• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Abaddon
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
94
☩ Rólam :
☩ Rang :
Démonherceg, A Harmadik
☩ Play by :
Cam Gigandet
☩ Pokol vagy menny? :
Attól függ, ki kérdi.
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Júl. 12, 2017 7:41 pm írtam neked utoljára


Maiara & Abaddon
Egy álomnál sose tudjuk, hogy kezdődött, ugye? Valahogy mindig az események közepébe csöppenünk.
Hűvös fuvallat szalad át a szűk cellán. Jó kérdés honnan érkezett, tán a sötétségbe ásító ablakon át robogott be mindegy is, csupán a hideg érzés marad utána a testen. A felkínált pohár végül a gazdánál marad. Enyhe vállvonással konstatálom majd a számhoz emelve kortyolok míg ő választ ad. A pohár mögül mosolyodom el enyhén míg lenyelem az ízetlen áttetsző folyadékot. - Úgy látszik ezek a lábak folyton útban vannak... -
A csevej eddig tart mert hangos léptek zaja töri meg a síri csendbe burkolózott beton ketreceket. Hangos fémsikoly ahogy zárnyelv megadja magát, majd feltárol az ódon vas ajtó. Hallom kérdését, de csupán arcizmom megfeszülése jelzi nem tetszésemet. Szavakra nem pazarlok időt, mert az ajtó feltárulával az árnyék arcú alakok rám merednek. A tükörfalak szilánkokká roppannak a lány figyelmét elvonva. Én másként fogom fel. Az árnyalakok nem szólnak, némán merednek rám én pedig rájuk. Aztán hirtelen fekete lángok indulnak útnak egyenest a sötétlő arcukból, féktelen száguldva irányomba. Lángnyelvek ölelik körbe alakon és robognak keresztül testemen, megfeszítve azt s ekkor robbannak a szilánkok, tán éppen hatására kavarogva a belső térben. Fájdalom, dübörgő üvöltés szakad ki belőlem, nem e világról származó. Két kezem reflexből kapom magam elé keresztbe, hogy azzal fedezzem magam, hasztalan. Elsodornak a lángok és a falhoz csapódok elemi erővel. A látkép apró szilánkokra robban s csupán a sötétség marad utána. Végtelen feketeség, hogy mi jön ez után? Még magam sem tudom, tán csak a lány a megmondhatója, lehet éppen rajta áll hova lyukadunk ki újra...

A fák lombját hirtelen szellő perdíti táncra, a kis patak vidáman csörgedezik tőlem csupán néhány rövid méter távolságra. Testem hirtelen rándul egyet s feszül meg enyhén a hát, majd újra nyugalomba helyezkedik. Az álomvilág még nem enged, de a lányt sem, ki mellettem alussza álmát...



Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Jún. 14, 2017 10:40 pm írtam neked utoljára



Abaddon
& Maiara

Hideg beton… pislákoló fények… Látott már ilyet, mondhatni belülről is, hiszen az ifjú bajkeverőknek előszeretettel mutogatták a szűk cellákat elrettentésl. Az emberiség fénykorában se voltak túl bizalomkeltő helyek a börtönök, hát még így az apokalipszis kellős közepén! Milyen ember lehet az, akinek álmaiban egy ilyen hely kísért? Mert nem számít semmi jóra, ez nem lehet egy vidám, boldog álom. Pedig mikor a test pihenni igyekszik, mégiscsak az élvezetesebb dolgokat részesíti előnyben. Emlékeztetnie kell magát arra, hogy egy sebesültről van szó, így végülis teljesen logikus egy börtön… vagy kínzatások színhelye, mindegy is. Az viszont teljesen váratlanul éri, hogy a férfi elől nem tudott elrejtőzni, és bár tekintetével lázasan kutat valami apró jel után, mégse talál olyasmit, ami az általa játszandó szerepre utalna. Talán nincs is ilyen, és vendéglátója éppúgy meglepett, még ha nem is látszik annak. Kifejezetten nyugodtan tűnik, mint aki még otthon is érzi magát.
- Nem köszönöm. Nincs szükségem rá. – Mosolyodik el, elvégre… ez az egy egész biztosan igaz. A szomjúság, az éhség csupán akkor zavarja meg az álombéli elmét, ha a test maga is… Nem, még akkor sem, sőt! Olyankor álmodik a leginkább az ember nagy lakomákról, ezt már maga is megtapasztalhatta.
- Mondhatni én is kicsit több lábon táncoltam, mint szabad lett volna. – Vonja meg a vállát, és halványan elmosolyodik. Nagyot nem is hazudott, elvégre valaminek történnie kellett, valakivel nagyon csúnyán összezörrenhetett, ha olyan állapotban érkezett meg, egy ilyen távoli városba, ahogyan történt. Csak még mindig fogalma sincs, hogyan esett, hogy akkorát esett.
Követvén tekintetét Maiara figyelmét a tükörfalak árnyai kötik le. A többi visszaverődés is mintha felfigyelt volna a közeledésre, vagy mégsem? A távolban, mintha valami… Mikor nyílik az ajtó, fejét az övék felé kapja, ám az mozdulatlanul simul vasalt pántjai közé, csupán a csizma ütemes kopogása ismétlődik vészjóslóan közelről.
- Az jót, vagy rosszat jelent? – Barát, vagy ellenség közeleg? Kiszabadulásról álmodik a férfi, vagy fájdalmai gyűrűznek be lassan elméjébe ilyen módon?
A kulcs mégis a zárba siklik, a hideg fém visszhangosan pattan, ahogy megindul előre elrendeltetett útján. A lány csupán valami uniformisfélét ismer fel látogatójukban, hogy mely városból, világból, vagy korszakból való a férfi, azt képtelen eldönteni, hiszen csupán a jelenlegi világot látta, és ismeri. Az viszont feltűnik számára, hogy tükör-szobáikban egészen eltérő alakok is megjelennek, van egy-két ismerősebb is, de nőtől, orvostól kezdve egy aprócska gyermeken át, mindent lát belépni azon az ajtón. A jelenés megszólal, ám számára nem nyernek értelmet a kiejtett szavak, elsőre semmiképpen sem. Figyelmét amúgy is eltereli a zaj, a reccsenés, amivel a tükörfalak hirtelen megtörnek. Riadalmában a fal felé fordul, látva hogyan esnek szét az ismétlődő képek, hogy aztán a csupasz betonná váló térben csupán egyetlen valóság maradjon hiteles.
Lassan fordul vissza az ajtó felé, feszülten pillantva a vendégre.
- Nem tetszik nekem ez a hely. – Jelenti ki határozottan. Még azonban nem próbálja meg megtörni az álmot, hiszen a hirtelen váltás problémákat okozhatna az elmében. Látott már ilyet, és remek eszköz, ha valakit az őrületbe akarna kergetni, de… nem most. – Biztosan… tehetünk valamit, hogy kellemesebb szobát kapjunk. – Próbálkozik valami olyasmivel, ami ugyan nem illik az elképzelt valóságba, mégis kapcsolódik eléggé ahhoz, hogy információt gyűjtsön a többiek reakciójából.

Abaddon
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
94
☩ Rólam :
☩ Rang :
Démonherceg, A Harmadik
☩ Play by :
Cam Gigandet
☩ Pokol vagy menny? :
Attól függ, ki kérdi.
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 30, 2017 11:31 pm írtam neked utoljára


Maiara & Abaddon
Egy álomnál sose tudjuk, hogy kezdődött, ugye? Valahogy mindig az események közepébe csöppenünk.
A betonfalak szinte ontják magukból a hideget, nyomasztó szűk szoba, a pislákoló fényeivel és a dohos szaggal mely bejárja. Furcsa mód nem érezzük a szagukat, de még is mintha tudnánk, hogy ilyen szag volna. Érdekes élmény, s az átlag elme vélhetően nem is törődik ezzel, de ha belegondolunk, hogy álmunkban éreztünk valaha szagot? Érdekes felvetés nemde? De ez csupán az éterben elszállt gondolatfoszlány melyet csupán az alkotó futtat végig agyán. Térjünk a jelenbe.
Málló, szürke betonfalak vesznek körbe, s az egyetlen kijárat egy vastag fémajtón át vezet. Kellemetlen kelepce. Kezemben egy vízzel teli üvegpohárral teszem fel a kérdésem az érkezőnek aki nem válaszol csupán motyog maga elé valamit, jómagam nem értem mit mond, de végül csak rám néz és visszakérdez. Parányit megdöntöm a fejem, hiszen én kérdeztem előbb, de végül a számhoz emelem a poharat, iszok egy kortyot, a víz hangja kellemesen nyugtató, mintha csupán egy csörgedező patak volna pohárba zárva. Majd aprón megvonom a vállam.
- Egyel több lábra tapostam, mint amennyire kellett volna.
Válaszolom végül majd felé nyújtom a poharat, kérdőn vonom fel szemöldököm egy pillanatra s a poharat is megingatom.
- Víz, friss, hideg.
Mint egy kristálytiszta patak. Ha elfogadja a másik a poharat akkor kényelmesen dőlök hátra, hátam a hideg falnak vetem és tekintetem a magasba emelem. A pislákoló fémketrecbe zárt ódon égőre mely egyetlen fényforrásunk. Az ablakon kinézve csupán a sötétség ásít ránk, onnan fény nem érkezik, éjszaka lehet, valószínűleg. Az álmokban mindig így van, éjszaka. Bizonyára ennek is oka van.
- És Te? Nem válaszoltál.
Szólalok meg újra, de nem nézek rá. Tekintetem a plafonon tartom egyelőre. Hirtelen hangok. Ütemes kopogás, vasaltcsizma csókolja a hideg betont. Az árnyak kik idehoztak vélhetően újra jönnek. Az ajtó felé emelem acélos szemeim reagálva a közeledésre.
- Azt hiszem társaságunk lesz.
Jegyzem meg s a nő felé fordulok egy pillanatra végignézek rajta, ismeretlen a számomra, városi asszony lehet, a ruházata nem sokat mond nekem egyelőre. A hangok közelednek, hamarosan a mi zárkánkhoz érnek...



Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 23, 2017 8:42 pm írtam neked utoljára



Abaddon
& Maiara

Nem egyszerű kijutni a városból, bár ennek olyan előnye is származtatható, hogy bizony bejutni sem könnyed mulatság. Maiara mégis kockáztat, hiszen erősödnie kell, a falakon belül pedig fél gyakorolni. Bármit mondhatnak a San Franciscoiak, egész biztosan ők sem örvendenek egy repüléssel próbálkozó angyal látványának. Főként, hogy elég hamar felhívhatná magára a figyelmet, márpedig úgy, hogy azt se tudja hogyan került a városba, egész biztosan nem akar kitűnni onnan. Angyali mivolta csupán látszat, olyan könnyű rájönni, mennyre távol áll ezektől a mennyei lényektől… Mindenesetre inkább megkockáztatja, hogy kiszökése okán kapják el, minthogy bárki is rájöjjön, hogy szárnyakat rejteget. A bordái már egész szépen gyógyulnak, testén is csak a hegek jelzik, hogy valami keményebb balesete lehetett a közelmúltban. Szerencsére, mivel elég katonásan néz ki, nem szokták kérdezgetni, mégis mi történt vele. Hasznot húz abból, hogy az emberek gondolnak róla valamit, még ha az nem is igaz.
Tisztást keres, valami helyet a fák között, hogy még távolról se lehessen látni mire készül. Sajnos a szárnynyújtóztatásnál legutóbb se jutott tovább, a csontok nehezen forrnak össze, és fogalma sincs, képes lesz-e valaha repülni. Eddig se tudott, de eddig legalább nem okozott fájdalmat pár csapás, most viszont pokoli kín övezi próbálkozásait. A patakot követi, az apró eret, hiszen azok rendre áthaladnak valami kevésbé buja területen. Meglepettségére azonban tisztás helyett egészen mást talál. Halott? Errefelé? Nem, mintha… Mély levegőt vége lassan közelíti meg a sziklának dőlő alakot. A vért olyan könnyű felismerni, a szaga pillanatok alatt megcsapja érzékeny orrát. Friss vér, így ismét megtorpan. Habozik ahogy körbenéz.
- Nem tudom. – Húzza el a száját.
- Nem hagyhatod itt. – Kristályosodik ki a levegő a szikla mellett, ahogy a jeges szél szarvasalakot formáz.
- A támadói még itt lehetnek. – Villanak szemei a lényre.
- Vagy ő a támadó. – Bújik elő a sötétségből a mancsos is, hiszen ha már diskurzus, ő sosem maradhat ki belőle. Milyen jó is volt, mikor még csak ketten voltak Anikawival. Persze már felnőtt, már ő maga se ért mindig együtt a „jóval”, hiszen veszélyes. Ahogy most is. De mégis…
- Az esküd… - Emlékezteti a fénytől ragyogó agancsos, mire a lány sóhajt egyet. Igen, ha már orvosnak készült… A férfihoz sétál, ám még mindig a környező erdőt figyeli, és letérdel mellé. Él, ami meglepi a ruháján lassan átszivárgó vér mennyiségét látva. Első körben megpróbáljam agához téríteni, ám a jeleket tekintve ez sikertelenségre ítéltetett. Lefekteti, hogy jobban hozzáférjen a sebhez, és feláldozza nadrágja egyik szárát, hogy valami kötésféleséggel elzárhassa a sebet. Ennél jobb ötlete most nincs, ha magához téríthetné, talán eljuthatnának valami csónakig, de egyedül nem elég erős, hogy megmozdíthassa.
- Az elméje… ébreszd fel. – Javasolja Anikawi.
- És legalább megnézheted, mi is történt, már ha hajlandó lesz elárulni. – Bólogat most kivételesen a másik szavára az ordas is.
- Más ötletem nekem sincs. – Húzza el a száját. De, persze, hagyhatná itt meghalni, de… egész biztosan kínozná a bűntudat. Talán jó ember… A férfi arcára simítja tenyerét, és lehunyja a szemét.
- Hát akkor indulás. – Vesz egy mély levegőt miután kényelmesen elhelyezkedett.


Lassuló idő, apró, fájó, karcoló, vágó homokszemek simítanak végig a bőrén. Zajfoszlányok, síró asszonyok, jajveszékelés. Félresöpör egy tincset a hajából, csodálkozva nézi a lándzsa hegyén megcsillanó vért. Nem érti miért lepődik meg, hogy bíbor színben pomázik. Nincs ideje körülnézni, a nap fénye elvakítja, majd apró gyöngysorszerű fűzérekké bomlik. Gyorsan peregnek, egyszerre több, tíz, vagy húsz? Meg se tudja számolni, és egyre gyorsabban. Aztán sötétség. Mély, fény nélküli üresség, mígnem egy érzés áttöri a korlátokat. Hideg. A szemei kipattannak, a kezein megtámaszkodik. Lassan hordozza körbe a tekintetét. Nem szereti az álmokat, mármint van amit könnyű irányítani, van amikor ő kelti életre az egészet, és meghalnak az akarata előtt, de egy ismeretlen álmai… Még talán veszélyes is lehet. Nem válaszol, a feje még mindig zsong, talán nem is hozzá beszél, hiszen… Csak akkor látják, ha ő úgy akarja. Oldalra néz, és meglepődve nézi, hogy pár méterrel arrébb egy lány, egy ugyanolyan lány, mint ő ugyanazt csinálja. És még vagy tízszer ismétlődik. Felkel, mire ők is felkelnek. Tükrök… Olyan, mintha végtelen tükröződést látna. Magából, a férfiból az ágyon. Lassan fordítja a fejét a másik oldalra, és ott is… nem tetszik ez neki, de talán az még kevésbé, hogy a férfi egyenesen ránéz. Őt nézi.
- Anikawi. Yahalgi. Merre vagytok? – Kérdezi suttogva, persze az a két jómadár csak és akkor jelenik meg, ha úgy akarják. És úgy tűnik most nem akarják. Végre a férfi felé fordítja a fejét. Játszania kéne? Bár tudná mi ez a játék, hogy mit álmodik a férfi, de… a jelekből ítélve nem sok jóra számíthat.
- Téged miért hoztak be? – Teszi fel végül inkább a kérdést. Még nem árulja el, hogy ez nem a valóság, valószínűleg a másik úgyse hinne neki. Meg kell várnia, amíg segítői felbukkannak, mert itt… mégiscsak velük erősebb.

Abaddon
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
94
☩ Rólam :
☩ Rang :
Démonherceg, A Harmadik
☩ Play by :
Cam Gigandet
☩ Pokol vagy menny? :
Attól függ, ki kérdi.
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 16, 2017 6:23 pm írtam neked utoljára


Maiara & Abaddon
Egy álomnál sose tudjuk, hogy kezdődött, ugye? Valahogy mindig az események közepébe csöppenünk.
Földöntúli acél villan, dühödt robaj, törmelék zúdul a csapás nyomán. Újabb követi, míg végül csend borul a raktárnegyedre. Régen elhagyott házak közt törmelék tetején jómagam féltérden, zihálok. Szemeim lángolnak, ezek bíz erősek voltak. Három szárnyas pusztult oda. A gyűrűm izzik, csak úgy mint szemeim. Szükségem volt rá ezúttal. Az utolsó még megmozdul. Bíbor folyam szakad fel ajkai közül ahogy dühödten tekint rám. Erőt veszek magamon és közelebb húzódom. Fájdalom nyilal mellkasomba, oda kapom balomat és a tekintetemet is. Keresztül szaladt rajtam az angyalpenge. Fájdalommal vegyült dühös fintor. Fogam összeszorítom és szemem újra fellángol ahogy orcám a földön agonizálóra fordítom. Állkapcsom megfeszül amint fölé tornyosulok, jobb karom megindul, tenyerem kinyitom. Létének minden erejétől megfosztom, a gyűrűben majd lesz belőle hasznom...
Újra féltérdre esem, karommal megtámaszkodom. Francba, menedéket kell találnom. A sziget elég nagy, és az északi részét erdő borítja. Jó lesz, ott meghúzom magam míg megpihenek. Aludnom kell, regenerálódnom. Esetlenül haladok az elburjánzott tájon, sűrű erdő, vaskos bokrok. Egy fának csapódok, pár mély levegő, itt még nem jó. Tovább haladok míg végül egy kisebb patak mellett egy sziklát lelek. Jó lesz, konstatálom és hátam a kőnek vetem. Egy utolsó pillantás a sebre, mélyre ment, idő kell. A kicsiny patak tompán csordogál, fejem hátra vetem és szemeimmel a vizet figyelem. Mély levegő, még egy, majd lehunyom a szemem...

--------------------------- @ ---------------------------

Fény, vakító fényár, a szemnek már szinte fájdalmas. Tikkasztó forróság, parányi homokszemek simítják a bőrt a szélnek hála. Hangfoszlányok jutnak el a dobhártyához, érthetetlen tán latin lehet. Katonák, Rómaiak. Kereszten feszített férfi alak. Egy hangosabb szó, majd a katona szúr. Lándzsáján megcsillan a nap fénye mielőtt a húsba vájna. Hangzavar aztán újabb vakító fényáradat...
Erős fénypont, majd újabb, és megint. A test érzékelten, tán nincs is? Mintha nem volna. Lassan visszajön az érzés, haladás, mozgás, vonszolnak. De bárhogy akarnánk nem engedelmeskednek végtagjaink. Sötét, dohos folyosó, két oldalt vaskos fényajtók. Balra az egyik nyitva, bevonszolnak. Nem érezni a becsapódás okozta fájdalmat. Hideg, az első amit érezni, a beton padló hidegét mely az egész testet simítja. A plafonon kopott villanykörte lóg le, fém keretbe vonva. Olykor megvillan, szinte csak pislákol, szinte hallani az áram zümmögő hangját ahogy a falban szalad az elöregedett vezetékekben...

Hangos fémsikollyal adja meg magát a vastag ajtó, két alak hajít be egy harmadikat, egy nő az. A tompa hangok monotonná válnak.
- Egy újabb vendég.
Szólalok meg a semmiből s hangom bejárja a szűk kis teret. Szürke, dohos betonfal, csupán egy parányi ablak az ajtóval szemben magasan, rajta keresztbe vastag rács ékelve a falba masszívan. Egy fémből eszkábált ágyon ülök, rajta helyenként kiszakadt matrac, a tisztaság itt idegen fogalom.
- Téged miért hoztak be?
Kérdem kissé előrehajolva, kezemben egy pohár víz díszeleg. A fém ajtó egy határozottat csattan, majd tompán úszik a zár a helyére. A kukucskáló retesz egy pillanatra kinyílik, de csupán a sötétség tekint be rajta. Majd lassan, idegtépő lassúsággal indul vissza, s tér végül végső nyugalomra. A kalitka zárva, bent ragadtunk. De vajon ki ő?



Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Angel Island
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: