• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 08, 2017 3:55 pm írtam neked utoljára
Online





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Kedves Lala Lelaniath!
Szeretnék hosszú sorokat írni, de teljesen felesleges, mert ismerjük mi már egymást, és pontosan azt a szintet hoztad, amit vártunk. Tetszik, hogy élettel töltöd fel a Poklot, hogy behoztad ezt a régi törzses dolgot, szeretjük a kreativitást! Az egyetlen fura dolog, hogy végül Astarte helyett az én seregemben kötöttél ki, remélem nem fogsz átpártolni később sem! Razz
Foglalózz és irány a játéktér! Very Happy





Hell or Heaven vezetősége


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Lelaniath
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Demon
☩ Posztok :
6
☩ Rólam :
☩ Képességem :
A night demon


Forged in fire

☩ Play by :
Lynn Collins
☩ Pokol vagy menny? :
Hell, oh hell


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 03, 2017 6:40 pm írtam neked utoljára


Lelaniath
A flower made of iron
Lynn Collins
Démon
Saját
-
Parancsnok
Pokol

Személyes adatok

Véleményem az emberekről:Nagyon ritkán hoz össze velük a sors, már ami démoni kötelességeimen kívül értendő. Zavarodottnak tűnnek, nyugalmas, stabil világuk összeomlani látszik. Nem dolgom viszont, hogy segítsek bármelyikőjüknek is.


Porhüvelyem neve: Nincsen, pokolban születtem.

Mióta élsz?: Több ezer éve már.

Gabriel vagy Mihály?: Mihály békére törekszik, Gabriel káoszt szít. Mindkettőben látom a rációt, de különösebben egyik sem érdekel.

Vélemény a természetfelettiről? : Úgy neveltek, hogy a démonok mindenki felett álló lények, s hatalmuk erősebb bármilyen emberénél, angyalénál. Ezért van szükség berkein között szigorra, fenyítésre, mert muszáj arra fókuszálnunk, amire teremtettek bennünket. Nagyobbnak lenni más lényeknél. Mindettől és neveltetésemtől függetlenül teljesen semleges vagyok más lények irányába. Parancsnokként békésnek nem mondanám magam, ha harcolni kell nem futamodok meg, de gyűlöletet nem érzek irántuk.

Város: Kelet-régió (Pokol), New Orleans (Föld)

Család: Lucifer teremtett a kezdetek kezdetén. Törzsem tagjait családtagnak tekintettem. Sámánunk mintha apám helyett lett volna apám. De ezek már régen múlt idők.

Beosztásod: Ashtaroth seregében szolgálok, Phelgor ezredes egyik parancsnokaként.

Szakadár infó: -

user kora
use neve
user mióta játszik?
Képességem


Egy vagyok az éjdémonok közül. Rengetegen vagyunk, vannak, akik rémálmokat szítanak, vannak, kik kísértenek. Az én dolgom az éjszaka ért halál el hozatala, majd a lélek Astartenak való átadása. Általában az éjdémonok együtt dolgoznak a Földön. Rémálmokat kelt az egyik, majd halált hoz a másik. Ezen kívül okkult tudásom haladó és profi szint között található. Törzseink sámánjai tanítottak minderre. A tűz áll hozzám legközelebb, harc közben szívesen használom. Egyéb démoni képességeim adottak. információk

Ha angyal vagy, akkor hogyan hasznosítod a képességed? Mennyire sajátítottad el azokat?

Nincs szószám!




.
Ezt a történetet vérrel írják
Vannak történetek, letűnt korokról, miket már nem mesélnek el. Vagy azért, mert már nincs, aki beszéljen róluk, vagy azért, mert jelentéktelenek és elmosódtak az idő porával. Feljegyzéseket találunk, említés szintjén találkozhatunk olyanokkal, kik hallottak róla, de senki sem emlékezik róluk dicsően.
Én viszont emlékszem. Emlékszem arra a korra, mikor még mi is kezdeti civilizációkként éltünk. Messze a fényűzéstől, lovasoktól és rangos démonoktól és az ezzel járó felelősségtől. Elszigetelt, törzsi társadalmakként nem volt ránk az angyalok és démonok közt folyó harc, még évezredekkel később sem. Saját csatáinkat vívtuk, törzs feszült törzsnek, bár nem mondhatnám, hogy a démoni kultúra messze állt volna a rangosoktól, Lucifertől és embereitől. Egészen másképpen tekintettünk azonban rájuk. A különböző démoni törzsek istenekként, vezetőkként tisztelték a Lovasokat, démonaink ennek megfelelően is lettek teremtve. De ez nagyon régen volt, senki sem emlékszik már rájuk. Vagy ránk... Vagy a kultúránkra.
A mi törzsünk a Halál Lovasát követte és a halál kultuszkörét erősítettük. Többek között éjdémonokat gyűjtöttünk köreinkbe, így kerültem én is hozzájuk, nagyon régen. Lucifer ugyanis nem minden démonának teremtett célt úgy, mint például a Lovasoknak. Rengeteg teremtett démon kószált a kihalt pusztákon a kezdetek kezdetén. Sehová sem tartozva, még is a hovatartozás érzésével alakultak ezek a törzsek, s kialakult a hierarchia is. Sokáig kóboroltam, míg célt találtam az életemnek, s képességemmel tudtam is kezdeni valamit. Ebben a korszakban a Földre járás bonyolult folyamat volt, így sokáig nem is tudtam gyakorolni azt, amire teremtettek és megkérdőjeleztem létezésem értelmét, a törzsbe kerülésem adta vissza hitemet démoni létünkbe.
Éjdémonok voltunk nagyjából mind, s ezek a törzsek nem is számláltak túl sok főt. Százan, ha akadtunk, családiasan éltünk és úgy gondoltuk, ha már a Földön nem gyakorolhatjuk képességünket, akkor rituáléinkkal küldhetjük Astarténak az energiákat, hogy végezhesse feladatát és hasznos szolgáinak tekintsek bennünket. Engem arra teremtettek, hogy éjszaka, álmukban vegyem az emberek életét. De ez nem csak ennyiről szólt. A folyamat alatt, mit a törzsi lét után csak néhány ezer évvel tapasztalhattam meg, egészen különleges volt. Ilyenkor láttam az adott ember életének minden bűnét, s ezeket felhasználva mehetett lelke a Pokol mélyére Astarte segítségével. Így a kevésbé bűnös lelkek is végül minket szolgáltak.
A hierarchia egyszerű volt. Törzsfőnökünk nálunk sokkal erősebb démon képében tetszelgett, holott talán csak korával tűnt ki közölünk. Nő ritkán állt az oldalán, ekkoriban egyáltalán nem volt divat nők kezébe hatalmat vagy rangot adni, hiába volt a Lovasok között is kettő. Ettől függetlenül nem volt lealacsonyodott szerepünk egymás között, egyszerűen ez nem volt opció. A törzsfőnök alatt helyezkedett el a sámán. Mi így hívtuk az okkult tudással és erővel rendelkező démonokat, s mivel a mi szintünkön ebből kevés volt, a profi szinten álló démon férfiből lett a sámán. Ő találta ki a rituálékat Astarte felé és ő tanította a törzs tagjait okkult tudásra. Én is tőle tanultam.
Visszanézve életünknek túl sok jelentősége nem volt, hisz a Lovasok talán nem is tudtak arról, hogyan élünk, ahogy a pokol többi lakója sem. Elszigetelt társadalom volt a miénk és olyan szélsőséges terepen éltünk, hol a legkeményebb pokoli viharokat dúltak. Mi a viharok alatt csak a tüzet táncoltuk körbe, s Astartét üdvözöltettük.
Aztán történt valami és a törzsfőnök harcos nőt akart maga mellé. Korunk vége felé járhattunk, törzseink száz év múlva már sehol sem voltak. Nem akartam rangot kapni, vagy több lenni a többi nőnél, ám így alakult. Engem akart párjának, ami semmilyen érintkezéssel nem járt közöttünk, így aktus sem történt sohasem. Nem aludtunk egy sátorban sem. Feladatom a nők védelme és vezetése volt és innen már tudtam, hogy közeleg valami baljós, valami sötét.
Az ég sötétvörösbe burkolózott azon az éjjelen. Sosem fogom elfelejteni. Lovak patájának dübörgésére ébredtem, de mikor elhagytam sátramat, hol a sámánok asszonyaival aludtam, már láttam őket a horizonton. Többen voltak, mint mi, s mire felráztam katonáinkat már késő volt. Úgy irtottak minket, mintha állatok volnánk. Visszanézve abban hiszek igazán, hogy ahogy a halált ma is félik a lények, akkor sem volt ez másképpen. Félték, mire lehetünk képesek, amiért Astartét istenítettük, ezért támadtak ránk.
Hiába volt az éjszaka az éjdémonok előnyére, esélyünk sem volt. A túlerőtől csak egy lassított felvételű, vérben fröcsögő horrorfilmnek láttam az egészet és láttam törzsünk pusztulásával kultúránk pusztulását is. Borzalmas volt. A törzsfőnök fejét karóra tűzték, a halott démonokat lángba borították. A nőket pedig elhurcolták. Engem is.
A következő száz évet, míg a törzsi népek még fent álltak rabszolgaként töltöttem. Mivel a halál az életem gyakorlati részét képezte, hálni egyetlen démon sem akart velem. Így kemény fizikai munkára fogtak és állatként bántak velem. Egy nap többször köptek le, mint szóltak hozzám.
Végül korunk teljes mértékben letűnt, a törzsek elpusztították egymást. Alig maradtunk néhányan a harcok végére, de mi is szétszéledtünk. Nem voltunk elegen ahhoz, hogy civilizációnkat megmentsük, nem is akartuk már. Annyi vér tapadt kezünkhöz, olyan szinten mocskoltuk be egymás hitét és kultúráját, hogy hagytuk feledésbe merülni. Tudom, hogy mai napig élnek még közülünk néhányan. Valamelyik törzs tagjai, nők és férfiak egyaránt. Ha találkozunk a véletlennek köszönhetően, tudjuk, ki a másik és mit tett nagyon sok ezer évvel ezelőtt. De nem beszélünk róla. Por lepi civilizációnk maradványait és ezt már senki sem akarja lesöpörni róla.
Ismét célt kellett találnom létezésemnek. Okkult tudásom magas szinten tudtam használni, s jó harcosnak számítottam nő létemre, így úgy döntöttem, hogy a hadseregbe akarok kerülni. Furcsa volt úgy találkozni a pokol fejlettebb részével, hogy azelőtt hosszú időn át a Lovasokra inkább mániákusan vetettük a hitünket, mintsem igazán szolgáltuk volna őket. Újoncként Háború lovasának seregébe keveredtem, ahol hamar tudtam azonosulni új helyzetemmel. Makacsságot öltöttem magamra, szigorúan álcáztam már megtépázott lelkemen a sebeket. Senkinek sem hagytam, hogy bőröm alá másszon és a csatározás tette ki életemet. Naphosszat gyakoroltam, bárkinél jobb akartam lenni a környezetemben, s lettem is, sok-sok évet követően.
Emlékszem, hogyan tettem szert parancsnoki címemre, csupán néhány tíz évvel ezelőtt. Egy csata során a légió parancsnoka, ki közvetlenül Háború jobb kezének jelentett odaveszett. Kaptunk egy új parancsnokot, ráadásul egy nőt. Szigora harapható volt a levegőben, kiképzésünkkor a megalázás sem állt tőle messze. Gyűlöltem neki dolgozni, mert bár a parancsok teljesítésével semmilyen gondom nem akadt, ez a nő kipécézett magának. Sokszor megalázott katonatársaim előtt, a földre tiport, mikor csak tudott és csininek hívott. Utóbbi volt talán a legmegalázóbb, hisz nem egyszer bizonyítottam az évek során erőmet, rátermettségemet és azt, hogy a csini pofi mögött igazi harcos rejtőzik s vár, hogy áldozatát lekaszabolja. De ez az átkozott démonnő csak a pofimra volt képes koncentrálni, szüntelen felemlegette, hosszú időn át.
Volt egy pillanat, mikor eldurrant az agyam. Sötétség lepte el elmém és szívem is. Úgy rontottam rá a rohadt ribancra, mint egy eszeveszett. Lealacsonyított, eltiport, megalázott nem egyszer s nem kétszer. Elégtételt akartam venni rajta, fejével akartam labdázni, hogy végül pokolkutyát elé dobhassam azt. Halála cél volt már az életemben, hamarosan minden más eltörpült. Így feküdtem éjjel, így keltem reggel. Ezért rontottam rá és vívtam ki ellene életem egyik legnehezebb harcát. De mivel az adrenalin lökött előre, nem éreztem, hogy létezik lehetetlen. A démon száz éves rabszolgaságomat juttatta eszembe, mi kemény időszak volt és magam mögött akartam tudni.
Fölé kerültem és talán a huszadik tőrcsapásnál éreztem, hogy valaki rángat. Lerángattak róla, a parancsnokot felismerhetetlenségig kaszaboltam tőrömmel. Phelgor ezredes tartott karjában, majd arrébb rángatva a földre taszított és kardjának hegyét torkomhoz tartotta. Dühöt láttam rajta, talán csalódottságot. Tudtam, hogy tettemért halálbüntetés a jutalom, hisz rárontottam felettesemre, s ki is végeztem. Viszont én továbbra is elszántan néztem őrá és mintha hatalmas kő esett volna le szívemről. Ha most itt végem is, legalább a revanzs az enyém.
Mintha elgondolkodóvá vált volna tekintete. Amennyire hittem a halál tanításaiban, annyira nem éreztem annak közeledtét. Az ezredes elhúzta kardját nyakam puha bőrétől és szinte szisszent.
- Takarodjon innen. - Én pedig vérben ázva, kissé szégyenteljesen, saját dicsőségemmel tűntem el a tett helyszínéről. Pedig a nő fejét akartam magamnak.
Parancsnok lettem. Sosem vágytam rangokra, egyszerű katona voltam talán kiemelkedő eredményekkel, de ezt még túlzásnak is érezném így fogalmazni. Saját céllal ugrottam a nőnek, még is a helyére léphettem. Érdekes fordulat volt.
És elérkeztünk a jelenbe. Több ezer év története néhány sorban. Néha napján még könnybe lábadnak szemeim, mikor a régi időkre, a kezdetekre gondolod. Viszont új életcélt kaptam, hála Ashtarothnak, hisz életben hagyásom nyilvánvalóan az ő döntése volt. Hitem azonban nem feledem, s szeretnék egy nap Astartének mesélni azokról az időkről, mikor a halált nem féltük, hanem dicsőítettük.


 
Lelaniath
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: