• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Belvárosi utcák
SzerzőÜzenet

Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Jún. 22, 2017 5:32 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you


Szelíd mosollyal az arcomon fogadom szavait, fejem enyhén félrehajtom, mely hatására szőke tincseim engedelmeskednek a gravitációnak és a föld felé lódulnak. Szemembe lógó darabjait gyengéden simítom fülem mögé, élvezve a szél langyos fuvallatát.
- Az emberek mindenkire más hatással vannak. Pont, ahogy mondtad, a te dolgod a harc, amíg az enyém a tudás. Egy harcosnak nem feltétlenül a tudását kell gyarapítania, habár véleményem szerint ez is igen fontos. De erre itt vagyok én. Mondd, van valami, amire szeretnél emlékezni? - kérdem tőle kíváncsian, remélve, hogyha igen tudok segítséget nyújtani számára. Kivéve ha az elmúlt 25 évet nézzük. Mert akkor képtelen leszek rá.
Homlokomból kisimított érintésére enyhén megremegek. Emlékeket idéz fel bennem, nemrégről. Más érintése, más közegbe. Egy könyvtárba.
Mosolyom egy pillanatra vibrál, tekintetem elkomorodik.
- Természetes, hisz minden egyes testvéremért aggódok - tér vissza korábbi szelíd mosolyom - Köszönöm a bókot, azt hiszem ezt így hívják igazam van? Egy angyal mellett nem is maradhatna meg más, csak egy szelíd természetű, okos ember - nevetem el magamat könnyedén.
Sajnálom mindazonáltal, hogy így alakult a sorsa, ennyi viszontagságon kell átesnie. Hogy a földjüket pusztítjuk, de egyelőre mi magunk sem tudunk mit tenni annak érdekébe, hogy ezt megállítsuk. Vagyis én nem. Még nem. De hogy később képes lennék rá? Nem tudom, talán.
- A démonok… Ne ítélkezzünk oly elhamarkodottan. Kihasználhatnák helyzetünket, hogy nem figyelünk rájuk, hogy most az emberek azok, kiknek meg kell védeniük magukat tőlük. Mégsem teszik, sőt. Ha a hírek igazak, Lucifer démoni serege Michael egyezkedik. Megvédik az embereket, de ez érthető is. Szükségük van rájuk, hogy létezzenek. Talán ők a rosszak, minden jót elpusztítók, de ne feledd, hogy világunk felborult. Az emberek szemébe mi vagyunk azok, kik a sötétséget hozzák el és a démonok, kik a világosságot. Az egyensúly nem csak egykoron, de ma is képviselteti magát világunkba - fejtem ki hosszabban véleményem. Nem arról van szó, hogy magasztalnám a démonokat. Egyszerűen be kell látnunk, hogy most ők az okosabbak. Ezek csak egyszerű tények, lehet ezekkel vitatkozni, bánthatja önérzetünket - ha lenne ilyen - de attól még ez így van. Gabriel és Michael marakodása eddig fajult és…
- Egyelőre Gabriel és Michael elvakult. De talán Raguel… Ő az, ki képes lehetne szót érteni velük. Bízz benne - mosolygok rá, miközben figyelem hátradölő testét, s szórakoztat mérgesnek ható ábrázata.
- Igen, ez lehet az, mellyel irányítani tudhatsz egy halandó lényt - mosolygok rá, továbbra is kissé előre dőlve. Kezemet térdeimen támasztom meg, úgy engedem a szellőnek, hogy játsszon tincseimmel és most még szemembe fújó szálaim sem zavarnak. Amíg mindketten gondolatainkkal vagyunk elfoglalva tétován tekintek le a földre.
- Hasznos a tudás, ebben igazad van. De mivel nem ismerem az emberi érzelmek ezernyi skáláját, nem biztos, hogy minden egyes esetben képes vagyok a segítség nyújtásra. De hogy én hasznos lennék? - mosolyodom el egy pillanatra, s eszembe jutnak Cassael szavai, mielőtt elhagytuk volna a mennyet. - Reméltem, hogy az lehet a lent lévő társainknak. Repes a szívem, hogy azzá válhattam. Másra jelenleg amúgy sem lennék képes - tekintek rá, félig hátrafordított fejjel, gyöngéd mosollyal arcomon. Ez az a mosoly, mely nem tudom, hogy mikor kerekedett ajkaim szegletébe, de ami sose szűnik leolvadni róla. Csak nagyon ritkán.
Egy angyal képes volt ezt elérni.
- Tudod ez érdekes. Hasonlót tapasztaltam a Mennyekben is. Otthonunk kihalt, Gabrielhez hű angyalok alig látogatnak fel, akik fent is vannak, a magamfajtával nem állnak szóba. Érdekes, hogy ahogy ott is, itt is milyen magányos tud lenni a magunkfajta - gondolkozok el egy pillanatra tekintetem a földre szegezve újra.
Csak akkor kapom fel, amikor hangja kizökkent újra. Kérdésére körbe kémlelek. Valóban, sehol senki, s nem ez a legfurcsább. Ha az emberek nincsenek is jelen a természetnek megvannak a saját neszei, de most még azokat sem lehet hallani. Sem egy madár csiripelése, sem pedig apró állatok motoszkálása a bokrokban, falombokban.
- De… - felelem végül könnyedén, s egy éles rikkantás töri meg a csendet. - Keselyű - azonosítom be a madarat. - Nem messze tőlünk - állapítom meg és tekintetem Lorielére vándorol. Arcomon nyoma sincs aggodalomnak, avagy pániknak. Mintha ez is teljesen hétköznapi lenne.


Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Jún. 14, 2017 1:46 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

M
élyen beleszívok a friss levegőbe, amely szinte cirógatja az arcomat. Egy kisebb szélfuvallat seper végig az utcákon, beletúrva loknikba göndörödött hajamba. A kellemes időnek köszönhetően egészen nyugtató kint tölteni a napot. Eszembe jutnak a Mennyben töltött évszázadok, amik szintúgy ezt az érzést váltották ki belőlem, s ebben a pillanatban tudatosul bennem, mennyire is hiányzanak azok az idők. Amikor még angyaltársaim társaságát élvezhettem, s nem kellett azon aggódnom, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak a halandók.
Pillantásom ismét találkozik Ophiliáéval, mosolyát viszonzom. Hiszen ki lenne képes ellenállni ennek a kedves tekintetnek?
- Én nem lennék képes ennyi mindent megjegyezni. - sóhajtok fel - Én arra teremtettem, hogy harcoljak. Nem az én dolgom, hogy emlékezzek... De bárcsak képes lennék rá. Habár, ez a kevéske idő, amelyet itt töltöttem, sok mindent elfeledtetett velem. Az emberek rám ilyen hatással bírnak. Hát nem furcsa?
Homlokom enyhén ráncba szalad. Oly sokat foglalkoztam a halandókkal, hogy lassan én is egy lettem közülük. Már ösztönösen képes vagyok úgy viselkedni, mint ők, s könnyedén úgy teszek, mintha én magam is rettegném a természetfelettieket. Mostanra már senkinek nem jutna eszébe azt feltételezni rólam, hogy angyal vagyok.
- Tudok magamra vigyázni... - mosolygok Ophiliára, s közben szabad kezemmel eltűröm egy hajtincsét, amely az arcába lóg - De köszönöm, hogy aggódsz értem. - szám széle aprót rándul, mintha még szélesebbre akarna húzódni - Természetesen. Ráadásul meglepően jószívű. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ilyen kedves volna. Emlékeztet rád. Néha volt, hogy ő hozzá fordultam segítségért, ha a Nephilimmel problémák adódtak.
S ő mindig készséggel adott tanácsot, ha épp tudott. Volt, hogy órákon át csevegtünk, s mégse jutottunk semmire. Máskor azonban szinte azonnal sikerült kitalálnunk a megfelelő megoldást.
- A pimaszság még a legenyhébb kifejezés ezekre a szörnyetegekre. Mást se tesznek, csak káoszt okoznak, s a világon mindenhol pusztítanak. Tönkreteszik ami jó, szaporítják a rosszat, s az arcunkba nevetnek, mert mi egymás vérét ontjuk. Számukra ez az egész háború csak egy újabb esély, hogy minél több lelket lerántsanak a Pokol mélyére. Kár, hogy ezzel nem sokan törődnek manapság. Vissza kellene vágnunk, nem pedig a saját fajtánkat irtanunk. - összefonom a karjaimat magam előtt, s hátradőlök Ophilia mellett.
Mégis mit lehetne tenni, hogy végre az angyalok többsége is észrevegye a nagyobb bajt? Ha csupán egymagam állok eléjük, s figyelmeztetem őket, az mit sem ér. Ennél nagyobb hangon kell felszólalnom, ha el akarok érni bármit is. Több angyalra lenne szükségem, hogy együttes erővel végre felkeljünk hamvainkból, s az igazi ellenségre kezdjünk koncentrálni.
- Nem egészen... Azt hiszem kezdem érteni, mire akarsz kilyukadni. Tereljem a jó irányba, de mértékkel. Hagynom kell, hogy úgy érezze, ez a saját döntése volt. - bólogatok.
Egy falevél lassan leszakad az azt tartó ágról, s pont felém sodródik. Még mielőtt ellegyezhetném az utamból, pont az orromra hullik, s onnan érkezik le a földre. Egy kisebb morgolódást hallatva vakarom meg bőrömet ott, ahol a levél érte, majd ismét kényelembe helyezem magam.
- Akinek ekkora tudása van, mint neked, csak jó tanácsokat tud adni. Ott van a fejedben minden válasz, minden esemény, amiből csak tanulni lehet. Éppen ezért bízom meg benned, mert tudom, hogy te csak jó javaslatokat tudsz adni. Nálad hasznosabb angyalt nem ismerek, hidd el. - mosolygok rá őszintén. Már évek óta nem mosolyogtam annyit, amennyit az elmúlt pár órában. Jól esik, ugyanakkor viszont eléggé szokatlan, főleg tőlem.
Ez persze nem jelenti azt, hogy alapvetően elfásult és unalmas vagyok, csupán ritkán vagyok jókedvű. Talán ez is együtt jár a sok háborúval, amiket átéltem. A sok vér, holttest és fájdalmas rikoltozás emléke lassan elfeledtette velem, milyen is a boldogság.
- Igen... De már hozzászoktam. Sőt, mostanra már nem is nagyon hiányolom mások társaságát. Természetesen azért jól esik, ha tudok valakivel beszélgetni néhanapján, de boldogulok nélküle is. - vonok vállat - Valóban nem jó, de ha a szükség közbeszól... Nincs mit tenni.
Nos igen, már a hétköznapjaim szerves részévé vált a csend. Barátok vagyunk, s kézen fogva járjuk az élet végtelen útját.
Csend... Gyanúsan hallgataggá válik körülöttünk minden. Már egy ideje figyeltem, hogy kiürültek az utcák, de mostanáig nem hittem, hogy ez bármi rosszat is jelenthet. Ebben a pillanatban azonban már túlságosan elhagyatottnak tűnik minden.
- Ophilia... - szólalok meg egészen halkan - Neked nem gyanús, hogy minden ilyen kihalt lett hirtelen? - pillantok körbe.
Nagyon remélem, hogy csupán előtört belőlem az üldözési mániám, és nincs semmi vész. Jelenleg nincs túl sok kedvem a balhéhoz.


↬ 719 ↫ Bocsánat a késésért fgbhjfk  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Máj. 25, 2017 8:45 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you


Fejemet szerényen lehajtom. Szemembe lógó hajamat zavartan simítom füleim mögé, s egy pislogást követően szemem sarkából figyelem a mellettem ülő lányt. Hogy sokat tudok e. Szívem nosztalgiával telik meg. Egy pillanatra behunyva szemeimet, magam elé képzelem az irattáram hatalmas csarnokát, a plafonig érő szekrényeket és a rajtuk rostokló ezernyi pergament. A penna és a papirusz érdes illatát mélyen szívtam a magamba és ott volt minden egy helyen. Minden, mi számított valaha is, ami fontos volt, ami kellett bárkinek is. Hogy sokat tudok… A nosztalgiát hamar átveszi a fájdalom és a szomorúság.
Kósza félmosollyal az arcomon emelem Lorielre újra a tekintetemet.
- Teremtésem óta a feladatom, hogy lejegyzeteljem a történelmet. Nem csak az emberekét, hanem az angyalokét is, s ha alkalmam adódik rá, akkor a démonokét is. Minden, mi valaha folyt a világba, minden apró lépést, minden fűszál növekedését, minden emberi generációnak minden egyedét láttam felnőni, láttam mivé lettek, mily tetteket hajtottak végre. A legtöbb információt fent őriztem az irattárba, de mindezek megtalálhatóak még ma is itt… - ütögetem meg enyhén a halántékomat, utalva arra, hogy fejemben sok emlék, tudás lapul még. Néha eltűnődök, hogy vajon az emberek képesek lennének ennyi minden befogadására? Valószínűleg nem. Régen… Egy időben voltak ilyen egyedek, azt hiszem őket nevezték polihisztornak. De amikor felgyorsult a világ és kitárult előttük az univerzum, ezen egyedek is megszűntek már létezni.
- Hát hogyne aggódnék – fogom meg gyengéden kezét. – Természetesen szívemen viselem a gyermek sorsát is, azonban te a nővéreim egyike vagy Loriel. Ne kérj olyat tőlem, melyet nem tudnék betartani – mosolyodok el gyengéden. – Okos asszonynak bizonyul. Nem véletlenül szerethetett bele egyik testvérünk, nem igaz? Mást nem is várhatnánk tőle – hajtom le kuncogva kissé fejemet.
Hogy ezen mi olyan mulatságos? Az embereket a társaink csak alávaló kis lényeknek tartják, azonban… vannak közöttük is olyannyira kimagaslóak, különlegesek. S egyes testvéreink ezeket nem csak meglátják bennük, de mélyebben fel is fedezik. A Nephilimek léte bűn, azt mondják. Úgy tartja Atyánk. Én mégis csak egy életnek hiszem, egy ártatlan léleknek, ki mit sem tehet szülei „bűneiről”.
- Helyes. A valódi ellenség nem egymás vagyunk. Kár, hogy sok testvérünk ezt kezdi elfelejteni. A démonok egyre pimaszabbak és egyre több helyen bukkannak fel. Az ártatlan emberi lelkek nincsenek tőlük biztonságba. S ahelyett, hogy ellenük harcolnánk – sóhajtok fel letargikusan és hátradőlve a padon emelem fel tekintetem aggódon az égre. Miért, miért kell egymást gyilkolni, amikor nálunk nagyobb ellenségek is vannak? Ha tényleg igaz, amit Luciferről manapság hallani lehet. Vajon… Raguel tudott beszélni vele? Bármelyik arkkal?
- Ha elfogadsz még egy tanácsot, ne erőltesd rá a jót. Gyermek és emberi lélek. Minél jobban erőlteted annál jobban ódzkodni fog tőle. Egyszerűen csak mutasd meg neki, hogy miként is lehet élni. Engedd, hogy maga… Mh, most kissé az előző szavaim ellen beszélek igaz? – nevetem el magamat gyengéden, ahogyan visszagondolok korábbi bezsélgetéseinkre. Jaj már azt sem tudom, hogy néha mi jár a fejembe. Mindenesetre az első mondataimat őszintén gondolom. Sok embert megfigyeltem már és nem tesz nekik jót, ha erőltetik a dolgokat.
- Számomra az öröm, ha segíthettem – suttogom a fülébe, még mielőtt elengedném. Aztán csak fogva mindkét kezét mosolygok rá. – Talán ezért is lettem még teremtve. Nem csak hogy meglássak mindent, hanem hogy segíteni tudjak nektek, harcosoknak, arkoknak, keruboknak. A többieknek. Igyekszem hasznosan tölteni a lentre szánt időmet – vallom be töredelmesen. Szívemet továbbra is nyomja a tehetetlenség érzete, hogy szinte semmit sem tudok tenni a háború befejezése végett, legfeljebb tanácsaimmal. Vékony kenőcs ez bajomra, de ezzel is be kell érnem. Nem vagyok harcos, szavam a többi angyalnál… semmit sem ér.
- Azt akarod mondani, hogy az elmúlt huszonöt évben alig beszélgettél valakivel? Alig álltál kapcsolatban? – lepődök meg teljesen. Tudom, hogy nem mindegyik angyaltársam igényli a beszélgetést, sőt a legtöbben szótlanok, de… Ha nekem csendben kellene töltenem az elmúlt… Oh, hogy ez így történt. Azóta is sokszor beszélek magamba, ami fel sem tűnik. – Nincs ez így jól – sóhajtom el magamat.


So sry a késői válaszomért  fgbhjfk Ophilia ♥§§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 16, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

A
zok a régi szép idők... Ezelőtt minden sokkal egyszerűbb volt. Mi harcoltunk az emberek között, ők pedig a boldog tudatlanságban élték mindennapjaikat. Nem gyűlöltek minket, s hevesen imádkoztak az Úrhoz egy szebb jövőért. Mostanra viszont már a lábunkat se tehetjük be úgy a városaikba, hogy valaki ránk ne támadna. Nekem még szerencsém volt, s könnyen el tudtam sajátítani az emberek szokásait, így olvadhattam be közéjük. De vajon mi lehet azon angyaltársaimmal, akik erre képtelenek? Bujkálniuk kell vajon? Merre lehetnek most?
- Igen... A háború ösztönösen benne lakozik minden halandó szívében, s ez ellen nem tehetünk semmit. Mindig küzdeni fognak egymással, elég egy jó indok, hogy egymás ellen forduljanak. - sóhajtok fel - Nem tudtam... De ez igaz lehet. Sok érdekes dolgot tudsz még a történelemről, jól sejtem? - kuncogok.
Ophilia mindig okoz nekem meglepetéseket. Van egy olyan sejtésem, hogy sok más ehhez hasonló különös ténnyel elő tudna még állni.
- Ez igaz. De úgy vélem, akármekkora veszély is fenyeget, a gyermek biztonságban lehet itt. Én könnyedén megvédhetem magam, s akármikor elmehetek, ha rosszul alakulnak a dolgok. Értem ne aggódj, elboldogulok. - mosolygok rá - Egyedül a fiú anyja tud róla, senki más. Ő viszont hallgatag. Nem hiába, hiszen ha engem elárul, azzal a fia is bajba kerülne.
Legalább is bízom benne, hogy nem fog gondot okozni. Okos asszony, jól ismerem már. Tudom, hogy nem adna ki engem, főleg nem azok után, amin együtt keresztülmentünk. Mondhatni, barátok vagyunk... És egyébként is, hálás nekem, amiért segítettem nekik megszökni annak idején, így esélyét se látom, hogy pont ő miatta buknék le.
A Nephilim miatt sokkal inkább aggódom. Mi lesz, ha majd ő maga leplez le? Butaság lenne a részéről, de ha mindenáron el akar távolítani az életéből, könnyen meglehet, hogy így cselekszik majd.
- Sok démonnal végeztem már életem során, s ha csak egy is a közelébe merészkedne, megbánná a napot is, hogy megteremtődött. - pillantok társamra - Ez az egy megmaradt bennem... A démonok iránti gyűlöletem.
Nem hagyhatom, hogy ilyesmi előforduljon. Ha a gyermek lelkét megkaparintják, nincs mit tenni. Egy angyal kevés ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet megoldjon egymaga.
- Valóban így van. Felelősséget vállaltam ezért a Nephilimért, számomra ő ugyanolyan értékes, mint maga az emberiség. Éppen ezért is érzem úgy, hogy mindenáron meg kell őt védenem, és jó útra terelnem. - húzom ki magamat.
Talán csak idő kérdése, s végre megvilágosodhatok. Hamarosan úgyis minden megoldódik majd, látom előre. Talán most még úgy tűnhet, nem minden áll két lábbal a földön, de biztos, hogy ez majd változni fog, ha hagyom kibontakozni az eseményeket.
- Személyes tapasztalatom, hogy mindig jó, ha fel vagyunk készülve, mielőtt még belevágunk a harcba. Hiszen egy harcosnak mindig gyakorolnia kell, fejlődnie, tanulnia, hogy igazán jól teljesítsen. Még a legjobbaknak is folyamatosan szükségük van erre. - mosolyom eközben kiszélesedik.
Ugyan nem vagyok magas rangú katona, mégis tanúsíthatom, hogy ez igaz. Ha két háború közt megpihenünk, s addig nem vesszük kezünkbe kardunkat, előbb vagy utóbb elszokunk tőle, s újra meg kell tanulnunk forgatni azt, mielőtt még ismét a csatatérre mehetnénk.
- Tényleg nagyon hálás vagyok. Hiányzott már egy ilyen beszélgetés, hogy kicsit összeszedhessem magam. Te mindig olyan jó tanácsokat adsz! - ölelem vissza Ophiliát.
Ennyi gondoskodást már jó rég óta nem éreztem. Nagyon jól esik, hogy végre valaki az én gondolataimra is kíváncsi, nem csak mindig másokéra.
- Nem igazán. Többnyire kerültem a feltűnést, így igyekeztem minél kevesebb halandóval kapcsolatot teremteni. Ha mégis szóba állt velem valamelyik, azt természetesen nem utasítottam vissza.  - vonok vállat - Néhány szomszéddal viszont egész jó viszonyban vagyunk, de őket se láttam már jó pár hete.
Nem mondom, hogy élveztem a magányt. Hiába volt körülöttem rengeteg ember, egyedül éreztem magam, s ez mai napig van, hogy visszatér. Ezért is örülök annyira, hogy végre láthatok egy ismerős arcot a családomból.


↬ 624 ↫ Remélem tetszik luvu  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Máj. 09, 2017 8:31 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you


Mosolyogva hajtom le fejemet enyhén szavai nyomán. Ajkaim szegletében szelíd mosoly kúszik újra csak. Szemem sarkából pillantok rá, ahogy próbálok visszaemlékezni, Ő vajon mely háborúban járt azon időkbe.
- Sajnos nem szép beismernünk, de az emberiség kezdete óta léteznek háborút. Valójában egy olyan időszakot nem tudnék mondani, amikor unatkoztatok volna. Tudtad, hogy az emberek többször is nekifutottak annak, hogy megszámolják mennyi idő volt az, amikor a Föld egy zugába sem volt háború? – kérdezem költőin. Habár tényleg érdekel a válasza, lehet valóban hallott már róla. Bárhogy is legyen könnyedén felelem meg saját kérdésemet. – Alig tudtak ötven évet összeszámolni. Valahol, valakik mindig harcban álltak egymással – húzom el ajkaimat enyhén.
Amennyire kedvelem az embereket sose értettem mohóságukat, becsvágyukat. A legtöbb háború ugyanis földért, hatalomért, aranyért folyt. Befolyási övezetek szerzése, önmaguk megvédése végett ragadtak olykor fegyvert. Halkan sóhajtok csak fel én magam is.
- Igazán veszélyes helyet találtál menekvésetek végpontjának Loriel – hallatszik tán kissé dorgáló hangom – Magadra is vigyáznod kell. Értékes harcosa vagy a Mennynek – felem neki mosolyogva, őszintén. – Mondd, ugye senki sem tudja, hogy ki is vagy valójában? – kérdem aggódó tekintettel arcomon. Túl sok testvérünk halt már meg az elmúlt időszakba. Hol emberek, hol pedig angyalok által. A démonoknak most csak kényelmesen hátra kell dőlniük. Első sorból nézhetik végig, miként írtjuk ki egymást.
Aggódok a lányért, s nem csak azért, mert kellemes időt töltöttünk el egykoron a Mennyekben. Minden angyaltársamért hasonlóan aggódok, ki bajba került az utóbbi időben. Olyanok vagyunk, mint egy királynőjét vesztette méhraj: tanácstalanul repülünk körbe-körbe, várva a lassú halálunkat.
- Mindazonáltal nem féltem lelkét, amíg te a közelében vagy. Nem az első eset lenne, hogy démont ölsz meg, nem igaz? Megkísérelhetik lelkét elvenni, de nem hinném hogy jól járnának vele – kuncogom el magam halkan, újra csak lehajtva a fejemet. Bízok benne, tudom, hogy mikre képes, még ha magában most még nem is hisz. Még ha bizonytalan is tetteibe.
Mennyit változott pár évtized alatt ő is. Tán én is ennyit fogok, miután sok időt töltök majd emberek között?
- Egy harcos ugyanúgy törődik az emberekért, mint egy védőangyal Loriel. Ezt sose feledd. Feladatod habár más jellegű, és nem egy emberi lélek megvédéséért lett teremtve. Az egész emberiség védelmére vagy hivatott. Sose „csak” csatáztál, öltél és továbbléptél. Értékes embereket mentettél meg, ártatlan lelkeket. Bűnös lelkeket jutattál a pokolba, fenntartva az egyensúlyt. Nem hasonlít ez a mostani helyzetedhez? – simítok végig gyengéden arcán, majd gyengéden szorítom meg kezét.
Kérdésére nem tudok felelni, csak lehajtom magam is a fejemet. Hogy megismerni teljesen a mostani helyzetet? Gondolkozás nélkül igennel felelnék, ám ha adnak időt? Haboznék. Nem biztos, hogy teljesen jó látnunk mi is történik közöttünk. Mégis tudnunk kell róla. Ez egy olyan… kettősség, melyet nehezen tudok feloldani magamban.
- Rengeteget számít, hogy miként indulsz a csatába – kuncogom el újra magam vidáman. Eszembe jut Nasargiellel való találkozásom és az ő pesszimizmusa, melyet a harcba indulással magyarázott. S lám én ennek ellenkezőjére bíztatom Lorielt.
- Örülök, hogyha tudtam segíteni – suttogom halkan ölelve az amúgy nem is törékeny lányt. Mégis annak tűnik. Vajon mennyire tudta ezt elhitetni az emberekkel.
Ezt hamarosan megtudom, hisz hamar mesélésbe kezd. Én pedig nevetve, mosolyogva hallgatom szavait. Minden egyes kimondott szót iszok ajkairól, magamba fogadom őket.
- Sok más emberrel is megismerkedtél? – faggatózom tovább, próbálva elterelni figyelmem ama negatív tényről, melyet magam is egyre jobban tapasztalok az emberek világában. Mégis… vannak még közöttük olyanok, kik élvezik az életet a kialakult helyzettől függetlenül. Mindenesetre szívem repes, hogy nem jöttek rá, ki is Ő. Bele sem tudok gondolni, hogy egyedül mire tudna menni ennyi ellenséges ember között. Kitől tudhatna segítséget kérni mégis? Miért nem tudunk egymásra számítani?


Semmi baj, megérte várni rá :3 ♥§§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Máj. 07, 2017 2:38 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

M
ély sóhajjal kísérem Ophilia mondandóját, s egészen addig nem szólalok meg, amíg be nem fejezi azt.
- Valóban így van. Az emberek itt már valamivel felkészültebbek, s így elég nehéz közöttük járni. - bólintok - Hallottam hírét. Habár akkoriban épp másutt voltam, rám a csatatéren volt szükség. Azokban az években egy harcos angyal sose unatkozhatott, mindig volt hova mennie küzdeni. - szám szélére enyhe mosoly húzódik. A 17. század volt életem fénykora. Ugyan a háború szörnyű dolog, egy magamfajta számára csupa izgalom, veszély, kaland... S ha ezzel segíthettem az emberek életútját jobb irányba terelni, még nagyobb öröm volt számomra.
De egy életet elvenni? Hiába lettem erre kiképezve, mostanra már csak szomorúsággal tölt el, ha erre gondolok.
Talán elgyengültem? Puhány lettem? Mégis miért nem tudok már tiszta fejjel gondolkodni, mint azelőtt? Érzelmek nélkül...
- Igen... Sajnos ezzel az is járt, hogy elfelejtettem, kiben is bízhatok meg, s kiben nem. Az emberek közt meg kellett tanulnom, hogy akár a szomszédom is lehet az ellenségem.
Igaz, nekem se sikerült elsőre mindent megtanulnom az emberi szokásokról. Sokat eleinte furcsának tartottam, nem értettem, mi értelmük van. Egy idő után azonban nagy nehezen sikerült, leginkább a Nephilim anyjának köszönhetően. Ő sok mindent elmagyarázott nekem, nélküle a mai napig elveszett lennék itt.
- Ettől tartok én is. Amennyire sikerült kiismernem őt, fennáll az esélye, hogy rossz irányba vezeti majd az útja. Csak remélni merem, hogy időben észbe kap.
Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha eladná a lelkét az egyik dögnek... Nem roppannék össze, hisz mégiscsak egy harcos angyal vagyok. Hiába töltöttem az elmúlt évtizedeket emberek között, ez az egy tulajdonságom sose fog elvészni.
- Tudom, csak... Valahogy nem tudok hozzászokni a gondolatához. Nem erre lettem kiképezve, nem az én dolgom, hogy törődjek másokkal. Nekem csak edzenem kellene, csatázni, ölni, és továbblépni. Ehelyett egyetlen élettel foglalkozom, egy elég hálátlannal, teszem hozzá. - forgatom szemeimet. Egy ilyen lélekkel nem egyszerű megbirkózni, akármennyire is próbálkozik az angyal.
Ophilia kézszorítására az én ökleim is enyhén megfeszülnek, s tekintetem a földre szegeződik.
- Talán csak jobban ki kellene ismernem a mostani eseményeket? Ha mindent pontosan tudnék, könnyebben tudnék foglalkozni a gyermekkel..? - teszem fel a már-már nevetségesnek hangzó kérdést. Valóban nem vagyok olyan okos, mint amilyennek mások tartanak, legalább is nem érzem magam annak. Ha az lennék, már réges rég megoldottam volna a Nephilim problémáját, egyedül is. Legalább is bízom benne, hogy menne segítség nélkül is, ha kicsit többet használnám az eszemet.
Kezdem úgy érezni, hogy nem is igazán ezzel van a gond. Lehet, hogy a fő baj az, hogy nincs elég önbizalmam? Egy harcos vagyok, az angyalra! Határozottnak kellene lennem, nem pedig egy nyafogó, kétségbeesett kis szárnyas szerencsétlenségnek! Hova lett a régi Loriel? Szabadságra ment?
- Így van. Pozitívnak kell lennem. Már az is sokat számít, nem? - mosolygok rá.
Vissza kell hoznom a régi énemet. Azt, aki egy csettintéssel megoldotta volna már ezt az egész ügyet, és aki mindig tudja, mit csináljon, ha valami kellemetlen helyzetbe keveredik.
- Hahaha, igen. Köszönöm, ez sokat segített! - kuncogok az ütésre, s visszaölelem Ophiliát. Jól esik, hogy végre nevethetek, hisz már olyan rég volt ilyen jó kedvem. Ez a sok bujkálás elfeledtette velem, milyen is ez.
- Nos, amikor épp nem a gyermeket felügyeltem... Nem is tudom. Ismerkedtem az emberek életmódjával, próbáltam leutánozni őket. Eleinte nehezen ment, de aztán sikerült belerázódnom - vonok vállat. - Szeszélyesek, annyit elmondhatok. Könnyen megváltozik a hangulatuk, s folyton sietnek valahová. Igaz, nincs oly sok idejük, mint egy angyalnak, mégis, manapság már elfelejtik élvezni az életüket. Ez valahol érthető, de elszomorító. Már nincs se tánc, se éneklés, se vidámság, mint egykor - sóhajtok fel ismét. - Nem volt ez oly egyszerű. Először alaposan meg kellett őket ismernem, hogy aztán kialakítsak egy számukra ideális személyiséget. Színjáték, amit ők látnak, ha rám néznek. Ennek ellenére elhiszik, hogy egy vagyok közülük. Egy idő után már meg se kellett játszanom magam, hogy beolvadhassak a társadalmukba, hiszen álmukban se gondolnák, hogy egy ilyen gyermeteg külsejű lány valójában egy harcos angyal. Azt hiszem, ez a titka... A szemfényvesztés. Nem szívesen teszem, de másképp nem maradhatnék itt. Valakinek pedig vigyáznia kell a kölyökre.


↬ 677 ↫ Ne haragudj, hogy megvárattattalak :c  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 01, 2017 12:05 am írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you



- Valóban… Az a hír járja New Yorkról, hogy itt mindenki angyaltőrrel alszik, sóval szórja be ajtajait és ablakait, hogy minden természetfelettitől óvják magukat. Oh, ha Hudson most látná, mivé lett a város, melyet megalapított. Tudtad, hogy a róla elnevezett folyón akarta megtalálni az átjárót, mely Inidiába vezette volna? Na persze nem találta, de eleinte holland telepesek laktak-e vidéken. Majd később az angolok foglalták el. S ha tudták volna, hogy történelmük minden egyes fontos eseményeit átjárta a természetfeletti. Minden csatájukban jelen voltak az angolok – sóhajtom el magamat, miközben visszaemlékezem a régi szép időkre. Talán Loriel is emlékszik rájuk, talán akkor a világ épp másik táján harcolt. Az 1600-as évek szörnyűek voltak. A világ minden tájékán háborúk folytak. Amerikában, Ázsiában, Európában. Még Afrika belső részein is.
Apró kitérőm után próbálok visszakanyarodni kedves kis angyalkám problémájára. Sok idő telt el, mióta nem látott angyalt.
- Látod. Ennyi idő alatt elfelejthetted, hogy miként is viselkedünk mi. Az emberek szokásait meg kellett tanulnod, hogy el tudj közöttük rejtőzni, s ezzel nincs is gond. Igazából, ha ilyen sokáig sikeres tudtál ebben lenni, akkor bárki angyalfia büszke lenne rád – mosolyog rá szelíden, őszinte szavaim után. Valóban irigylésre méltó. Nem hinném, hogy sokan lennének erre képesek, közülünk. Sokan élnek az emberek között, mégis képtelenek beilleszkedni, megérteni őket. Lorielnek sikerült.
- Küzdhet ellene, de felesleges, ez csak felemészti a lelkét és ki tudja, hogy kinek adná azt el, ezek után? Egy átkozott nephilim lélekért a démonok küzdenének… - húzom el ajkaimat gyengén. Talán ez sem érdekelné ezt a fiút? Ez is hidegen hagyná? Pedig a kedves oly töretlenül kiáll mellette. Oly hosszú ideje.
De idővel neki is észre kell vennie, hogy nem maradhat ember.
- Mert jó angyal vagy. Mert félted és félsz attól, hogy mi lesz vele, hisz most mondtad. A nephilimek sorsa világunkban egykoron szörnyű volt. De nem kell mindig annak lennie. Továbbra sincs azzal baj, ha törődsz vele – szorítom meg kezét újra gyengéden. Szavaira derűs mosoly ül ki ajkaimra, s enyhén lehajtom a fejemet, épp annyira, hogy hajam szemembe lógjon. Nem akarom, hogy szemtől szembe lássa reakciómat.
- Elveszett vagy. Te is éppúgy elzárkóztál a háborútól, mint én. Nem tudod, hogy mi folyik a világban, nem tudod, hogy épp miként gondolkodnak az arkok, a testvéreink. Így nem is láthatsz tisztán, így természetes, hogy így gondolkozol, hogy kétségbe vagy esve. Én is ilyen voltam a Mennyekbe még nemrég – újabb szavaira viszont már felemelt fejjel nevetek. Kósza tincseimet gondosan fülem mögé rejtem, ruhámon kissé igazítok. Furcsák még számomra eme emberi öltözékek. Néhol hol szűkek, hol bők. Máshol meg szorítja a vállam, a karom. Sokkal… sokkal egyszerűbbek voltak ezek a Mennyben, mint idelent. Itt néha… oly kényelmetlenek. Mégis, egy-két darabért meg tudnék veszni. Sokszor csak állok a tükör előtt és nézegetem őket. Hiúság lenne vajon ez?
- Nem, nem olyan vészes valóban. Tudod, mi angyalok a fényt, az egyensúlyt próbáljuk megteremteni a világba. Nem illik ily… negatívan látnunk a dolgokat – mosolygok rá újra csak, szüntelenül, mely le nem akar olvadni arcomról. Fogalmam sincs, hogy miért teszem, hogyan, vagy épp mi szükség van rá. Tán csak ösztönből csinálom.
- Látod, megy ez neked! – ütöm meg játékosan öklömmel a vállát, majd ezen nagyot nevetve ölelem át újra. Az arcomat a nap felé fordítva, melengetem azt, élvezve a kellemes szellőt, mely hozzá párosul. Hasonlót sose érzékeltem a mennykebe, ha az édenbe is próbáltam elképzelni, ennek még csak halvány mását sem tudtam megtenni.
- És mondd. Mi jót csináltál itt New Yorkban ez idő alatt? Milyenek az emberek? Hogy voltál így képes elvegyülni közöttük?



bocsánat a rövidségért Sad §§ szószám 582 §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Ápr. 28, 2017 9:50 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

B
árcsak elfelejthetném, ami történt! Annyival könnyebb lenne az életem... Amit most tettem, a életem végéig kísérteni fog, és mindig szégyenkezve fogok majd visszagondolni e pillanatokra.
Habár Ophilia reakciója meglep, egyáltalán nem erre számítottam. Azt hittem, legalább lekiabál majd, vagy visszaadja... De ehelyett csak elmosolyodik, és azonnal meg is bocsájt. Túlságosan szép és jó ez ahhoz, hogy igaz legyen. Én a helyében szörnyen dühös lennék, és biztos nem hagynám annyiban.
Ezért is csodálom Ophiliát. Mindig is jószívűnek találtam, emellett rendkívül bölcsnek. Hiszen a legtöbb angyal gondolkodás nélkül ugrott volna nekem, ha ezt teszem vele.
- Óh, fogalmam sincs... Már több, mint húsz éve, azt hiszem. Errefelé ritkábban fordulnak meg - sóhajtok fel.
Nagyon elszomorít, ha csak belegondolok, hogy ide angyalok nem tehetik be a lábukat. Az elmúlt időszakban már kezdtem magányosnak érezni magam, nem volt a közelemben senki, akivel megbeszélhettem volna a legbelső érzéseimet. Pedig még egy magamfajtának is szüksége van néha egy mélyebb hangvételű társalgásra.
Habár a korábbi jelenet miatt egy kicsit feloldódtam, most újra visszaesek a kétségbeesett állapotomba, arcomra komor ül ki.
- Nagyon remélem, hogy igazad van... Szeretném, ha elfogadná a sorsát, hogy belőle sose lesz normális ember. Nem kellene ezt feltétlenül negatívumként felfognia, de mindenképp bele kell törődnie, hogy ebből nincs visszaút - jelentem ki valamivel magabiztosabban. Ennek ellenére a fejemben még mindig háborút vívnak a kusza gondolatok, ami kezd feszültséget kelteni bennem. - Ez igaz, az Úr elől nincs menekvés. - Ophilia ölelése megmelenget, s most már kétségkívül tudom, hogy hiába is szeretném, nem irányíthatom a rám váró jövőt. Ha úgy lett megírva, hogy meg kell bűnhődnöm tettemért, hát meg is fogok. Ez ellen semmit nem tehetek.
Valamiért azonban mégse nyugszik le a szívem. Ha a magam életéért nem is aggódom, abba kénytelen vagyok belegondolni, hogy vajon mi lesz a gyermek sorsa, ha én már nem leszek ott, hogy megóvjam. Valószínűnek tartom, hogy még a mostaninál is nehezebben fog boldogulni, hiszen nem tudok közbeszólni majd, ha bajba kerül. Magának kell megoldania, ami egy ilyen temperamentumos jellemnek sose könnyű.
- Hát, eddig sikerült megúsznom a büntetést, úgyhogy szerintem a mai napot még túl fogjuk élni - kuncogok.
Hiányzott már a jókedv. El is felejtettem, milyen érzés, ha valami igazán mosolyt csal az arcomra. Szerencsére Ophilia mellett sose marad el a vidámság, ő szinte mágnesként vonzza magához a pozitív energiákat.
- Csodállak, amiért így belelátsz a fejébe. Hogy tudsz úgy gondolkodni, mint ő? Nekem sose sikerült, pedig mindig megpróbáltam az ő szemével nézni a dolgokat... - húzom a számat.
Na igen, már nem egyszer előfordult velem, hogy a Nephilim keresztbe húzta a számításaimat, csak mert nem tudtam a logikáját követni. Számomra idegen az ő elméje, képtelen vagyok azonosulni vele.
Nehéz súly terhelődik a vállamra, s habár Ophilia segít könnyíteni rajta, úgy érzem, ismét gyarapodni kezdett. Egyre csak nyomja a mellkasomat is, hiszen olyan helyzetbe keveredtem, amiből még egy angyalnak is nehéz kimásznia. Valahogy mégis meg kell próbálnom, ha nem akarok lezuhanni a mélybe.
- Sokszor elmélkedek rajta, hogy vajon miért is törődök még vele... Hiszen már felnőtt, az én munkámnak rég be kellett volna fejeződnie. - mielőtt folytatnám, mély levegőt veszek, hogy kicsit összeszedjem magam fejben - Mégis itt vagyok - ez már egy ideje foglalkoztat, hiszen már semmi okom nem lehetne, hogy maradjak. Talán csak úgy érzem, ez az egyetlen célom maradt az életben. - Én nem tartom magam olyan okosnak. Nélküled még mindig csak állnék a zsákutcában, és meg se próbálnék utat törni magam előtt, hogy átjuthassak rajta.
Ophiliáról mindig egy gondoskodó anya jut eszembe. Ahogy átölel, megsimogatja a fejem, biztat... Ezek mind egy jó szülő tettei. Úgy tűnik, angyaltársamban is megvan ez az ösztön, legalább is felém mindenképpen.
Meglehet, külsőm váltja ki belőle ezt. Hiszen nem épp úgy festek, mint egy érett, felnőtt nő. Sokkal inkább hasonlítok egy fiatal leányra, akinek mindenképp szüksége van a lelki támogatásra. Valahol ez talán igaz is, habár a „fiatal” szó nem épp jellemző rám. Legalább is nem emberi mértékkel nézve.
- Ebben sajna van igazság. Talán kissé lazábban kéne felfognom a helyzetet... Ha jobban belegondolok, talán nem is olyan vészes, mint amilyennek hittem, nem igaz? - szám derűs mosolyra szélesedik. Már kezdem látni a szivárványt a felhők felett, s bízom benne, hogy végül minden jóra fog fordulni. Talán tényleg csak Ophilia társasága kellett, hogy végre jobb hozzáállással kezeljem a gyermek viselkedését.
A fő probléma lehet, hogy nem is vele volt. Mi van, ha végig csak az egyedüllétem okozta stressz akadályozott abban, hogy megoldjam ezt az ügyet? Korábban is először magamban kellett volna keresnem a hibát, nem másokban.
- Akár egy őrangyal. Nem erre képeztek ki, de azt hiszem, menni fog. - visszamosolygok - Így fogok cselekedni. Az lesz a legjobb, ha egyszerűen csak belevágok, és nem húzom az időt mindenféle tervezgetéssel. Megvárom, amíg megfelelő helyzetbe nem keveredik, és közbelépek. Ezzel talán meggyőzhetem őt arról, hogy nem akarok neki rosszat és segíthetek.
Mostanra már a nap melegét is kellemesebbnek találom. Ebben a percben sikerül rájönnöm, hogy a remény lángja valóban sose alszik ki, főleg, ha melletted áll egy barát, aki védelmezheti azt.


Zenécske ↬ 832 ↫  Cupidó


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Ápr. 27, 2017 12:20 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
-I'm here for you



Látom, hogy miként tartja Loriel a kezét arca elé. Arca is egyre jobban válik pirossá, melynek okát igazán nem értem. Hangosan nevetve tekintek rá, kezemmel óvatosan simítva végig az ütés nyomán. Nem tagadom, hogy a kelleténél jobban fáj. Nem, ezt nem is nevezném annak. Furcsa, egyszerre égő és szúró érzést kelt azon a ponton.
Megállva mellette, félrehajtott fejjel, gyengéd mosollyal az arcomon figyelem… Toporog, talán szégyellené magát? Vagy túlságosan élvezte? Mi az, amit most gondolhat magába.
- Loriel, nincs semmi baj. Nem okoztál kellemetlenséget – mosolygok rá továbbra is. – Talán a feszültséged okozta eme tettet. Egyébként is, mikor találkoztál utoljára egy angyallal? – hajtom oldalra a fejemet kissé.
Látom rajta, hogy azért eme kis közjátéka némileg boldoggabbá tette, mint amilyen eddig volt. A derű megjelenik az arcán, mely hatására a mellkasomba melegség költözik. Nem tagadom, hogy aggódom érte is. Úgy ahogy, másokért is aggódok, kik a Földön vannak – tán még magamért is. Beszélgetésünk azonban hamar visszatér a borúsabb témához.
- Sok idő telt el azóta Loriel. Az ő véleménye is megváltozhatott azóta. Úgy hallottam, hogy az emberekkel való kapcsolata sokkal szorosabb lett. Megtudhatnánk, hogy miként vélekedik minderről. Az angyalok és emberek az elmúlt 25 évben sokkal szorosabb kapcsolatot alakítottak ki, mint azt valaha hittük volna. Te itt nem láthatod, ez a város nem fogadja el a mi fajtánkat. Én sem láttam ezt mindaddig, amíg San Franciscoba nem jártam – mosolyom továbbra sem halványodik az arcomon. Szavaim igazak, látom, hogy miként élnek együtt az emberek az angyalokkal. Miként óvják őket, miként… válnak lassan eggyé. S amúgy is… Nem ennek a fiúnak az apja lenne az egyetlen, ki gyermeket nemzett egy nőnek. – Ne félj, nem úgy megyek hozzá, hogy kitálalok neki rólad. Csak körbepuhatolóznák. S ha látom rajta, hogy tényleg érdekli a sorsod, csak akkor mondanám el neki. S egyébként is Loriel… testvéreink egymást irtják és szárnyuk még mindig rajtuk van. Csak és kizárólag Atyánk dönthet arról, hogy ki veszítheti el erejét és ki tartja meg. Előle pedig úgyse bújhatsz el sehova – ölelem át óvón. Nem kívánom megijeszteni, inkább megnyugtatni szeretném, hogy egyelőre nincs mitől félnie. Egyelőre biztonságban van. Ha Gabriel és katonái mindenféle gond nélkül írthatják mind az embereket, mind a minket… Nem hinném, hogy ezzel a tettével oly nagy bűnt követett volna el.
- Ne aggódj, ebbe a városba büntetlenül nem léphetünk be – nevetem el magamat. Kissé irónikus, hiszen mind a ketten itt sétálunk, a körülöttünk lévő embereknek fogalmuk sincs arról, hogy kik is vagyunk. Talán azt hiszik, hogy két jó barátnő osztja meg egymással a mindennapi terheiket?
- A halandók szeszélyesek, de mégis megérthetőek. Talán úgy érzi, hogy sebzett, hogy jelentéktelen. Valójában ha belegondolsz ő nem tartozik sehova. Sem az angyalok közé, sem pedig az emberek közé. Nincs meg benne a hovatartozás érzése. S tudjuk, hogy mennyire képesek ragaszkodni ehhez az emberek. S ettől mérgessé és dühössé válik. Talán céltalanná is, hiszen mit kezdhetne a világba, így? A feladatod az lenne most, hogy megmutasd neki, hogy ő is ugyanolyan értékes lény, mint bárki más ezen a földön – adok neki egy újabb tanácsot, talán hasznára válhat majd a későbbiekben. Remélem sikerül neki megfelelő gondolatokat ébresztenem benne. Nem szeretném, ha eltévedne, ha ő is kétségbeesne, vagy kétségbevonná feladatunk fontosságát. S ugyanúgy nem szeretném, ha egy, Atyánk bárányai közül rossz útra tévedne. Túl kevesen maradtak tiszták a Földön.
- Mert törődsz vele és ez jó. Habár legtöbbször ez az őrangyalok feladata, de nem hinném, hogy te lennél az első ilyen harcos – mosolygok rá biztatóan, halk, nyugodt hangon. – Nem volt könnyű élete, most lázad. Biztos, hogy le fog nyugodni és ha átgondolja a dolgokat, és ha segítesz neki ebben, ő is könnyebben belátásra tér. Emiatt nem aggódnék. Okos angyal vagy Loriel – simítok végig fején, s haján is. Szavaim őszinték, nem tartanék attól, hogy ha odakerülne, hogy tényleg beszéljen vele, akkor ne tudná meggyőzni a fiút. Hiszem, hogy képes erre. Nem állítom, hogy könnyű lesz neki, de meg fogja tudni oldani. Ennél szorultabb helyzetből is kivágta már magát élete során.
- Ne legyen. Emberi ösztönök vannak benne, angyali erőkkel. Az emberek pedig saját kárából tanulnak. Nem fog addig hinni jóságodban, amíg meg nem mutatod neki. A gyereknek is el kell esnie, fel kell horzsolnia bőrét, hogy tudja meddig mehet el. Ez is egy ilyen szituáció, csak épp egy felnőttnél – fogom meg kezét gyengéden. Loriel nem húzza el őket, így bizakodván szorítom meg enyhén.
Lassan ő maga is belátásra tér. Túl sötéten látta a világot, holott nem volt oly vészes ez. De nem tudott kitől tanácsot kérni, nem tudott segítséget kérni, mitől fájdalom mar a szívembe. Hát idáig jutottunk? Hogy egyik társunk, ki bajban van, nem tud kihez fordulni? Nem tudja kivel megbeszélni a gondjait? Pedig nekünk is ez olyan fontos, főleg ezekben a vészterhes időkben.
- Néha Loriel a legegyszerűbbnek tűnő dolgok tűnnek a legmegfelelőbb döntésnek. Igen, csak állj mellé. Légy ott mellette, ilyen egyszerű az egész – mosolygok rá biztatóan. – Nem kell tartanod tőle, még ha rád is támad, meg tudod magadat védeni. Ne félj ellene használni az erődet, hogy rájöjjön kivel is ne álljon szembe.



♥ §§ szószám 829 §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Ápr. 26, 2017 5:44 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

V
égiggondolni is borzalmas, hogy mekkora hülyeséget csináltam az előbb... Az arcom intenzíven lüktet, kívülről valószínűleg egyre inkább kezd hasonlítani egy paradicsomra. Hogy is tehettem ilyet egy angyaltársammal?
Mindkét tenyeremet az arcom elé emelem, mintha ezzel kivédhetném a hamarosan engem érő szidalmazást.
Nagy meglepetésemre Ophilia nem éppen úgy reagál, ahogy azt sejtettem. Felnevet. Hangosan, mintha ez tényleg vicces lett volna... Számomra inkább megalázó, mindkettőnk szempontjából nézve.
Égő fejjel toporgok társam előtt, úgy érzem, fel fogok robbanni.
- Én... Fogalmam sincs, honnan jött ez. Nagyon sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam - kihúzom magam, mint aki hirtelen annyira összeszedte magát.
Ahhoz képest, hogy semmiképp sem angyalhoz méltó volt a cselekedetem, egészen jó kedvem lesz tőle. Látva Ophilia mosolyát, egy pillanat erejéig sikerül nekem is feloldódnom, de ez nem tart sokáig.
Először el se jut teljesen a tudatomig az elhangzó kérdés, így el kell telnie néhány percnek, mire ki tudok nyögni egy normális választ.
- Az talán valóban nem lenne rossz ötlet. De mi van, ha tényleg ő adta? És mi lesz akkor, ha megharagszik rám? Még igazán nem vágyódom a halálra... Életem végéig tartó kínzáshoz, vagy a szárnyaim levágásához pedig egyáltalán nincsen kedvem - az utolsó két mondatot már valamivel halkabban teszem hozzá. Túl sok éve nem voltam már angyalok között, fogalmam sincs, mit tennének velem, ha megtudnák az igazat... Vagy lehet, hogy már tisztában vannak vele?
- Remélem igazad van. - sóhajtok fel. Így is elég nehéz megvédenem a Nephilimet, nem hiányzik, hogy még a nagyok játszmájába is belekeveredjen - Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. E röpke két évtized alatt sikerült elsajátítanom néhány ehhez hasonló közmondást. Az emberek imádják használni őket, ha valamiről okoskodni kívánnak. - teszem hozzá - Próbálom az ő szemével nézni a dolgokat, de nem olyan egyszerű ez... Aligha sikerült kiismernem a halandók gondolkodásmódját, így az ő fejébe se tudok belelátni rendesen.
Újabb mély levegőt veszek, hogy ezzel is nagyjából helyrerakhassak mindent az elmémben. Habár így is elég sok még a gubanc odabent, amit sehogy se tudok kibogozni.
- Bármi áron megvédeném őt. - vágom rá szinte azonnal - Fogalmam sincs, miért, de nem tudnám elviselni, ha baja esne. - nehezemre esik visszamosolyogni, mindenesetre megpróbálok valami hasonló eredményt produkálni az arcomra - Talán. Bízom benne, hogy változni fog a jövőben. Ha ilyen marad, az még sok gondot fog okozni nekem...
Hátamat néhány másodpercre megnyújtóztatom, vállaimat befeszítem, s eközben a fejemmel teszek néhány lassabb kört. Gyakran láttam már, hogy az emberek ezt csinálják - állítólag segít ellazítani az izmokat. Nekem mondjuk semmi változást nem okoz ez a kis mozdulatsor, mégis jól esik csinálni.
- Várjam meg, amíg bajba sodorja magát? - lepődök meg - Nos, egy próbát megér... Hátha végre sikerül észhez térítenem. Ha mégse, majd kitalálok valami más módszert - szememben végre felcsillan egy kis remény. Talán végre hallgatni fog  a jó szóra. - Valamiért mégis bűntudatom van. De remélhetőleg az is elmúlik majd idővel.
Amikor Ophilia megragadja a kezem, egy furcsa melegség kezdi lassan átjárni a mellkasomat. Az idegességem lassan alábbhagy, mintha valami csoda folytán hirtelen megnyugodnék. Talán ez az, amire szükségem volt... Egy kis figyelemre, valakire, aki végighallgat.
- Igen, talán így lesz a legjobb. Meggyőzöm, hogy nem akarok rosszat, aztán megkérdezem, mit akar - bólintok, mintha olyan könnyen kivitelezhető lenne a terv. Ha nem is épp a legegyszerűbb feladat, legalább ezúttal van esély, hogy ez be is fog válni. Minden reményemet ebbe fektetem, mivel már az utolsó lapjaim egyikét húztam elő.
Már csak az a kérdés: mit csináljak, ha mégse jön be? Mi lehetne a következő lépés? Kezdek kifogyni a jó ötletekből, és az idő is ellenem játszik.
Viszont van valami, ami még nyomja a lelkemet - már ha ez lehetséges egyáltalán. Egy aprócska gondolat, ami megakadályoz abban, hogy el is kezdjem megvalósítani a megbeszélteket.
- De hogy álljak elé? - teszem fel a millió dolláros kérdést, vagy hogy mondják - Megmentem,  na és utána? Csak menjek oda hozzá?


Zenécske ↬ 643 ↫ Nyuff *0*


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Ápr. 16, 2017 8:33 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you



Nevetésemet csak egy apró, nüánsznyi esemény töri meg. Mégpedig, egy furcsa, csípős érzés hátsó felem irányában. Aprót ugrok meg a levegőbe, kapom hátra a kezemet és tágra nyílt szemekkel nézek a mellettem álló harcosra.
Hitetlenkedő tekintetem csak tovább fokozódik, amikor meghallom a számomra ismeretlen kifejezéssel bíró szavakat. Ajkaimat összeszorítva próbálok elrejteni értetlenségemet, ám meghallva bosszankodását saját viselkedése irányában, hangosan nevetek fel.
- Mondd, ez valami emberi viselkedésforma? Ilyet még sose láttam! – kérdezem tőle jókedvűen. Még ha gyászos is volt a hangulat közöttünk, ez mintha egy pillanat alatt eltűnt volna. Boldogan ölelem át újra vállát támaszként.
De témánk csak visszatér az előző gondolatmenetünkhöz. Arcomat az ég felé emelve, sütettem a nappal. Furcsa gondolat fogalmazódik meg bennem.
- Szeretnéd, hogy felkeressem a nevedbe Michaelt? – bököm ki végül kérdésemet. Ama tény, hogy egy ark, fogadna-e egy alsóbbrendű angyalt, no hát… Efelől vannak kétségeim, ugyanakkor a világunk változott. Nagyon sokat is, nem ő lenne az első ark, kivel szóba elegyedtem az elmúlt időszakban. Talán vele is tudnék. – Ki tudnám puhatolni, hogy miként vélekedik most eme dologról, vagy hogy tényleg ő adta-e neked a parancsot – ajánlom fel neki, jobb egyelőre nem jut eszembe. Szemmel láthatóan a fiú közelében akar maradni, felügyelni rá. Talán még fél is egykori megbízója elé állni, szembe nézni a következményeivel.
- A várost erősen védik – rázom meg a fejemet – Tudásom szerint New Yorkban nem annyira elterjedtek a természetfelettiek, nem ismerik fel őket az emberek. Ha mégis… Túl messze van Las Vegas, a kontinens másik partján, közel San Franciscohoz. Ha Gabriel támadást is indítana a város ellen, kizárt, hogy Michael ne tudna róla  – rázom meg a fejemet.– Ne haragudj rá, légy hozzá megértő. Az erejét próbálgatja. Fogalma sincs arról, hogy mire képes és meddig érhet el a lepedője. Így mondják, nem? – kérdem az egyik emberi közmondásról. – Addig nyújtózkodik, ameddig a lepedője éri, ugye? – kíváncsiskodok, hisz sok mindent kell még tanulni. – Tudom, hogy harcos vagy és nem szakterületed a őrködés. De ha baj is éri, te ott leszel mellette nem igaz? – mosolygok rá kedvesen. Talán túl pesszimista és túlságosan is hagyja, hogy rossz érzései eluralkodjanak elméjén. Pedig egy harcosnak mindig tisztán kell gondolkoznia, aggodalom nélkül kell átlátnia a dolgokat, hogy a legracionálisabb döntést tudja hozni.
- Az emberek lázadóak. Mindenki lázad, van aki hamarabb kezdi el, van aki később. Az ő esetében ez az erejének a meglelése csak fokozta, ha nem tévedek. Talán csak idő kell neki – tippelgetek, bár a fiú ismerete nélkül, nem tudok többet én sem mondani. Sajnos nem volt alkalmam őket sem megfigyelni… Mennyi mindenről maradtam le saját butaságom miatt, saját…
- Ne szavakkal győzd meg. A tett ereje sokkal hatalmasabb, mint a szavaké. Épp az imént mondtad, hogy keresi a bajt, nem igaz? Hát légy mellette. Légy ott, amikor bajba kerül. Mentsd ki. Mutasd meg neki, hogy mily jóságosak is tudunk lenni, hogy nem csak a gyűlölködő, vérengzős angyalok léteznek. Épp a minap olvastam egy könyvet, a Kis herceget, ismered? – kérdezem félrehajtott fejjel, miközben felé fordulok ültömbe. – De csak majdnem lettél Loriel. Nem ölted meg, és ez az, ami számít – mosolygok rá biztatóan. Nem tudom, hogy szavaim célt érnek e, hogy meghallja e őket. Nem ölte meg a gyermeket, azóta is vigyázott rá. Ez oly tett, melyre kevés harcos angyal lenne képes. Ő mégis megtette, mely dicséretre méltó. Finoman nyúlok doboló ujjai után és zárom kezeim közé azokat, nyugtatás végett.
- Ha vissza szeretne menni, igen. Ez az ő élete is, nem tarthatjuk örökké burokba. Minél jobban tiltani akarjátok az anyjával, annál jobban menni akar majd. Kérdezd meg tőle, hogy mit akar – válaszolok neki szelíden. Hisz… Miért is ne? Ha meglátná, hogy milyen körülmények vannak ott. Ha Loriel tényleg vele menne, ha ott lenne mellette. Akkor biztos nem esne semmi baja, vigyázna rá. Rakoncátlan lélek, de nem megfékezhetetlen.



Ez a reag xD§§ szószám 619§§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Ápr. 14, 2017 12:22 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

O
philia halk nevetésére csak egy erőltetett mosollyal felelek. Mással nem is tudnék, mivel elég nehéz megküzdenem ezzel a „szelektív memória” problémával. Nyilvánvalóan a fejem tele van olyan gondolatokkal, amik csak bizonyos dolgokra koncentrálják a figyelmemet, s csak az ehhez kapcsolódó emlékek maradnak meg bennem.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak hogy kicsit feldobjam az így is gyászos hangulatot, megfontolás nélkül lendítem a kezem Ophilia felé - pontosabban a hátsó fele felé. Egy félhangos csattanás hallatszik, a kezem pedig szépen lassan bizseregni kezd az ütés erejétől.
- Hajrá, Ráró! - kiáltok fel. Ekkor azonban átvillan az agyamon, hogy ezt talán mégse kellett volna, és ez kiül az arckifejezésemre is - A fenébe, bocsánat! Nem tudom, mi ütött belém...
Arcom hirtelenjében olyan vörössé válik, mint egy hagyma. Ráadásul ég is, amitől szinte úgy érzem, mintha fel akarnék gyulladni. Bárcsak felgyulladnék.
- Nem tudom... - köszörülöm meg a torkomat, a korábbi butaságom okozta zavaromban - Valamiért úgy érzem, nem lenne bölcs döntés odavinni a gyereket.
A mosolyt próbálom viszonozni, de nem igazán sikerül. Mostanában nem vagyok olyan jó hangulatomban.
- Egészen biztos vagyok benne. Legalább is merem remélni...
Ophilia kérdése visszhangként cikázik végig az elmémen. Igaza lehet, hiszen megeshet, hogy valaki elárulta Michaelt, és rajtam keresztül próbált meg bekavarni. Bekavarni... Ezt a kifejezést is az emberek között tanultam, magamtól eszembe se jutna ilyen szavakkal élni. Nekem ez túlságosan szlenges, ennek ellenére előszeretettel használom mostanság.
- De valami módja csak van..! - sóhajtok fel - Kell lennie. Legalább ezt az egyet meg kellene győznöm valahogy, különben a baj utoléri... Pontosabban Gabriel. Az pedig senkinek nem hiányzik, hogy idejöjjön, nem igaz? Ha rátalál a gyermekre, az az én saram lesz, és sose bocsájtanám meg magamnak, ha baja esne annak az eszement kölyöknek. Az igazság az, hogy az utóbbi időben már egyre inkább úgy viselkedik, mint akinek egy cseppet se számít az élete. Van egy olyan sejtésem, hogy direkt keresi a veszélyt, mint aki...
Ezt a mondatot nem fejezem be. Ophilia sejtheti, mire akarok kilyukadni. A Nephilim a halálban akarja meglelni a megoldást. Legalább is így sejtetik, habár remélem, hogy tévedek.
- Még az is lehet. Nem tudom. Sajna az utóbbi időben nem volt alkalmam jobban megfigyelni... Éles eszű férfi lett belőle, és iszonyatosan óvatos. Valószínűleg tudja, hogy valaki figyeli, ezért titkolózik mindenki előtt. Még a saját anyjában se bízik meg teljesen.
Nem igazán foglalkoztat, hogy egy autó majdnem elütött - jelen pillanatban még csak észre se tudom venni az ilyeneket, egyszerűen csak túllépek rajtuk. Ha a hajamba repülne egy galamb, még az se tűnne fel egyhamar.
Mélabús tempóban lépdelek Ophilia mellett, aki úgy tűnik, egy parkhoz visz minket. Ott helyet foglalunk egy padon, s így folytatjuk a témánkat.
- De hogy mutathatnám meg neki? Nagyon makacs jellem, akit aligha lehet pusztán szavakkal meggyőzni...
Nem is biztos, hogy ő az igazán makacs kettőnk közül. Már mióta ellenkezek azzal, amit Ophilia mond? Ahelyett, hogy a megoldásra koncentrálnék, folyton csak azt mondogatom, hogy „nem, nem, nem”. Ezzel sose fogok előrébb jutni, az biztos.
- Képes lennék, azt hiszem. Még így is, hogy majdnem én lettem a gyilkosa... - újabb sóhajt hallatok, s követem Ophilia tekintetét az ég felé. Nem tudom, hogy bírja elviselni a Nap fényét, amikor ilyen erős.
Végül inkább csak magam elé meredek, közben ujjaimmal halkan dobolok, a pad szélét markolgatva. Kissé ideges vagyok, mivel sehogy se jutunk ugyanarra az álláspontra, s az idő egyre csak sürget. Most, hogy nem felügyelem minden percben a gyermeket, folyamatosan azon aggodalmaskodom, hogy vajon mikor fogja megint belekeverni magát valami hülyeségbe. Talán jobban féltem őt, mint a saját anyja - ami azért elég nagy szó.
- Tessék? - pillantok kerek szemekkel Ophiliara - Vigyem vissza? Na de...
Homlokom automatikusan ráncba szalad. Valamiért úgy érzem, képtelen lennék oda vinni Őt. Minden, amit tettem, az összes hazugságom oda temettem... A porrá égett ház maradványai között hagytam őket. Lehetséges, hogy nem is a kölyök miatt nem tudok visszatérni San Franciscóba? Talán a saját démonjaim miatt hezitálok?


↬ 652 ↫ Ez a reag az Április Bolondja kihívásra készült!  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szomb. Ápr. 08, 2017 2:25 pm írtam neked utoljára


Lori & Ophy'
I'm here for you



Apró, halk nevetést hallatok, ahogy szégyenkezve hagyják el ajkai a szavakat. Nem kívántam meginteni, vagy netalán megróni feledékenysége miatt. Egyszerűen csak érdekel, hogy mégis ki rendelte el szerencsétlen lélek halálát.
Melyet sose fogok megérteni. Még ha angyaltól is származik a gyermek, attól még egy élő szervezet. Nem mondhatjuk rá, hogy gonosz vagy rossz, vagy netalán bűnben él, ameddig meg nem bizonyosodunk róla. Atyánk néhány szabálya ismeretlen számomra, mégsem tudok ellene mit tenni. Ettől függetlenül nem olyan vagyok, ki ártani tudna egy apró csöppségnek.
- Michael nézetei változtak az idő folyamán, ez a hír járja. San Fransiscoban aktív életet él az emberek között és védelmezi őket. Miért ne tenne így a Nephilimekkel szemben? – mosolygok Lorielre kedvesen. Aztán egy kósza gondolat kapaszkodik meg elmém rögös ösvényein. Mi van ha… Képesek lennének rá? Az utóbbi időben az az igazság, hogy már semmin sem csodálkoznék. Képesek lennének. Sajnos.
- Biztos vagy benne, amikor kiadták a parancsot számodra, az illető Michael szolgálata alatt állt? – kérdem kétkedőn. Mi lehet a bizonyítéka, hogy nem Gabriel mellett? Hogy nem kijátszani akarták őt is? Nem ő lenne az első, aki pártot váltott a háború óta.
- Belátni? Oly háborút szabadítottunk rájuk, melyet nem kértek. Kegyetlenül írtjuk őket, válogatás nélkül. Mégis hogy várhatod el tőlünk, mindazok után, amit velük tettünk feltétel nélkül bízzanak bennünk? – kérdem enyhén félrehajtott fejjel, majd megrázom a fejemet. – Az emberek bizalmát nem oly egyszerű visszanyerni Loriel. Negyed évszázad sem sok idő. Amíg ok nélkül írtja Gabriel őket, addig nem kérhetjük, hogy bízzanak meg bennünk – mosolygok rá kissé szomorkásan. Hiába értem meg Gabriel álláspontját, hiába hiszek el minden szót Raguelnek, hogy szerinte ez jó, egyszerűen képtelen vagyok azonosulni vele.
Kérdésére halkan hümmentek egyet és gondolataimba mélyedek.
- Vagy csak egyszerűen nem használja. Ha tényleg annyira irtózik attól, aki, elmondásod szerint, nem lehetetlen, hogy megtagadja a hatalmát és képességét. Még ha tudja, hogy mire is képes, egyszerűen nem használja őket – vonom fel enyhén az egyik vállamat. Ebben a kérdésben tanácstalan vagyok. Nem vagyok jártas a Nephilimekbe. Nem sokat hoztak világra az elmúlt évezredekben, ha mégis… Nem hinném, hogy lenne olyan, ki megélte volna a kort, hogy képessége napvilágot lásson.
Még az utolsó pillanatban tartom vissza Lorielt attól, hogy elütesse magát egy arra járó érdekes járművel. A háború kezdete óta az emberek sokkal leleményesebb lettek. Ami azelőtt elképzelhetetlen volt, most mintha előtérbe kerültek volna. Mint a környezetbarát járművek. Még ha nehezemre is esik, el kell ismernem: Gabriel bosszú hadjárata ráébresztette az embereket, hogy a természettel szorosan egymás mellett kell élniük. Vissza kell magukat édesgetni hozzájuk és barátjukká kell válniuk. Képesek a változásra. Ezt miért nem látják?
Áttérve az úttesten a kisebb park felé haladok, hogy egy naptól árnyékolt padon folytathassuk megkezdett beszélgetéseinket.
- Drámai vagy – nevetek fel halkan, lehajtott fejjel. – Az emberek, így ő is változik az idő során. Ha megmutatnád neki, hogy nem is vagy annyira félelmetes egy idő után – és nem egy két nap után, de megváltozna a véleménye rólad- próbálok némi derűt verni letört buksijába. Nincs ínyemre, hogy ilyen állapotban kell látnom szerencsétlen párát. Hisz Lori mindig is oly derűs és kedves volt. Ő is szó nélkül mindig elvégezte a rá kiszabott feladatot és lám. Egyszer nem teszi meg, és olyannyira magába roskadt.
- A bebizonyításhoz elé kellene állnod. Képes lennél minderre? – kérdem tűnődőn rá pillantva, miközben lépteinket kényelmesen vezetem. Egy pillanatra feltekintek az égre, s hagyom, hogy a nap melege átjárja arcomat. Nem hunyom le tekintetem, élvezem, ahogy az aranyló napkorong szinte égeti a retinámat.
- Ha nem békélne mégsem meg veled… Én visszavinném. Elszakítottad a gyökereitől. Nem tudja, hogy ki ő, teljesen tanácstalan és egyedül érzi magát. Talán, ha tudná, hogy honnan is származik valójában, ha látná, hogy San Franciscoban mily harmóniában élnek együtt az emberek az angyalokkal véleménye is megváltozna
– fejtem ki véleményemet. Természetes, hogy aggódik miatta és kétségek gyötrik. Mintha magamat látnám a mennyekben, azon a sorsfordító napon, mikor Cassael meglátogatott. Mennyi kétségem volt, mindennel kapcsolatban és lám… Most itt vagyok, hogy segítsek.



♥§§ szószám 650 §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Ápr. 04, 2017 7:13 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

H
iába öntöm ki minden gondolatomat Ophilianak, valami oknál fogva még mindig feszültnek érzem magam belül. Mintha egy kis hang a fejemben azt súgná: „Légy óvatos!” - persze feleslegesen figyelmeztet, hiszen a szívem mélyén tudom, hogy nincs okom bizalmatlannak lenni angyaltársammal szemben. Habár, amilyen világ körülvesz, itt már bármi megtörténhet. Előfordulhat az is, hogy a személy, akiben annyira bíztál eddig, egy hirtelen ötlettől vezérelve elárul téged. Éppen ezért is igyekszem minél kevésbé magamra vonni mások figyelmét. Nem hiányzik, hogy valaki elköpje a többi angyalnak a tartózkodási helyemet. Márpedig ha engem megtalálnának, azzal Ő is veszélybe kerülne.
- Nem... - felelem halkan, szinte már szégyellve magam - Persze, hogy emlékszem... Nem vagyok amnéziás.
Az igaz, hogy nem egészen jó a memóriám, de ettől függetlenül a legfontosabb dolgok megmaradnak bennem. Nyilván a megbízóm neve is azért esett ki, mert ennél sokkal fontosabb dolgok történtek velem, amikre muszáj emlékeznem.
- Michael. Ő tartózkodik San Franciscóban, az ő szolgálata alatt állt... Mint ahogy én is, persze.
Felsóhajtok. A tanácstalanság kellemetlen bizsergése fut végig a hátamon, s ez kiül az arcomra is. Nem érzem túl jól magam a bőrömben, és még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám, hogy megtudja, milyen is ez. A tehetetlenségnél nincs rosszabb... Amikor csak egyhelyben toporogsz, vársz a csodára, és kénytelen vagy hagyni, hogy mások oldják meg a gondodat - annál szörnyűbb nincs is.
- Ez igaz. De már túl sok időt kaptak így is. Be kellene már látniuk, hogy segíthetünk nekik, ha engedik. - térek ki a mondandómból, amibe aztán hamar újra bele is vágok.
Annyira sokat stresszeltem mostanában, hogy észre se vettem, milyen jól esik a napsütés. Most azonban néhány másodpercig sikerül átadnom magam a kellemes időnek. Ezzel is legalább elfeledkezem egy kicsit a fő problémáról.
- Fogalmam sincs. Szerintem megsejtette, hogy valaki figyeli, mert nappal nagyon óvatos. Sose használja a képességét, legalább is nem akkor, amikor a környéken vagyok. Az anyja se tud semmi ilyesmiről. Mintha csak úgy képes lenne elrejteni mások elől. Vagy talán magába fojtja, ez lehetséges?
Régóta piszkálja már a csőröm, hogy képtelen vagyok kideríteni a Nephilim képességeinek mivoltát. Legfőképp azért zavar, mert ez is csak azt mutatja, mennyire pocsék kém vagyok. Ha olyan jó lennék a „szakmában”, már rég rájöttem volna mindenre... De így csak sodródok az árral.
Ophilia hiába próbál meggyőzni, hogy ne hibáztassam magam, egyszerűen nehezemre esik hallgatni rá. Elég csak belegondolnom, hogy a fiú - vagyis inkább férfi - miket fog a fejemhez vágni, ha találkozunk. Azt, hogy egy szörnyeteg vagyok, és egyáltalán nem különb azoknál, akiket én magam is gyűlölök.
Annyira belemerülök a témába, hogy szinte észre se veszem az előttem elterülő utat. Már épp rálépnék, amikor Ophilia megállít - ezzel megakadályozva, hogy a felénk közeledő kocsi elgázoljon.
Ahelyett, hogy megköszönném, csak egy aprót biccentek, közben folytatom, amit elkezdtem.
- Ha nem is emészteném magam miatta, az se változtatna semmin. Ő ugyanúgy irtózni fog tőlem, és nem lesz hajlandó meghallgatni engem... - teszem hozzá halkan.
Nem hiába mondta már a gyerek anyja is, hogy túl pesszimista vagyok. Esélyt se látok rá, hogy ez az egész helyzet jól süljön el, hiszen ahhoz túlságosan negatívak a körülmények.
Amikor a sztorim végére érek, az angyal arcára pillantok, próbálom leolvasni, mit gondolhat éppen.
- Az anyját kezdi eltaszítani magától. Ha meg is próbálna beszélni a fejével, nem sok eredményt érnénk el vele. Jobb lenne valahogy bebizonyítani neki, hogy nem mind vagyunk gonoszak... - mondom ezt én, aki először meg akarta ölni, még kúszómászó korában - A probléma csak az, hogy amint azt korábban is mondtam, Michael angyalai voltak azok, akik korábban ki akarták velem végeztetni a fiút. San Franciscóból hoztam el őt az anyjával, még annak idején... Nem tudom, jó ötlet lenne e odavinni...
Talán kezd kicsit unalmassá válni, hogy folyton ellenkezek azzal, amit Ophilia mond, de sajnos most az egyszer kénytelen vagyok nagyon megfontoltan kezelni a fél-angyal ügyét. Nem ronthatom el... Már csak egy esélyem van, így mindennek tökéletesen kell sikerülnie.


Zenécske ↬ 646 ↫ Whahhh *0*  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Ápr. 03, 2017 7:01 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you



Aggódó tekintettel szemlélem a kedves angyal feszült vonásait. Mintha nyomná valami a harcos vállát. Gyanúm hamarosan igazat nyer szavai nyomán. Apró mosollyal próbálom bátorítani, hogy bennem megbízhat. Hisz mi másért is hívott volna ide? A szavak csak úgy dőlnek belőle, s kérdésemre is készségesen válaszol.
- Nem emlékszel? – nevetek fel, szemöldökömet összevonva. Nem őt kívánom kinevetni, egyszerűen csak komikusnak hat mondandója. Noha tudom, hogy a memóriája nem az igaz – mint a legtöbb angyaltársunknak. Csakhogy, amíg mások több évszázadra visszamenőleg nem emlékeznek, addig ő már a tegnapi napra sem nagyon tud – Arra azért csak emlékszel, hogy ki alatt szolgáltál – próbálok a segítségére lenni, amennyire csak tudok. – Arra emlékszel, hogy melyik arkot szolgálta, aki megbízott? – hisz ez is segítségünkre lehet, hogy merre induljunk el az ügy megoldása végett.
Invitálásomra a sétára könnyedén belemegy, én pedig óvón ölelem át vállát. Érzem, ahogy apró testével hozzám bújik. Mily réginek is tűnik az idő, amikor még az irattáramba ülve meséltem neki hangzatos történeteket, melyeket mások éltek át az idő alatt, amikor ő is a Földön tartózkodott.
- Idő kérdése és megszoknak minket, emiatt ne aggódj. Újra meg kell tanulniuk bízni bennünk és lássuk be, nekik ehhez idő kell – mosolygok rá gyengéden. Újra beszédbe kezd, ahogy haladunk az utcán. A nap tűzön önti ránk meleg sugarait, egy kósza poszáta repül el fejünktől nem messze.
- Irányíthatatlan? Arról van tudomásod, hogy milyen képesség birtokában van? – hisz ha már elmúlt húsz esztendős, akkor a szárnyain kívül képességeire is szert kellett volna már tennie. Ha válaszol is, a további közlendőjét csendesen hallgatom. Nem szólok most közbe, még az apró szünet idején sem. Figyelme elkóricál gondolataiba és még megállítom, mielőtt még lelépne az utcára egy autó elé. Visszatartom vállánál fogva és a szemközti park fáit vizslatom.
- Mégsem ölted meg. Ezt ő is be fogja látni idővel. Megtehetted volna, mégsem tetted. Nincs miért emészd magad emiatt Loriel – mosolygok rá szelíden, a történet végén pedig gondterhelten sóhajtok fel.
- Valóban ez nem egyszerű eset, de hibáztatni nem lehet. Kegyetlen világba született, a háború kezdetén. Talán érdemes lenne mégis leülni vele beszélni, vagy ha vele nem is az édesanyjával. Hátha ő még tudna hatni rá, ha le tudnánk magyarázni, hogy mi miért történt úgy. Ugye tudod, hogy a világunk sokat változott az elmúlt negyed évszázadban? – tekintek rá, miközben lelépek a járdáról és a szemközti park irányába vezetem lépteinket. -  Vannak oly angyalok, kik még a Nephilimeket is angyalként kezelik és védik őket. Michael és követői nem ártana nekik. Talán ha vele találkozna… Ha el tudnánk érni, hogy San Franciscoba menjen, ahol megismerhetné fajtársait, gyűlölete is csillapulna. Itt egyedül és kitaszítva érzi magát, erre gondoltál már? – nézek újra mosolyogva. Hangom nyugodt és egy pillanat erejéig sem szeretném ha úgy érezné, hogy megdorgálom. Szívem minden érzületével szeretnék segítséget nyújtani húgomnak.



Whuuuuuu ♥§§ szószám 493 §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Ápr. 03, 2017 5:22 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

A
kellemes idő ellenére egyre csak nő bennem a feszültség. Egy olyan titkot készülök feltárni Ophilia előtt, ami nem csak az én életemet, de másokét is erősen befolyásolja. Ha ez az egész kitudódik, nem csak én fogok veszélybe kerülni... Óvatosnak kell lennem.
Tudom, hogy bízhatok Ophiliaban, valamiért mégis nehezemre esik megformálni a szavakat. Amikor végre sikerül kiöntenem a szívem, angyaltársam félbeszakít, pont mielőtt befejezhetném a mondandómat.
- Pont, ahogy mondod... - sóhajtok fel - Több, mint húsz éve. A megbízóm nevére viszont már egyáltalán nem emlékszem. Az biztos, hogy magasabb rangú volt, de ennél több tényleg nem rémlik. Ha látnám az arcát, talán beugrana valami.
No igen, sose a kiváló memóriámról voltam híres. Mai napig szenvedek vele, de mindhiába - sehogy se sikerül minden részletet felidéznem. Olyan sok minden történt velem az elmúlt évtizedekben, hogy minden korábbi emlékkép elhalványulóban van a fejemben.
- Jó ötlet. Nem árt egy kis séta... - pillantok óvatosan körbe, aztán Ophilia oldalához bújva indulok el arra, amerre angyaltársam is - Rám már így is néha furcsán néznek. Szokatlan vagyok az ittenieknek.
Vállam lassan megemelkedik, majd ugyanebben az ütemben le is ereszkedik. Ez is csak azt fejezi ki, hogy nem igazán érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Nekem csak egy dologra kell odafigyelnem, az pedig a Nephilim sorsa.
- Csakhogy neki irányíthatatlan a természete... Pont ez a bajom vele. - mély levegőt véve sikerül rászánnom magam, hogy részletesen kifejtsem az elmúlt idő eseményeit - Az első néhány évben minden rendben volt. A gyerek szépen növekedett, játszott a többi korabelivel. Az anyja folyton óva intette, hogy ne menjen sok ember közé, maradjon mindig az árnyékban. Először a poronty ezt csak játéknak fogta fel, így nem is volt oka kérdezősködni, de ahogy telt az idő... Kezdett kíváncsi lenni. Tíz éves korában megkérdezte, hogy miért játszanak folyton bújócskásat. Ezt még nem vettem komolyan, hiszen csak egy kölyök volt, semmi több.
Itt tartok egy kis szünetet. Ennyi információ feldolgozásához is kell néhány másodperc.
- Aztán, mikor elérte a tipikus lázadó korszakát, már türelmetlenné vált. Nem volt neki elég az a válasz, hogy „hamarosan úgyis megtudod”, így kifaggatta az édesanyját. Szegény nő mindent elmondott neki, így a fiú már nem is tartotta olyan csodálatosnak a képességét, vagy azt, hogy félig közülünk való. Azelőtt az esti mesék mindig egy hősies angyalról szóltak számára, aki megmentette annak idején az életét, de ezek után... Már csak a tiszta igazságot látta maga előtt. Azt, hogy gyerekkori kedvenc hősnője valójában majdnem a gyilkosa volt.
Csalódottság hallatszik a hangomban. Mindig megmosolyogtatott, amikor rejtőzködve hallgattam ki azokat a szép, tündérmeséknek ható történeteket. Mára azonban csak elszomorít a dolog.
- Néhány hétig nem szólt az anyjához, miután megtudta az igazat. Szemeiben csak a düh szikrázott, megfejthetetlen gondolatok keringtek az elméjében. Ekkor már csak nagyon távolról mertem figyelni őt, hiszen bármelyik pillanatban kiszúrhatott volna, annak pedig sehogy se lett volna jó vége. Már az arca vonalaira se emlékszem tisztán, olyan rég voltam már közel hozzá. Mostanra pedig annyi gyűlölet töltötte meg a szívét a fajunk iránt, hogy már esélyt se látok rá, hogy békességben tudjak beszélni a fejével.
Mindezt azzal zárom, hogy tekintetemet erősen a talajra szegezem, mintha ott keresném a megoldást erre a kilátástalan helyzetre. Jelenleg minden reményem Ophilia jóindulatába és eszességébe tudom fektetni.


Zenécske ↬ 535 ↫  Whiii :3  


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Márc. 16, 2017 3:53 pm írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia
I'm here for you



Egy fa óvó takarást biztosít a tűző nap elől, a levelek eltakarják előlünk, ám az aranysárga égitest mégis rendületlen próbálja keresni az utat. Ehhez nagy segítséget kap a lágy szellőtől, mi az utcán sétálók haját, ruháját borzolja.
Szívem repes – már ha érezhet ilyet – amikor Lorielt meglátom, s viszonozza ölelésemet. Furcsa mosolya, mintha őszintévé váltana, ám mikor elengedem, ez a pillanatnyi jókedv eltűnik arcáról. Nagy levegőt véve szólalnék meg, kezeimmel vállait fogom. Megszólalni mégsem tudok, hisz elkezdi a történetét, érdekes felvezetéssel.
Enyhén oldalra hajtom a fejemet, alsó ajkamat egy pillanatra megharapom. Összevont szemöldökkel hallgatom a kedves szavát.
- Loriel, mi történt? – szólalok meg végül, látva, hogy történetét csak elkezdte, folytatni mégis képtelen egyelőre. Biztató mosollyal próbálom lelkét nyugtatni, hogy velem lehet őszinte. A mennybe is számos alkalommal beszélgettünk már, nincs oka hinnie, hogy nem segítenék neki. Igaz, az utóbbi évtizedekbe elég sok minden változott, s úgy tartják, nem tudhatod ki a barátod és ki az ellenséged. De ez valóban így lenne?
Gondolataim rögös ösvényéről a kedves szavai rántanak vissza, s szemöldökeimet újra összevonva, immár teljes odaadással tudok rá figyelni. Figyelek… Mégis valahol a közepén elvesztem a fonalat.
- Várj, várj, várj – szakítom valahol félbe, vagy talán már a végénél? – Kezdjük elölről, csakhogy nekem is világos legyen. Szóval, - kezdek bele most magam – csak hogy jól értem: meg kellett volna ölnöd egy Nephilimet, nem tetted, elhoztad, és most kezd felnőni? Pontosan hány évvel ezelőtt kaptad a megbízást erre? Kitől? – teszem fel az első kérdést, mely igazán érdekel. Haladjunk szép sorjában. Lépésről, lépésre tárjuk fel az ügyet, hogy aztán a megfelelő segítséget próbáljam nyújtani számára.
- Gyere sétáljunk – ölelem át vállát, s magamhoz szorítom – Még a végén elkezdenek ránk furcsán nézni – nevetem el magamat.
- Útközben, meg kitaláljuk, mi legyen. Tudod az emberi természet igen furcsa, szeszélyes és sokszor kiszámíthatatlan. Próbálj meg mindent elmondani, pontosan, ami az elmúlt években történt – kérem segítségét, hogy ténylegesen megértsem.



Music§§ szószám 312 §§ Nyuhuuuuu :3 <3 §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Márc. 15, 2017 2:51 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

N
em is tudom, mikor láthattam utoljára angyalt... Már több, mint két évtized eltelt azóta, hogy eljöttem San Franciscóból, s ez idő alatt nem sűrűn fordultak meg fajtámbeliek errefelé. Vagy ha mégis, ügyesen elkerültük egymást. Talán jobb is volt így, hiszen egy árulóval nem valószínű, hogy kedvesen bánt volna bármelyik mennybéli is.
Éppen ezért hívtam segítségül Ophilia-t, akiről bizton állíthatom, hogy nem ítélne el a tetteimért. Csak remélni merem, hogy nem tévedek.
Erőltetett mosolyom kiszélesedik, amikor angyaltársam a nevemen szólít, s örömmel ölelek vissza, amint ő a karjaiba zár. Kérdésére arcomról eltűnik a korábbi jókedvnek minden jele, helyette fáradtság és tehetetlenség marad.
- Csináltam valamit néhány éve... - sóhajtok fel - Aminek most iszom meg a levét.
Hangomban nyoma sincs a lelkesedésnek, ami nem is csoda, hiszen a jelenlegi helyzetemben semmi okom sincs vidulni.
Mielőtt még elkezdeném mesélni Ophilia-nak a történteket, alaposan össze kell szednem a gondolataimat. Visszanyúlok elmém legmélyére, azon emlékek közé, amelyeket eddig szerettem volna minél jobban elnyomni.
- Kezdem elveszteni az irányítást egy nephilim felett... Még annak idején San Franciscóban kaptam a megbízást, hogy végezzem ki, de ehelyett megszöktettem az anyjával együtt. Itt élnek a városban, én pedig állandó felügyelet alatt tartom őket. Vagyis csak tartottam, de ahogy a gyerek idősebb lett, gyakran észrevette, hogy figyelem. Kénytelen voltam visszavonulót fújni.
Itt tartok egy kis szünetet, hogy két levegővétel közt átgondoljak mindent a kölyökkel kapcsolatban. Ekkor jutnak eszembe azok az aprócska pillanatok, amikor tekintetünk ismét találkozott, s én amint csak lehetett, igyekeztem eltűnni a család közeléből. Legalább is arra a néhány órára, amíg a poronty el nem felejtett ismét.
- Később azonban kezdett nagyon megváltozni. Elege lett az állandó rejtőzködésből, már az édesanyjával is gyakran összeveszett, s visszautasító lett másokkal szemben. A fajtánkat pedig már egyenesen gyűlöli. Úgy hiszi, miattunk nem élhet szabadon... És ez valahol igaz is. - ekkor megszakítom a szemkontaktust Ophilia-val, csak magam elé bámulok - Nem tudom, mit tehetnék, hogy nyugton maradjon. Ha megpróbálnám felvenni vele a kapcsolatot, azonnal a halálba kívánna... Főleg, ha megtudná, hogy miattam van ez az egész. Abban reménykedem, hogy te talán tudnál adni nekem néhány jó tanácsot...
Ismét Ophilia-ra pillantok, szemeimben - a bűntudat mellett - a remény halvány fénye csillan. Úgy érzem, ő meg fogja érteni a helyzetemet, és nem fog elutasítani csak azért, mert megsajnáltam egy halandót, és az ő félangyal gyermekét. Harcos angyal létemre sose gondoltam volna, hogy erre valaha is képes leszek, és emiatt meg fogom tagadni a feletteseim parancsát... Mégis képes voltam rá, ami mélyen legbelül kellemetlen érzésekkel tölt el.


Zenécske ↬ 415 ↫ Whiiiii *0*


Ophilia
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
155
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Márc. 15, 2017 10:13 am írtam neked utoljára


Loriel & Ophilia



New York, az egykori nyüzsgő nagyváros. Élettel teli, zajos, bajos, mégis oly lenyűgöző város. Korábbi fénye habár megcsappant, a fentmaradt városok közül továbbra is ők a legelevenebbek. Mintha nem akarnát volna elfogadni a tényt, hogy háborúban állnak a természetfelettivel. Körbevették fallal a várost, a hadsereg és a rendőrség felügyeli a területeket, hogy emberen kívül más teremtmény ne juthasson a hatalmas városba.
Próbálkozásuk megmosolyogtató, de még ő maguk sem képesek megállítani bejutásunkat, mi sem jobb bizonyíték itt létem. S persze jövetelem célja.
Elsősorban Carice miatt vagyok itt. Hiányzik a barátnőm, kit lassan negyedévszázada nem láttam, kinek sorsát nem követtem nyomon. Szívembe fájdalom mar, nem tudom, hogy él-e még, vagy egyáltalán itt van-e még. De ismerem, tudom, hogy mennyire szerette ezt a várost. Valamint Jack is idevonzott. Vagyis az utolsó neve, melyet tudtommal használt idelent a földön. Őt is itt láttam utoljára a mennyekből, még a háború kirobbanása előtt. Mióta lejöttem napról, napra egyre erősebb az elhatározásom, hogy megkeressem. Egyszerre érzek emiatt izgatottságot és rémületet is. Annyi évtized telt már el, mi van ha teljesen megváltozott? Esetleg én? Ha többé nem fogunk tudni beszélgetni?
Az utcákat járva megrázom a fejemet. Nem gondolhatok erre.
Furcsa számomra, hogy szárnyaimat a hátamba rejtve kell hordanom. Eddig sose volt probléma, hogy kibontott tollaimat magam köré rendezzem, úgy éljem a mindennapi életemet. Most mégis kicsit feszengek, és viszket is a hátam.
Határozottan haladok előre, hisz a fentebbe említett két személyek még ráérnek arra, hogy felkeressem őket. Most egy újabb angyaltársamhoz igyekezek, ki nemrég keresett fel. Megérezte jelenlétemet a városba és találkozóra hívott. Örültem hangjának, hisz oly régen láttam már aranyos arcocskáját.
Egy kisebb parkba vezetnek lépteim, követve jelenlétéből áradó erőt, míg végre meg nem pillantom.
- Loriel! - üdvözlöm nevén, mosollyal arcomon. Közelebb érve hozzá óvón ölelem át, ahogy mindig is tettem, amikor újra találkoztunk a mennybe. - Mi történt veled? - engedem el, s ujjaimmal végigsímítok arcán.
- Mi a baj? - vonom össze szemöldökömet. A háború óta nem tekintettem a Földre, nem tudom, hogy mik történtek idelent, ahogy azt sem, hogy testvéreimmel mi történt idelent.


Music §§ Nagyon is :3 Remélem az enyém is számodra. §§

Loriel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Posztok :
17
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Rang :
Katona
☩ Play by :
Danielle Campbell
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Márc. 14, 2017 7:32 pm írtam neked utoljára




Ophilia & Loriel

"I need your help..."

A
zt remélné az ember - esetemben angyal -, hogy minden rosszban van valami jó. Hogy az alagút végén ott vár majd a fény, a boldogság és a nyugalom. Ez mind nem több, mint puszta átverés. Egy csata után ugyanis csak romok, kétségbeesés és szenvedés marad. Az idő talán minden sebet begyógyíthat, de egy ilyen mélyet nem tüntethet el csak úgy.
Én pontosan ilyen heget látok magam előtt elterülve, New York utcáinak képében. Elszomorít, hogy ilyen lett a világ. Hiányoznak a mosolygós arcok, az élettel teli nagyvárosok, amiket korábban annyira szerettem figyelni fentről. Mostanra ezekből szinte semmi nem maradt, csupán halovány emlékeit találom itt-ott. Ha nem éltem volna, amikor az emberi faj még szebb időszakát élte meg, nem is hinném el, hogy valaha ez a világ színes volt, csodálatos és egyéni... Egy igazi mestermű, amit a háború tett tönkre.
Azonban, ahogy elsétálok lezúzott épületek között, néhol nyomát látom a reménynek. Felcsillan néhány szempárban az az aprócska szikra, ami mindig is erőt adott, még a legsötétebb időkben is. Az emberiség egy nehéz, fagyos télen esett túl, s most bontja ki első virágait, a tavasz közeledtét várva.
Már számát se tudom, hány éve, hogy New Yorkba érkeztem. Árulóként, egy halandó nővel, s nephilim gyermekével az oldalamon kerestem fel a várost, a jobb élet után kutatva. Legalább is számukra szerettem volna egy biztonságosabb jövőt biztosítani - még ha nagy árat is kellett ezért fizetnem. Hazugság és csalás árán, bevállalva a bűntudat terhét, sikerült megmentenem két életet. Azóta se sikerült tisztáznom magammal, hogy helyesen döntöttem e, vagy sem.
Ahogy múltak az évtizedek, egyre nehezebbé vált az árnyak közt maradnom. A poronty lassan felcseperedett, s kezdte unni már a bujkálást. Egy-két éve édesanyja már majdnem teljesen elvesztette az irányítást felette. A fiúból férfi lett, azonban lélekben olyan volt, mint egy kalitkába zárt madár. Ki akart szabadulni, nyugodtan élni, anélkül, hogy rejtegetnie kéne valós személyét. Ellenszenve a fajom iránt napról napra nőtt, mostanra pedig már szinte gyűlöletté vált.
Eleinte nem akartam belefolyni az életébe, ezért kissé eltávolodtam tőle és az anyjától, de eddig tartott a türelmem. Már régóta tehetetlennek érzem magam, ezért is kerestem fel egy régi barátomat, Ophilia-t. Úgy gondolom, ő talán tudna segíteni nekem az ügy megoldásában - legalább is nagyon remélem.
Elhaladok egy kisebb park maradványai mellett, s egy hirtelen gondolattól vezérelve meg is állok itt, hogy Ophilia érkezésekor ne legyek mozgásban, elvégre úgy nehezebb lenne megtalálnunk egymást. Egy darabig csak csendben kémlelem az eget, a földet és a járókelőket, azonban nem sokkal később egy furcsa érzés fog el. Pontosan tudom, mit jelent ez.
Egy angyal. S ha jól sejtem, pont az, akire várok.
- Örülök, hogy eljöttél, Ophilia. - szólalok meg félhangosan, s teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot a tengelyem körül. Arcomra kiül egy mosoly-féleség, amely már majdnem hasonlít az igazira. - Nagyon jól jönne a segítséged.


Music ↬ 464 ↫ Remélem megteszi :3


Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Belvárosi utcák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: