• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Abaddon
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
94
☩ Rólam :
☩ Rang :
Démonherceg, A Harmadik
☩ Play by :
Cam Gigandet
☩ Pokol vagy menny? :
Attól függ, ki kérdi.
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Júl. 11, 2017 8:33 pm írtam neked utoljára


Amara & Abaddon
When worlds collide 


Az erdő lüktet, mozog mondhatnánk úgy is: Él. Groteszk egyveleg ha belegondolunk, hogy valójában mi élteti. Egy férfi áll az egyik fa törzsét támasztva, s nem messze tőle egy nő, végtelennek tűnő ruhája lomhán veszi körbe alakját.
Reakciója halovány mosolyt csal orcámra s közben ellökve magam a fától lépdelek le a kicsit alacsonyabban lévő kis tisztásra melyből éppen jóízűen falatozgatott a kisasszony. Akiről továbbra sem tudom kifiaborja. Többnyire tudni szoktam ki jár kel a régiómban, fontos kis mozzanata ez ténykedésemnek, nem jó ha tudatlanul engedek be váratlan vendégeket. Ilyesmit nem engedhetek meg. Épp ebből kifolyólag keltette fel érdeklődésem ez a sötét ruhás nőszemély. Mondhatnám nősténynek de nem szívlelem az effajta megnevezést. Meg aztán, nem tudom mi is létezésének oka, főként azt sem, hogy az ittlétének mi is pontosan. Legalább is egyelőre. Karjaim kellemes lezserséggel fonom keresztbe mellkasom előtt miközben felé lépdelek.
- Pedig hát ki más tudná jobban, mint maga a birtokos, hogy hol is terem a legjobb gyümölcs a földjén, nem de?
Állapodok meg végül tőle csupán néhány lépésnyire, s költői kérdésem végére éppen ekkor érek. Választ nem várva folytatom kíváncsiskodásom és kérdezek rá, hogy végül is azért ugyan mondja már meg, hogy ki is ki éppen a termésem zabálja. Mire végül befejezi a pikniket és felém indul. Mozdulatlanul s arcomról letörölhetetlen parányi vigyorral várom közeledését. Nem tartok tőle, a félelem valahogy nincs ínyemre és a beszariakat sem kedvelem. Szavaira arcomon az "alig várom a kimerítő válaszod" tekintet ül ki, de nem sokáig marad vendég ábrázatomon. Mozdulata szinte észrevétlen marad a számomra de nincs időm elmélkedni a részleteken mert keze már tapad is arcomhoz, hogy rám zúdítsa vízióit. Koromszín fellegek végeláthatatlan tengere, fékezhetetlen villámok dühöngő ostroma, mindez kedvemre való, érezheti a valóm, érezheti maga is ha rám csatlakozott - bárhogyan is tette azt - hogy a lényen, a pusztításból ered, a fékezhetetlen rombolásból és az enyészetből. De a képsorok lassan körém fonódnak, a fellegek minden irányból elzárják a világot előlem. Nyomasztó, hogy nem tombolhatok a felhőkben cikázó villámsereggel. Tombolni akarok, dühöngeni, szabadulni a béklyóból, de nem megy. A lényem el akarja pusztítani a nyugalmat, a fekete békét melyet éppen rám zúdít, a békét mely az igazi ellenpólusom. Cselekvésem inkább ösztönös mintsem tudatos volna, addig hergelem magam, míg a gyűrű fel nem izzik ujjamon. Minden erőt szabadon engedek s ha ez valóban segít és valóban így lesz akkor a féktelenséget engedem el, Önmagam teljes valóját. Ha valóban képes efféle fordulatot venni a történet akkor vélhetően a kettőnkből felszabaduló hatalmas energia iszonyatos erővel szakít ketté bennünket és repülünk hátra métereket. A talajon csúszok végig felszántva a mérgezett földet.
Félelem, a félelem dühöt szül a düh pedig a pusztításhoz vezet. Egy pillanatra megéreztem mi az, mi az igazi ellenségem, mit eddig is tudtam, de eddig nem volt ki képes lett volna szembesíteni vele. Cikáznak a fejemben a gondolatok de képtelen vagyok összerakni a kirakóst. Nem tudom mennyi idő telt el, azt sem tudom számít e az idő bármit is, számomra semmiképp. A fejemben még záporoznak a fekete fellegek ahogy felém úszva közelednek. Négykézláb próbálok tápászkodni s zihálva tekintek a talajra, a szemeim feketéjében ott kavarognak az idegen nő látképei. Az arca villan be, rideg, semmit mondó tekintete, a sötét ruha mely lomhán omlik alá. Belemarkolok a földbe. Néhány légvétel majd megszólalok.
- Ha az enyészetbe taszítasz, legalább hadd tudjam, ki a pusztítóm?
Mondom ki s négykézláb helyzetből előbb felemelem a fejem, állkapcsom megfeszül. Ez az erő, tudnom kell, kell nekem.
Ha eddig nem jutunk el, s nem vagyok képes szabadon engedni erőmet, úgy maradok a vékony ujjak fogságában, küzdök ellene, nem vagyok könnyű ellen, de hogy meddig bírom a nyugalmat nos az már kérdéses, a kezében vagyok, de egyáltalán nem a pusztulástól vagy tőle félek. Egyik sem hoz rám riadalmat. A békesség az ellenségem, a gyenge pontom, ki kell irtsam magamból, ha ezt túlélem...



Amara
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
9
☩ Rólam :

☩ Rang :
The Darkness
☩ Play by :
Lyndsy Fonseca
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Ápr. 26, 2017 5:00 pm írtam neked utoljára


Abaddon & Amara
You don't have to die to go to hell
Az éjfeketévé rothadt lelkek akár a fivérem által teremtett földbe ivódó esőcseppek, bőröm felszínét érintve azonnal eggyé olvadnak lényemmel, momentumról momentumra erősítve azt. Szempillantás alatt szertefoszlanak az utazásommal járó enyhe, mégis érzékelhető fáradalmak, s amint helyrebillen belső egyensúlyom, pusztán egykori hatalmam visszaállításán fáradozok a továbbiakban. Tenném legalábbis, amennyiben egy vélhetően pokolbéli létforma nem venné a bátorságot megközelítésemhez. Jelenléte alapvetően nem zavarna meg ráérős táplálkozásomban, ám újdonsült formát öltött merészsége a megszólításomban kiteljesedve már kellően felbosszant ahhoz, félbehagyjam az erőm duzzasztására tett kísérletemet.
Eddig behunyt szemhéjaimat kínzó lassúsággal emelem fel, íriszeimet a tisztes távolban ácsorgó alakra vezetve. Lénye akár a környező fákon csüngedező, feketéllő lelkek, egyedüli különbségük csupán abban rejlik, a velem szemben álló már kiteljesedettebbnek érzik. Különösebben azért nem érdekel, miféléből tevődik össze s magát milyen fajként tartja számon, létezésének egyedüli indoka a fivérem öncélú játszadozása évmillióknak előtte, avagy éppen annyit ér a szememben, mint bármelyik másik, a Föld felszínén futkározó bugyuta kis hangya.
- Nincs szükségem egy magadfajta tanácsára - szólalok meg kimért hangon, dühömnek pusztán aprócska szegmentumát csempészve kijelentésembe. Tán azt hiszi, akár egy centit is mozdulnom kell ahhoz, hogy ezt az egész erdőt magamba szippantsam? Nem mintha magyarázattal tartoznék egy eredendően pusztulásra ítéltetett porszemnek.
Pilláimat rögvest vissza is hunynám, folytatván lakmározásomat, ám az ostobája csak nem képes annyiban hagyni a dolgot. Igazán könnyű volna kozmikus porrá avanzsálni gyöngécske lényét, mégsem csettintek, hogy mindezen ábrándomat valóra is válthassam. Fejemet helyette enyhén oldalra döntöm, ismét végigmérve szánni való alakját. Egészen előnyös a tény, senki nem képes megismerni igaz valómat, ugyanis mostanra már bizonyosan temérdek társa állna körbe, igyekezve visszatuszkolni kényelmetlen börtönömbe. Viszont nincsenek itt, egyikük sincs tisztában azzal, a végzetük csupán karnyújtásnyira leledzik, szóval akár fel is használhatnám ezt a kósza példányt céljaim megvalósításához.
- Ezt én is kérdezhetném - szólalok meg végül, mialatt nyugodt, lágy tempóban megindulok az alak felé. Amennyiben nem hátrál vagy menekül gyáva kutya módjára, egészen közel merészkedem hozzá; karnyújtásnyira, ha úgy tetszik. - De ha már ilyen kíváncsi vagy, megmutathatom - nyúlok felé mindkét kezemmel, amíg tenyereimmel közre nem fogom az ábrázatát. Nem figyelmeztetem, egyszerűen átitatom elméjét mindazzal, ami bennem kavarog. Fullasztó, sötét fellegekkel, a bennük cikázó vad, kíméletlen villámok látványával, az univerzum feketeségével... Feneketlen ürességgel, s a nyomasztó némasággal, amelyet éjfekete árnyak ölelnek körbe.


Abaddon
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Démon
☩ Posztok :
94
☩ Rólam :
☩ Rang :
Démonherceg, A Harmadik
☩ Play by :
Cam Gigandet
☩ Pokol vagy menny? :
Attól függ, ki kérdi.
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Ápr. 03, 2017 11:11 pm írtam neked utoljára


Amara & Abaddon
When worlds collide 



Idő. Eddigi létem alatt sosem érdekelt az idő múlása, számunkra hasztalan és értelmetlen mértékegység. De az utóbbi szakaszban bizony akarva akaratlan érzékelem, hogyan peregnek a pillanatok. Ezt nevezik az emberek „idő múlásának”. Igen, azt hiszem így van. Ha kellett vártam, hogy teljen, ha kellett cselekedtem azonnal. De most, most változik a világ és vele együtt én is. Ügyelnem kell mikor kivel és mit csinálok, figyelni vagyok kénytelen az Időt. Csalfa dolog, hiszen dolgozhat ellenem is, de a pártomat is foghatja és valóban paradox gondolat de, csupán az Idő maga a megmondhatója, hogy hogyan is lesz végül.
De azt hiszem a filozofálásra most ennyi Idő elengedő is lesz.

Délnek tartok, régióm leg délibb területén elterülő, Lelkek Erdeje az úti célom. A táj hamar változik, a talajt zöld réteg borítja, mintha csupán fű zöldellene amerre a szem ellát. Csalóka illúzió, mert ez bizony nem fű. Mohaszerű, mérgező szőnyeg terül el az erdő egész, hatalmas kiterjedésű talaján. Ránk ugyan semmi hatása, de a haldokló lelkek megannyi fáját nagy erőkkel táplálja. Mondhatni egyfajta szimbiózisban élnek, a koromszín fák lombjait gyarapító lelkek egy részét magukba, másikat a zöld moha szőnyegnek adják, cserébe a zöld förtelem élteti a fák törzseit. A törzseket melyen hatalmas szakadékként tátongnak annak odvas ajkai, mikkel az erre tévedt tudatlanokat kebelezik be és emésztik az idő végtelenéig, természetesen, e táplálékon is osztozva jó cimborákként. Oda vissza, nagyszerű kölcsönösen hasznos együttlét. Egy ősidőkben bekövetkezett kataklizma végterméke az egész vidék.
Pokoli hátasomon haladok határozott elszántsággal furakodva előre, hogy a lelkek fái közül néhánnyal, tulajdon erőmet növelem, a rám néző eseményekben bizonyosan gazdag napokra felkészülendő.
Kellemes tempójú haladásomat egy kicsiny emelkedő mögül előtáruló látvány lassítja le.
Az út közepén egy furcsa képződmény manifesztálódik. Vélhetően, ami elsőként kicsúszna bárki ajkain az a „Mi a…?!” Hihetetlen elmés megjegyzés volna. De ez nem történik meg, csupán orcámra ül ki egyetlen röpke pillanatra és úgy döntök még tisztes távban elhagyom hátasom nyergét, mi valójában egy 9 szarvval megáldott (vagy inkább elátkozott) négylábú rémség mintsem a klasszikus ló volna. Gyalog szerrel közelítem meg a jelenséget és ahogy lépdelek felé egyre jobban bizonyosodom meg róla, hogy egy nő alak az aki éppen a gondosan gyűjtögetett, elkárhozott lélekfák gyümölcseit dézsmálja. Normál esetben az ember (vagy jelen esetben a démon) gondolkodás nélkül venné létét a pofátlan betolakodónak és ítéltetné válogatott kínszenvedésre, vagy esetemben azonnali pusztulásra. Egy egysejtű szintjén lévő intelligenciával rendelkező bizonyosan így is tenne. De azért akad itt néhány dolog mi átfut elmémen ez által meggátolva ezen cselekménysort: Egy nő az észak keleti régió egyik eldugott zugában ki nyilván nem a halandók közül elkóborolt, unatkozó egyén lehet. Egy lény aki éppen tömegesen szipolyozza magába a kárhozott lelkeket, mindenféle fennakadás nélkül emésztve fel a környezetet és alakítva ki egy kisebb kis kopár tisztást az erdőmben. Nos lássuk be, ezen gondolatok tudatában azért sikerül arra a következtetésre jutnom, hogy nem akárkivel van dolgom. Hogy kivel, nos azt csak egy módon tudhatom meg. Bő 10 méterre, tisztes távban állapodok meg, hátam egy fának vetem, mondhatni helyet foglalok úgy szemlélem a ténykedését míg a fenti gondolatok mind lefutnak elmémben. Végül megszólalok.
- Amarra, van egy sűrűbb rész, ott több a termés.
Biccentek is fejemmel parányit ha felém fordítja tekintetét. Öltözékem egyszerű, pokolian jó, bőr kabát, mely még elegánsnak is mondható, és ideális a helyi viszonyokhoz, mellé fekete nadrág és bőrcipő dukál. Szeretem a lezser eleganciát, ideális a rangomhoz. De ez jelenleg teljesen mellékes. Hogy gúnynak szánom e megjegyzésem avagy komolyan épp tulajdonomat kínálom neki, nos ez jó kérdés, orcámon ott pihen egy egészen halovány, biztató, mondhatni kellemes mosoly.
- És, mellesleg, ki is vagy Te pontosan?
Folytatom végül miután megmutattam neki a helyet, mert hát még sem ártana megtudnom, hogy ki rendez pikniket a tulajdon erdőmben...



Amara
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
9
☩ Rólam :

☩ Rang :
The Darkness
☩ Play by :
Lyndsy Fonseca
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 02, 2017 9:59 pm írtam neked utoljára


Abaddon & Amara
You don't have to die to go to hell
Ha néhány héttel ezelőtt bárki azt állította volna, hogy ily’ hamar visszatérek a végtelennek ható időn át engem fogságban tartó ketrec otthonául szolgáló koszfészekbe, biztosan nyakát töröm az illetőnek… Ehhez képest mégis itt vagyok, hátam mögött a bejáratomként szolgáló füstkapu pamacsokban oszladozó ködjével, a lényemet kísérő villámfoszlányok utolsó akkordjaival. Közönnyel telt íriszeimet kimért lassúsággal ringatom végig a környezeten, elégedettséget dédelgetve magamban erőm kitartása okán. Szabadulásomkor elképzelhetetlennek tűnt, hogy ajtókat teremtsek világok között, alig voltam képes két, emberekről mintázott lábammal a haladásra, ám láthatóan jó szolgálatot tettek az idő közben magamba szippantott lelkek. Nem tapasztalok többet, mint enyhe fáradtságot, talpaim biztosan támasztják a talajt, egyensúlyom is kifogástalan.
Úgy vélem, a halandók ilyenkor húznák önelégedettségtől telt mosolyra bosszantó ajkaikat, én azonban továbbra sem tervezek sajátosságaikkal élni. Az egyedüli, mit kívánok, az egykori börtönöm elpusztítása, hogy többé senki oda vissza ne találjon zárni. Fivérem persze az egyedüli, aki erre igazán képes lehetne, akkoriban a tollasai segítségét is megkívánta az árulása, de nem szeretnék elvarratlan szálakat magam mögött hagyni. Pusztán az a kérdés, merre keressem?
Tekintetemet lassan a perzselő, szinte lángokban úszó felhőkre emelem, aztán az éjfekete lombkoronájú fákra, melyek bosszantó mocorgását ezúttal már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Szemöldökeimet enyhén közelítve egymáshoz szemlélem meg jobban a lombkoronáik jóformán hullámzó voltát, az apró, sötétellő falevelek össze-összeütközését, miként önálló életet élve mozgolódnak. Nem átallom lecsippenteni az egyiket, s ahogy közelebb emelem az arcomhoz, kínoktól szenvedő sikoly furakodja magát a hallójárataimba… Nem hittem volna, hogy öntudatlan rögvest a táplálékforrásomhoz - holmi lélekgyűjtő helyhez - egyengetem magamat, ám ostoba volnék nem kihasználni a tálcán kínált lehetőséget.
Ajkaimat résnyire nyitva szippantom magamba a falevélen csüngő, torzult lelket, majd a földre ejtve az elszáradt növénydarabot, kitárom oldalvást a karjaimat, hatékonyabb módját választva ezúttal a lakmározásnak. A környezetemben ücsörgő fákról, akár az olaj, úgy csordulnak alá a feketéllő csemegék, majd araszolnak fel a ruhámon keresztül, honnét aztán a bőrömbe, a lényembe ivódva válnak eggyé velem.


Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Lelkek erdeje
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: