☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Ápr. 18, 2017 1:59 pm írtam neked utoljára


Let the game begin
Quin && Row
zene • szószám: 710 • Credit:

Portyázások alkalmával, nehéz szívvel hagyom a családomat a táborban. És bár Kian az évek során remek harcossá nőtte ki magát, még mindig csak tizenhat éves. Gyermekfejjel gondolkodik, a bosszúvágy fűti, zsigerből gyűlöli az angyalokat, amiért elvették apánkat és neki esélyt sem adtak arra, hogy megismerje. Jobbára anyám történetei éltetik emlékét, jómagam nem szívesen beszélek elvesztéséről, pláne nem azokról az időkről, mikor még minden kerek volt az életünkben. Egy részem sosem kívánja a portyákat és tiltakozna ellene, ha tehetné. Ellenben szívem legmélyén elvágyom erről a helyről. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy az éjszaka leple alatt, fogom a kis családom és elhagyjuk a tábort, de valami mindig visszahúzott. Nem lenne bajunk, ismerem magam, meg tudnám védeni őket. Enni is tudnánk, hisz a vadászat a részemmé vált. Mégis maradtunk és ez leginkább Rowena átka. Belemászott a fejembe, lekúszott a torkomon, hiába próbáltam meg kiköpni, nem sikerült. Befészkelte magát a szívembe és bár az istenért se vallanám be neki, de különös kapocs alakult ki közöttünk az évek alatt, melynek mozgatórugója Deedra képzeletbeli trónjáról való ledöntése. Tudom, hogy a sok idő, amit a tervezéssel töltünk csak időpocsékolás, hisz ha akarnám, akár már most is megölhetném. Mi veszteni valóm van? A világunk egy fertő, ennél jobbat már csak a halál tud mutatni nekem. Viszont féltem anyámat és vele együtt az öcsémet. Én nem lennék ugyan az élők közt, de ismerve az elvakult, fanatikusan bálványozó ostobát, bizony rövid időn belül követnének ők is.
Így jobbára beléjük kapaszkodom, amikor a táboron kívül vagyunk. Fiatal vagyok és nincs bennem félelem. Ha meg kell halni, hát meghalok. De sosem csinálnék ostobaságot azzal, hogy veszélybe sodornám a csapatom. A mai napon, talán jobb lett volna, ha egyikünk sem lépi át a táborunk képzeletbeli határvonalát.
A patak mellett sétálva, a bozótosban meglapulva őzek után kémkedünk. Gyönyörű jószágok, húsuk akár hetekig is kitart. Az íjászok csak a jelre várnak, de hirtelen szétrebbenek és nem marad más a szemünk előtt, csupán az üres, égig emelkedő fák sokasága. Föld illatát hozza felénk a szél, csalódottságunk szaga maróan keveredik az erdő jellegzetes aromáival. Dühös vagyok, nem, nem dühös, inkább feldúlt. Feszülten figyelem a messzeséget, szemeim összeszűkülve pásztázzák a távolságot, hátha megakad valamin tekintetem. A semmiből léptek elő, egy decibelnyi hangot sem hozva magukkal. A meglepetés erejével csaptak le ránk, rútul megkerülve minket. Aljas és gyáva módon vették el társaim életét. Egyetlen lehetőségem volt túlélni, bár a szívem mélyén eszemben sem volt harc nélkül feladni. Míg néhányunk leterített párat, én sem tétlenkedtem. A túlélési esélyeink egyre nőttek, ahogy ezek a férgek fogytak. Végül csupán három emberünk veszett oda, ők azonban mind elpatkoltak.
Mire a táborba értünk, már csak néhány sebhely árulkodott arról, hogy valami történt odabent az erdő sűrűjében. A legrosszabbul mégis én jártam. Pár centis vágás éktelenkedett az oldalamon, erős fájdalmat élesztve testemben. Rowena sátrában leltem megnyugvást, ide bármikor bejöhetek, ha kívánja társaságom, ha nem.
-Felderítettük az erdő még be nem járt részeit. – Kezdek bele, ahogy belép otthonába. Sikerült a legkényelmesebb ülőalkalmatosságot megtalálnom, így már nincs az arcomra írva, mekkora fájdalmat érzek attól a néhány centis sebhelytől, aminek ellátásával anyámat kell majd megbíznom. – És ha már ott jártunk, ételt is hoztunk. – Nyúl és néhány kisebb emlős esett csapdáink áldozatául, így nem jöttünk haza üres kézzel.
-Ne pátyolgasd az öcsémet. Ne légy visszafogott, mikor gyakoroltok. – Fordulok hozzá, minden bevezetés nélkül. – Kian-t is fogd keményen. – Tudom, hogy ha anyák tehetné, biztos nem tenné ki ekkora veszélynek. Vékony, gyenge kisfiú volt, sokszor volt beteg. A széltől is óvta, de elmúltak azok az idők, amikor elengedhetünk egy jó harcost is.
-Eric mellettünk van. – Bököm ki nagy sokára. Szórakozik velem, hogy ebben a lenge ingben járkál előttem?!  
 

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Ápr. 16, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára


Let the game begin
Quin && Row
zene • szószám: 577 • Credit:

Káosz a káoszban. Keresve sem találhatnék jobb kifejezést arra, ami néha a táborunk területén uralkodik, és ehhez még csak nem is kell Deedrára gondolnom. Persze, a vezetőség is maga a káosz, főleg, ha arra gondolok, hogy a jelenlegi vezetőnkkel az élen kellene a csaták csatájába vonulnunk...
- Hé! – Az utolsó pillanatban sikerül az egyik újonc mellé ugranom, még éppen idejében elkapom a karját a csuklójánál, mielőtt egy laza mozdulattal beleállítaná a baltát a mögötte lévő nyakába. – Figyelj oda a kezedre! – sziszegem, miközben a vele szemben álló szalmabábu felé intek a fejemmel. – Ő a célpontod, nem a mögötted gyakorlatozó társad. Mindenkire a fejével együtt van szükségünk, figyeljetek oda egymásra! – emelem fel a hangom, utolsó szavaimat már a többiekhez is intézve.
Tudom, hogy újak még, fiatalok és zöldfülűek, és egyébként is: mind elkezdtük valahol. Tapasztalataim szerint viszont aki most nem figyel oda a társaira és a helyzetükre, az egy esetleges csatában is nagyobb eséllyel véti el a célt figyelmetlenségéből adódóan. Így is kevesen vagyunk, az ilyen bosszantó veszteségektől pedig pláne meg kell óvnunk magunkat.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy a nyakigláb suhanc már a tarkóján is növesztett szemet, tekintetem a hátrébb eső sorok felé siklik. Könnyedén kiszúrom Kian alakját; talán csak azért, mert egy igen közeli vérrokonának már minden porcikáját ismerem, talán azért, mert egyszerűen ő Quin öccse, és emiatt ösztönösen rajta tartom a szemem. Ami egyébként nyilvánvalóan nevetséges, hiszen én és Quinlan nem vagyunk...
Nos, fogalmam sincs, mik vagyunk és mik nem vagyunk. Nem tudom hol lennék nélküle én vagy a terveim, nem tudom, nélküle végig tudnám-e csinálni ezt az egészet, de nem... vagyunk házasok, vagy ilyesmi. Ez nem szerelem, csak feltétlen bizalom, tisztelet, és az az extra szenvedély, amit semmi értelme nem lett volna megtagadnunk egymástól és magunktól.
Ugye?
Kényszerítem magam, hogy a dolgomra figyeljek, tekintetem ismét megtalálja Kiant. Fiatal még az itt jelenlévő átlagéletkorhoz képest, de azt hiszem, bizonyítani akar. Vannak, akik minél tovább kímélni igyekeznek a gyerekeket, vannak viszont olyanok is, akik jól emlékeznek még a támadás napjára, és szeretnék, ha meg tudnék védeni magukat. Quinlan családja sokat veszített akkor, talán ezért is próbálja felkészíteni a fiút.
Deedrával az élünkön én még azon sem lepődnék meg, ha nekiállnánk békéről tárgyalni a természetfeletti fertővel, márpedig ők tárgyalás helyett mészárolni érkeznének, miközben mi tárt karokkal, mosolyogva várakozunk.
Mintha csak valami végszóra jelenne meg az említett a sátra bejáratánál, de a saját elmaradhatatlan, megvető kis mosolyom mellett felfedezek a leendő harcosaink között is néhány ellenséges, kétkedő pillantást. Bennem bíznak meg először, Deedra, és ez lesz a te veszted.
- Rendben, mára ennyi! – kiáltom el magam, hogy mindenki tisztán hallja. – Pihenjetek és egyetek, holnap reggel találkozunk.
Figyelő pillantásom követi mindegyiküket, ahogy összeszedik a nyílvesszőket, visszarendezik a bábukat, és visszaszolgáltatnak minden kiképzéshez használt fegyvert. A pakolást néha elvégzik helyettük a kiképzők, néha nem – az alázat is a tanulás egy fontos része.
Mikor az utolsó újonc is a saját sátra felé indul, én is megfordulok, hogy az enyém felé vegyem az irányt. El kell nyomnom egy mosolyt, amikor meglátom, hogy a bejárat egy kissé elmozdult ahhoz képest, ahogy hagytam; rajta kívül senki más nem merne hívatlanul belépni, ráadásul megbeszéltük, hogy ma megbeszéljük a „hogyan tovább” részeket, amikor megérkezik valami délutáni portyáról. Ezek szerint visszaértek.
Belépve nem is vesződöm azzal, hogy megkérjem: érezze otthon magát, mert tudom, hogy enélkül is megteszi. A kényelem érdekében ledobom magamról a nehéz bőrmellényt, itthon vagyok, elég az alatta levő ing.
- Sikeres volt a hadművelet? – Leplezetlenül mérem végig, mosollyal a szám sarkában. – Hová küldött titeket a főnökasszony?
   
 
Rowena sátra
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: