• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Tehachapi, Kalifornia
SzerzőÜzenet

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 30, 2017 7:35 pm írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
18+
Természetesen nem kíván velem tartani. A lánc végén a vergődését meg se érzem stabil lábú ménemen. Hallom, ahogy csörög, érzem a nyergen, ahogy húzza, majd a földön a neszezést is hallom. Valószínűleg akkor húztuk magunk után egy darabig, bár hátra nem néztem. Arra sem méltattam, megnézzem, egyben érkezik-e. A démonok felrögzítik a helyére én pedig elé állok és felteszem a kérdést, amellyel elkezdődik majd a tortúra. A válasza nem lep meg. Azt hiszi, semmi közös nincs bennünk. Mekkora tévedés.
- Kishitű vagy. Több közös dolog van bennünk, mint azt gondolnád. Az általános céljaink: hogy a magunk oldalára fordítsuk az embereket. Egy felsőbb erőt szolgálunk, a játékszerei vagyunk. A kiskatonák, akiket a táblán tologathat. De nekünk most nem ez a közös pont számít, hanem az, amely a biológiánkra jellemző. Te is és én is gyorsan regenerálódunk, de ami még ennél is fontosabb... ha nem a megfelelő fegyverrel ölnek meg, újra éledünk. – mondom ki a tényeket nyugodtan, majd az egyik katonámra pillantok és az oldalán lévő tőrre nézve kinyújtom a jobb kezem. A tárgyat a kezembe reptetem. Sima, éles, egyszerű, emberi fém. Nekünk ez nem sokat árthat, bár kardja annál inkább. Seregem egy része mindig fel van szerelve újra kovácsolt angyalpengékkel. Főleg, ha ellenük megyünk harcba. Visszapillantva rá látom, hogy szemei zárva, szinte a fejét is elfordítja. Balommal megragadom állkapcsát, erősen, hogy vaskesztyűm szinte a bőrébe áll és visszafordítom magam felé a fejét.
- Gyáva alak vagy. Nem mersz szembe nézni tetteid következményével, de a kezem alatt megedződsz majd. Olyan leszel, mint én. Hideg és kemény, mint az acél. – utolsó szavaimnál egy pillanatra elengedem állkapcsát, hogy a homlokánál ragadhassam meg, határozottan és erősen, hogy a lehető legkevesebb vergődhessen. Ezután a tőrrel nyúlok oda. Mozdulatom óvatos, de pontos. A bal szemének sarkánál kezdem a metszést. Nem egy fájdalom mentes procedúra, de ha kalimpál, azzal csak magának árt, mert a végén még a szemébe is belevágok, pedig csupán a szemhéjától szabadítom meg. Engem nem zavar. Begyógyul neki az is. Vére hamar elönti a pengét és arcát, ahogy a kés éle szinte sercegve vágja a bőrt, lassú, íves mozdulattal. Érzem a démonaim izgatottságát, vidámságát, szinte mögém állnak, hogy láthassák az angyal arcát, s a lassan fityegő szemhéj darabot, ahogy apránként elválik az arctól. Ha hangot hallat, némán, céltudatosan hallgatom. A teljes apátia most is látható rajtam. Míg a katonák mögöttem élvezik a műsort, én inkább mintha elkötelezettségből, kötelességtudatból, vagy parancsból cselekednék. Nem érzem attól jobban magam, hogy kínoznom kell. Mondjuk rosszabbul sem. Nem érzek semmit. Elégedettséget sem vált ki. Azt majd akkor, ha elértem a célomat. Megtörni és irányítani. Ha ehhez mindennap végig kell csinálni az ehhez hasonló procedúrákat, akkor úgy lesz. Nekem van időm... végtelen sok.
Az első kész. A szemhéj vérrel placcsan a homokban, a lábam mellett. A balt a jobb követi. Ezúttal nem kintről befelé, hanem bentről kifelé vágok, úgy esik kézre. Nem sietem el a dolgot, láthatóan gondosan csinálom, még a végén marad annyi, hogy lezárhassa szemét. Pedig azt nem akarom. Ahogy azt se, hogy túl keveset lásson.
- Készíts egy vödör vizet. Hideget. – szólok közben oda az egyik démonnak, aki azonnal meg is indul, hogy teljesítse a parancsot. Én eközben, mintha csak egy szobrot faragnék nagy gonddal, továbbra is koncentrálva és oda figyelve metszem Stamiel bőrét. Amint lekerül róla a jobb szemhéj is, teszek hátra egy lépést, elveszem az éppen megérkező vödröt és egyszerűen arcon loccsantom vele, hogy a vért lemossa arcáról. A regeneráció persze már elkezdődött nála, a vérzés hamar eláll majd. Egy intésemre a kapu egy darabja nyikorogva elhagyja otthonát, hogy vaspántként funkcionálva a férfi feje mellett két oldalt a falba ágyazódjon, homlokát pedig fent tartsa. Ezzel kényszerítem, hogy halott társait nézze.
- Vizezzétek a szemét 5 percenként. Nem kell pazarolni a vizet, csak szépen és óvatosan, másképp hozzá se érhettek. Szóljatok, ha begyógyult és visszanőtt a szemhéja. – erre nem számítok egészen estig. Ezután a házba megyek, ahol még a harcok utolsó romjai látszódnak. Félig feltörölt vérfoltok, összetört bútor darabok. Leülök az egyik asztalhoz és neki látok az itteni jelentéseket is átnézni. Nem sietek vele, nincs hova. Kérvényeket bírálok el, szakaszokat mozgatok, térképen figyelem a seregek irányát, figyelem az angyali háború lépéseit. Eközben katonáim Stamiel szenvedésén szórakoznak. A szemei nedvesítésén kívül nem érnek hozzá, nem úgy, mint halott társaihoz. Bábjátékoznak neki a lógó hullákkal, integetnek neki a kezeikkel. Az egyik rohadónak leveszik a fejét és elé lépve ecsetelgetik, mennyire élvezetes is volt levágni mindet. Ketten hátul két másik angyal alkarjával kardoznak, mint a gyerekek. Van, aki csak leköpi a testeket, más meg is próbál rájuk hugyozni. Láthatóan mindent megtesznek, hogy kihozzák a sodrából az egyetlen élő foglyot, akit máshogy nem szekálhatnak, csak a látvánnyal. Csak addig csinálják ezt természetesen, míg szólniuk nem kell, hogy begyógyult a seb. Utána ledobják játékszereiket, hogy ismét fegyelmezett katonákká váljanak, amilyeneknek elvárom őket. Addig rá sem nézek az angyalra, mintha ennyibe sem venném. Csak a jelentéskor lépek ki hozzá, talán már akár este felé, hogy lássam, milyen állapotban van.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 22, 2017 10:35 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Insurrection is the most sacred of rights and the most indispensable of duties.

Egyre erősebb késztetést éreztem az ellenkezésre, már a zsigereimben áramlott a harag egyvelege. Mindet rá akartam zúdítani egyszerre, hogy megtapasztalja, miszerint velem nem játszhat csak úgy, s nem szórakozhat a kénye-kedve legjavára. De valamilyen szinten mégis késő volt, hiszen feleszmélésem tetőfokán máris rám aggatták újfent a láncokat. Idegesítő csörtetése idegtépőnek bizonyult, s úgy löktem el magamtól a démont, mintha koránt sem éppen fogoly volnék, hanem csak egyféle ellenfél. Az érzés jól eső volt, ám, amilyen hamar jött, nos épp úgy vándorolt tova. Felmordulva, kissé ellenkezően reagáltam le, ahogy a három méteres láncnál fogva elkezd kivezetni. Mégis sikerült elérnie a kívánt eredményt, s kirángatva a verőfényes napsütésre, nos a nyereg hátuljához rögzítette a láncot. Tekintettemet leszegve tartottam, amíg felült, s el nem indult a lóval. Ezt követően pedig, még magamat is meglepve ellenkeztem. Az egy órás út alatt szerintem sikerült fényesre nyalnom a homokot. Ha pedig mégsem, akkor a kiálló köveket, amelyek rengeteg karcolást hagytak a bőröm felületén. Szinte jobb volt érezni a fájdalmat, mintsem szembesülni mindazzal, amit tettem..
Maga a nap melege, de még a homokszemcsék sokasága se törhet meg.. Rendíthetetlenül ellenkezem, néhol visszafelé húzva a láncot, bár mindezt teljesen hasztalanul, tekintve, hogy erőm sincs, de hát a próbálkozás trükkjének lehetőségeivel vígan élek. A vége felé már csak lezárt szemekkel élvezem az ingyen utat -, bár igazság szerint a sebek kapcsán fájdalom tölt el. Ha nem megy így, majd amúgy biztosan sikerül. Engem aztán nem fog megtörni, avagy szétmorzsolni, csak mert démon, és oly' nagyra tartja önmagát. Nem különb tőlem egyik sem, ugyanolyan szinten felhasználta mindegyikük az embereket, s még ők prédikálnak, csak mert irtottuk és tisztogattuk az állományt? Gyűlöletem az irányába egyre mélységesebbé válik, s még csak talán harmadik napja vagyok fogságban, mégis kezdem azt érezni, hogy a vele eltöltött idő felér egy örökké valóssággal.
A helyszín ismerőssé válik, ahogy közeledünk. A csata... a harc... maga a tény. Erősen megrázva a fejemet emelkedem fel a földről, amikor is megálltunk, s úgy nézek körbe, mintha nem lenne más eshetőségem. Persze már az érkezés során is kiszűrhettem a látvány okozta nem tetszést, de a szemem elé táruló ténynek nem akarok hinni. Mégis egyetlen jellel sem mutatok gyengeséget, vagy pedig meglepettséget. Számomra ők meghaltak, s én velük haltam..
- Csodálatos, már csak egy grillparti hiányzik. - Jegyzem meg gúnyosan, szinte sziszegve felé a szavakat, s minden parancsa ellenére ellenkezve, sőt már-már dacolva fogadom, hogy a kiszemelt helyszínre kössenek ki ezek a... A démonoknak persze nem telik semmibe, sőt kifejezetten tetszik is a számukra, miszerint erőszakkal cipelhetnek, és kötözhetnek ki, mintsem valami ebet. Miután ez megtörtént, egyet rántok az egészen, persze nem a kiszabadulásom eredményét várva, hanem azt, hogy ezek a fajzatok arrébb vonszolják magukat mellőlem. Némileg eredményt érve ellépnek, de megeshet, hogy nem is foglalkoztatta őket a kis show műsorom, pedig igazán erősen, sőt... erőteljesen igyekeztem. Dühvel átitatott tekintettel nézek a Háború irányába, aki éppen átadja a fejéről levett sisakját az egyik katonának. Végül eltekintve végig szemlélem a terepet. Egykori társaim maradványait pillanthatom meg, akikből lakomáznak a legyek, és a madarak egyaránt. Gyűlölöm Isten összes kis teremtményét. A gondolatra, nos megvillannak az íriszeim egy másodpercre.
- Bennünk? - Nézek az elém lépő lovasra. - Kétleném, hogy egy ilyennel... - Fejemmel felé bökök. - ...mint veled, nos lenne bármi közös is. Szóval hasonlítsd össze magad a mocskaiddal. - Fordítom el a fejemet végül, és erősen lezárom a szemeimet, ugyanis én nem fogom nézni az elhullott társaim, ahogy őt sem. Tegyen bármit - akármit -, nem éri el a célját. Nem törhet meg!

▲ music: Not Gonna Die▲ ▲Words: 575▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 18, 2017 4:24 pm írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Amint felhozza a hullát, oda is dobja a katonáimnak. Elégtételt látok a szemében, de ez nem baj. Minél határozottabb és erősebb, annál nagyobb törést lehet benne okozni, ha letörik a szarvát.
- Az egyik felét az egyik, a másikat a másik kapuhoz tűzzétek ki. Járjon körbe a hír, hogy ha kell, az egész szakasz így végzi, ha nem tartják a távolságot. – adom ki a parancsot. A katonáim talán ostobák, de ezek után nem fognak a fogolyhoz érni. Őket is félelemben tartom, ahogy másokat is, akik a közelembe kerülnek. Tudják, hogy nem viccelek és az életét senki se kockáztatná itt egy kis verésért, mikor tudják jól, hogy a maguk élvezetét tőlem fogják megkapni. Közben a démon, akit az előbb elszalajtottam a láncokért, már hozza is őket, hogy Stamielre tegye. A három méteres láncnál fogva vezetem ki az erős napra, ahol már a méretes, páncélozott csataménem is áll. A nyereg hátuljára rögzítem a lángot, majd felszállok Iumentumra és kényelmes léptetésben elindulunk a korábbi csata helyszínére. Nagyjából egy órányira van ezzel a tempóval. Ha az angyal túl közel jön, lovam egy határozott hátra rúgással küldi vissza a lánc maximum távolságára. Ha nem hajlandó sétálni, azzal sincs gond. A mén könnyedén húzza maga után a porban, ám akkor az ocsmány terep miatt karcolásokkal is tele lehet az angyal. A tűző nap melegét meg sem érzem magamon. A Pokol sokkal melegebb és veszélyesebb hely ennél. Ezért sincsenek kísérőim, ahova tartunk ott úgy is állomásoznak páran.
Az úton csendes vagyok. Ha kérdez, pofázik, ellenkezik bármit csinál, egy szót se szólok, csak rendíthetetlenül menetelünk előre. Ahogy közeledünk, már látni lehet a köröző, kaliforniai kondorokat, s néhány egyéb dögevő madarat. A szagok is kezdenek terjengeni, amint feltűnik a horizonton a helység fala. A kaput helyre állították, s most démonok nyitják ki nekünk. Belépve legyek zúgása tölti meg fülemet, ahogy a fejjel lefelé, bokájuknál felakasztott elhullott angyalok hulláin lakmároznak a madarakkal együtt. A férgek már rajzanak rajtuk, de ez a katonáimat nem zavarja. Szórakoztatja. Ha Stamiel körbe néz, akkor talán felismerheti még társait, habár a rohadás, a természet és az állatok erősen dolgoznak felismerhetetlenségükön. Itt vannak mind, egytől egyig. A járat, amin menekülni akartak, be van omlasztva. A föld egy vonalban láthatóan megrogyott azon a részen.
- Kellemes látvány, nem igaz? – kérdezem körbe futtatva pillantásom a falon és a hullákon. Noha nekem a kellemes látvány inkább egy csata képe, de a győzelem is mindig elégedettséggel tölt el. Ezután leszállok a lóról és az egyik szabad rész felé biccentek, ahonnan az angyal rá láthat a társaira.
- Kössétek ki oda. – utasítom a démonoknak, akik félve közelítik meg ugyan a lovat, de csak leszedik róla a láncot és az angyalt is, hogy végül ha kell, erőszakkal oda cipeljék a mutatott helyre és kiláncolják. Az épületből kijön a többi katona is. Kevesen vannak, alig tízen. A táborban ennél sokkal többen voltak. Leveszem a fejemről a sisakot, majd oda nyújtom az egyik harcosnak, aki el is veszi tőlem.
- Tudod, hogy mi az a közös vonás kettőnk között, ami egyszerre az előnyünk és hátrányunk? – kérdezem Stamiel elé állva, miközben leoldom kardomat az oldalamról, s azt is a démon markába nyomom, de hideg pillantásomat nem veszem le az angyalról.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 15, 2017 11:48 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Az idő tova tűnő értékűvé válik, oly' gyorsan száguldva el, mintha nem is lett volna éjszaka. Lehunyt szemekkel révedek az üresség gondolatába, kizárva mindenféle tényezőt a környezetemből, nem hallok szavakat, nem eszmélek fel röhögések halk morajára, s nem kell szembesülnöm sem a tetteim mértékével. Túl kell élnem, ezen át kell lépnem.. Innen nincs visszaút, hiszen, akik elhulltak, azoknak már annyi, de nekem.. nekem van lehetőségem megmásítani mindent. Nem adhatom meg neki azt az örömöt, miszerint a megtörtségem szimbóluma felett viduljon. Megfogja még bánni mindazt, hogy a foglyává emelt, csak a megfelelő pillanatot kell kivárni.. Lágy mosoly fut át az arcomon, de hamar köddé vész ennek az illúziója, amikor is egy vödör lendítésének a halk suhogására eszmélek fel. Hallom a vizet csapódni, s érzem magamon végig folyni. Lemossa a rám száradt vér egy részét ugyan, de a mocskát nem takaríthatja le teljesen. Pislogva pillantok az őrült démonra, akinek szerintem elmehettek otthonról, ugyanis Ashtaroth kijelentette, miszerint nem érinthetnek meg.. Ő mégis.. talán a társát bosszulja meg, akit kegyesen megöltem, de ugyan már... annyian vannak ivadékok, csak talál magának új haverkát.
De itt nem áll meg voltaképpen, hiszen erősen gyomorszájon rúg, miután leszedett a csilingelő láncokról. Térdre esem, vígan mosolyogva tűröm a jelenetet, ugyanis... kimondhatatlanul élvezném, ha kinyírná a Háború. Szépen lassan, kiirtom magam mellől a katonáit, ha így haladok. Persze, pótolhatóak, és sokan vannak, de... akik a közelembe kerülnek. Oh, nem lesz fejük! Hirtelen a pillanat megdermed, Ashtaroth kardjának fémes hangjára ugyan felkapja a fejét a démon, de mire reagálhatna, nos már a hátából kiáll a kard éle. Nem mondanám őt éppen szerencsésnek, de hát magának kereste a bajt... nem, mintha nem tettem volna rá egy lapáttal, de az már egy másik kérdés, nem de?
Elhidegülten figyelem, finoman emelkedvén térdre, ahogy ketté vágja. A vér szétloccsan a cellában, telibe kapva a falakat, s megmártóztatva engem is. Azt hiszem már fürdenem sem kell. E gondolatra lomhán, s tétován csúszom arrébb, figyelve arra, hogy ne vonjam magamra a nő haragját, ugyanis nem kizárt, miszerint az iméntiekért mérges... nos extrán. Tekintettemet a földre szegezem, ám nem sokkal később talpra állít, így pedig, nos esélyem sincs tovább vizslatni a talaj adottságait. Mondatára érdekes fejet vághatok, egy felvont szemöldök társaságában. Mégis mi vagyok én...? Az ölebének nem nevezném magam, hiszen arra ott vannak a drága ínyenc démonjai.
- Okéé. - Megyek bele a játékba, mintha engedelmes, hűen megtört fogolykája lennék. Na meg a fenéket, csak remekül kell időzíteni! - Gyere, pajti. - Fogom meg kezeimmel a karjainál, és szemeimet forgatva húzom mögöttem. Utam kivezet a cellából, lassan követve eltűnő alakzatát. Felvonszolom ezt a ketté szabdalt maradványt nagy nehezen a lépcsőfokokon. Megállok a legtetején, s eltöprengőn nézek körül. Mennyi démon... - Jó étvágyat nektek.. - Adom oda az egyik démonnak nem messze tőlem a hulladarab felét, majd a másik részét egy újabbnak. Vicces, mennyire... érdekes vagyok, de szállítsa neki az, aki a katonája, és ne én! Ellenkezés, játék, pórul fogok járni... de kit érdekel? A játékunk még csak most kezdődik el, kedves Háború... s már várom, hogy erre mit lépsz, ugyanis élvezném, ha büntetnél. Nem törhetsz meg. Nem törtem meg. Felállok, még, ha néha egy-egy pillanat le is sokkol, akkor is újult erővel összeszedem a szerény személyem! Én vagyok Stamiel... ismétlem Stamiel, ami azt eredményezi, hogy engem kétszer nehezebb legyőznie, mintsem gondolná. Szóval... igen, sok sikert kívánok neki a lehetetlenhez!

▲ music: Silent Running▲ ▲Words: 549▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 15, 2017 10:02 pm írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Beletörődő. Letört. Megadó és nem ellenkezik, mikor felhúzom a földről és elindulok vele a cellája felé. Már most kissé megtörtnek látszik, és szinte csalódottnak is érzem magam, hogy ilyen könnyen megy. Talán nem töltött túl sok időt a földön még, nem látott eleget a gonoszból, nem tapasztalt eleget a fájdalmakból, hogy képes legyen nekem ellenállni. Szeretem a kihívásokat, s eddig nem látok túl sokat ebben az angyalban. Aztán ki tudja, lehet, hogy a végén még ő fog meglepni engem. Azt igazán élvezném. A cellájában felláncolom a falra, társát ott hagyom neki, had élvezze a társaságát. Mikor kilépek és elindulok, még hallom láncainak csörgését és énoki szavait. Nem igen érdekel, hogy mit mondhat. Elátkoz, vagy imádkozik, bármelyiket megteheti, nem változtat a lényegen. Éjszaka pihenek, alszok. Habár nem szükséges, nekünk démonoknak, még is jobb szeretek kellő frissességgel hozzá látni a munkához, amelynek ezek a szünetek kellő ritmust adnak. Előfordult már, hogy napokon át kellett ébren maradnom, ez főleg akkor van, ha elmaradásaim vannak. Most azonban nincs így. Kardommal a közelemben, félálomban alszok az emeleten abban az ágyban, amely valaha a családi ház házaspárját szolgálta.
Az álmaim erőszakosak, szokás szerint. Csaták jelenetei, gyilkolás, halál. A legvége azonban mindig ugyan az: energiáim sötétlő, határozatlan vonalú alakká formálódnak, s egy személyként, a megtestesült Háborúként harcol ellenem. Mindig ő győz, kivétel nélkül. Egyszer leszúr, máskor fejem vágja le, megint máskor vízbe fojt. Ő így ébreszt fel, mikor szükséges. Ma reggel keresztbe vágva választotta ketté törzsemet. Fájdalmat alig érezve nyitom ki üres, kék szemeim. Kell egy pillanat, míg összeszedem a gondolataim, hogy mi a mai program.
Végül felkelek, felöltöm magamra a páncélomat, kardomat az oldalamra teszem. A sisakot a fejemre húzva indulok le a fogolyért. Az a látvány fogad, hogy egy katonám rugdossa. A fém árnyékában ráncolni kezdem a homlokom. Tiszta és világos parancsot adtam: SENKI nem érhet hozzá, míg ÉN azt nem parancsolom. Belépek a cellába, a kardom fémes hangja hallatszik. A démon fel sem eszmélhet, egyik vállát megragadom, majd jobbommal átszúrom hátán a kardot. Kiáltása hörgésbe fordul, ahogy a penge megindul benne felfelé, mint kés a vajban. Derekától feje búbjáig vágom ketté őt, belsőségei és vére Stamiel mellé, elé fröccsen, toccsan a földre, majd a beleket a szétágazó hulla követi. Egyszerű, suhanó mozdulattal csapot le a vért fekete kardomról. Vérfagyasztó nyugalommal nézek az angyalra, s megállapítom, hogy a féreg nem tett komolyabb kárt a foglyomban. Ezután fejem oldalra fordítva pillantok hátra a két sápadt katonámra, akik idáig követtek.
- Nyergeljétek a lovamat. – démonhangom betölti a teret. Olyan, akár a füledbe suttogó kígyó, s habár az angyal nem, a katonáim ebből már jól tudják, hogy rossz passzban vagyok és nem érdemes kihúzni a gyufát, vagy egy rossz pillantást is vetni. Egy "igenis tábornok"-kal már el is indulnak a dolgukra. Visszanézek az angyalra, a hullákat már pillantásra sem méltatom. Elteszem a kardomat, majd lehajolva megragadom az angyal felkarját és talpra húzom.
- Hozd a démont. – hallatszik immár emberiesebb hangomon az utasítás és elindulok kifelé, a cella ajtaját nyitva hagyom, s vissza sem nézve rá sétálok fel a lépcsőn. Nincs hova mennie, ez egy egyszerű pince. Az egyetlen kijárata odafent van, ahol én fogom várni. Túl sok választási lehetősége nincs. Vagy részt vesz a példastatuálásomban, amely ideiglenesen örömmel is eltöltheti, vagy felráncigáltatom és felhozatom a hullát. Nekem mindegy, melyik utat választja. Van kellemes és kellemetlen verzió is. Az én katonáim csak örülnének az utóbbinak.
Oda fent a pince feljárónál már többen állnak, oda kint látom, ahogy tűzvörös lovam felnyergelve, páncélozva vár. Hallom hatalmas patáinak dübörgését a földön, ahogy sétálgat: ugyan is olyan szeszélyes, akár csak én, össze vagyunk kötve. Mérete, ereje elég ahhoz, hogy agyontaposson angyalt, démont. Nem véletlenül őt teremtették a csataménemnek.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 09, 2017 11:32 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Hangom végül elhaló értékké fakul, a parkettán kötve ki. Térdeim nagyot csattannak a felületen, míg kiüresedetté váló íriszekkel magam elé révedek. A semmibe tekintek, és nem látok magam előtt mást, csak a vakítóan ragyogó ürességet. A tökéletes vakság fogalmát érzem magamon. Kimaradnak a színek, eltűnik a külvilág, és csak a fájó létezés érzete kering a bensőmben, mintsem egyedüliség. Nagyot nyelek, megremegek, de nem érzékelek. Szemeim előtt újra és újra leperegnek az események. Megöltem egy angyalt... egyet, aki közülünk való volt. Meghaltak miattam a katonák, csak mert hirtelen döntésemben rossz következtetést szűrtem le.. Mindenkinek annyi, és én ezzel a tudattal létezhettek tovább, hiszen közölte velem... sőt mondta, miszerint ezenkívül semmi hasznossal nem tudok szolgálni. Igaza van, sosem beszélnék. Túl jól ismerem a következő csata helyszíneket, a terepet, és azt, hogy melyik pontról akar majd támadni Gabriel a sereggel. De mindez jelentéktelen, ugyanis már nem veszek részt az életükben. Elmúló alakom tova vész majd a napokkal, s a helyemre lép más, aki jogosan is betöltheti a pozíciót..
Minden ellenkezés nélkül engedem a cselekvését, nem vagyok magamnál. Az elmém nem hagyja, hogy érzékeljem a valóságot. A bűntudat lajstroma teljesen elnyom. Talán valamit szólt hozzám, de fogalmam sincs mit. Érzékelem, hogy mondatokat sző, s hangokat ejt ki, de képtelen vagyok felfogni, mintha csak minden arra menne ki, miszerint a tetteim miatt bűnhődjek. Aláírom vétkeztem, és beismerem, nos nem szánt szándékkal, de... de nem bírom legyűrni magamban a tényt, hogy miket követtem el. Társaim, testvérek... sereg. Ha innen valaha is élve kijutok, akkor Gabriel is megnyúz ezért. Meg fog... meg kell neki, mert ez... ez egy szörnyű büntet, s nekem csak a szenvedés jár, mintsem alappillér. Szemeimet lezárom, miközben a falra láncol. S amint kilépve bezárul mögötte a rács, nos egyetlen mozdulattal rántom meg a csuklóimat. Friss vér ömlik végig a karjaimon, ahogy dühömben ismétlem e cselekvést. Utálom.. utálom, hogy itt vagyok, hogy létezik, hogy... remélem reggelre megfullad. Keserű szájízzel rázom meg a fejemet, ahogy íriszeim a hullán állapodnak meg. Végül is jobban járt velem, azt hiszem. Hisz' én kegyelmet adtam neki, míg... míg a Háború ezt nem nyújtotta volna fel kínálatként ezüsttálcán.
- Könyörgöm... - Szólalok meg énokiul, ahogy szenten eldöntöttem, miszerint így fogok beszélni. Ebből legalább nem értenek ezek a mocskok semmit. - ...könyörgöm, uram. Kegyelmezz, kegyelmezz, kegyelmezz.. Nem, nem nekem. Hanem azoknak, akik bementek oda. Nem halhattak meg... egyszerűen nem. - Suttogom megtörten, s a szavak egyre inkább elhalnak. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egész este lezárt szemekkel koncentrálok. Látom a jeleneteket, a társam halálát a démonok miatt, azt, akit megöltem én, és eközben még azt is elképzelem, ahogy az alagútban meghalnak a többiek.. Mindezt én okoztam, sőt tettem. Néha egy-két imádságot rebegek suttogva, remélten, hogy meghallja, hogy nem tűnt el végérvényesen, csak egy kis időre. Hiszek benne, abban, hogy hall, és mindent lát. Nem hagyhatja cserben az angyalait... nem teheti meg. Vagy netán mégis?

Fogalmam sincs mennyi az idő, de egy vödör vízzel kezdődik a napom. Remek! Felmordulok, mire a démon térddel belém rúg. Alig nyitom ki a szemeimet, s máris térddel esek a földre. Kissé elszállhatott a feje ennek a démonnak, mert újra, és újra belém rúg. - Csak nem elgurult a gyógyszered? - Kérdezem meg nevetve, mire a hajamnál fogva felránt, de ekkor valaki megáll a cella ajtajánál. Azt hiszem, miszerint ez a ránézve, nos nem igazán jelenthet jót..

▲ music: Mercy▲ ▲Words: 548▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 08, 2017 11:14 am írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Milyen érdekes figyelni a reakcióit. Remegését, a lehulló könnycseppet. Az érzelmek kavalkádja egy kis időre kiül az arcára, ahogy kiderül számára, társai, kiket egy szűkös alagútba küldött, szintúgy elhulltak. Nem nehéz eltorlaszolni egy ilyen járatot démonként, hiszen megadatott nekünk az a mágikus erő, amellyel az elemek egy részét is irányíthatjuk. Kérdésére nem válaszolok, hisz felesleges. Ő is jól tudja, hogy ismerőseinek, bajtársainak, barátainak vége. Ott fekszenek a harcmezőn, vérbe fagyva, üveges szemeikkel az égre, vagy a földre merednek, míg beleiken már legyek lárvái lakmároznak. Ezt a gondolatot vele is megosztanám, képzeletem képét, csak hogy láthassam fájdalmát, de telepatikus képességei épp úgy le vannak zárva a láncok által, mint a többi. Nem számít. Majd később megmutatom neki, hiszen a saját, két szemével látva még is csak hatásosabb, mintha az én fantáziámat látná. Még az angyalok is csak annak hisznek, amit a két szemükkel látnak.
Aztán arca változik. A színjátéka nem hat meg. Épp egy perccel ezelőtt egy könnycseppet hullajtott az ölébe. Büszke teremtés, tehát. Nem akarja az örömet megadni nekem, hogy sírni látom. Annak se örülnék jobban, mint annak hogy még képes velem dacolni, de nem sokáig lesz ez így. Gyakorlatom van abban, hogy megtörjek másokat. Démonok, emberek, angyalok... mindegyiknek meg van a maga módja, amivel megfoghatóak. Az angyalok általában nemesebbek annál, minthogy az életüket mentsék, ők kitartanak az istenük és vezetőjük mellett, mindhalálig... Egészen addig, míg a halált kezdik inkább kívánni. Akkor már rögtön egyszerűbb esetek. És nem mindig a testi fenyítés a legmegfelelőbb eszköz valaki kínzására. Erre a mostani helyzet is megfelelő példa. Egy harcost minek gyötörnék a testével? Az elméjét kell támadni először, meg kell ingatni saját lényében. Rossz választások elé állítani, s hagyni, hogy a döntése nyomassza végül. Így adtam hát kezébe az angyalpengét, mikor behozták jobb napokat is látott társát. És leszúrta őt, majd a katonámat is. Üvöltésére egyetlen, apró, halovány mosoly kúszik szám sarkába. Észrevehetetlen annak, aki nem fürkészi az arcomat nagy gonddal. Elégedett pillantással figyelem a két halottat és a foglyot. A kissé rémült, életben maradt démonom azonnal kihúzza a pengét társából, s elhátrál Stamieltől.
- Tökéletes. Szokj hozzá az érzéshez, lehet, hogy többször is igénybe veszem majd a kegyelmességed. – ültetem el ezt a gondolatot a fejében, miközben a grabancánál fogva felállítom, majd megindítom a cellája felé, míg másik kezemben a leszúrt angyal hulláját húzom magam mögött.
- Mióta Gabriel megnyitotta a Mennyeket, sok angyal téved le a Földre. Ismeretlen nekik a hely, rácsodálkoznak a nagyvilágra, mint az újszülöttek. Könnyű prédák. Úgy hogy lehet, nem sokáig leszel magányos. Addig is megkapod őt cellatársadnak. – lököm be őt, majd dobom be mellé a megölt angyalt, ügyelve, hogy arccal felfelé feküdjön el a földön. Hogy láthassa, valahányszor arra téved a tekintete.
- Gyászold meg a tetted, katonáim nem fognak zavarni. Holnap újra találkozunk. – mondom, miközben visszaláncolom a falra, szembe társával. Ezután ott hagyom, csak két őrt hagyok magam mögött. Azoknak is megparancsolom, hogy ne szóljanak hozzá, ne érjenek hozzá és ne engedjenek hozzá senkit. Most van egy kis ideje, hogy sebeiből regenerálódjon, de persze tudható, hogy a felszíni sebek semmik ahhoz képest, amelyeket a lényén okozok. Ezt majd holnap reggel ellenőrzöm is.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 04, 2017 12:03 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Egyetlen lélegzetvétel csupán, s mégis, mintha méreg lenne a szervezetnek. Egy apró megmozdulás, mellyel vétkezhettek, s véget vethettek ennek az őrületnek. Hiszek, hinni akarok valamiben, kapaszkodni az Úr emlékébe, hogy ezek a percek, sőt maguk a pillanatok, nos meg nem történtté fakuljanak. De az óramutató gyászos lassúsággal kúszik odébb, és a remény abban a zálogban elveszik, ahogy az imák a porba hullnak. Szavak, kopogás, szavak, kattogás, szavak, tova állás.. Egy pillanatra sikerül megszüntetni magam körül mindent. Nem vagyok rab, s nincsenek láncok rajtam. Nem kötnek meg, megalázó módon, nem húznak a porban, mintsem egy kutyát. A tökéletes semmiség, a harmonikus létezés, s a nyugodt cél elérése, amelyet Gabriel kíván. Csillogó hanyatlás a koszba, miközben tekintetted az égre szökken reménykedőn. Az Úrt hívod, s hangod tán eljuthat hozzá, de nem válaszol.. Cserben hagyás, kétség, félelem.. Viszály, őrlődés, és gyűlölet..
Válasza a feleletemre az elmémbe ég, de a tudat.. a józan tiszta érv.. nem, nem engedi, hogy felfogjam azt. Talán összeomolnék, s meggyűlölném önmagam e tett miatt. Ajkaimat szóra nyitnám, de a hang elhal, és képtelen vagyok bármit is kiejteni azonkívül, hogy megfulladok. Hevesen kapkodom az oxigént magamhoz, mint, amikor egy ember futásnak ered, és az adrenalinszintje megemelkedik. Lezárom a szemeimet, leszegem a fejem, és erősen megrázom. A lassú pergés őrjítővé teszi a térben jelenlévő hangulatot. Felfogni? Mindezt? Magát a történteket? Amikor is azt hittem, hogy segítek számukra kijutni, s erre meg a halálukba vezettem őket? Megöltem mindenkit... egytől-egyig. Enyhe remegés fut végig a testemen, ahogy egy kósza könnycsepp folyik le az arcomon. Ujjaimat összekulcsolom, s halk morgás szökik fel belőlem. A düh, a mérhetetlen harag, és a méreg, amely bennem kering jelenleg, mintsem egyveleg. Ám, végül halkan felsóhajtok, íriszeimmel a földet pásztázom, és nyoma vész minden egyes érzelmi skálának, ugyanis nem szándékozom gyengének mutatni önmagam. S akármennyire is fáj a felismerés, erre még ráérek a későbbiekben is gondolni -, azt hiszem, lesz rá időm.
- Akkor mindenki halott közülünk? - Tekintek az ablaknál álló alakjára, amíg nekem háttal áll. Hangom halk, de mégis nyugodt, kimért, sőt eljátszott. E pillanat hevében nem tudok logikusan gondolkozni, képtelen vagyok rá, amikor is a tények.. Épp, amennyire nem akarom elhinni, nos olyan szinten kell felfognom, hogy most már végérvényesen is, de bukást idéztem elő -, természetesen a saját magam részére. Gabriel, a katonák, a terv... mégis egyáltalán mit tettem? S bár ennek kellene a legkisebb gondomnak lennie, mégis heves reakcióban ostorozom a személyemet. Az a célja, hogy megtörjön ne feledd! Nem engedhetsz neki, nem hagyhatod, hogy győzzön.. mert... mert, akkor mi lesz a későbbiekben? Netán a bábjává válsz?
Újabb szakasz, és újabb tények, amelyekkel szembesíthet. Nem nézek oda, mindenfelé pillantok, csak ne keljen ő rá... Amikor pedig a mondandója közben velem szembekerül, nos inkább bezárom a szemeimet. - "Azonban te csak azért vagy életben, mert semmi más hasznossal nem tudsz szolgálni." - Visszhangzik elmémben a mondata újra, s újra, miközben tovább hallgatom, miszerint pontosan mire is akar kilyukadni. Ahogy beszélt, ahogy előadta az egyes számú angyal sorsát, és azt az egész történést... az arcom fintorba torzult, sőt sokkal jobban gyűlöltem őt, mintsem ezidáig. Felpillantok rá, ahogy italt tölt még magának, s majdan újabb erővel kezd bele a meséjébe. Milyen meglepő, hogy a kettes ezek után beszélt.. De aztán áttér rám. Rám! Miszerint csak az életemből tud hasznot húzni, hiszen segíthettek a kis mocskos seregének a morálján. Rendben, legyen, tegye.. Ám, a mondandója befejezte...
Hirtelen kapom fel a tekintettemet, ahogy betessékel még egy foglyot. Halkan, s kimérten követem figyelemmel, ahogy behozzák. Lassan pillantok rajta végig. A sebeken, a véren, a helyzetén.. nem akarom elképzelni, hogy mit is élhetett át. Azt hiszem ráférne a halál. Nagyot nyelek, ahogy felrángat az egyik katonája a székről, de ugyanolyan hirtelenséggel is lököm el magamtól. Nem, nem ellenkezésként, de magamtól is feltudok állni, ha kérik. Hirtelen találom szembe magamat a Háborúval, ahogy a leláncolt kezeimbe adja az angyalpengét. Dönthettek, hogy megölöm irgalmasan az angyalt, s ezzel az én kezemen szárad a halála, vagy nem teszem meg, de akkor ugyanaz a sors vár rá, mintsem a társára. Melyik lépést tegyem meg?
- Irgalmazzon számodra az Úr. - Szólalok meg hirtelen énokiul, amelyből a démonok semmit sem érthetnek. - Sajnálom. - Teszem még hozzá ugyancsak olyan nyelven, majd egy hirtelen mozdulattal a szívébe döföm a fegyvert, ám ezzel egyaránt húzom ki belőle, és egyetlen mozdulattal dobom az engem felrángató katona felé, akit eltalálva ugyancsak megöl.
- Ezt akartad? - Üvöltöm dühösen, ahogy térdre hullok a padlón, s akármi történjen engedem. Jelenleg képtelen vagyok elviselni ennyi mindent egyszerre.. megöltem a társaim, leszúrtam őt, s... kínozható báb leszek. Mégis mit rontottam el, hogy ezt érdemlem?

▲ music: Silent Running▲ ▲Words: 753▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 03, 2017 2:25 pm írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Némán figyelem a szavaim után a férfit. Azon gondolkodom mi járhat a fejében, de szeretem a kihívást is. Ha tudnék gondolatot olvasni, akkor se néznék a fejébe. Nem volna értelme, szerintem semmi fontosat nem látnék benne. Semmi olyat, amit már most ne tudnék. Nevetését félrebiccentett fejjel figyelem, arcomon a legkisebb érzelem sem látszik. Se öröm, se gúny, se vérszomj, se együttérzés. A teljes apátia, ahogy az Háborútól el is várható. Különösebben nem foglalkoztat, hogy min nevet. Lehet, hogy csak a helyzetén. Lehet, hogy már most kezd megőrülni, amin nem csodálkoznék, bár a harcosokat erősebbnek ismertem. Bár.. Ha az egyest vesszük.. ő elég gyenge volt. Mikor azt mondja, sima közkatona, balom ujjaival kicsit megdörzsölöm ajkaim, ahogy a széken könyökölök vele.
- Furcsa, a rabok nem szoktak nekünk hazudni. Az egyes szerint te voltál, akit megbíztak a szakasz vezetésével, és te rendelted el azt is, hogy az alagúton át meneküljenek, csapdába ejtve önmagukat. – mondom színtelen hangon, majd végül legyintek egyet.
- Mindegy is, itt már nem fog többet számítani a rangod. – mondom, majd a kérdésemre, mit gondol, miért van életben, azt a választ adja, amire számítok.
Lassan felkelek a székemből és az ablakhoz lépek, egyenes háttal, kezeimet hátam mögött összefogva. Kinézek egy pillanatra, mintha katonáim ellenőrizném, majd a fogolyra pillantok.
- Egy átlagos démonnál talán így volna. Azonban te csak azért vagy életben, mert semmi más hasznossal nem tudsz szolgálni. Kifejtem. – mondom, majd közelebb lépve félfenékkel felülök az asztal szélére, vele szemben.
- A démonok nem csak a gonoszságukról híresek. Köztudott, hogy alkudozni lehet velünk és azt mindig betartjuk. És mivel lelketek nincs, ezért én halállal alkudozom. Információért cserébe megfosztalak titeket a szenvedéseitektől. Az egyes angyal keveset beszélt, de ő lassan is halt meg. Fájdalmasan. Apró miszlikekbe lett vágva, több száz darabba, majd a falatkákat elosztottuk a démonaim közt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen undorító a húsotok, de a savanyú íznek is meg van a maga finomsága, ha édessel ötvözik. – itt tartottam egy apró szünetet, de csak mert felvettem az asztalról a poharam és töltöttem bele még egy kortynyit.
- Ketteske látva társa sorsát már sokkal beszédesebb volt. Ha nem fogtuk volna be a száját attól kezdve elmesélt volna mindent, hogy melyik irányba fésüli a haját, egészen a teremtéséig. Így vele egész gyors halált alkudtam meg. De te, Stamiel. Neked nincs mivel kiváltanod a halálodat. Kétlem, hogy bármi hasznosat tudnál mondani, így te azért élsz, mert az életedből húzok hasznot. A seregem morálján sokat segít, ha láthatják, hogyan kínoznak egy angyalt. Ha már itt tartunk, azt hiszem ideje is lesz teljesíteni az alku rám eső részét. – mondom, majd az ajtóra pillantok, s az ki is nyílik az akaratomra. A kint álldogáló katonák egyiket bepillant.
- Hozzátok be a másik foglyot. – mondom, miközben felállok az asztaltól és megfogom a rajtafekvő angyalpengét. Nem kell sokat várni, hogy behozzák az illetőt, aki láthatóan sokkal rosszabb állapotban van, mint Stamiel. Ujjai nincsenek már meg, fél szárnya levágva, egyik szeme kiszúrva. Testén lévő sebeit vére borítja. Reszketve áll a katona mellett, ugyan olyan láncokkal lefogva, mint Stamiel. Biccentek a másik katonámnak Stamiel felé, mire oda lépve felrángatja a székről.
- Van egy ajánlatom. Te ölöd meg, a saját fajtársadat, olyan gyorsan, ahogy kívánod, vagy rám bízod. Fél perced van eldönteni. – mondom a "közkatonának", miközben mellé lépve leláncolt kezébe teszem az angyal pengét és hátrébb lépve a falon csüngő órára pillantok. A társa könyörgésbe kezd. Csak azt nem tudni, hogy az életéért, vagy a haláláért nyüszít halkan.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 02, 2017 10:46 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



A bukás szüntelen gondolata tölti ki az elmém újra, és újra, amely szinte már-már az őrületbe kergető tény. De mégsem, hiszen színtiszta emlékként ég bele a tudatomba az, miszerint láncra verten ülök egy mocskos széken -, rab vagyok. Hiába minden pontosítás, avagy cselekedet, amelyet megtettem értük, ha egyszer.. sőt egyszerűen csak elbuktam, mintha maga a sorsom erre lenne ítéltetve mindöröktől fogva. Csalódást okoztam Gabriel-nek, a terveinek, és ennek az egész kivitelnek. Elsülhetett volna sokkal, de sokkal jobban is, ha figyelmesebbek vagyunk, ha a lényegre koncentrálok, és ha... Megrázom a fejemet, ahogy hangosan felnevetek. Tekintettemet leszegve koncentrálok a padlóra, és annak minden egyes vonására, mintha bármiféle megnyugvást is hozhatna a részemre. Egy kelepcébe zárt kis angyalka vagyok, egy megtört erő nélküli láncokra vert fogoly, egy.... egy megbukott személy. Felsóhajtva emelem meg a tekintettemet a nőre, aki szerintem kifejezően élvezheti ezt az egész helyzetet, és minden további másikat is, amelyet még megélhet a későbbiekben. Igen, van egyféle előnye annak, ha rabokat tartasz, ha információkat próbálsz szerezni, csak hogy előrébb juthass a terveidben. Mindennek meg van a maga szépsége, de nem, nem ám nekem, mint fogvatartottnak, hanem neki, mintsem elfogónak. S egy ilyen pillanat hevében legszívesebben széttépném, megölném, megkínoznám.. minden percet kihasználnék a szenvedéséből.
- Sima, egyszerű, közkatona vagyok. - Válaszolom halkan, de mégis erőteljes hangszínnel. - Azt hiszem, ezt nem igazán lehet eltéveszteni, amikor is lemészároltatok minket. - Teszem még hozzá félszegen, ahogy a tekintettemben lévő düh, nos egyre erőteljesebbé válik az irányába. Nem tudom kedvelni, sem pedig elnézni neki azt, amit tett... tettek a katonáival együtt. Gyűlölöm már csak a gondolatát is, hogy vele szemben kell lennem, sőt szívesebben lennék halott, mintsem foglyaként számontartott hármaska. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egészen másfelé tekintek el. A nevem kimondása az egyetlen sikerre. Az első és egyben az utolsó is, mert én ugyan nem fogom kinyitni a számat! Szedjen ki másból, amit csak akar, de belőlem soha! Gabriel-nek tettem esküt, és ha kell, akkor meghalok a célért.. meghalok azért, amiben hiszek!
Csendben, mégis hatalmas nagy türelmet erőltetve magamra, hallgatom végig a szavakat. Most igazából megtisztelőnek kellene éreznem, hogy bemutatkozik udvariasan ő is, avagy kiváltságnak kéne vennem? Ámbár őszintén, nos egyiket sem érzem, ami lehetne aggasztó is, de szerencsére nem hallja a gondolataim. Mindenféle elmei gúnyom ellenére, viszont leköti a figyelmemet, amikor is megemlíti a Háború nevet. Igazából... hogy pont ő az? Eléggé érdekes, sőt... sőt sokatmondó! Ugyanis legtöbben férfinak gondolnák, és nem nőnek! Egy infóval több -, akár hasznos nekem, avagy akár nem. De erre a tényre nem válaszolok semmit, ugyanis nem áll szándékomban felidegesíteni őt. Fog majd éppen eleget, amíg azon töri a kis buksiját, miszerint hogyan is törjön meg. Már epekedve várom, milyen ötletekkel is áll majd elő, mert semmi sem lesz hatásos! Semmi!
- Szerintem ez nem is kérdéses dolog.. - Válaszolom elgondolkozva. - ..sőt kifejezetten egyértelmű tény! - Folytatom, miközben rátekintek. - Ha logikusan nézzük, akkor információkat szeretnél.. - Fogom meg a jobb kezem ujjaival az üvegpoharat, és magam elé emelem. - ..azt akarod, hogy csevegjek veled tervekről, lépésekről, vagy csak magáról Gabriel-ről.. - Mosolyodom el ekkor. - ..de miből gondoltad, hogy én bármit is elmondok? - Vonom fel a szemöldökömet szórakozottan, ahogy viccet űzök ebből az egészből. Ha kell üssön, vagy dobjon ki a kis pincsijeinek, bár ő sem több... Lucifer ölebe. - Ha egyértelművé akarod tenni, akkor te se beszélnél az Uradról, nem? Én sem fogok! Soha! De próbálkozhatsz.... hm, unalmadban. - Vonok vállat könnyedén. Bár, ha őszinte akarok lenni, akkor mindenem fáj, és félek. De inkább legyek ilyen helyzetben, mintsem szemtől szemben azzal, aki felelős mindezért! Szóval... addig fogom idegesíteni, amíg el nem tűnik a képből! S íme, egy taktikai lépés váltás!

▲ music: » Mutiny▲ ▲Words: 603▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Ápr. 13, 2017 2:49 pm írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Arca kifejezéstelen, nyugodt. Már már érzelemmentesnek mondanám, de ez nem így van. A szemében megannyi dolgot látni, főleg dühöt és gyűlöletet, végül valamiféle undor ül ki az arcára. Nem hibáztatom, hiszen tűz és víz vagyunk egymás szemében. Az opciókat még is felvázolom neki és hagyom, hogy válasszon. Egyelőre adok neki is egy kicsit az irányításból, de nem sokat, épp csak annyit, amennyi kell, hogy dolgokat tudjak meg. Kezdetnek a nevét, mert anélkül igen csak nehézkes, illetve kellemetlen volna a kommunikáció. De emellett többet is megtudok róla, azt, hogy nem szakaszparancsnok.
- Ez esetben rosszul tájékoztattak. Milyen rangban volnál hát akkor? – kérdezem tőle, újabbat kortyolva az italból. Ő maga is iszik, majd maga elé mered.
Pár másodpercig némán fürkészem őt, mintha csak a gondolatait akarnám kiolvasni apátiát mutató arcáról. Úgy tűnik, mint aki már most feladta, pedig szerintem van még benne szufla. Fog még küzdeni. A gondolatra szám sarkában egy alig észrevehető mosoly jelenik meg.
- Úgy illendő, hogy én is bemutatkozzak. Én vagyok a második lovasa az apokalipszisnek... illetve, most már csak simán lovas, hiszen rendesen bele szartatok a levesbe... Én vagyok Háború. – teszem azért hozzá, hiszen ki tudja, tanítják-e az angyaloknak a lovasok "számait" és "rangjait".
- Nevezhetsz Ashtarothnak is, bár az efféle démoni név valószínűleg csak bántja angyali nyelvedet. – persze nem szó szerint értem ezt. Nekem édes mindegy, hogy nevez. Legalább is tőle mindegy, sok vizet nem kavar. Mások Háborúnak hívnak, tiszteletből és rangból adódóan is. Előfordul néha a tábornok, a közelállók pedig Ashtarothnak hívnak.
- Nem fogom kerülgetni a forrókását. Mondd, mit gondolsz, miért vagy még életben? – kérdezem, miközben leteszem kiürült poharamat az asztalra, kezeimet pedig kényelmesen a karfára teszem. Jég kék szemeimet ezután újra a férfire emelem és figyelem őt. Vonásaiból az arcára tapadt démon és angyal vér takar ugyan, de nem zavaróan.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Ápr. 10, 2017 11:22 pm írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Hosszú percekkel később nyitom ki csupán újra a szemeimet, ahogy a nem messze lévő angyalpengét figyelem töprengve. Nem, nem fontolgatom a használatát, vagy, hogy kísérletezzek a lehetetlenséggel küzdve, inkább csak azt firtatom, hogy mennyi értéke van egy eszköznek, ha már sosem lesz ismételten a tiéd. S míg ezen elmélkedem, nos a démon felállva egy üvegszekrényhez lép. Elővesz két poharat, és valamiféle italtartót, amelyben emberi értékű folyadék van. Hűvös pillantással illetem őt, és minden ellenszenv kiül rám, melyet az irányukba érzek. Ha éveken át is kínoztat sem fogok fejet hajtani előtte, ugyanis nem akármilyen katona voltam egykoron. Michael soraiból kerültem ki, és mostan Gabriel táborát gyarapíthatom. Érdekes, hogy az idő miként változik körülöttünk, s hogy, melyek akkoriban másként működtek, nos megint új rendben állnak fent. Elmém egy szegletébe zárkózom, kizárva a külvilágot, és fókuszálva a lényegre. Érveket, és ellenérveket dobálok egymáshoz. Tudom, hogy döntenem kell, csak azt nem, hogy miként. Mármint tény, hogy nem beszélek, de a számos megnevezés, és a nevemen való szólítás, nos egy másik témakörhöz fűzhető hozzá. Vagy ez, vagy az.. S míg ezen gondolkozom, nos oldalra döntöm a fejemet. Nem igazán reagáltam le a hármas megjelölést, ugyanis nem szokásom gyengeséget mutatni, ahogy a velünk egy táborban lévő angyalok is tisztán tudják ezt. Nem szólunk, csendben vagyunk, és ha kell, akkor meghalunk.. Eskü köt, melyet szentül hiszünk, és az arkot el nem áruljuk! Hogyan döntsek, vagy miképp cselekedhetnék?
Megrázom a fejemet, ahogy a nőt figyelem. Az italhoz még most sem nyúlok hozzá, hiszen nem kívánom a kegyelmet, sőt sem pedig a jó bánásmódot, ugyanis nekem démonoktól nem kell semmi. Nem akarom, hogy közük legyen hozzám, így inkább rothadok egy cellában, szétverten, és megkínzottan, mintsem, hogy bájcsevegjek ezzel a parancsnokkal. Meglátásaimat makacsul vallom, s ugyanezt bármelyikünk megtenné, ugyanis önkéntes alapon csatlakoztunk hozzá, és nem félelemből. Végül a mennyezetre tekintek, ahogy a szavait hallgatom. Egyféle düh villan meg a tekintettemben, ám hirtelenséggel tova is száll. Pontosíts, pontosíts, pontosíts...
- Nem vagyok szakaszparancsnok. - Szólalok meg rekedtes mély hangon, ahogy ránézek e pillanatban. Elgondolkozom ismételten. Mélybe vetett hit, és makacsul való ragaszkodás, vagy egy taktikai lépés meghozatala, amellyel kicsit jobban járhatok? S még, ha el is mondom a nevemet sem garancia semmi, bár... személyre szabott foglya lehettek. Ami azt illeti, nos teljességgel utálom ezt a kilátástalan helyzetet.
- Stamiel. - Válaszolom végül, és a pohárért nyúlok. Hosszú percekig bámulom az üvegfelületet, majdan mélyen kortyolok a nedűből. Fogalmam sincs, hogy mi a helyes, és mi nem. Annyira magamra maradtam ebben a kilátástalanságban, hogy a helyemet sem találom már. Végül egyetlen húzásra megiszom, és a poharat az asztalra csúsztatom. Tekintettem lassacskán kiüresedik, és a háta mögé nézzek, mintha csak bármiféle érdekesség lenne ott. Akármit teszek nem szabadulhatok, így... így, ha van már választási lehetőségem, akkor inkább személyesen ő maga intézzen el, mintsem akárhány másik démon. Kénytelen voltam fejet hajtani, de további információt belőlem biztosan nem fog kiszedni -, az életemre esküszöm!

▲ music: Battle scars▲ ▲Words: 475▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 09, 2017 10:38 am írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Ahogy kiteszem a ránk halálos angyalpengét az asztalra, megnő a feszültség katonáim felől. De nem azért, mert az angyaltól tartanak, hogy elragadja és vérengzésbe kezd... Tőlem félnek, mert tudják, hogy már szórakozásból, vagy a legkisebb rosszra is képes lennék beléjük mártani az ezüstös kardot. Amikor kimennek, szinte hallani a felsóhajtásukat, az ajtócsukódása után. Én tovább figyelem vendégem arcát, de úgy tűnik, okosabb fajtából való. Nem látok rajta komoly elhatározást szökési, vagy gyilkossági kísérletre, csak egy félmosolyt. Jó. Helyes. Fogja majd még visszasírni ezt a pillanatot, és azt, hogy bár másképpen döntött volna. Szavaimra, kérdésemre pár másodpercig nem válaszol, de nem sürgetem. Nekem van időm, bőven. Ha nem is az örökkévalóság, de pár órát rá tudok még szánni, mielőtt rendet kell tennem a csűrhém közt oda kint. Mikor azt mondja, nem lényeges a neve, halkan sóhajtok. Felkelek a székből, kettőt lépve oldalra az egyik szekrényhez lépek, amelynek ajtaja üveges. Azt kinyitva egy kristályból készült italtartót, meg két poharat veszek elő. Nyugodtan hagyom egyedül a kard társaságával az asztalon, mert ha tényleg okos, tudja, hogy semmi esélye még azzal se.
Visszalépek, leteszem a dolgokat az asztalra. Egy pohár neki, egy nekem, majd töltök magunknak az italból. Valószínűleg whiskey, a szagáról megállapítva. Meg még nem kóstoltam. Ezután magam is újra kényelembe helyezkedem és a kezembe fogom a poharam.
- Ha nem mondod el a nevedet, nekem kell adnom neked egyet. – mondom és az italba kortyolok, már csak azért is, hogy lássa, nincs benne semmi, amely ránk, halhatatlanokra hatna. Megihatja, ha akarja.
- Nevekben pedig nem vagyok túl jó. Valószínűleg számot adnék neked, ami jelen pillanatban... hármas. – nézek le a papírra magam előtt. Ebből akár következtethet arra, hogy rajta kívül még másik két angyal is a táborban van. Az, hogy élve, vagy holtan, persze még mindig kérdéses. Ezen reakcióját is megfigyelem. Sokszor a mimika, a szemek többet mondanak bármilyen szónál.
- De ez nem volna méltó egy angyali szakaszparancsnokhoz. Számokban csak az embereket, az eszközöket kezeljük. – mondom határozottan, újra arcát figyelve. Ha nem is teljesen, részben azért van, illetve lehet egyetértés köztem és Gabriel katonái közt.
- Szóval elmondod, és nevezzelek neveden, vagy kéred a számodat? – teszem fel újra a kérdést, mintha csak azt kérdezném tőle, hogy miféleképpen bánjunk vele. Úgy, mint az előbb említett "eszközökkel", vagy hozzá méltón parancsnokként. A verések a lyukban, vagy az italozgatás és beszélgetés velem. Ez az, amit jelenleg kínálok. Utóbbival persze nyilván jobban jár, de tőle függ, lehet úgy gondolja, hamarabb véget ér számként, mint egy túszként.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Stamiel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 09, 2017 1:51 am írtam neked utoljára


To: Ashtaroth
Tears eventually fade and one day everything will be exactly how its supposed to be!



Az éjszaka leple fedett be minket elzártan, s a vártnál is nagyobb csend telepedett le ránk. A homályos alakok mozgolódása, inkább tűnt viccesnek a körünkben, mintsem fenyegető hatásúnak. Halk, mégis kimért léptekkel sétáltam, nos az általunk elfoglalt kisebb szakasz részen. Nem tartózkodtunk itt túl sokan, ám mégis elegen voltunk ahhoz, hogy a hajnali virtuózzal egyhuzamban, támadásra induljunk. Célunk volt az emberek kiirtásának könnyed kis gondolata, míg a napok teltével egyre közelebb értünk az áhított végeredményhez. A hideg szellő fuvallata belekapott a hajtincseimbe, és játékosan sodorta mindazt tova. Az égbolt tisztán fénylett, a megannyi apró, ám ékes csillaggal tarkítva, míg maga a Hold ezüstös pereme, megvilágította a sötét utak vonulatát. Láttam ezt a képet kirajzolódni az épületek üvegein is, mintha csak egy tükörből, avagy maga a tó felületéről bámultam volna vissza rá. Gondtalannak tűnt a táj jellege, és ugyanolyan magányos estét jósoltunk magunknak, mintsem bármikor máskor.

Térdre kényszerítve helyezkedtem a kijelölt helyen, míg démonok fogtak közre. Szórakozásukat lelték a bántalmazásomban, és élvezettel okoztak egyre több sebet a bőröm felületén. Néhol felszisszentem, ám nem szidtam őket, sőt egy szóval sem illetem egyiket sem, amelyet tán furcsának találhattak, de nem volt nekik mit mondanom. Halkan tűrtem, ahogy pengét mélyesztettek belém, ahogy ütöttek, amíg csak jól esett a számukra, és ahogy a földre nyomtak, avagy éppen belém rúgtak, mint egy kutyába. Újra és újra megragadtak, felállásra késztetve. S nem éppen a ruhám szárától fogva tették meg, hanem a hajamnál cibáltan. Gúnyos mosolyuk számomra semmit sem jelentett, de a vér.. a saját vérem annál többet mondott nekem.

Csend, nyugalom, és béke volt.. Nem számítottunk a küzdelemre, és éppen ezért is ért legtöbbünket váratlanul, nos a kívülről érkező, ám egyhangú vérgőzös felordítás. Támadás ért bennünket, és időnk se volt felkészülni rá. A hirtelen események hevében riasztottuk társaink, s kénytelenek voltunk védekező pozíciót felvenni. De miután sorra hulltunk a porba, muszáj szerűen rendeltem el a visszavonulót. Akit csak tudtam magam után invitálva vezettem el egy alsóbb alagútrendszerbe, ahová egymás után érkeztek az angyalok, bár tudtam, hogy nem hozzánk illő a meghátrálás fogalma, de nem volt jobb ötletem e szituációra. Inkább a gyávaság, mintsem a teljes megsemmisülés -, erre gondoltam az adott pillanatban. Viszont a tervezettnél előbb kiszúrták a trükköt, így meggyorsított folyamattal löktem be az utolsó pár darab szárnyast is, és zártam rájuk végleg fedelet. Volt kiút a városból, és volt egy esélyük a menekülésre -, vagyis csak mélyen reméltem.
- Fogd, és menj! - Adtam át az egyik angyalpengét a társamnak, aki szinte minden egyes alkalommal mellettem harcolt, s most mégis távozóra készült. Ám, nem jutott túl messze, hiszen démonok kerítették körbe, akárcsak engem. - Tűnj el! - Üvöltöttem felé pillantva, ahogy igyekeztem kivédeni a támadások sorozatát. Az egyik démont leszúrtam, egy másikat pedig hátrébb rúgtam. Miközben elmei úton igyekeztem, nos hátrébb taszítani őket néhány tárggyal, ami a közelünkben volt. Időközben, sikerült térdre kényszeríteniük az angyalt, és végül megölniük -, ez pedig engem is kizökkentett a harcból. Kábultan bámultam, elképedve, és ahelyett, hogy védekeztem volna, nos elejtettem a fegyvert. Feladóan emeltem fel a kezeimet, és térdre hullottam -, valamit valamiért egyedül csak erre összpontosítottam.


A láncok nehezek voltak, és minden esésnél, vagy megmozdulásnál csörögtek. Hangosak, zajosak, és kegyetlenül hidegek voltak. Nem éreztem magamban sem erőt, sőt sem pedig életet. A bántalmazás egyre durvábbá vált, a sebek egyre mélyebben virítottak rajtam, és a ruházatomat szinte lassacskán átfestette a bíborvörös vér. Feladóan feküdtem a porban, ahogy meg sem akartam mozdulni, de kényszerítettek rá, és felrángattak újra, meg újra. A fejemet ráztam, nyöszörögtem, odébb csúsztam, de mindhiába, hisz' a szórakozásuk tárgyává váltam. Kezdett minden annyira elhomályosult lenni, és már-már az idő is kiesett az érzékelésemből. Felsóhajtottam, és végül hangosan felüvöltöttem -, perceken át szenvedtem. S hogy mitől is? Valamilyen tüzes vassal a bal alkaromra, egy pecsétet nyomtak billogként. A fájdalom érzetétől remegve szenvedtem, bár inkább a társaim elhullásának gondolata marcangolt. Hibámnak véltem, hogy nem voltam eléggé figyelmes, és kitartó. Legvégül kiesett a tér, az idő, és a feledés vette át mindennek a helyét, ahogy egy rideg, és koszos börtön kelepcébe vetettek a föld mélyén. A pince helyiségben töltöttem az időm legjavát, és ez épp elég volt a gondolkozásra.

Fogalmam sincs mikor nyitották ki a börtön ajtaját, de azt tisztán kivehettem, hogy másnap van. A nap ékesen ragyogott be a horizonton, ahogy átvezettek a folyósokon. Egyenesen egyetlen úti cél felé tartottak, kicsit sem bántak velem kellemesen, de nem is igényeltem. Erőtlen voltam, megtört a halottak gondolatától, s elvérzett a sebek átitatott vonulatától. Nem ellenkeztem, sőt hagytam, hogy vigyenek valamerre -, akármerre.
- Nem akárki elé vezetünk téged, így jobban teszed, ha nem próbálkozol semmivel, és szépen csendben maradsz, amíg ő maga nem kérdez tőled. - Figyelmeztetett fenyegető hanglejtéssel, ám nem ragadtak meg a szavai. Nem érzékeltem hová tartunk, hol vagyunk, vagy mit akarnak. Csak némán álltam az ajtóval szemben, mely lassan kinyílt. Végezettül betuszkoltak rajta, s már-már löktek előre. Egy nő volt bent, asztal mögött ült, s biccentett. Ekkor hátulról taszítottak meg, hogy parancsra leüljek, nos arra a székre. Magamtól eszem ágában sem lett volna ugyanis megtenni. Nem akartam itt lenni, sem amott. Hiányzott a Mennyek kapuja, az Isten parancsa, vagy csak Jézus egykori gondolata. Mégis hová keveredtem? Lehajtott fejjel bámultam a kezeimet, s csak igen lassacskán tekintettem fel végül a démonra. A ruházata, és az oldalán lévő kard -, nyilvánvalóan parancsnokká avanzsálta. Figyeltem, ahogy előveszi az angyalpengét, ahogy magához igencsak közel rakja, s ahogy feszültség uralkodik a teremben. Nyilván a katonáiból árad, melyek megrémülhettek e pillanatban. Ám, meg sem rezdülök, egyetlen idegszálam sem mozdul. Hiszen őrült nem vagyok, miszerint lehetetlen küzdelmet keresek, míg másrészről akárcsak ő, nos én is lépéseket szoktam tervezgetni. Arcomra féloldalas mosoly kúszik, ahogy vállat rántok lazán. Azt mondták ne próbálkozzak, és én nem tettem. Azt kérték ne szóljak, és azt sem szándékozom megkövetelni.
Végül kiküldi a két bevezetőmet, és épp, hogy bezárult az ajtó, nos már érdeklődik is a nevem felől. Nem felelek kérdésére, hisz' nem szándékozom megszólalni. Arcomról lehervad a mosoly, és kifejezéstelenül ülök vele szemben újfent. Tekintettem az angyalpengére siklik, üresen figyelve a rajta látható véseteket. Kissé többet mondó, mintsem bármelyik másik ehhez hasonló penge.
- A nevem? - Kérdezek vissza legvégül kétkedve, s igencsak halkan. - Nem lényeges. - Suttogom, ahogy lezárom a szemeimet, s próbálom megfejteni, hogy láttam-e már valahol őt. De a válasz egyértelművé teszi, hogy nem. Gabriel pedig nem imádja annyira a démonokat, hogy meséket mondjon róluk, így halványlila gőzöm sincs, hogy kivel van dolgom. De azt hiszem, hogy jobb is.. Mindenesetre hallgatok, mint a sír, s tűröm azt, amit el kell viselni.

▲ music: Without You▲ ▲Words: 1066▲ ▲Note: -

Ashtaroth
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Ápr. 05, 2017 2:20 am írtam neked utoljára
Online



Stamiel & Ashtaroth
❝ ... Dente lupus, cornu taurus petit ... ❞
Iumentum lépteinek dobogása majdnem egyedül olyan hangos és borzasztó, mint a mögöttem haladó légió töredékéé. Páncélos léptek zúgnak, láncok csörögnek, démonok hörögnek, démoni hátasok prüszkölnek és nyerítenek. Egyik se olyan szilaj, büszke és szép, mint Iumentum, drága, vörös lovam, de hát ez így is illik. Páncélzatomban egyenesen, s könnyen lovagolok ki a Pokol kapuján a lovassággal egyetemben. A démonok amint elhagyják a kaput, emberi alakot vesznek fel, s velük együtt én is, bár ez egyáltalán nem látszik rajtam. Még a szemeimet is takarja a rostély, így nagyon sokan nagyon könnyen összetévesztenek egy férfivel: főleg, mikor neki állok használni a kardomat. A magasságom is rá tesz erre a látszatra, mert igen csak nyurgának termettem meg, s a súlyos páncéllal és a hatalmas pallossal egészen tiszteletet parancsoló a kinézetem.
Estére érünk oda. A sereg az utolsó két kilométeren, mintha csak lábujjhegyen járt volna, még a port sem kavarta fel maga mögött. Ezt már szeretem. Ismerik a rendet, s azt, hogy milyen is, amikor olyanok vagyunk, mint a villám. Hamar csapunk le és súlyos sebet hagyunk magunk után. A három előre küldött már jön is oda hozzám. A négy égtáj felé találtak egy-egy őrszemet, de őket kiiktatták, nem riadóztatták a többieket. Nálunk van a meglepetés ereje és többen is vagyunk.
- Az első szakasz kerülje meg a posztot. Ha felveritek az ördögverte szárnyasokat, győzelem esetén se juttok élve haza. A második szakasz csatarendbe felsorakozik. Indulás! – adom ki a parancsokat Iumentum hátára felszállva. Az első szakaszparancsnok már indul is a lovasokkal, hogy csendben, nagy ívben megkerüljék a helyet. Nagy a sötétség, és ez a mi kezünkre játszik. Lassan, de mi is elhelyezkedünk: nagyjából egy 800 méterre állunk fel az őrposzt falaitól. Nem számítanak támadásra, főleg nem démonoktól: már régóta lapulunk lent a csöndben, a Pokol mélyén. És ez így van jól. A távolban látok egy villanást. Tükörrel, s a Hold fényével jeleztek, hogy felálltak a másik oldalon is. Előhúzom kardomat és fejem fölé emelem, miközben lángok borítják be.
- Öljétek meg őket! – adom ki a parancsot kiáltva, mire a démonok vérgőzösen felordítanak. Ekkor már teljesen mindegy az angyaloknak, hogy észre vettek-e: mind a két oldalról neki indulnak vágtában a lovasok.

Ha választanom kellene, a Föld mely részét szeretem, akkor talán Kalifornia vagy Nevada volna az, amire a választásom esne, az USA-n belül. Amúgy legszívesebben sivatagokban, szavannákon lennék, s még akkor se érezném elég melegnek az időjárást. Szemem a kopár tájat vizslatja az ablakon át. A seregem egy része odakint mulatozik a győzelem ünnepére. Én magam nem vagyok ez a fajta, de rájuk hagyom. Jót tesz a morálnak. Ellépek az ablaktól. A ház, amiben vagyok, valaha egy emberi család otthonául szolgált. Most épp az én kényelmemet szolgálja. Hogy a családdal mi történhetett, fogalmam sincs. Valószínűleg angyalok ölték meg őket, ahogy a legtöbbet mostanában. Nem vagyok túl boldog ettől a ténytől, de kifejezéstelen arcomon ezek a gondolatok nem jelennek meg. Egy pillanat múlva az egyik katonám lép közelebb, s adja vissza újra élezett kardomat. Végig pillantok a tökéletes munkán, majd a fényezett padlón, kopogó csizmával lépek ahhoz a dolgozó asztalhoz, amelyen most az én papírjaim vannak. Mögé sétálva leülök a kényelmes székbe.
- Hozzátok be. Az épet. – pillantok az egyik beosztottamra, aki biccent és már el is indul az egyik foglyomért. Kettőt is elkaptunk a tegnapi csatából, külön tartottuk őket. Talán azt sem tudják egymásról, hogy a másik él. Megtiltottam seregemnek, hogy megöljék őket, bár azt nem mondtam, hogy ne verjék. Így arra számítok, hogy az angyal átesett egy kis feszültség levezetésen. Amíg felhozzák a pincéből az illetőt, végig futtatom tekintetem a szobán. Mahagóni és vörös színek uralkodnak bent, a bútorok stílusa hasonlított a viktoriánus koriakra. Pillantásom az előttem lévő papírra esik. Egy jelentés, hogy hány katonám, lovam vesztettem, és hogy az ellenségtől mennyi esett el. A számok nekem kedveznek és ennyi elég. Léptek, majd a kétszárnyú ajtó nyílik és két katona már hozza is befelé a férfit. Gondolom azt már út közben elmondták neki, hogy ne próbálkozzon és ne pofázzon, ha csak nem kérdezik. Arcát, ruháját vér és seb borítja, kezein és szárnyain erős, nehéz, megbűvölt láncok, hogy erejét lefojtsák. Haja oly barna, hogy szinte feketébe hajlik a szoba árnyékában. Pár másodpercig figyelem majd fejemmel a székre bökök. Katonám azonnal megtaszítja az angyalt és leülteti az asztal túloldalán lévő székre. Nem szándékozom feszültségét csillapítani még. Ellenkezőleg. Növelni akarom. A fiókból előhúzom azt az angyalpengét, amelyet tőle vettek el, és kettőnk közé az asztalra teszem, bár hozzám közelebb. A két démon, akik behozták, s akik azóta is bent állnak, csendesen, megfeszülnek a kard látványától. Én azonban csak az angyalt figyelem és az ő reakcióit a kardjának a látványára. Mennyire harcos fajta? Egy ilyen kilátástalan, tudhatóan vesztes helyzetben is megpróbálná elvenni, láncokkal terhelve, vagy inkább bölcsebb és vár arra, mit akarok? Fenyegetésként, vagy ajánlatként veszi?
- Bocsáss meg a katonáim faragatlanságáért. Néha nem tudják, hogy is illendő foglyokkal bánni. – mondom pár másodpercnyi csend után, kifejezéstelen arccal, továbbra is őt figyelve, szinte pislogás nélkül. Végül kék tekintetem elvezetem róla az egyik katonára, s jobbom felemelve intek neki. A két őr kimegy, becsukják maguk után az ajtót.
- Mi a neved? – kérdezem, rá pillantva. Egyelőre nem kérdezek rá arra, ő vajon tudja-e, én ki vagyok. Ha elég jó a megfigyelőképessége, a kard alapján az oldalamon beazonosíthat. Persze, csak ha már látott vele csatában, az előzőn kívül. Így is gondolhat bármilyen parancsnoknak, nem feltétlenül Háborúnak. Arcomat katonáimon kívül nem sokan ismerik, nem csoda tehát, hogy a keresztény baromarcok is férfiként írnak rólam könyveikben. Fejtetőtől talpig páncélban, harcközben nehéz megkülönböztetni a nemeket.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Tehachapi, Kalifornia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: