☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Teahouse to the Red Lion

Amber Cartelle
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Emberke
☩ Reagok :
31

Vas. Május 14, 2017 11:50 pm írtam neked utoljára




T


Xhex & Amy

"Nem az igazságra van szükségünk, azt ismerjük magunk is, és nem tudunk mit kezdeni vele - vigasz kellene nekünk és segítség."

Néha egy nehéz nap után jól esik egy kis nyugalom, egy kis pihenés. Ezért is gondoltam arra, hogy beülök az egyik kedvenc kis helyemre, nem mintha olyan sok választásunk lenne. Mondjuk nem sűrűn szoktam ide beülni, ha magányra vágyom akkor inkább elmegyek a szokásos helyemre, ahol tényleg egyedül lehetek, de most még a forrócsokit is megkívántam. Bár igaz egy vagyon, de úgy érzem néha megérdemlem. Legalább ennyi haszna legyen abból, hogy a családom gazdag.
Az ablak mellett foglalok helyet a forró csokimmal, majd elő is veszem a könyvemet és folytatom az olvasást. Egy újabb régebbi regényt vettem elő, amit még akkor írtak mikor nem tudtunk az angyalok, démonok létezéséről, amikor szebb volt minden.
Ilyenkor nem szoktam foglalkozni a környezetemmel. Csak elmerülök a könyveimben és olvasom a sorokat egymás után. A jelenlegi regény is iszonyatosan tetszik így gyorsan haladok vele. Teljesen beleélem magam a szituációkban… Aztán hirtelen…
-Oh szia!-Pillantok fel a nőre. Naná, hogy felismerem. Régi jó barát, akivel ezer éve nem találkoztam. Egy mosoly kúszik arcomra, majd felállok és azonnal nyomok az arcára két puszit, majd át is ölelem őt.
-De jó látni téged!-Miután elengedem őt végigmérem és elismerően bólintok.
-Remekül nézel ki. Hogy vagy? Gyere ülj le ide nyugodtan.-Mutatok a szemközti székre, majd én is visszaülök a helyemre.


Öltözet ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Ápr. 10, 2017 8:32 pm írtam neked utoljára


Amber


Hulla fáradtan tettem egyik lábamat a másik elé, miközben az agyam a legutolsó betegemen katogott. Szegény nőnek szilánkosra tört a combcsontja és bár a csapatom és én mindent megtettünk azért, hogy rendbe hozzuk a felépülése így is sok időbe fog telni. Még mielőtt eljöttem volna a kórházból bekukucskáltam a kórterembe és hál Istennek nyugodtan pihent a nő, így nem láttam értelmét annak, hogy bent maradjak.
Gondolataimba merülve léptem be a teaházba. Muszáj volt egy kis kffeint juttatnom a szervezetembe, pedig inkább aludnom kellett volna, de akkor is. Ha nem jutok a szükséges koffein adagomhoz, akkor teljesen használhatattlan leszek holna. A sor rövid volt a pultnál, mivel ilyenkor nem sok mindenki ült be teázni. Ameddig várakoztam, hogy sorra kerüljek az előttem lévő táblát bámultam, de a rajta levő írást, nem fogtam fel teljesen.
- Jó estét! Mit adhatok?- Hallatszott a fiatal férfi hangja. Megráztam a fejem és apró mosolyt erőltettem magamra.
- Egy fekete teát kérek. Négy cukorral és sok citromlével.- Válaszoltam röviden, majd a táskámba kezdtem kotorászni a pénztárcám után. A tea gyorsan elkészült. Láttam, ahogy a forró nedű lassan ontja magából a gőzt.
- Parancsoljon.- Tette elém a férfi a csészét, én pedig kúrtán bólintottam és odaadtam az összeget.
- Köszönöm. Tartsa meg a maradékot.- Mondtam neki, majd a csészét felmarkolva az első asztal felé indultam el. Csak egy pillanatra néztem körül, mikor megpillantottam egy ismerős arcot. Magam se hittem el, hogy kit látnak szemeim, de hát kicsi a világ.
- Amber?- Kérdeztem hitetlenkedve. Nagyon rég nem láttam a lányt és hogy pont most futok vele össze.. Szinte lehetettlennek tűnt.
- Ezer éve nem láttalak... Xhex vagyok....- Mosolyodtam el, miközben nagyon reméltem, hogy Ő is felésmert. Amikor utoljára találkoztunk, még mind a ketten tizenéves tinik voltunk. El se hittem, hogy egy ilyen régi ismerőssel futottam össze ezen a késői estén.

Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Pént. Márc. 24, 2017 2:24 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Mondhatjuk úgy, hogy felnyitotta a szemem. De… nem csak az, hanem a beszélgetésünk. – Hiszen olyan könnyen ment, találtunk közös témákat, lenyűgöz a régi dolgokról szóló tudásával, hiszen egy mai embertől ilyesmit nem várhatok. Érdekesnek és szórakoztatónak találom, és egészen addig jól éreztem magam… amíg meneküli nem kezdett.
- Igen, most már eldöntöttem. – Amit eddig is, hiszen érzem a zsigereimben, hogy kell nekem. Miért mindig a nehezen megszerezhetőre fáj a fogam?  Még a párocskával is könnyebb dolgom lenne, de nem… imádom a reménytelen eseteket. És eddig mindig megtaláltam a módját, hogy sikerrel járjak, persze most valahogy a türelmem végesnek bizonyult, pedig nem szoktam ennyire hirtelen lenni.
- Nem gondolom, hogyha egy kapcsolatnak vége szakad, az bődületes katasztrófa. – Emelkedik meg a szemöldököm. Vannak macskáid? – Mert eddig nem említette őket, márpedig az állatosok előszeretettel beszélnek a kis kedvenceikről.
- Hát, nem vagyok éppen egy tizenéves csitri. – Örülök, hogy sikerül megnevettetnem egy kicsit, így talán kevésbé kínos a helyzet. Amúgy is, az emberek könnyebben beleszeretnek azokba, akik megnevettetik őket.
- Maradjunk. – Hunyom le a szemem egy pillanatra. Legalább nem küldött el a pokolba, bár az elég ironikus lenne, lévén nem is olyan régen még felkerestem az egyik lent lakó barátomat.
- Örülök, hogy…. legalább a lehetőséget nem veted el. – Mosolyodom el halványan. Bár átgondolva ezt a dolgot lehet jobban jártam volna, ha kicsit csendben maradok még, legalábbis egy darabig. De hát ez van, a szavakat már nem szívhatom vissza. Ilyenkor azért meglehetősen irigykedem nagynénéim és bátyáim azon képességére, hogy képesek belenyúlni a halandó elmékbe. Olyan könnyedén tehetném semmissé az egész beszélgetést, de hát… ez a lehetőség nekünk nem adatott meg. Azt hiszem ezért se bántam meg soha a tetteim, hiszen nem vagyok képes elfeledtetni őket.
- Megértem. – Bólintok. Most nagyon türelmesnek és empatikusnak kell lennem. Megbolygattam a kis világát, szóval akkor hoz a legnagyobb eséllyel nekem kedvező döntést, ha békén hagyom. Rühellem ezt az időszakot, és egész biztosan lesz még ilyen, amikor elárulom neki, hogy ki is vagyok valójában. Bár jó esetben akkor már eléggé kötődni fog hozzám ahhoz, hogy ez ne zavarja. Most viszont még nagyon az elején vagyunk…
Amit indulás előtt tesz azonban annyira meglep, hogy zavartan pislogok rá, miközben elpirulok. Tényleg zavarba jövök, és ez nálam nagy szó. Azok után, amiket mondott így elbúcsúzni? Hát mondanom se kell, hogy még kevésbé értem ezt a lányt és a szavait. Azt hiszem halandóként kegyetlennek gondolnám, de mivel eszem ágában sincs lemondani róla, így inkább a pozitívumok közé sorolom a furcsaságot. Levesz a lábamról, és emiatt még inkább kell nekem!
- Akkor… akkor szia. – Köszönök el tőle, és bár már nem vagyok olyan zavart, mint abban a pillanatban, mégis lesütöm a tekintetem.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Csüt. Márc. 23, 2017 11:10 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Rendben, akkor nem volt az – bólintok beleegyezően, bár ez már se nem oszt, se nem szoroz a dologgal kapcsolatban.  – És azok után, hogy ott akartalak hagyni, - igaz, ez csak egy hirtelen ötlet volt, amit valószínűleg megbántam volna, ha nem követ, vagy most fogok megbánni, hogy követett – úgy gondolod, hogy ez alátámasztja azt, amit elsőre gondoltál? – vonom fel magasra a szemöldökömet. Hát, én biztos, hogy nem ilyen következtetésekbe bocsátkoztam volna az ő helyében, de… az emberek furcsát.
- Hmh – sóhajtok elégedetlenkedve, miközben legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy de akkor is becsapott, hiszen már akkor is lehetett volna egyértelműbb ezzel kapcsolatban. – Jól van, de most már eldöntötted, mint láthatjuk – és nem hozott jó döntést, legalábbis azzal biztosan nem, hogy ezt így elém tárta.
- Úgy, hogy ha valaha is jó vége lett volna, most nem a macskáimmal élnék – válaszolok a kérdésére a fejemet ingatva. Hát mégis, hogy érthetem másként, minthogy kudarcba fulladtak a próbálkozásaim? Persze, szokták mondani, hogy a suszternek is lyukas a cipője, meg hogy a pszichológusok komplett őrültek. Van benne valami, nem?
- Nem, nem mindenki. Találkoztam már olyanokkal is, akik rögtön megértették – válaszolok a kérdésre kicsit talán nyíltabban, mint kellene. Közben próbálok úgy tenni, mintha az a reményvesztett sóhaj semmit se jelentene számomra, pedig valójában nagyon sajnálom, hogy… ilyen helyzetbe kerültünk.
- Hmh – majdnem hangosan felnevetek, amikor annak ellenére, hogy ő maga is megfogalmazta látszólag, hogy mekkora ostobaság lenne ragaszkodni tovább ehhez a dologhoz, mégis felveti, hogy randiznunk kellene. Egy ideig csak meredek rá.
- Ó, mert olyan öreg vagy – ezt már nem bírom el nevetés nélkül. Azért erre a párkeresős dumára elég hamar abbahagyom a nevetést, és inkább összeszégyellve magamat tekintek rá együtt érzően, mint aki tudja, hogy milyen valakinek a párját keresni, és hosszú időn keresztül nem találni. Persze, magamnak sose próbáltam keresni, és pláne nem találni, hiszen angyal vagyok, nincs nekem szükségem ilyesmire.
- Maradjunk csak a barátkozásnál – mondom megköszörülve a torkomat, mintha egy pillanat leforgása alatt berekedtem volna. – Aztán meglátjuk, hogy mi lesz – majd találok neki valaki mást, akire átirányíthatja az érzéseit. Biztosan képes lennék megtalálni azt, akire szüksége lesz. Talán már holnap el is kezdem a keresést. Összehozok neki pár randit, hogy mihamarabb leakadjon rólam.
- Most… ne haragudj, de mégis inkább hazamennék – hajtom le a fejemet elnézést kérően. - Fel… fel kell dolgoznom ezt az egészet – mintha valami hatalmas trauma ért volna, pedig nyilván nem ő az első, aki megpróbál pillanatok alatt barátból valami mássá átvedleni. Odalépek hozzá, hogy adjak az arcára egy puszit, hiszen ennyit csak megérdemel az őszintesége miatt, még ha ezzel el is rontotta egy kicsit. Talán nem helyrehozhatatlan.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Csüt. Márc. 23, 2017 10:15 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- A példa kedvéért. Nagyon vigyázok a kedvenc vázámra. – Mosolyodom el. – De nem, nem bánnám. – Ingatom meg a fejem. – Kijelentem, hogy hülye voltam, összeszedem a váza darabjait és megnézem, menthető-e némi ragasztóval. Ha nem… hát nem. Majd lesz egy másik kedvenc vázám. – Vonom meg a vállam. Megszoktam már a veszteséget, hiszen több ezer éve élek a földön. Emberek, halandók néha csupán egy pillanat és már füstté is váltak mellőlem. Ha ehhez nem szoksz hozzá, beleőrülnél a fájdalomba.

- Alapvetően számomra sosem a pénz volt a lényeg. – Ingatom a fejem. – Ha kell a jég hátán is megélek. – Elvégre nem szükséges ennem, és bármit megszerzek, de ezt most inkább nem adom így elő. – A tánc megszerettetése, az emberek felszabadítása az, amiért ezt a hivatást választottam. – Meg mert ez jutott eszembe először.
- Növeli a kitartást, a rugalmasságot… Segíti az egyensúlyérzékedet, megtanulsz reagálni helyzetekre, akár vezetőként akár vezetettként. – Kezdem el sorolni a tánc előnyeit. – Persze nem állítom, hogy ezt más gyakorlatokkal nem lehet elérni, de a szórakozás itt legalább garantált. És a jó zene. – Mosolyodom el.

Megnyugtat egy cseppet, hogy nemmel felel a kérdésemre, bár akkor lehet, hogy most készülök elkövetni egy oltári nagy hülyeséget. Mindenesetre ujjam lassan lecsúsznak a bőréről, hiszen felismerem a feszengése jeleit. Vajon miért nem szereti, ha megérintik? Persze én idegen vagyok még számára, azt hiszem természetes, hogy nem örül annak, ha fogdosom, mégis a reakciója elgondolkodtat. Nagyon nem lesz könnyű vele, azt hiszem.
- Persze, de… - Muszáj lesz kiterítenem a lapjaim, mert egyébként már nem tudnék jól kijönni a helyzetből. Kicsit zavartan pillantok félre és némi gondterheltség is átsuhan a vonásaimon. Nem vagyok odáig a mindent egy lapra teszünk fel szituációkért, ha nagy a tét, de magamnak sikerült összehoznom, hát mindent bele!
- Igen… - Indulok meg, ha ő is elindul, hiszen megértem, hogy a barátai előtt furcsa lenne, hogy kint álldogálunk szinte a bejáratnál, miután otthagytuk őket. Valószínűleg így is eléggé levágták azt, hogy én mit akarok Anától, azt pedig, hogy ő mit akar… nos elvileg ők ismerik jobban.
- Igen, tudom. Mert még bennem is zavaros ez a dolog. – Bólintok, bár az igazság az, hogy sokkal tisztábbak az érzéseim, mint egy embernek. Tudom mindig mit akarok, a kérdés általában csak az, hogyan érhetem el. Most is csak az a gond, hogy hamarabb kell színt vallanom, mint eredetileg terveztem, és nagyon… nagyon oda kell figyelnem, hogy ne csússzon ki az ujjaim közül ez a drága angyali teremtés.
- Nem. Ez nem volt randi. – Ingatom meg a fejem lassan, miután megtorpantam és felé fordultam. – Ez egy olyan találkozó volt, amin eldönthettem, hogy merjek-e tőled randit kérni. Illetve olyan, hogy rájöjjek tényleg olyan érzéseim támadtak-e irántad, amiket elsőre gondoltam. – A randiról tudott volna, az egészen más, mert… sokkal közvetlenebb, több érintéssel, sok-sok romantikával. A párjaimat imádom elkényeztetni.
- Ezt már mondtam neked. Semmit se szeretek kimondani, amíg nem tudom, hogy biztosan azt érzem-e… - De most kimondtam, tehát elég határozott vagyok vele kapcsolatban.
- Sajnálom. – Mert mit tehetnék? – De valójában nem csaptalak be. Barátokat keresek, és… veled kapcsolatban nem tudtam eldönteni… akkor este még, hogy többet is szeretnék-e. – Szóval maradhattunk volna pusztán barátok, elméletben, ha nem akarnám annyira megkaparintani. Vágyom rá, és ezt bizony nehéz leküzdenem.
- Hogy érted, hogy sosincs jó vége? – Már temetné azt, ami el se kezdődött?
- Gondolom… ilyenkor mindenki megpróbál arról győzködni, hogy vele más lesz, hogy ő lesz a kivétel… - Sóhajtok fel, mint aki máris elvesztette a reményt.
- Pedig én nagyon örülnék, ha megpróbálnánk egy tényleges randit. – Mosolygok rá szomorúan. – Nem vagyok már túl fiatal… - de még mennyire nem! – Így mindig attól félek, ha elengedem azt, aki esőre nemet mond, elszalasztom az esélyt, hogy megtaláljam a Párom. – Kulcsolom össze a hátam mögött a kezeim, miközben a távolba pillantok. Igazán ártatlan, és zavart kislányos póz ez, már csak az kéne, hogy a cipőm orrával a földet rugdossam.
- De tudom, hogy az erőszak csak rosszat szül… - Teszek úgy, mint aki kész lemondani dédelgetett álmairól, holott eszem ágában sincs!


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Csüt. Márc. 23, 2017 8:52 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Semmi baj – ingatom meg a fejemet mosolyogva. Igaza van. Valami vicceset kellett volna kiböknöm, de valahogy egyik pillanatról a másikra, minden látszólagos ok nélkül meggyötört a gondolat, hogy nem lehetnék sose az, ami egy kicsit lenni akarok. Ahogy a legtöbb angyal mondani szokta: „Erre lettem teremtve, ez az én feladatom.” Nem lehetek más, mint aminek teremtve lettem.
- Akinek szüksége van tanácsra, az így vagy úgy, - egy kis hisztizés, vagy késhegynyi titkolózás után, nehogy rájöjjek - de végül megfogadja – vonom meg a vállamat mosolyogva. – De ha úgy érzed, hogy nincs ilyesmire szükséged – biccentem oldalt a fejemet, valami olyasmit sugallva, hogy akkor nem is adok tanácsot, hiszen minek?
– Nem kell az ügyfelemnek lenned – hiszen nem akarom erőszakkal ráerőltetni a segítségemet. Már csak azért sem, mert, ha az igazi szakmámban segíteni akarok bárkinek, akkor azt megtehetem anélkül is, hogy arról halvány fogalma is lenne.
- Hmm… - pillantok félre elgondolkozva. – Tegyük fel a példa kedvéért, hogy van egy vázád, amihez érzelmileg kötődsz. Tegyük fel, hogy éppen mellette támasztod a falnak a létrádat. A létra eldől, mert nem megfelelő szögben tetted le. A váza összetörik. Nem bánod utána, hogy ügyetlen voltál? – kérdezem kíváncsian. Úgy gondolom, hogy ezt a témát nem ugyan abból a szemszögből közelítettük meg, ezért igyekszem helyre tenni a dolgot mindkettőnkben.

- Nem – ingatja a fejét vigyorogva. – Sőt, elég gyakran rángatott bele butaságokba – teszi hozzá a régi szép időkön mosolyogva, és látszik az arcán, hogy ehhez még hozzájön az is, hogy tényleg jó párba lett belerángatva. Persze, nem sajnálja egyiket sem, még ha a felelősséget pont ezek okán sikerült olykor megismernie. Bár, ahhoz, hogy jó alibim legyen, egy kicsit belepiszkáltam a fejébe, ami bevallom nem volt szép tőlem, de az eredeti ismerős élete éppen megfelelő volt arra, hogy átvegyem a helyét. Arról nem is beszélve, hogy már meghalt, szóval igazán nem tettem semmi rosszat.
- Hát, ha sikerül bejutnod a felsőbb körökbe, akkor biztosan lesz lehetőséged arra, hogy jól keress – mondja Jessica, miután elmerengett ezen a témán magában egy rövid ideig. A közemberekről nehéz elképzelni, hogy ilyesmire lenne pénzük.
- Nem akarom leszólni ezt a sportod, de… nem találom túl hasznosnak, - persze katonaként más dolgokra helyezi a hangsúlyt Tilda. Nyilván megvannak a táncnak is a maga szépségei, de nem az ő számára. Legalábbis eddig még a párja nem próbálta rávenni ilyesmire. De persze, ami késik, az könnyen lehet, hogy nem fog múlni sem.
- Ebben van valami – bólogat a szőke mosolyogva. Ő is el tudna képzelni valami könnyed ismerkedő estet, habár itt megint bekerül az a kérdéskör, hogy: Ki lenne hajlandó fizetni ilyesmiért? Persze, azok, akik egyedül vannak, magányosak… úgy sejti.
- Úgyszintén – válaszol a sötétebb hajú, és a másik is bólint, miközben mosolyogva integet felé. Aztán Jessica még Inanna után fordult, hogy azt nézze, Inanna milyen sietős léptekkel indult utánam. Valamit forgat a gondolatai között, egy kérdést, amit egyenlőre nem mond ki, de hamarosan megteszi majd,… Bár, ha nem teszi fel, akkor is ki fog derülni egy idő után, hogy igaza volt-e.

- Igen? – pillantok vissza a nőre, majd a tekintetem átsiklik az arcáról a csuklómra, melynek elkapásával megállásra sarkalt. Nem futottam én, hogy ilyesmire legyen szüksége, egyszerűen csak elindultam, hogy kilépjek a helyzetből. Ő dönthetett, hogy jön-e velem, és döntött. Akkor miért állít meg? Csöndben nézem az ujjai rabságában sínylődő alkaromat.
- Nem – válaszolok, és még mosolygok is rá szelíd tekintettel, feledve korábbi bosszúságomat. – Csak azt mondtad, barátokat keresel, én pedig úgy láttam, hogy ez egy megfelelő alkalom lenne rá, hiszen olyan közvetlen vagy. – Megvonom a vállamat, mintha ez valami jelentéktelen dolog lett volna a részemről. A közös témájuk megvolt, így én már feleslegesnek tűntem a képletbe. Na, igen, és egy kicsit felkaptam a vizet azon, hogy rólam kezdtek el beszélgetni. Tudom, hogy ez igazán nem volt szép tőlem, de, ha egyszer ilyen szeszélyes vagyok.
- Lehetnél pár lépéssel távolabb őszinte? – pillantok szét, és azonnal kicsit idegesebb leszek, amint felhozza ezt a baljóslatú mondatot. Látszólag elég kínosan érzem magamat ebben a helyzetben. Közben megpróbálom lassan, finoman kihúzni a csuklómat az ujjai közül, és ha már visszaszereztem, akkor szorosan magamhoz fogom a táskámat, mint aki attól tart, hogy ellopják, vagy ilyesmi. Minden esetre, ez a mozdulat arra tökéletes, hogy védekező pozíciót akarjak felvenni, bármire is készüljön. Ha engedi, akkor elindulok újra kifelé, hogy ne hallgassa végig mindenki a most következő beszélgetésünket.
- Igen? Egész jól titkolod – motyogom az orrom alatt, arra gondolva, hogy ebben bizony hasonlítunk, hiszen én is az egyik pillanatban még teázni akartam, a másikban pedig sétálni, és… Itt most töredelmesen bevallom magamnak, hogy nem is a társasággal volt baj, egyszerűen csak azzal, hogy sétálni akartam a tavaszi levegőn.
- Ez most egy kicsit zavarosan hangzott – jegyzem meg a bevezetőjére, miközben újra felé sandítok. Aztán, ahogy lassan értelmet találnak a fejemben a szavai, úgy állok meg lassan, hogy felé forduljak. Pedig legszívesebben tovább mennék, és itt hagynám az őszinteségével együtt. Előbb-utóbb minden jónak vége szakad, nem igaz? Hát úgy tűnik, ennek most majd még az előbb előtt lesz vége. A tekintetem egy pislogásnyi ideig baljóslatú jövőjét vizionálja előre, ahogy üresen csillogó szemekkel meredek rá, vagy inkább át rajta, a semmibe.
- Hmm – egy nagyon hosszú pillanatig még csak nézek rá, majd elindulok újra. – Szóval mi most randiztunk – vonom le ezt az egyszerű következtetést, - csak én nem tudtam róla – ingatom a fejemet, majd halkan, nehézkesen sóhajtok egyet. Húzom az időt, hogy legyen időm dönteni a jövőt illetően. Bármit is mondjak, annak most következménye lesz, tehát jobb, ha nem szeszélyből, hanem megfontoltságból jönnek a szavaim. Márpedig ez a fajta viselkedés nálam igen nehezen jön.
- Kicsit becsapva érzem magam, hiszen azt mondtad, barátokat keresel – nem egy barátnőt. Lehajtott fejjel sétálok mellette, láthatóan elég gondterhelten. Nem is értem, hogy miért ragaszkodok így egy pár órányi ismeretség után hozzá ennyire? Ez annyira irracionális, még tőlem is. Habár, ha felkeltik az emberek az érdeklődésemet, akkor… De mindegy is. Mély levegőt veszek, majd átborítom a vállamon a táskámat.
- Igazából,.. mindig ez történik, ha barátkozni kezdek valakivel – sétálok tovább. Érdekes módon, annak ellenére, hogy tudom magamról, hogy szép vagyok, ezt inkább átoknak találom, mint hasznos tulajdonságnak. Persze… az emberek a szerelem istennőit mindig szépnek képzelik el, így hát… Nem csoda, hogy egy cupidó is az. – És sosincs jó vége – folytatom a szavakat egy sóhajtással zárva. – Ennek se lenne – mondom úgy, mint aki nagyon jól ismeri magát.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Csüt. Márc. 23, 2017 10:49 am írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Azt hittem valami vicceset fogsz mondani. Mondjuk, hogy világ életedben bohóc akartál volna lenni. – Mosolygok rá szelíden. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, a fene se gondolta, hogy ez a téma ilyen mélyen érinti. – Ne haragudj. – Kérek bocsánatot, amiért elrontottam a kedvét, hiszen nem állt szándékomban. Persze nem görcsölök rajta, hiszen szép lassan még vissza lehet varázsolni a jó hangulatot. Ez még nem volt fatális hiba a részemről.
- Attól tartok túl makacs, és önfejű vagyok, hogy mások tanácsait megfogadjam. – Fűzöm össze az ujjaim és szélesen elmosolyodok. Hát igen, mindig is a magam ura voltam, ritkán hagytam, hogy bárki beleszóljon a dolgaimba. – Nem lennék jó ügyfeled. – Ingatom meg a fejem. Nem, nem, sokkal közelebbi kapcsolatot szeretnék.
- Miért tenném? Ha valami nem úgy sikerült, ahogy reméltem, legközelebb másként döntök, ha lehetőség adódik. Ha pedig nem, akkor így jártam. – Vonom meg a vállam. – Felesleges megbánni a dolgokat, és azon keseregni, hogyan alakulhatott volna másként.

- Szóval nem a bűbájáról volt híres. – Mosolyodom el. Kis csintalan lány lehetett, már ha jól értelmezem a másik arckifejezését.
- Őszintén? Nem tudom. – Ingatom meg a fejem. – Bár szerintem sokan kipróbálnák, ha más nem, mozgásnak éppolyan jó, mint bármilyen sport. – Hiszen vannak kifejezetten sport-táncok is, amik a mozgásra és nem a művészetre mennek rá.
- De mondjuk egy-egy ilyen társastánc óra remek ismerkedős alkalmat is teremt, és nem mindenki imádja a diszkók zaját és a fülledt erotikát már az első randin. – Szóval inkább az idősebb rétegek közül, vagy a visszafogottabb emberek csoportjából számíthatnék kuncsaftokra, ami nem is gond. Szeretem a kihívásokat.
Pillantásom Anára siklik, ahogy meghallom az apró, talán másoknak észrevehetetlen sóhajt. A kis romantikus… Vagy valamelyik lányért odalenne a kettő közül? Nem hiszem… nem úgy néz rájuk, inkább valamiféle büszkeség csillan a tekintetében. Vagy rosszul látnám? A sóhaj mindenesetre nem megtévesztő, vágyik valami hasonlóra… szóval nincs senkije, ezt jó tudni.
- Hát, nem messze lakom a klubbtól, szóval mondhatni félig kísért az úton. Aztán mindketten hazamentünk. – Vonom meg a vállam.
Már éppen kelnék fel, mikor Ana indulásra sarkall, de a második mondatánál meglepettségemben visszaülök. Hogy mi van? Képtelen vagyok leplezni arcomon a megdöbbenés vonásait, és hatalmasat pislogok. Elsőre még megszólalni se tudok. Hát így se akartak még itt hagyni. De elég csupán pár másodperc, és némi feltámadó bosszúság, hogy összeszedjem magam. Hát nem is fog senki így itthagyni!
- Örülök, hogy találkoztunk. – Mosolygok a párocskára, miközben felkelek és a vállamra veszem a táskám. Ana már pár lépéssel előttem jár, így sietnem kell, hogy utolérjem. Hát mégis mit képzel magáról?
- Ana… - Lépek utána immár az utcán és gyengéden meg is fogom a csuklóját, hogy kicsit megállítsam, és esetleg szembe forduljon velem.
- M…egbántottalak valamivel? – Módosítom még elég korán az ajkaimra törő Mégis mi a fene volt-ez? kérdésemet valami kevésbé keményre és követelőzőre. Nem rémlik, hogy a beszélgetés bármelyik szakasza sértő lehetett volna számára, inkább kicsit kellemetlenül érinthette, hogy ő volt a téma, holott korábban határozottan igyekezett a háttérben tartani magát.
- Nézd én… őszinte leszek. – Nem mintha eddig nem lettem volna az. Egy kicsit zavartan félrepillantok, hogy megfogalmazzam mit és hogyan szeretnék számára elmondani. Nyílt lapok, talán azzal járok a legjobban, nem?
- Elég hirtelen ember tudok lenni… és… impulzív. – Nem kéne sokat köntörfalaznom, szóval veszek egy mély levegőt, ráemelem a tekintetem és nekikezdek. – Akkor este nem azért… vagyis nem pusztán azért szólítottalak meg, mert eltévedtem. Nem szoktam ilyen vallomásokba kezdeni, mielőtt magam se értem teljesen, de annyit elmondhatok… tetszel nekem. És úgy érzem elég sok a közös bennünk… Még nem ismerlek, de éppen ezért szeretnélek megismerni… - Végülis kiböktem a lényeget. Most pedig vagy kapok egy hideg zuhanyt, egy határozott visszautasítással, vagy…. egy kevésbé hideget, némi reménnyel a jövőre nézve. Azt egyáltalán nem várom, hogy esetleg bevallja, hogy hasonlóan vonzónak talál, mert az nem hiszem, hogy illene az eddig látott jelekhez.
- Nem szeretem ezt ilyen korán beközölni, mert nem egyértelmű, hogy te melyik kapura játszol, és… nem mindenkinek van ínyére ez a dolog. – Vonom meg a vállam. Persze ha már vannak meleg barátai, akkor egész biztosan nem fog most jelenetet rendezni, hogy fúj milyen undorító ez a dolog, szóval akár veheti annak is, hogy a lányokkal való megismerkedés adta meg a bátorságot a vallomásomhoz. Hogy is volt? Csak lassan, óvatosan? Most meg lényegében fejjel rontok a falnak, de hát… talán ez lesz a nyerő út.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Csüt. Márc. 23, 2017 12:02 am írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



- Nem tudom Ina – válaszolok a fejemet ingatva, de már nem mosolygok, mint az előbb, sokkal inkább szomorúan pillantok magam elé. Miért kell ezt ennyire pontosan megfogalmazni? Miért nem elég az, hogy csak szeretnék valaki más lenni? Valaki, akinek sokkal egyszerűbb az élete. Például egy bűn nélküli ember, aki a mennyországba jut, ha vége a földi létének. – Csak más szeretnék lenni, ennyi. Nem kell ezt annyira túl gondolkodni – vonom meg a vállam, és újra rá mosolygok, mint pár pillanattal korábban mosolyogtam, mintha már el is illant volna az a pillanatnyi rossz kedv és gondterheltség.
- Nos, én biztos megragadtam egy szinten – vonom meg a vállamat.
- Kliensként? – vonom fel a szemöldökömet. – Az pedig igazán érdekes lenne – biccentem oldalt a fejemet. – Minden új ügyfél egy új kihívás – jegyzem meg, mert ez az igazság. Mindegyik lehetőség, mikor szerelmet teremthetek két fél között, szinte megpecsételve a sorsukat, elsülhet úgy is, ahogy én szeretném, és egészen másként is. Persze ez utóbbi esetben általában valaki másnak is benne van a keze a dologban, mert az én tapasztalatommal, azért… valljuk be, elég nehéz elrontani a dolgokat. Semmi új nincs a Nap alatt! Mármint, azon kívül, hogy lejöttünk a földre háborúsdit játszani.
- Soha semmit se bánsz meg? – kérdezem felvont szemöldökkel, kicsit talán kihívóan. Vajon tudnék neki olyan dolgot mutatni, amit jobb lenne megbánni, akár a múltjában vagy akár a jövőjében? De, nem, egyenlőre nem szeretném elrontani a szórakozást azzal, hogy belenézek, mégis mi található a fejében?
- Ha szeretnék, akkor már tudnék táncolni – válaszolom mosolyogva. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy szeretem tudni, hogy hol vannak a határok, aztán magam eldönteni, hogy mit kezdjek ezekkel.
- Ezt mindenki látja a versben – vonom meg a vállamat, de azt csak nagyon kevesen tudhatják, hogy mi történt igazából. Valószínűleg semmi se történt, a költőnő egyszerűen csak tehetséges volt, és talán egy kicsit vicces kedvű is.

- Igen, de nem-igazán volt az – ingatja a fejét, és látszólag mosolyogva gondol vissza régmúlt gyermekkorba, amiben éppen annyira sok rossz fát tettem a tűzre, mint amennyit most is képes vagyok, hiszen senki és semmi se szab gátat nekem.
- Nem, - ingatja a fejét mosolyogva. – Mi csak később ismerkedtünk meg – teszi hozzá, miközben megszorítja a párja karját, ezzel is jelezve, hogy ők előbb voltak egymásnak, mint hogy Ana segített volna nekik összegabalyodni. Ami persze nem éppen így igaz, de erről annak a kettőnek nem kell tudnia.
- Lenne rá kereslet? – kérdezi meglepetten Tilda.
Miközben így elbeszélgetnek a fejem felett, mosolyogva szemlélem az általam alkotott műt, kicsit megfeledkezve arról, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon tetszik, hogy ezek ilyen jól megvannak egymással. Ábrándosan felsóhajtok, miközben oldalt biccentett fejjel figyelem, hogy ezek ketten milyen apró jelzésekkel mutatják.
- Nem értem, akkor végül hazakísért? – kérdezi Jessica, akinek valahogy nem lett teljesen kerek a történet. Habár már akkor is meglepetten nézett, mikor kiderült, hogy én felajánlottam valakinek, hogy majd jól hazakísérem.
- Akár mehetünk is – teszem le a poharamat az asztalra hirtelen, és elkezdek felkelni, ezzel egyértelműen jelezve, hogy tényleg menni szándékozom. Inával, vagy nélküle, de most itt fogom hagyni a két lányt, amiből úgy tűnhet, hogy egyáltalán nem tetszik, hogy a kis titkaimat elpletykálják az új ismerősömnek. – Vagy tudod, mit? Maradj nyugodtan te is – mosolygok rá kedvesen. Hiszen egyedül is nagyon jól megvagyok, nem kell ahhoz nekem partner, hogy jól érezzem magamat.
- A Rómeó és Júlia pont illeni fog hozzátok – jegyzem meg rájuk mosolyogva, hogy azért érezzék, nincs harag, majd kiveszem a táskámból a italaink árát, és leteszem az asztalra, aztán meg sem várva a többiek reakcióját, elindulok.
- Ezt meg mi lelte? – pillant utánam Jessica, és hangja nem kerüli el a figyelmemet, de nem szeretnék válaszolni, hiszen nem minden róluk szól.
- Tudod, milyen szeszélyes – vonja meg a vállát Tilda, majd int a pincérnek, hogy akkor ők most már tényleg rendelnének valamit.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Szer. Márc. 22, 2017 2:22 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- És van konkrét elképzelésed is, hogy ki szeretnél lenni? – Érdeklődöm tovább mosolyogva. Az ilyen vágyak mindig fontosak, hiszen a lélek legmélyéről származnak, az ember valójából. Olyasmit is elárulhatnak rólunk, amit nem akarunk. Mit árulsz el magadról Ana? Milyen titkos vágyak nyomják a szíved?
- A néha az pont elég. – Én is szeretem az állandóságot, azért is választok magamnak körültekintően partnert. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ízlelhetném meg másokkal a szenvedély gyümölcsét, a hűségem nem ilyen irányú, ahogy a ragaszkodásom sem. A partnereim sok odafigyelést, törődést kapnak és nem csak szexuális értelemben. Annak nem lenne értelme egy kéjdémonnál, nem igaz? Én tényleg partnert választok magam mellé. Olyasvalakit aki fontos lesz nekem, minden tekintetben. Azt hiszem ez a legközelebbi, amennyire egy magamfajta a szerelemhez közel juthat.
- Hm. Ezt én mindig inkább úgy értelmeztem, hogy fejlődni kell, nem megelégedni azzal, amit elértél, vagyis lehetsz mindig jobb, törekedhetsz a tökéletesre, vagy kezdhetsz másba, hogy minél több mindenhez érts. – Nekem inkább ez volt mindig a felfogásom. Fejleszteni önmagad fontos, hogy ne unj bele az évszázadokba. Na meg persze, hogy lépést tudj tartani a világgal.
- Nem, dehogy. De nem szeretném, ha kliensként tekintenél rám. – Mert úgy túl távolságtartó lenne, persze érdekes lenne figyelni, ahogy viaskodni kezd önmagával, ahogy próbálja leküzdeni az irántam feltámadó érzéseit, mert lesznek olyanok előbb-utóbb, de most inkább szeretnék biztos eredményt. Sajnos az emberek hajlamosak eldobni maguktól azt, ami összekuszálja az életüket. Nem szereti mindenki az izgalmakat.
- Nem bánom, hogy ilyen volt az életem. Megtanultam nem megbánni dolgokat. – Mondanám, hogy ahhoz túl rövid az élet, de ez esetemben hatalmas hazugság lenne, márpedig igyekszem a lehető legkevesebbet ferdíteni. Ezért is meséltem a családomról úgy, ahogy. Lucifer az apám, mindig is úgy tekintettem rá, hiszen a teremtőm. És nagyon sok testvérem van. Mi egy hatalmas, önmagával is gyakran háborúban álló hangos család vagyunk… - És igyekszem kihasználni a lehetőségeimet.
- Nem erőszakoskodom. – Mosolyodok el szelíden. Igen, tudok én nagyon megértő, és empatikus is lenni, sőt… kifejezetten annak kell lennem a munkámhoz. Mindenkinek megvan a maga keresztje, és nem mindenki szeret nyílt lapokkal játszani.
- Szóval szeretsz kereteken belül maradni. – Elemzem most én őt a táncválasztása alapján. Ez annyira nem jó hír, de lehet, hogy csak a mostani zavart feszengése miatt választotta éppen ezt a formát. Vagy nem ismeri annyira jól a többit, de sebaj… szívesen tanítom majd, ha hajlandó kicsit elengedni magát.
- Ha nem is azok, ő attól még annak látja őket, hiszen látja a másik mosolyát, a beszélgetést, a fiú szerencséjét, hogy a kiszemeltjével diskurál. – De egészen biztos vagyok abban, hogy a vége arra utal, hogy hagynia kell a szíve választottját boldognak lenni mással. – Én inkább csak azt éreztem belőle, hogy leírja milyen érzések is fogják el. Szívdobogás, fülzúgás, összeakadó nyelv… gyomorgörcs… tipikus tünetei annak, hogy valaki tetszik nekünk. – És direkt nem szerelmet mondok, hiszen elég ennyihez az is, ha csak meg akarjuk kaparintani a másik testét.
- Nem gondolnám, hogy önző, amiért a fiú helyébe vágyik, inkább akkor lenne az, ha megpróbálná elszakítani a lányt tőle, hogy a helyébe lépjen. De éppen arról ír, hogy tűrni kell… Bár tény, hogy ez csak egy töredékvers, ki tudja mi volt a többi sorában. – Ami azt illeti én, és egészen biztos nem ment a lány után, amiért haragudtam is rá egy kicsit. De volt más, szóval az a projekt kuka, egy másik szerencsés viszont élvezhette Szappho imádatát.

- Ó, olyan régóta?
– Nevetek fel. – Szóval te tudod, hogy bűbájos gyerek volt-e? – Ha már engem annak titulált, tudjuk meg ő mennyire volt angyali. Na igen, nagyon jól jönnek a barátok, főként a beszédes fajta, ha már a kiszemeltem nem az. Információval látnak el, főként azokkal, amiket a másik leginkább elhallgatni igyekszik. Talán mégis hasznot húzhatok ebből a megzavarásból.
- És te is onnan ismered? – Kérdezem Jessicát, bár feltételezem, hogy inkább később ismerhette meg, mikor a párjával összejött. Édes páros, és kivételesen nagyon jól el tudom terelni a gondolataimat arról, hogy vajon milyen figurákat használhatnak az ágyban, hiszen elsősorban számomra most Ana a lényeg.
- Igen, az lennék. – Bólintok – Bár itt még nem találtam munkát, vagyis egyelőre gondolkozom egy saját táncterem nyitásán is. – Ebből legalább sejthetik, hogy új vagyok. Nem kerülik el a szemem a figyelő tekintetek, de még nehezen döntöm el, hogy megmutassam-e milyen viszonyban is szeretnék állni a beszélgetőpartneremmel, így a mozdulataim inkább azt sugallhatják, hogy igyekszem leplezni a másik iránti vonzalmamat.
- Tényleg? – Emelkedik meg a szemöldököm és elmosolyodom. – Nekem azért ennél ügyesebbnek tűnt… - Abszolút jól mozgott a tánctéren, bár elég feszült volt már akkor is. – Legalábbis a saját lábában nem botlott meg. – Kuncogok fel. – De felajánlottam, hogy tanítok neki pár lépést, ha szeretné. A tánctudás sose árt.
- Valójában tegnap előtt este futottunk össze először. Én egy kicsit eltévedtem, új még nekem a város, Ana pedig felajánlotta, hogy hazakísér. Aztán egy klubban kötöttünk ki, de nem maradtunk sokáig. – Vonom meg a vállam. Nem esik nehezemre ezt elmesélni, hiszen eddig se mutattam magam annak a zárkózott típusnak.
- Ana felajánlotta, hogy körbevezet. – Emlékeztetem a delikvenst az ígéretére, és azért is, hogy legyen valami témánk. Hátha ajánlanak valamit, amit közösen megnézhetünk.
- Kóstoljátok meg a teákat, nagyon finomak. – Javasolom a párnak, elvégre mi akkor is elmehetünk sétálni, ha netalán itt maradnának.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Kedd Márc. 21, 2017 11:54 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


Zavartan megmosolygom saját magamat, amiért most nekem jutott eszembe valami perverz, pusztán abból, hogy úgy tűnt, mintha célzott volna valamire.
- Igazán nincs mit – válaszolok neki mosolyogva. Mondhatni szívesen elkísérem a városban. Vagy legalábbis nagyon szeretném szívesen elkísérni, ha már egyszer felajánlottam. Igazán kellemetlen lenne, ha nem okoznak számomra is jó érzést a közösen eltöltött idő.
- Ó – meglepetten pislogok rá a kérést hallva. – Inkább más szeretnék néha lenni, nem önmagam – válaszolok, majd bólogatok a következő szavára, hiszen teljesen egyetértek vele. Az olvasás kiváló kikapcsolódás, már ha nem azon jár az ember esze, hogy vajon mi járhatott az író fejében, mikor a sorokat fogalmazta.
- Néha – vonom meg a vállamat. Néha jó új dolgokat kipróbálni, de összességében véve eléggé befásultam az idők alatt, bármennyire is legyek szeszélyes. Talán ezért sem szoktam újdonságokba fogni, és ezért nem próbálok fejlődni sem a képességeimben, pedig lenne hová. Még van lépcső a ranglétrán, csak hát kinek kell az a figyelem és felelősség?
- Igen, - valóban élvezem, amit csinálok, különben nem ezt az utat választottam volna magamnak. – Tudom, hogy elég paradox ez a dolog, de… hogy is szokták mondani? Sose légy megelégedve azzal, amid van! – Akarj mindig többet! Persze ez egy óriási bullshit, ami pont, hogy szembe megy a keresztényi gondolkodással.
- Pedig a gyerekek aranyosak, bármit is csinálnak – ahogy megpróbálnak úgy tenni, mint a felnőttek, de nem értik még, hogy mit miért csinálnak, és hogy az mit jelent! Mindegyik gyermek önmagában elbűvölő teremtmény! Persze, addig jó, míg kis ártatlanok, de ez sajnos hamar elmúlik, ezért lehet mindegyikben olyan könnyen csalódni végül elég hamar.
- Zavar? – kérdezek vissza felszaladó szemöldökkel. Persze, ha zavarja, se lennék képes abbahagyni. – Igen, igen – bólogatok, ez egy szakmai ártalom nálam. Egyszerűen nem tudok kilépni teljesen a szerepemből, bármennyire is lenne jó néha. Ebben a szakmában nem lehet lazítani.
- Ez így elég szomorúan hangzik, pedig sikeresnek tűnsz az elmondásod alapján – pusztán abból következtetve, hogy azt teheti, amit akar. Biztosan van benne egyfajta törtetési hajlam, hogy megszerezze, amit akar… mindig megszerezze. Az ilyen emberek pedig elég veszélyesek tudnak lenni, szóval nekem is kicsit oda kellene figyelnem arra, hogy mit teszek vagy mondok, nehogy később kiforgassa a szavaimat.
- A családomról? – Hát, igen, ez elég kínos. Mit mondhatnék a családomról? Hogy a fivéreim éppen egymást ölik? Nem hangzik valami jól ez a válasz. Kicsit idegesen félre pillantok, mielőtt válaszolnék, de a szemem sarkából mégis észlelem, hogy mit tesz. – Nehéz róluk beszélnem, - de azért mondanom kell valamit, hiszen nem ülhetek kukán, hátha elmúlik a pillanat. – Talán majd máskor – vonom meg a vállamat visszapillantva rá, nem megfeledkezve arról, hogy úgy tűnjön, hogy van valami friss sebem, amit egyenlőre nem kívánok feltépni. És ez még csak nem is hazugság. Sokan elhallgattak azok közül, akiket kedveltem. Sokan meghaltak, sokan eltűntek, sokan bujdokolnak, és sokan álltak Gabriel oldalára, azt hirdetve, hogy aki nincs velük, az csak ellenük lehet. Vajon mikor fog az egyik régi barát az életemre törni?
- Távolságtartó és szögletes – vágom rá gondolkodás nélkül, habár úgy tűnik, hogy elsőre a két elnevezés nem mond semmit. Ha nem adna rá magyarázatot azonnal, akkor rá is kérdeztem volna, hogy mik a különbségek.
- Szóval, te sem szereted az egyszerű dolgokat – összegzem annak hallatán, hogy a kemény történeteket kedveli. Úgy tűnik, ugyan azt szeretjük, csak máshonnan szemléljük a dolgokat. Ez pedig valahol megnyugtató, valahol pedig éppen nyugtalanító.
- Biztos – hagyom rá a vers kezdetét mosolyogva. Lám ismeri! – Miért gondolod azt, hogy a költőnő – mert így már én sem foghatom vissza ezt az információt - egy párt lát? – kérdezek vissza elgondolkozva azon, amit mond. – Pedig igazából csak magára figyel – ingatom meg a fejem mosolyogva. –Megfogalmazza, hogy a szerelem valójában mennyire önző érzés – teszem hozzá. A szerelem, ami arra készteti, hogy önmagát figyelje, hogy elmerüljön az érzésben, és lebegjen benne a valóságtól igen távol kerülve.
- Hm – vonom fel a szemöldökömet. Még sosem történt olyasmi, hogy egy ilyen mondatot bárki bevállalt volna velem szemben. Az emberek inkább sorolni kezdik a kérdéseket, nem pedig visszavonulót fújnak, mikor meg van rá a lehetőség, hogy kérdezzenek. De azért aranyos, meg kell, hogy mosolyogjam, még ha nem is tudom a valódi okát.
- Megfontolom az ajánlatot – ígérem meg neki, hiszen… Mi bajom származhat abból, ha kicsit tanulgatok vele táncolni? Jellemző, hogy leragadtam a törzsi és a viktoriánus táncoknál, így aztán semmit se tudok arról, amit jelenleg táncnak hívnak.

- Szomszédok voltunk hosszú ideig – válaszol a katona. Ugye, milyen jó, ha az angyal csinál magának alibi barátokat, olyanokat, akik elhiszik, hogy tényleg gyerekkoruktól fogva ismernek? És milyen jó, ha ezek a barátok jó időben jelennek meg jó helyen, annak ellenére, hogy nem is hívtam őket!
- Igen, elég hosszú ideig – bólogatok mosolyogva, míg szemem sarkából Tildára pillantok, és nem zárom ki a figyelmemből azt sem, ahogy a párja a vállára hajtja a fejét, hogy aztán a válasz erejéig újra felemelve becsatlakozzon a társalgásba:
- Együtt ásták el a játékokat a homokozóban – magyarázza meg a helyzetet gyorsan Jessica, azon felismerésében, hogy megzavarhattak valamit a megjelenésükkel. Közben kicsit félénken, de mégis nagyon kíváncsian figyeli szeme sarkából azt a személyt, akivel hajlandó voltam beülni valahová. Általában munkán kívül nem-igen láttak még másokkal, már az alkalmazottaimon kívül, hiszen velük azért eljárok helyekre.
- Ina tánctanár – magyarázom nekik, hogy eltereljem a szót magamról. Bőven elég sok mára belőlem, legalábbis számomra. Kicsit felüdít, hogy megjelentek ezek ketten, mert így mégis nagyobb biztonságban érzem magamat. Láthatóan kevésbé feszengek a jelenlétüknek köszönhetően. Sokkal könnyebben egyenesedem ki, és a kezeimet sem keresztezem olyan gyakran, mintha eszembe se lenne már elzárkózni.
- Valóban? – pillant a szőke göndör a társalgóparteremre most már nyílt kíváncsisággal, hiszen végre mondtam neki valamit, ami miatt érdekesnek találhatja. Na, nem mintha nem lenne meg az orra ahhoz, hogy kiszagolja a túl érdekes „embereket”. Persze, hétköznapi halandó, sosem fogja megmondani másokról, hogy kik vagy mik, csak egyszerűen rá szokott hibázni arra, ha valaki nem hétköznapi, bár erről ő maga sem tud.
- És ti honnan ismeritek egymást? – dobja vissza a kérdést a barna. – Ugye nem táncolni tanulsz azokkal a bot lábaiddal? – kérdezi felém lesve, majd hangosan felnevet, amire a másik csitítani kezdi, hogy ne hangoskodjon egy ilyen nívós helyen, hiszen nem illik.
- Tilda – szisszenek rá finoman, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe próbál hozni, de láthatólag nem hat rá, hiszen szórakozottan tovább folytatja:
- Mikor én tanítottalak önvédelemre, akkor is megbotlottál a saját lábadban – válaszol vigyorogva, mire a párja újabb rosszalló pillantást vet felé, hátha leállítja magát.
- Az már nagyon régen volt – válaszolok, majd visszapillantok Inára egy vállvonás közepette. Ez van, nem tehetek róla, hogy ügyetlennek kell előadnom magamat, ahhoz, hogy sose gondolják rólam, hogy veszélyes vagyok. Pedig, ha tudná! Egykor görög amazonként jártam a metériát. Azt az időszakot nagyon kedveltem a földön, csak sajnos a kapcsolataimba rendszerint belerondítottak mások is, így okoztam végül egy-két kellemetlen galibát, de nem mondhatom, hogy minden rosszul sült el, sőt többségében jó volt az eredmény.
- Egyébként mi járatban erre? – kérdezem őket érdeklődve. Most mégis jobban örülnék annak, ha nem lennének itt, és nem hozna egyikük sem kínos helyzetbe.
- Csak úgy benéztünk – válaszolja mosolyogva a visszafogottabb. Közben újra a kezembe veszem az innivalómat, hogy elkortyoljam azt a részt, ami a poharamban van.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Kedd Márc. 21, 2017 10:28 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Ami azt illeti, elsősorban az italra gondoltam, de nem állítom, hogy nem fordult meg más is a fejemben. – Mosolyodok el. Ó, hát ha ilyesmi jár a fejében, akkor egész jó úton haladok. Pedig még csak alig kezdtünk neki, mi lesz még itt később, ha igazán belelendülök?
- Összegyűjtik a régi alkotásokat, megőrzik, vigyáznak rájuk, amíg újra nem lesz olyan a helyzet, hogy galériák és múzeumok nyílhassanak. – Bár ki tudja hány évszázad  telik még el addig. Gabriel igen kemény csapást mért az emberekre, és bár kicsit neheztelek rá, azt nem mondhatom, hogy haragszom is érte, vagy hogy nem értem meg.
- Nagyon kedves tőled. – Már az, hogy lehetőséget biztosít, hogy újra láthassam. A város kevésbé érdekel, de ha sok közös témát találunk, az szorosabbra fűzheti a kapcsolatunkat, márpedig ez a cél. Az én célom.
- Szóval őrült szeretnél lenni? – Emelkedik meg a szemöldököm. Hát, ez elég érdekes, de nem megoldhatatlan. – Ezért jó az olvasás. Más lehetsz, amíg a regény tart, de közben bármikor leteheted és visszavedlesz valós önmagaddá. -  Térek vissza egy korábbi témánkhoz. Ehhez tökéletesek a könyvek.
- De azért szeretsz új dolgokat kipróbálni, ugye? – Kérdezem kíváncsian, mert hát… az kellemetlen, ha nem. Elég sok tapasztalatom van már ahhoz, hogy egész biztosan tudjak neki újat mutatni.
- Hát… mondanám, hogy ez elég furcsán hangzik, de valójába én is ilyen vagyok. – Vonom meg a vállam. – Viszont én élvezem, amit csinálok. – Máskülönben már rég kiszálltam volna ilyen-olyan módon. De fontos, hogy rábírjam az embereket az első isteni parancsra, amit kaptak. Szaporodjatok és sokasodjatok. Ez a lényeg. – Nekem úgy tűnt eddig, hogy te is élvezed a feladataid. – Vagyis mégiscsak elsődlegesnek kell lennie az élvezeteknek, nem?
- Hát persze, hogy tudom. – Kuncogok jókedvűen. Pontosan tudom, hogy nincsenek ráncaim, és hogy ő is csak kedveskedni próbált, de egy kis nevetés még sose ártott meg. Egy apró botlás, valami ügyetlenség, mindig közelebb hozza a delikvenseket egymáshoz.
- Bűbájos? Hát nem voltam az. – Ingatom meg a fejem. – Dacos, az voltam. És hisztis, akaratos, és kiállhatatlan, ha valami nem úgy történt, ahogy szerettem volna. – Ó azok a réges-régi idők… Igen, elég kezelhetetlen voltam friss teremtettként, mindent azonnal, mohón akartam tudni, ismerni érezni, tapasztalni… Hiszen akkor még azt se tudtam mi az az idő, vagy hogy mennyi lesz belőle, hogy megismerhessem a világot.
- Ohó! Máris elemzel? – Mosolyodom el és közben megingatom a fejem. – Szakmai ártalom? – Feltételezem, hiszen mások életével foglalkozik.
- Anya nélkül. – Válaszolok végül a kérdésére. – De adj még hozzá sok testvért – nagyon, nagyon sokat… - és egy olyan apát, aki talán néha azt is elfelejti, hogy létezel. – Hiszen az égvilágon semmi szüksége se volt rám. Vígan éltem a világom az emberek között, ő pedig nem hívott magához. Minek is tette volna? – Szóval lényegében egyedül nőttem fel. – Muszáj volt, de persze egy démonnak nem hiányoznak úgy a szülők, mint egy embernek. Azért mégis… talán szerettem volna Lucifer kiskedvence lenni. Nem arra teremtettem.
- És ha már ilyen mélységig belemegyünk, te is igazán mesélhetnél a családodról. – Döntöm öldalra a fejem, miközben kisöpröm a nyakamból a hajam. Zavaró kérdés, félreérthető mozdulat, csak hogy a legnagyobb valószínűséggel húzzam ki belőle az igazat. A megzavart emberek ritkábban hazudnak. Amúgy is, valamit, valamiért, én alkukhoz vagyok szokva.
- Hm. Keringő? Angol, vagy bécsi? Távolságtartó és szögletes, vagy hullámszerű, magával ragadó? – Bár úgy tűnhet az utóbbit preferálom, a leírásom tényleg csak a tánc jellegére vonatkozik. – Az én kedvencem a tangó. – Sóhajtok fel. – Kemény történetek, pörgős elbeszélésmód… – És eszméletlenül szenvedélyes. Már csak ha nézi az ember legszívesebben a nadrágjába nyúlna.
- Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel egy a férfiú… így kezdődik, igaz? – Gondolkozom el én is a vers sorain. – Ha jól emlékszem a versben szereplő pár boldog, a költőnő – mert én nem félek kimondani – pedig szívesen lenne a fiú helyében, de… tűr, hiszen a kiszemeltje szerelmes. – Vagy csak azt hiszi, a fiú meg biztosan csak megfektetni akarta a lányt. Egész biztosan ezt jelentették a sorok, bár én Szappho helyében bizony lecsaptam volna a lányra. Mindenki elégedett lett volna a végeredménnyel, így meg valaki szenvedett.
Az a tekintet! Viszonzásul tűz lobban az enyémben, emésztő lángok, amik felhevítik az arcom is. Elpirulok, igen, de nem sütöm le a szemem, állom az univerzum sötétségét, a hívogató mélységeket. Varázslatos, és egyre csak erősödik bennem az érzés, hogy én akarom ezt a nőt. Magamnak akarom!
- Mivel nem nagyon mesélsz magadról, természetes, hogy maradnak kérdéseim. – Mosolygok rá és megtámasztom egy kicsit az arcom miközben kipillantok a hatalmas üvegtáblákon. – Bár most ebben a pillanatban nincs egy se… - Vallom be, mert képes volt úgy megbabonázni, hogy teljesen kiment a fejemből a beszélgetés tervezett üteme. Ez van, majd visszajön minden, amikor kell. Nem szoktam pánikolni, ha kicsit kiürül a fejem, az ösztöneim eddig még sosem csaptak be. Mindig arra az útra tévedtem, amit járnom kellett.
- Ha szeretnéd, szívesen tanítalak. Amire csak szeretnéd. – Ajánlom fel, mert hát… több idő, több érintkezés, ha pedig rá tudom venni valamelyik tüzesebb latin táncra…. Nyert ügyem lesz! A zsigereimben érzem!

- Hm. – Pillantok fel az érkező párosra. Általában nem zavartatom magam mások előtt, de most nem vagyok odáig azért, hogy megzavarták a kis párosunkat. Nagyon oda kell figyelnem Anára, és ilyenkor nem szeretem, ha vannak körülöttünk egyéb figyelemelterelő dolgok.
- Örvendek. – Kelek fel egy mosoly kíséretében a kézfogásra. Nem szorítom egyikükét se, maradok a jól bevált lágy, könnyed érintésnél, miközben felmérem a párost, és persze nyugtázom magamban a viszonyokat. – Ina Wilds. – Mutatkozok be én is a jövevényeknek. Még jó, hogy egyszerű nevet választottam, így nem kell sokáig gondolkoznom azon mégis mi volt a vezetéknevem.
- Persze, csatlakozzatok nyugodta. – Egyezek bele, és jelét se mutatom annak, hogy ez esetleg kellemetlenül érintene, elvégre… érzem, hogy én vagyok előnyben. Bármikor szobára küldhetem az édes párocskát, ha nagyon zavaróak kezdenének lenni. Szerelmeseknél ez olyan egyszerű, hiszen amúgy is egymásra vannak kattanva. Némi vágytáplálás igazán semmiség. Szóval legfeljebb ügyködöm egy keveset, ha ismét kettesben akarok maradni Anával, de egyelőre úgy veszem, hogy a barátai némi biztonságot nyújtanak neki. Hát legyen.
- Honnan ismeritek egymást? – Teszem fel az egyértelmű, és talán már klissének számító kérdést, miközben helyet foglalunk ismét. Persze mivel Anának azt adtam be, hogy szükségem van barátokra, így érdeklődő igyekszem lenni, Habár a tekintetem még mindig inkább az ő arcát fürkészi.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Kedd Márc. 21, 2017 8:03 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Úristen – kapom a kezemet az ajkaim elé, alig visszafojtva a nevetésemet pár pillanattal azt követően, hogy kimondta a mondatot, mintha csak lassan érteném meg, hogy mit sugallanak a szavai. Persze mind ehhez először felpillantok rá az itallapról, és a felismerés pillanatában rémülten tátongó pupillákkal reagálok. – Nem italra gondoltál, ugye? – kérdezem, némi riadtsággal a hangomban, hebegve. Kevés vörös pír rajzolódik az arcomra, miközben azon szégyenkezem, hogy nem gondoltam erre azonnal. Persze veheti úgy is, hogy „szűzies” gondolatvilágomba nem férnek bele az egyszerű dolgok sem, vagy akár úgy, is hogy belegondoltam a dologba… akárkivel.
- Úgy igen – bólintok. Ez teljesen nyilvánvaló. Viszont egy hétköznapi ember sose fogja tudni kiadni magát karavántagnak, anélkül, hogy ne lennének meg a távozáshoz a megfelelő papírjai. Persze, ha valaki nagyon ki akar menni, az úgyis kimegy, csak hát, azt kockáztatja meg, hogy nem engedik vissza. Ó, pedig milyen jó lenne kicsit szabadon repülni, megtornáztatni az elgémberedett szárnyakat. Már olyan régen volt, hogy szabadon szárnyalhattam a város felett… Halkan sóhajtok, mint aki elképzel egy másik jövőt, egy romantikusat, amiben szerepel a szökés, mint Rómeónál.
- Ó, igen, - bólogatok szomorúan, együtt érzően, de közben fogalmam se kellene, hogy legyen arról, hogy milyenek lehettek ott a galériák. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne érezhetnék együtt egy veszteséggel kapcsolatban, hiszen mégis csak coach lennék vagy miaszösz. – Igen, hogyan? – Ó, nagyon is jól tudom, hogy Uriel milyen őrült feladatokra küldte el a testvéreket, hogy összegyűjtsenek neki minden értéket, amit fontosnak tartott. Rengeteg kézirat került hozzá, pár olyan is, amit én magam őriztem meg az évszázadok alatt.
- Akkor valamikor… majd megmutatom a fontosabb helyeket – ígérem meg neki, miközben meglepetten figyelem azt a hatalmas örömáradatot, amit sugallani próbál. Nem vagyok biztos abban, hogy tényleg ennyire belelkesült, de igazából nem is számít. Én felajánlottam, ő pedig elfogadta, ez itt a lényeg.
- Igen, biztosan lesz – pillantok félre, kicsit elkalandozva az éjszaka rövid emlék-villanásai között, de első sorban azon, hogy magamat is mennyire megleptem azzal, hogy úgy elmenekültem… Nem is értem miért, hiszen annyi… mindent láttam már a matérián, hogy egyszerűen nincs értelme annak, hogy megijedjek akár egy kis tánctól egy nővel, vagy akár egy kis flörttől… Mintha még nem csináltam volna ilyet. Persze, sok mindent nem csináltam még, de… Azért voltak elkerülhetetlen helyzetek is, mikor kellett tennem ezt-azt, hogy ne bukjak le.
- Hát, hogy nem vagyok őrült – vonom meg a vállamat egy szelíd mosoly kíséretében. – Tudod, néha nagyon jó lenne kicsit belebújni valaki másnak a bőrébe, de azért nem mindig – ingatom a fejem, majd hátra dőlök, és keresztezem magam előtt a karjaimat. – Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy belerohan a vak világba – vagyis dehogynem! Persze, az emberi életem gondos tervezést igényel, de amúgy pedig olyan vagyok, mint a szélforgó, csak hát ezt a forgást emberi szemmel nézve nehéz észre venni. Nagyon résen kellene lennie annak a személynek, aki szeretné látni, hogy mikor csapok át egyik szeszélyes pillanatomból a másikba, tekintve, hogy nálam másként telik az idő. Már, ha telik egyáltalán.
- Az életemben nem élvez prioritást az élvezet. A feladataimat tartom szem előtt, mint mindenki, akinek fontos a város és az emberiség jövője – már, ha van még ilyen, mert valószínűleg nem sok jövője van az emberiségnek, valljuk be őszintén. Isten nem csak minket hagyott el, hanem őket is, és ha mondjuk teszem azt, azért hagyta el a világot, mert valakikben csalódott, akkor azok nyilván nem mi voltunk, mert minket mindig szó és gondolkodás nélkül behajított a darálóba, ha nem tetszett neki valamelyikünk viselkedése. Sokkal keményebben torolta meg a mi bűneinket, mint a kedves kis emberekét…
- Ssssssz – ingatom a fejemet. – Tudod, hogy nem úgy értettem, ugye? – vonom fel a szemöldökömet követelőzően, de közben azért mosolygok az orrom alatt, hiszen tudom, hogy tréfálkozik velem. És elégedett vagyok azzal, ahogy reagál a helyzetünkben. – Egyáltalán nem tűnsz fáradtnak, sőt sokkal frissebbnek látszol, mint legutóbb – teszem hozzá, pedig én nem akarom felszedni. Nekem anélkül is mennek ezek a dolgok, hogy hátsó szándékom lenne a szavak mögött. Bár állítólag mindig mindenkinek van olyan szándéka, csak nem biztos, hogy ismeri már a Nagy Tervet.
- Gyerek szerelem? – kérdezek vissza, és olyan kis anyai mosoly jelenik meg az arcomon, amelyeket a sikeres ügyintézések után szoktam produkálni. A gyerek szerelem annyira édes! Csillogó szemekkel pillantok rá, mint akit az ilyen cuki történetekkel lehet megnyerni, és talán kicsit ki is adom magamat. – Annyira bűbájos lehettél durcás kis balerinaként – vagy ahogy azt én elképzelem.
- Szóval ez a mű segített, hogy feldolgozd az érzéseket… - bólogatok, majd kicsit oldalt biccentett fejjel nézek rá, mielőtt kibökném a kérdést:
- Anya vagy apa nélkül nőttél fel? – Inkább az anya hiányára tippelek a korábbi elmondás alapján. Az eddigi tapasztalatból, viszont szinte biztos vagyok abban, hogy azért egy apa volt, és nem abból a százszázalékosan szigorú, de eléggé szerető fajtából.
- Hm – pillantok rá a hasonlat után azon gondolkozva, hogy mi az a tánc, ami nekem tetszik, de nem tudok elég modern példát hozni. Igazából nem zavar, ha az emberek szenvedélytől fűtötten táncolnak egymással, de jobban kedvelem a régi klasszikus táncokat. Amikben még az emberek csak alig értek egymáshoz. Talán a Viktória korabeli időszak lehet az enyém tánc szempontból. De ezt nem hozhatom fel, hiszen ki emlékszik már arra? – Talán a keringő az, amit el tudnék képzelni sajátomnak – bököm ki végül egy kis gondolkozás után, hiszen ezt szoktam látni a bálokon. Még nem telt el elég idő ahhoz, hogy az emberek szemében ez feledésbe merüljön.
- Igen, én is úgy gondolom – bólintok, de közben úgy teszek, mint aki alig emlékszik arra, hogy milyen is lehet ez. Egyáltalán a vers folytatása is, mintha teljesen homályba veszne, de azért erőltetem az agyam, hogy eszembe ötöljön valami. – És azt hiszem, van egy olyan sora is, ahol úgy szól, hogy: „Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis” – félre pillantok. – Vajon mire gondolhatott, mikor ezt írta a szerelemtől szenvedő költő? – szándékosan nem mondok nőt, hiszen akkor megint belezavarodnék abba a témába, amibe mintha beleakarna csalni. Habár ebben még nem vagyok biztos, de mivel folyton bizonytalanságba kergetem magamat a bizonyosság keresése közben, ezért talán nem is fogok egyhamar rátalálni.
Miközben a pincér leteszi az italt, egy pillanatra újra Inannara emelem a szememet, azzal a kiismerhetetlen tekintettel, amivel általában az emberekbe fagyasztom a szót. Mintha csak az univerzum mélysége tátongana tükreim mélyén, mely visszaásít az emberekre, hogy lenyelje őket. De ezzel már nem ajándékozom meg a férfit, mikor megköszönöm az italomat.
- Szóval szeretnél feltenni kérdéseket? – kevergetem a teámat, ahogy érdeklődni kezdek e felől, hiszen úgy találom, hogy erre próbált célozni.
- Nem? – teszem fel költőien, miközben hümmögve az ajkaimhoz emelem a poharat. Megfújom a forró italt, mert nem szeretném lemarni a nyelvemről az ízérzékelés zálogjait. Habár néha nem ártana kikapcsolni ezt az érzékszervemet, mert akkor talán könnyebben menne az evés is.
- OH – akad fenn a szemöldököm, mert ezzel hirtelen értelmet nyer azaz esete, hirtelen hétköznapi értelmet, hogy megint elterelhessem a gyanakvásomat. – Értem – bólogatok mosolyogva, és látszólag nagyon megnyugtat, hogy arról beszél, hogy nála ez teljesen hagyományos tanítási módszer. Nagy súly esett le a vállamról. Máris jobban érzem magam, mint a kismadár, akit jól megetettek. Pontosan úgy kajálom be a szavait, mint az a bizonyos kacsa azt a könnyen csúszó ételt, amitől úgy hízik a fenék.
- Ahogy így mesélsz,… egyre szebbnek tűnik a szakmád – ingatom a fejem mosolyogva. Lefogadom, hogy ha lenne képesség, amivel aranyba lehetne mozgó-bábuvá változtatni az embereket, a táncosokat, azt Uriel megtenné, hogy az idők végezetéig járják táncukat. A kérdés csak az, hogy mindezt Isten vagy saját gyönyöre kedvére tenné? Sose fogok rajta kiigazodni, pedig olyan régóta kedvelem…

- Nahát! – hallatszik egy hang mellőlünk, amire lassan oldalra pillantok, érdeklődő tekintettel a hang tulajdonosára. – Csak nem? – kérdezi hitetlenkedve a mellettünk álló, igen elegáns, ám de kicsit férfias megjelenésű nő, aki láthatólag katona.
- Sziasztok – köszöntöm mindkettőt, amint felmérem, hogy nem egyedül van. Nem kelek fel, vagy ilyesmi, és puszival se próbálkozok, hiszen mindenki tudja rólam, hogy ha lehet, kerülöm a kontaktust. Kivéve, ha valakinek meg kell simogatni a hátát és a vállát, mert azt még bevállalom.
- Szia Ana – köszönt a jóval nőiesebb társ, akinek már-már angyal szőke haja, világos bőre, és kék szemei merőben elütnek a kreolos bőrű, barna hajú társáétól.
- Ina, ők a barátaim: Matilda és Jessica – mutatom be őket, akik sorra kezet nyújtanak, és hogy ezt megtegyék a barna először elengedi a szőke derekát.
- Hello, Tilda Attenborough – mutatkozik be egy keményebb, de nem lealázó kézszorítás keretében, inkább úgy, mint aki katonaként ehhez szokott. Ők az egyik sikeres projektem kifejezetten pozitív eredményei. Gyönyörű közös életük van, már-már mesébe illő.
- Jessica Ebsworth – mutatkozik be, és könnyeden nyújtja a kezét, habkönnyű mozdulattal, ahogy azt leginkább egy balerinától lehetne elképzelni, pedig egyszerű piaci árus a lány. Mégis van benne valami elragadó, ami megfogta egy katona szívét. Persze, hosszú menet volt őket összeboronálni.
- Baj lenne, ha csatlakoznánk? – kérdezi az erősebb fél, valószínűleg nem sejtve, hogy Innanának milyen szándékai lehetnek velem, hiszen akkor talán nem lépett volna ide, vagy mégis, hogy megmentsen? Nem, nem valószínű, hogy beleszólna a dolgomba.
- Leülhetnek hozzánk kicsit? – kérdezem én is elnézést kérő hangon, hiszen láthatóan nem számítottam rájuk. Legalábbis a meglepettségem egyértelműen ezt sugallotta.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Hétf. Márc. 20, 2017 11:54 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Hát, inkább úgy, hogy akkor igazi az ízélmény, ha a pár belekóstol egymás italába. – Vagy ajkaiba. Ez utóbbi élvezetesebb, de a megjegyzést bölcsen elhallgatom. Nem kell állandóan célozgatni.
- Nyílvánvalóan egy kereskedőkaraván tagjaként kiengednének, de igen. Ha egyszer bejöttél, kicsi az esélye, hogy kijutsz. – Ingatom meg a fejem. Mintha olyan sok titok lenne a városban. Legalábbis előttünk semmi sem titok, könnyedén kifigyeljük az embereket Mihály orra előtt is. Apropó Mihály, úgy tudom vele most van egy amolyan békében hagyjuk egymást szerződésünk, de ez még nem jelenti azt, hogy a démonok szabadon rohangálhatnának a városban. Szóval maradunk a sötétben, ahol mindig is voltunk. Bár megértem, hogy egy-két harciasabb fivérem és nővérem inkább a rivaldafénybe vágyik, de számomra ez a helyzet pont megfelel.
- Gondoltam, hogy nem. New Yorkban is, az a sok művészeti galéria… - Ingatom meg a fejem egy sóhaj kíséretében. Azok a galériamegnyitók! Imádtam az ilyen helyeket. Egy csinos ruha, egy rakás tekintet…  könnyű erkölcsű művészek… - Azért páran igyekeztek megmenteni ezeket az értékeket is. – Szerencsére, de persze a nagyja így is odalett.
- Ó, annak nagyon örülnék! mindig más, ha egy helyi vezet körbe! – Csillannak fel a szemeim. Az több időt, több lehetőséget jelent. Tökéletes! Egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy nem egészen hihető a felkiáltásom, tekintve, hogy nem lehet túl sok helyre utazni manapság, de csak nem tűnik fel a másiknak ez az apró baki.
- Ne sajnáld. Lesz más este, jobb klub is, ahova elmehetünk, és talán te is nagyobb kedvvel maradsz. – Bíztatom, hogy nem művelt olyan égbekiáltóan rosszat, bár azért lehet egy kis bűntudata, amiért magamra hagyott. Bár ez mások életét befolyásolta igazán, de erről neki nem kell tudnia. Talán majd idővel, egyszer bevallom neki.
- És mi tart vissza? – Érdeklődöm. Mégis mi az amin változtatna? Mi az, amit ez az édes teremtés másként tenne? – Úgy hittem, ha már életvezetési tanácsadóként dolgozol, a saját életedben is mindent megteszel, hogy maximálisan kiélvezd. – Persze lehet, hogy ez nem megfelelő feltételezés a részemről, de a legtöbb ember ugyanígy gondolkodhat. Ha valaki tanácsokat ad, azokat fogadja is meg, nincs igazam?
- Ó hát, ennyire táskás a szemem. – Tapogatom meg riadtságot színlelve az arcom, majd elvigyorodom. – Szoktam pihenni, de számomra a tánc éppen elég nyugalmat ad. – Elvégre a gőzkiengedésről beszélgettünk a táncparkett mellett is.
- Nem a legjobb kezdő olvasmány, de úgy tűnik nekem éppen az kellett. Hihetetlenül… rosszul alakult egy… kapcsolatom? Mondhatom ezt? Gyerekként azért még ez semmi sem volt… - Teszek úgy, mint aki visszaemlékszik arra az időszakra. Még félre is pillantok közben, mintha a gondolataim ösvényét járnám. – Kicsik voltunk még, de felnőtteset akartunk játszani. – Sóhajtok fel végül. – A fiú persze megfogta egy másik kislány kezét, bennem pedig fortyogott a düh, a féltékenység… ezeket még nem is ismertem addig. – Ingatom a fejem közben mosolyogva, mintha csak sajnálnám az akkori énem tudatlanságát.
- Gyerekszerelem… azt hinné az ember az csupa móka és kacagás. – Nevetek fel. Hát nem az, semmilyen szerelem nem az. Kegyetlen szenvedés, ami csak meghülyíti az embereket. A vágynak legalább értelme van, isteni parancsot követ, de a szerelem…
- Én jobban szeretem, ha van tanulság. De ízlések és pofonok. – Vonom meg a vállam. – Van akinek a latin jön be, van akinek a társastánc, vagy a balett. – Hozok a karakterhez hűen egy táncos párhuzamot is.
- Fordítástól függ, hogy milyen, de azt hiszem igyekeztek megtartani az eredeti ritmust. – A görög azonban olyan távol áll az angoltól… azt azonban mégse árulhatom el, hogy ismerem eredeti nyelven a sorokat, elég furcsa lenne, ha tánctanárként ókori göröggel foglalkoznék. Borzalmas, nem szeretek így hazudozni, de az elején ki kell tartanom. Aztán majd a pőre bőrérre suttogom a halk, lágy, görög rigmusokat… Csak jussunk el odáig! Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz, hogy ilyen „rövid” kihagyás is ennyire türelmetlenné tehet.
- Nem bántottál meg. – Azt elég nehéz. Nem vagyok Büszkeség, hogy fenn hordjam az orrom, igenis félre tudom tenni az önbecsülésemet is, ha kell, hogy megszerezzem áhított vágyaim személyét.
- Ugyan, biztos vannak dolgok, amik érdekelnek. Mert nekem vannak. – Folytatom szelíden, miközben megkapja a kért, gőzölgő italát.
- Tanítani? Nos… már jó ideje nem foglalkoztam csoportos oktatással. – Gondolok bele a témába. Mégis mit mondhatnék? Apró lökésekkel rávezetem az embert, hogyan viheti ágyba a másikat? Vagy egy kis tanítgatással… hát igen, átadom a tudást, amire szükségük van. – A személyes, bensőséges órákat szeretem, amikor csak ketten vagyunk. Úgy nem csupán a lépéseket adhatom át, hanem az érzést is. A tánc lényegét, a történetet, amit elmond. – Magyarázom, és érzem, hogy tényleg belelkesülök. Jó lenne Anának is tanítani valamit, hogy megértse a szenvedélyt, hogy átadhassam mire vágyom szavak nélkül…
- Szóval megmutatom a lépéseket. Kettőt, hármat egyszerre, igazán nem kell több. Mesélek róla kicsit, választok egy jó zenét, aztán táncolunk. Ha nő, vezetem, ha férfi, hagyom, hogy vezessen. – Mert mindkettőre képes vagyok, ez nem is kérdés. És mindkét alkalommal mégis az én kezemben van az irányítás. – Következő alkalommal veszünk hozzá még két lépést, és variáljuk. Közben elég sokat beszélgetünk. Megismerem őket, azt, hogy milyen tánc is illene hozzájuk igazán, mit élveznének. Pároknál hagyni szoktam, hogy egymással táncoljanak. Összecsiszolódjanak. – Ott nem én vagyok a lényeg.
- Persze, szép idő van, jól fog esni egy kis séta. – Bólintok mosolyogva. Igen! Igen! Igen! Haladunk. Tyúklépésekben, de haladunk. Az persze feltűnt, hogy inkább én mesélek, magáról alig árul el valamit, de… eljön majd annak is az ideje. Most az a lényeg, hogy biztonságban kezdje érezni magát mellettem, hogy megbízzon bennem, és lassan kibontsa szirmait mint egy apró virág.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Hétf. Márc. 20, 2017 10:29 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."

Kicsit felszalad a szemöldököm, mikor harmadjára is megdicsér, pedig tényleg nem erőltettem meg magam. Persze tudom, hogy nehéz rejtegetni a testemet, de azért mégsem viselhetek zsák ruhát. Vagyis… apáca még sose próbáltam lenni. Azt hiszem, hogy az vicces lenne. Bár ki tudja, lehet, hogy nagyon megnehezítené a feladataim elvégzését. Mégis az a legmeglepőbb számomra, hogy az utolsó körben azt mondta, hogy nem panaszkodik. Mintha miatta kellett volna ma valahogy felöltöznöm. Vajon megint a paranoiám játszik velem?
- Ó, értem – mosolygok rá vissza, és valóban kicsit megakad a tekintetem az ajkain, hogy aztán gyorsan félre is lessek, mintha valami érdekeset találhatnék a másik asztalnál, ami hála a hely nívójának, igen messze található tőlünk, szóval nem kell azon aggódnom, hogy valaki meghallja, miről beszélgetünk.
- Kiegészítik? Ez úgy hangzik, mintha egyszerre kellene inni a kettőt – emelem meg a szemöldökömet. Tényleg úgy hangzik, ezért inkább fellapozom a csodák könyvében, hogy pontosan mik is ezek a keverékek, hogy megértsem, mit is rejt ez a páros.
- Hmm – kedvesen mosolygok, ahelyett, hogy ebben a témában tovább vinném a beszélgetés folyamát, de azért megjegyzem, hogy erre később vissza lehet még térni, viszont sokkal jobban leköti a figyelmemet az a pillanatnyi elégedettség, ami átsuhan az arcán, hogy mint már oly sokszor korábban, most is kombináljak.
- Igen – húzom el a szám. Még jó, hogy nekem nincs honvágyam, különben nagyon érdekes világ lenne. Fogalmam sincs, hogy mi megy odafenn, vagy legalábbis nagyon kevéssé érdekel ez a téma egyenlőre. Persze ott valahol mélyen már tudom, hogy előbb-utóbb nekem is a sarkamra kell állnom, és mondhatni döntenem, de úgy vagyok vele, hogy míg Uriel nem választott oldalt, addig én sem teszem. – Nem csak bejutni nehéz, kijutni szinte lehetetlen – ingatom meg a fejem. Jó ürügy kell hozzá, hogy valakit kiengedjenek a városból. Okkal és céllal kell kilépnie, és a legtöbbeknek még csak lehetőségük sincs arra, hogy ilyen okot és célt találjanak maguknak. Aztán odakinn elég könnyű meghalni a hétköznapi halandóknak, főleg étlen vagy szomjan, de akár belefuthatnak egy őrültbe is.
- Az tényleg nem lenne jó – ingatom a fejemet jókedvű mosolyom kíséretében. – Nem igazán maradtak fenn ilyen helyek – már a hétköznapi emberek számára. Kell a hely az élelem termeléséhez, az állatok tartásához, és minden máshoz is, amelyet előhalásztak hamvukból az emberek, hogy továbbra is élhető életet élhessenek. – Igen, az jó lenne – tényleg nagyon jó ötlet, bár talán nem véletlen, hogy nem mutogatnak meg mindenkinek mindent. Biztonságosabb. – Esetleg megmutathatok neked pár helyet – szalad ki a számon még az előtt, hogy végig gondolnám azt, hogy akarom-e ezt egyáltalán. Kicsit zavarba is jövök, hiszen nem szoktam ilyesmit spontán felajánlani valakinek, akit még csak egy napja ismerek.
- Ó – kicsit azért elszomorodom, hiszen megint úgy érzem ettől magam, hogy erontottam az estét. Biztosan tovább maradt volna, ha én is maradok, és nem is biztos, hogy annyira sok kínos perc jutott volna az éj további részére. Lesütöm a pillantásomat, majd sóhajtok egyet. Mégis visszafogom magam, nehogy újra bocsánatot kérjek.
- De legalább kiderül, hogy helyesen cselekedett-e, vagy ha nem, akkor még van ideje úgy alakítani az életét, ahogy akarja – jegyzem meg, majd láthatóan kicsit elkalandozok. – Néha… nekem is eszembe jut, hogy változtathatnék valamit… - sóhajtok, majd újra rámosolygok. Hogy jelent ez e nálam valamit, arról nem folytatom tovább a témát, hiszen összességében elégedett vagyok az életemmel.
- Igen, látszik, hogy milyen határozott vagy – bólintok, hiszen árad belőle a magabiztosság még egy ilyen új helyzetben is. Bár ki tudja, lehet, hogy számára egyáltalán nem szokatlan a helyzet. – De néha a határozott embereknek is szükségük van egy kis pihenésre – mondom, de nem akarok vele erőszakoskodni, egyszerűen csak eszembe jut, hogy az embereknek, bármennyire legyenek céltudatosak, néha szükségük van pihenésre.
- Igen? – kérdezek vissza kíváncsian várva az okfejtését. – Az Otellót? – kérdezek vissza kicsit meglepetten, mert nem éppen ezt tartom a legjobb választásnak, de… Biztosan jó döntés volt, ha kiváló táncos lett a végeredménye.
- Igen, ez tényleg csodás – értek egyet. Bár számomra inkább a visszaemlékezés nyújt élvezetet. Emlékezni azokra a régi szép korokra, mikor még könnyebb volt átvágni és megvezetni az embereket. Kicsi csacsik voltak még, akiket egy kis répával bárhová el lehetett juttatni. Aztán meg a legtöbben, mint a birkák követték a keresztény egyházat, arra gondolva, hogy Istent követik. Mikor kívánt volna tőlük olyat a drága istenük, hogy verjék szét a saját testüket? Soha, hiszen tökéletesnek teremtettek, a maguk tökéletlen valójukban. Pontosan úgy, ahogy Isten szerette volna. Csak az a fránya szabad akarat ne lett volna.
- Így még nem tekintettem erre a témára – szalad fel a szemöldököm. Pusztán erotikus művek, amik igazi célt nem is szolgálnak? – De azért nem mondhatom, hogy nincs minden történetnek tanulsága. Meg aztán nem is kell, hogy minden történet okosságokkal lássa el az embert, hiszen az olvasás szórakozás is. Mindenki máshogy kapcsolódik ki. Nekem csak egyszerűen ezek a versek és történetek tetszenek – magam miatt.
- Igen, elég régi – bólogatok. – A verselése igen jellegzetes – teszem hozzá, és szándékosan nem mondom ki, hogy melyik költőnőtől voltak a sorok, hiszen azzal rontanám az élményt.
- Ó – pislogok rá. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani – tényleg nem szándékos volt, csak egyszerűen most értelmeztem át a hallottakat. Nem is értem, hogy miért, egyszerűen csak jött.
- Nem tudom, hogy mit kérdezhetnék – válaszolok zavartan. És nagy szerencsémre a pincért megérkezik az italommal, így megzavarja a mi kis beszélgetésünket. Gyorsan megköszönöm a teát, majd elkezdem magamnak beízesíteni, ahogy nagyjából elképzelem, hogy hogyan kellene ahhoz, hogy kellemes legyen.
- Nekem nem kell bizonygatnod, hogy őszinte ember vagy. Akkor is így tekintettem volna rád, ha nem mondod – válaszolok úgy, mintha nálam ez alap lenne, hiszen ez a jó keresztényi felfogás, de az igazság az, hogy nagyon is jól tudom, hogy az emberek szinte mindig alakoskodnak. Néha még a tükör előtt is, még saját magukat is áltatják, ami igen szomorú.
- Hogyan szoktál tanítani? – terelem el a témát, visszakanyarodva egy korábbi kérdésre, amit már egyszer talonba tettem az ilyen helyzetekre.
- Van kedved sétálni, ha megittuk az italt? - hiszen nem beszéltük meg, hogy itt maradunk, és egyébként is olyan szép tavaszias idő van, hogy kár lenne egy épületen belül tölteni ezt a nem elhanyagolható pár órát.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Hétf. Márc. 20, 2017 8:50 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
- Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. – Bár meg kell hagyni, az ízlésén még lenne mit csiszolni, de néha én is elég lezserül tudok öltözködni. Amúgy sem randizunk… még ha szeretném is, ha inkább ez egy olyanfajta találkozó lenne. Persze amikor én veszek fel laza ruhákat annak i célja van. Az érdektelenség néha jobban felkorbácsolja a vágyakat, mint egy kihívó öltözék. Tudni kell mit, és mikor. Most is úgy választottam ki a megfelelő darabokat. Legyek kellően vonzó, de ne olyan randi-vonzó.
- Ugyan, rá se ránts. A lényeg, hogy jól érezd magad. – Legyintek és még egyszer végigfuttatom rajta a tekintetem. Nem is annyira rossz, mármint eddig is láttam, hogy szép alakja van, de kifejezetten közel áll az ideálishoz. A Leonardo által megálmodott tökéletességhez. Olyan könnyű lenne eladnom valakinek… szó szerint is, hiszen ismerek pár sötét fazont, de képletesen is. Nem is értem, hogy nincs mg valakije, vagyis… Nem tudhatom nem zavarok-e éppen bele valami idilli kapcsolatba, na nem mintha nagyon érdekelne a dolog. Majd érdemes lesz azért megérdeklődnöm számíthatok-e riválisra, vagy abszolút a lényegre koncentrálhatok. – Amúgy is jól áll ez a ruha, szóval nem panaszkodom. – Dícsérem meg az üde választását.
- Hát tudod, táncos is, tüzes is. – Mosolyodom el, miközben ajkaimhoz emelem a csészét. Ha minden jól megy, ezzel a mozdulatommal a megfelelő irányba terelhetem a tekintetét, rúzs nélkül is élénk, szinte vörös ajkaim pedig… hogy is mondjam, sokat tudnak sejtetni egy apró mosolyommal is. – Ha valamivel kapcsolatban dönteni kell, először általában a tánchoz nyúlok. – Adok egy kicsit hosszabb magyarázatot. – Ha valamiben benne van, az az én utam. – Ez persze így kicsit spirituálisan hangzik, de van benne valami. Mindig szerettem, ha valami mentén haladt az életem, a céltalanság pedig kiborít. Kapva kapok a lehetőségeken, és hallgatok az ösztöneimre. Bár tegyük hozzá, kicsit más ez, mintha halandó lennék, hiszen konkrét céllal születtem, így korlátozottak a lehetőségeim is.
- Vannak. – Bólintok. – Mindkettő kicsit csokoládés, kicsit vanília. Ha jól sejtem remekül kiegészítik egymást, de most a csili nekem jobban megfelelt. – Élénkít, pírt is varázsol az arcomra, bár az nélküle is megy, ha nagyon akarom.
- Általában nekem is. – Mosolyodom el, és kifejezetten büszkévé esz, hogy sikerült a kis cselem. Csak szépen, lassan, emlékeztetem magam, hogy nem szabad semmit elsietnem.
- Annak én is. Kellemetlen lenne a honvágy, hiszen nagyon nehezen engednének vissza. – Vonom meg a vállam. Itt nem igazán van utazgatás, mint régen. Vagyis sokkal inkább emlékeztet a dolog a nagyon, nagyon régi időkre, amikor az ember legtöbbször abban a faluban halt meg, ahol született. Démonként még nekem is nehéz volt hosszabb utakra indulnom, de az emberek világlátási vágya szerencsére hamar megszülte a megfelelő szerkezeteket, hogy eljussanak A-ból B-be. A repülők korszaka pedig csodás volt, alig pár óra és a világ másik felén találhattad magad.
- Még nem igazán indultam felfedező útra, tudod, csak lassan, és hosszan, mert nem lenne jó az egészet megunni pár hét alatt. – Kuncogok fel. – Persze megpróbáltam megtalálni az egyik régi könyvtárat, de az épületet sajnos már másra használják. Igazán adhatnának egy térképet a városhoz belépéskor. – Biggyesztem le az ajkaim. Hát igen, az újrahasznosítás, a kényszer… nyílvávalóan nem a közkönyvtárak tudását mentették először, a háborúban az irodalom feleslegessé válik.
- Nem, alig tíz perc után hazamentem. – Vonom meg a vállam. Na jó, most egy kicsit hazudok, hiszen csak hajnalban jöttem el, mikor már mindenki összeesett a kimerültségtől… Hogy milyen egy fergeteges éjszaka lett! Kíváncsi leszek majd pár hónap múlva az eredményességemre is. Azt hiszem megdobtam a születési statisztikát.
- Pontosan. – Bólintok. – Vagy változtat, és hirtelen rájön, hogy nem is akarta azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy régebben. – Sóhajtok fel. Visszasírom az angyalok támadása előtti időket, de tényleg! Nagyon szerettem, mikor még nem volt ennyire nyílvánvaló a létezésünk, mikor elrejtőzhettem, évszázadokig élhettem úgy, hogy egy társammal se kellett összeakadnom… De azok az idők elmúltak, én pedig sodródom az árral, alkalmazkodom, mint minden változáshoz. És persze teszem a dolgom rendületlenül.
- Nem kell, tényleg. Átgondolom, döntök, és kitartok mellette. – Ez történt az ő esetében is. Átgondoltam, bár kicsit talán hirtelen, döntöttem, hogy meg akarom magamnak szerezni, és bizony kitartok a döntésem mellett, amíg el nem érem a célom, vagy… hát nem valószínű, hogy én halok meg előbb. – Elég határozottan vezettem eddig is az életem. – Azt nem mondom, hogy nem voltak bizonytalan korszakaim, vagy nem kérdőjeleztem meg önmagam, de akkor mindig történt valami… valami váratlan, ami biztossá tett abban, hogy jó irányba tartok. Amúgy is, az akaratom nem a sajátom, a célom csupán egy lehet, a kérdés pedig annyi, milyen úton jutok el hozzá. Ez a találkozás is, nyílván oka van, hogy ő kell nekem, hogy akkor este megláttam, és feltámasztotta bennem a vágyat.
- Segít jobban átérezni a dolgokat. – Adok én is magyarázatot az irodalom iránti elkötelezett vonzódásomra. – Gyerekként… nagyon nem ment, hogy bizonyos érzéseket eltáncoljak, hogy átéljek egy-egy zeneművet, vagy koreográfiát. – Voltam én valaha gyerek? Végülis… az első pár száz évemet mondhatom annak, hiszen újszülöttként a világban ezernyi dolgot kellett megtanulnom és megismernem. – Az egyik tanár, ahelyett, hogy megszidott volna az ügyetlenségemért, kezembe adta az Othellót. Azt mondta olvassam el, képzeljem el a történetet, a szereplőket, az érzéseiket… éljem bele magam, és aztán… egyszerűen magával ragadott. – Vonom meg a vállam. – Az olvasás segít elszakadni a világunktól, olyan korokat ismerhetsz meg, olyan személyeket és életeket, amiket másképp nem. Szerintem ez csodás. – Az más kérdés, hogy néhány regény szereplőjét, vagy éppen az írót ismertem, akár segítettem is az alkotásban.
- Meg tudlak érteni, a beteljesült szerelmi történetek, ahol minden rendben és csodás, unalmasak. – Bólintok. Hát igen, kell némi izgalom. – És általában nincs is tanulságuk, se mondanivalójuk. Inkább csak erotikus regények. – Amik valljuk be, nem túl színvonalasak, leszámítva persze egy-két nagyon jól megírt könyvet. Persze imádtam őket terjeszteni, hiszen a drága asszonyka elolvasta, este pedig boldogan teljesítette ki tudja mióta hanyagolt házastársi kötelességét.
- Zúg fülem, s bágyadt szemeim borulnak éji homályba… Ha jól sejtem ez is annak sorai, akiről beszélsz. Sajnos most nem jut eszembe a neve, csak hogy nagyon… nagyon régen élt. – Már hogyne tudnám ki az! Ó édes, édes költőnőm… Kár, hogy kevesebb sorstársad mert akkor még szavakba önteni az érzéseid, pedig nem nézték rossz szemmel. A görögöket kedveltem, igazán felszabadult népség voltak. És hogy éppen őt hozza példaként, miközben arcán rózsák nyílnak? Levesz a lábamról, igen… nem kell ide több kör, már eldöntöttem, hogy kell nekem. És látom, érzem, hogy csak valami ostoba gondolat szab gátat közénk. Le kell dönteni a falakat! De csitt, csitítom szivem, hiszen nem riaszthatom el… érzékeny vad ő, aki egy rossz mozdulatra elszaladhat. Éteri lény, egy unikornis… én meg teljesen ostoba, hogy ilyeneket gondolok. Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem elkalandozó gondolataim. Azt hiszem ilyen még sosem fordult elő velem, egy kicsit zavartan is pillantok rá, de hamar összeszedem magam.
- Én nem ezt mondtam. – Ingatom meg lassan a fejem és elmosolyodom. – Én azt mondtam, hogy nem vágom rá azonnal, mit érzek, hiszen nem lehetek azonnal biztos benne. – Szóval abszolút nem az, amit ő sugalni próbál.
- Én őszinte ember vagyok Ana. Ami a szívemen, az a számon, már ha tudom, mit mond a szívem. – Mert sejtem, hogy itt kavarodott meg. - Tégy próbára. – Helyezkedek neki a kihívásnak. - Kérdezz bármit, és habozás nélkül válaszolok. – Ó, eleget gyakoroltam már, hogy menjenek a légből kapott történetek, szóval ilyesmivel nem lesz gond. Amúgy is gyorsabban gondolom végig a dolgokat, mint egy átlag halandó.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Hétf. Márc. 20, 2017 12:28 am írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



Kicsit meglep, hogy felkel, mert mostanában ez nem jellemző annyira a nőkre, inkább a férfiak tartották meg, hogy a feljebbvalónak vagy a hölgynek (pláne, ha csinos) fel kell állni, és úgy üdvözölni. Még szerencse, hogy nem jut eszébe kezet csókolni, mert azon viszont nem csak hogy meglepődtem volna, de még ráadásul megbotránkoztatott volna. És micsoda szégyent éltem volna át!
- Milyen csinos vagy – jegyzem meg mosolyogva. Ez is csak egy szükséges, egy kötelező kör, hogy az emberek jobban érezzék magukat a másik társaságában, de közben tényleg elismerően pillantok rá. Ami azt illeti, neki se lehet oka panaszra. Biztosan szép számmal hódolnak, hogy a kedvükre tegyen. Aztán ki tudja, hogy mennyire csélcsap. – Azt hiszem, én nem öltöztem a helyhez illően – jegyzem meg zavart mosollyal az ajkaimon. Ez persze csak annyit takar, hogy nincs rajtam kiskosztüm, viszont az öltözködésem magában hordozza magam laza stílusát a könnyű kis színes, tavaszias ruhácskával, amit az egyszínű, világos cicanaci fölött viselek.
- Köszönöm, igazán kedves tőled – mosolygok rá ismét. – Mondhatjuk, vagy legalábbis hamarosan lezárul – gondolok itt arra, hogy valószínűleg hamarosan kalap kabát, de leginkább ásó és föld lesz. Ezt persze nem árulom el neki, hiszen nem szoktam ilyen morbid módon nyilatkozni az embereimről. Csak, hát… szeretek visszajárni azokhoz, akikkel korábban már jót tettem.
- Jól hangzik – bármit is mondana, azt mondanám, hogy jól hangzik, hiszen elég furán venné ki magát, ha leoltanám a döntése miatt. Az emberi kapcsolatok többsége az álszent alakoskodáson alapul, már megszoktam, habár magam törekedni szoktam a viszonylagos őszinteségre. – Témában? – Vonom fel a szemöldökömet. Nem mondom, hogy egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy táncos vagy tánctanár, de azért… mégis. Meglep. Ennyire e körül forogna az élete? – Vannak ilyenek is? – kérdezek vissza, és a meglepettség még az arcomra is kiül, mikor felkúsznak a szemöldökeim az egekbe, miközben újra az itallapra pillantok, hogy a saját szememmel is lássam. – Érdekes lehet – jegyzem meg elcsodálkozó hangon.
- Hahaha – nevetek fel a kis megjegyzésén, tényleg sikerül vele elterelnie a figyelmemet, hiszen nem jövök zavarba attól, hogy ismételten megérintette a kezem. Úgy tűnik, hogy az alattomos kis trükkjeivel akár még hathat is rám, pláne, ha ilyen könnyen elterelődik a figyelmem. Pedig nem vagyok az a figyelmetlen típus. – Igen, úgy fizetnek – bólogatok végül. És még csak nem is vagyok olcsó mulatság, viszont az eredményeim magukért beszélnek.
- Örülök, hogy kezded otthon érezni magad a városban – már ha mondhatom így, hogy a városban érzi jól magát, pedig könnyen lehet, hogy még csak a lakásban kezdett el berendezkedni, és a város továbbra is új neki, mint amilyen új volt neki két nappal ez előtt. – És láttál valami érdekeset? – Gondolok itt természetesen a lakásán kívüli területekre, hátha eltévedt még valamerre.
- Sokáig maradtál a szórakozóhelyen? – érdeklődőm, mert az egy közös pont. Még jó, hogy nem olvastam az elmúlt pár napban semmit a szórakozóhellyel kapcsolatban, így most nincsenek érdekes gondolataim a hellyel kapcsolatban. Például, hogy valószínűleg nem hétköznapi okból jön létre egy spontán orgia, és egyszerűen nem tudom drogoknak betudni.
- Értem – bólintok mosolyogva. – Az embernek néha elege lesz a dolgokból, és néha úgy érzi, hogy drasztikus változásokra van szüksége ahhoz, hogy újra teljes értékű embernek érezhesse magát – próbálom összegezni azt, amit eddig hallottam.
- Nem? – biccentem oldalt a fejem. – Biztos nem? – viccelődök vele. De végül is miért ne adhatnék neki tanácsot ebben, pontosabban miért ne vezethetném rá arra, hogy mit akar valójában? Hiszen lényegében mindig ezt csinálom, csak.. néha én kicsit jobban szoktam akarni dolgokat másoknál.
– Pedig szívesen segítek – teszem hozzá, nem gondolva arra, hogy talán éppen most sétálok bele a csapdájába, hiszen ha segíteni kezdek neki, az nyilván nem egy alkalommal fog megoldódni, vagyis mindenképpen kell majd találkoznunk… viszont, ha ezt az ösvényt választaná, még keményebb dióvá válnék, mint amilyen eddig voltam, hiszen akkor csak szakmai szemmel nézhetnék rá, és ez esetben a barátság, ha nem is kizárt, de csekélyebb mértéken szerepel az étlapon.
- Szeretem a régmúlt irodalmat – vonom meg a vállam, mintha ez olyan kis apróság lenne. – A státuszomból adódóan lehetőségem van olvasni, szórakozni – teszem hozzá, mintha ez magyarázat lenne, és az is, hiszen egy hozzám hasonló embernek szüksége van a műveltségre ahhoz, hogy megéljen a világban. – Téged miért érdekel? – passzolom vissza kérdést, hiszen, ha már lúd, legyen kövér, hogy levághassuk a végén.
- Ki a kedvencem? Nos, azokat a költőket kedvelem a leginkább, akik mély szenvedéllyel tudnak írni a szerelmi fájdalomról – összegzem, hogy mégis mik a kedvenceim, így aztán többet árulok el, mint amennyit ő várt, de mégis kevesebbet. – A féltékenységről, vagy egyszerűen a kínról, amit akkor élnek meg, ha nem árulhatják el a szeretett személynek az érzéseiket – bővítem tovább a kört. Igen, ezek azok a versek, amik hozzám szólnak, amikkel engem szólítanak meg az emberek, hogy jöjjek és adjak enyhülést a fájdalmukra. A beteljesült szerelem megéneklését sose tartottam olyan érdekesnek.
- Egyszer valamikor régen olvastam egy töredéket, amiben a költő azt mondja, hogy úgy néz ki, mintha haldokolna a féltékenységtől – igen, nagyon jól emlékszem arra a versre, és ahogy így felidézem az egészet, élénk vörös pír borítja el az arcom, mondhatni még az ujjam hegyéig is elpirulok, ugyanis eszembe jut, hogy éppen nem a legmegfelelőbb példát hoztam fel, ha barátkozni akarunk. Félre pillantok, majd lehunyom a szemem, miközben a fejemet ingatom.
- Hah! – nevetek fel, majd a szám elé kapom a kezemet pironkodva. – Most esett le, hogy mit mondtál az este, hogy már nem vagy tini, hogy csak úgy az érzéseidet nem teregeted ki, mint a fiatalok – újra felnevetek, de nem azon, hogy ő ezt mondta, hanem azon, hogy csak most fogtam fel az értemét.
- Szóval te is ilyen nem-őszinte ember lennél? – ingatom a fejemet, miközben mosolyogva felpillantok rá.




»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Vas. Márc. 19, 2017 10:25 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Lassan: megbotlik az, aki rohan.
Vicces dolog, általában én szoktam stílusosan késni, de ez a lány úgy tűnik még nálam is jobban csinálja. Elismerésem, sikerült magával ragadnia a várakozás izgalmának. Persze ezerszer szebb lett volna a dolog, ha nem küldi el az egyik asszisztensét, hiszen akkor némi csalódás érzése után szinte gyöngyöző vízként hatna beletörődött elmémnek a látványa, de így… tudom, hogy csupán várnom kell. Várnom és türelmesnek lennem. Addig is adok egy kis löketet a hozzám küldött fiúkának, hogy le merje szólítani a pultosfiút, aki szemmel láthatóan azóta próbál szemezni vele, mióta csak betette a lábát az ajtón. Ha jól hallottam egy randit le is egyeztettek, a korábbi este után ez igazán üdítő, hiszen talán valami hosszabb távúnak néznek elébe. Az ilyen apróságokban is meglelem az örömöm. Persze a többi asztalnál is el-eljár a tekintetem, vagy éppen egy apró telekinetikus lökésem, hogy a megfelelő hangulatba hozzam a teázó, kávézó feleket. Mi mással mulattathatnám magam, amíg megérkezik a kiszemeltem, hogy ezúttal nappali fénynél vehessem szemügyre?
Azért mondanom se kell, most kicsit jobban kiöltöztem, elvégre az a cél, hogy ha nem is aktívan, de mégis meghódítsam őt, szóval a szűk nadrág remekül feszül alakomra, a könnyed, lila felső pedig pont olyan helyeken szakadt a tervezője által, hogy eleget sejtessen, de ne tárjon fel túl sokat. A nyakamban egy régi medál lóg, amit éppen az egyik volt szeretőmtől kaptam. Édes volt, hogy nekem készíttette, mindig meghatott az apró ajándékaival. Az ilyesmiket el szoktam tenni, ahogy a feljegyzéseimet is, hiszen ki tudja mikor válnak hasznossá?
- Szia. – Kelek fel a helyemről, ahogy azt bármely hölgy érkezésekor illik. Bár nem vagyok férfi, meglehetősen férfiasan tudok viselkedni azokkal szemben, akik kevésbé magabiztos fellépésűek, illetve akik valamiért alávetik magukat nekem. Ana is ilyennek tűnt az első találkozásunkkor, olyasvalakinek, akit kényeztetni kell, hát úgy is viselkedem vele, mint leendő hercegnőmmel. Azért üdvözlésnek jó lesz a puszi is, nem rohanok előre egy kézcsókkal, de akár azzal is fogadhatnám. Csak ezután foglalok ismét helyet, és egyúttal magukra hagyom a két asztallal arrébb pátyolgatott párocskát. Eléggé felfokoztam a hangulatot, most már menni fog nélkülem is.
- Semmi gond, megértem, hogy sok dolgod van. – Mosolygok rá kedvesen. Eljött, és ez a lényeg, nem? Számomra pedig úgyis a lassú lépések, és a türelem most a fő csapás, szóval egy kis várakozás belefér. – Azért remélem sikerült lezárni az ügyet. – A szívemre venném, ha miattam csapot-papot otthagyna? Nem, de azért illik ilyesmit mondani.
- Én Tüzes Salsát kértem, de annyi érdekes keveréket láttam a lapon, hogy nehéz volt választani. Ez viszont azt hiszem témában is illik hozzám. – Mosolyodom el sejtelmesen. Na igen, nem a táncra gondolok, hanem a csípős csili jótékony hatásaira, de végülis a salsa is a kedvenceim közé tartozik a maga tüzes, erotikus, összesimuló lépéseivel. Ez a tea az én teám itt, azt hiszem. – Szemezgettem mondjuk a Rómeóval, de még Júliával is. – A szerelmesek teái, hogy az mekkora egy katasztrófa volt… mindenesetre Shakespeare-nek tetszett a történet, és úgy tűnik az embereknek is.
- Előfordul, tényleg, ezen ne aggódj. – Érintem meg ismét finoman a kezét, de vissza is húzom az ujjaim. Csak szép lassan, nem szabad elijesztenem. Ez most ilyen nyögvenyelős lesz számomra, bár egész biztosan nem fog belőle semmit érzékelni, csak nekem lesz nehéz visszafognom magam. Neki kéne lépnie, rá kell vezetnem, hogy ő induljon el az ösvényen, amire rá akarom terelni. A tekintetem amúgy is átható, ezen sajnos nem tudok változtatni. Jó színésznő vagyok, de feltűnő ha tetszik valami… - Akkor pláne nincs gond, ha órabérben fizetnek. – Teszek hozzá valami poén-szerűt is.
- Igen, már egész kellemes kezd lenni a lakás. – Főként miután könnyedén rávettem a tulajt, hogy költözzön ki onnan. Berendezve, lényegében ingyen szereztem ő meg… hát egy bőröndnyi ruhát vitt magával, de még az utolsó pillanatban is azt hitte, hogy megütötte a főnyereményt ezzel az üzlettel. Csak egy éjszakát töltöttem vele, meg szereztem neki egy csajt, ennél olcsóbban meg se úszhattam volna. Gazdagabb lettem egy lakással, és majd egy lélekkel is.
- Még mindig nem tudom azonban mihez kezdjek magammal, mármint… nem tudom, hogy keressek-e egy táncstúdiót, és álljak be tanárnak, kezdjek testnevelést oktatni valamelyik iskolában, vagy nyissak saját szalont. – Sóhajtok. – Bevallom kicsi tervek nélkül érkeztem. A lényeg a változás volt. – Vonom meg a vállam. – Nagy változásra volt szükségem. – Már majdnem megőrültem New Orleansban a többi démon között. Az a sok intrika! Igazán foglalkozhatnának fontosabb dolgokkal is.
- Persze nem azért hívtalak, hogy életvezetési tanácsokat adj. – Nevetek fel, elvégre biztosan mást szeretne csinálni munkaidőn kívül. – Inkább az érdekel, miért is érdekel téged a régmúlt irodalom. – Kérdezem. – Kevesen ismerik fel Shakespeare szavait. Ki a kedvenced? – Ilyen információmorzsákból nagyon sokat meg lehet tudni a másikról, és ez nekem most nagyon fontos. Kiismerni őt, megtudni, készen állna-e velem egy kapcsolatra, egyáltalán átjut-e a következő rostámon?


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Vas. Márc. 19, 2017 4:05 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



Azt mondják, hogy stílusos a nőktől, ha késnek. Vagy valami ilyesmi. Viszont köztudott rólam, hogy nem szeretek késni, ám ha ez mégis megtörténik, akkor biztosan nyomós okom van arra, hogy miért. Most is éppen megcsúsztam az egyik ügyfelemmel, akinél nem haladtak olyan ütemben a dolgok, ahogy terveztem, ezért kénytelen voltam megvárni, hogy megtörténjen a csoda. Persze, mire is számíthat az ember hatvanöt év fölött? Már az is csoda, hogy egyáltalán élnek. De ők is bőven megérdemlik a boldogságot, nem igaz? Akkor miért tagadjam meg tőlük? Persze, ez nem garancia a hosszú életre, hiszen a szerelem köztudottan szívproblémákhoz vezethet, de hát: C'est La Vie!
Szóval, hogy mindenki boldog legyen, elküldtem az asszisztensemet, hogy legyen kedves jelezni új barátomnak, hogy egy kicsit kések, de érdemes rám várni, mert nem felejtettem el a találkozót. Persze a mai világban, ha egy angyal embernek akar tűnni, akkor célszerű emberekkel körül vennie magát, így aztán nem is egy égi lényt küldtem a nyakára, hanem egy hétköznapi halandót, aki már pár éve mellettem van, és szervezi helyettem a hétköznapi munkámat, hogy nehogy elfeledkezzek a dolgokról, miközben a sokkal fontosabb ügyeimmel törődőm.

- Szia – lépek oda hozzá. Ahhoz képest, hogy az asszisztensem milyen elegáns volt, én nem öltöztem illendően ehhez a helyhez. Persze, azért sem, mert nem a munkahelyemről jövök, ahol pedig megkövetelem az alkalmazottjaimtól, hogy legyen hivatalos kinézetük. Viszont én pont úgy nézek ki, mint egy teljesen hétköznapi ember, már ha eltekintünk attól, hogy a földöntúli szépséget roppant nehéz rejtegetni. Minimum két-három óra a tükör előtt, és akkor nagyon sietnem kellett. De mivel nincs szükségem túl sok pihenésre, ezért ez nem nagy gond.
- Ne haragudj a késésért – ülök le, miután a pincér a fenekem alá igazította a széket. Tetszik ez a vörös vászonkötény, amit visel, jól megmosolygom az orrom alatt, aztán gyorsan leveszem a tekintetem a fiúról, nehogy azt higgye, hogy ki akarok vele kezdeni. Inkább rendelek.
- Kérnék egy Earl Grey-t – pillantok gyorsan az itallapra, hogy kiszúrjak valami teljesen hétköznapi dolgot, de aztán megakad a szemem valami máson. – Vagyis inkább egy Tündérkertet szeretnék kérni – pillantok fel elnézést kérő mosollyal.  – Mit iszol? – kérdezem kíváncsian Inától, hiszen látom, hogy már van előtte egy kancsó, és talán evett is valamit?
- Tényleg ne haragudj a késésért. Az egyik problémás ügyfelemmel elhúzódott a találkozó – biggyesztem le az ajkaimat, aztán az arcára pillantok. Esküszöm, ha ember lennék, ebben a pillanatban leizzadnék, ahogy tudatosulnak bennem a legutóbbi este emlékei. Főként a kínos részek domborodnak ki nagyon, így aztán egy kevés halvány pír jelenik meg az arcomon, amihez társul, hogy újra lesütöm a tekintetemet, de közben az ölembe veszem a táskámat, mintha keresnék benne valamit.
- Sikerült berendezkedni? – pillantok fel, majd leteszem a kezemben tartott tárgyat a mellettünk lévő székre.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs »→ Megjegyzés: Nincs »→



Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Vas. Márc. 19, 2017 3:36 pm írtam neked utoljára



Teahouse to the Red Lion





Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Teahouse to the Red Lion
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: