogy tovább adhatja ezt az információt bárkinek is.

▲ music: Assassin's Creed III▲ ▲Words: 662▲ ▲Note: -

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 11, 2017 11:40 pm írtam neked utoljára


Chasing visitor
You have to go through the worst to get to the best



A percek őrjítő gyorsasággal halad tova. Minden egyes másodpercével egyre több lüktető vér áramlik ki a férfi testéből és mégis… Mintha nem tudnék ellene mit tenni. Minden beborít a vöröslő élet, bárhova is akarnék nézni, mindenhol eszembe juttatja tehetetlenségemet.
Szívem mélyén csak reménykedni tudok, hogy tervem beválik, hisz… Még soha senkin nem alkalmaztam a gyógyítást. Irattáram biztos menedékében nem volt szükségem eme képesség használatára. Hisz ki, vagy mi került volna oly veszélybe, hogy gyógytani kelljen? Mégis láttam testvéreim miként alkalmazzák, csak tennem kell, amit ők.
Egyre halkuló hangjára félelem járja át testemet, mégsem hagyom ledőlni a padlóra. Tenyereimmel vállait tartom meg, úgy fordítom vissza az ágyba.
Fürge ujjakkal dolgozom, minél több sebet bekenve mind az olajjal, mind a hamuval, mit sem törődve azzal, hogy ezáltal vérével fürdök meg. Tekintetem aggódva járja végig sebeit újra és újra. Tán, ha megszabadítanám ruhájától, jobban hozzájuk is férhetnék. Kósza gondolat csak, mely már beette magát rögös agytekervényeimbe. Egyelőre kezem tapasztom nyílt hasi sebére, visszatartva bugyborékoló vérének kijutását, mindaddig, amíg nem érzem, hogy sebe szépen lassan gyógyulásba nem kezd.
Hatalmas sóhajtás tör fel torkomból, lélegzetem lassan csillapul, miközben azt lassan fújom ki ajkaimon. Egyelőre életben marad, de mi történhetett volna, ha nem én vagyok itt? Ha… Senki sem talál rá? Fejemet megrázva seprem ki arcomból hajamat. Csuklómra erősített gumival tűzőm fejem tetejére rakoncátlan tincseimet. A még nedves vér vékony csíkokban színezik be aranyló fürtjeimet.
Az ágy szélére ülve próbálom óvatosan lehámozni Stamielről vérrel áztatott kabátját. Egyik kezét épp hogy ki nem törve sikerül kihúznom az ujjából. Innentől már gyerekjáték, nem igaz? Hátát kissé megemelve húzom ki alóla a bőrt. S ha azt hittem, hogy eddig minden remekül működött, akkor minden illúzióm most válik porrá. Teste esetlenül huppan vissza az ágyba, csakhogy feje hangosan koppan a fejfán.
- Uh – kapok számhoz ijedten, elengedve kabátját, mintha tartanék attól, hogy az érzés kapcsán dühösen kell fel. Hasonló mégsem történik. „Békésen” pihen tovább. Sebesen hámozom ki másik kezét is a kabátból, s dobom le az ágy mellé. Okulva az előbbi hibámból, pólójával már taktikusabban járok el. Egy ollót varázsolva a kezembe vágom le róla a véres ruhaneműt, mely megy kabátja mellé.
A következőkbe óvatosan állok fel mellőle, hogy a konyhába egy tálnyi forró vizet melegítsek, s egy tiszta kendőt készítsek el, mivel megtisztíthatom testét. Most pedig idegtépően lassan telik az idő, oly lassan forral fel a víz, rengeteg értékes percet elveszítve.
Ennyi időre megyek csak el mellőle, amikor halkan szólal meg. Fejemet visszafordítva már későn látom zuhanó testét. Sóhajtva rebbenek vissza hozzá, s felkapva testét nehezen helyezem vissza az ágyra.
- Miért nem tudsz nyugton maradni? – nyöszörgöm erőlködésem közepette. Az eddig csak ímmel-ámmal összevérzett ruhámat immár teljesen bevonja a testéről rám tapadt nedvek maradéka. Eme hibámból is tanulva, nem állok fel mellőle. A kendő és a tálnyi forró víz lassan lebeg hozzám. Óvatos mozdulattal mártom be a vízbe a még fehér kendőt és gondos lassúsággal tisztítom meg testéről a vért. Fejemet enyhén félrehajtom, ám szemöldökeimet hamar ráncolásba kezdenek. Az oldalán egy fehérlő heg virít.
- De hisz… A sebeink nem maradnak meg – beszélgetek magammal, mint ahogy mindig is. S ahogy tovább tisztítom a meleg vízzel, annál több heget fedezek fel felsőtestén. Értetlenül állok az egész előtt, ugyanis ez számunkra lehetetlennek kellene lennie. – Mi történt veled? – nézek fel alvó arcára. Mióta a földön vagyok minden nap egyre jobban bánom, hogy az elmúlt időszak eseményeit nem követtem nyomon a biztonságos Mennyből.
Lassan térek át arcára, majd onnan karjára, nem sietek, rengeteg vért vesztett, egy jó darabig még biztos aludni fog. Karját tisztítva, azonban egy újabb oda nem illő dolgot pillantok meg.
- Lehetséges lenne? – kérdem elhűlőn, miközben nagy levegőt veszek. Ismerős a mintázat, melyet óvatosan simítok végig ujjaimmal. Mintha így akarnám magamba égetni a jelkép minden apró vonását. Tudom, hogy láttam már valahol, nem is oly régen, valahol…
Hirtelen kapom hátra a fejemet, a kanapéra fektetett könyv irányába.
- Ugye nem? – csuklik el hirtelen a hangom, miközben visszanézek a még mindig alvóra. Fejemet megrázom, mint aki nem akarja elhinni, amit lát, amit gondolni vél.
Mindazonáltal gondosan befejezem munkámat, majd félve attól, nehogy meghűljön – nonszensz ilyenre nem képes – takaróval vonom be testét. Felállva mellőle egy csettintéssel tüntetem el a vérengzés nyomait, visszaadva az egyszobányi térnek azt a rendet, mely ezelőtt is uralta.
A bakelithez sétálva az első kezem ügyébe kerülő hanglemezt helyezem fel rá, hogy egy kis zenét csempésszek az őrjítő csendbe. Eleget hallgattam ezt odafent, idelent már nem szeretném. Felkapva a sivatagi városból elhozott könyvet ülök vissza az ágy mellé, nehogy még egyszer ficánkolása közbe leguruljon az ágyról. Figyelmem megosztom az alvó, a zene és a könyv tartalma között, melyet sebesen lapozgatok.
Halkan kiejtett nevemre kapom fel a tekintetemet.
- Itt vagyok – mosolygok szelíden az ébredező férfira, ficánkoló kezét megfogva szorítom meg gyengéden. Látva, hogy felülni készül, feltérdelve szabad kezemmel nyomom vissza az ágyba. – Még pihenned kell. Túl sok vért vesztettél az erőd nem tér még vissza teljesen – magyarázom a már megszokott nyugodt hangomon, miközben Abel Korzeniowski egyik remek darabja csendül fel a bakelit hangszórójából kellemes, lágy hangon.



Charms §§ szószám 827 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 11, 2017 10:49 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



Vér... bármerre is tekintek el, mindent bemocskol. Először befesti a szürke járdaköveket, aztán a teraszrészen lévő fapadlózatot. Hetykén éri el a falakat, s mázolja fel magát a fehér ajtóra. Bedőlve a belsőtérbe, nos beáramlik utánam, szertefolyik, s lüktetően kering. Mocskos lesz a tiszta faparketta felülete. Ahogy a nő hozzám ér, a kezére tapad a vérem, s ugyancsak színt visz az egyhangú ruhájára is. Az arrébb guruló gyertyatartó végül megáll, és a bíborvörös nedű, nos ellepve keríti teljesen a hatalmába. Az ágyon lévő szövetanyagok is magukba isszák, s maga a szőnyeg sem maradhat ki a partiból. Az egész ház - külső és belsővel egyaránt - a véremben fürdik. Akár strandot is rendezhetnénk a vörös folyadékban. A gondolataim egyre homályosabbak lesznek, s nem látok eleinte színeket, aztán egyre csak sötétebbé válik a számomra minden. A hangok zúgnak, fájnak, s üvöltően hangzanak. Az elmém szeglete nem érti, nem fogja fel a hallottakat. Kattogás, kattogás, kattogás.. Az óramutatóra gondolok, amely folyton csak jár és jár, szinte meg sem állva. A másodpercek fogyatkoznak, s a mutató idegesítően halad tova. Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk.. Arra eszmélek fel, miszerint maga az óra megállítható, de az idő nem. Tikk-takk, tikk-takk... A percek telnek, a vérem fogyatkozik, s én magam egyre erőtlenebb vagyok. A fájdalom egyre intenzívebb, erősebb, és őrjítőbb. Belülről marja szét a bőrömet, kívülről égeti fel a testemet. Érzem magamon színtisztán a tátongó lyukat, a sebek vonulatainak egyvelegét, az egykoriak is éktelenül sajognak. Féktelen, mérhetetlen, elviselhetetlen... Szapora lélegzetvételem egyre elhalóbb, s a tekintettemet sem bírom már kényszerrel nyitva tartani. Fáj, éget, szúr... Ajkaim elválnak egymástól, a fájdalom torzképe ég az arcomra. Ahhoz képest, hogy szenvedek, nos egészen jól tűröm, s mindezt a fogságnak köszönhettem. Tikk-takk.. Megint hallom, egyre üvöltőbben, s élesebben. Nem tudok figyelni a nőre, valamit mond, de nem tudom, miszerint mit... nem vagyok magamnál az őrültségeim beszélése ellenére sem. Nem enyhíthettem a helyzetem, nem fordíthatom meg a történteket. Szembe kell néznem vele, hogy sikert él Michael katonája. Azért érkeztem a városba, hogy megingassam egyes angyalok hittételét, mindenféle vérrontás nélkül. S erre meg éppen mi történik? Csak azért is belém kötnek, megtámadnak, s harcra késztetnek. Szerencséjére meghalt... szerencsétlenségemre elfognak fogni. Ismét rab lehettek egy tömlöcben, de immáron Michael-ében. Vajon teával fog engem itatni?
- Én... - Hangom halksága vészjósló. - ...én csak... - Nem mozdulok, csak beszélni próbálok, amíg tudok. - ...sajnálom. - Mondom ki az utolsó szót az ajkaimon, s végül elhullok. Eszméletlenségbe torzulok, avagy a halálba pártolok. A sötétség kényelmesen terjeng bennem, s elnyel. Nincs fény, nincs hang, nincs kép... Végtelenül hosszú a palást ébenfekete leple. Félelem, egyedüllét, magány... s érzelmek, amelyek a feledésbe vesznek el.
Testem önkénytelenül csúszik a talaj felé, és talán célt is ér... De ezt már nem tudhatom meg, mert elragadnak végleg a karmok.

***


Órák, percek, másodpercek...
Tikk-takk, tikk-takk, tikk-takk..
Ismét az ismerős kattogás..
Idegtépően, felboncolóan, és széttépően ismétli önmagát.
Szemeimet óvatosan nyitom ki, a mennyezettel találkoztatva. A fény rendkívülien bántja az íriszeimet, így kénytelen vagyok megemelni az egyik kezem. Teljesen esetlenül ülnék fel, de a fordulat közepette a padlózaton kötök ki. Hangosan csapódom a fán, miközben szétnézve, a nőnek nyoma sincs a téren. Talán elment fel az emeletre, avagy hátra egy másik részre.
- A fejem... - Majd szétrobban, de elviselhetőbb a gyötrődés, mintsem a támadást követően. Alkarjaimra támaszkodom, finoman felállok, de a hirtelen jött mozdulatomban, megszédülök. A vérveszteség.. S amilyen hamar felálltam, ugyanolyan szinten esem is el. Újra az ájulatba kerülten.

***


- Ophilia... - Suttogom elhalóan, kábán térve magamhoz. Az egyik kezemmel tapogatózni kezdek, és valami biztosabb pontot keresek, amiben megkapaszkodhatok. Igyekszem felülni, míg szemeim fájdalmas lassúsággal nyílnak ki.
Fogalmam sincs, hogy ugyanott vagyok-e.. de érzem, miszerint valami nem egészen stimmel rajtam. Vajon mi lehet ennek az oka?

▲ music: Requiem for a dream▲ ▲Words: 599▲ ▲Note: -

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 11, 2017 5:47 pm írtam neked utoljára


Chance visitor
You have to go through the worst to get to the best



Az ajtó nyílásán nem csak a férfi zuhan be a hatalmas hodályba. Vele tart patakzó életnedve is. Vöröslő vér borít mindent, az egykor fehérre mázolt bejáratot, a terasz rozoga fapadlózatát, az utcák egyszínű kövét. Falak mentén látni lehet, hogy merről jött, honnan indult.
Ijedtségemben nehezen nyelek, lélegzetem ezzel szemben a sokszorosára nő. A látvány emlékeket idéz fel bennem, saját tapasztalatokat. Melyeket nem akarok elfelejteni, mégsem szeretném, hogy ezek töltsék ki mindennapi gondolataimat. Mégsem tudok küzdeni ellene.
Saját vérem lassan apadt el, a hideg rázott, minden oly fagyos volt, minden annyira rideg. Képtelen voltam megmozdulni, levegőt venni. Minden fájdalmat sokkal intenzívebben éreztem, mint ahogy kellett volna. Elmém képtelen volt elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mindez majd elmúlik. Sebem nem lehet halálos, hisz emberi fegyverrel szúrtak meg, begyógyul majd magától. Nem, nem tudtam, akkor és ott, az a kín…
A bedőlő férfi test nem teljesen eszméletlen.
Sietve térdelek le a jajveszékelő férfi mellé.
- Stamiel… - ejtem ki újra nevét, hangom aggodalomról árulkodik. – Hogy, rám? – nézek rá értetlenül, miközben véres arcán simítok végig, haját kiseperve szeméből. Ha így volt, nem kellett volna meghallanom?
Oh persze, nem hinném, hogy megidézett volna.
A fájdalom az arcán, melyet szavai nyomai hagynak utána.
- Ne beszélj most – kérem tőle gyengéden, s a tovaguruló gyertyatartóra téved tekintetem. Hihetetlen, hogy ilyenkor is képes beszélni, holott erős fizikai fájdalmai lehetnek. És még a nyaka is, a torka. – Ne erőltesd meg magad – próbálok nyugalmat erőltetni magamra, s átölelve az ágyra juttatni.
Nem érdekel, hogy vöröslő nedve befogja ruhámat: ez csak egy ruha, mit számít nekem. A padlót? Feltörlöm, eltüntetem. Az ágyat? Sose feküdtem még benne. Engem? Lemosom majd magamról.
- Atyánk mindannyiunkat szeret – felelem neki kimérten, várva felmordulását, idegességét, kiakadását szavaim miatt. Tudom, hogy miként vélekedik róla, még ha a szívem is szakad ebbe bele. Megmásítani véleményét nem tudom, elfogadom őt így. Mindazonáltal a magam részéről hiszem, hogy így van.
Oh, jut is eszembe: most nem nagyon tud ellenkezni.
Óvatosan az ágyra fektetve elhaló hangja eljut tudatomig.
- Ő is veled volt? – kérdezem aggódva – Ő is itt van San Franciscoba? – hangom ijedté válik. Nem is az ark miatt: hanem, hogy mi várhat rá itt. Jelenleg a két fél állóháborút folytat egymással, de elképzelni sem tudom, hogy mit művelnének, ha… Nem, kizárt hogy ők ketten bántanák egymást, de mások őket?
- Szerintem a dobhártyád a legkevesebb, amiért most aggódnod kell – felelem szelíd mosollyal az arcomon, miközben szárnyam egy tollát helyezem el magam mellett a földön. A tálat magamhoz reptetve olajat próbálok préselni, hogy begyógyíthassam a férfi sebeit.
Csakhogy sokat nem tudok haladni, mert ruhámat megragadva kényszerít arra, hogy közelebb hajoljak hozzá.
- Majd te elmondod neki Stamiel – mosolygok gyengéden. Nem vagyok hajlandó foglalkozni szavainak a jelentőségével, célzatával. Megtartva felsőtestét fordul el az ágy széle felé, hogy tetemes vértől szabadítsa meg magát.
Mit műveltél a városba?
Össze-visszamozgása nem lenne elég, még a föld felé is sebesen indul meg.
- Hé… - szólok rá, nem mintha bármi értelme lenne. Letérdelve az mellé gátlom meg abba az eszméletlen testet, hogy a földdel találkozzon. Visszagördítve a hátára kifacsarom végre tollazatomból a szükséges mennyiségű olajat. Véressé vált kezemmel nyúlok Stamiel sebén lévő kezéért. Elemelve azt onnan, folyatom rá a gyógyító hatású olajat. Bármivel is sebesítették meg, bármilyen szerve is sérült, ettől perceken belül rendbe kell jönne. De itt még nem állok meg.
Az éjjeliszekrényen fekvő, égő gyertya felé tartom kitépett tollamat. Hamvát tenyerembe hullajtom, s a vérrel összekeverve dörzsölöm szét azon. Óvatosan simítok végig a férfi nyakán, s egyéb olyan testrészein is, ahol láthatóak nem oly súlyos sebei.
Az egész felsőtestét vér boríta.
- Mit csináltál magaddal? Miért jöttél ide? – sóhajtom elhaltan, miközben kezét lágyan megfogva figyelem, miként gyógyulnak be sebei. Amíg ez nem történik meg nem állok fel mellőle, hogy rendbe tegyem, mire újra magához tér.
Tán fog emlékezni arra, hogy itt van? Hogy velem találkozott?




In the End §§ szószám 631 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 10, 2017 11:55 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



A fájdalom élesen hasít bele az elmémbe, szinte már kegyetlen gyötrelmet idézve elő. Kúsznék, másznék, felállnék... De a fáradtság legyűri a testemet, és minden gondolat hiábavalóvá változik, ha lassacskán az ájultságba sodródok. Nem kapok levegőt, fuldoklom. S még, ha nincs is szükségem az oxigénre, én most, akkor is teljességgel igénylem. Zihálok, míg a testem szinte lángba borul. Lehet elért valamit az angyalpengével... de, akkor már nem is léteznék, nem? Az ajtó hideg érintése csak ront a helyzeten. Hirtelen, mintha majd megfagynék... mik ezek az ismeretlen érzelmi hullámok? Akaratlanul zárulnak be a szemeim, újra, meg újra, s hiába igyekszem nem tudom őket nyitva tartani. Halk nyöszörgést hallatok, s kezeimet csak jelentősebb erőfeszítés árán tudom a talajra helyezni. Erőlködöm, de semmi hatása. Nem bírok felkelni, így tehát egy helyben maradok. Mélyen lélegzem, egy lyuk éktelenkedik a gyomromon, amin átfűzhetnénk egy gyönyörű gyöngysort. Még ilyenkor is.. csak hülyéskedem. Bár nem tudom ki lakik itt, de hozhattam volna egy virágot... egy fűszál is megteszi vajon? Netán örülne egyáltalán annak? De az is lehet, hogy férfi lakik itt... oh, hát mit számít ez már manapság? Hirtelen fordulok oldalra vért köhögve fel, miközben egyre nagyobb vértócsa keletkezik körülöttem. A sajátom... folyik, és meg nem áll. Elvérzem, meghalok, elveszek..
Váratlanul ér az ajtó nyitás, így szinte azonnal, mindenféle megakadályozás nélkül dőlök be rajta. Neki vágódik a bejárat valaminek, s én meg nagyot csattanok a kövön. Az esést még fékezni sincs erőm, s nem, hogy időm.
- Áúúú.. - Húzom el a számat, ahogy erőltetve sikerül kinyitni a szemeimet. - Ophilia, hát itt vagy... pont rád gondoltam... - Erősen kezdek el köhögni, ahogy a kezemet a gyomromhoz kapom, ezzel is próbálva elszorítani a vérzést. - ...meg arra, hogy milyen aranyos Darts' tábla vagy. - Mosolygok rá kábán, de inkább tűnhet ez valami egészen fájdalmas kifejezésnek, mintsem örömmel teli vidámságnak. Oldalra fordítom finoman a fejemet, s ekkor meglátom kihullni a kezéből a gyertyatartót. - Áh, csak nem ajándék? - A testem megrázkódik, egyre fájdalmasabbá válik minden mozzanat, és másodperc. Nem akarok meghalni, még... még túl fiatal vagyok hozzá. Nevetésbe török ki, de végül fájdalmas felmordulássá válik.
- Atyánk szerelmes belém, vagy mi...? - Pislogok rá eléggé hülyén, miközben hagyom magam. Nem, mintha megtudnék mozdulni... lassan már eszméletemnél sem leszek. A vér... a vérem... a... - Gabriel.. - Nyöszörgöm elhalón, ahogy a nő ruházatát befogja a vérem, s majdan az ágyat is. Elment ennek a nőnek az esze? De hisz... minden koszos lesz. - Hé, a dobhártyám... - Célzok az ajtóra, egy félmosollyal, ahogy utolsó erőfeszítésként ragadom meg a ruháját. - Majd üdvözöld a főnököt a nevemben. - Suttogom, szinte meg se hallhatóan, miközben hirtelen fordulok el a föld felé. Újabb vért hányok... valamelyik szervemet érhette a penge, mert ez nem normális állapot. - Mondd el neki.... - Hangom megszakad, a szavak abbamaradnak, s én magam erőtlenül csuklóm össze. Kiesik a tér, az idő, az érzékelés... már nincs körülöttem más, mintsem a vakító sötétség. Azt hiszem ideje elveszni e palástban. Testem az ágyról a padlózat felé csúszik, s minden életerőnek nyoma veszett belőlem. Nincsen külvilág, se szavak. Nincs kék ég, csak a szikrázó fekete jelleg, s talán ezt jelenti a vég..

▲ music: Mercy▲ ▲Words: 518▲ ▲Note: -

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 10, 2017 8:30 pm írtam neked utoljára


Chance visitor
You have to go through the worst to get to the best



Nem követem napok folyamányát. Az elmúlt napok – vagy tán hetek? – teljesen egybefolytak. Megtaláltam végül az apró kis elhagyatott lakást, még ha oly kalandosra is sikerült az utam, mint azt elsőre gondoltam. Az egész épület egyetlen szobából áll. Egykoron az építője, egy fiatal férfi, ki gyűlölte az apró szűk tereket úgy gondolta, hogy kiveri a felesleges falakat. Még a főfalak helyét is oly kreatívan tudta megoldani.
Művében azonban nem sokáig gyönyörködhetett. A háborúnk első éveibe veszett oda ő is, azóta üresen áll az immár enyhén romos épület.
Tökéletes helynek tartottam, hogy elrejtőzzek a fürkésző tekintetek elől. A város úgynevezett „semleges” területén helyezkedik el. Ide nem jönnek csak úgy látogatóba Michael katonái – habár őket is szívesen fogadnám.
A hatalmas kanapén ülök, tekintetem a zöldellő kertre vetve. Felhúzott térdeimen ott pihen a bőrkötétes démonológia. Körmöm hegyével a borító szélét kapargatom magamba révedve. Gondolataim újra és újra visszakúsznak az Ott történtekre. Nem és nem hagy nyugodni a tudat, hogy csak úgy otthagytam őt. Maradnom kellett volna, hisz…
Nem, jól tettem, hogy akkor eljöttem, mégis. Nem kell oly sok eszemnek lennie ahhoz, hogy rájöjjek valami történt vele, valami… mely teljesen kiforgatta magából.
Zavart pislogással szakítom meg a gondolataimat. Az elmúlt időszakba számtalanszor végig rágtam magam a történteken, mégsem tudok rajtuk változtatni.
Óvatosan nyitom ki a könyvet, tovább tanulmányozva azt, amit ott kezdtem el. Nézem a lapokat, de nem látok el a betűkig. Tekintetem elréved.
A bárd hideg érintésére kicsúsznak ujjaim közül a könyvek, s egyenesen kettőnk közé esik. Gerincén ketté nyílik egy pecsét szimbólumnál. Az acél ridegen vágja el a bőrt a nyakamon, újra átélem a szúró, kínzó, égető érzést.
Fejemet hirtelen kapom félre, neszekre leszek figyelmes odakint.
Hiába pislogok sűrűn, rá kell jönnöm, hogy nem innen bentről nem fogom megfejteni a kinti zajok rejtelmeire.
Tétován állok fel a kanapéról, nesztelen léptekkel indulok meg kifelé. Azonban talán mégsem annyira lenne ostoba ötlet valami védőeszközt vinni magammal: ki tudja, hogy ki jár kint?
Az első kezem ügyébe eső tárgy egy könyv. Mh, talán ez mégsem annyira okos ötlet, így azt le is teszem. Az egyik szekrényen – melyet rogyásig pakoltam különböző könyvekkel – mellette épp árválkodik egy üvegváza. Fogásra könnyű, azonban könnyedén elveszíthetem harci értékét. Egy kósza bögre is ott díszeleg egy üveg társaságában. Sok időm még sincs gondolkozni, mert újra neszek hallok a bejárat ajtajáról.
Óvatosan nyomom le az ódon kilincset, mely minden alkalommal úgy simul a kezembe, mintha számomra gyártották volna. Gyengéden nyitnám ki az ajtót, ám az szinte teljes mértékben utat tör magának a házba. Mintha valamit hozzátámasztottak volna…
- Stamiel! – kiáltom el magamat, miközben a férfi lassan dől be a házba, lábaim elé. Alatta tetemes vértócsa terjed. Ijedten guggolok le mellé, kezeim közül kiejtve a fegyyverként használni kívánt gyertyatartót.
Óvatosan simítok végig az arcán, érzékelve, hogy magánál van-e, de… A teste csupa vér, a nyaka, és… Ahogy lejjebb haladnak barna íriszeim megpillantják a hasán tátongó sebet. – Atyánk szerelmére – suttogom elhalóan, s gyengéden felé hajolva fogom meg egyik kezemmel a tarkóját a másikkal pedig megpróbálom átölelni.
Nem fogom az ágyhoz így cipelni, az csak tovább rontana állapotán. A teret újra meghajlítva termek a férfival a bevetett, eddig teljes mértékben használatlan, sarokban lévő ágynál, minél puhábban érkeztetve meg őt. Az ajtót hangos csattanással zárom be gondolatom síkjain.
- Oh, mit keresel itt, te tudatlan? – sóhajtom lágyan, miközben szárnyaimat bontva kitépek belőle egy feketéllő tollat. Halkan szisszenek fel az apró, szúrószerű fájdalomra. Nem foglalkozom a gondolattal, hogy a helység minden négyzetcentimétere véres lehet.
Bajban van.
A konyhából egy tálat reptetek magunk mellé, s szárnyamból olajat próbálok préselni, hogy mihamarabb elláthassam sebeit. Még mielőtt késő lenne…



Heavy §§ szószám 588 §§

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 09, 2017 10:29 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
It's hard to fake a smile when you feel like you fall apart..



A hideg eszköz a húsomba váj, a vér ömleni kezd, és a hófehér póló vörössé alakul át. Az angyalpenge égető fájdalmat okoz, szinte nyöszörögve kúszom odébb. Egykori társam utálja, sőt egyenesen gyűlöli a jelenlétemet, amiért Gabriel mellett vagyok, és nem Michael pártján, mintsem egykoron. Erősen lezárom a szemeimet, miközben a vászonkabátom belső zsebébe nyúlok, néhány csillag alakzatú pengét horgászva ki. Egy mozdulattal ragad meg a hajamnál fogva, ahogy egy vastag vasdarabot szúr át a gyomromon keresztül. Vért köhögök fel, s az erőm híján vagyok. Tudom, hogy nem legyőzhetetlen a személyem, hiszen ugyanolyan szinten sebezhetővé válhatok, mint a társaim, de mégis.. mégis ez a helyzet egyre durvábbá fakul.
- Kérlek, hallgass már meg az Istenért... - Suttogom elhalón, ahogy négykézlábra állok, a pengéket ekkor az irányába dobva el. Négyből kettő célba is talál. - ...nem ártani akarok. Ajánlatot tenni, csatlakoztatni, aki kételkedik ebben az őrületben. Hisz' nem harcolhattok démonok oldalán.. - Folytatom erőtlenül, miközben nagy nehezen állóhelyzetbe kerülök. Egymással szemben állunk, továbbra is rezzenéstelen az arckifejezése.
- Inkább ők, mint a magadfajták... - Sziszegi ridegen, ám, végül hirtelen elkapja a kabátom nyakrészénél a peremet. - ...most pedig meghalsz, de ne aggódj átadom majd Gabriel-nek az üdvözletedet! - Mosolyodik el kegyetlenül, ahogy szabad kezével a nyakamnak szegezi a tőrt. Elszántan mér végig, és méltóan dicséri a művét. Szaggatottan lélegzem, keze után kapok, és minden erőmmel azon vagyok szinte, hogy hátrébb feszítsem az angyalpengét, s míg ezzel elütjük az időt, nos előszedem a sajátomat a szabad kezemmel. - Utolsó kívánság? - Kérdezi hátra lendítve a kezét, és ezáltal felemelve a magasba az eszközt. Térdre esem, lezárt szemekkel. Lendületet vesz, s majdan lendít, a fegyver pedig száll tova a levegőben. Lecsap... lecsap vele rám..
Hirtelen hajolok el, figyelve a hangra, a suhogásra, mintha éppen csak Gabriel-el gyakorolnánk. Emlékszem anno miként tanította meg a saját módszereit, ugyanazokat, amelyeket Michael oktatott neki, és azt megelőzőleg nekem is. Ezt követően nem hezitálok, a kezemben lévő tőrrel szíven szúrom az angyaltársamat, így ontva ki életét. Tisztán rémlenek a szavak -, Gabriel hangja. Egyetlen hajszálon múlt az életem csupán... egyetlenen. De a belé vetett hit erőt adott, és nem haltam meg.. A vérem úgy mossa el az utca követ, mintha éppen csak az eső hullna alá az égboltról. Tudom mi a cél, s pontosan ezért sem szabad... szabad ily' eszmei őrültségekbe futnom. Inkább vesszen ez a senki... mintsem én. Amíg nem nyert az ark, addig nem hagyom magára őt! Nem szabad, nyernie kell... és én ott leszek az úton végig mellette, amikor pedig jó kezekbe került elengedhettem.
Sziszegve húzom ki magamból a vasat, a vérem teljesen eláztat, de mindez a legkevesebb... az erőm oda. Talán megtehetném, hogy megkeresem Ophiliát, bár a könyvtáras jelenet után, nos fogalmam sincsen, hogy mit szólna hozzám..
- Azt mondta, hisz benned.. - Emlékeztettem magamat suttogva, ahogy felállok igencsak nehezen. Lépéseket teszek, majd megkapaszkodom a kőfalban. A nyakamra tapasztom a kezem, ugyanis az angyalpengéje csak annyit ért el belőlem. De a vonulat nyoma égető, fájó, s kínzó... Régen éreztem már ekkora ürességet, és mégis ilyen mértékű kínt.
Újabb léptek következnek, de már nem bírok a lábaimon állni. Az egyik közeli ház ajtajának dőlök, hátamat neki vetve csúszok végig a fán. - Valaki... - Suttogom enyhén keserű ízzel a számban -, a saját kis véremmel. A jéghideg kövekre ülök le, és a vörös színskála lassacskán bemocskolja a teraszt.. Az ájulás szélén tengődöm. Ígérem azt, miszerint legközelebb nem jövök el Gabriel nélkül sehova.. Ott leszek mellette. Ott kellene lennem.. Íriszeim akaratlanul is lezáródnak, s már-már alig vagyok önmagamnál.

▲ music: Mercy▲ ▲Words: 575▲ ▲Note: -

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
157
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 07, 2017 3:51 pm írtam neked utoljára


***


***

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Ophy's little house
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: