• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Jún. 23, 2017 10:45 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
- Én vagyok a senki? Ostoba halandó ember…. – Nevet fel végül a lény, mert ez már tényleg túlmegy minden határon. Ó hát persze, pont ő lenne senki, a Rémálmok Mestere, még mit nem! – Mi vagy te HOZZÁ képest? Hm? Nézz rá… évezredeket leélt nélküled, hogy aztán egy ostoba hiba miatt meg kelljen halnia. Egy hiba miatt, ami TE vagy. – Adja a következő szavakat lassan a rémkép szájába, és élvezi az elért hatást. A kétségbeesés, az őrület táplálja, ez az ő eledele, hát gerjeszti amikor csak lehet. Most pedig láncait ledobva szabadon cselekedhet és élvezi, de még mennyire élvezi!
- Mindegy milyennek ismerted meg, a végén egy, és ugyanaz. Minden angyal, minden lény önző, mikor a halála közeleg. – Hányszor tapasztalta már meg, hányszor látta, ahogy emberek az utolsó órájukban bárkit hibáztatnak, csak magukat nem… - Valaki mindig hibás.

- Béke? Naiv lány… - Horkant fel a farkas, és vigyora még szélesebbé válik. – Tényleg azt hiszed, hogy majd Michael megvéd titeket? Hogy nem jön rá hamar, hogy Gabrielnek van igaza, és eltaposandó férgek vagytok a Teremtő szemében? És valóban elhiszed, hogy annyi ember, család lemészárlása után nincsenek olyanok itt, akik az angyalok halálát kívánnák? Mindegy számukra, hogy ő ölt-e embert, teljesen lényegtelen. Angyal, aki bármikor ellenük fordulhat, akitől félnek, hiszen erősebb náluk. Használják hát azt, amiben jobbak. Csapdába csalnak, elárulnak, kivégeznek. De még milyen jók az ilyesmiben! – Formálódik lassan a sötétségből a termetes lény, az olajszerű, cseppekben hulló árnyak lassan formálják az izmokat.
- Vagy az ember, vagy az angyal, te sem hiszed, hogy van más út, nem igaz? – Rázza meg lassan a fejét. – Csak egy maradhat! Ő vesztett… De még megmentheted… - Kegyes lesz a lányhoz, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem akarná még mélyebbre taszítani a rémálom borzalmas tengerében.
- Már mondtam egyszer. Én vagyok az Élő Lelkiismeret. Csak gyónnod kell. Bűnös lélek… Elfogadnod a kárhozatot, amit a Teremtő neked szánt, hogy megmenthesd az angyalt, aki oly fontos számodra. – Ismétli meg az ajánlatát.
- Mégis mit tervezel azzal? Tán hozzám vágod? Nem… valami sokkal elemibbre készülsz… netán… ilyesmire vágysz? – Lobban lángra a lány mellett a padló. – Gyerünk, rajta. Próbáld csak ki, ha azt hiszed mindez érhet valamit. – Vigyorog továbbra is a farkas.
- Tudod… örülnöd kéne. Hálásnak lenned, hogy nem minden barátod halott, csupán egy. És még azon is segíthetek. De persze az ember ostoba… makacs kis lény, aki előbbre valónak tartja magát másoknál. – Csóválja meg a fejét némi szomorúságot színlelve.
- Loptál… csaltál… hazudtál… hát csoda, hogy Isten elfordult tőletek? És emiatt az angyalok is háborúba kezdtek. Ti tehettek mindenről! – Mordul a lányra, miközben lassú léptekkel körözni kezd körülötte. Úgy jár, mintha becserkészni készülne, hogy egyetlen ugrással elnyelje a borzalmak erdejének még csak szélét megtapasztaló halandót, de érzi, hogy sietnie kell. A segítség sajnos már úton van, és cseppet sem tetszik, hogy hamarosan ismét rövid pórázon találja magát. Igyekszik hát gyorsan rávenni az alkura a lányt.
- Miért olyan nehéz beismerni bűnös mivoltodat? Miért olyan nehéz őszintének lenni? Csak rajta! Mentsd meg a barátod, áldozd fel magad, ahogy ő tette érted! – Bíztatja a másikat együttműködésre.

Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 18, 2017 7:19 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz
- Oh, és te is onnan jöttél el? – lelkendezek talán a kelleténél jobban, mint kellene. De hát a város falain kívül még sose jártam még, legfeljebb egy-két szakadártól tudom, hogy milyen körülmények uralkodnak odakint. Vagy épp más városokban, melyek Amerikához tartoztak egyszer. De ma még léteznek az országhatárok? De hát kit érdekel ez manapság?
Szóval a lényeg, hogy még ilyen messziről senkit sem sikerült megismernem, így érthető, hogy a kelleténél jobban lelkendezek.
- Hallottam már ilyen kultúrákról… Habár belegondolva még ma sem egyértelmű, hogy milyen nemű… - merengek el magamban, de hát nincs most ezzel idő foglalkozni. A lány lassan elvérzik – vagyis nem kellene – én pedig szerencsétlenkedve próbálok neki segíteni.
Nővéri tapasztalataim még nincsenek.
Lágyan mosolyodom el szavaira, egészen addig, amíg arcára ki nem ül a fájdalom és…

- Te egy senki vagy – mordulok a hangra kicsit sem barátságosan és újra csak szétnézek, miközben a karjaimba tartom Aliyah vérző testét. Ha hangokat hallok, akkor valaki van itt. Valakinek kell itt lennie. Bárkinek, aki segítséget tud adni. Bárki. Akárki. De…
Sehol senki. Azonban… Aliyah… Csak idő kell neki és felépül nem? Angyal, nem tudják olyan könnyen megölni, csak egy kis idő és helyre jön. Ki kell aludnia magát, nem? Nem ezt mondta?
- Aliyah! – kiáltok fel, ahogy ellök magától és fejemet hevesen kezdem el rázni. – Nem, nem megígértem neked, hogy nem kerülök újra bajba és! Nem is kerültem! Nem – könnyesedik be szemem, ahogy visszamászok hozzá.
- Nem, ez nem igaz! – kiáltok a hangra ingerülten, ahogy felpattanok. Kezeim ökölbe szorulnak és most már eldöntöttem, hogy megkeresem ama fránya hangnak a gazdáját és agyon ütöm. – Fogd be! Nem tudsz te semmit sem rólam, sem Aliyahról! Egy senki vagy!! Aliyah sose mondana nekem ilyeneket. SOHA! Ő kedves és alázatos! Ő az életet tartja szem előtt, a sajátjáénál! Nem hibáztatna senkit a haláláért! – kiáltok körbe.
De a sötétség elnyel, elnyel Aliyah vádló szavaival együtt. „Csak egy ostoba, tehetetlen ember vagy”
Eme hangokkal együtt pattannak ki a szemeim. Puhát érzek alattam s hirtelen pattanok fel.
- Csak egy rémálom… - sóhajtom el magamat, ahogy homlokomra tapasztom a kezemet. Hangosan sóhajtok fel, s visszadőlök a párnáim közé. Egy vízcsepp hullik arcomra. Majd még egy. Szemöldökömet ráncolva nyúlok oda, ám a hideg csepp sokkal sűrűbb. Újra kinyitva a szememet meglátom a…
- NE! – kiáltok fel, ahogy lefordulok az ágyról és összezuhanok mellette. Szemeimet könnyek mardossák, vastagon folynak végig arcomon, miközben lassan, botorkálva állok fel. Óvatosan nyújtom ki kezemet felé. – Ne, Ali… - remeg meg a hangom s újra a hang az.
Gyűlölködő pillantással nézek körbe. Újra a hang, akkor… Ez is…
- Takarodj innen! – kiáltok rá újra csak hangosna és ingerülten. – Ezt a várost Michael védi! Itt az angyalok és az emberek biztonságban és békében élnek egymás mellett. Senki, de SENKI sem lenne képes ilyet tenni! – mutatok a plafonra, magam nem nézve fel. Nem, mert akkor… Akkor meg kellene látnom… Ekkor azonban meglátok egy vörös szempárt a sarokba. Gondolkodás nélkül kapom fel az első kezem útjába kerülő tárgyat, mely nem más, mint egy flakon hajlakk a régi időkből. Merészen pillantok körbe, valami éghető dolog után. Nem fogom magam megadni.
- Mi a franc vagy te? – kérdezem utálkozással a hangomban, ahogy oldalra slisszannok és nem, nem és nem veszek tudomást Aliyah testéből lecsöppenő vérpöttyökről.

Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Máj. 03, 2017 8:26 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
- Igen, ott éltek. – Bólint egy kis gondolkodás után, mert hát a térkép nem az erőssége. Az is csoda, hogy eljutott New Orleansig egy darabban és közben csak néhányszor tévedt el…  Szerencsére mindig sikerült megtalálnia a helyes utat, de… Most nagyon messzire keveredett és még mindig fogalma sincs, hogyan.
- Többször nevezték nőnek, mint hinnéd. Csak jó helyeken kell olvasni. – Bár leesik számára, hogy a lány teljes vérű angyalnak hiszi, igyekszik nem rácáfolni a dolgokra. Ami azt illeti pont leszarja, hogy Isten milyen nemű, elvégre az ő hibája, hogy így felfordult a világ. Egyáltalán nem is biztos, hogy van neme, de ugye az embereknek olyan kell, amivel azonosulni tudnak, hát férfi lett. – Igen, sokuk neve. – Bólint. – Nem volt túl kreatív. – Mosolyodik el egy pillanatra, amíg vissza nem térnek a fájdalmai.

Yahalgi mindent megtesz, hogy összezavarja a lányt, hogy rájöjjön mitől is fél igazán. Még szerencse, hogy az álmaikban az emberek olyan könnyen elárulják magukat. Tennie se kell sokat, hogy a másik azt a személyt lássa a haldokló, halott testben, akit ismer, és félt. Amúgy szórakoztatja a kis feleselés is, bár igyekszik megtartani a vérkomoly… vér… komoly… és sötét hangulatot, így nem nevet fel.
- Akkor nevezz aminek akarsz kislány. – Morran fel a farkas, miközben fokozza a hatást. A hibáztatás mindig célt ér, nincs olyan ember, aki ne törne össze a felelősség súlya alatt, hogy más valaki meghalt érte… miatta. Ezt tartja a legcsodálatosabbnak bennük, hogy akiért az életüket áldozzák, az később ezt képtelen feldolgozni. Akit megmenthettek volna, inkább még mélyebb bugyrába taszítják a személyes pokolnak.
- Te is tudod… mindig bajba kerülsz… - Köhög föl egy újabb adag vért a rémkép. – Én csak… meg akartalak védeni… - Tekint rá vádlóan, az angyal.
- Most pedig miattad… örökre elveszek… megsemmisülök… - Löki el magától a lányt, és hangjában harag csendül.
- Ugye tudod, hogy az angyalok nem jutnak a mennybe? – Szólal meg ismét a rejtőző szörny. – Nekik nincs lelkük, ők egyszerűen csak… megszűnnek létezni. Hát nem csodálatos? Miattad még egy angyallal kevesebb… Van aki ezért büszke lenne rád. - Búg elégedetten a mélyről jövő hang.
- Milyen szép is lenne, ha tudnád használni… megmenthetnéd. – Kuncog fel a farkas.
- Ostoba vagy ehhez Tasy. – Köp egyet oldalra a haldokló, mielőtt újra hörögni kezdene. – Csak egy ostoba, tehetetlen ember vagy, mint a többi.
- Igazad van. Az igazság… sokkal rosszabb. Ébredj hát rá… - Suttog a mély hang, miközben mindent beborít a sötétség.

A sötétség, amely csak azért létezik, mert Tasy szemi csukva vannak. Az ismerős, otthoni illatok lengik körbe a szobát, az ágy, az anyagok könnyed érintése, a frissen főtt kávé illata. Minden idilli, minden olyan, mint otthon, a kis lakásában. Mert otthon ébred, egyedül, legalábbis elsőre úgy tűnik. A madarak csicseregnek kint, a világ csendes, idilli és boldog. Talán túlságosan is.
Hideg már az a csepp, ami a plafonról a lány arcára hull. Hideg, és bíbor. Lassan követi a másik is, és ha felnéz, egy sötét, üveges szempár néz vissza rá. Ismét az angyal, immár valóban holtan. A vére lassan hagyja el testét, körbepöttyözve az otthoni menedéket. Mint Krisztus a kereszten, a fenséges szárnyak kifeszítve, azok tartják fent. Mellette felirat hirdeti, hogy ezt a véget szánják minden angyalimádónak. A plafon grotesztk ellentétben áll az ismerős otthon nyugalmával, a madarak boldog énekével.
- Én tudom… hogy hozhatod őt vissza. – Mozdul meg az árnyék a sarokban. Vöröslő szemek nyílnak a világra, és az olajszerű árnyak formálódni kezdenek. A nehéz, medve méretű mancs a padlóra simul, melyet a másik követ. A bíbor íriszek körül fogak és egy farkaspofa formálódik, vigyorát még Cheshire macska is megirigyelhetné. – Csak valld be a bűneid… gyónj meg, és visszahozom őt…


Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 23, 2017 7:11 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz

Hiszékenységem hallatán halkan nevetek fel. Persze, az vagyok. Ha valaki felragaszt egy nyalókát egy póni fejére és azt állítja, hogy unikornis… nem feltétlenül hiszem el. Noha minden természetfeletti lénybe, mely egyszar, valamilyen úton megjelent egy mesébe hiszek, hogy miért?
Mert egy természetfeletti világban élünk és ha az angyalok és démonok létezéséről sem tudtunk, akkor ezek létezéséről?
De csak kószán bólintok neki, hogy lássa: megértettem, nem leszek hiszékeny. Annyira.
Apró megorrolására enyhén hátrébb húzódok. Tágra nyílt szemekkel pislogok rá egy ideig.
- Segítenék nem elvérezni, de te nem kérted – mentegetőzöm. Nahát. Én itt próbálom szegénykémet észnél tartani, ébren, még ha akár idióta viccekkel és hasonlatokkal is… Okés, elvileg az angyalok egy külön faj, sokszor nem is értik meg, amit mi teszünk. Ezt tapasztaltam is, sok kézből. Nem szándékozom itt hagyni, és ismerem magamat annyira, hogyha komoly baj adódna, azonnal ott teremnék, hogy segítsek. Nem mintha nem itt lennék.
- Még van az alján… -teszem le az üveget, miután a sebre öntök egy jókora adagot belőle. Aztán meglögyintettem, hogy lássa, tényleg van még benne egy aprócska, de épp elég adag. Nem is értem, hogy ezen flaskákat miért nem csinálták egykoron nagyra. Így alig fér bele valami.
- Oh, Brazíliába éltek, nem igaz? – csodálkozok rá, ahogy visszagondolok, miket is olvastam erről egykoron, egy-két könyvárból elcsaklizott könyvből. – Mh, Istent sem nevezték még nőnek… - csodálkozok rá, hisz honnan is tudhatnám, hogy nem teljesen angyal. – De érdekes névválasztásai vannak, azt biztos. Tudtad, hogy a legtöbb angyalnévnek a vége –ellel végződik? – kérdezem tőle, habár… Honnan is ne tudná, hisz maga is egy közülük. Pontosan tudnia kell, hogy miként hívják a testvéreit, nem igaz?
- Szerintem ezen nincs mit csodálkozni. Sokan félnek és megvetnek titeket, holott nem lehet minden angyalt csak azért megítélni, mert van közöttük egy pár, kik rosszat tesznek – vallom be neki. No meg, ott van a legújabb szárnyas barátom, kit nem is tudok, hogy miként nevezzek. Aliyah mindig jön, majd elmegy a közelemből. Mindig közel kerül, megnyílik, majd oly sebesen távozásra is fogja.
Széles, biztató mosoly ül arcomra, ahogy figyelem, miután bevarrta sebét és próbál pihenni. Addig is szóval tartom és afelől kérdezem merről is jött.
- Biztos erősen beüthetted a fejed, ezért nem emlékszel. Sokszor előfordul az ilyen, no persze főként embereknél. De ezek szerint felétek is hasonló esetek léteznek. De ezzel ráérünk majd később is foglalkozni, nem igaz? – kacsintok rá – Előbb pihend ki magad.
Simítok végig homlokán, ahogy egykoron anyám is tette amikor beteg voltam és az agyám szélén ült. Ötletére felkapva a fejemet körülnézve, tekintetem egy tárgyon állapodik meg.
- Van ott egy talicska. Bocsánat, nem hinném, hogy elbírnálak, a húzás meg… nem az erősségem. De itt ez a raktárépület. Senki sem használja. Amíg talpra nem tudsz állni, addig megteszi, utána haza tudlak vinni, hogy ott pihend ki magad – az utolsó mondatom úgy mondom, hogy ne akarjon ellenkezni. Kijelentem, hogy elviszem. Ő nem lesz az az angyal, kinek nem segítettem, kinek nem volt lehetőségem segíteni.

De a sebeiből megállíthatatlanul folyik a vére. És nem, nem tudok mit tenni ellenük. Ruháimat hiába szaggatom azok nem és nem állnak meg. Lassan minden véres lesz körülöttem. Kezeim tocsognak a vértől, mígnem Maiara arcvonásai lassan változnak át.
A meglepődéstől hirtelen szóhoz sem jutok.
- Aliyah? – suttogom elhalóan, s újra kétségbeesek. Végig ő lett volna? Mi volt akkor ez a lány? Ő is ő volt, csak más alakban? Netalán bajban van? A szívem hevesen kalimpál, főleg amikor meghallom szavait.
- Jaj hagyjuk már a lelkiismeretemnek nem ez a hangja… - förmedek rá a hangra, melyet hallok, habár a sajátom talán némileg rekedtesebb és remegőbb is.
- Hé, Ali… - hajolok felé és teljesen tehetetlennek érzem magam. Nincs erőm, nincs semmim, amivel tudnék neki segíteni. – Hogy? – lepődök meg kérdésén és csak fejemet rázom erősen. – Ne, ne mondd ezt, ez nem igaz – rázom a fejem továbbra is.
- Pofa be… - szólok a hangnak… Lassan teljesen őrültnek képzelem magam, hogy kétfelé beszélek. Látom, ahogy előttem lassan elvérzik Aliyah. Nagy levegőt véve, mindent felhasználva magam mögül, újra beforrasztom sebeit, kitisztítom azokat, lemosom a vért. Ha kell újra és újra, ha kell minden ruhadarabomat letépem.
- Nem csináltam semmit, tényleg… - mondom elhalóan. Nem lehet, hogy az én hibám legyen. Egy kósza könnycsepp jelenik meg a szemem sarkából. Miért? Miért váltott alakot? Miért bújt el előlem? – Oh, ha elmondtad volna, hogy mi bánt téged, hogy miért…
Mondanám még de az ismeretlen hang, mely tuti nem a lelkiismeretem, az sokkal nyávogosabb és idegesítőbb, újra közbeszól. Kedvem lenne jól pofán vágni, de mivel nem látok magunk körül senkit, ezért képtelen vagyok rá.
- Nem! Nem fogsz! Megmentelek!Oh, mit tudok rólatok, gyerünk gondolkozz, Tasy… Igen, csak angyalpengével tudnak ilyet tenni veled, nem igaz? De még ez is helyrehozható… oh igen, a szárnyaitok! Láttam már ilyet, megfigyeltem! A tollaitok képesek a sebgyógyításra, de hogy, de hogy?  – hajolok át Aliyáhn, hogy legalább egy tollat kitépjek szárnyából és sebeire tegyem őket… Nem, nem így kellett- Nem fogsz meghalni, nem engedem. Ne hagyj itt, kérlek… - kérlelem elhalóan, mégis próbálok nem kétségbeesni. De a hang újra megszólal. Nagy levegőt véve fordulok hátra, vagy akárhozva.
- POFA BE! – kiáltom el magamat, kit érdekel most a kávé! Aliyah élete sokkal fontosabb nekem. – Oh Istenem, hiszek benned, de nem szeretlek, mégis… ő az egyik katonád… - fogom halk imádságra, miközben látom, hogy egy bögre formálódik a kezembe – mentsd meg őt… - fohászkodom halkan. De ez a hang nem fejezi be.
Idegesen vágom a falhoz – már ha van ilyen az új helyszínen – a bögrét.
- Takarodj! – kiabálok újra rá. – Nem fog miattam meghalni! Nem, mert meg fogom menteni, akár az életem árán is! Amúgy is, Aliyah tud magára vigyázni, ő erős, ő nem olyan, kivel el lehet bánni, vagy ha bajba van a testvéreitől ne kérne segítséget! Ez… Ez az egész nem lehet igaz! – kiabálom el újra magamat, ahogy a haldokló angyal felé fordulok újra és finoman fogom meg kezeit.


Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Ápr. 13, 2017 11:40 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
- Ennyire azért ne legyél hiszékeny. – Mosolyodik el, persze ezerszer jobb lenne, ha a másik nem nevettetné, mert úgy kevésbé fájna, de tudja, nagyon is jól tudja, hogy van, aki humorral próbálja leküzdeni. Hát jelenlegi megmentője pont ilyen, ez valahol kellemetlen, de legalább nem sírva fog meghalni. Röhögve sokkal érdekesebb.
- Ez nem akciófilm. -Emelkedik meg a szemöldöke. – Remélem tisztában vagy azzal, hogy elvérezhetek és meghalhatok az orrod előtt… - Vagy nincs tisztában vele, de azért jó lenne, ha inkább arra fókuszálnának, hogyan élje túl.
- Csak hagyj nekem is. – Ingatja meg a fejét. Persze, az alkohol segít, neki is jól jönne pár korty, csak hát orvosilag nagyon nem javasolt. Mondjuk lehet, elég lesz az is, amit a sebre öntenek, hogy kicsit hasson, elvégre azonnal a véráramba jut. Azért még nem látott ő se senkit ilyesmitől berúgni.
- Csináld csak. Gyerünk. – Bíztatja, nehogy a másik meggondolja magát. Ez nem az a pillanat, amikor vissza kell riadni a fájdalom okozásától, most kivételesen élvezni kell, ha valaki szenved.
- Tupi. – Javítja ki, majd hozzáteszi a lényeget is, hiszen ez talán inkább csak az ő tudása manapság. – Amerikai őslakos. – Talán tanult némi történelmet is, a földrajz mellé Tasy. – Bár én magam nem Tupi vagyok, anyám csak kedvelte ezt a nevet, és a törzse már amúgy se szólhatott bele, milyen nevet válasszon. – Elvégre senki nem tartott vele, amiért… egyrészt haragszom is rájuk, másrészt megvolt az oka annak, hogy egyedül indult útnak. De hol is tartott? Ja igen, a varrás… De jobb, hogy szóval tartja a lányt, így talán nem fog elvágódni közben... még csak az kéne, hogy neki kelljen egy ájultról gondoskodnia.
- Hát… sok ember nem így gondolkodik. – Az egész biztos, hogy a legtöbb new york-i nemcsak, hogy itt hagyná, de még végezne is vele. Egy gyilkológéppel kevesebb… Az ő szemükben. Most kivételesen örül, hogy nem szülővárosabelivel hozott össze a sors. Ha akarná, se tudná elrejteni a szárnyait, már egy-egy apró, önkéntelen mozdulat is iszonyatos fájdalommal jár, és gyakran meg is remegnek, a tollak pedig felborzolódnak rajta.
- Maradjunk annyiban Tasy… hogy egyelőre arra se emlékszem honnan indultam. – Villant meg egy fáradt mosolyt. Egyáltalán nem örül annak, hogy ennyire távolra került New Orleanstól, de úgy tűnik mindenképpen rázós, és… kemény út lehetett, ami remélhetőleg nem kerül az életébe. - Az pedig, hogy hogyan kerültem ide, még keményebb kérdés.
- Nem maradhatunk itt, hamarosan jön majd a láz is… fedett helyre kell mennünk… - És lehetőleg addig, amíg még tud mozogni, amíg még dolgozik benne a löket, amíg száguld a vér az ereiben. Vagy amíg meg nem áll, ami hamarosan be is következik.

A sebekből megállíthatatlanul tör elő a bíbor folyadék, minden vágás egy-egy kisebb szökőkút. De talán nem ez a legszürreálisabb az egészben, hanem, hogy a még alig megismert arc vonásai lassan változni kezdenek. Egyre ismerősebbek.
- Én? Én az élő lelkiismereted. – Válaszol a mély búgó hang nevetve. A barna haj sötétbe, szinte feketébe fordul, a tekintet, mely amúgy üveges, hirtelen átható, élettel teli, és szúrós lesz.
- Ez mind miattad történt Tasy. – Formálnak szavakat az ajkak, és a hang sem az már, amit korábban halhatott, ó nem. Egy időnként aggódó barát vérzik, haldoklik a lány orra előtt.
- Nem mentheted meg, hiszen miattad történt… miattad fog meghalni… - Duruzsolja szinte kéjesen a hang.
- Ez is a te hibád. Mert mindig bajba keveredsz! – Vesz mély levegőt az angyal. Légzése szaggatott, a tekintete hideg, vádakkal és szemrehányással teli.
- Miattad fog meg halni! – Suttog tovább az ismeretlen, testetlen entitás.
- Miattad fogok meghalni. – Ismétli vele együtt a nő.
- Ó és Tasy… említettem már, hogy elfogyott a kávé? – Nevet fel a sötétség, miközben változni kezd a helyszín, ahogy korábban a test is, ám a test most változatlan, továbbra is haldoklik. A lány kezében azonban egy bögre folyadék, sötét, mint az éj, de mégsem kávé, ahhoz az illata túl fémes, túl jellegzetes. - De ne aggódj, a barátod vére éppen megteszi helyette, nem igaz?


Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Ápr. 06, 2017 6:53 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz

- Hát… Ilyen állapotba lehet nem ártana – nézek rá kidüllesztett szemekkel. No, nem gondolom én ezt teljesen komolyan, csak részben. Ha én lennék a helyébe én biztos, hogy teljes eszméletemet akarnám, addig, amíg el nem múlnának fájdalmaim. Persze ez eddig még sose jött össze, de kívánni azért még lehet.
- Én elhiszem, még azt is, ha azt állítod, hogy képes vagy lehozni a mennyekből a csillagokat, megszerezni pandora szelencéjét. Azonban… - hagyom félbe mondatomat, látva, hogy hajthatatlan az ügy érdekébe. Nagyon is az, hisz csak hajtogatni tudja a magáért. – Te nem vagy eszednél, de ez tisztára menő! Mint valami gagyi akciófilmben, ahol a főhős foggal kapja el a felé lőtt golyókat és magát varrja össze – lelkendezek, habár ez nem az az időpont most. Így inkább csak csendesen – vagy épp hangosan figyelem, mit is készül magával tenni, és ha kell keze ügyébe teszem az épp használni készülő eszközöket: damil, horog, pia… Mely nem kell neki.
- Nem zavar, ha én iszok. Lehet, hogy ép ésszel ezt nem vészelem át – nézek hol rá, hol pedig a sebbe. Képtelen vagyok tehetetlenül csak itt ülni és várni a csodát. – Szorítsd össze a fogadat – felelem neki és a sebe fölé hajolva, a ruhámból letépett ronggyal törlöm le a vért a seb körül. Egy jól irányzott mozdulattal borítom le a flaska maradékát. Látom, ahogy a színtiszta, átlátszó vodka, miként keveredik a vérrel el. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy égeti a sebet, perzseli és felemészti azt.
A lány ujjai közé helyezi a horgot.
- Oh, szép neved van, portugál eredetű igaz? – fogalmam sincs, hogy honnan jött ez nekem, egyszerűen csak a hallása olyan. Elég sok filmet sikerült összecsakliznom az évek folyamán. És épp elég időm volt, hogy végig is nézzem őket. Kedvenceim a spanyol nyelvűek – no meg az oroszok, de hát… - azonban ez a név, valahogy a portugál filmekre emlékeztet. – Csak nem hagyhatok egy szárnyast a bajban, nem igaz? – mosolygok rá kedvesen. Egy pillanat erejéig, minden oly normálisnak tűnik.
Mondom, csak egy pillanat erejéig, mert ekkor lenézek, hogy mit művel magának. Halk öklendezésbe kezdek és oldalra fordulok.
- Ez… - nem, nem a vér látványával van a bajom. Még csak nem is az eleven sebbel, biztos vagyok benne, ha én csinálnám neki, semmi bajom nem lenne, de ha magamnak kellene ezt csinálni… Menten elájulnék. – Sok embert, no de magadat? – hüledezek egy sort, ahogy újra csak ráemelem a tekintetemet. Örökké optimista és életvidám énem, most valahova nagyon elment, és fogalmam sincs, hogy hova és hogy mikor akar visszajönni.
Pedig jöhetne, mert a vodkám is elfogyott, no meg a kávém is.
- Ühüm, a köd városa – tudatom vele s szemeimet összeszűkítem. – Nem tudtad, hogy hova jössz? – kérdezem tőle gyanakodva, mert tekintete nem éppen erről árulkodik. Kérdése sem.
Kérdésére válaszolnék én, ám épp mellettem tekint el. Mintha nézne valakire. Valakire, mellettem, mögöttem, körülöttem. Tétován követem tekintetét, de magunkon kívül senkit sem látok – Hadd, hogy én lássalak el – kérem tőle, amikor visszafordulok hozzá. Állapota aggasztó, még számomra is. Viszont mire szavaimat kiejtem, már be is fejezte a varrást.
- Kérsz rá csalijelzőt? – vigyorgok rá, kezembe véve az egyik tollas drágaságot.  – Ne, ne, ne tedd – fogom meg vállainál fogva és ha akarja ha nem megpróbálom a földön tartani. – Most vartad magad össze, teljesen ki vagy merülve, esztelenség lenne most lábra is állnod – bizonygatom neki, hogy nem kellene most mocorogni.[color:41fd=#ccf993366jra kimondom – mi van ma a segítségkéréseimmel? Átok ül rajtuk? – szemei felakadnak. A dőlő test után nyúlok, és nem engedem, hogy a földre zuhanjon.
A téglafalnak támasztom. Eddigi életem legkülönösebb jelensége következik be. A lány sebei felnyílnak és szinte ömleni kezd belőlük a vér.
[color=#993366]- Oh, ne. Oh, ne… - kezdek bele halkan egy pillanatra ledermedve. – Ne, ne, ne… Maiara… - nézek a lányra, majd látva, hogy reménytelen, megpróbálom vérét megállítani. Hang szól hozzám, valahonnan, tán a túlvilágról?
[color:41fd=#99ff993366llom? Hasonló sem történt még velem, de ki tudja? Lehet, hogy most jött el az ideje ennek is.[color=#993366] – Persze, hogy segíthettem volna, ha még életemben nem vartam össze sebet? – kérdem szemeimet forgatva. Azonban nem lehetek mindvégig tehetetlen. Felsőmet levéve, egy szál toppba parádézva szaggatom atomjaira az anyagot. Noha úgy, hogy az egyik kezemmel kitartóan tapaszolom el a legnagyobb sebet. Cipőm sarkával fogom le a legnagyobb ruhafelületet és úgy tépem.
- Most amúgy se zavarj, életet mentek – beszélek a hanghoz, akit a fejembe hiszek, noha szavaimat hangosna mondom ki – amúgy ki vagy te így hirtelen?
- A horgot kikapom a lány ujjai közül, s magam kezdem el bevarrni a legnagyobb sebet. Előbb ez kell elállítani, aztán tudok csak a többi sebbel is foglalkozni. Egyszerre száz dolgot sajnos még nem tudok csinálni. Csak egy egyszerű ember vagyok, nem több. Szóval heves varrásba kezdek.


Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Ápr. 04, 2017 9:36 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
- Nem, mert akkor könnyebben elvesztem az eszméletem. – Ingatja meg a fejét lassan, nagyon lassan, mert amúgy is szédül.
- Én se tudom. – Vesz egy mély levegőt. A zúzódások és a törött borda csak egy apróság, hiszen al egnagyobb veszélyt most a vágások jelentik, amikből. ha nem is gyorsan, de folyamatosan távozik a vér. Mégis úgy van vele, hogy a legnagyobb csapot elég elzárni, aztán majd foglalkozhatnak a többivel is. Csak legyenek túl azon az egyen.

- Hidd el, még képes vagyok rá. – Erőltet magára egy mosolyt. – Becsukott szemmel is menne. – Ájultan persze nem, de az már más kérdés. Még van benne annyi erő, hogy szúrjon és csomózzon, a mozdulatokat szinte gondolatok nélkül vezeti a teste. – Még van bennem elég adrenalin. – Persze lehet, hogy egy perc múlva már nem lesz, szóval jobb, ha siet.
- Nem, nem. Inni nem jó. – Jut eszébe, hogy még sebtisztításra oké, de ha most ledönti a fél üveget, akkor a vérzés nem fog csillapulni. – Nem akarok jobban vérezni. – Fúj egyet, mert tudja, hogy ez fájdalmas lehet. – De a sebre mehet. – Szorítja össze a fogait, hiszen nem lesz kellemes. Na nem mintha máshol nagyon jól érezné magát, és ami azt illeti a bordái kifejezetten tompítják az érzést. Ezért jó, ha az embernek nem igazán maradt ép porcikája.
- Hát Tasy, az én nevem Maiara. – Fúj egyet, miközben a horog lassan a bőre alá hatol, és szakszerű mozdulattal húzza össze a bőrt. – És éppen megmentetted az életem. – Bár úgy véli ezt mind a kettejüknek egyértelmű.
- Megoldom. – Fúj ismét egyet, ahogy az első csomóval végez. – Látod? Megy ez. – Persze nem árthat, ha a lány figyeli pontosan mit is csinál, hátha az utolsókat már nem sikerül befejeznie. De Maiara még tartja magát, fókuszál, elsősorban elhatárolja magát a saját testétől… ami igen nehéz, még ha alapból pár idegesítő entitást is tudhat a magáénak. – Már sok embert foltoztam össze. – Ez azért mégis más, mint a ruhák.
- San… San… San Francisco? – Áll meg a mozdulat közben elhűlve, majd lassan felemeli a fejét, hogy a lány szemeibe nézzen.
- Azt én is szeretném tudni. – Hiszen a környéken se volt, akkor mégis hogyan utazhatott hirtelen több, mint kétezer mérföldet? Lényegében az Államok egyik végéből a másikba került! – Ez biztos nem egy álom? – Pillant kísérőire, hiszen elsősorban tőlük vár választ, de ők most bölcsen… vagy ki tudja, miért, hallgatnak.
- Na jó… azt hiszem ezzel kész vagyok. – Pillant a sebre. Egész jó lett, mármint rendesen összezárta. – Azt hiszem… megpróbálhatnék ráállni. – elvégre el kéne jutnia valami védettebb helyre. – Lehet csak a sokktól nem emlékszem… - Tér vissza egy korábbi témára, de nem jut benne sokáig. A szemei fennakadnak, a testén lévő sebekből hirtelen ömleni kezd a vér. A varratok, amiket még csak az imént fejezett be elpattannak. Balra kezd dőlni, szinte csigalassúsággal, hogy üveges tekintete mindvégig a lányra szegeződhessen. A lélegzete felgyorsul, majd hirtelen a mellkasa már nem emelkedik többé. – Segíts… - Hallatszik még elhaló nyögésként az utolsó sóhaj.
- Ehhez kevés voltál… - Súgja egy mély, öblös, szinte a föld mélyéről szóló hang. – Mindig kevés vagy Tasy. Sosem leszel elég, sosem viszed semmire, hiszen gyenge vagy! – Folytatja tovább a hang. A szikrázó napsütés helyett a felhők szinte bekebelezik a napot, az árnyak hosszúra nyúlnak, a fellegek között villámok cikáznak.
- Nézd mit tettél! Te vagy a hibás! Nem tudtad megmenteni! – Mordulnak az éles fogak, bár alakot még nem öltött a kavargó sötétség, még lapul, még rejtőzik.


Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Ápr. 03, 2017 7:36 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz

- A halál is csak komédiás. Megríkatja, megijeszti a karzatot grimaszaival, de tiszteli a kritikust és kitér neki. Hangzik egy író tollából. Elviekben – válaszolok neki mosolyogva. Ha már képes ily gúnyokra, akkor túl sok baja nem lehet. Igaz? Aggódó tekintetem továbbra is rávetem, egy pillanatra megfagy bennem a vér.
Mi van, ha nem vagyok képes segíteni neki? Nem lennék képes végignézni a szenvedését, de itt sem hagynám őt. Muszáj segítenem neki, muszáj megtennem mindent, mi tőlem telik. De lássuk be: orvosi tudásom igen silány. Szakértelmem eddig az alvilági üzelmekre szakosodott. És nem, az illegális szervekereskedelmet mindig is kerültem. Szükségem van nekem is mindkét vesémre és  májamra. Nem adom őket oly könnyedén, ebben a rút világban.
- Nem? – lepődök meg értetlenül pislogva. De hát az összes kórházi filmben, sorozatban, melyet képes voltam beszerezni a háború előtti időkről a betegeket végigfektették egy ágyon. Kórházban tény, hogy még nem jártam, fogalmam sincs, hogy valójában hogy működik, de nem így lenne logikus?
- Metallica, a zene atyja, istene volt ő. A megtestesült bálvány, a… - és még folytatnám kedvenc zenekarom iránti rajongásom, ám talán nem a lány eme állapotába kellene – De ez csak egy kifejezés, hogy mégis mi a fészkes fene történt veled? – kérdem újra elhűlő hangon. – Hisz az egész tested csupa véraláfutás – lehelem továbbra is, mint aki nem képes rendre térni a dolgok felett. Fejemet hevesen megrázva rántom magam vissza a valóságba. Nem most kalandozunk el Tasy. Nem most!
A továbbiakba keveset csevegünk, én kérdezek – vagy ő – és válaszol – vagy én. A damil jóléte hallatán már pattanok is, hogy elinduljak horgász felszerelésem felé. Előtte persze még a sebére nyomom kezét. Nem vérezzen itt el nekem, mert menten megpusztulok.
Gyorsan megjárom az utamat – vagyis én gyorsnak érzem, de valóban az is? Remélni tudom, hogy nem voltam túl sokáig távol, és…
Bingó, az ismeretlen tollas ereiben folyik a vér… Sebén kifelé.
- Te? De hát nem vagy olyan állapotban! – kezdek bele tiltakozóan. – Én értem, hogy értesz, de épp mindjárt elájulsz a sok vérveszteségtől. Kezeid lassan remegni fognak, biztos, hogy így egészséges összeflécelni magadat? – térdelek mellette, elemelve kezét a sebéről, hogy megnézzem, miként is áll. Nem szép, de nem is annyira végzetes, mint elsőnek hittem. De hogy magának varrja össze?
- Oh, picinyem, Tasynél mindig van – vigyorgok rá kedvesen és kabátom belső zsebéből egy fémszínű flaskát veszek elő. Lecsarva tetejét, aprót öntök az átlátszó nedűből a horogra, aztán enyhén megégetem a gyújtóval. Csak hogy biztosra menjünk. A filmekben ugyanis mindig így csinálták. – Tessék, igyál. Picit jobban leszel tőle. A sebre is öntök majd, nehogy elfertőződj – mondom talán némi több izgatottsággal a hangomban, mint ahogy a helyzet megkívánná. – Vodka, finom, keserű, hamar ható ital – tudatom a flaska tartalmát.
- Tasy vagyok, a hely kuruzslója – próbálok viccelődni, hátha ezzel sikerül némi jobb kedvre téríteni. Tehtetlenül nézem, hogy mit készül magával tenni. – Biztos, hogy ne segítsek? – kérdezem újra kétkedve abban, hogy képes egyedül megoldania. – Varrtam már, az összes ruhám magam foltozom – nyújtom ki elé két kezemet, megmutatva művemet. Nem, igazából nem zavar, hogy ruhám rihe-rongyos és szakadt. Ez így tetszik nekem, így menő számomra. De azért pár helyen már befoltoztam.
- Mi ez? – fordítom oldalra a fejemet, majd elnézek a tenger irányába. – Az egykori Fort Masion Center legnagyobb épületének megmaradt fala. Nem sok minden maradt meg, nem is sokan járnak már ide, de nem is baj. Innen a legjobb kilátás az Alcatrazra, így legalább ebben senki sem zavar. San Francisco gyöngye volt egykoron… Mondd – tekintek rá aggódó kékséggel – Hogy kerültél ide? – simul tekintetem megbicsaklott szárnyaira, testének több zúzódására.


Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Ápr. 01, 2017 6:44 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
- A haláluk előtt sokan nevetnek. – Fújja ki lassan a levegőt. Hát igen, jó pár elmúlással kellett szembe néznie, főként mióta elhagyta New York biztonságot jelentő falait. A legtöbben mosolyogva mentek a halálba, hiszen megszabadultak ennek a földnek a poklától. A lelkeket már csak nem bántják a mennyekben az angyalok? Valószínűleg valami ilyesmi járhatott a fejükben. Ő nem emlékszik azokra az időkre, de az anyja mesélt a meglepettségről, a döbbenetről, mikor a fehér ember istenének követei lejöttek a földre… és megbocsájtás helyett halállal szórták tele a világot. A szellemek persze hallgattak. Ami azt illeti lenyűgöző, hogy az anyja a történtek ellenére megtartotta a hitét, míg ő… nos ő már nem tudja miben kéne hinnie. Itt a világ, itt van ez az egész és itt van ő… szárnyakkal, félvérként egy angyali apával, akit sohasem látott. Elveszett, hit nélkül bolyong a ködben.
- Feküdni? Nem, nem, nem! -Ellenkezik hevesen, mert ha elfekszik, itt pusztul. Inkább igyekszik ülve maradni, és legfőképpen magánál. Talán képesl esz öszseszedni magát annyira, hogy ellássa a saját sebeit. Vagy a súlyosabbakat.
- Még a végén megöli! – Horkant fel a patás aggódva. Ott toporzékol mellettük, míg a farkas szemmel láthatóan, legalábbis neki szemmel láthatóan nyugodtan ül a fal tövében. Most kivételesen őt tartja kevésbé idegesítőnek… amíg meg nem szólal.
- Hogy… milyen zene? – Elég zavart már így is, nagyon örülne, ha az ember, aki éppen menteni próbálja nem kavarná még jobban össze a fejét.
- Jó… - Vagy nem. Egyrészről jó lenne a közelben egy kórház, a felszerelés miatt, másrészről viszont kifejezetten rossz, ha a személyzet nem látja szívesen a szárnyasokat. Márpedig nem sok ilyen hely van a világon, az biztos.
- Damil? De. Jó. – Bólint lassan. Összetartja az is a sebet, ha éppen nem vágódamil, de a víz illata felidézi benne, mi lehet még a másik tarsolyában. – Horog. – Nyögi ki ismét. A horog az alakja miatt pont megfelelő varrni, szóval egész jó kis szükségfelszerelés utazásnál. Erről jut eszébe, a táskája sehol sincs… lényegében mindene ott van… valahol. Mert hogy ő most hol van, az nem világos, ahogy az sem, hogy hol volt előtte. A pusztaság rémlik, de… egyelőre jobb lenne nem ezzel foglalkoznia, így kicsit megrázza a fejét. A falnak dől, figyeli a tőle távolodót.
- Egy kicsit befoghatnátok. – Szól rá a két álomképre. – Elég, hogy szárnyakkal lát, arra már ne jöjjön rá, hogy őrült vagyok. Amúgy… hogy kerültem ide? – Hátha többet tudnak nála. Bár… ha igaz, amit felállított magáról, akkor…
- Annyit tudunk, amennyit te, kedveském. – Vigyorodik el a sötétség.
- Remek. – Sóhajt fel és behunyja a szemét. Ez viszont nem jó ötlet, érzi ahogy a feje ismét lehullani készül, szóval gyorsan emlékezteti magát az ébren maradás fontosságára.
- Ne ne… hagyd… majd én… - Próbál meg a horogért és a damilért nyúlni. – Értek hozzá… - Igyekszik megmagyarázni, persze azért egy aprócska probléma van. A fertőtlenítés.
- Van piád? – Na meg a fájdalomcsillapítás is. Már egész élénk a tekintete, ami azt illeti, ha el kellett látni valakit mindig jobban magához tért, csak hát… Magán még sose kellett műtenie. Ilyen komolyat legalábbis.
- Hogy… hogy hívnak? – Próbálja elterelni magáról a gondolatait, mert ha sikerül szétválasztania a testét az elméjével, akkor tényleg képes jól összevarrni a sebet, hogy utána ne kelljen újra megcsinálnia.
- Talán… ez… fura kérdésnek fog hangzani, de… mi ez a hely?  - Vagyis arra kíváncsi, hogy hol van, de a másik ezt akárhogy értelmezheti. Még nem képes teljesen összerakni magában a mondatokat, kimondva pedig még nagyobb káosznak hangzik minden kiejtett hang.


Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Márc. 30, 2017 8:09 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz

Görnyedve surranok a sérült lányhoz, hogy segítséget nyújtsak neki. Nem a legbiztonságosabb környéken vagyunk, így vigyáznunk kell a zajongással. Na persze, mintha amúgy egy sérültet halkan el lehetne látni. Komolyan Tasy, mi van ma veled, hogy ennyire lüke vagy?
A nevetésre felemelem égszínkék tekintetemet a fal tövében lévő lányéra.
- Ha már nevetsz, akkor nagy baj nem lehet – bizakodok, apró aggodalommal teli hanggal, majd megtartom a lányt a vállánál fogva, mielőtt előrebukna. Nincs is annál rosszabb, mint sérülten összegörnyedni, hogy még véletlenül se találjuk meg a sebesülést, mely akár végzetes is lehet.
- Jól, van gyere, feküdj le, hadd segítsek neked – kérem a lányt, s ha szép szó nem hat rá, akkor kihasználva tehetetlenségét, megfogva vállát, óvatosan próbálom a fal tövébe fektetni. Persze ilyenkor minden óvatosság ezernyi fájdalommal jár, már ha igaz, hogy tényleg mindene fáj.
- Állj, lassabban – mondom neki, amikor szárnyait próbálom úgy elrendezni mellette, hogy az se okozzon neki fájdalmat. Vékony ujjaimmal, amúgy is rongyos pólómból tépek ki egy darabot, és megpróbálom megkeresni a sebet, melyre alkalmaznom kellene azt a bizonyos kötést, ám amikor meglátom a testét. – A Metallica szerelmére, veled mi történt? – kerekednek ki a szemeim, ám csodálkozni nincs sok időm. Felettük pislákoló lámpa fényében elcsípi a szúró pillantást, melyre csak értetlenül tud pislogni.
-  Jól van na, tudom, hogy nem mindenki szereti, de azért ennyire rossz zenéi nincsenek – mentegetem kedvenc együttesem, kikért a sírba is elmennék. No meg vissza is hoznám őket. Tényleg ők vajon már a pokolban vannak? Áh, a zenéjük miatt biztos, hogy…
Wáá, de most ne erre koncentrálj. Vér, seb, nyomókötés.
- Nyugi a közelben amúgy sincs – mosolygok rá biztatóan, amikor végre megtalálom azt a sebet, ahonnan jelenleg a legtöbb vér szivárog. – Bingó! – lelkesülök s már nyomom is rá, a gombóccá gyúrt rongydarabomat. Érzékelem, hogy örömöm egyoldalú, így csak egy sajnálattal teli ajakhúzásra telik tőlem bocsánatkérés gyanánt.
- Cérna, cérna, damil nem jó? – kérdem inkább magamtól, mint tőle majd a vihartól megtébolyult tenger felé fordítom tekintetem. – Maradj itt… Habár hova is mehetnél – legyintek egyik, vértől ázott kezemet. Ezzel fogom meg az övét, s szorítom a sebére. – Mindjárt jövök, próbálj meg minél kevesebbet mozogni – ajánlom neki, s még mielőtt válaszolhatna felpattanok mellőle s tipegő futással rohanok az otthagyott horgászfelszerelésemre. „Felszerelés” ezt kihangsúlyoznám, hogy az összes régi, elcsaklizott holmi, viszont viszonylag remek állapotban van még. Átvágok az apró zöld területen, a kisebb lejtőn pedig talppal lefelé csúszok. Épp, hogy nem bukok orra. Kapkodva pakolom össze a holmimat, amikor látom, hogy a feltámadó szél ellopná az értékes botomat, rajta a damillal – no meg a horoggal.
- Hohó!! – kiáltok utána, s nyúlok utána. A partszegélynél érem utol, csizmám csikordulva áll meg, lendülemet visszanyerése érdekébe kalimpálok is kezemmel. Végül mégse nyelnek el a habok… Nem, mert a következő hullámmal engem terítenek be. Prüszkölve fújom ki számból a sós vizet, érzem, ahogy a hajam az arcomhoz tapad, vastagon kikent szememről a fekete festék kezd lekopni. – Nagyszerű.
Összegzem, majd rájövök, hogy miért is vagyok itt. Gondolkozás nélkül fordulok vissza és indulok meg a sebesült lány felé. Ott találom, ahol nemrég hagytam, remélve, hogy sebén tartja kezét.
- Ne aggódj, innen már összeflécellek. Nem ígérem, hogy mestermunka lesz, de Frankensteinnél szebb leszel, ígérem – kacsintok rá mosolyogva. Kezembe veszem a horgot a damillal. Zsebemből előhalászom az elázott zippóm. Egy tetszőleges hosszúságnál elégetem a zsinórt, majd a higénia miatt, magát a horgot is megpörkölöm kicsit. – Cérna és tű helyett megteszi. De van pár cuki tollas kapásjelzőm, díszítésed is lesz.


Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Márc. 27, 2017 11:10 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
Lassul az idő, tekintete előtt az erős szél hátát igyekszik meglovagolni pár vöröslő cseppecske. Milyen érdekes, ahogy az ember testéről nap, mint nap szakadnak le apró darabok… persze bőrdarabok, inci-finci kis méretű sejtek… Mégis ezek a bíbor cseppek akkora félelmet generálnak megjelenésükkel, hogy a szíve is inkább megáll egy pillanatra.
- Én mondtam, hogy pont jókor. – Vigyorog az agyarakkal teli pofa, de most nincs ereje ránézni se.
- Mert csupa önzetlenségből mented meg. – Ingatja meg a fejét lassan a kristálylény.
- Mert aztán te nem pusztulnál vele. – Forgatja vérben szemét a gomolygóköd. Olyan szívesen rájuk szólna, hogy hallgassanak már el, hogy csak hagyják magukra egyetlen percig… Megjelenésük óta még nem volt erre példa, valamelyik mindig ott volt, a fene se tudja miért, de most éppen, így a halál küszöbén igencsak elege van a két lényből.
- Kislány? – Ezen nevetnie kell. Jó, nincs még harminc, de azért… Viszont a nevetés pokolian fáj. kicsit szakaszos a vetítés, mintha csak képkockákat látna, és közte fekete villanások… Igen, arra emlékezteti, amikor a barátaival találtak egy régi vetítőgépet és sikerült mozgásra bírni… A filmre már nem emlékszik, amúgy is valami nézhetetlen ponyva lehetett, de az örömre igen, amit a sikerül felett éreztek. Reméli ez nem a „nézzük vissza az életünket” szakasz.
- Nem… em tudom. – Nincs ereje arra, hogy elhúzódjon tőle, bár az igazság az, hogy azt se érti mit keres valaki itt. Mármint… legutóbb… kicsit zavaros a feje, úgy gondolja beüthette, de nagyon reméli, hogy nincs koponyaűri vérzése, mert akkor neki lőttek, hiába próbál ez az aranyos lányka segíteni. – Mindenem. – Vesz egy mély levegőt, hogy legalább nyögni tudjon a kérdéseire. Borzalmas, még sose fájt ennyire semmi… Talán… talán akkor érzett hasonlót, mikor rémálmaiból ébredve új végtagokkal lett gazdagabb. És üldözöttebb. Igen, már kezd felsejleni számára, hogy micsoda is, hogy honnan jött, és hogy miért nem kéne megbíznia senkiben… Csak azt nem réti, hogy kerül ez a lány a puszta kellős közepére, azt meg végképp nem, hogy ő hogyan került a halál szélére.
- Vér… rongy… nyomókötés… - Mutat az egyik sebére a combján, ami láthatóan mélyebb a többinél. A teste vágásokkal van tele, de bőven kijutott pár zúzódás is. A bőre néhány helyen lilás, tehát nem valószínű, hogy minden sérülése mai, vagy friss. Ezt ő is érzi, csak hát… egyelőre koncentrál a mára. A bal szárnya erőtlenül, holt súlyként lifeg a vállán, valószínűleg jó pár csont törött benne.
- Úgy, úgy, ha azt elköti már lesz esélyed. – Bólogat lassan a farkas, mire csak egy szúrós pillantás a válasza. Most kell pofázni? Jó persze, legfeljebb betudja a másik az őrületét a sokknak, de azért na… tudják már a képzelgései, hogy hol a helyük.
- Nem akarok kórházba menni. – Szedi össze az első épkézláb mondatát. Ó nem, az nem lenne jó, bárhol is van, jobb ha ilyen állapotban kevesen látják. Az élete a tét, amúgy is, de úgy duplán az lenne. – Már ha… van itt olyan… - Mert ha emberek vannak, szokott lenni valami gyógyközpontjuk is, bár lehet, hogy megint valami magányos… rosszabb esetben őrült lovasba futott bele.
- Csak… kötszer kell… tű… cérna… - Elvégre medikus volt, sebvarrás az még megy… magán mondjuk sosem gyakorolt, és egy fájdalomcsillapítóért ölni tudna. Valójában egészen felélénkült, mégiscsak erőt adott neki, hogy nincs egyedül, mármint hogy egy emberi lény van a közelében.
- Segíts… kérlek… - Nem mintha eddig nem látszott volna a másikon, hogy éppen erre készül, de azért… hátha nem csak kirabolni akarja.


Natasya Alaskeevich
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
I'm only human
☩ Posztok :
78
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Play by :
Ksenia Solo
☩ Pokol vagy menny? :
Earth
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Márc. 27, 2017 9:27 pm írtam neked utoljára


Maiara & Tasy
Regret is for suckaz

Sötét felhők gyülekeznek a város felett. Előbb csak apró bárányfelhőként jelentek meg, szelíd fehérséggel. Majd egyre több és több gyűlt össze, mintha felhő találkozót akarnának tartani, összeálltak egy nagyobb, fekete felleggé. Fenyegetően tekintenek a város lakóira, elfedve az lemenő nap sugarát, mely továbbra is küzd, hogy reményt csaljon az emberek szívébe.
Egyre erősödő szél kap a hajamba, arcomba fújva az egész feketeséget, melybe ezúttal egy-egy vörös tincset rejtettem el. Kecsesnek aligha mondható mozdulattal söpröm ki őket. Az ám, csakhogy a galád szél nem csak a hajamat kívánja letépni fejemről, mint a fák lombjainak leveleivel is teszi, hanem a kávémtól is szeretne megszabadítani.
Na mit nem! Kezembe tartott horgászbotot elengedve kapok az elborulni készülő papírpohár után. Alig pár korty van már csak benne, nem több, mégis számomra ez akár éltető is lehet. Jobban, mint az étel, melyre itt kívánok „vadászni” a magam módján. A tenger sójával fűszerezett halnál aligha lehet találni jobbat.
Háhá, jól van Tasy, jó vicc, még hogy nem tudnál találni jobbat. Van ezernyi más, de hát neked ez jutott. Rosszabb napokon itt kell neked ételt keresned. Jobb, mint a csatornába patkányra vadászni.
Beleborzongok a gondolatra, amikor valami puffansát hallok magam mögül.
Gyorsan fordulok meg, ám a rakpart jótékony takarást biztosít a környező házak aljában történtektől. Sebesen hajtom fel a maradék pár korty kávémat, a poharat a botom mellett hagyva görnyedve állok fel.
Ujjatlan kesztyűmmel óvatosan kapaszkodok fel az alig meredek lejtőn. Furcsa jelenségnek lehetek tanúja, mégpedig… Szemeimet összeszűkítve próbálom kivenni, hogy mit is láthatok, de innen nem sokat. A szél szüntelenül arcomba fújja hajamat, én pedig nem győzöm füleim mögé tuszakolni őket.
Egy alak emelkedik fel hangos kiabálások közepette az egyik fal tövébe, én pedig óvatosan lopakodok közelebb. Egy nő az, szárnyai szabadon tépázza a szél. Nem képes sokáig talpon maradni. Ruhája pedig vöröslik…
- Vér – suttogom magamban, s látva, hogy a falnak esik teljes erejéből, mint ki elvesztette lendületét én sem maradok többé takarásba.
- Hé, hé, hé! – futok hozzá, amilyen gyorsan csak tudok – már amennyire engedi a magasított talpú acélbetétes bakkancsom – és letérdelek mellé – Hé, kislány, csak ne olyan hevesen, még a végén jobban összetöröd magad – szólok halkan, s ha enged (ha nem akkor is) megpróbálom felfedezni sérüléseit. – Mi történt veled? Gyorsan el kell látnunk őket. Tudsz beszélni? Mid fáj? – faggatom, azt sem tudva, hogy ki ő. Csak egyet tudok: ha nem teszek valamit, talán… egy angyal meghalhat?


Maiara Arkwright
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
30
☩ Képességem :
Az álmaid az enyémek!
☩ Play by :
Tanaya Beatty
☩ Pokol vagy menny? :
Semleges

Az, aki uralja az álmokat, uralja a világot.

Álmaink rejtett titkaink hordozói. Minden mese egy rejtekhely. A fantázia köntösébe burkolt, életbevágóan fontos titok.

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.

•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Márc. 27, 2017 8:37 pm írtam neked utoljára



Natashya
& Maiara
Követi a föld hívását, mint könnyed szerelmes léptekkel suhanó fut a szelek szárnyán, hogy beteljesíthesse sorsát. Hosszú az út, korábban még jeges vidéken bontogatta kristály szárnyait, ám alant kedvese szólítására megindult ő, és még vagy milliónyi társa, versenyezve ki éri el leghamarabb az áldott ölet, melyből elszakadtak már oly régen. Nem féltékeny, hiszen így-is úgyis nyugalomra lel majd az út végén, mindannyiójuknak jut hely az áldott dombok között. Valami zöldre ér, messze van még a cél, ám a fényes levelek barátként adják, veszik súlyos testét, egyre lentebb kerülve a lombok magasából. Kristályként szikrázik, ahogy a nap simogató fénye át-átvilágít rajta mintegy utat mutatva társainak. Kézről, kézre, gerincről gerincre jár, mígnem ismét szabadon zuhan, hogy végül puha bőrre érkezzen. Sós testvére csatlakozik hozzá, ám ő már nem siet annyira, hiszen most szabadult kényelmes otthonából. Az édes arcon mégis végigsiklanak, megpihenvén az állon egy pillanatra, hogy tovább folytathassák útjukat immár egyként. Átérezvén egymás fájdalmát, emlékeit zuhannak alá, majd a föld felett alig egy centivel megtorpan minden. Az idő lassú folyama hirtelen megfordul, és az ő útja ismét az ég felé hívja, felszakadó sóhajával mit sem törődik az, aki e világot irányítja.
- Ideje menned. – Szólal meg égből zengő kristályhangján Anikawi. – Nem tudlak tovább védelmezni… - Sóhajt fel, hiszen ez a legnehezebb. Nem búcsú ez, hiszen amint felnyílnak az őz-barna égkövet rejtő héjak ő ismét ott lesz, de mégis fájdalmas ismét megválni az erdőtől. És tudja, mindketten tudják, mi vár rá a valóság borzalmas szövetén túl. A lány sóhajt, tudja, hogy mennie kell, ha maradna, tán sosem ébredne fel. Szép álom volt, de az ilyeneknek mindig vége szakad.


Nyögés hallatszik. Az érdes beton szinte égeti a bőrét, habár hátán érzi, hogy nincs forróság. Forróság nincs, csupán fájdalom és sajgás tölti be elméjét és tagjait, ahogy hosszú idő… talán percek, talán órák után megmozdul. Még nincs gondolat, még nincs szó, ami felülírhatná teste jajgatását, nincs egy emlék ami sebei kínját túlkiabálná. Már megmozdulni is fáj, már lélegezni is önmagában kín.
- Csakhogy végre kimásztál abból a mézédes borzadályból. Majdnem elszaladt melletted a lehetőség. – Morrant oda egy számára ismerős, mások számára sosem létezett hang. Hát sosem szabadul tőle? Még a szenvedély idején sem?
- Fogd be. – Morrant vissza hasonló stílusban, miközben igyekszik kezével talajt fogni, hogy lassan megpróbálkozhasson a lábra állás művészetével. Arcán lassan keveredik a fájdalom, és a döbbenet, ahogy keze a tekintete elé kerül. Vér… nagyon sok vér, és… a sajgásból ítélve az övé. Nem érti, nem is képes még felfogni, csak a tudat vezérli, hogy fel kell állnia, hogy lábra kell küzdenie magát, különben vége. Aki fekszik, annak mindig vége. A teste súlyosabb, mint emlékeiben él, és több helyen is fáj, mint azt emberként logikusnak találná. Félrefordítva a fejét tollak csiklandozzák meg arcát. Szárnyak, ismerősek, legalábbis annak kéne lenniük, hiszen a testéhez tartoznak. Halovány emléke van is, de még nem ér rá ezzel foglalkozni. A szárny holt súlyként nehezedik a hátára, csüng és fáj, irtózatosan, kegyetlenül, jobban, mint valaha bármi is. És még több vért lát. Szíve hevesen lüktetni kezd, hát itt a vég? Ennyi vér, és fájdalom nem túl bizalomgerjesztő. Gyorsan számol, vajon mennyit veszthetett? Megvan-e már a kritikus mennyiség? Még magánál van, vagy ez már az utolsó percek előtti eszmélés lenne? Nem… nem akarja, hogy ennyi legyen! Mély levegőt vesz, tüdejét szúrja a tiszta lég páradús illata. Sok víz? Sok víz… Lehunyja szemét, és tüdejéből kipréseli mindazt, amit az előbb beengedett. Erős kiáltással, és még erősebb lökéssel már talpon is van, csak megállni nem tud, a háta húzza, neki egyenesen a falnak. A vakolatnak csapódik, legalább ott képes megtámaszkodni. Pár törött borda bizonyosságot mutat, mert nehezen lélegzik. Csak nagyobb baj ne legyen. Elfáradt, már ennyitől is alig maradt ereje. Az adrenalin ide nem elég, ha egyedül van, akkor itt a vég.


Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Fort Mason Center
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: