☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Belvárosi utcák

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Csüt. Nov. 16, 2017 8:44 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Ophilia
A biztonság gyáván kerül téged


Az én szerencsémre a figyelmet el tudom terelni és a földön vonszolt férfi ezt ki is használja. De szerencsétlenségemre, a másik fickó látja ennek a kárát. Látom, ahogy a fickó villámgyorsan kapja elő tőrjét és egy erőteljes mozdulattal a ónfekete szemű hátába vágja.
Ekkor már útban vagyok feléjük, puha lépteim zaját elfedi nyugodt, mégis erőteljes hangom.
- Ne! - kiáltom, s valamiért egyik karomat előre kinyújtom. Mégsem veszem el a férfitól a kést, így a művelet végbemegy. Hallom, ahogy a penge utat tör magának a csontok között. Csigolyáin sikolt az acél rideg pengéje, idegei szakadnak. A démon szállt test fájdalmasan kiált fel, majd elhallgat.
- Ne, ne, ne… - suttogom már csak, ahogy közelükbe érve futtámba térdelek le a sérült mellé. Pontosan tudom, hogy nem hallhat meg. Se menny, sem a pokol nem várja már a kósza lelkeket. A fájdalom… mégis belé fog hasítani. Csupasz kezemmel szorítom el a sebet, tudva, hogy hasztalan az egész.
A város lámpájának fénye tompán csillan meg a véres pengén, mely most úgy tolakodik látóterembe, mint egy nem kívánt vendég.
- Szép penge - jegyzem meg, kissé nagyot nyelve. Nem fedhetem fel valódi kilétem. - Azonban ez egy ember. Benne egy démonnal, nem épp a legjobb módját választottad, hogy kiűzd belőle… Mondd… nem hallottál még a démoncsapdákról? Rúnákról? Ördögűzésről? - kérdezem tőle hitetlenkedve, felemelt tekintetem az övéibe fúrom. Hangom nyugodt, már-már közönyös. Az alant elterülő férfi pár fájdalmas lélegzet után kimúlik.
- Ami azt jelenti, hogyha a benne lévő démon még él, akkor új gazdatestet fog keresni - állok fel gyorsan. Igazából még hiheti is, hogy egy vadász vagyok, végül is miért is ne? Ez a város lényegében űzi a magamfajtákat is. Mégis melyik eszement angyal mászkálna itt önként? Na látjátok.
- Tudsz démoncsapdát rajzolni? - állok a fiú elé. Testem vibrálása érződik. Egyszerre futnék megcsinálni a csapdát, felkészíteni a testet az újjáéledéshez, segítséget kérni valakitől. - Egyáltalán hogy gondoltad, hogy egyedül képes leszel megbirkózni vele? - kérdem enyhén félrehajtott fejjel. Hangom inkább érdeklődő, mint számonkérő.

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Szer. Nov. 15, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & ophilia
i don't need your help

Lehet, hogy mások számára őrültségnek tűnhet, amit csinálok. Na, jó nem tényleg őrültség. Egyes-egyedül egy démon után eredni. De nem vagyok annyira kétségbeesett figura, mint az elsőre tűnhet. Az apám pontosan arra nevelt, hogy még a legrosszabb helyzetekből és próbáljak meg valamilyen szinten kikuszálódni. A nyakam köré tekeredett lánc azonban valahogy szűkíti a lehetőségeimet. Nem csak azért, mert nem vagyok olyan helyzetben, hogy ebből előnyt kovácsolhassak, de az oxigénhiány is hamarosan fellép majd az agyamban aztán pedig végképp nem fogok tudni gondolkodni. Hiába szorul a kezem a láncra, hogy megpróbáljak egy kis lyukat préselni a nyakamhoz, hogy legalább levegőt tudjak venni az egész reménytelennek tűnik. Na, de nem adhatom fel. Elég nevetséges lenne ilyen körülmények között kipurcanni.
Azonban egy furcsa, kedves hang töri meg a szenvedésemet. Na, még a végén már rég meghallgattam és valami angyal igyekszik magához csalogatni. Hát abból aztán nem kérek. De kell egy kis idő, mire rájövök, hogy senki nem csalogat, nem szólítgat. Hanem úgy társalog a démonnal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Fel sem tudom fogni, de nem is akarom. Ahogy érzem, hogy a lánc egy kicsit lazul a nyakamon ki is használom az alkalmat és az apámtól kölcsönvett angyalpengét a démon hátába mélyesztem azon a ponton, ahol át lehet vágni valakinek a gerincét és a szívét egyszerre. Remek születésnapi ajándék volt. Most pedig tökéletes hasznát vettem.
- Táncház? Komolyan? - Még csak most kezdtem úgy igazából feldolgozni, hogy mi is zajlott le az előbb. Oké, hogy jól jött az elterelése, mert abban a helyzetben éppenséggel nem igazán akart eszembe jutni semmi, de meg kell mondanom, hogy elég érdekes elterelésmódot választott. Nem hiába működött a démonnál. Valószínűleg neki is ugyanaz futott át az agyán, mint most nekem. Hogy mégis mi a fenéről zagyvált tulajdonképpen?!
- Mondanám, hogy hálás vagyok akármi is történt az előbb, de... Kézben tartottam a dolgokat. - Na, jó nem teljesen, de biztos vagyok benne, hogy még azelőtt talpra álltam volna, hogy meghalok. Azért már én visszajöttem volna körberöhögni magam kétszer, ha ilyen körülmények között halok meg.


♥️

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Hétf. Nov. 13, 2017 12:49 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Dommiel & Ophilia
A biztonság gyáván kerül téged



A világ sose élt még meg ily sötét napokat, mint manapság. Végignéztem Atyám miként bünteti a világot hibáiért. A szabad akart már számos alkalommal a világ vége felé sodorta az emberiséget, de ehhez hasonlót… Még sohasem láttam. Az emberek teljesen kifordultak magukból. De nem csak ők, minden megváltozott.
Szóval a Sötétség mégsem csak egy legenda, ahogy egykoron azt gondoltam. De hát mégis honnan vélhettem volna, hogy létezése való?
Ez igazán egyszerű te ostoba Ophilia. Ahol van jó, ott van rossz is. Az örök egyensúly. Mindig is ott lebegett a fejünk felett, hogy Atyámnak megvan a sötét oldala is. Lám, most mutatja meg, hogy miként képes pusztítani. Egyetlen csettintéssel képes lenne világunkat megsemmisíteni. Mégsem teszi.
Gondolataimba merülve lépkedek a sötét utca kövén. Gyér világítás hol megnyújtja, hol pedig összezsugorítja árnyékomat. Tekintetemmel az eget kémlelem, az ezernyi csillagokat, majd visszafordítom a koszos aszfalt felé.
Nem teszi, de miért nem? Szenvedésünket akarja? Atyánk miatt? S ő? Ő mit akar?
Fejemet megrázva a talpam alatt megrázkódik a föld, tőlem balra hatalmas robbanással dől össze egy szent épület. Tekintetem arra emelve a mosolyom, mely valamiért az arcomon maradt gyorsan hervad le. Már fel sem tűnik, hogy futó lépésben közeledek a helységhez.
Volt benne valaki? Számít az ma már?
Igen. Még ha a halál megszűnt létezni a halandók körébe a fájdalmat érzik.
A törmelék hatalmas robajjal nyit utat két alaknak. Egy férfi hátrál felém, kezébe vastag lánccal…. A köré pedig egy nyak tekeredik. Hozzá természetesen tartozik egy fej és egy törzs is.
- Öhm, elnézést - szólítom meg a támadót, egyre közelebb érve hozzájuk. Erőm sose volt valami nagy, de az utóbbi időben még az a kevés is mintha elszállt volna - Mondja csak tudna segíteni - mosolygok rá, beszélve gondtalanul, mintha fel sem tűnne, hogy mit művel. Szemei olajfeketék. - Van nem messze innen egy táncház, azt mondják, hogy manapság ott mulat a fiatalság - tekintek körbe kissé tehetetlenül, mintha nem is tudnám, hogy merre is kellene mennem.
- Meg tudná mondani, hogy merre? Valami… Káoszház a neve, úgy rémlik, de nem vagyok benne biztos. Kevés a lélek erre, gondoltam netalán útba tudna igazítani - mosolygok rá kedvesen, s mit ád ég? Az embert szállt démon leesett állal fordul felém. Lánc szorítása a kezébe enyhül. Arcáról leolvasható, hogy nem tudja hova tenni kérdésemet. Lassan még végig, hogy tényleg jól hallja-e szavaim.

Dommiel Sloan
WHISPERING AMEN
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
13
☩ Keresett személy :
not yet

Vas. Nov. 12, 2017 1:57 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



dommiel & ophilia
i don't need your help

Az, hogy valaki egy olyan világba születik bele, ami már magában hordozza a pusztulás magját és, hogy meg is éli, hogy hasonló történjen az két külön dolog. Mikor megszülettem a világ már önmagában hordozta a sötétséget és a szüntelen háborút jó és rossz között. Sosem kellett azon gondolkoznom, hogy mi lett volna, ha mert nem igazán tudom összehasonlítani az előtte és utána képeket. Nem éltem abban a világban. Persze megannyi történetet hallottam az idősebbektől, de valahogy az apám számára, mintha jobban imponált volna ez a világ. Itt az erő volt, ami mindig is dominált. Ha gyengének mutatod magad, akkor abban a pillanatban áttaposnak rajtad. (...)
Arra azonban sosem gondoltam, hogy egyszer majd a saját szemeimmel kell látnom a születésem előttihez hasonlót. A káosz, a félelem, ami mindenkinek a porcikájába belopta magát vérfagyasztó volt. De nem volt lehetőség arra, hogy sokáig ámuljak és bámuljam a káoszt, ami készült teljes egészében bekebelezni a világot magának. Segítenem kellett. Ott, ahol éppenséggel tudtam. Ha akarjuk, ha nem el kell ismernünk, hogy a világ sötétebb lett a történtek óta. Valami megváltozott. De pontosan az ilyen helyzetekben nem hátrálhatunk meg és kell még erősebb csapást mérnünk az árnyak között megbúvó szörnyetegekre. A mai napon úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha egyedül indulok útnak, mert legutóbbi alkalommal, amikor Alex-el együtt keltünk útra kis híján meghaltunk. Azt pedig nem tudnám elviselni, ha miattam halna meg. Nekem pedig amúgy is szükségem volt arra, hogy egy kicsit kieresszem a gőzt és mi lehetne jobb megoldás erre, mint egy démonnal táncolni?
Egy két ütést még sikerült is bekapnom, ami pont elég volt ahhoz, hogy úgy érezhessem még mindig élek. Nem pedig a pokolban ragadtam, mert igazából a templom, amiben tartózkodtunk teljes egészében rám szakadt. Vagyis ránk. (...)
Egyetlen egy rossz lépés. Túl lassú reakció. És már meg is van a hiba. Valami láncféleség öleli körbe a torkomat, szinte megakadályozva minden lehetőségemet a szabadulásra. De nem adom fel. Engem aztán nem fog egy nyamvadt démon egyetlen egy hiba miatt eltenni láb alól. De nem ám!  

♥️

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Aug. 16, 2017 3:39 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Talking to you makes my day
Ophilia & Loriel

Ophilia szavai őszinte mosolyt csalnak az arcomra.
- Örülök, hogy így látod. S ígérem, mindenképp meg fogom tartani. - bólintok, tekintetem egészen elmélyül angyaltársaméban. Honnan eredhet ez a sok kedvesség? Mi lehet a titka, amivel ilyen könnyen felrázhat másokat a kétséges érzelmek kavalkádjából? Hiába volt eddig kevésbé jó véleményem magamról, s hiába kételkedtem önnön képességeimben, Ophilia rávilágított, hogy van mit becsülnöm magamban. Még így is, hogy nem ragadtam meg a lehetőséget, amikor feljebb léphettem volna a ranglétrán.
- Ez a teher sokkal nehezebb, mint gondolnád. Hiába lehetek kiváló a túlélésben, ha ennek az ára.. A magány. Aki minden áron át akar vészelni egy nehéz időszakot, könnyen elfeledkezik arról, hogy milyen jó érzés, ha nem kell egyedül küzdenie. Én már rég elfeledtem... S csak ilyenkor jövök rá, amikor végre hosszasan beszélgethetek valakivel, hogy mennyire üdítő más társaságát élvezni. - sóhajtok fel. Az évek során már egészen hozzászoktam az egyedülléthez, de így is gyakran adódnak napok, amikor megőrjít a hatalmas csend, ami körülvesz. Az az üvöltő csend, ami másokban félelmet kelt.
- Ha mi nem leszünk önzők, hát majd más lesz az. Valaki mindig csak önmagát fogja előtérbe helyezni, a többieken pedig könnyűszerrel áttapos. Ennélfogva mi hiába törődünk mások sorsával, ha azok csak a sajátjukkal foglalkoznak. Kegyetlenül hangzik, s egy angyalnak sose szabadna ilyeneket mondania, de... Sajnos ez az igazság. Legalább is az alapján, amit a Földön töltött éveim során tapasztaltam. Hiába törődünk valakivel, ha az illető nem képes önmagán túlra látni. - lehajtom fejemet. Hiszek abban, hogy ez változni fog, de oly sok negatív élmény ért már az emberek között, hogy... Képtelen vagyok most másképp gondolkodni. Még ha ezzel saját elmémet terhelem is le.
- Nálad optimistább angyallal még nem találkoztam, Ophilia. - mosolygok rá - Jó érzéssel tölt el, s kívánom, hogy sose veszítsd el ezt a tulajdonságodat.
Ha szükség van valakire, aki biztat, támogat, és felhúz a szakadék mélyéről, Ophilia a legjobb választás. Kiválóan bánik a szavakkal, meggyőző és okos. Tudja, mikor mit érdemes mondani, kétség se fér hozzá, hogy az egyik legjobb szónok. Büszke vagyok rá, hogy a barátomnak tudhatom.. A testvéremnek.
Hiába látom társamon, hogy valami nyomja a lelkét, nem teszem szóvá a dolgot. Ismerem annyira, hogy tudjam, ha el kívánja mondani, úgyis megteszi majd. A múltat hiába felhozni pedig felesleges ostobaság lenne.
Határozottan kijelentem, hogy teljesen nyugodt vagyok, habár a vak is láthatja, hogy ez hazugság. Harcos ösztöneim nem hagyják, hogy higgadtan kezeljek egy olyan helyzetet, amiben veszélyt érzek. Mindig ezeknek köszönhetem, hogy életben maradtam, nélkülük felkészületlenül érne minden ellenem fordított támadás. Így legalább biztos, hogy győztesen kerülök ki a harcból.
Az a fránya nyúl összezavar. Egy pillanatra sikerül megnyugodnom, mintha csak ennyi lett volna az egész. Ezáltal egészen váratlanul ér a két démon támadása, az már viszont kicsit se lep meg, hogy először Ophiliát célozzák meg. De mégis honnan tudhatnák, hogy ő nem katona?
Nincs sok időm ezen gondolkodni, így inkább sebesen átváltok harci üzemmódba. Eleinte mindkét támadó engem vesz célba, mivel Ophiliát egy csapással lefegyverezték. Az egyikükkel majdnem sikerül végeznem, s mialatt a másik démonnal küzdök, az előbbi egyenesen angyaltársam felé indul, ő azonban ügyesen távol tartja magától az ocsmányságot a tér manipulálásával - ezzel magának és nekem is időt nyerve. Az alattam vergődővel végzek, viszont előtte sikerül eltalálnia a vállamon. Mivel a seb nem indul gyógyulásnak, ráadásul eléggé fáj, merem feltételezni, hogy a démonoknál lévő fegyverek kimondottan ellenünk készültek.
Miután mindkét pokolfajzatot elpusztítom, Ophiliához sietek. Pengémet nem teszem el, mivel még nem érzem teljesen biztonságosnak a terepet, szabad kezemmel pedig felsegítem társamat. Egyből elfog az aggodalom, hiszen láttam, ahogy egy fának csapták azok a dögök.
- Nagyon megütötted magad? Ugye nem sebesültél meg sehol? - kérdezgetem, miközben az arcát fürkészem, bármiféle sérülés után kutatva. - Nem volt olyan nehéz megölni őket, valószínűleg alsóbbrendűek voltak. Viszont tudták, hogy itt vagyunk... Nézd meg a fegyvereiket. - biccentettem a démonok felé, majd jobbomat rászorítottam sérült vállamra. Ujjaim jobban rászorultak az angyalpengémre, állkapcsom megfeszült idegességemben.

Towers of the void ⁞ 648 ⁞ Bocsánat a késésértˇˇ ⁞ @


Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Szer. Aug. 09, 2017 7:02 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Loriel & Ophilia
I''m here for you


- A figyelmed sose lankad Loriel, s ez igazán ritka adottság, még a mi köreinkbe is. Tartsd meg eme jó szokásodat, s úgy vélem, nem lesz gond a továbbiakban. Hisz láthatod, most is könnyűszerrel helyt állsz a világban, pedig oly egyedül voltál - hajtom oldalra a fejemet, kedves mosolyommal az arcomon tekintek reá. Oly esetlennek tűnik, s sokszor annak is állítja be magát, holott sokkal több van ennél benne. Ha… picit jobban bízna magában, sokkal magasabbra tornázhatta volna fel magát az évszázadok folyamán, mint egy egyszerű katona.
De hát hiába mondtam neki, ugyanígy beszélhetett ő is hozzám, amikor felajánlottak egy őrangyali pozíciót.
- A mi vállainkat mindig is teher fogja nyomni - nevetek fel halkan. - De jusson eszedbe ilyenkor, hogy erre teremtetünk. Ne engedd, hogy összenyomjon, hanem csak seperd le. Minél többet aggódsz a dolgokon, annál jobban azok megfertőzik mindennapjaidat - adok számára ismét egy jó tanácsot. Olykor képmutatónak érzem magam, hisz én ezeket mégis honnan tudhatnám. Láttam őket, leírtam őket, de… Sose tapasztaltam őket.
- Tévedsz. Mi nem lehetünk önzők. Önzetlennek kell maradnunk ezekben a nehéz időkben is. Atyánk miatt, magunk miatt. Képviselnünk kell azt, amit az elmúlt évezredekben is. Csak azért, mert Gabriel és Michael egymásnak estek nem jelenti azt, hogy nekünk is emberként kell viselkednünk Loriel. Nehéz összeegyeztetni a túlélést, az emberek védelmét a démonoktól és a mostani helyzetünket. Belátom ez meghaladhatja sokunk képességét. Mégis kérlek arra, hogy ne gondolkozz ekképp - mosolygok rá kedvesen újra. Tudom, hogy Atyánk egyszer visszatér és visszaáll a régi rend. Még akkor is, ha nem lesz már minden ugyanaz. Akkor is ha sokunk bukottá válnak - tán közöttük én magam is. Még is szeretném, hogy minél többen átvészeljék ezt az egészet, anélkül, hogy megtörne hitük az Úrban.
- Ez egyáltalán nem furcsa. Mi a békét képviseljük. Azért harcolunk, hogy a jó lelkeket megvédjük. A jó cél érdekében tesszük mindezt, nem pedig a pusztításért. Teljesen ésszerű, hogy mindketten erre vágyunk, s tényleg hidd el: nem vagyunk egyedül eme gondolattal - s valóban. Számos oly angyal van, kik egyik oldalt sem akarják képviselni, mert nem tudnak azonosulni értékeikkel. Kik még hűek Atyánkhoz, kik az ő parancsait teljesítik még a távollétük alatt is.
Csak megmosolygom szavait, s remélni tudom csak, hogy elmémbe nem lát bele. Ahogy emlékeimbe sem, melyet egyelőre mindenki elől rejtegetni óhajtok. Nem lenne jó, ha kitudódna egyelőre, mily kapcsolatokat ápolgatok bús magányosságomban.
Higgadtságára csak kérdőn vonom fel szemöldökömet. Nem nagyon tudok olvasni a reakciókból, de azt igenis leszűröm, hogy jelen állapotban minden, csak nem nyugodt és nem higgadt. Ez pedig baj, nagy bajhoz vezethet.
Ahogy az is, ha túl óvatlan vagy. Hiába hallom az ágak ropogását későn fordulok hátra, védekezni már nem tudok. Halk nyögéssel támaszkodom alkaromra, borzas hajam az arcomba lóg. Még időben tudom figyelmeztetni harcos társamat. Amíg ő az egyikkel foglalkozik, addig a másik felém közelít.
Most mégsem vagyok védtelen. Megnyújtom a közöttünk lévő tért, így hiába jön felém, én egyre távolabb és távolabb kerülök tőle. Sőt, meghajlítva azt, lassan mellé kerülök.
De nincs rá szükségem, hisz a segítség gyorsan jön.
Hálásan tekintek fel az őzikeszemű védelmezőre.
- Köszönöm igen - fogom meg a kezét, s állok fel lassan. A tér visszaáll az eredeti állapotába, s én végignézek a két démonon. Letérdelek az egyik mellé, keresek valamit, mely segítségemre lehet, hogy kik lehetnek ők. - Meglehet, hogy csak alsóbbrendű démonok. New York most mindenki számára kihívást jelent. Egyikünket sem tűrnek meg itt - mondom nyugodtan, zilált hajamat kisimítva arcomból.


Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Aug. 07, 2017 2:03 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Talking to you makes my day
Ophilia & Loriel

Sötétkék szemeim - melyek olykor zöldesen hatnak a fényben - ide-oda cikáznak a minket körülvevő fák és Ophilia arca között. Elmém tele van kérdésekkel, gondolatokkal, melyek szüntelenül nyugtalanítanak, s mégse engedhetem meg magamnak, hogy válaszok után kutassak. Feladatom van, méghozzá nem is egyszerű. Nem szakíthatok időt olyan dolgokra, amelyek még várhatnak akár ezer évet is.
- És ez az az ellentmondás, amellyel nekünk minden nap meg kell küzdenünk. Hallgatnunk kell a feletteseinkre, ugyanakkor mindig szükségünk lesz önálló harci taktikákra is. A feladatunk lehet az, hogy győzzük le az ellenfeleinket, de ha nincs meg a hozzá szükséges háttértudás, a csatatéren százával mészárolnának le minket. Mialatt egy ellenféllel küzdök, mindig végig kell gondolnom fejben, miként küldhetem őt a földre. Ha csak ész nélkül támadnék, kiismerné a mozdulataimat, a harcmodoromat és ezáltal könnyűszerrel végezne velem. - fejtegetem tovább a gondolatmenetet, szavaimban hallani a sokévi tapasztalatot. A kiképzésem alatt sokszor estem eleinte abba a hibába, hogy harcostársamra támadtam hezitálás nélkül. Nem figyeltem meg, melyik lábával lép először, milyen a testtartása vagy épp a taktikája. Csupán lendítettem felé fegyveremet, mintha a harc ilyen egyszerű volna. Fiatal voltam és buzgón vágytam a háborúzásra.
- Én is, habár sokszor ez a képesség nagy teher. - sóhajtok fel, arcomat melegség önti el, ahogy Ophilia végigsimít rajta. Sose fogok teljesen hozzászokni az efféle kedvességhez. - A túléléshez gyakran önzőnek kell lennünk, saját magunkat kell előtérbe helyeznünk. Elvégre erről szól ez az egész, nemde?
Angyaltársam mindhiába próbálja takarni, látom rajta, hogy valami nincs rendben. Csak arra tudok gondolni, hogy egy emléktöredék a múltjából eszébe jutott, s most ez zaklatta fel ennyire. Akármi is legyen az, inkább nem kérdezek rá. Tudom, hogy a múltat hánytorgatni nem érdemes, hiszen azon már nem változtathatunk, ami megtörtént.
- Talán. - egyetértőn bólintok, hisz gyakran megesik, hogy alábecsülöm magam. Hiába vagyok tisztában a képességeimmel, mindig találok magamban valami hibát. - Ennek őszintén örülök. Ideje lenne már, hogy valaki fellépjen a béke nevében... Még ha ez egy harcos angyal szájából furcsán is hangozhat, csak remélni merem, hogy ennek hamar vége lesz. Nem egymás ellen kellene az erőnket használnunk. - ráncolom a homlokomat. Bárhogy is alakul majd, én kész leszek harcba szállni. Ha pedig arra van szükség, hajlandó vagyok hosszas beszédekben érvelni a békéért, még ha azelőtt effélét sose tettem. Megtanulom, hogy kell meggyőzően formálni a szavakat, hogy aztán az ügyem mellé állíthassam a többséget. S ha már erre képes leszek, akár Nathaniel érdekében is szólhatok az angyalok előtt. Bizonyára megfontolnák a mondanivalómat.
- Akkor pedig visszaállhat majd a régi rend. Nem kell úgy tennünk, mintha elviselnénk egymást... - megkönnyebbültséggel tölt el, hogy nem fog ez a kényszerszövetség örökké tartani - Egyelőre. Addig igyekszem megőrizni a hidegvéremet. - jelentem ki kissé szárazon.
Igencsak nehéz kérés, hogy kezeljem nyugodtan a mostani helyzetünket. Démonokkal szövetkezni? Ostobaságnak tűnne, ha nem lennének a körülmények ilyen szörnyűek.
- Furcsa, hogy épp most bukkannak fel... - szólalok meg valamivel halkabban, hogy épp csak mi ketten halljuk.
Mély levegőt veszek, s a zaj forrását figyelem, meredt tekintettel.
- Higgadt vagyok. - kezem ökölbe szorul, persze nem mondanám, hogy tényleg lenyugodtam. Ha veszélyeztetve érzem magam, azonnal előtörnek belőlem az önvédelmi ösztönök, s ilyenkor eszemben sincs fegyelmezetten megvárni, mi történik. Azok az idők már elmúltak.
Amikor azonban a bokorból egy nyuszi ugrik ki, hatalmas kő esik le a szívemről. Igazán nem úgy terveztem a mai napot, hogy összeverekedjek bárkivel is. Természetesen ha erre kerülne sor, megállnám a helyem, de jobb a békesség.
A következő pillanatban azonban kénytelen leszek az előző kijelentésemet félretenni. Jobb a békesség? Fenéket!
Ugyanis Ophilia hirtelen egy fának vágódik, én pedig szélsebesen fordulok meg, hogy szembekerüljek az ellenféllel. Vagyis ellenfelekkel, tekintve, hogy ketten vannak. Démonok. Ennyit arról, hogy segítenünk kell egymásnak...
Az egyik démon tőrrel próbál meg leszúrni, szerencsére épp időben fordultam meg, és így könnyedén elkapom a kezét. Erős szorítással öklét a tőrrel együtt a démon mellkasa felé irányítom, ezzel voltaképpen önmagát szúrja le. Mindezt néhány másodperc alatt teszem meg, így a másiknak nincs sok ideje reagálni, mielőtt egy rúgással a földre taszítom. Szerencsére mindig tartok magamnál egy angyalpengét, csak a biztonság kedvéért, így azt most elő is veszem, és egyenesen a padlót fogott démonra vetem magam. Vergődik alattam, sikerül is kissé megkapnia a vállamon egy tőrrel, amit magánál szorongatott. Kisebb nyögés tör fel a torkomból, de hamar kapcsolok és a két szeme közé döföm a fegyveremet.
Ez idő alatt a másiknak valahogy sikerül feltápászkodnia, valószínűleg nem tudtam elsőre jó helyre döfni. Egyenesen Ophilia felé tart, rám egy pillanatra se figyel. Nem túl okos lépés, hiszen így sikerül kirántanom az előző fejéből a pengémet, amit aztán egy jól célzott dobással a hátába küldök.
Ziláltan indulok angyaltársamhoz, közben kihúzom a földön heverő démon testéből az angyalpengét.
- Ophilia... Jól vagy? - nyújtom felé szabad kezemet, hogy felsegíthessem.
Démonok itt? Mi a fenét kereshettek errefelé?

Towers of the void ⁞ 791 ⁞ Remélem tetszik :3 ⁞ @


Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Szomb. Aug. 05, 2017 11:17 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Loriel & Ophilia
I''m here for you


Elnézve Lorielt akaratlanul is végigfut elmémen, hogy az emberek pont hozzá hasonlóan képzelnek el bennünket. Atyánk angyali gyermek arccal ajándékoztatta meg, melyet így, félrehajtott fejjel nézve, tökéltesnek is mondható faragása. Képes bizalmat ébreszteni az emberekben, ugyanakkor gyanújukat is elaltatja. Elnézve történetét, ezt mindig remekül is tudta hasznosítani.
- Mindazonáltal szükség van oly katonákra, kik vakon követik feljebbvalóik parancsait. Sokszor számít, hogy ne kérdőjelezzék meg a döntéseket. Ugyanakkor arra is, hogy néha ezt megtegyék, a harcos önálló utat járjon, ha a szükség úgy hozza - s sajnos mostani állapotunk pont ilyen. Van, kik vakon követik hol Gabrielt, hol Michaelt. S vannak olyanok, kik egyiket sem választják, kik továbbra is Atyánkhoz hűek. Vagy épp olyanok, mint Loriel, ki teljesen el volt zárkózva a világ eseményeitől. Vajon mennyien lehetnek még hozzá hasonlóan?
- Örülök, ha azzá tudsz válni - simítok végig az arcán barátságosan. Érdekes, ha én érintek meg valakit, az mennyire természetes számomra, de ha egy testvérem teszi ezt?
Látom arcán a megrökönyödést, hogy nem tudja hová tenni reakcióm. Igyekszem felvenni régi mosolyom, ám az inkább csak zavart mása a megszokottnak. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy hova fajult helyzetünk? Hogy miként megy ellen testvér a testvérnek? Tudnia kellene, mégsem akarom, hogy még ráébredjen háborúnk valódi arcára.
- Lebecsülöd magad - kezdek bele halkan, ajkaim immár újra mosolyra váltanak. - S nem vagy egyedül. Vannak még hozzánk hasonlóak, kik nem foglaltak állást egyik oldal mellett sem. Cassael, Raguel… Ramiel, ahhoz képest, hogy Michael seregét erősíti ő sem kíván testvére ellen harcolni, a békét keresi. S minél többen vagyunk, annál többet tudunk tenni annak érdekében, hogy eme háború békével érjen véget - mosolygok rá magabiztosan és határozottan. Tudom, hogy ennek csak ez az útja maradhat. Atyánk nem fog minket cserben hagyni, ha még az embereket ki is irtják… Nem, az nem lehet. Nem engedheti, hogy szeretett lényei ily véget érjenek. Hogy minden elölről kezdjenek.
- Utána úgy is ellenségei leszünk újra egymásnak - mosolygok rá megnyugtatóan, mégis elönt újra egy pillanatra a komolyság. Visszaemlékszem nemrég tett önálló kirándulásomra s a találkozómra a Pusztítással. - Bármennyire is szomorú túl kel tennünk büszkeségünkön és egymás segítésére sietnünk - mondom halkan, egy pillanatra eltekintve mellőle a csendes és elhagyatott parkot figyelve.
- Ez így van - emelem rá újra csak tekintetem. - Számunkra nincs kezdet és vég, csak a jelen van. Elbukhatunk, de felállunk. Tovább megyünk előre. Nem a dicsőségért, vagy Atyánk jóindulatáért, hanem, mert így látjuk helyesnek. A harcos cselekszik és csak a bolond az, ki reagál a cselekvésre - habár magam nem vagyok harcos. Valahol mégis… Harcolok Gabriel és Michael eszméje ellen, ha fizikailag nem is vagyok képes rá, hát akkor az elmémmel teszem ezt. Nincs más fegyverem, mint a nyelvem. Ezt kell hát használnom.
Azonban helyzetünk attól tartok témaváltást igényel.
Kószán bólintok Loriel szavaira.
- Attól tartok ez így van - felelem neki vontatottan, nagyot nyelve. Akaratlanul is eszembe jut Stamiellel való találkozásom. Akkor sem tudtam magam megvédeni a szerencsén múlt, hogy csak annyival megúsztam. De ha emberek vannak bajba, félre kell tennem mindent és segítenem a mellettem álló harcosnak.
A reccsenésre fordulok én is hátra, de semmit sem látok. Óvatosan érintem meg Loriel vállát.
- Maradj higgadt, ne engedd, hogy a düh elöntse elmédet - persze tudom, hogy könnyebb beszélnem, de muszáj megőriznünk higgadtságunkat. A bokor halkan megzörren és…
Egy apró nyuszi ugrik ki belőle ki fejét félrehajtva tekint ránk. Halkan fújom ki a levegőt tüdőmből és fordulok vissza.
Hirtelen egy alak jelenik meg előttem, időm sincs, hogy reagáljak rá. Látom, ahogy szemei feketévé váltak. Egy erő taszít meg és lök hátra. Érzem, hogy egy fának csapódok és lassan csúszok le rajta. Két démon áll Loriellel szemben, a másik épp őt készül hátba szúrni egy tőrrel.
- Lor… -kiáltom fájdalmasan neki.


Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Aug. 03, 2017 2:26 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Talking to you makes my day
Ophilia & Loriel

Szemeim Ophilia szavai hallatán enyhén felcsillannak. Örömmel hallom, hogy ugyanazon a véleményen vagyunk, enyhén bólogatni is kezdek, mielőtt belevágnék a mondandómba.
- Pontosan. Ha minden harcos csak fejvesztve lerohanná az ellenséget, könnyen kicselezhetővé válnának. Stratégia nélkül csak káoszba torkollna az egész csata. Habár így is mindig elég közel áll hozzá... - az utóbbit valamivel halkabban teszem hozzá. Az a sok vér, sikoly és szenvedés, a háború szörnyűségei még engem is képesek felzaklatni. Az ütközetek előtti éjszakákon soha nem tudtam pihenni, elmém folyamatosan kattogott a korábbról szerzett emlékeken, amelyeket képtelen voltam elfelejteni. A mai napig emlékszem minden halott arcra, a fegyverek csörgésére és a tűz perzselésére. Ezeket valahogy sose sikerült abba a bizonyos „fiókba” rejteni.
- Valóban. - elmosolyodok - És ahogy látod, sikerült is életben maradnom. Lassan a túlélés mesterévé válok, ha így haladok. - nevetek fel.
Nevetésem hamar elhal, látva Ophilia kissé zaklatott tekintetét. Úgy tűnik, érintésem valamit előrángathatott a múltból, de inkább nem kérdezek rá, csupán egy apró bólintással zárom le ezt a témát. Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni angyaltársamat.
- Míg ők egyre csak harcolnak egymással, az emberek világa szétesik. Inkább ezzel kellene foglalkozniuk, nem a nézeteltéréseikkel... De ez csak az én véleményem, természetesen. Egymagam pedig mit is tehetnék? - sóhajtok fel. Ha oda is állnék eléjük, a szavam semmit nem érne az övékkel szemben. Csak egy egyszerű katona vagyok, az én dolgom a parancsok teljesítése és nem pedig a tanácsadás. Arra ott vannak a nálam felsőbbrendű, eszesebb angyalok. Majd ők megteszik, amit kell.
- Szomorú. Valóban az. Démonokra bízni az embereket... Nevetségesen hangzik, de ha most ez az egyetlen jó megoldás, ám legyen. Meg kell békélnem ezzel a gondolattal, amíg rendbe nem jönnek a dolgok.
Ophilia hiába próbál megnyugtatni, ezúttal dühöm nem képes szertefoszlani. Kívülről úgy tűnhet, minden a legnagyobb rendben van, de belül szinte lángolok. A tehetetlenség mindig ezt váltja ki belőlem, s előbb vagy utóbb valamin le kell vezetnem ezt a sok feszültséget, ha nem akarok szétesni. Általában ilyenkor szoktam egy csendes helyre vonulni, ahol kiereszthetem a gőzt néhány amúgy is romokban álló bútor szétzúzásával. Utoljára körülbelül fél éve kellett ehhez folyamodnom, azóta semmi bajom nem volt.
- Csak remélni merem, hogy sikerrel jár. - ajkaim szélére apró mosoly húzódik - Egy harcos angyal a békében reménykedik. Furcsán hangzik, nem?
Tisztán emlékszem, régen mennyire vágytam a háborúra. Mindig tűkön ülve vártam, hogy végre csatába küldjenek, s ha épp nem volt rám szükségük, az időt gyakorlással töltöttem. Törekedtem a tökéletes technikára, a gyors és halálos csapásokra. Ennél lejjebb sose tettem a mércét.
- Talán ettől olyan különlegesek. Atyánk bizonyára azért is szerette őket annyira, mert rendkívül... Egyéniek. - az utóbbit jobban kihangsúlyozom. Valahol meg tudom érteni, Isten miért tartotta őket oly nagyra.
Mosolyom kiszélesedik, de ahogy Ophilia tekintetét fürkészem, egyre csak leapad. Valami tényleg nincs rendben, talán megint egy emlék miatt van ez az egész. Minden esetre nem merem megkockáztatni, hogy rákérdezzek.. Valószínűleg nem vidám dolog jutott eszébe, ha még az ő megrendíthetetlen vidámsága is tovaszállt egy pillanat alatt.
- Elbuktunk. De talpra kell állnunk, továbblépnünk... Egy nap úgyis sikerrel járunk, ha nem adjuk fel. - pillantásomat reményteli csillogás díszíti.
A hirtelen támadó csend egyre gyanúsabbá válik. Ez nem jellemző errefelé. Ophilia példáját követve magam is felállok, s tekintetemet a keselyű irányába emelem.
- Ahol dögevők vannak, ott kell lennie tetemnek is. - jelentem ki szárazon, miközben felveszem a szemkontaktust társammal - De bízom benne, hogy tévedek. Habár úgy tűnik, az az egy talált valamit.
Biccentek arra, amerre láttam az előbb az egyik keselyűt alászállni. Nem túlzottan biztató, hogy ily hirtelen felszívódott.
Amint reccsenés üti fülemet, azon nyomban a hang irányába fordulok. Valami lehet a közelben?
Ösztöneim egyből előtörnek bennem, s egy kisebb terpeszbe állva, mindenre felkészülten várok, tekintetem sebesen cikázik a fák között.
- Gyere elő, te dög... - suttogom magam elé. Fogaimat összeszorítva állkapcsom megfeszül, lassan kifújom a levegőt, miközben kezem ökölbe szorul. Lehet, hogy feleslegesen aggódom és nincs itt semmi, de jobb, ha nem ér váratlanul semmi.

Towers of the void ⁞ 655 ⁞ kicsit rövidebb lett, mint akartam x.x ⁞ @


Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Hétf. Júl. 31, 2017 8:42 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Loriel & Ophilia
I''m here for you



Fejem enyhén félrehajtva hallgatom szavait. Ajkaimra felkúszik a megszokott nyugtató mosoly, szelíd mosoly. Sokan vélték már úgy a történelem folyamán, hogy a harcosnak csak a fizikai erőhöz kell értenie. Pedig ez jóval túlmutat ennél.
- A gyalogok sokszor csak az előtte álló ellenséget látja és nem látja át a teljes sakktáblát. Amíg egy királynak az egészet figyelnie kell, az ellenségei körbeveszi és bármikor saját emberei csapdájába eshet - folytatom eszmefuttatását elmésen. - A fizikai erő fontos számotokra, de a taktika… néha ez az, mely nyereséghez vezethet titeket harcosokat - a stratégia mindig is fontos eleme volt minden háborúnak. Nem is véletlen, hogy a legtöbb harcot maguk az arkok vezették le. Mindazonáltal tudom, hogy Lorielben ennél több van. Ő nem pusztán egy gyalog.
Kérdésére mosolyogva hajtom le a fejemet. Nem neheztelek rá, hogy elfelejtette volna.
- A halál nem mást jelent számára, mint pimasz kihívást. Pedig az igazi legpimaszabb kihívás maga az élet - válaszolok kérdésére tekintetem újra ráemelve. - Meghalni mindig könnyebb, viszont életben maradni… - ezekkel a szavakkal búcsúztam el akkor tőle. S hirtelen eltelt 25 év. Örülök, hogy tudat alatt hallgatott szavaimra, és nem esett bántódása.
Érintése egy pillanatra kizökkent megszokott nyugalmi állapotomtól s tekintetembe egy pillanat erejéig zaklatottság uralkodik el. Nagy levegőt véve erőltetek magamra egy újabb kedves mosolyt.
- Persze - válaszolom nehezen, nagyot nyelve végül. Nem hazudok, tényleg jól vagyok, csak… Néha szeretném azt hinni, hogy Stamiellel való találkozásom csak egy rossz álom volt, hogy valóban nem vált olyanná, amilyenné, de…
- Nem eshet mindenki a másiknak. Sokszor ez az egész csak abból fakad, hogy képtelen a két oldal megérteni egymást. Nem hallgatják meg az érveiket, mereven elzárkóznak tőle. Testvér fordul testvér ellen. De ennek egyszer véget kell vetnünk. A megértés és a türelem itt kulcsfontosságú szerepet játszik. Nem szabad ártanunk egymásnak - hisz valami hasonlóra utalt nekem Raguel is, nem így van? Nem vagyok egyedül eme nézetemmel, tudom, hogy ő is mellettem áll.
Egyébként is, természetemből fakadóan képtelen lennék fegyvert emelni saját testvérem, saját népem ellen, de még Atyánk teremtményei mellett. A pusztítás nem a mi dolgunk, a miénk az újjáélesztés. Lenne.
- Sajnos ha Gabrielt nem állítjuk meg, ha az emberiség elpusztul, ezzel a gonddal nem kell foglalkoznunk, de ha mégis. A démonokat a pusztítás hajtja, a negatív érzelmek, a földi élet gyarlósága. Mindig is lesznek gyarlók, ahogy mindig is voltak. A jó sose létezhet a gonosz nélkül, az egyensúlyt fent kell tartanunk a világba. Ha a régi rendünk visszaáll, a mókuskerék újra indul. De én úgy veszem észre, hogy egyelőre ők az egyetlenek, kik képesek megvédeni testvéreinktől az emberiséget. S ez igazán szomorú Loriel - mosolyom itt egy pillanatra melankólikusabbá válik. Kezemet ökölbe szorult kezére simítom, megnyugtatás gyanánt. Nem szabadna neki sem így éreznie most irántuk. Az emberek úgy tartják, hogy mi vagyunk a bölcs lények a világba. Néha viselkedhetnénk így is.
- Én bízom abban, hogy Raguel szót ért velük. Ő a harmónia angyala a békéé - fűzöm még hozzá utolsó megjegyzésként. Többet jelenleg úgy sem tehetünk eme parkban ülve. A remény az, mi táplálhatja szívünket most.
- Persze, hogy azok - nevetem el magamat. - Ez a legszebb bennük. Mikor azt gondolnád, hogy kiismersz egyet, rögtön megcáfol mindent. Folyton fejlődnek, alakulnak. Olyanok, mint a folyóba ejtett kavics. Az idő mindörökké változtatja formáját -szorítom meg kezét óvatosan immár, vidám mosollyal arcomon.
De hogy tényleg ennyit tudnék segíteni nekik? Sokszor nem ezt érzem, mégsem kételkedek szavaiba. Fejemet újra lehajtva mosolyodok el.
- Köszönöm szavaid, ezek igazán jól esnek számomra - vallom be őszintén. Újabb szavaira újra csak melankólia lesz úrrá rajtam. Vagyis ajkaim legörbülése erről árulkodhat számunkra. - Egyedül lenni talán az egyik legrosszabb dolog, ami történhet velünk, hisz ez csak azt jelenti, hogy küldetésünket elbuktuk, az emberekre képtelenek voltunk vigyázni…
S talán még folytatnám is, ha nem támadna hirtelen csend és nem fedezném fel a keselyűket a közelben. Lassan állok fel és fordulok abba az irányba. Tekintetem összeszűkítem, s kattognak agytekervényeim.
- Köztudottan dögevők… - felelem angyaltársamnak pillantásom reá simítva. - Azt ajánlom, hogy nézzünk utána. Nem jó előjel, ha itt van. A park eme része kihalt, évek óta nem járt erre senki. Meglehet, hogy a régi állatkertből kiszabadult példányok azok, melyek most itt fészkelnek, de… - figyelem, ahogy az egyik jószág hangosan rikkantva bukik alá a földnek. A táj még mindig csendes. Túl csendes. Mögöttünk a fák közül halk ágreccsenés hallatszik…


Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Júl. 27, 2017 5:51 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Talking to you makes my day
Ophilia & Loriel

A sors feldobott egy érmét előttem. Rajtam áll, hogy elkapom e vagy hagyom leesni, s bárhogy is döntök, a lehetőségek száma mindkét esetben végtelen lesz. Ha megragadom az alkalmat... Jöhet az a sok ezer kérdés, amelyekre a választ már rég elfeledtem. Ha pedig nem élek vele, miértek és üresség lesz úrrá az elmémen. Viszont a végkifejlet mindenféleképpen ugyanaz lesz: kíváncsiságom egyre csak gyarapodásnak indul.
- Egyetértek. Egy harcosnak a saját tudásával kell gazdálkodnia, így ha nem tud eleget, elbukhat... Az pedig nem lenne túl kedvező se neki se pedig a népének. - bólintok - Oly sok dolog van, amire emlékeznem kellene, de nincs elég időnk arra, hogy mindet megbeszéljük. Ezért csupán egy dolgot szeretnék megkérdezni. Az utolsó találkozásunkkor egy nagyon fontos tanáccsal búcsúztál tőlem, s azt hiszem ezt én amolyan szabályként meg is fogadtam. Viszont amióta New Yorkba kerültem, szépen lassan feledésbe merült bennem, amit mondtál... Te még biztosan emlékszel, mi volt az.
Nagyon szégyellem magam, amiért pont ezt felejtettem el. Pedig tudom, hogy nagyon nagy szerepet játszott számomra a következő években, s most még csak nem is rémlik, mi volt az.
Szám széle enyhén legörbül, kívülről talán egy sértett hörcsöghöz lehetne hasonlítani arckifejezésemet. Nem tehetek róla, ezzel a formával áldott meg engem az Úr. Bizonyos esetekben hasznát tudom venni, hogy mindenki egy kedves, ártatlan lányt lát bennem, ezáltal nem kis meglepetést okozok az ellenfeleimnek. Kevesen számítanak arra, hogy egy harcos lapul eme ártatlan tekintet mögött.
Ophilia különösen reagál az érintésemre. Talán olyasmi jutott eszébe, ami számomra ismeretlen. Egy emlék, amiről én nem tudhatok, s ez furcsa érzést válthatott ki belőle. Persze csak találgatok, de először csak erre tudok gondolni. A múlt ezen oldalát azonban nem érdemes felhozni. Feleslegesen kavarnám fel a vizet, ami már évek, talán évtizedek óta mozdulatlanul áll.
- Minden rendben? - bukkan ki belőlem a kérdés, amit mindhiába próbáltam eddig visszafojtani. Csupán egy igent vagy épp nemet várok, nem szükséges kimagyaráznia, ha nem szeretné. Pillantásom némi aggodalomról árulkodik, s csak remélni merem, hogy nincsen semmi gond.
- Kívánom, hogy ezt a tulajdonságodat örökké őrizd meg. Manapság már kevesen vannak, akik így éreznek, a többség inkább egymásnak esik. - csóválom a fejem - Igen, bóknak hívják. - kuncogok - Pontosan. Még szerencse, hogy maradt néhány ilyen ember.
Elmosolyodom, s inkább nem is gondolok bele, micsoda káosz törne ki az ilyen személyiségek nélkül. Ők tartják össze a kétségbeesett népeket, türelemre tanítják őket. Már ha épp hajlandóak rá.
- Igen, tudom. De ha ennek az egésznek egyszer vége lesz, ismét fel kell velük vennünk a harcot. Most még védik az embereket, de mi lesz később? Ismét ellenük fordulnak, megrontják őket és sorban pusztítják el őket. - kezem ökölbe szorul, ismét egy goromba rágcsálóra hasonlítok. Talán kerek, kissé pufók arcom teszi... Nem tudom. Minden esetre azok számára, akik még nem ismernek eléggé, igencsak nevetségesen festhetek.
- Bízom benne. Csak épp abban nem, hogy hallgatni fognak rá. Ha már képesek voltak egymás ellen fordulni, s kirobbantani egy háborút, lehetnek olyan megfontolatlanok, hogy semmibe veszik Raguel szavait. - ennek gondolata pedig egyenesen bosszant. Lehet, hogy ha az ő helyzetükben lennék, ugyanilyen makacs lennék, de kívülállóként képtelen vagyok megérteni ezt az egészet. Miért van szükség harcra? Hiába vagyok katona, teljességgel kizártnak tartom, hogy angyaltársaimmal harcba szálljak. Épp ezért próbálok kimaradni az ő vitájukból, és az arany középúton haladni. Ha választanék közülük az azt jelentené, hogy saját fajtám ellen kellene küzdenem, de erre én sose vetemednék. Legalább is nem szívesen.
- Az emberek kifürkészhetetlenek... Nem találok bennük logikát. Tele vannak ellentétekkel, irányításuk bonyolult. - néha már abba is belezavarodok, hacsak beszélgetni kezdek az egyikükkel. Ha valami eszükbe jut közben, azonnal áttérnek arra a témára és el is feledkeznek arról, hogy honnan indult ki az egész. Gondolataik kuszák és zavarosak, s egyedül csak ők érhetik meg teljesen saját magukat, de még ez is nagyon ritka.
- Ne aggódj, sokan nem értik meg őket. De a te tapasztalataid és az a sok emlék, amit őrzöl... - itt tartok egy kis szünetet - De már az is épp elég, hogy a szavaiddal segíthetsz rajtunk. Sokat köszönhetünk neked. - mosolygok rá biztatóan.
- Talán már a részünkké is vált a magány. Sajnálatos, hiszen régebben mindig élveztem mások társaságát. Mostanában viszont gyakran érzem úgy, hogy egyszerűen nincs kedvem találkozni senkivel se. - követve Ophilia példáját, én magam is a földet kezdem fürkészni, mintha abban keresném a megoldást minden gondra.
- Keselyű? - pillantok fel - Ocsmány jószág. Mit kereshet itt?
Rossz előérzet fog el. Szokatlan jelenség ez a madár errefelé, tudtommal nagyvárosokba nem merészkedik be.

Towers of the void ⁞ 746 ⁞ bocsánat a késésért :c ⁞ @


Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Csüt. Jún. 22, 2017 5:32 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Loriel & Ophilia
I'm here for you


Szelíd mosollyal az arcomon fogadom szavait, fejem enyhén félrehajtom, mely hatására szőke tincseim engedelmeskednek a gravitációnak és a föld felé lódulnak. Szemembe lógó darabjait gyengéden simítom fülem mögé, élvezve a szél langyos fuvallatát.
- Az emberek mindenkire más hatással vannak. Pont, ahogy mondtad, a te dolgod a harc, amíg az enyém a tudás. Egy harcosnak nem feltétlenül a tudását kell gyarapítania, habár véleményem szerint ez is igen fontos. De erre itt vagyok én. Mondd, van valami, amire szeretnél emlékezni? - kérdem tőle kíváncsian, remélve, hogyha igen tudok segítséget nyújtani számára. Kivéve ha az elmúlt 25 évet nézzük. Mert akkor képtelen leszek rá.
Homlokomból kisimított érintésére enyhén megremegek. Emlékeket idéz fel bennem, nemrégről. Más érintése, más közegbe. Egy könyvtárba.
Mosolyom egy pillanatra vibrál, tekintetem elkomorodik.
- Természetes, hisz minden egyes testvéremért aggódok - tér vissza korábbi szelíd mosolyom - Köszönöm a bókot, azt hiszem ezt így hívják igazam van? Egy angyal mellett nem is maradhatna meg más, csak egy szelíd természetű, okos ember - nevetem el magamat könnyedén.
Sajnálom mindazonáltal, hogy így alakult a sorsa, ennyi viszontagságon kell átesnie. Hogy a földjüket pusztítjuk, de egyelőre mi magunk sem tudunk mit tenni annak érdekébe, hogy ezt megállítsuk. Vagyis én nem. Még nem. De hogy később képes lennék rá? Nem tudom, talán.
- A démonok… Ne ítélkezzünk oly elhamarkodottan. Kihasználhatnák helyzetünket, hogy nem figyelünk rájuk, hogy most az emberek azok, kiknek meg kell védeniük magukat tőlük. Mégsem teszik, sőt. Ha a hírek igazak, Lucifer démoni serege Michael egyezkedik. Megvédik az embereket, de ez érthető is. Szükségük van rájuk, hogy létezzenek. Talán ők a rosszak, minden jót elpusztítók, de ne feledd, hogy világunk felborult. Az emberek szemébe mi vagyunk azok, kik a sötétséget hozzák el és a démonok, kik a világosságot. Az egyensúly nem csak egykoron, de ma is képviselteti magát világunkba - fejtem ki hosszabban véleményem. Nem arról van szó, hogy magasztalnám a démonokat. Egyszerűen be kell látnunk, hogy most ők az okosabbak. Ezek csak egyszerű tények, lehet ezekkel vitatkozni, bánthatja önérzetünket - ha lenne ilyen - de attól még ez így van. Gabriel és Michael marakodása eddig fajult és…
- Egyelőre Gabriel és Michael elvakult. De talán Raguel… Ő az, ki képes lehetne szót érteni velük. Bízz benne - mosolygok rá, miközben figyelem hátradölő testét, s szórakoztat mérgesnek ható ábrázata.
- Igen, ez lehet az, mellyel irányítani tudhatsz egy halandó lényt - mosolygok rá, továbbra is kissé előre dőlve. Kezemet térdeimen támasztom meg, úgy engedem a szellőnek, hogy játsszon tincseimmel és most még szemembe fújó szálaim sem zavarnak. Amíg mindketten gondolatainkkal vagyunk elfoglalva tétován tekintek le a földre.
- Hasznos a tudás, ebben igazad van. De mivel nem ismerem az emberi érzelmek ezernyi skáláját, nem biztos, hogy minden egyes esetben képes vagyok a segítség nyújtásra. De hogy én hasznos lennék? - mosolyodom el egy pillanatra, s eszembe jutnak Cassael szavai, mielőtt elhagytuk volna a mennyet. - Reméltem, hogy az lehet a lent lévő társainknak. Repes a szívem, hogy azzá válhattam. Másra jelenleg amúgy sem lennék képes - tekintek rá, félig hátrafordított fejjel, gyöngéd mosollyal arcomon. Ez az a mosoly, mely nem tudom, hogy mikor kerekedett ajkaim szegletébe, de ami sose szűnik leolvadni róla. Csak nagyon ritkán.
Egy angyal képes volt ezt elérni.
- Tudod ez érdekes. Hasonlót tapasztaltam a Mennyekben is. Otthonunk kihalt, Gabrielhez hű angyalok alig látogatnak fel, akik fent is vannak, a magamfajtával nem állnak szóba. Érdekes, hogy ahogy ott is, itt is milyen magányos tud lenni a magunkfajta - gondolkozok el egy pillanatra tekintetem a földre szegezve újra.
Csak akkor kapom fel, amikor hangja kizökkent újra. Kérdésére körbe kémlelek. Valóban, sehol senki, s nem ez a legfurcsább. Ha az emberek nincsenek is jelen a természetnek megvannak a saját neszei, de most még azokat sem lehet hallani. Sem egy madár csiripelése, sem pedig apró állatok motoszkálása a bokrokban, falombokban.
- De… - felelem végül könnyedén, s egy éles rikkantás töri meg a csendet. - Keselyű - azonosítom be a madarat. - Nem messze tőlünk - állapítom meg és tekintetem Lorielére vándorol. Arcomon nyoma sincs aggodalomnak, avagy pániknak. Mintha ez is teljesen hétköznapi lenne.


Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Jún. 14, 2017 1:46 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

M
élyen beleszívok a friss levegőbe, amely szinte cirógatja az arcomat. Egy kisebb szélfuvallat seper végig az utcákon, beletúrva loknikba göndörödött hajamba. A kellemes időnek köszönhetően egészen nyugtató kint tölteni a napot. Eszembe jutnak a Mennyben töltött évszázadok, amik szintúgy ezt az érzést váltották ki belőlem, s ebben a pillanatban tudatosul bennem, mennyire is hiányzanak azok az idők. Amikor még angyaltársaim társaságát élvezhettem, s nem kellett azon aggódnom, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak a halandók.
Pillantásom ismét találkozik Ophiliáéval, mosolyát viszonzom. Hiszen ki lenne képes ellenállni ennek a kedves tekintetnek?
- Én nem lennék képes ennyi mindent megjegyezni. - sóhajtok fel - Én arra teremtettem, hogy harcoljak. Nem az én dolgom, hogy emlékezzek... De bárcsak képes lennék rá. Habár, ez a kevéske idő, amelyet itt töltöttem, sok mindent elfeledtetett velem. Az emberek rám ilyen hatással bírnak. Hát nem furcsa?
Homlokom enyhén ráncba szalad. Oly sokat foglalkoztam a halandókkal, hogy lassan én is egy lettem közülük. Már ösztönösen képes vagyok úgy viselkedni, mint ők, s könnyedén úgy teszek, mintha én magam is rettegném a természetfelettieket. Mostanra már senkinek nem jutna eszébe azt feltételezni rólam, hogy angyal vagyok.
- Tudok magamra vigyázni... - mosolygok Ophiliára, s közben szabad kezemmel eltűröm egy hajtincsét, amely az arcába lóg - De köszönöm, hogy aggódsz értem. - szám széle aprót rándul, mintha még szélesebbre akarna húzódni - Természetesen. Ráadásul meglepően jószívű. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ilyen kedves volna. Emlékeztet rád. Néha volt, hogy ő hozzá fordultam segítségért, ha a Nephilimmel problémák adódtak.
S ő mindig készséggel adott tanácsot, ha épp tudott. Volt, hogy órákon át csevegtünk, s mégse jutottunk semmire. Máskor azonban szinte azonnal sikerült kitalálnunk a megfelelő megoldást.
- A pimaszság még a legenyhébb kifejezés ezekre a szörnyetegekre. Mást se tesznek, csak káoszt okoznak, s a világon mindenhol pusztítanak. Tönkreteszik ami jó, szaporítják a rosszat, s az arcunkba nevetnek, mert mi egymás vérét ontjuk. Számukra ez az egész háború csak egy újabb esély, hogy minél több lelket lerántsanak a Pokol mélyére. Kár, hogy ezzel nem sokan törődnek manapság. Vissza kellene vágnunk, nem pedig a saját fajtánkat irtanunk. - összefonom a karjaimat magam előtt, s hátradőlök Ophilia mellett.
Mégis mit lehetne tenni, hogy végre az angyalok többsége is észrevegye a nagyobb bajt? Ha csupán egymagam állok eléjük, s figyelmeztetem őket, az mit sem ér. Ennél nagyobb hangon kell felszólalnom, ha el akarok érni bármit is. Több angyalra lenne szükségem, hogy együttes erővel végre felkeljünk hamvainkból, s az igazi ellenségre kezdjünk koncentrálni.
- Nem egészen... Azt hiszem kezdem érteni, mire akarsz kilyukadni. Tereljem a jó irányba, de mértékkel. Hagynom kell, hogy úgy érezze, ez a saját döntése volt. - bólogatok.
Egy falevél lassan leszakad az azt tartó ágról, s pont felém sodródik. Még mielőtt ellegyezhetném az utamból, pont az orromra hullik, s onnan érkezik le a földre. Egy kisebb morgolódást hallatva vakarom meg bőrömet ott, ahol a levél érte, majd ismét kényelembe helyezem magam.
- Akinek ekkora tudása van, mint neked, csak jó tanácsokat tud adni. Ott van a fejedben minden válasz, minden esemény, amiből csak tanulni lehet. Éppen ezért bízom meg benned, mert tudom, hogy te csak jó javaslatokat tudsz adni. Nálad hasznosabb angyalt nem ismerek, hidd el. - mosolygok rá őszintén. Már évek óta nem mosolyogtam annyit, amennyit az elmúlt pár órában. Jól esik, ugyanakkor viszont eléggé szokatlan, főleg tőlem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy alapvetően elfásult és unalmas vagyok, csupán ritkán vagyok jókedvű. Talán ez is együtt jár a sok háborúval, amiket átéltem. A sok vér, holttest és fájdalmas rikoltozás emléke lassan elfeledtette velem, milyen is a boldogság.
- Igen... De már hozzászoktam. Sőt, mostanra már nem is nagyon hiányolom mások társaságát. Természetesen azért jól esik, ha tudok valakivel beszélgetni néhanapján, de boldogulok nélküle is. - vonok vállat - Valóban nem jó, de ha a szükség közbeszól... Nincs mit tenni.
Nos igen, már a hétköznapjaim szerves részévé vált a csend. Barátok vagyunk, s kézen fogva járjuk az élet végtelen útját.
Csend... Gyanúsan hallgataggá válik körülöttünk minden. Már egy ideje figyeltem, hogy kiürültek az utcák, de mostanáig nem hittem, hogy ez bármi rosszat is jelenthet. Ebben a pillanatban azonban már túlságosan elhagyatottnak tűnik minden.
- Ophilia... - szólalok meg egészen halkan - Neked nem gyanús, hogy minden ilyen kihalt lett hirtelen? - pillantok körbe.
Nagyon remélem, hogy csupán előtört belőlem az üldözési mániám, és nincs semmi vész. Jelenleg nincs túl sok kedvem a balhéhoz.


↬ 719 ↫ Bocsánat a késésért fgbhjfk  


Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Csüt. Május 25, 2017 8:45 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Loriel & Ophilia
I'm here for you


Fejemet szerényen lehajtom. Szemembe lógó hajamat zavartan simítom füleim mögé, s egy pislogást követően szemem sarkából figyelem a mellettem ülő lányt. Hogy sokat tudok e. Szívem nosztalgiával telik meg. Egy pillanatra behunyva szemeimet, magam elé képzelem az irattáram hatalmas csarnokát, a plafonig érő szekrényeket és a rajtuk rostokló ezernyi pergament. A penna és a papirusz érdes illatát mélyen szívtam a magamba és ott volt minden egy helyen. Minden, mi számított valaha is, ami fontos volt, ami kellett bárkinek is. Hogy sokat tudok… A nosztalgiát hamar átveszi a fájdalom és a szomorúság.
Kósza félmosollyal az arcomon emelem Lorielre újra a tekintetemet.
- Teremtésem óta a feladatom, hogy lejegyzeteljem a történelmet. Nem csak az emberekét, hanem az angyalokét is, s ha alkalmam adódik rá, akkor a démonokét is. Minden, mi valaha folyt a világba, minden apró lépést, minden fűszál növekedését, minden emberi generációnak minden egyedét láttam felnőni, láttam mivé lettek, mily tetteket hajtottak végre. A legtöbb információt fent őriztem az irattárba, de mindezek megtalálhatóak még ma is itt… - ütögetem meg enyhén a halántékomat, utalva arra, hogy fejemben sok emlék, tudás lapul még. Néha eltűnődök, hogy vajon az emberek képesek lennének ennyi minden befogadására? Valószínűleg nem. Régen… Egy időben voltak ilyen egyedek, azt hiszem őket nevezték polihisztornak. De amikor felgyorsult a világ és kitárult előttük az univerzum, ezen egyedek is megszűntek már létezni.
- Hát hogyne aggódnék – fogom meg gyengéden kezét. – Természetesen szívemen viselem a gyermek sorsát is, azonban te a nővéreim egyike vagy Loriel. Ne kérj olyat tőlem, melyet nem tudnék betartani – mosolyodok el gyengéden. – Okos asszonynak bizonyul. Nem véletlenül szerethetett bele egyik testvérünk, nem igaz? Mást nem is várhatnánk tőle – hajtom le kuncogva kissé fejemet.
Hogy ezen mi olyan mulatságos? Az embereket a társaink csak alávaló kis lényeknek tartják, azonban… vannak közöttük is olyannyira kimagaslóak, különlegesek. S egyes testvéreink ezeket nem csak meglátják bennük, de mélyebben fel is fedezik. A Nephilimek léte bűn, azt mondják. Úgy tartja Atyánk. Én mégis csak egy életnek hiszem, egy ártatlan léleknek, ki mit sem tehet szülei „bűneiről”.
- Helyes. A valódi ellenség nem egymás vagyunk. Kár, hogy sok testvérünk ezt kezdi elfelejteni. A démonok egyre pimaszabbak és egyre több helyen bukkannak fel. Az ártatlan emberi lelkek nincsenek tőlük biztonságba. S ahelyett, hogy ellenük harcolnánk – sóhajtok fel letargikusan és hátradőlve a padon emelem fel tekintetem aggódon az égre. Miért, miért kell egymást gyilkolni, amikor nálunk nagyobb ellenségek is vannak? Ha tényleg igaz, amit Luciferről manapság hallani lehet. Vajon… Raguel tudott beszélni vele? Bármelyik arkkal?
- Ha elfogadsz még egy tanácsot, ne erőltesd rá a jót. Gyermek és emberi lélek. Minél jobban erőlteted annál jobban ódzkodni fog tőle. Egyszerűen csak mutasd meg neki, hogy miként is lehet élni. Engedd, hogy maga… Mh, most kissé az előző szavaim ellen beszélek igaz? – nevetem el magamat gyengéden, ahogyan visszagondolok korábbi bezsélgetéseinkre. Jaj már azt sem tudom, hogy néha mi jár a fejembe. Mindenesetre az első mondataimat őszintén gondolom. Sok embert megfigyeltem már és nem tesz nekik jót, ha erőltetik a dolgokat.
- Számomra az öröm, ha segíthettem – suttogom a fülébe, még mielőtt elengedném. Aztán csak fogva mindkét kezét mosolygok rá. – Talán ezért is lettem még teremtve. Nem csak hogy meglássak mindent, hanem hogy segíteni tudjak nektek, harcosoknak, arkoknak, keruboknak. A többieknek. Igyekszem hasznosan tölteni a lentre szánt időmet – vallom be töredelmesen. Szívemet továbbra is nyomja a tehetetlenség érzete, hogy szinte semmit sem tudok tenni a háború befejezése végett, legfeljebb tanácsaimmal. Vékony kenőcs ez bajomra, de ezzel is be kell érnem. Nem vagyok harcos, szavam a többi angyalnál… semmit sem ér.
- Azt akarod mondani, hogy az elmúlt huszonöt évben alig beszélgettél valakivel? Alig álltál kapcsolatban? – lepődök meg teljesen. Tudom, hogy nem mindegyik angyaltársam igényli a beszélgetést, sőt a legtöbben szótlanok, de… Ha nekem csendben kellene töltenem az elmúlt… Oh, hogy ez így történt. Azóta is sokszor beszélek magamba, ami fel sem tűnik. – Nincs ez így jól – sóhajtom el magamat.


So sry a késői válaszomért  fgbhjfk Ophilia ♥§§

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Május 16, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

A
zok a régi szép idők... Ezelőtt minden sokkal egyszerűbb volt. Mi harcoltunk az emberek között, ők pedig a boldog tudatlanságban élték mindennapjaikat. Nem gyűlöltek minket, s hevesen imádkoztak az Úrhoz egy szebb jövőért. Mostanra viszont már a lábunkat se tehetjük be úgy a városaikba, hogy valaki ránk ne támadna. Nekem még szerencsém volt, s könnyen el tudtam sajátítani az emberek szokásait, így olvadhattam be közéjük. De vajon mi lehet azon angyaltársaimmal, akik erre képtelenek? Bujkálniuk kell vajon? Merre lehetnek most?
- Igen... A háború ösztönösen benne lakozik minden halandó szívében, s ez ellen nem tehetünk semmit. Mindig küzdeni fognak egymással, elég egy jó indok, hogy egymás ellen forduljanak. - sóhajtok fel - Nem tudtam... De ez igaz lehet. Sok érdekes dolgot tudsz még a történelemről, jól sejtem? - kuncogok.
Ophilia mindig okoz nekem meglepetéseket. Van egy olyan sejtésem, hogy sok más ehhez hasonló különös ténnyel elő tudna még állni.
- Ez igaz. De úgy vélem, akármekkora veszély is fenyeget, a gyermek biztonságban lehet itt. Én könnyedén megvédhetem magam, s akármikor elmehetek, ha rosszul alakulnak a dolgok. Értem ne aggódj, elboldogulok. - mosolygok rá - Egyedül a fiú anyja tud róla, senki más. Ő viszont hallgatag. Nem hiába, hiszen ha engem elárul, azzal a fia is bajba kerülne.
Legalább is bízom benne, hogy nem fog gondot okozni. Okos asszony, jól ismerem már. Tudom, hogy nem adna ki engem, főleg nem azok után, amin együtt keresztülmentünk. Mondhatni, barátok vagyunk... És egyébként is, hálás nekem, amiért segítettem nekik megszökni annak idején, így esélyét se látom, hogy pont ő miatta buknék le.
A Nephilim miatt sokkal inkább aggódom. Mi lesz, ha majd ő maga leplez le? Butaság lenne a részéről, de ha mindenáron el akar távolítani az életéből, könnyen meglehet, hogy így cselekszik majd.
- Sok démonnal végeztem már életem során, s ha csak egy is a közelébe merészkedne, megbánná a napot is, hogy megteremtődött. - pillantok társamra - Ez az egy megmaradt bennem... A démonok iránti gyűlöletem.
Nem hagyhatom, hogy ilyesmi előforduljon. Ha a gyermek lelkét megkaparintják, nincs mit tenni. Egy angyal kevés ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet megoldjon egymaga.
- Valóban így van. Felelősséget vállaltam ezért a Nephilimért, számomra ő ugyanolyan értékes, mint maga az emberiség. Éppen ezért is érzem úgy, hogy mindenáron meg kell őt védenem, és jó útra terelnem. - húzom ki magamat.
Talán csak idő kérdése, s végre megvilágosodhatok. Hamarosan úgyis minden megoldódik majd, látom előre. Talán most még úgy tűnhet, nem minden áll két lábbal a földön, de biztos, hogy ez majd változni fog, ha hagyom kibontakozni az eseményeket.
- Személyes tapasztalatom, hogy mindig jó, ha fel vagyunk készülve, mielőtt még belevágunk a harcba. Hiszen egy harcosnak mindig gyakorolnia kell, fejlődnie, tanulnia, hogy igazán jól teljesítsen. Még a legjobbaknak is folyamatosan szükségük van erre. - mosolyom eközben kiszélesedik.
Ugyan nem vagyok magas rangú katona, mégis tanúsíthatom, hogy ez igaz. Ha két háború közt megpihenünk, s addig nem vesszük kezünkbe kardunkat, előbb vagy utóbb elszokunk tőle, s újra meg kell tanulnunk forgatni azt, mielőtt még ismét a csatatérre mehetnénk.
- Tényleg nagyon hálás vagyok. Hiányzott már egy ilyen beszélgetés, hogy kicsit összeszedhessem magam. Te mindig olyan jó tanácsokat adsz! - ölelem vissza Ophiliát.
Ennyi gondoskodást már jó rég óta nem éreztem. Nagyon jól esik, hogy végre valaki az én gondolataimra is kíváncsi, nem csak mindig másokéra.
- Nem igazán. Többnyire kerültem a feltűnést, így igyekeztem minél kevesebb halandóval kapcsolatot teremteni. Ha mégis szóba állt velem valamelyik, azt természetesen nem utasítottam vissza.  - vonok vállat - Néhány szomszéddal viszont egész jó viszonyban vagyunk, de őket se láttam már jó pár hete.
Nem mondom, hogy élveztem a magányt. Hiába volt körülöttem rengeteg ember, egyedül éreztem magam, s ez mai napig van, hogy visszatér. Ezért is örülök annyira, hogy végre láthatok egy ismerős arcot a családomból.


↬ 624 ↫ Remélem tetszik luvu  


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Belvárosi utcák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: