☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Kedd Ápr. 04, 2017 9:15 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Stamy & Ophy
They wanna break me and wash away my colors



Szemöldökeimet enyhén összevonva hallgatom Stamiel szavait. Csak annyira, hogy nüánsznyi ráncok keletkezennek homlokomon, mely az értetlenségem jeleként párosul. Ő megtehetné, hogy bármikor hazamenjen. Ő jelenleg most azon kiváltságosok közé tartozik, kik élhetnek ezen lehetőséggel, mégsem…
- Te nem kerülsz vissza, de másokat megfosztanátok attól a jogtól, hogy maguk döntsenek? – kérdezem értetlenül. Engem megfosztottak, engem kitaszítottak onnan, akkor, amikor Cassaelt nem árultam el nekik. Amiért több semleges vagy épp Michael párti angyalnak segítettem rejtőzködni. „Mintha csak a elvennék tőled a tudást.” Hangzik fejemben a visszhang, mire csak lehajtom a fejemet.
- Elvettétek… - suttogom magam elé, enyhe letargiával. Kár is tagadnom, hogy szívem szakad bele, hogy nem lehetek ott a felépített birodalmamba, ahol egyedül lehettem, ahol segíthettem. Ahol én lehettem, és ahol a saját munkámat végezhettem. – Az az otthonunk Stamiel, bárhogy is érezi vélsz most. Te sem tagadhatod örökké, hogy oda tartozunk és nem ide – hajtom enyhén oldalra a fejemet, ahogy feltekintek rá. Pilláim enyhén megremegve, meghallva mily tetteket hajtott végre, amíg nem tekintettem le a Földre. Apróra nyílnak ajkaim s azon ritka pillanatok egyikét élvezheti, hogy képtelen vagyok megszólalni. Lesokkol a hír és szívemet szorítja össze a tudat, hogy számos társunk csillámpukiformmá vált kezei között.
- Nem akarom megszabni az életedet – ingatom meg a fejem és szemöldökömet immár jobban összeráncolom. Nem értem szavait, amik csak idő kérdésével válnak bizonyossá számomra. Szívem szakad meg érte és a többiekért is. Mindannyiunkért. Egykor boldog életet éltünk, Ő… Ő sem volt ilyen, mennyit mosolygott, nem csak az ajkai, de a szemei is, de most…
- Az angyalokat eredendő jónak teremtette Atyánk, a démonok ellensúlyozása végett – ellenkezek újra. Olyan nincs, hogy egyikünk rossz legyen. Egy pillanatra újra letekintek a földre, szárnyam tollával játszó ujjaimra réved tekintetem. – Még ha el is buknál, tudod, hogy megvan az esélye, hogy újra visszatérj. Atyánk nem haragvó, nem bosszúálló. Meglehet, hogy megszakad a szíve, ha meglátja, mi lett szeretett világával, gyermekeivel velünk. Az emberek alig száz évet sem élhetnek, míg mi? Parányiak, porlandók, mégis eme világot képezik, ők is, akárcsak mi, Atyánk teremtményei – mondandóm végén alsó ajkaimba harapok, tűnődőn. Pillantásom, melyet reá emelek aggódással telt. Sosem titkoltam, hogy minden angyaltársam sorsát a szívemen viselem. Még ha nem is éltem át, amit ők, de tudtuk nélkül is ott voltam velük, szemlélőként. Bármilyen gazság is történt velük, az minden egyes alkalommal megviselt.
- Szerinted engem nem viselt meg? Szerinted én nem gondoltam át már ezerszer, hogy miért hagyott el? Nem csak ti sérültetek távozásával – világosítom fel kedves, halk hangon a harcost. Nem tagadtam sose, hogy értetlenül álltam mindig is az eset előtt. Miért ment el, miért most? Mi volt az indoka? De soha nem akartam rosszra gondolni, addig, amíg nem az ő szájából hallom. Szavai azonban csak újabb aggodalomra ad okot számomra, hangot ennek most még sem adok. Vagyis, nem a valósnak. – Több ezer éve élünk mellette, elég útmutatást adott már, hogy végre saját lábunkra állhassunk… De… Nem így, egymás ellen acsarkodva, tönkretéve mindent, amiért teremtve lettünk – ingatom meg újra a fejemet. Nem és nem tudom azonosulni érveikkel. Tisztán értem őket, el tudom fogadni azt, de… képtelen vagyok felfogni, hogy mégis miként tudnak így gondolkodni. Az idő folyamán annyi minden mentünk keresztül, annyi harc áll a hátuk mögött, akkor miért most? Amikor a démonok is…
Burkolt fenyegetése látszólag nem hat meg. Fejemet újra lehajtom. Halál vár rá. Nagyot nyelve nehezen szólalok meg újra, hangom enyhén rekedt.
- Hiszel saját elveidbe… - kezdek bele, de néhány pillanat erejéig nem folytatom. – Sajnálom, elég sokáig hazudtam nektek arról, hogy miben is hiszek valójában. Bármikor kértetek tőlem segítséget, segítettem, de nem azért, mert hinnék abban a jövőképben, melyet elénk akartok tárni. Én nem feledtem el, hogy kik voltunk és kik lehetünk még – mosolygok rá magabiztosan, őszintén. Ámíthatnám őt is, ugyanúgy, mint mennybéli társainkkal is tettem az elmúlt időszakba. Elhitethetném, hogy egyetértek elveikkel, hogy ugyanúgy gondolkozok és ezért tenni is kész vagyok. De túl sokáig hallgattam el saját gondolataimat, ahhoz, hogy képes legyek ezt újra megtenni. Hogy mi tart ebben vissza? Hiszen csak egy egyszerű tett lenne. Talán magamért nem teszem meg, hogy végre kiálljak valami mellett. S nem csak szóban, de tettben is, már amennyire magam képes vagyok. Nem vagyok harcos, de megvan a magam ereje.
Elveink pedzegetésére furcsa nevetés kívánkozik torkomra, mégsem adok neki teret. Elvek.. Melyeket az egyik oldal ha meg is ért a másik teljesen elzárkózik előle.
- Háborúban is lehet bölcsnek lenni – felelem elmésen fel sem véve azt a különös hangszínt, melyet ő használ. Vajon hogy értheti mindezt valójában? Oh, de kár, hogy ehhez egyelőre cseppet sem értek. Képtelen vagyok megkülönböztetni az emberi érzésekkel átitatott mondatokat. Monológjára azonban képtelen vagyok válaszolni. Győzködjem? Van bármi haszna is? Hisz elvében nem kívánom megváltoztatni, megértem, hogy Gabriel is valahol jónak tartja cselekedeteit… Atyánk ellen… Stamielt viszont nem értem, most nem. – A gyilkosság nem könyörületesség.
Felelem halkan, inkább csak magamnak címezve mondandómat. De hát… Talán lassan megszokja ő is, hogy olykor-olykor magamba beszélek. A magány nagy úr, még a mennyben is. Pár jó szót az utóbbi időben csak magamtól hallhattam, így nem csoda, ha sokszor megfeledkezem a körülöttem lévőkről.
Újra csak vitába szállnék szavaival, ajkaimat már nyílnak is szólásra, ám most mégis megállom, hogy ne mondjak semmit. Újra csak beleharapok alsó ajkamba. Ha így haladok a beszélgetés végére sebesre marcangolom fogaimmal.
- Ez a hely az embereké – kezdek bele újra, s tán sejtve, hogy nem épp a megfelelő szavakat használtam, bűnbánón hunyom le szemeimet. Az igazat mondom, csak is a színtisztát. Ezt a várost is az emberek építették fel, nem sajátíthatjuk ki… Mi nem…
Közelsége mégis megakadályoz abban, hogy ezt most kifejtsem neki. Témánk gombolyaga tova gördül a földön, szállja kuszán fonja körbe a teret. Szinte hallom lélegzetét, érzem, ahogy lehelete a hajamat cirógatja, mikor fülemhez hajol. Próbálom tekintetét elkapni, megragadni azt, amíg halkan beszélek hozzá. Bár könyvtárba vagyunk és itt megkövetelik a csendet, úgy, hogy csak ketten vagyunk sincs értelme a hangosabb beszédnek. – És mi lesz azután, ha elpusztítjátok őket? – hajtom enyhén félre a fejemet. – Ezen gondolkoztatok már?
Kérdem őszintén, s bár nem tudom, hogy van-e ideje válaszolnia, mert apró mozdulatomnak hála sebesen zuhanok a föld felé. Mielőtt még azonban leérhetnék, két kar ragadja meg az enyémet. Ösztönösen kapaszkodok meg Stamielbe, tekintetemet hitetlenkedve emelve rá. Alkarjába fogódzkodva mosolygok rá szelíden, miközben segít megállni a talpamon. Mosolyom mégsem tart örökké, csak addig amíg hátat nem fordít nekem. Arcvonásom észrevehetetlenné válik komollyá. Szavai nyomán lehajtom a fejemet, kevés erőmet arra használom, hogy újra rendbe tegyek egy tárgyat, melyet ezúttal én tettem tönkre. Mélázva piszkálom meg körmöm hegyével az asztal lapját.
- Marthin Luther King azt mondta egyszer, hogy amikor mindennek vége, akkor nem az ellenfeleink szavára, hanem a barátaink némaságára fogunk emlékezni – felelem csendesen, majd halk léptekkel indulok meg a kijárat felé. Nem vagyok naiv és ostoba, egy dolog miatt jöttem ide. Egy könyvért, semmi másért, mégis csak az elutasítás fogad, itt is. Talán igaza van, ez sem különbözik jobban otthonunktól. Szárnyaimat kószán húzom magam után a porban, tekintetemet felemelem.
Ekkor pillantok meg valamit… A karzaton az egyik sarokba… Régi könyvek és… Oh az a motívum.
- Lehetséges lenne? – kérdem elhalóan. Szárnyaimat megsuhogtatva szállok fel, s szinte mohón nyúlok a könyv után, melyet megfordulva a csodával határos módon épp korlátnak támasztom. – Démonológia – olvasom a bőrkötéses borítón gondos munkával kidomborított betűket. Ujjaimat kószán húzom végig rajta, hisz ez az, amit kerestem. Vagyis csak remélem. Arcomon kósza mosoly fut végig. A polc további könyveire emelem tekintetem.
- Csak egy órát kérek… - fordulok a férfi felé, bárhol is álljon itt. – S ígérem, soha többé nem látsz.



Future Heroes §§ szószám 1235 §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Ápr. 04, 2017 12:04 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Az ablakon át beszűrődő fénysugarak törik meg az épületben uralkodó homályt. A könyvsorok látványa hanyatló jelenlét, míg a temérdek por úgy tapad rá a lapokra, mintsem egyféle hozzátartózó kellék jellege. A romos faalapzat néhol csikorgó hangot hallat, és a rengeteg szilánk szinte recseg-ropog a cipőm talpa alatt. Ha nem lennénk itt, akkor síri csend honolna, s a tökéletes nyugalom, nos temetői létet biztosítana. De a lépteink, a mozdulataink, avagy csak az ajkainkról lepergő szavak töménytelen áramlata -, fel-fel zavarja az állóvizet. Az épületet tartó falak kitartóan bírták a strapát, míg ezzel ellentétesen egyes könyvek már széthulló félbe léptek át. Ironikusnak érzem, miszerint az útja ide vezette őt - hozzánk -, mintha csak rendeltetésszerűen az lenne kiírva Las Vegas elé, hogy szívesen fogadunk bárkit a porlandó hamvak múzeumába. Egy-egy építmény ábrázolhatná a kripták létesítményét, míg a maradék fent álló hely, nos kárörvendően válhatna sírkövekké. Halk, alig észrevehető sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben a tekintettem az üres teret pásztázza. Igazából zavar az, hogy itt van, és főként, mert emlékeztetésként elém tolja a vétkeim súlyát, melytől megszabadulnék. Ám, a tények ellenére nem feszengek, és nem is mutatom semmi jelét kegyelemnek sem. Holott, ha itt és most nem ölöm meg, akkor el kell engednem. De megtenni nehéz lépés, ugyanis számolni a következményekkel sosem egyszerű. Tudom, mi a helyes, és mi a rossz, ahogy azzal is tisztában vagyok, miszerint melyik utat választottam. Gabriel oldalán állva kegyetlenebb vagyok, és sokkal inkább megvetem azokat, akik nem képesek az oldalunkra állni - mégis az ártatlansága, a szerénysége, a jellege...
Bukásunk jellege a tudásból fakad, hogy kilépünk az Atyánk által elképzelt világból, és olyan tapasztalatokra teszünk szert, amelyekkel a halandóknak kellene élnie. Nem lehetne szabad akaratunk, nem gondolkozhatnánk különállóan, és nem, nem akarhatnánk azt sem, ami most van. Hiszen katonák voltunk, akik parancsot teljesítettek, akik szentül hittek az Úr akaratában, s akik bármit megtettek volna... De most hová is jutottunk? Elveszetté váltunk, zavarodottá, és ez az éles ellentét fokozódása, nos a testvér-testvér elleni harccá fajult. Sosem hittük volna, hogy kikötünk egy olyan ponton, ahonnan nem lesz visszaút, s ahol annyian elhullunk. Az egykori nemes cél elhanyatlott, és fejet hajtva állunk be két oszlopba. Egymás ellen lépünk, s teszünk, míg igazából még a vak is láthatja azt, hogy a démonoknak kedvezzünk. S mindezt miért? Hatalomért, avagy szeszélyért? Szabadságért, avagy hiú ábrándokért? Nemességből, vagy makacsságból? Mondja meg valaki, hogy miért igázzuk le önön fajtánk, s miért hisszük azt két végletben szentül, hogy Atyánk akarata ez volna? Nem mondott ultimátumot, szimplán elsétált tőlünk, és annyit se mondott, hogy csesszük meg! Hogy féltem-e a sorsomat? Igazából nem, hiszen már régóta számolok a bukással, mintsem gondolattal. Képletesen is tudom, hogyha eljön a mindent helyreállító, avagy elsöprő idő, nos én magam nem térek vissza többé a Mennyekbe. Nem néznék az Úr szemébe úgy, hogy tudva tudom mit tettem, s hogy hallhatta hogyan is vélekedek róla. Ő már elhagyott, míg nekem nincs szükségem rá. Talán sosem volt. A sorsunk a végzettel zárul be, hiszen egyszer mindannyian elfogunk bukni, hullani, és semmivé leszünk. A remény eltipródott a körünkben -, testvéreink vére szárad a kezeinken. Ki bocsátaná meg ezt magának? S ide, avagy oda minden egyes gyilkos hajlammal, sőt dühvel, hisz' a halandókkal végezni másabb, de egy... egy testvérrel, nos szörnyű nehezék.
Tökéletes látszat, színtiszta hazugság.. Képek, jelenetek, emlékek.. eltiport, meggyötört, haldokló esdeklések.. A tükörkép eltorzul, a maszk a valóság, és minden, mi egykoron szent volt, nos mára már hamisság. Az elmém egyetlen szegletében hiszek, s a mélyről jövő igaz gondolatok közepette is, tökéletesen ugyanaz a gyilkos vagyok. A ruhám bíborszínben pompázik, a kezeimen a halottak vére szárad, és a talpam alatt cafatdarabkák jelzik a tetteim. S bár az embereket kellene látnom elesni, mégis a testvéreim maradványaira gondolok, mintha csak őket kaszabolnám le sorjában. Térdre kényszerülünk, szemeinket végleg lehunyjuk, és megszűnünk létezni örökre... Hiszen meghalunk azért, amiben hiszünk!
A nőt fürkészem oldalra döntött fejjel, mintha csak megfejthetném a jelenlétét, és megérthetném a nézőpontját. Próbálnék belegondolni abba, hogy miért is hisz minden kétséget kivonva a céljában, de a válasz megfejtése bonyolultabb. Nyilván ragaszkodik ahhoz, hogy az Úr angyalaként viselkedjen, ami naivvá teszi, és tudatlanná, de mégis többet tud erről a világról, mintsem azt bármelyikünk is gondolná. Könyveket olvasott, és jegyzetelt. A saját maga nevében ő a legjobb, és mindebben töretlen. Viszont a káosz közepén áll, és nem választ. Ez az egy pont az, amelyet nem értek meg benne, hiszen, ha szentül hisz az Úrban, akkor nyilván Michael mellé kellene állnia. Milyen ironikus is az egykori vezetőmmel szembe menni. De... megrontottak, eltiportak, megtörtek. Nem mindig voltam ilyen, de a múlt eltelt, és a jövő pedig ezt tartogatta nekem. Hát nem vicces, kérlek szépen?
Megrázom a fejemet, és feladóan pillantok el. Itt és most rajtam múlik a helyzet. Megölöm, vagy lehetetlenül győzködöm? Elengedem, vagy fogva tartom, míg a tudása hasznát vehettem? Miért hezitálok egyáltalán? Emlékeztethet a jobbik énemre, ha nem vagyok hajlandó azzá válni. Az életem így tökéletes. Nincsenek korlátok, melyek megszabnák hová léphetek, s hová nem, avagy, hogy mikor hol is kellene megjelenem. Egyetlen egy parancsot kell követnem, amelyet szabad akaratból választhattam. Nem más akarta, hanem én. S ezzel megpecsételtem a sorsomat -, s Gabriel mellett leszek, míg a létem végleg meg nem szűnik.
- Ophy', kérlek... - Megmosolygom a szavait, ahogy a fejemet rázom. - ...szerinted ezzel nem vagyok tisztában? - Kérdezem ridegen, ahogy a szemei a tükrét figyelem. - Itt nem arról van szó, hogy kié a Menny, és kié nem, hogy ki lehet fent, s ki nem.. - Mutatok felfelé, ahogy elkomolyodva pillantok félre. - ..ez egyetlen valamiről szól! - Nyomom meg ékesen az utóbbi négy szót, ahogy a mennyezetre pillantok. - Arról, hogy mit akarok, és én nem kerülök oda vissza! Számomra az a hely már semmi, mintha csak elvennék tőled a tudást. Olyan, mintha hazug módon áltatnám magamat, és azt remélném, hogy megbocsátható mindaz, amit elkövettem. De te sem hihetted, hogy mindazok után.. hogy a saját testvéreink vére tapad a kezemhez, nos majd az Úr szemében példa értékű lesz. - Összegzem, amit gondolok, és ezzel zárom is a sort, ugyanis nincs kedvem átmenni érzelgős-lelkizős beszédbe, bár amúgy sem érzek, de ez pusztán csak részletkérdése, nem igaz?
- Gondolhatsz, amit akarsz, s mondhatsz bármit, akkor sem te szabod meg az életem. - Szegezem neki komoly hangéllel. - Michael, a többiek, ha minden visszaáll, és béke lesz.. nekem nincs bocsánat. Próbálhatunk jók lenni, ha nem vagyunk azok. Hisz' én nagyon nem vagyok az! Tudom milyen annak lenni, de sosem szeretem ezeket a porlandókat. Olyan elmorzsolhatóak voltak... annyira parányiak, és semmit jelentőek. - Gondolom végig hangosan az egészet, mintha voltaképpen itt sem lenne. Legvégül eltekintek mellette, és az elmélkedésembe vonulok, mintsem egy rab a saját zárkájába. Újra, és újra a szavaimra összpontosítok, de inkább a mögöttes tartalmat keresem, hiszen fogalmam sincs, hogy miért mondtam el neki azt, amit. Lehet a természete könnyedsége teszi, avagy az, hogy naivan keresi bennem a jót, és én "adom alá a lovat", hogy egy pillanatig azt higgye, miszerint megváltoztathat. Talán éppen csak befolyásolom, átverem, kijátszom.. Már magam sem tudom ki vagyok. Az egyik pillanatban dühöngök, a másikban nyugodt vagyok, a harmadikban megőrülök, míg a negyedikben épelméjűen szemlélem a világot, amelybe csöppentem, nos immáron huszonöt éve. Ha választ kaphatnék egyes kérdéseimre, nos talán könnyebb lenne, de így.. csak vakul bízok az ösztönökben, és abban, hogy nem okozhatok csalódást a vezetőnknek.
- Egyértelmű viszont, hogy elhagyott, s nem szólt.. Lelépett, és káoszt okozott! Szerinted sokunk nem tört meg ekkor? - Vetem fel, ahogy felhúzom a bal szemöldökömet. - Elvesztünk, nem volt útmutatónk. Nekem ő... Ő már semmit nem jelent! Ha kell vessen le a végítéletkor, s megfoszthat mindentől, de miután... ezt okozta. Nincs rá szükségem! Gabriel-ben hiszek, és nem benne! - Hazudok, vagy igazat mondok, s őszintén teszem, vagy mégsem? Kérdéses minden egyes lépésem. Még néha számomra is rejtély, hogy melyik pillanatban vagyok őszinte. Most pedig végképpen két pártú a megszólalásom. Azt hiszem élvezet lesz játszmát űzni ebből, hiszen nem tudhatja, hogy csak éppen átverem, vagy a nem létező lelkemet bizonygatom. Mindenesetre nem térek el a tárgytól. Vagyok, aki vagyok, ebben nem kételkedem.
- Mint mondtam... - Tárom szét a karjaimat őszinte mosollyal. - ...csak azt fogadom el, aki velünk van. Minden egyes másik opció halállal jár -, legalábbis már öltem a fajtánkból. - Teszem hozzá félszegen, ahogy őt figyelem, és a szent meggyőződését, miszerint mindannyian tesók vagyunk. Ugyan már! Akkor angyal, hogy feküdhet le angyallal, vagy hogyan szerethet bele a saját testvérébe? Ezekre aztán meg végképp kíváncsi volnék, de mindenesetre nem adok ennek hangot, csak magamban tartom. Remélhetném, hogy megfordulhat az állás, beláthatja a hibáját, és egyetérthet velem, de szintúgy makacs. Roppantul törtető, és csakis kizárólag a saját igazi meggyőződését látja be. Mondhatom, hogy elveszett ügy?
Szavaival nagyon nem értek egyet, miszerint nem kellene beleavatkoznunk a porlandók életébe, de mindezért nem emelek szót. Inkább eltekintek a tény mellett, és csendbe maradva figyelem az értetlenséget, amely kiül az arcára, és magára az egész viselkedésére is. Rendben, nem érti az emberi nyelvet, de szent meggyőződése, hogy élniük kellene. Hogy is van ez? Én meg, aki utálom őket, nos másolom a szokásaikat, amit természetesen úgy teszek, mintha csak mindennapi volna a sorsomban. Érdekes, nem igaz? Viszont azzal, amilyen ötletet feldob, nos mindent visz. Legszívesebben nevetnék, de inkább csak magamban mosolygom meg a tényt, ahogy eleinte nekem beszél, de legvégül már magában diskurál. Igazából ez egyszerre vicces, és rendhagyó. Inkább nem felelek, sőt ezzel is meghagyva abban a hitében, mintha nem hallottam volna semmit sem.
- Mindenkinek saját elve van. - Csak ennyit fűzök hozzá, vállat vonva lazán.
- Milyen bölcs lettél! - Ironizálok egy sort, ahogy megforgatom a szemeimet. - Őszintén? Én gyűlölöm őket, így mondhatni érdekelnek, hiszen szépen, sőt kegyesen a halálba küldöm őket. Jutalmukként megélhetik, hogy meghalnak, s nem éppen szadomazót játszok rajtuk, szóval... túlságosan is könyörületes vagyok. - Részletezem, ahogy rábólintok a szavaimra. S inkább hinném azt, hogy nem itt vagyok, mintsem tovább hallgassam a sületlenségeket. Sodródunk az árral, nyugalmat várunk, s csendet látunk... Hiszem, hogy kibírom az idegtépő perceket, és végül ő maga lesz az, aki vagy gyors ütemben lelép, avagy pedig beadja a derekát, ám... ha egyik sem, akkor... azt hiszem számára, nos ajaj.
- Mert, ha nem vagy mellettünk, akkor itt se legyél, hát nem egyszerű? - Kérdezem meg égő tekintettel, s némi dühvel a hangomban. Őszintén fejezem ki a szándékomat, miszerint nincs az ínyemre a semlegessége, vagy, hogy hárít, s nem mozdul. Vagy menjen, vagy csatlakozzon. Azt hiszem, hogy ezzel nem igazán kértem tőle sokat, nem de?
- Michael-nél tetszelegj, és ne itt! Ez a hely Gabrielé! - Szegezem le tisztán a tényt. Egyre idegesebb a megnyilvánulásom, ám mégsem vagyok az. Inkább csak színjátékot űzök, hogy megértessem vele a szándékaimat. Nem sokszor ajánlom fel a távozás lehetőségét, s ahelyett, hogy élne vele, nos őrült módon ellenkezik. S ilyenkor mondja azt valaki, hogy gonosz vagyok!
Durvaságom végül abbamarad, s elhallgatok, így engedve teret neki, és a kis szavainak. Ha elbaltázza, akkor az Urunk mentse meg az életét! Ritkán engedek el valakit, akit épp megölni készülök.. Szavai hol értelmet adóak, hol eltérőek.. Próbálhatnék mindezekre érvelni, ám azt hiszem, miszerint feleslegesen tenném. Meggyőzne az ellenkező szakaszról, mert számára nem olyan ez a létezés, mintsem nekem.
- Hihetsz ebben, Sissy'.. - Suttogom végül. - ..de a mi nézeteink nem változnak. Aminek pusztulnia kell, nos az elpusztul, és így járnak az emberek! - Nyomom meg jelentősen, miközben őt figyelem, és a kis akrobata trükkjét. Lehetnék szívtelen -, bár nem, mintha lenne -, miszerint hagyom simán a földre hullani. Ám, még mielőtt a por rabjává válhatna elkapom. Ösztönös cselekedet, hiszen túl jók a reflexeim. Mindenesetre most megleptem magamat azzal, hogy képes voltam a segítségére lenni. Végül felállítva a két lábára, nos elengedem őt. Kettőt hátrálok, majdan hátat fordítok neki.
- Menj el, amíg van lehetőséged rá, és ha lehet kerülj! - Emelem meg a hangomat, ahogy az egyik könyvespolchoz lépek. - Egyetlen egyszer leszek kegyelmes... ezt ne feledd. Itt az esélyed élni vele! - Hajtom le a fejemet, ahogy lehajolva felszedek a földről egy apróbb tárgyat -, egy kulcsot. S csak remélem, hogy elsétál, s nem oly' makacs, hogy maradjon!

▲ music: Blood and Stone▲ ▲Words: 1979▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Csüt. Márc. 16, 2017 6:36 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Stamy & Ophy
They wanna break me and wash away my colors



A betört ablakokon keresztül utat tör magának az aranyló napkorong, megtörve fényét a porral lepett tárgyak, sötét árnyakat hagyva maga után. A polcok között sétálva, oldalról kap el a ragyogó fényesség, mi feketévé változtat az elsuhanó szekrényeken. Megnyúló, eldeformáló alakom furcsa még számomra, ilyennel ezelőtt még nem találkoztam. Mégis oly érdekes eme apró, hétköznapi jelenség, melyről sokszor fogalmunk sincs. Apró szimbólumok ott vannak a földi életünk mindennapjaiba, melyet észre sem veszünk.
Egyensúly. Világunk örökös problémája, mit oly kevesen tudnak megérteni. Jó nincs gonosz nélkül, fény sincs sötétség nélkül. Örök körforgás, mely egyben tartja ezt a világot. S eme két szélsőség közepén léteznek az emberek, eddig mit sem sejtve arról, hogy valójában csak próbára vannak téve. Szívük vajóban fehér, vagy belepte a sötétség? Képesek helyt állni a mindennapi problémáikkal szemben? Képesek megoldani azokat, vagy reményüket elveszítve a kétségbeesés felé sodródnak? Angyalok, kiknek dolga, hogy megvédjék az embereket, nem csak önmaguktól, de a pokolban született démonoktól is, kik nap mint nap közöttünk járnak. Az egyensúly fenntartása oly nehéz és ha elbillen a mérleg…
Visszafordíthatatlan következményei lehetnek nem csak ránk vagy az emberekre nézve. Pusztulásba sodorhatjuk a bolygót, az univerzumot. Feladatunk kezdetektől fogva a jó védelme, mégis: mi a jó? Ki a jó? Kit tekinthetünk annak? Az élet nem fekete-fehér, emiatt vagyunk örök vitába. Kinek az életét lehet megmenti, kié válik az idő martalékává? Nem lehet oly egyszerűen nézni ezeket, még nekünk sem. Minden rosszban ott a jó, ahogy minden jóban ott van a fekete.
A keleti emberek mégis mintha megfejtették volna ezt. Jin és Jang, de hiába a megkapott tudás, melyet nem vettünk el tőlük, ezzel ők nem éltek. De hát emberek, gyarlók, ostobák, mégis annyira szerethetően kitartóak. Nem egyszerű teremtmények, ahogy Atyánk többi lénye sem az. Mi sem, holott mi csak bábok vagyunk, semmi többek. Miért akarnánk, hát többre vágyni, annál, mi adatott nekünk? Az emberek a hallhatatlanságra vágynak, melynek komoly ára van – talán ez lenne az? Az angyalok pedig emberré akarnak válni.
Egyensúly. Ellentétek.
Stamielre pillantva jut eszembe, észben tartva, hogy nem más ő, mint Gabriel jobb keze.
Határozottan bólintok visszakérdezésére, hisz mit tekinthetnénk még hazának? Ott születtünk, ott nőttünk fel, az az otthonunk. Még mindig annak tartom, tudva tudván, hogy nem juthatok vissza oda többé. Egyelőre még nem. Második kérdése azonban meglep.
- A mennyet immár kizárólag Gabriel uralja – tudatom vele a mindenki számára köztudottat. – Otthonunkba már csak ő és csatlósai léphetnek be, bárki más is merészkedik oda, azzal kegyetlenül elbánnak – magyarázom tovább, furcsállva, hogy nem tudja. Vagy csak nem tartja számon? Ennyire nem érdekelné, de hát…
Fejemet óvatosan rázom meg.
- A Föld nem lehet egy angyal otthona. Itt nincs keresni valónk – tekintek rá enyhén oldalra hajtott fejjel. Hangom továbbra is nyugalmamról árulkodik, ahogy szelíd mosolyom sem érezteti, hogy veszélybe lennék. Nem is érzem magam abban, elég sok időt képes voltam túlélni a mennyekbe. Testvéreim ott sem bántottak, akkor miért itt tennék meg? Mégis a mennyet nem otthonunknak tekinteni többet? El sem tudnám képzelni, hogy mit tehetnék itt az örökkévalóságig… Na jó ezt valójában én sem gondolom komolyan, mert éppen lenne mivel elütnöm az időmet. Az emberek világa oly érdekes, oly izgató, oly szórakoztató. Minden egyes új inzultus örömmel telít el, holott ilyesfajta érzéseim nem is lehetnének. De ha mindent elpusztítunk…
- Stam… - ejteném ki a nevét észlelve hangjának ideges változását, habár nem tudnám pontosan behatárolni, hogy milyen érzelmeket is próbálna a tudatomra juttatni – Senki sem tudja pontosan, hogy miért ment el.
Hogy megnyugtatni próbálnám? Oh nem, érzem, hogy ennek sok esélye nem lenne. Ahogy meggyőzésemnek sem, ezek inkább a színtiszta tények. Semmit sem tudunk arról, hogy merre van Atyánk, merre ment. Miért tette ezt, s miért ilyen hirtelen? Mindenki megalkotta – még én is – a saját elképzelését, de az igazságot egyikünk sem tudja. Csak akkor, ha már Ő is hazatér újra és elmondja.
Nyelvem hegyére újra neve kívánkozik, most mégsem ejtem ki.
- De azok. Atyánk mindannyiunknak egynek teremtett, testvéreknek a másikat. Tagadhatod, elzárhatod tudatod mélyére a tényeket, de minden angyal a testvérünk – s még hozzá tenném, hogy a démonok is szögről, végről, vagy csak unokafivéreink, de ezért már Cassaeltől egyszer megkaptam a magamét. Inkább nem hangoztatom ezt többé, mások előtt. – Nem gondolkodhatunk mindannyian egyformán, de ez nem ok arra, hogy kitagadjuk a másikat.
Melyet én sose tudnék megtenni. Számomra mindenki ugyanolyan fontos, bármi is történjen. Hiszek abban, hogy az egykori rend visszaállhat, még ha nem is abban a formájában. Jelenünk a példa rá, hogy valami visszafelé sült el eddigi munkásságunk alatt, de a béke… Ezek nem naiv gondolatok, hanem szívbéli meggyőződésem. Nem tudnék haragudni, vagy utálni egy angyalt, mert az épp nem úgy gondolkozik, mint én, s mi sem jobb példa erre, hogy itt állok most is, mindenféle félelem nélkül – melyet nem is érezhetünk?
A könyvek visszanyerik régi alakjukat, habár porosságukon és megsárgult papírlapjaikon még én sem tudok segíteni. Takarosan helyezem el őket az asztalon.
- Nem is kell. Az emberek halandók, sorsuk az, hogy életük végén a túlvilágra lépjenek. Mindezt anélkül, hogy mi, vagy a démonok beleavatkoznánk ebbe – pillantok fel rá mosolyogva. Nevetése megakasztja bennem a további szót.
Van valami furcsa ebben a nevetésbe. Olyan… nem hétköznapi, nem… oly vidám, amit az emberektől megszoktam már, vagy épp másoktól. Ez eltérő, sokkal ércesebb, mélyről jövőbb és… Számomra teljesen megmagyarázhatatlan. Képtelen vagyok egy ideig újra megszólalni, csak szemöldökeimet enyhén összevonva tekintek a harcosra.
Addig is, amíg abbahagyja az egyik könyvet csapom fel, felolvasva az egyik érdekes passzust belőle. Stamiel reakciója újra furcsa formát mutat. Értetlenül pislogok csak rá, nem értve a gúny nyelvét. Honnan is érthetném, hisz életemben nem találkoztam még ilyennel a mennyekben. Mit csinál a kezével a szája előtt? Enyhén hajolok előre, hogy megpróbáljam fejteni a rejtvényt, de minduntalan csak egy gondolaton jár az eszem.
- Jól vagy? – kérdezem legvégül aggódva.
- Kissé radikális vagy – világítok rá a tényre. – Tudod kinek voltak hasonló véleménye a világról, alig egy évszázaddal ezelőtt? Belegondolva, ekkor már háborúban állt ezekért. Hitlernek… - s itt hirtelen abba is hagyom a mondatom. Arcom hirtelen sápad el. – Mondd, hogy nem költöztették belétek a nácik lelkét – suttogom, majd hirtelen fordítok neki hátat, megvitatva saját elmémmel a kérdést.
- Végül is, miért ne? – teszem fel a kérdést magamnak. A sok egyedüllét enyhén károsan hatott rám, olykor elfelejtem, hogy gondolataim az ajkamra csúsznak s a túlvilággal is tudatom ezeket, akaratomon kívül. – Ha egy démon lelke bele tud költözni egy emberbe, akkor egy emberé, vagy akár démoné egy lelketlenbe? – gondolataim közbe körmömet rágva, másik kezemmel dobolva az asztalon hallgatok el néhány pillanat erejéig – Igazából ez elég sok mindent megmagyarázna, csak…
Még folytatnám is, ha nem hallanám meg partnerem hangját újra, és amilyen lendülettel hátat fordítottam neki, azzal fordulok is vissza felé, hagyva, hogy hajam legyezőként terüljön el vállaimon.
- Amennyire nem érdekelnek, mégis elég sok emberi vonást magadra vettél – jegyzem meg kedvesen, mindenféle bántó hangél nélkül. – Mármint… Ne érts félre, ezt amúgy már elég sok mindenkin megfigyeltem, hogy egyenes arányossággal van az emberi érzések lemintázásának fokozata azzal, hogy mennyi ideje vagytok az emberek között – adok angyali tudományossági magyarázatot szavaimnak. Ugyanúgy tárgyalok vele, mint egykoron. Emlékeimbe még az a Stamiel él, akit egykoron megismertem a mennyekbe. S bár sokat – vagy még annyit sem – beszélgettünk egymással, mit sem tudok, milyen változásokon ment keresztül az elmúlt negyed évszázadba. Kedves mosollyal az arcomon újra csak félrehajtom a fejemet.
- Miért zavar? Hiszen tisztába vagyok cselekedeteitek okairól, egyszerűen csak nem tudok egyet érteni ezzel – vallom meg őszintén, talán balgán. Talán újra ködösítenem kellene, elhitetni vele is, hogy mellettük állok, hogy egyet értek tetteikkel, elveikkel. Mégis, oly sokáig tettem ezt, hogy itt, most már nem akarom.
S talán folytatnám is az eszmefuttatást, ha nem találnék valami érdekesebbet a homokba. Meg is vizsgálnám, ha nem szólna újra idegesebben hozzám, mint amihez hozzá vagyok szokva. Az érdekes szerkezet hirtelen csúszik ki ujjaim közül, s én csak értetlenkedve emelem rá tekintetem.
- Angyal vagyok, nem ember, nem kívánok emberként élni – tudatom vele, annak ellenére, hogy érdekel a világuk, s szeretnék minél több mindent látni és megtapasztalni, mi hozzájuk kapcsolódik. Tekintete egy pillanatra megrémít, s a repülő tárgyat figyelem, ahogy a nap megvilágítva, annak árnyéka egyre kisebbé válik a falon.
Lemondóan sóhajtom el magam, vajon arra hajt, hogy minél több erőmet felhasználva újraalkossam, mit összetör?
Íriszeim hirtelen pattannak fel és tekintek fel rá, ahogy megragadja a karomat.
- Tu… - kezdeném el, ám ekkor meglök annyira, hogy az asztalnak essek. Kezeimmel annak szélébe támaszkodva, pár centit csúszok az ódon fatárggyal hátra. Szárnyam szerencsére nem ragadt be testem és az asztal közé, fekete tollaim szétterülnek a falapon. Nem tudom kikerülni közelségét, túl gyorsan történik minden. Gyorsan ahhoz, hogy képes legyen reagálni rá. Így csak hagyom, hogy fülemhez hajoljon, én pedig eltekintve válla fölött szemlélem meg árnyunkat.
Mintha egyé váltunk volna, torznak tetsző alakunk mégis olyan, mint egy feléledni készülő démon, kinek szárnyai szunnyadóban vannak még.
- Mindig és örökké – felelem neki végül, magabiztosan mosolyogva. – Kérlek, ne kezelj úgy, mintha nem tudnám, hogy mi folyik a világba, hogy működik minden. Végignéztem a világ folyását, lejegyeztem mindent, mi valaha történt a Földön. Láttam birodalmakat felemelkedni, majd elbukni. Láttam az emberek kétszínű, gyarló viselkedését, mégis ott volt közöttük az önfeledt boldogság és odaadás is. Embereket öltünk mi is, de nem mindenkit. Hitetleneket, akik megtagadták Atyánk létét, elfajzott lelkeket. Ártatlanokat sose bántottunk – rázom meg a fejemet. Talán tényleg ostobának hisz, annak, ki nincs tisztába ezekkel. – Továbbra sincs fogalmunk arról, hogy miért ment el. Nem tudjuk, hogy hova ment, legfeljebb spekulációink lehetnek erről. Mi van, ha épp egy új világot teremt és az hosszabb időbe telik? Ha azzal végzett, büszkén térne vissza közénk, de mit látna csak? Hogy egymásnak estünk? Mi van ugyanakkor, ha csak tesztnek vagyunk kitéve? Ha kíváncsi volt, hogy továbbra is hinnénk abba, amit Ő megteremtett és megvédjük világát? – csak úgy özönlenek belőlem a kérdések, hátra hajtva fejemet, megpróbálva a megkeresni a tekintetét. Szavaimban nincs naivság, legfeljebb eltér az ő hitétől. Mégis miért olyan rossz ez?
Közelség sem feszélyez, legfeljebb nem férek el. Ennek megoldására az asztalra helyezve a testsúlyomat, óvatosan ülök fel rá, vigyázva, közelsége miatt nehogy megrúgjam.
Innen folytatnám kérdésözönömet, igen ám, de azzal én sem számoltam – buta Ophilia – hogy az idő vasfoga kifogott az asztalon, s könnyed súlyomat sem képes már megtartani. Előbb csak halk reccsenést hallok, majd a föld – esetemben az asztal – hirtelen nyílik meg alattam, én pedig a ketté tört asztal közé zuhanok a porba.



Wrong side§§ szószám 1701 §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Márc. 16, 2017 1:31 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Emlékek, amelyek könnyedén eltiporhatók, és érzelmek, melyek talán sosem léteztek. Hazug szavak, és kecsegtető ígéretek. Árnyékba húzódva, sötétségből leselkedve, avagy napfényben kiálltan, nyíltan várva a végítéletre. S a mellettünk eltűnő idő érzéke tova vész, mintsem egy könnyedén keletkezett szél. Nem vesszük magunkra a napszakok okozta pillanatot, hiszen nem úgy teremtett meg minket Atyánk, hogy ilyesmivel foglalkozzunk, és még, ha minket érdekelne is, akkor sem lelnénk benne semmi leköthetőt, hiszen mindkét jelleg jócskán egyforma. Némi különbség a színárnyalat; de ugyanúgy van az égen uralkodó test, és minden változatlanul áll egy helyben. Mégis a halandók felemelőnek tartják -, gyönyörű látványnak -, miközben az egyik részben ébren vannak, míg a másikban szinte olyanok, mintsem maguk a halottak. Tetszik, nagyon tetszik ez a szó, miszerint: halál. Rendelkezhettek felettük, és eldönthettem azt, miszerint mit is kezdhettek a szánalmas kis létük egyvelegével. Még szép, hogy a túlvilágra juttatom a sorsuk, és mindörökre nyugovóra küldöm a kis lelkük! Hisz' mást nem érdemelhetnek, nem de? Mindazok után, hogy Isten őket választotta, s majdan miattuk lépett le, nos engem teljességgel megtört, de minden reményvesztettség, és üresség ellenére túlléptem a röpke huszonöt év alatt. Kitartóan kerestem magamnak egy célt, egy elhívatást, és most már csak hátradőlve kell tologatnom, nos a sakktáblán a bábukat -, s a parasztok elhullanak.
Belém rúghatnak, térdre kényszeríthetnek, avagy az ellenségükké tehetnek -, de meg nem törhetnek! Akadályok elé helyezhetnek, szembe szállhatnak velem, avagy csak hátulról támadhatnak -, de nem vehetik el a hitem! Felégetve magam mögött az utakat, és hátrahagyva megannyi kétséget, vonulhatok át győzedelmesen a tömegen. Ez egyszer végre, nem a végzetem felé hurcolnak, és egy tátongó szakadék felé taszítanak. Ezúttal nem fegyvereket szegeznek rám, miszerint beszéljek, és hagyjak fel mindennel. S mostan, nem egy pallón sétálok végig lassú léptekkel, ahogy nem is áll a hátam mögött senki sem. Nem raknak a nyakam köré kötelet, nem ítélnek el hamisan, és nem löknek le.. nem lökhetnek le! De felrémlik nem messze tőlem egy másik palló, és a fényes alakom velem együtt vonul végig. Emlékeztet a reményre, s az egykori tünékeny énemre. Feleleveníti bennem a múlékonyságot, s megmutatja honnan hová is sodródtam. Én pedig csendesen eltöprengek, miközben lantba vettem, és számot tartok a múltam felett. Miért mostan érne véget az út, s nyomnának el, ha meg is ölhettem, kik velem ellenszegülnek? Miért is gondolok a végre, ha maga egy új fejezet veheti a kezdetét? S miért vagyok vak, amikor annyi lehetőség terül szét tőlem nem messze? Mire várok egyáltalán, míg nem cselekszem, avagy, ha megmozdulok is, akkor hol van a látszata? Hol van mindaz, amit már régóta le kellett volna fektetnem az asztalra? Ébresztő, Stamiel! Ébresztő! Hiszen az ócska kis játéknak vége, mert a helyzet egyre súlyosabb! Hát nem látod, hogy mekkora idő pazarlás maga ez az angyalka is? Mit sem érő, kissé szende, és a naivsága is épp eléggé határtalan!
- A Mennyországra gondolsz? - Tűnődöm el félszegen, ahogy eszembe jutnak dolgok, de aztán hirtelen a csalódottság szöge üt bennem felismerést. - Nem, nem voltam.. - Rázom meg a fejemet, ahogy a hangszínem némileg lekezelővé válik. - ..mégis miért lettem volna ott? - Kérdezem meg hitetlenkedve, elmélázva, aztán már csak minden érzelemtől mentesen, elmosolyodva. - Hiszen már nem is az otthonom! - Jelentem ki fennhangon, és meggyőződve a tiszta szavaim pontosságáról, ugyanis komolyan gondolom a súlyukat. Ha előröl kezdődne minden, akkor is ugyanitt kötnék ki, és azt érezném, amit most, mert nem akarok változtatni semmin! Voltaképpen mi okból tehetném, ha elégedett vagyok? Gabriel pártján állni a lehető legőszintébb dolog, amit az eddigi életemben tehettem, és ide, avagy oda Michael-el, nos ő sosem értené ezt meg. Ez az űr... ez a mindent elsöprő őrület, amely a kezdetét vette az elmémben! Mégis hogyan irányíthatnám? Magamra hagyott... magunkra! Eltűnt, mintha nem is érdekelnénk már, mintha.. sosem érdekeltük volna őt!
- Már, akkor az volt, amikor az Úr lelépett! - Sziszegtem dühösen, mégis feladóan. Egyszerűen képtelen voltam többet mondani, hiszen féltékenynek lenni valamire, aztán pedig dühöt érezni egy másféle dolog kapcsán.. Megráztam a fejem, és végig hadartam egy újabb sor gondolatot. Szent meggyőződésemmé vált e pillanatban, hogy Gabriel követőin kívül, nos mindenki szimplán csak vaksi, és naiv! De most nincs igazam?
- Nem, nekem nem a testvéreim! - Szorítottam ökölbe az ujjaimat, ahogy a tekintettem ördögien villant meg. - Senki sem az, aki nem az én pártomon áll! - Húztam egy féloldalas mosolyra az ajkaimat. De aztán csak elcsendesedve figyeltem őt, és utat engedtem a szavainak. Hagytam, hogy beszéljen, és mutasson nekem valami egészen újat. Kíváncsi ugyan, nem voltam a véleményére, hiszen nem tudott meghatni, nos akármivel is illetett, de azért elmondhatta ő is a magáét. Hogy én mily' kedves is vagyok olykor, nem igaz? Megmosolyogtam a naivságát, azt az ártatlanságot, amely sugárzott belőle, és épp úgy vonzott, miszerint megrontsam.
- A mágia addig hatásos, míg élettelen tárgyról beszélünk, Ophy'. Egy embert nem tudsz a halál után feltámasztani, kérlek! - Válaszoltam megvetően, de annál inkább szórakozottabban, ahogy végül nevetésben törtem ki. Néhány pillanat kellett hozzá, hogy összeszedve magamat, nos újfent ráfigyelhessek, bár nem, mintha annyira akartam volna.
Bingó! Hátrahajtottam a fejemet, amikor is fellapozva a könyvet, olvasni kezdett. Most komolyan? De tényleg? Hangos unalommal sóhajtottam fel, ahogy a jobb kezemet megemelve, eljátszottam az ujjaimmal egy kacsacsőrt formálva, ahogy beszél hozzám. Ez már eredményesebb, sőt érdekesebb volt, mintsem a prédikációja. Mindenesetre, ezenkívül nem csináltam semmit, hanem síri csendben hallgattam tovább. Teljes mértékig nem értettem egyet a szavaival, hiszen, aki szeret, nos az nem lép le, és nem hagy el! S ne, hogy már ezeket a mocskos kis pornak valóakat óvjuk, akiket a mennyei fenségesség az egekig magasztalt! Úgy pusztuljanak, ahogy vannak! S úgy fogom őket grillen sütni, mintsem ők teszik / tették az állatokkal!
- Az emberek meghalnak, és velük együtt azok is, kik nem hajtanak fejet, Gabriel előtt! - Szögeztem le, majd egyszerűen csak vállat vontam. Nem kívántam számára többet mondani ezzel kapcsolatosan, ugyanis mindig mindent kimagyaráz, ezt már megtanultam tőle -, róla.
Tenyereimbe temettem az arcom, és úgy csináltam, mint, aki sír, rí, avagy csak zokog. Mentsen már meg valaki!
- Nekem ezek a vackok hasztalanok! - Egyetlen mozdulattal lesöpörtem az asztalról mindent, ami még rajta maradt. - Egyedüli zavaró ok, hogy nem hozzánk tartózol. - Válaszoltam suttogva, szinte már-már rémisztő hatást kelthetve, de nem, mintha észrevette volna, mert serényen valami emberi őrültséggel volt elfoglalva. Oké, nekem ez a végpont! Elég volt!
- Ha ember szeretnél lenni, akkor gyakorold Michael-nél! - Emeltem meg a hangom, és közelebb léptem felé. - Viszont, ha nem, akkor... - Kötöttem ki mellette, ahogy elszedtem tőle azt a vacak tárgyat. - ...ideje lesz vagy csatlakoznod, vagy távoznod, míg fel nem húzol, és olyat nem teszek, amit nem szeretnél! - Néztem az íriszeibe gonoszul, semmitmondón, és már-már olyan voltam, mintha megszállt volna az ördög. A tárgyat a falnak repítettem közben, és a darabjaira hullott szét. - Nem felfedező úton vagy, Sissy'! - Jegyeztem meg morcosan, ahogy megragadtam a karjánál, és magammal rántottam. - Hanem itt... előttem! Látod? Előttem! - Löktem az asztalnak, ha akarta, ha nem, avagy, ha ellenkezett, s ha nem. - Ez itt pedig Las Vegas, és nem a vigasz! - Mosolyodtam el szelídebben. - Nézd, mindent elérhetsz, megtarthatsz, és magadhoz vehetsz, ha a mi oldalunkra állsz! Ha nem, akkor mindenkivel együtt elbuksz, s eltipródsz! - Suttogtam a füléhez hajolva, már ha engedte. - Az, amiben élsz hazugság! Isten elhagyott bennünket, mert nem szeretett, és ezeket a korcsokat választotta annak idején is, mert ők szabad akaratot kaptak, míg mi.. mi bábok voltunk egy hatalmas nagy sakktáblán! Valaki csettintett egyet, és vonultunk.. Már akkoriban is embereket öltünk, vagy ezekre egyikőtök sem emlékszik? S tudod kinek az akaratából? A drága atyánkéból! Tehát, kérlek.. még ezek után is szent neked?

▲ music: Shell Shocked▲ ▲Words: 1255▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Hétf. Márc. 13, 2017 6:27 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Stamy & Ophy



Tervem tökéletesnek látszik. Még ha csak egy pillanatra is, de elfeledkezem a Mennyben történtekről. Végignéztem számos költő, író, gondolkodó miként alkotja meg művét. Miként görnyednek papírjuk, írógépük fölé, honnan szerzik az ihletet. Mik hatására írnak meg egy-egy kimagasló könyvek, milyen hatások érik. Miként nem becsülik meg legtöbbjüket, mily eltévelyedett lelkekké válnak. Mégsem volt soha lehetőségem arra, hogy legalább egy művet is az ujjaim közé vegyek. Nem jártam ezelőtt a földön, de a könyvek puha érintésére mindig is vágytam.
S ezt pótolom be, itt eme városba is. Nem félek itt lenni, testvéreim között. Nem ringatom magam naiv hitbe, tudom, hogy mikre képesek. Láttam a mennybe miként bántak el testvéreikkel, kik nem osztoztak nézeteiken. Kitiltotta Gabriel Mihályt és társait, s mindenkit, ki ellenszegült nekik. Tökéletes láthatatlanságban élhettem továbbra is ott, annak ellenére, hogy oly kevesen maradtak. A háború előtt sem vetettek rám nagy ügyet, hisz ki voltam én? Egy buzgó angyalka, ki lelkesen jegyzetelt le mindent, ami az emberekkel, az angyalokkal történtek. Olykor démonok történeteit is leírtam, ha épp tudomásomra jutott egyikük létezése. Emlékeket őrzitem, melyet szívesen megosztottam másokkal, ha kérték tőlem. De nem sűrűn kérték. Kapcsolatban csak az alacsonyabb rendű angyalokkal voltam, mindenki más akkoriban elérhetetlen volt számunkra, rangnélküliknek.
Egy idő után mégis feltűnt ott létem, érdeklődni kezdtek utánam. Szívesen segítettem Gabriel angyalainak is, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem tudtam megérteni tetteiket, de ha otthon akartam maradni, úgy kellett tennem, mintha mégis. Eljátszottam, hogy a pártjukon állok, mígnem gyanút kezdtek el fogni. Először Ramiél nyomán, majd Raguel. Cassael látogatását pedig már képtelen voltam elmagyarázni drága testvéreimnek.
S lám újra itt vagyok. Fejemet megrázom, nem akarok erre gondolni. Nem akarok arra gondolni, hogy drága irattárom a hamvak martalékává lett. Oh, a drága Cass próbált megnyugtatni, hogy számukra is értékes irományokat őrizhetek. Na igen, ha tudják, hogy merre keressék, de ha nem? Ha türelmetlenek és megunják a rendszeretlennek tűnő irományok átnyálazását?
Hatalmas sóhaj közepette szólal meg Stamiel, s rezzenek össze.
- Rég voltál már otthon - mosolygok rá, hangjából nem hallok ki semmilyen élcet. Miért is tenném? Kedvesen szólott, miért kezdenék el gyanakodni? Mert Gabriel jobb keze és az elmúlt negyed évszázadban semmit sem tudok róla? Nem követtem figyelemmel mily pusztítást végeztek a világba. Képtelen voltam végignézni. Szavaim mégis őszinték, s magam sose láttam a kihaltnak rémlő mennyekbe. Sem őt, sem Gabrielt, mintha immár a Föld lenne az otthonuk.
Fejrázására enyhén félrehajtom a fejemet. Lemaradtam volna valamiről? Azonban monológja végén az elejtett könyv után kapok. Óvatosan emelem fel és magamhoz ölelve sétálok vele vissza poros kis asztalkához.
- Ebben tévedsz - mosolyom továbbra is leolvadhatatlan. - Semmi sem megoldhatatlan - rázom meg a fejemet enyhén. A napban aranyló tincseim szétterülnek arcomon. Aztán csak csendesen hallgatom mondandóját. Szavai nyomán összeszorul a szívem. Megérti, mégis... Nem bírom ki, hogy ne szólaljak halk, nyugodt hangomon közbe.
- Ők a testvéreink Stamiel - hajtom enyhén oldalra a fejemet, tekintetem fájdalommal telítődik meg egy pillanat erejéig. Fejem enyhén lehajtva hallgatom tovább, tekintetemmel az egyik könyvet szuggerálva. Hol halkan kuncogok fel, hol pedig csak csendesen tűnődök el mondani valóján. Feltekintve szüntelen szólásra nyitnám ajkaimat, de úgy tűnik nem jutok egyelőre szóhoz, egészen addig, amíg a könyveket a lábam elé nem hullajtja a porba.
Halkan sóhajtok fel.
- Lehet, hogy tanulatlan vagyok, de nekem is megvan a magam ereje - mosolyodok el, ahogy újra feltekintek rá. Apró mozdulatot teszek a kezemmel, s a széthullott könyv visszanyeri régi alakját. - Nem kell gyorsnak lennem, ha megvan a magunk képessége is a mágiához.
Az imént szuggerált könyvet pedig felcsapva lapozásba kezdek.
- Féltékenység: oly érzés, mely akkor keríti egy embert hatalmába, ha úgy érzi háttérbe szorul - olvasom fel nyugodtan, majd újra rápillantok, szelíden.
- Ugyanúgy szeret minket is - válaszolom végül, az előbbi mondataira reagálva - Az elsők voltunk, kiket megteremtett ez igaz, de nem az egyetlenek. Nem csak minket és őket szeret feltétel nélkül, hanem az egész világot melyet megteremtett. Atyánk azért teremettet, hogy mi ezt megóvjuk, szeressük vele együtt, nem azért hogy pusztítsunk a távollétében. Bármiért is hagyott el bennünket, az embereket is elhagyta Stamiel. De ez nem jelent okot arra, hogy egymást torkának ugorjunk - hajtom enyhén félre a fejemet - a könyveket lassan szedegetem össze, s indulok meg a polcok felé, hogy visszahelyezzem őket a helyükre.
- Nem a pusztításra teremettet minket, hanem a megőrzésre. Az emberi tárgyak nem az ellenségeink - fordulok félig hátra rámosolyogva. - Sajnálom, nem gondoltam, hogy betolakodó lennék. Testvéreim vagytok, a családom, de ha netalán zavarna jelenlétem... - mondatomat azonban nem fejezem be mert ekkor egy érdekes szerkezetet pillantok meg a porba hullva. Halkan sikoltok fel, és mintha angyaltársam ott sem lenne indulok meg afelé. Óvatosan emelem fel a porból. Valami különös szerkezet. Két kör alakú tárcsa, mely között alig két ujjnyi szélesség van. A szerkezet oldalán egy kar forog, míg az elején egy lencse látható.
- Hát te mi lehetsz? - lehelem elhalóan, hisz ezelőtt még nem találkoztam idelent a Földön.



Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 12, 2017 11:11 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Egykori énem tünékeny alakja fel-fel dereng a szemeim előtt, ahogy az isteni parancsokat lestem, és odaadóan igyekeztem megfelelni Michael-nek. Hittem abban, hogy a jobbat válthatja ki belőlem, de minden igyekezetem ellenére sosem voltam elég fegyelmezett. Ugyanis mindig bukkanok keresztezték az utam, s inkább maradtam a csendes kis katona a sorban, mintsem a nagyszájú, aki előrébb szeretett volna törni. Szerénység, tisztaság, remény.. Hol van már mindaz, amely akkoriban a fényt jelentette? A létem elhanyatlott sorsa, akkor vette leginkább a kezdetét, amikor is Atyánk köddé vált. Egyszer csak fogta a sátorfáját, és elvonult a naplementében, ezzel is tükrözve a számunkra, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a részére, s hogy hiába minden elveszhetünk. Nélküle kellett szembe néznünk a másnappal, és lassacskán több, mint huszonöt évvel. Ki gondolta volna, hogy egy szép napon paripára ülve, nos ellovagol a végtelenségbe? A teremtményei voltunk, azok az angyalok, akiket állítólag szeretett. De egyáltalán valóban érezte ezt az érzelmet felénk, vagy csak a szánalmas emberei voltak a mindenei? Némileg féltékeny vagyok a halandókra, aztán épp olyan szinten dühös. Elvették az útmutatónk, így többen buktak meg a kelleténél, mint akiknek kellett volna, és jóval nagyobb számban haltunk, mintsem azelőtt. Mi történt velünk? A sötétségbe vonultam, emberi érzelmeket vettem át, és egy őrültté váltam. A régi énem, nos egyszerűen képtelen lenne rám nézni, sőt hihetetlen módon csak hátrálna minél messzebb, miszerint elkerülhessen. Emlékszem a csatákra, a győzedelmes diadalokra, avagy csak arra, hogy miként kellett fejet hajtanunk és azt mondanunk, hogy szeretjük őket -, az embereket. De sosem tudtam, igazából úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy kellett volna. Persze harcosként számunkra másabb volt, hisz' képesek voltunk a halálba futni, s magunkat eszményien feláldozni. Rideg, hűvös, és érzéstelen katonák voltunk, akiknek az volt a feladata, hogy pusztítsanak. S mi cselekedtünk. Például, Egyiptomban annak idején, a tíz csapás ítéleténél. Kegyetlen volt, de mégsem vettük fel, avagy éreztük meg. Atyánknak újra és újra csalódnia kellett az imádottjaiban, hiszen Lucifer kapcsán elfordultak tőle, a későbbiekben kitaláltakban hittek, majd végül már-már alig volt köztük egy-kettő, aki imádkozásra emelte valóban a kezét. De Isten mindvégig rendíthetetlen volt, és szerette a teremtményeit - sokkal, de sokkal jobban, mint valaha minket bármikor is. Tehát fájó pont volt a távozása sokunknak, ugyanis abban a pillanatban elveszettek lettünk és üresek, de mindenki valamire fordította a szabad akaratát. Én az ürességre, az őrületre, a játszmára, és az emberek gyilkolására. De, ha valóban érdekelné őt ez az összecsapás, akkor már megjelenve rendet tett volna, nem? Ehelyett valahol a messzi távlatokban koktélt szürcsölgetve figyelheti, ahogy tönkretesszük magunk, s ahogy a testvéreink halnak meg a kezeink által. Erre pedig azt mondom, miszerint jól teszi, hiszen ingyen mozi, ha meg popcorn-ra vágyna, akkor pedig meg van a hatalma ahhoz, hogy varázsoljon magának. Mi meg szépen győzhetünk, ugyanis én mindig nyerek, és sohasem veszítek, aminek hála remek műsort tarthatok az Urunknak. Ugye tetszik, Atyánk? Ha esetleg valamit kihagynék, akkor üzenj, kérlek, és hozzá csapom a forgatókönyvhöz!
- Ophilia, drága Sistah'.. - Viszonozom a bájos kis hangját, némileg kiparódizálva őt. Oh, hogy én miért is vagyok, ennyire szívtelenül gonosz? Talán a nevelés, vagy csak a szabad akarat adta sodródás, de ő szintúgy ugyanaz, aki eddig volt; naiv, ártatlan, és törékeny angyal, aki a kíváncsi jelleménél fogva hajhatatlan. Megrázom a fejemet, és töprengésemből feleszmélve látom, hogy értetlen arckifejezéssel tekint rám. Ebben mégis mi volt az érthetetlen helyzetkör? Csak megkérdeztem, hogy mi járatban errefelé, ugyanis ez Gabriel területe - ismétlem: Gabriel-é! Végül túllépve ezen, és kikerülve a kis kérdését, hajítom el a hasztalan könyvet. Persze, nos egyből utána ugrik reflexszerűen! Oh, mennyei atyám, ez már siralmas! Unottan engedem ki a magamban tartott levegőt, míg túlságosan is emberien viselkedem, annak ellenére, hogy lenézően kezelem a lényük. Nem sokkal később a nevetésem után komolyabbra váltok, és fürkészően döntöm oldalra a fejem. Tekintettem megállapodik rajta, ahogy tetőtől-talpig végig mérem őt.
- Te magad is tudod, hogy megoldhatatlan! Michael sosem látja be Gabriel nézeteit, ahogy Gabriel sem fogja belátni Michael-ét. Én viszont mindkét oldalt megértem, annak ellenére, hogy nem hajlok Michael felé, de mégis annyira... annyira ironikus az ő seregét gyilkolni, az ő harcosait ölni... - amikor is.. egykoron az ő seregében voltam. Az ez utóbbit nem teszem hozzá szavakkal, de mégis végig gondolom. - Mindenesetre Michael szereti az embereket, mindig is óvta őket a ridegsége ellenére, hiszen kemény harcos, aki úgy gondolja, hogy az érzékenység nem egy katonához méltó. Ő pedig vezér, ebben jeleskedik, Ophy'. - Néztem őt eltűnődve. - Mégis azt kell mondjam, miszerint naiv, ugyanis az Atyánk csak ezeket a semmirekellőeket szerette, holott mi voltunk az elsők! Te is tudod! - Léptem végül még közelebb az asztalhoz.
- Az egyedüli probléma, hogy naiv vagy, nos Te magad is.. - Mondom ki sejtelmes mosollyal. - ..de ez javítható, kérlek! - Fordultam felé ekkor. - Tudnod kellene, hogy a két párt miatt elszakadtak a szálak, és azt is, miszerint Gabriel nem tűri meg a betolakodókat, ahogy én magam sem. Ugyanis nem a mi oldalunkon állsz. - Hangom rideg, fenyegető, és érzelemmentes. - De játszhatunk... - Fogtam meg egy könyvet. - ...mennyit érnek ezek neked? - Dobtam felé, miközben lapjaira hullott szét, és folytattam a soron következőekkel. Egyesével hajítottam a porba, a romhalmazba, a koszba..
- Így hullnak el az emberi értékek, így hullik el a remény, és vele együtt mi is! - Suttogtam számára tisztán hallhatóan. - De hiába minden érzék, képesség, nem vagy elég gyors, Sissy', hogy megments egy könyvet, s akkor mit akarsz egy ember esetében? Tanulatlan vagy még! - Ráztam meg a fejem, ahogy az utolsó könyvet megtartottam már a kezemben. Érdekes módon szerepelt rajta a cím. - Az oldalunkon jobban járnál.. - Néztem fel rá, miközben a 'remény' nevezetű könyvet, nos a porba dobtam -, a többi közé.

▲ music: Berzerk▲ ▲Words: 932▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Vas. Márc. 12, 2017 8:57 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Stamiel & Ophilia



Az éj leple alatt teszem meg a rövidnek ható utat a két város között. Fekete szárnyaim ki sem tűnnek a csillagos, hűvös éjszakában. Arcomon boldog mosoly terül szét, ahogy arcomba kap a szél, hajamat hátrasimítja. Könnyed szellőt lovagolok meg, szárnyaimat kiterjesztve koordinálom magamat. Nem lenne rá semmi szükség, de karjaimat is kitárom. Megfordulok a levegőbe és egy pillanat erejéig elgyönyörködök a csillagok ragyogásába.
Hiába használtam nap, mint nap szárnyaimat a Mennyben, ez a szabadság, mely itt fogad, teljes mértékben elragadott már az első pillanattól fogva. A szellők, a viharok, a magasság, melyből sassebesen szállhatok alá. Akaratlanul is önfeledt nevetésre kényszerít, elfelejtette velem a Mennyből való távozásom. Nem tagadhatom, hogy aggodalommal tölt el, vajon mit tesznek szeretett műveimmel, mégsem hagyhatom, hogy lefoglalják gondolataimat a gyötrelem.
Most pedig merész lépésre készülök. Az elmúlt huszonöt évben Gabriel katonáinak árnyékában éltem. Félrehajtott fejjel, értetlenül figyeltem, miként válnak egyre kegyetlenebbé. Las Vegas mégis az ő vidékük, mégsem riadok vissza attól, hogy idejöjjek. Testvérek vagyunk, mindannyian, s nem szabadna ellenségként kezelni a másokat, csak azért, mert másként gondolkodunk.
A nap lassan bukik át a horizonton, s visszafordulva meglátom az egykori fénylő, nyüzsgő város maradványait.
Sóhajtva érkezem a talajra a kihalt, sivatagossá vált belváros utcáira. Szívemet fájdalom mardossa, látva mivé lett Atyánk kedvenc teremtményeinek erőfeszítéséből. Emlékszem, amikor építették a várost, mily kitartást tanúsítottak, s hiába vetette meg talaját a korrupció és a bűnözés, lenyűgöző, mit nem volta képesek alkotni.
A kihalt városba egy lélek sincs. Ironikus, hogy magunkat is beleveszem ebbe, holott lelket nem kaptunk egykori teremtőnktől. Képesek vagyunk mégis emberként viselkedni.
Felkelő nappal a hátam mögött, lépdelek kényelmesen útirányom felé, hisz nem a véletlen sodort ide. Az emberek világába lenyűgöző dolgot fedeztem fel: a könyvtárak világát. A Mennyből nézve sóvárogtam eme épületek iránt, a kopottas, megsárgult papírlapokat kívántam megfogni, megszagolni, óvón vigyázni rájuk.
A fényből csak nagyobb fény fogad az egykori impozáns épületbe A hatalmas ablakok tört darabjai hevernek a padlón, melyet már belepett a homok. Talpam megcsikordul alatta. Fejemet megrázva nem vagyok hajlandó tudomást venni az itteni pusztításról. Remény a szívemben él, hogy a könyveknek mit sem ártottak az évek alatt.
Betérve a hatalmas olvasó terembe, nem is fogad csalódás. Halkan sikoltok fel izgalmamba, aprón ugrálva futom végig a sorokat, érintem meg a könyvek gerincét. Van még jóság az angyalokba, bárki bármit is feltételez róluk. Válogatás nélkül tonnaszámra hordom az egyik porral lepett asztalhoz a könyveket, s feledkezek beléjük. Széknek vetett háttal, lábamat az asztalon fogon keresztbe.
- Ki szállhat szembe a végzet istenének? Még a vitéz harcost is megejti a szerelem - olykor fel sem tűnik, hogy az éppen tartott könyv egy-egy frázisát hangosan olvasom fel. Még akkor sem, amikor észrevétlenül közelítenek meg.
Hirtelen ér a hang hatására abbahagyom székem hintázását és ijedten teszem le lábamat is. Nem a hirtelen ért mondanivaló ijeszt meg, egyszerűen csak nem hittem, hogy más is van még az épületbe.
Tekintetemet az érkezőre emelve, szelíd mosoly fut végig az arcomon.
- Stamiel - ejtem ki suttogva a nevét, hangomban a félelem egy jelét sem lehet felfedezni, inkább a kedvesség mely eluralkodik rajtam. Szavai azonban értetlen arckifejezést kényszerít ki tőlem.
- Hogyan? - kérdezek vissza, s elnevetem magam, mintha sületlenséget hallattam volna. Ezek szerint Gabriel jobb kezéhez nem jutott volna el a hír, miként hagytam el a mennyek országát? Ugyan, Ophilia, ha el is érte, kit érdekelsz te eme világban?
- Ugyan én - kezdenék bele, de ekkor látom, hogy felkapja az egyik könyvet, s felolvasva annak címét maga mögé hajítja. Én pedig egy pillanattal később már a harcos mögött vagyok, s az utolsó pillanatban kapok az értékes könyv után, mielőtt az a porba hullana.
- Valóban sok a hasonlóság mostani helyzetünk és a könyv története között. Talán annyi különbséggel, hogy nekem nincs egy régi barátom, ki segítené megoldani családom problémáját - felelem mosolyogva ügyet sem vetve hátborzongató nevetésének, melytől kissé kiráz a hideg.
Adok magamnak egy pillanatot és végigtekintek a régen látott harcoson. Sok változást nem fedezek fel rajta, esetleg a tekintetében. Ajkaim egy pillanatra elnyílnak, mintha mondanék valamit, de aztán csendben maradok. Csendben sétálok vissza az asztalhoz és teszem vissza a könyvet rá.
- Nem értem a hirtelen ellenséges viselkedést. Esetleg valami bajt okoztam itt? - fordulok vele szembe, kedves mosolyom az arcomról szinte leolvadhatatlan. Színtiszta őszinte mosoly ez, mindenféle megjátszás nélkül. - Úgy gondoltam, hogy senkinek sem okozok gondot azzal, ha egy-két itteni könyvbe beleásom magamat. - emelem tekintetem reá.




Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 12, 2017 8:13 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Huszonöt év telt el, amióta az Atyánk minden szó nélkül eltűnt. Huszonöt év, amelyen nem változtathatunk, s amely jelentős mértékben felborította a régi rendszerünk. Huszonöt.. és megannyi nap, amellyel szembe kellett néznünk. Szüntelen bukások, testvéri halálok, és a tény, miszerint szabadságot kaptunk, nos a poklot jelölte meg nekünk. Nem akartam mindeddig eljutni, és a pengém olyan lényekbe mártani, akik angyalok -, akik a saját testvéreim. Az első ilyen tettem megrendítő volt, és mégis kinek ne lett volna az, közülünk? Együtt harcoltunk Isten akarata érdekében, és vívtunk csatát a feljebbvalóink utasítására. Bajtársak voltunk, kik egymás segítségével jutottak előrébb a célhoz, és testvérek leszünk, míg az életünk ki nem ontatik. De ebben a kaotikus helyzetben, nincsen számunkra remény. A két párt közül az egyik, ugyanis elfog bukni, és azt már előre leszögezhettem, miszerint nem a mi oldalunk lesz, ugyanis hadvezérként nem a bukás ötlik fel bennem, hanem a szüntelen győzelem. Először kisebb sikerek, majd egyre nagyobbak, és eredményesebbek következnek. De, amióta a harcba kezdenek belefolyni démonok, valahogy annyival könnyebbé válik a helyzetkör. Sokaknak ugyanis nem sínylik a foga ahhoz, hogy magával a gonosszal küzdjön egy oldalon. Ennek a reményében pedig, nos sokkal egyszerűbb átcsábítani őket a másik oldalról. Ezért is kaptam az alkalmon, amikor az egyik szerafim közölte, hogy illetéktelen belépő érkezett a területünkre. Ekkor ravasz mosoly futott át az arcomon, és csak remélni mertem, hogy az adott angyalka él a lehetőségével, hiszen más esetben nincs számára kegyelem. Végül csak közöltem a hírhozójával, miszerint tartsa meg az információt magának, és mindenki mást hagyjon ki ebből az egészből, míg úgy nem ítélem, hogy veszélyt jelenthet. Ennek a fejében indultam meg Gabriel rezidenciáján kívülre, hogy megkeressem a drága kis szárnyaskát, ugyanis eltökélt határozásommá vált, miszerint átcsábítsam hozzánk, vagy pedig kiiktassam a szükségtelen kis létét. Nekem pedig aztán oly' mindegy, hogy velünk egyaránt kíván-e levegőt szívni, vagy éppen a nem létezésében szeretne tengődni. Úgy vélem, választhat, és ez a részemről igencsak kedves momentum, mert általában, akit nem kedvellek megölöm -, vagyis helyesbítve, akkor hal meg, ha valamit el is követett. Bár a betolakodás is annak minősül, hiszen lehet egy kém, aki pontosan Michael angyala.
Lassú léptek szegélyezték az utam -, nem rohantam. Tudtam, hogyha már illetéktelen módon érkezett hozzánk, akkor nem éppen fog hamar távozni. Lehet azt hiszi, miszerint nem szúrtuk ki, és kényére leselkedhet, információt csipegethet egy-egy helyről, vagy meghallhat a fülecskéjével ezt, meg azt. De ez utóbbi annyira naiv. Komolyan képes valaki azt gondolni, hogy bármit megtudhat rólunk? Ennyire én magam sem vagyok hülye, és főleg nem Gabriel, aki tisztában van mindennel. Ez a terület neki olyan, mintha csak éppen a tenyeréről olvasna vonulatokat. Ismerte kívülről és belülről, sőt tudta, mikor mi történik. Titkolózni előtte egyeseknek olyan lett volna, mintha saját magát csapná be az illető. Megérzésre hagyatkozva fordulok el jobbra. Mit lehet egy magafajtának a legáhítottabb helyszín, ahol kutathat? Oh, igen, a könyvtár! Bár nem, mintha tartanánk ott bármit is, inkább olyan dolgok lelhetőek fel, amelyek a meghalt emberek után maradtak meg. A kívülről megviselt épület omladozó látványsorra, szemet gyönyörködtetőnek mondható. Jól esett látni, ahogy egy adott városban teljesen eluralkodott a káosz, és megszűnt az emberek nélküli élet. Egyszerre volt felemelő, és nevetésre késztető. Megkönnyebbülten léptem be a falak közé, bár mindig is utáltam a könyveket, hiszen semmi értelmük. Kitalációk, fikciók, régi leírások.. s bár erősen tagadom, de van, amikor a hasznunkra lehet. Tekintettemet a plafon irányába fordítottam, ahogy megfontoltan indultam tova. Nem féltem, de óvatosnak kellett lennem. Nem tudhattam, kivel van dolgom, és hogy mit is akarhat. Aztán egyszer csak könyvek ezrei tárultak a szemeim elé, és megpillantottam az egyik sorban őt -, a tollast.
- Üdvözölnélek a köreinkben, Sis'.. - Jobb kezem mutatóujjával egy kört írtam le a levegőben. - ..de nem éppen ajánlatos az itt tartózkodás egymagad fajtának, tán nem így értékeled? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy néhány lépéssel közelebb kerülök hozzá. - S mond mi járatban vagy errefelé? Csak nem ironikusan Michael küldött kémkedni? Mert, akkor el kell szomorítsalak, ugyanis nincs garantálva az, miszerint innen élve kijutsz. - Szegezem le a tényt, egy kellemes kis mosollyal, ahogy a bal oldalt elterülő könyvek közül kihúzok egyet, és majdan hangosan felolvasom a címét. - A reményvesztettség. - Dobom a hátam mögé végül könnyedén, ezt az ócska kis emberi motívumot. - Hát nem vicces? - Mosolyogtam ördögien, miközben enyhén meghajoltam, míg legvégül szimplán csak elröhögtem magam.

▲ music: I want to live▲ ▲Words: 714▲ ▲Note: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 12, 2017 7:55 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Könyvtár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: