☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Jún. 19, 2017 7:34 pm írtam neked utoljára


Mihr & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"...gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem, miért nem tudom megtagadni a bocsánatot; és hogy a szeretetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem?"
•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Egy-két órája lehettem a könyvtárban, a földi létem alatt is megmaradt az a rossz szokásom, hogy szeretek elvonulni mindentől és mindenkitől, nyugalomra és magányra vágyok. Ez kissé paradoxon, mivel kerubként mindig is az volt a feladatom, hogy emberek közelében legyek és szerelmeket hozzak létre. Így mint a legtöbb kerub testvérem nekem is a középpontban kellene lennem, mint pl. Anael. De engem nem erre teremtett Atyánk. Minden angyalnak megvan a maga feladata és hiszek benne, hogy nem véletlen tűnt el Isten, ez is a tervének a része. Az én részem a kirakósban pedig az, hogy Gabriel és a serege mellett legyen, nehogy kihunyjon belőlük a maradék fény is, hiszen angyalok volnánk nem de bár? A poros könyvek között sétálgattam, pár polc előtt megálltam, végig húztam kezem a gerinceken és találomra választottam egyet. Fellapoztam az épségben maradt oldalaikat és elvesztem a világukban. Ilyenkor mindig elcsodálkozok, hogy milyen nagyszerű az emberi elme, hatalmas képzelő erővel rendelkezik. A sok rossz ellenére, amit elkövettek van pár apró dolog, amit jól csináltak. Ilyen a legtöbb könyv. A megsárgult lapokat óvatosan lapozom, majd kiolvasva vissza teszem a helyére, sőt a földön heverő megtaposott könyveket is szépen a polcokra helyezem. Nem tudom mi történhetett itt két találkozásom között, de jobb bele sem gondolnom. Lehetséges, hogy valamelyik testvérem talált itt egy nem kívánt látogatót. A testvéreimről jut eszembe lassan vissza kellene térnem a főhadiszállásra, nem akarom, hogy bárki a keresésemre induljon. Ez az én kis titkos helyen, amiről nem akarom, hogy tudomást szerezzenek. Nagyon elmerenghettem gondolataimban, hogy nem vettem észre, többé nem vagyok egyedül és a titkos helyemnek is annyi. Az előttem álló angyal kihúzza magát és a tőle telhető leggonoszabb mosollyal jutalmaz meg. Mihr meg az olvasás? Ugyan, már! Ennél jobban kellene hazudnia, mert ezt a mesét nem veszem be. Ő és az olvasás nagyon messze állnak egymástól. A jelenléte is haraggal tölt el, nehogy a viselkedése, már éppen a szemére vetném, hogy angyal létére hazudok. De egyetlen szó sem jön ki a számon, mivel folytatja a mondandóját, amire köpni-nyelni sem tudok. Apró utalgatásának köszönhetően vörössé válik az arcom, amit még tetőz az, hogy egy kacsintást követően közelebb lép hozzám. Arcunk majdnem összeér, érzem forró bőrömön a lélegzetét. Ilyen közel soha senkit nem engedtem magamhoz és nem is állt szándékomban, kivéve egyetlen angyalt. Hogy van képe ilyet tenni az engedélyem nélkül?
Angyal létedre hazudsz is már? Nem gondolod, hogy apránként el fogsz bukni, ha így folytatod? Atyánk nem hiszem, hogy jó szemmel nézi az ilyet - sziszegem a fogaim közül, próbálok határozott lenne, de belül remegek.
Hallottam róla, hogy mikre képes és eszem ágában sincs tapasztalni, mozdulnom kellene, de lábaim gyökeret vertek.
- De ha már szóba került a jobb időtöltés, persze minden vágyam veled eltölteni Mihr - kezemet az arcára csúsztatom és végig simítok rajta egy apró mosollyal. Hangom mézédes, nevét vágytól elhalkulva ejtem ki, mintha elakarnám csábítani, egy fél lépéssel közelebb lépek hozzá, hogy egy hajszálnyi levegő maradjon közöttünk. Mindeközben levegőt sem veszek, kivárom a megfelelő pillanatot a színjáték után a folytatáshoz.
- Mit szólnál ahhoz, ha te szépen bemennél olvasni, hátha versz a fejedbe egy kis értelmet, én pedig kilépek azon az ajtón - hangom tocsog a gúnytól, majd az ajtó felé biccentek a fejemmel. Közben kezemet a testem mellé ejtem, tekintetemmel hol őt kémlelem haraggal telve, hol az ajtót vágyakozóan. Fogalmam sincs miért vált ki belőlem ilyen érzéseket, hiszen a testvérem. Lehetséges, hogy ezt meg kellene vele beszélnem? Nem, nem és nem! Seraphiel, neked teljesen elment az eszed?!?

egyéb: Nagyon tetszett, egyáltalán nem gyér... luvu


•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Jún. 17, 2017 9:24 pm írtam neked utoljára





 

Never look back
into the past...


A pusztítás 25 évvel ezelőtt kezdődött el, amikor az angyalok megjelentek a földön, hogy véget vessenek az emberek uralmának. Elkezdődött a tisztogatás – én csupán így hívom, és a városok lakói kénytelenek voltak elmenekülni Las Vegas utcáiról. Ahogy végigsétálok az utcákon, a romos épületek látványa egyfajta büszkeséggel tölt el, mert tudom, hogy a betondzsungel egy része, amit azok a hálátlan halandók felépítettek s tönkre tették vele a környezetet, elpusztult és mindezt mi okoztuk. Hahh… még hogy kedves angyalkák vagyunk, akik felhőkön ülve hárfát pengetnek és békésen énekelnek? Kizárt!?!
Szerény véleményem szerint az, hogy megjelentünk a földön csupán felvilágosodást vont maga után: lehullt a lepel sok-sok téves hiedelemről, az emberek elkezdtek félni a tőlük sokkal erősebbektől és tudják, hogy nem csak ők léteznek kerek e világon. Még hogy mi vagyunk az ellenség? Ők nem becsülték meg, amit Isten adott nekik! Elhagyták őt, ahogy Isten minket és még csak arra sem képesek, hogy meghúzzák magukat a sarokban. Nekik mindig a hatalomra fáj a foguk, ha megszerezték, akkor pedig hamar meg is unják…
Mély levegőt veszek, hogy kitisztítsam elmémet. Sajnos, néha túlságosan is elkalandoznak gondolataim olyasmik körül, amik teljesen lényegtelenek, és amikkel nem igazán szeretnék foglalkozni, pláne akkor, amikor épp a könyvtár felé igyekszem. Elnevetem magam, mert tudom, hogy Seraphiel is ott lesz – talán direkt megyek oda, hogy kiélvezzem közös perceink szépségét? Naná! Ki nem hagynám azokat a pillanatokat, amikor kicsit feltüzelhetem a kicsikét!
A bejárat előtt állok, és már lépnék is be az épületbe, amikor hirtelen valaki nekem jön. Anélkül, hogy hátrapillantanék, már tudom is ki áll mögöttem. Mikor megfordulok, Seraphiel szikrákat szór rám, s ha ember lennék, egészen biztosan vissza is fognám magam, de mivel nem vagyok – ami eléggé nyilvánvaló -, így kihúzom magam és gonoszkás mosolyommal nézek vissza rá.
- Olvasni jöttem – hazudom minden nehézség nélkül. – De ha meg akarod nekem tiltani, csak szólj nyugodtan és kitalálhatunk közösen valami jobb időtöltést – kacsintok rá és a kelleténél közelebb lépek. Arcunk majdnem összeér és érzem leheletét arcomon.



egyéb: remélem elnyeri tetszésed, attól függetlenül, hogy kissé gyér lett :S - credit



Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jún. 16, 2017 11:04 am írtam neked utoljára


Mihr & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"A szerelem, a gyűlölet, a vágy - végső soron nem ugyanaz-e? Egység a hármasságban.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••

Minden 25 évvel ezelőtt kezdődött, legalábbis ezt állítják a halandók, akkor láttak először angyalokat. Az eszméjük a kedves, barátságos glóriás, hárfázó szárnyas lényekről az első mészárlás alkalmával teljesen össze omlott. Sokáig nem akartam oldalt választani, kerubként végeztem a csöppnyi munkámat. Aztán minden megváltozott, megpillantottam őt és olyan érzések kerítettek hatalmába, amit még sosem éreztem. Abban a pillanatban döntöttem, leszállok és Gabriel oldalára állok. Tisztában voltam a két csoport nézeteivel, Mihály szerint az emberek atyánk teremtményei, akiket védeni kell, míg Gabriel szerint atyánk miattuk hagyott el minket, így pusztulniuk kell. Az a sok háború, gyilkosság és mérhetetlen vér, ami elöntötte Isten fáradtságos kézzel megalkotott világát, mérhetetlen szomorúsággal töltött el. Éreztem a fájdalmukat, szerelmeiket és minden egyes érzést, amivel rendelkeztek. Ezért hiszem, hogy Gabrielnek van igaza, az ő korcsosulásuk miatt hagyott el minket. Las Vegas városa érdekesebb mint gondoltam, a romok mellett azért még megtalálható a könyvtár, ahol néha elbújok a világ elől. Testvéreimet mindennél jobban szeretem, mégis kilógok a sorból. Ők imádják a vér látványát, a kínokat, amit az emberek élnek át, csilingelő hang számukra az ő kínkeserves könyörgésük. A legtöbbjüket egy emberi pszichológus biztos pszichopatának mondaná. Ők harcosok, akikre nagy szükség van. De mégis mit ér a háború kellős közepén azaz angyal, aki sosem gyilkolt? Sosem ontottam vért a két kezem által. Az érzelmek befolyásolásával persze számtalan ember halálát okoztam közvetve, de sosem a kezeimmel. Sokszor emiatt feleslegesnek érzem magam, mégis tudom, hogy szükségük van rám. Közülük még én vagyok a legangyalibb. Ezen gondolkodtam, mikor neki ütköztem valakinek, kissé ijedten pillantottam fel, hiszen senkire sem számítottam. Ahogy a jeges szemeibe tekintettem fellángolt bennem a harag szikrája.
- Te meg mit keresel itt Mihr? - tettem fel a kérdésem köszönés nélkül. Kevés olyan angyal létezik, akit ennyire ki nem állhatok, mint őt. Valamiért taszít a személyisége, ő sosem ismerte azokat a fogalmakat, amit én még mindig őrzők a szívem mélyén.


•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Kedd Május 09, 2017 9:02 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Kedd Május 09, 2017 9:00 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
Nothing is true, Everything is permitted.
We work in the dark, to serve the light.



Franciaország, Párizs, 1789
- A francia forradalom idején.


Hátam a hátát érinti, míg a mozgásunk tökéletesen tükrözi egymást. A kard éle védekezően nyúlik magunk elé, a felhőzet szinte belepi az égboltot, s végül egyetlen mennydörgést követően, szakadni kezd az eső. A cseppek finoman ékelődnek a ruházatunkra, ezzel rajzolva fel könnyhöz hasonló jelenséget, és minél inkább előre haladunk az időben, annál ázottabbá válik a rajtunk lévő szövet. Tisztán hallani az esőcseppek dobolását az utca kövezetén, amíg megannyi katona sorakozik fel a palló vonulatának menténél. Puskáikat előre szegezve, céltudatos tekintettel néznek felénk. Készek lőni, ha kell, sőt bátran meg is ölni minket. E gondolatra el ridegednek a vonásaim, s míg partnerem a jelre vár, én lezárt szemekkel követtem ugyanazt a mozdulatsort, amit az eddigiekben ismételtünk, mintha éppen csak egy táncot lejtenénk. Lehetne esőtánc... lehetne kiváltság. Az égbolt megdörren, a fegyverek kattannak, s az idő ezzel szemben megáll. Tétován mi is ugyanezt tesszük, a katonák hadával nézve farkasszemet, eközben a háttérben hátrébb kerülnek az emberek. Ki-ki elbújik, s csak félve less ki a sorokból, míg mások elől állva kíváncsian szemlélik az eseményeket. Tánc, halk dobogás, lüktető ütem..
- Közelíts! - Hallom a harsány parancsszót, és egyszerre indulnak meg, egyre feljebb és feljebb lépve.
- Most mi lesz? - Kérdi reszketeg hangon, ahogy szinte hozzám simul. - Túl sokan vannak... - Ám, a mondandóját nem fejezheti be, vagy legalább is, nos én nem hallom meg, ugyanis elrugaszkodom a pallóról, egyenesen a macskaköves útra.
- Tűz! - Hallatszik a háttérből az egyértelmű vezénylés.
- Feküdj! - Ordítom, ahogy egyetlen mozdulattal lehajolva, még épp időben sikerül kikerülnöm a golyókat. Végül felállok, elővéve a puskát, s néhányat lövök sorjában. Minden lőszer egy áldozat, azaz annál több hulla. Lépéseket teszek, és a karddal szúrom szíven a tőlem nem messze lévő embert, majdan kirántom belőle az eszközt. A vére bemossa a köveket, ám az eső szárazra törölheti utánunk a terepet. S míg én az egyik oldalt kaszabolom az oda nem illőeket, ő a másik végletben kezdi meg a tisztogatást. Ösztönzés a harcra, a nyerésre, a háborúra.. Csak akkor kezdj bele a csatába, ha készen állsz, ugyanis nem a fegyverek döntenek, s nem az erőfölény, hanem a gondolkozás... a taktikusság -, a hitelesség -, tehát maga az adott lépés!


Érintésére az elmém végleg megbomlik, és a szavak idegesítő egyvelegé változnak. Erősen ökölbe szorulnak az ujjaim, míg körmeim a tenyerembe vájnak. A vér beborítja a kezeimet, halk morgást hallatok, majd minden alább hagy. Nincsenek érzelmek, melyek korlátozzanak, avagy megállítsanak. Nincsen tér, mely elzárjon, vagy visszatartson. Csend, vér, ridegség, végtelenség..
- Nem vagyok az. - Sziszegem tünékeny alakja után, ahogy négykézlábra állok. Körmeimet csikorgó módon húzva végig a padlózaton. - Nem vagyok jó... nem vagyok angyal! - Üvöltöm őrülten, hangom kitölti az egész könyvtárat, de még azt is megkockáztatom, miszerint a külső területen, ugyancsak tisztán hallatszik. A szilánkok felsértik a bőröm felületét, amíg állóhelyzetbe kerülök. Szinte alig bírok koncentrálni a vérveszteség kapcsán.. mégis egyre dühösebbé válok.
Sorban döntöm le a polcokról a könyveket, végig taposva mindet, és ezernyi részre tépve szét. A telekinézis képességemet alkalmazom arra, hogy lehulljanak, majdan a falhoz dobálom őket. Ordítok, döntök, zúzok... tépek, taposok, kárt okozom.. - Még, hogy hisz bennem... - A megsárgult lapok cibálódnak, összegyűrődnek, s porba hullnak. - ...naiv, ostoba, angyal! - S a könyvtár most már romosabbnál is romosabb, mert, ha rajtam múlik, akkor még az épület falait is képes vagyok ledönteni..

▲ music: Ready to fight▲ ▲Words: 550▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Vas. Május 07, 2017 12:35 am írtam neked utoljára


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Muszáj összeszednem minden erőmet, hogy a kivetített képet életbe tudjam tartani. Emlékszem Stamielre, minden lépésére. Az ő életét is, ahogy minden más angyalét is nyomon követtem az életben. Lehet, hogy ezt ő sem tudja, lehet, hogy eme információ felett ő is átsiklott, mint oly sokan mások…
De én emlékszem. Minden rezdülésére, szavára, tettére. Emlékszem, hogy nem volt olyan, mint most. Nem…
Mi történhetett vele? Hasamat fogva érzem, ahogy a vér szivárog át ujjaim között. Ahogy a fájdalom átjárja a testemet és az elmémet. Érzem, hogy nem gyógyulok, túl sok energiát használok fel. Mégsem szakítom meg a látképet. Nem. Mert hiszek benne, hiszem, hogyha meglátja az egykori önmagát józan esze visszatér. Az elmúlt huszonöt év nem tehet senkiben sem annyi kárt, hogy ne lehessen visszafordítani. Nem moshatja el az elmúlt évezredek emlékeit. Ez egyszerűen nem lehet. Nem lehet engedni.
És én nem fogom engedni.
Szabad kezemmel óvatosan húzom ki a karomba állt szilánkot, újabb szisszenést hallatok. Ujjaim közül kicsúszik a saját véremmel áztatott darab, hangos csilingelése visszhangzik a párizsi utca zajában. Emberek állnak körülöttünk, kik saját eszményeiket akarják kifejezni. Kik harcolnának magukért, kiknek elegük volt a kegyetlenségből, a kizsákmányolásból az igazságtalanságból. Ők nem látnak minket, nem hallanak minket. Ez mind csak emlék, semmi más.
Szavaimat újra nem hallja meg. Tétován pillantok fel, szememből könny hull alá, utat mosva magának a mocskos arcomon. Az nem lehet, hogy ne jártam volna sikerrel.
- Deho… -kezdek bele, de ekkor felránt, megszorítva karomon a sebemet. Szemeimet újra szorosra zárva szisszenek fel. Nem fogok kiabálni, nem fogok könyörögni neki. Testem megrázkódik, egy újabb könny gördül le arcomról, mely a fájdalom kényszerít ki belőlem. Remegő pilláim alól tekintek fel újra rá. – Az életed emlékeit én őrzöm – felelem neki szigorú határozottsággal, próbálva megtartani magamat. Nézem egyre távolodó alakját, ahogy térdre rogy. Amint térdei a padlón koppannak az emlék véget ér. Las Vegas napos könyvtára újra a meleget árasztja. Egy kósza rigó repül az egyik polc tetejére s halk csiripelésbe kezd. A szél gyengéden járja körbe a helyet, néhány homokbuckát meglátogat, hogy pár szem homokot felkapva odébb hordjon.
Halkan zihálok, testem minden porcikája remeg. Nincs erőm, nincs több erőm. Szinte alig maradt. Fáradtság járja át elmémet, érzem, ahogy szemeim egyre jobban csukódnak le.
Tétován lépek előre egyet, s még egyet, csoszogva a padlón. Egyik kezemmel még mindig a hasamat fogom, összegörnyedve hajolok le a könyvért, mely… mely csak itt található meg.
Még egy tétova lépés, erőm híján vagyok már. Megadva magam remegő idegeimnek halk nyögéssel zuhanok le mellé. Nem tudom, hogy a következő mozdulatot miért teszem, mi késztet rá, egyszerűen csak tudom, hogy meg kell tennem. Szelíd mosollyal az ajkaimon lágyan ölelem át, még mielőtt teljesen elveszne.
- Sose szűnök meg hinni benned Stamiel – suttogom halkan, remegő, meggyötört hanggal – Te jó angyal vagy, mindig is az voltál, mindig is az leszel. Bármi is történjen, bármit is csinálja, bármit is tégy… Mindig hinni fogok benned – fejezem be mosolyogva, elengedve őt.
Az utolsó csepp erőmet összeszedve, torzítom el a teret, hogy egy pillanat töredéke alatt eltűnjek mellőle a könyvvel a kezembe együtt, ha semmi sem akadályoz meg közbe.
Hogy hova? Egy san franciscoi kis lelakott lakásba jártam a minap. Ez volt az egyetlen olyan hely, egy olyan emlék, melybe tudtam most kapaszkodni, még utoljára… Ahol megadva magam az önkívületnek álomra hajthatom meggyötört testemet.



My Demons §§ szószám 542 §§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Szomb. Május 06, 2017 10:35 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
Nothing is true, Everything is permitted.
We work in the dark, to serve the light.



Franciaország, Párizs, 1789
- A francia forradalom idején.


Az emberek élete egykoron könnyed volt. Vígan bálokat szerveztek, és megünnepelték az életet, míg a legvégén tűzijátékkal zárták az eseményeket. Ifjú hölgyek táncoltak a leendő párjaikkal, semmit tudón emelték az ajkaikhoz a poharat, s a maró folyadék egyszerűen csak beléjük került. Bódult állapotot idézve elő, feledékenységet okozva nekik, s míg az este java része kellemesen telt, nos a reggelek sínylődése mást mutatott. De hát megérte a számukra, hisz' egy ilyen éjjelen titkos csókot lophattak, egymást szerethették, s a sorsuk igazi örömét élhették. Viszont egy nap... minden megváltozott, és a világ a feje tetejére állt. Franciaország már nem volt fényűző, mintsem egykoron. Az ékes helyszínek véres összeütközésekbe ferdültek, s míg régen a nép mulathatott, most már csak a háború elé nézhetett. Az ártatlanok sorba hullottak el, és a vérük mosta Párizs utcáinak macskaköves részeit. A szegények éheztek, s a gazdagok fosztogattak. Nem törődött a nemesség a köznép kínjaival, adósságot adósságokra halmoztak fel, csak hogy az életmódjuk a megszokott mederben folytatódhasson. S mindezt az egyszerű emberek szívták meg, akiknek szinte fittyet hánytak az életére, tehát pazarlásukat még több adóval kívánták ellensúlyozni. Sokan kerültek az utcára, s az életük nem ért többet egy patkányénál sem. E perceket nézve léptem színre, hisz' kellett valaki... valaki, aki kiáll értük, aki nem hagyja őket elveszni, s aki utat mutat nekik. A tömegbe mentem, elszivárogva közöttük, s megnyitva egy olyan lehetőséget, amely által harcolhatnak. Ugyanis, akik eddig küzdeni próbáltak, nos azok börtönre kerültek, avagy még ennél is rosszabb sors várt rájuk. Kivégezték őket, hazaárulásra fogva. S egykori életük tünékeny képként szállt tova, ahogy vele együtt az eddigiekben alkotott nézeteik is. Immáron nemcsak egy ideálért kellett harcolni, hanem egy eszményért.. magáért az igazságért.
Kék, fehér, piros... Égbolt, tisztaság, vér... Szabadság, egyenlőség, testvériség...
A pillanat tört része alatt ugrottam le, a kövekkel kirakott épület oldalának a mentén, ahogy térdre érkeztem. Felállva pedig sietősen vágtam át a tömegen, miközben a lépteim visszhangoztak a macskaköves felületen. Könnyed mozdulattal toltam arrébb az egyik előttem álló embert, hogy aztán utat nyerjek a célpontom felé. A parancs egyértelmű volt, a népet ösztönözni kell a forradalomra, és ezt csak bizonyos lépések keretein belül tehettem meg.
Bal csuklómon könnyedén csúszik ki a penge a helyéről. Egyetlen mozdulattal hajolok el csupán a parancsnok kardja elől, majd egy megfordulással el is vágtam a torkát. Az eszköz a csuklómon ismét ugyanazt a helyzetet ölti fel, miközben mindenféle sikítást kizárva a háttérből, haladok tovább. Csupán a célt látom a szemeim előtt, egyértelműen guillotine felé haladok. Ám, szinte a tömeg akkora, hogy kénytelen vagyok futásnak eredni, arrébb lökve ezzel néhány személyt. Menet közben a rejtett fegyverem által, nos sikeresen elintézek még néhány katonát, akik holtan rogynak térdre, s majdan csuklanak a földre. Az emelkedőn kiszúr az egyik nagyobb rangú vezető, aki int is a katonáinak rögtön, miszerint intézzenek el, s míg újabb akadályba botlok, egy másik személyt hurcolnak a pallóhoz. Előhúzom a bal oldalamról a kardot, megforgatom fent a levegőben, s szembeszállok az erősítéssel. Kivégezve őket pedig visszatűzöm a helyére a fegyvert, s majdan futásnak eredek. Egyetlen mozdulattal rugaszkodva el, s majdan ugorva fel a palló közelébe, hogy a fent lévő hadnagyot megölhessem. A penge hangosan süvít a szélben, ahogy elvágom a nyakán a bőrt, s míg elvérezve meghalhat, nos állóhelyzetbe kerülök. Finoman fordulok a fogoly felé, előrántva balomról a kardot, s megfosztva őt ezzel a csuklóin lévő kötéltől.
- Az Úr szerint van remény... - Jegyzem meg a szemeibe nézve. - ...csak harcolnod kell! Segítesz? - Nyújtom át neki a hadnagy kardját, mire ő elveszi, végül aprót bólint, majd egymással háttal állunk meg. Magunk elé nyújtjuk a fegyvert, és ezzel a mozdulattal lépkedünk körbe-körbe, míg számtalan katona sorakozik fel a pallót körül vevő szakaszon.


A helyszín változása kényelmetlenül érint, hiszen rengeteg emléket idéz fel. A tértől nem messze állunk, az emberek között, senki figyelmét sem vonva magunkra. Látom, ahogy térdre rogy, ahogy a kezét a hasára tapasztja, s ahogy a fejét leszegi. Megszólal remegő hangon, és a szavai tisztán jutnak el felém. De a bennem tátongó űr képtelen arra, hogy jelentsen nekem bármit is e helyszín, avagy eme év.
- Sosem hittem bennük. - Sziszegem közvetlenül, ahogy felrántom magamhoz, ezzel is állóhelyzetbe kényszerítve őt. - Sosem... én nem.. - Rázom meg a fejemet, ahogy hátrébb lépek, és elengedem. - Hagyd békén az életem! - Üvöltöm a fejemet fogva, ahogy térdre rogyok, s nyüszítve hagyom azt, miszerint az emlékek utat törnek bennem. - Elég! - Hangom fájdalomba torzul el, s az elmém egy szeglete megbomlik e pillanatot követve.
- Fuss, Ophilia, fuss, amíg megtehetted.... mert ennek nem lesz jó vége! - Ordítom énokiul, ahogy a tekintettem lassacskán elveszik, és szinte kiüresedetté válik. A bennem tomboló düh, maga az őrület, avagy csak pusztán a harag... Ebből nem lesz visszaút. Ha rontani akart a helyzeten, akkor pontosan elérte a célt. De, ha most nem kezd el futni, azt hiszem már semmivel sem fog tudni ilyenféle szinten befolyásolni..

▲ music: Unity▲ ▲Words: 804▲ ▲Note: RISE AND FALL

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Csüt. Május 04, 2017 7:25 pm írtam neked utoljára


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Szavaim teljesen süket fülekre talál. Hiába beszélek hozzá semmit sem reagál rá. Szemei üresek, mintha nem is ezen a világon járna most. Mégsem zavartatom magam azzal, hogy abbahagyom. Amit mondok az fontos. A legfőbb ellenségeink nem mi vagyunk egymásnak, hanem az alvilág szülöttei. Ha teret nyernek, ha figyelmünket elvonjuk tőlük, akkor... Nem, az nem történhet meg. Ebbe még belegondolni is félelmetes, hisz… Nem véletlenül zárták el annyi évezreddel ezelőtt.
Mégsem hall. Nem vesz rólam tudomást, gondolatai máshol járnak. Más világba, más helyen, vagy… Egy dolog érdekli, mégpedig, hogy a polcnak taszítva torkomnak szegezze a bárdját.
Nem félek, hisz nincs kitől. Gondolataimba eddig jutok, mikor megérzem a hideg acél metsző érintését.
Halkan szisszenek fel, furcsa, remegtető érzés járja át testemet. Egyik kezemmel eleresztem a könyvet, ujjaimmal finoman érintem meg kiserkenő véremet. S mintha tapintásomnak nem hinnék, hitetlenkedve pillantok vöröslő nedvemre, majd vissza a közelebb lépő férfira.
Arcom hirtelen sápad le, tekintetembe pillanatnyi aggodalom ül. Nagyot nyelvek, s érzem, hogy ennek hatására a penge még jobban belemélyed a bőrömbe. Remegő ajkakkal veszek azokon keresztül még levegőt.
A polcnak lökéstől halk sikkantás csúszik ki torkomon, de továbbra sem tud hang kijönni a torkomon. A könyv kicsúszik ujjaim közül és kettőnk közé huppan a földre. Érintésére megremeg bőröm, a testem, enyhén. Lehajtott fejjel figyelem mozdulatait, majd újra Rátekintek.
Ahogy távolodik tőlem. Én mégsem mozdulok, képtelen vagyok megszólal, megmoccanni. Félelem járja át testemet. Tán tényleg nem csak fenyegetett? Tán…
- Hogy? – kérdem elcsukló hanggal, remegő ajkakkal, ahogy szárnyaim levágásáról beszél. De hisz akkor… Fekete tollazatomat mégsem rejtem el, csak szorosan hátamhoz szorítom. Ha… levágja, akkor… minden erőm, mindent elvesz tőlem, mely angyallá tesz. Fejemet enyhén rázom meg. – Nem… - felelem neki, még magam sem tudva, hogy mire is válaszolok Hogy nem csak fenyeget? Hogy nem hagyom magamat? Hogy képtelen vagyok elhinni, hogy képes lenne minderre?
- Nem tévedek Stamiel… - mondom kissé dacosabban, mint ahogy szeretném. Egyik kezemet vérző, fájó nyakamra tapasztom, s érzem, ahogy bőröm lassan forr össze. Egyszer már megkaptam, hogy tévednék, de ez nincs így. Én nem tévedek, sem mással, sem vele kapcsolatban.
Kérdése után, fejemet fogva kissé meggörnyedve sikítok fel. Üvegtörmelékek repülnek szanaszét az épületbe, melyek minden útjukba kerülő felületbe beleállnak. Számtalan szilánk karcolja meg bőrömet, mígnem az egyik nagyobb darab jobb karomba nem áll bele.
Nyüszítve szorítom össze szemeimet, ahogy újra átjár a fizikai fájdalommal járó remegés.
Feleszmélni sincs időm, ujjai a hajamba kapnak s közel rántanak magához. Térdeim megrogyva esek neki és a…
Hallom saját kiáltásomat, miközben homlokom a vállán koppan ép kezemmel pedig az ő karjába kapaszkodok.
A földre hullva nem tudom, hogy tudatosan teszem-e a következőket, vagy csak a tudatalattim próbál így védekezni. Azonban a könyvtár lassan eltűnik körülöttünk. A táj változni kezd, a polcok eltűnnek, a por elfoszlik, s átadja helyét a koszos macskakő, hasonló tisztaságú épülettel karöltve.

Párizs. 1789. Notre-Dame előtti tér közepén egy guillotine állítottak fel, mely körül francia katonák állnak feszes háttal, kezeikbe puskákat tartanak.
Épp egy elítéltet visznek a palló felé, ám a kisfia nem akarja elengedni. A katonák parancsnoka szab gátat szerencsétlen gyermek szabadítási kíséretének. A tömegből egy kék, térdig érő kabátot viselő, csuklyás alak lép ki. Nyugodt léptekkel halad át közöttünk, ügyet sem vet ránk. Stamiel ott áll velem szemben, én pedig lehajtott fejjel rogyok térdre. Szárnyaim mögöttem terülnek el a régi köveken. Nem kell felnéznem, hogy tudja mi történik. A gyermek anyjához szaladva figyeli a csuklyás, magas, céltudatos férfit. Kezét felemelve elhaladva a parancsnok mellett vágja át torkát, ki így a földre rogy.
- Egykor nem csak azért harcoltál, mert parancsba kaptad. Hittél az emberekben, hittél szabadságukban, elveikben… - szólalok meg tenyeremet hasamra tapasztva, remegő hanggal. Lassan emelem fel tekintetem, mely könnyekkel telt a fájdalomtól. Nem tudok harcolni ellene, tudom, hogy esélyem sem lenne, mégis… nem fogom könnyen adni magamat, mindent, mi erőmből telik megteszek, hogy visszaszerezzem józanságát. Sok erőmet emészti fel, de most ez sem érdekel. Halkan pihegve tekintek újra rá, mit sem engedve a látképből.



Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Szer. Május 03, 2017 9:53 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Maga a könyvtár épülete már nem fényűző, mintsem egykor volt. A külső látszat zordabbul mutatkozik meg, az embereknek nyoma sincs, és olyan az egész környezet, mintha csak egy kriptában járkálnánk, egyedül azzal a különbséggel, miszerint épp a felszínen vagyunk. Egyes építmények teljesen romba dőltek, míg mások az össze-visszaságuk határszélén állnak, s már igen ritka számba menő ténynek minősül, ha egyáltalán egyben marad bármelyik is. A könyvsorok között, az itt-ott megcsillanó üvegszilánkok látványa, a törmelékdarabok egyhangú sokasága, és a kihaltság tényének tudata, nos visszataszítóan rideg légkört alkotó jelenet. Egy halandó számára e hely a reményvesztettséget sugallja, s a feladottságot jelzi, mint egyedüli kiutat, avagy szimbólumértéket. Hullák, romok, holttestek, s porrá vált tárgyak jellege.. Hangtalanság, elhullott lét, s köddé vált múltbéli emlékek pergése.. Tisztán látni lehet még a dulakodások nyomait, a kiirtás meglétének apró kis mozzanatait, s ahogy a küzdelmek véres játékba torzultak el.. Nem maradt utánuk semmi, csak mit sem érő, és jelentő tárgyak, melyek jelenléte minket nem zavar. A polcok egymást követően helyezkednek el, ahogy teljesen meg vannak töltve könyvekkel. A gerincükön szinte megkopott a felirat, míg lapjaik elsárgult állapotba kerültek. A por szép lassacskán fedte be őket az idő folyamán, miközben mostan szinte vastagon áll rajtuk, mintsem hozzájuk kötődő érték. A belsőtér falai repedezettek, s a hófehér jelleg szürkés árnyalatba öltözött. A padló megtört, és koszos, a bútorzat pedig ugyan szép, de nem igazán tiszta. Lépteinket mégis gyönyörűen ki lehet venni, az üvegrészletek, és a porszemek rajzolatából. Mondhatni egyszerre felemelően műértékű, s lehanyatlóan ócska állapotú. Van ebben egyféle ironikus megjelölés, hiszen művészivé emelném a teret, és közben mégis emberek haltak meg ugyancsak itt is.
A napsugarak könnyedé varázsolják a teret, és ámulatba ejtően csillannak meg a penge élén. Egyszerre tükröződik vissza benne a fény, és a nő nyakának a jelenléte. A vékony bőr a hideg eszköz nyomán felsértődik, s ezzel egyaránt előserken a vöröslő nedű. Kisebbféle patakként folyik le a nyakán, és színezi be azt, ami az útjába áll. A látványra előrébb lépek, tekintettem hosszan elidőzik, ahogy a vér maga megbabonázó értékként csillan fel az íriszeimben. Az eszköz közelsége lassacskán távolodik tőle, de még sem emelem el teljesen. Végül halkan mordulok fel, és értetlenül pislogok néhányat. A bárdot a vállamra helyezem, miközben igencsak szorosan az egyik könyvespolcnak nyomom őt. Szavai elveszetten, s mégis halkan játszódnak le az elmémben, újra és újra, de nem tudom felfogni, sem pedig megérteni őket. Nincs tér, nincs idő, nincs.. semmi sem, ami megállíthatná a következő mozdulatsoromat. A szabad kezemmel letörlöm a nyakáról a vért, és ajkaimhoz emelve lenyalom ujjaimról a folyadékot. Ezt követően hátrébb lépek, végig nyalva a számat, s kiélvezve az ízt. Van benne valami... valami leírhatatlanul édes. Eltekintek az épület felső peremére, majd még több lépéssel hátrébb kerülök ezáltal.
- Egyszerűbben fogalmazva, Darts'... - Szólalok meg elhalón, már-már kábultan. - ...büntetésre gondoltam, míg elmém sorai közt eljátszadoztam egyes gondolatokkal. - Magyarázom ekkor már rátekintve, ahogy komolyságot öltök fel, de mindez nem valós. Sosem volt az, hisz' egy őrült vagyok. - De tudod... levágni a szárnyaid, vagy megölni téged folytonosan, miközben naivan hiszel bennem, nos nem igazán kifizetődő tény. - Helyezem le óvatosan a bárdot, a tőlem nem messze lévő asztalra. - Ezért is gondoltalak céltáblának! Képzeld el milyen lenne... olyan icike-picike kis nyilakkal dobálózni, amelyek átszúrnák a vékony kis bőröd felületét.. - Hirtelen elakadnak a szavaim, talán túlságosan is beleélem magamat a szituációba, mint azt eredetileg kellene. - Mindenesetre... lehet, miszerint azt gondolod, hogy mindez csak fenyegetés a részemről, hogy csak a számat koptatom, s nem fogom úgy sem megtenni, de tévedsz. Tévedned kell.. - Vonom meg a vállamat, ahogy végezettül a magasba emelem mind a két kezemet. Volt egyszer egy határ, amelyet átléptek. Volt egyszer egy bástya, ami mögé húzódhattam. Voltak egyszer valamerre tán érzelmek is, de mind elhagytak...
- Legközelebb nem lesz, megértetted? - Teszem fel a kérdést hangosan, miközben elmei úton az összes ablaküveget betöröm. A szilánkok ezernyi darabban hullnak alá, sebeket ejtve rajtam is, és nemcsak rajta. - Tanuld meg, hogy az emberi kis időd mennyire értékes, és... és ne igazán akarj a mi területünkön sétálni, ugyanis nem vagy közkedvelt jelenség. - Suttogom sziszegő hangon, dühvel telten, ahogy előrébb lépkedek. A vászonkabátom belső zsebébe nyúlva, nos előveszem az egyik csillag alakzatú pengét, miközben a hajánál fogva rántom magamhoz. Egyszerűen szúrom a gyomrába az éles eszközt, s majdan hagyom a lábaim elé hullni a nőt, már ha éppen nem bír megállni a lábain. S minden egyes ellenkezése ellenére is végig viszem az akciót, ezzel akár én is bezsebelve egy újabb sebet.

▲ music: Revolution▲ ▲Words: 739▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Szer. Május 03, 2017 12:25 am írtam neked utoljára


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Viszály, pusztítás, éhínség, halál. Négy erő, négy átok. Négy végzetes következmény, mely világunkra omolhat. Négy végzetes erő, mely romba dönthet mindent. Négy jellem, négy tárgy, négy szimbólum. Négy…
Négy évszak, a négy változás, mégis összetartó erő. Berillium, az univerzumba oly ritkán előforduló elem, mégis a legértékesbb drágakövek részét képzi, mint az akvamarin és a smaragd. Összetartó és forrasztó elem, hőstabilitást, kis sűrűséget ad. A részecskefizikába leginkább alkalmazott ablak anyag. Keleti hitvilágban baljós szám, a halált jelképezi a balszerencsét. Hiányos mégis összetett szám, ellentéte önmagának, ugyanakkor vonzza magát.
Négy. Négy lovas. Baljóslat. A négy elem, tűz, víz, föld, levegő. Egymásnak ellentmondóak, mégis összetartóak. A négy mennyei király, mely a buddhák világát tartja szemmel: Kuvéra, Virúlaka Nat Min, Daddráratá Nat Min, Virúpekka Nat Min. Isten nevében írt négy levél, mely a Testamentumban szerepel.
Hinduizmus négy védája, kik az univerzum ezoterikus bölcsességei, Rigveda, Samaveda, Yajurveda, Atharvaveda. Az iszlám négy angyala és négy könyve.
Roosevelt négy szabadsága, szabadság, vallás, beszéd, akarat. A négy erő, mely háborút és viszályt szít. Mely ellentétet szül, mellyel képesek jogaikért kiállni és elvakultan küzdeni a mindhalálig.
Négy…
Négyen vannak. Fehér, vörös, fekete és sápadt. Az antikrisztus előfutárai.
- Nem, nem tényleg nem érted, ha ők eljönnek, ha… A négy gyűrű… Nem is gyűrű… - rázom meg a fejem, miközben zavaros tekintetemet visszaemelem a könyvbe. Mit sem zavar, hogy a férfi közben rideg szemeivel engem fürkész. Az utóbbi időben nem ő az egyetlen, ki így tekint rám, s tán nem is az utolsó. Azonban most nincs időm ezzel foglalkozni.
- A háború? – kapom fel tekintetem, s apró pislogásokkal figyelem közeledtét. - A háború cseles és nem mindig van jelen. Vagyis de, és mégsem. Minden lovas ott van a rájuk vonatkozó átkainak helyszínén. De ő… Ő is és mégsem – kutatok gondolataim után, ahogy visszamerülök egy újabb könyvbe, mely körülöttem lebeg. Tán kissé több energiát használok, mint azt kellene, de most nem ez izgat.
- A négy lovas, a négy szimbólum, ott van mindenhol a világba – felelem könnyedén kérdésére. Szárnyam tollaival az egyik mellettem lebegő könyvben lapozok egyet. Szemem sarkából figyelem csak a könyvből kiemelt bárd útját. Apró becézgetésére szemöldökömet ráncolva tekintek fel és enyhén tétován folytatom, nem törődve nyílt fenyegetőzésével. – Minden feljegyzésben négy gyűrű szerepel, mely erejüket szimbolizálja, de… ez csak négy szimbólum, nem, nem emlékszem, hogy viselnének gyűrűt, vagy, hogy mindig ugyanazt. Azt Abbadon viseli, a gyűrűjét. Minden emberi alakján viseli, de ők? Ők nem, nekik nem gyűrűben rejlik az erejük másban. Nekik… A világunk végét, mindennek a végét ennek a négy elemi erőnek az összeállása jelenti. Gondolj bele, a négy évszak, a négy elem, a négyes, mint szimbólum… Ellentétek mégis egységesek. Képtelenek a másik nélkül élni, de együtt sem tudnak létezni. Ellentétei egymásnak, mégis össze kell dolgozniuk. Ha megidézik őket, ha a négy erőt összegyűjtik, nem az emberek elleni utálat és az egymás elleni harc lesz a legfőbb gondunk – mondom nyugodtan, lassan kijózanodva gondolkozásomból. Tekintetem lassan tisztul ki, remélve, hogy immár összeszedett mondataimat végig képes leszek elmondani.
Ha nem, az sem baj, jutok, ameddig jutok. Beszédem közbe, hol a könyvekbe meredek, hol az ő arcát fürkészem. Hallgatom nevetését, tekintetét, melyet a bárdjára vet. Régen nem ilyen volt. Régen… teljesen másmilyen volt Stamiel. Mi változhatott meg benne?
- Hogy? – tekintek rá újra zavartan, mikor valami időt kezd el emlegetni. Nagyot nyelve tétován lépek egyet hátra, majd még egyet. A kezembe tartó könyvet magamhoz ölelve hátrálok egészen az egyik polcig. Oh, hogy az egy óra. Az emberek között élők tényleg mérik? Mintha… hasonlót átéltem már volna.
Hideg acél érintése nyakamat simítja végig, s nyugodt tekintetemet a férfira emelem. Kiabálására enyhén összerezzenek, könyvet szorító kezeim egy pillanatra elfehérednek.
- Atyánk törvényeit betartva, bukást, nagyobb vétségek elkövetését tekintve halál vár rá – ráncolom össze homlokomat. Valahogy nem értem kérdését, hisz nemrég még azt bizonygatta, hogy őt nem érdekli Atyánk akarata, szabályai. – Miért a háború? –kérdem továbbra is nyugodtan, mintha… továbbra sem érezném magam fenyegetve.


Bravado§§ szószám 640 §§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Szer. Ápr. 26, 2017 10:37 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Az első bárány ugrik itt, a második szökken ott, és egy harmadik példányka csak siet utánuk.. Mintha éppen egy esti elalváshoz készülődnék, és százig szeretnék eljutni a bárányok megszámolásában, ami természetesen már magában nevetséges lenne, ugyanis nem szokásom aludni, amikor is ilyen kis kínozható egyedekkel tölthetem az időmet, mintsem Ophilia -, még hozzá személyes közelségben. Így nem szalaszthatom el az alkalmat az őrült kis halandói afférokkal, amikor is egy ilyen remek eshetőség áll fent a számomra. S ha választanom kéne, akkor is ezerszeresen jutnék el ugyanehhez a ponthoz. Miért is? Talán azért, mert imádom a játékok adta előnyt, sőt magát azt, ahogy a vér végig folyhat a bőrömön. Mindezt újra, és újra átélve, míg nem.. meghal az a szerencsés jelölt, aki velem szemben áll. Hát nem megváltás maga az a tény, hogy általam halhatnak meg annyian? S mily' öröm lehet nekik, hogy nem éppen egy betegség jött értük, hanem én, mintsem maga a végzetük? Persze, persze, túlzásokba nem eshettek, hisz' nem szándékozom megölni a nőt, de bőven kaphat ízelítőt abból, miszerint mit is jelent az idő fogalmának elmei sora.
Négy, öt, hat, és lám ott a hetedik páciens is.. Számolok tovább a gondolatmenetem között, s bár inkább szánom ezt nyugtatónak, mintsem figyelemelterelésnek. Ha tudná, ha érezné, ha hallaná... Legszívesebben itt helyben elvágnám a nyakát, hogy lássam elvérezni, s aztán meghalni, míg mindezt ösztönszerűen ismételném, hogy sose szálljon tova az élvezeti érték.. Ahogy kinyitja az ajkait, s ahogy tudomást sem szerez erről az egészről, és csak jár, sőt jár a szája... Kezdem megbánni, hogy adtam neki esélyeket, miszerint.. nem akkor láttam el a baját, amikor megjelent, és illetéktelenül a területünkre lépett. Taktikáznom kéne, maga ellen fordítanom, avagy csak elbizonytalanítanom. Azt hiszem, nem lesz kellemes emléke velem kapcsolatban, ugyanis már nem vagyok szende parancsokat követő bábú. Ott, és azt állíthatok félre, akit csak akarok, mert megtehettem... mert játszhatok, és eközben élvezem.. mert... mert senki sem diktálhatja a lépéseimet. Mindenki pótolható, minden felhasználható, és a lehetőségekkel élni kell! Ha valaki önként, és dalolva szánja rá magát a kínzásra, akkor nesze! Ha netán tálcán nyújtja át a lefejezését, akkor tessék! Nem, nem ismerem a kegyelmet, s főként, mert nem érdekem!
- Köszönöm szépen a hangos felolvasást, de igazából egyáltalán nem érdekelnek az apokalipszis lovasok... - Kezdem ridegen, ahogy a nőt fürkészem semleges vonásokkal. - ...bár a Halál egészen kedvelhető, tudtad? - Mosolyodom el ördögien, ahogy teszek néhány lépést a könyves polc irányába, ugyanis ez a bárd, nos az enyém! - Szóval igazából.. mi is van készületben? - Kérdezem meg félszegen, ahogy megközelítve a szépséget, kirántom a könyvek gerincéből. - Ne sírj, papika, szeret téged! - Ölelem magamhoz az eszközt finoman, miközben sétálni kezdek vele, és gyengéden végig simítok a farészének a vonulatán. - Mármint azonkívül mi van készületben, amit én tervezek veled, mert... mert ugye tudod, hogy nem kímélek meg? - Jegyzem meg nevetve, ahogy hol rá, hol pedig a drágaságomra pillantok. Meg kell hagyni, miszerint egészen lenyűgöző arra gondolni, hogy nem sokára ez az egyedüli bárd felszabdalja az tollas Darts' táblám. Mondjuk játszhatnék rajta célba dobást! Vajon mennyire is jók a reflexei? Kipróbálhatnám, de igazán, csak most nem olyan kis nyilakkal dobálóznék, hanem a bárdommal. Mennyire örülne az újításomnak?
Kimért pillantással tekintek a nőre végül, miközben a vállamra helyezem a bárdot. Oh, lemaradt a bárányka számolás! Nyolc, kilenc, tíz... és ott is van az én kis célom! Az alsó ajkamba harapva lépek egyet közelebb, majd rámutatok a penge élével. - Letelt az idő, és nincs kegyelem, vagy kérlelés, sőt félre magyarázni se kezdj! - Suttogom halkan a szavakat, ahogy minél előrébb jutok, és egérutat se hagyok a számára. - Szóval... mit is érdemel az, aki az ígéretét se tartja be? - Kérdezem meg ironikus hanglejtés közepette, ahogy a nyakához nyomom a fegyvert. - Válaszolj! - Üvöltök rá ingerültebben a kelleténél, de csak a hatás kedvéért!

▲ music: Crossfire▲ ▲Words: 629▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Kedd Ápr. 11, 2017 8:59 pm írtam neked utoljára


Stamy' & Ophy'
They wanna break me and wash away my colors



Idő. Az angyalok által oly megfoghatatlan fogalom ez. Hisz mit jelent nekünk? Az évek múlását nem úgy számoljuk, mint az emberek. Számunkra az ő idejük irreleváns, egy szempillantás csak egy emberöltőnyi idő.
Mégis honnan szedtem, hogy egy órát kérek? Magam sem tudom, tán hallottam valahonnan. S hogy miért ejtettem ki hangosan eme szavakat? Időt akartam volna nyerni. Mégis mihez? Egyszerűen foghattam volna a könyveket felszállhattam volna és visszatérhettem volna megszokott kis fészkembe, hogy ott tanulmányozzam őket.
Ezt lopásnak éreztem és amúgy is… Amint az első szavakhoz ért tekintetem elvesztem az bennük és az időbe. Újra az idő. Idő, mely sebesen halad, és az utóbbi időben olyannyira felgyorsult. Kettőt pislantunk és eltelik egy élet, mely egyéb tekintetben oly lassan vánszorog. Mégis másoknak miért telik oly lassan, ami egyeseknek gyorsan? Hiszen ugyanaz az intervallum.
Két pislantás… Ennyi sem az egész, amikor végzetes következtetésre jutok. Tér és idő megszűnik létezni. Csak én vagyok a sötét egyedüllétben, ahol a lélegzetem visszhangzik elmémbe. A nap egyre magasabban jár, bejárja az egész teret, mégis megmaradok a sötét sarokba. Könyvek emelkednek mellettem, idegesen lapozgatva őket.
- Nem lehet – suttogom magamnak. Lehetséges lenne, hogy tévedhetnek? Igen, miért is ne. A kétségbeesés mégis kezd úrrá lenni rajtam, érzem. De egyáltalán mi az amit érzek? Szívem hevesebben kezd dobogni, lélegzetem felgyorsul. Kezeim enyhe remegésbe kezdenek, lényemmel együtt, újabbat lapozok a könyvben. Démoni kép festi elém a jövőt, mely elénk tár.
Jövő. Mely ismeretlen még számunkra. Múlt, mely már elmúlt, s amint képtelen vagyunk változtatni immár. A jelen van és létezik. A múlt nem a miénk, mindössze egy kósza árnyék, a jövő nem más, mint az elénk vető napsugár. És a jelen? Az óra, az idő, nem más. Csupán ez az, amiben élünk. Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy ne siessünk ki az időből, éljük át minden pillanatát.
Torkom hirtelen szárad ki, hogy mindez az olvasott sorok miatt, vagy a környezetre jellemző szárazság miatt lenne?
Lábdobogást vélek tán hallani? Talán csak a fejembe létezik, a külvilágot kizártam elmémből. Most koncentrálok, nem figyelek oda semmire és senkire. Szólnának hozzám?
Halkan motyogok magam elé.
- …nefrit foglalatba foglalt gyűrű, a kapzsiság jelképe… - motyogom magam elé az olvasottakat. Árnyék vetül rám, mégsem látom meg. Oldalra fordulva, lapozok egyet egy másik könyvbe, mely mellettem van – hamis próféta, pusztítást okozva…
Motyognék még tovább, ám ekkor valami nagy és hangos csapódik a fejem mellett a könyvespolcba. Összerezzenve tekintek fel, ám senkit sem látok magam előtt.
Árnyék vetül rám, eggyé olvad az enyémmel. Tétován fordulok meg, zavaros tekintettel nézek szembe a visszatérő férfival.
- A négy lovas... – kezdek bele, mintha meg sem hallottam volna a kérdését, kezemmel aprót intek, majd egy könyv alá nyúlok. Még a saját belső világomba vagyok – Az apokalipszis négy lovasa, nem véletlenül félik az emberek. Háború, pestis, halál, viszály… Nem, ezt mi is tudjuk, de… Mind a négynek van egy elemi köve. Gyémánt, nefrit, gránit, rubin… - beszélek, tán összefüggéstelenül. Tisztuló tekintetemet hol a baltára, hol a férfira vetem.
- Nem, nem érted – rázom meg a fejemet. – Ha azok négyen találkoznak… Ha mind a négyen emberi alakot lesznek képesek ölteni, olyat zúdíthatnak a világra, mit elképzelni sem tudunk – lehelem szinte elhalóan. Előre lógó tincseimet fülem mögé tuszakolom és egy újabb könyv után nyúlok. Lázas lapozásba kezdek. – Négy gyűrű, bár csak a könyv említ gyűrűt, lényegébe, bármibe is foglalhatták ezeket. Nefrit, a kapzsiság jelképe… Sokan összetévesztik a jádéval. Az emberek azt hiszik, hogy gazdagságot hoz, de… Ez csak a viszályt kelti bennük. A gyémánt, a véres gyémánt tökeletességge, metsző hideg fénye, a halált hozza csak el – rázom meg a fejemet. Oly zavaros még minden, hogy elmenni? Most? – Stamiel, itt valami készülőben van – suttogom halkan, már-már magam elé, de végül kitisztult tekintetemet csak reá emelem. Hogy képes vagyok-e végigmondani amit hablatyolva teszem? Fogalmam sincs, lehet, hogy már az elején félbeszakít, vagy csak a közepén. Az is lehet, hogy végighallgat.



Time keepers§§ szószám 634 §§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Hétf. Ápr. 10, 2017 9:37 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Mond csak, ültél-e már valaha egy órával szemben, bámulván tétován a mutatót, azt vártan, hogy leteljen egy bizonyos időintervallum? Hallottad a fokozatos kattogást, láttad eltelni a másodperceket, s mégis olyannak tűnt, mintha még mindig egy helyben állna az egész rendszer? Azt hitted, miszerint megszabadulhatsz a sors játékától, s majdan feleszmélve elmozdulhatsz könnyedén? Hiszen te magad is tudod jól, hogy ígéretet tettél, amelyet nem szeghetsz meg, sőt meg sem másíthatsz, ami azt illeti, ugyanis számít, hogy a lépéseidet miként teszed meg. Egyetlen követelmény alapján állunk össze, és sorainkban olyanok vannak, akik ugyanazon céllal elmélkednek. Ha másként cselekednék felrúgnám a szabályt, s ha mindezt megtenném, akkor elszabadulna köztünk a már így is törékeny káosz vonulata. Mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye, hová is vezeti a rangja, s megszólalhat-e, avagy csak csendben követi a parancsot. Egy hierarchia rendszerre épülünk, mindenkinek meg van a maga kötelessége, és tudjuk azt, miszerint a helyzetek kapcsán mily' érvényben nyilatkozhatunk. Elnyomottak vagyunk, vagy felemelkedettek.. Csendben ülünk, vagy felszólalunk érveink mellett.. Meghúzódunk a sötétben, avagy kiállunk másokkal szemben.. Kérlek áruld el, melyiket választanád; kiállnál a célokért, és hűen parancsot követnél, avagy hátat fordítva mindennek, nos önálló döntések alapján élnél? Megbuknál, avagy feltámadnál..?
Erősen megrázom a fejem, ahogy az óramutató idegtépő kattogását hallom, mintsem egyféle zenei szólamot. Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy szembesülök a lassú teléssel. Az emberek vajon, hogy bírják ezt az időintervallumot? Mindenesetre csak egyetlen dologra fókuszálok. Tik-tak, tik-tak, tik-tak... Mégis lassan csúszik odébb a mutató, és még óvatosabban vánszorog tova a másodpercek sorozata. Mintha csak éppen azt várnám jelenleg, hogy mikor is telik le Isten nyaralásának az időpontja. Ám, arra a dátumra még a végtelenedik évben is vesztegethetném az értékes óráimat, nem de bár? Tétován figyelek, néha máshol jár az eszem, s az elmei jelleg szinte elalvásra késztet. Mélyen szívom magamba a hasztalan oxigént, és mindezt újra, meg újra megismétlem. Tik-tak, tik-tak... Már vagy egy félórája várhatok, mégis úgy érzem, mintha ezer éve ülnék e nyamvadt eszközzel szemben. Mégis mi az nekem, ha nem enyhe bemelegítő? Ah, bárcsak megkínozhatnék valakit, vagy letéphetném a csontjairól a bőrt... Bárcsak rengetegnyi vér folyna körülöttem, és megfürödhetnék e tökéletes képzetben. Kattog, kattog, kattog... Figyelem szótlanul, és mégis sürgetném. Eddig türelmes voltam jócskán, és most mégis az őrületbe kergülök a lassan telő időtől.. Mintha késeket húznának a bőröm felületén, mintha pengét vájnának a húsomba, s mintha égető billoggal illetnének, mintsem akkor...
Egészen mélyen lezárom a szemeimet, ahogy elfekszem játszian könnyedén a tárgy előtt. Hallom, érzékelem, és megőrjít... Legszívesebben kivágnám az ablakon, hogy hagyj repüljön néhány métert, és törjön darabokra -, apró törmelékké alakulva át. Befedhetné a többi elhullt halandó átokverte csontját. Egészen fekete a kilátás, bár zárt szemekkel mit is várhattam igazából, amikor is tudható volt, hogy olyankor minden elsötétül. A táj nem zajong, a környezet oly' nyugodt, csak ez... ez az óra. A kiszáradt ajkaimat megnyalva ülök fel, feszülten nézek az órára, hogy immáron az időre tekinthessek. Egészen jól haladunk, ami azt illeti! Már nincs sok hátra.. Ezen gondolattal állok fel, és öltök új ruhát. Egy fekete selyemnadrágra, egy ehhez párosítható fekete bőrövre, és egy hófehér pólóra esik a választásom. Ehhez társítok egy fekete cipőt, és egy vékony, ám ugyanolyan színű vászonkabátot. Amint elkészültem a tükörhöz lépek, frizurámat igazgatom gondosan, hiszen nem akármilyen harc következik, amely úgy is szétborzolja. Miután megállapítottam, hogy minden egyes irányból ellenállhatatlan vagyok, nos az órát bámultan lépek az ablakhoz. Oldalamra erősítek egy régi kori kardot, vászonkabátom belső zsebébe rejtek néhány csillag alakú pengét, és az angyaltőrt is gondosan elteszem. Kezembe kapok egy bárdot, és kiugorva a nyitott ablakkereten, nos szétterülnek a szárnyaim. Könnyedén suhanok, lazán, és elegánsan, míg meg nem érkezem a romos könyvtár épülethez. Finoman landolok, és a kezemben lévő bárddal játszom. Ujjaim közt forgatom az eszközt, míg a szárnyaimat teljesen elrejtem. Felsétálok a lépcsőkön, egyenest haladva a bejárat felé, és majdan átszelve mindent, kötök ki a teremben, ahol ugyanolyan pozícióban találom a nőt, mintsem hagytam.
- Juhúú! - Hangom incselkedően csendül meg. - Darts táblácskám, nos megérkeztem! - Szórakozottan húzom el a szavakat, és végül könnyed kis mosollyal sétálok felé. A hátától nem messze állok meg, és próbálom kiolvasni belőle, hogy miként is cselekedjek a személyével. - Rendben! Utolsó esély, kislány! - Emelem meg kellő mértékűen a hangomat, s ha mindezt nem venne észre, vagy éppen nem figyelne rám teljes értékűen, akkor a bárdot a polc felé dobom, és néhány kis könyvbe hasítva áll meg. - ..mész, vagy maradsz? - Hangom ridegen zeng, és vészjósló pillantással méltatom. - Bár azt hiszem, hogy mondanom sem kell, miszerint az utóbbi, nos nem egészen lesz kellemes a számodra! - Ördögi vigyor, kiüresedett tekintettek, és azt hiszem egy csipetnyi sajnálat, amiért már vagy harmadjára szólítom fel a távozásra. Ha nem él vele, ha megint ellenáll, és makacs... nos neki annyi! Nincs több esélye, hisz' már bőven eljátszotta..!

▲ music: Centuries▲ ▲Words: 788▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Szomb. Ápr. 08, 2017 2:27 pm írtam neked utoljára


Stamy' & Ophy'
They wanna break me and wash away my colors



Oly sok mindent vesztettünk már el… Képesek lennénk még többet? Hit, szeretet, remény, mindaz miben törtetlenül hittünk egy szempillantás alatt tűnt el. Megbolydult méhkassá váltunk a királynőnk támadása során. Egy részünk úgy döntött, hogy a többi méhkason áll bosszút, míg egy másikuk ellenállt. S vannak a tehetetlenek. Kik várják királynőjük visszatértét, hogy mindazt, melyet alkotott nem hagy magára. Remény él még szívünkbe és nem engedjük el. Görcsösen kapaszkodunk belé, ez tartja bennünk az életet, józan eszünket megtarthatjuk tán vele.
De a dogmák. Mások által követett csapás fanatizmussá is válhat. S a két út élén a két testvér áll, kik egykoron szerették egymást. Nincs már magasabb rend ki ítéletet hozna felettük. Az egység megkérdőjeleződik, szabad akaratot teremtettünk magunknak. Feladtunk mindent, miért egykoron küzdöttünk. Minden mit cselekedtünk, minden, mik vagyunk… A végzetünk velünk kezdődik el. Az egységnek közöttünk törhetetlennek kellene lennie.
- Hogyan? – nézek rá félrehajtott fejjel, tekintetemből tiszta értetlenség sugárzik. – Sose érintette még ajkaim semmiféle étel vagy ital – pislogok rá kétkedve elméjének ép állapotáról. Honnan is lett volna bármi ilyesféle dolgom nekem odafent? Feltételezésére mégis zavartan hajtom le a fejemet. – Nem hinném, hogy Michael egy hozzám hasonlóval bármilyen kapcsolatban is akart volna állni – vallom meg őszintén. Egy rangtalan angyal vagyok, semmi csupán. Erőm véges és gyenge. Pár trükkre, tán képes vagyok, mely a megmaradt angyalmágiánkat illeti, de másra? Mégis miért akart volna velem bármifélét is megbeszélni az arkok arkja? Nem értem Stamiel szavait, mindez oly érthetetlen számomra.
Felemelve tekintetemet a mutatott irányba tekintek. De képtelen vagyok újra megszólalni? Mit mondhatnék még, amit eddig még nem? Hogy több évezredes életem során, alig láttam azt az arkot? Ha el is sétált mellettem, észre sem vett, ügyet sem vetett rám? Halkan sóhajtok fel. Felesleges szót fecsérelni erre.
- Mh? – kérdem újra, és kissé oldalra hajolva tekintek én is mögé. Lenne ott valaki? Csatlakozott volna hozzánk valaki és észre sem vettük volna? – A ketten az már több, nem? Te is, ahogyan én is. Nem vagyunk ide valók. Idegen e hely számunkra és örökké az marad. Átutazók vagyunk Atyánk világában semmi többek – mosolygok rá, ahogy értelmet nyernek szavai végül. Azonban, ahogy arról beszél, hogy miként térhetnék vissza, arcom elkomorodik. Egyfajta letargia támadja meg szívemet, mely arcomra is kiül.
- Képtelen voltam… Vagyok bármelyikőtök cselekedetével azonosulni. Többre? Minél? – mosolyodom el kedvesen. Sose vágytam több lenni annál, ami mindig is voltam. Eszembe jutnak az utolsó heteim, ahogy… bujkáltam, ahogy észrevétlen próbáltam lenni. – Ok, okozat lapul a két párt cselekedeteiben. Gabriel cselekedetét váltotta ki Michael védelmező lépése. Oly emberek felett mondtok ítéletet, kik még csak nem is kértek belőlünk, kiknek választása sem volt afelől, hogy akarják-e a mi háborúnkat. Ha belegondolsz az igazi bábok sosem mi voltunk.
Melyet őszintén is gondolok. Az embereknek fogalmuk sem volt soha, hogy minek a részét képezik. Mily erők lapulnak a háttérbe. Atyánk tudatlanná tette őket, így természetesen elhitték, hogy mindenhatóak lehetnek. Atyánk kezében tán ugyanolyan játékszerek ők is, mint mi. Talán tényleg semmi többet sem jelentünk neki. Talán nincs is így.
Ez az egész… Mégis olyan, mintha egy hógömbbe lennénk bezárva, melyet az Urunk megrázott távozása előtt és egy polcra tett volna fel minket.
Stamiel újabb szavai késként hatolnak szívembe.
- Nem gondolod, hogy épp a Mi cselekedeteink miatt nem jön vissza? Még ha igaz is lenne, hogy az emberek miatt hagyott el bennünket, kedvét lelné abban, melyet itt lát jelenleg? Támogatnunk kellene őt, kiállni azért, melyet teremtett egykoron. Nem pedig... – hunyom le szemeimet, ahogy képtelen vagyok kimondani a szavakat, melyek számra csúsznának. Hangosan… - egymás ellen fordulunk. – vonásai megacélozását látva, mégsem mondom tovább gondolatmenetemet. Annyira nem vagyok ostoba – remélem – hogy egy nálam erősebbel ellenkezzek. Nehezen veszek levegőt, minden egyes kimondott mondata után, érzem, ahogy a tüdőm összepréselődik, megfolyt a gondolat. Fejemet enyhén megrázom, mintha nem akarnék tudomást venni annak jelentőségével, melyet elém kíván tárni. – Ha vissza is tér már semmi sem lesz olyan mint régen. Mi, angyalok is változtunk, hibákat követtünk el. A menny szabályainak változnia kell….
Suttogom elhalóan, inkább csak magamnak. Minden, mely most folyik itt, csak annak köszönhető, hogy az eddigi rendszabály, mely szerint éltünk… Hát csúfos kudarcot vallott.
- A különböző vélekedések mellett lehetünk. Megérthetjük egymást, újra összecsiszolódhatnánk. Nem kell mindenkinek ugyanúgy gondolkodnia. De megérthetnék a másikat és békésen megtárgyalhatnánk a nézeteltéréseket. Nem pedig kardot ragadva egymás torkának ugrálni. Ez az emberek szokása volt, nem az angyaloké – hangomban némi szigorúság csempéződik, ahogy eme érzés tekintetembe is egy pillanatra beleköltözik. Igen talán most megróvom tetteik miatt. Bölcsebbek és intelligensebbek kellene lennünk az embereknél, nem pedig úgy viselkedni, ahogy ők. Miért felejtik ezt el oly sokan?
- Lucifer sose bukott meg. Őrá bízta az alvilágot, hogy fenntarthassák az egyensúlyt – vonom össze szemöldökeimet. A legutóbbi ismereteim szerint Lucifer még mindig arkangyalnak számít, habár a céljai kissé megváltoztak feladatának megkapása óta. Démonok hadát teremtette, hogy a gyenge embereket pusztítsák, mi pedig őket. – Térdre hulltunk előtte, mert ő teremtett minket. Neki köszönhetjük az életünket, a világunkat, melyben most élünk – szállok vitába vele, kissé tán nagyobb makacssággal, mint kellene – Természetes, hogy megköveteli ezután a hűségünket. Nem tekintem vakságnak, ha elfogadom a helyemet világába. Ha elvégzem a feladatot, melyet reám jelölt ki. Ha nem szállok ellene, habár vitába szívesen elegyednék vele – mondom újra csak szigorúan. Kissé mintha elbeszélnénk egymás mellett, holott tökéletesen megértjük a másikat. Mindketten a saját igazunkat próbáljuk igazolni a másik előtt, a meggyőzés minden szikrája nélkül. Önmagunknak logikus érveinket sorakoztatjuk fel egymással szemben, ám a két világ… Tán sose fog találkozni egymással.
- Akkor mik azok? – szólok halkan, kérlelőn, miközben hasonló érzésekkel a tekintetembe nézek rá. – Engedd, hogy megpróbáljam elfogadni, mindazt, mit terveztek – kérem halkan tőle. Gabriel ha kiírtja az embereket… A szívemben él a remény, hogy nem fog ez a háború oly sokáig kitartani, hogy utána nem egymás torkának akarnak ugrani.
Azonban beszélgetésünk fonala tovagördül. Eltávozok hát, ha ezt kéri tőlem, még egy utolsó megjegyzésre telik tőlem. Újabb szavai ezúttal is késként hatolnak a szívembe. Nem, nem ámítom magam, hogy barátja lennék – hasonlóra sem céloztam soha. De az ellenállás, mely minden iránt tanúskodik. Mikor és miért vált ilyenné?
Kifelé tartva igyekszem hátra sem nézni… De nem is kell. Tekintetemet más kapja meg és egyszeriben felejtek el mindent, mely szívem mélyén történik. Izgatottság lesz úrrá rajtam, megtaláltam, amiért jöttem. Mely csak ebben a városban lelhető fel. Kérésem utáni szinte megszűnik létezni a külvilág számomra. Tán már előtte is. Fogalmam sincs, hogy mit mondok, avagy válaszolok neki. Izgatottan csapom fel a borító tetejét.
A percek pedig csak úgy fogyatkoznak. Nem maradok meg egy könyvvnél. A korlátnál állva fordulok a polc felé. Csak egy lépés választ el tőle, nem sok a táv, alattam az elterülő könyvtár. Minimális erőmet felhasználva több könyvet is magam körül tartok lebegtetve. Az oldalak minden szavát csak úgy iszom magamban.
Fogalmam sincs, hogy miként telik az idő, ahogy ilyenkor megszokott tőlem. Ha belelendülök van, hogy napok kiesnek számomra, nemhogy egy óra? Hogyan tudnám mérni, amikor nem azzal vagyok elfoglalva? Az emberek kreativitása és néhányuk tudása, azonban mégis páratlan. A legtöbb dolog eddig is világos volt számomra, de ők honnan tudhatták?
- Hogy? – suttogom magam elé, miközben az egyik passzust olvasom. – Ez… Lehetséges lenne? – fut ki az arcomból a vér. Mintha saját szemeimnek sem hinnék, tekintek fel, ajkaimat enyhén elnyílva. Hogy letelt volna már az időm? Talán, azonban… Most mégsem mehetek el. A könyvespolc felé fordulva, újabb könyvet keresek és ideges lapozgatásba kezdek bele. A külvilág nem létezik most számomra, szinte semmit sem fogok fel, mely körülöttem zajlik. Nem hallok meg lépteket, hangokat, még beszédet sem. Elmém egy valamire koncentrál, semmi másra.



When it all falls down§§ szószám 1230§§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Csüt. Ápr. 06, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Felemelkedés, és elbukás.. Láncra vertség és talpra állás.. Újbóli imádkozás, és végleg feladás.. Elhaló remény, és jövőbe vetett hit..
Azt hiszük könnyebb lesz, ha lépésenként előrébb jutunk, s nem érhet el bennünket a nehézség, ha csak meg nem állunk. Azt várjuk el, hogy az ölünkbe hulljon a megoldás kulcsa, míg mi magunk képtelen vagyunk küzdeni, s a tetteinkkel bizonyítani azt, miszerint megérdemeljük e pillanat hevében, nos azt az egyetlen egy lélegzetet. Létünk elenyészően tűnik szertefoszlóvá, s nem maradunk meg egykori kegyes önmagunknak. Nem jelentünk reményt többé, és nem is hozzunk másoknak egyszerűbb végzetet. Feladóan tekintünk az égre, csodára vártan tárva szét kezeinket, miközben ördögien nyílik szét alattunk a talaj, s magával ránt az esztelenség rabláncolata. Ujjak marnak a bőrünkbe, s véres létezéssel lépünk tova, halk nyöszörgések üldöznek bennünk, s rémálmok ezrei gyötrik elménk zugait.
Felnézzünk, s leérünk.. Remélünk, s elveszünk.. Felemelkednénk, viszont meg kell buknunk..
Magunktól választva maradunk, és egy helyben toporgunk. Tágra nyílt szemekkel követjük a lépteik, sőt bajtársaink segítségére siettünk, ha kell, hisz' mindvégig az ő oldalukon állunk. Ügyelve a békére, a rendre, s a testi épségükre.
..választottunk!
Megtörten is harcolunk, és a végletekben hiszünk. A bukás ellen teszünk, önmagukkal szembe megyünk, és a legvégső csatában is küzdünk. Kínzó lépésekkel haladunk ugyan, de tudjuk, miszerint nem adhatjuk fel.
..megtörtünk!
Másokba vetjük bizalmunk ékkövét, és vakon követjük őket útjukon, míg minket választanak. Bajtársakként indulunk csatába, s vállvetve védjük egymást, de ha egyikőnk is feladja, akkor végleg megválunk.
..választottak!
Menthetetlen helyzetekbe keveredünk, s mégis milyen jól kijövünk. Karöltve harcolunk, egymásba kapaszkodva, míg meg nem törnek bennünk, s el nem vesztjük az utolsó esélyünk.
..megtörnek!
Emelkedünk, s esünk.
Mélyen szívom magamba a felesleges kis oxigént, ahogy üres tekintettel fürkészem a tőlem nem messze lévő nőt. Érdekes gondolatsorral megáldott, de mégsem igazán veszem fel magamra a stílusát, hisz' inkább legyen üdítő, mintsem idegtépő a jelenlétének ténye. Hallgatom a kérdését, s valamilyen szinten, nos rám ragad a hangjának értetlensége. Tekintettem egy félpillanatig tán tükrözi is ezt, míg végül összeszedve önmagam, szóra nyitom az ajkaim.
- Tán csak nem hiányzik neked odafent a Michaellel való tea délutánod? - Teszem fel ironizálva, ahogy a hangszínem kissé megremeg a düh egyféle vonulatától. - Azt hiszem, nincs messze San Francisco, nos abba az irányba.. - Mutatok el a pontos hely felé. - ..átreppenve hozzá, folytathatjátok a megkezdett szokást. - Zárom le ennyivel a dolgot, bár színtisztán kivehető, hogy szavai sértő hatást gyakoroltak rám, hisz olyanféle dolgot ró' fel a számlámra, amelyért nem én vagyok maga a felelős. S bár tényleg Gabriel sorát gyarapítom, de a Mennyek ügyéről nem én döntök, hanem ő -, belátásai szerint mérlegelve. Szóval.. nem igazán esik jól, miszerint rám hánytorgatja ezt az apró kis momentumot.
- Miért beszélsz többes számban? - Nézek a hátam mögé cinikusan, mintha csak lenne ott valaki. - Hiszen csak én magam tartózkodok még az épületben rajtad kívül. De szólj, ha netán tévednék! - Nyomom meg enyhe hanglejtéssel, ahogy megadóan rázom a fejem a következő monológra. - Saját döntés, saját akarat, és saját lépés.. - Válaszolom egyszerűséggel. - ..ha vissza akarsz menni, akkor visszamész! Ugyanis nem én buktattalak meg a földre, ahogy nem is én magam vettem el az angyalok ősi teázó helyét! - Emelem meg a hangomat a végére, ahogy nem sokkal később hirtelen némulok el. - Ha mellettünk álltál volna, és nem éppen színjátékot űzöl, akkor lehet többre mész. - Fűzöm hozzá töprengőn, és ezzel is zárva a kósza gondolatmenetemet. Elkövetkezendő szavait ékes figyelemmel kísérem, mintha csak tényleg egy bölcs angyal révén, nos tanácsot adhatnék a legvégén. Ám, a fejemet rázom, hitetlenkedve állok a tény előtt. S bár nem reagálok arra, hogy 'nem akarja megszabni az életem', de viszont a hosszas gondolatkifejtése mellett, már nem sétálhatok el.
- S akkor most néz körbe.. - Öltök egy rideg mosolyt. - ..hányan vagyunk angyalok, kik kegyetlenül ölnek? Vétkeket szegünk, bűnöket bűnökre helyezünk, s mindeközben a drága mindenható, nos elment a naplementébe fürdőzni! Menj akkor keresd meg, és repdes mindannyiunk nevében bocsánatáért, mert én az égegyadta világon nem látom sehol! - Súlyos él hallatszik ki a hangomból, ahogy rideg vonásaim megkeményednek. - Én.. azok után, hogy annyit se mondott, amennyit, nos nem kívánom már fejet hajtva szolgálni! Lehet visszatér, elítél, vagy szíve jóságának elérzékenyülése végett megkímél, de nem..! Érted? Nem, sőt sohasem térek vissza sem hozzá, sem a bábuknak való életmódhoz! Szívesen meghagyom a magadfajtáknak! - Vonok vállat beletörődve a sorsba. Ezután ismét ugyanott vagyunk, ahonnan a part szakad -, sehol.
- Mindenki sérült egyaránt, ezzel tisztában is vagyok, ahogy változtunk mindannyian, és képzeld nem lehettünk egységesek. - Szegezem le a nyilvánvaló tényt, miközben eltöprengek. Elvakultan hisz az emberekben, de akkor miért nem erősíti Michael sorait? Megtehetné bőven, ehelyett inkább semleges. S bár felőlem lehet ez, avagy amaz, akkor sem több, hiszen nem tartózik hozzánk! Ennek értelmében pedig nem tekintem testvéremnek, csak ellenségemnek. - Luciferrel kezdődött ez az egész! Megbuktatta önös céljaiból kifolyólag, és elvett tőle mindent, csak hogy az emberek szemében legyen egy gonosz! Dicsőítette saját alkotását, és nekünk térdre kellett ereszkednünk, miközben meghajoltunk a nagysága előtt. Már régebb óta kialakult bennünk az ideál, mintsem gondolnád. Van, kik vakul bízva bíznak benne, s vannak azok, akik átlátnak ezen az egészen. Nem vagyok vak, Ophy'. Az, hogy mást hiszek, nos ez van.. - Zárom le halkabban a mondandóm.
- Tökéletes vakság esküt tettél? - Kérdezem meg a szemeimet forgatva. A maga nevében cuki lenne ezzel a jellemével, de számomra egyre idegőrlőbb egy légtérben tartózkodni vele. Ez a nézet, ez a naivság, ez a... ez a... inkább szavakat sem pazarlok tovább erre az elmélkedésre. - Légy az, ki vagy, tedd azt, mit akarsz, és ne vezess át másfelé, ha Én nem járom a te utad, s Te se az enyém! - Ezt követően az események haladnak tovatűnően. Egyik szót követi a másik, és lépésről lépésre haladunk az időfergetegében. Azt hiszem, elérkeztem arra a pontra, hogy egyes mondatokat, nos jobb nem meghallani.
- Gabriel jó előre gondolt mindenre! - Válaszolom könnyedséggel. - Nem tervek nélkül harcolunk. - Teszem hozzá még félszegen, ahogy ezt követően egy elkapási kísérletet eredményezek, s miután túlestünk a ceremónián, nos távozásra szólítom fel. Ám, igazából mit is vártam tőle, amikor is ellenkezik makacs módon?
Feszülten túrok bele a hajamba, ahogy mélyen felsóhajtva jelzem nem tetszésemet, de nem fordulok felé. - Nem látok itt barátot.. - Hangom vészjóslóan csendül, szinte nehezebb magamat türtőztetni, mintsem gondoltam volna. Úgy, de úgy neki esnék, és darabokra szedném, hiszen elsétálhatna, hiszen volt egy esélye, és.. és ez a makacs angyal nem élt vele! Halkan szisszenek fel, miközben a vászonkabátom bal ujját feltűröm. Ismerős pecsét hege rajzolódik ki rajta -, emlékeztet a két évig eltartó fájdalmamra. Mindennek több, mint húsz éve. Végül visszaigazítom magamon a kabát ujját, ahogy hallgatom a hölgyemény elmélkedését.
- Démonológia? - Suttogom utána, ahogy megrázom a fejem.
- Rendben, akkor kapsz egy órát, aztán pedig bontsd a sátorfád! Ugyanis visszafogok jönni, és megnézem, hogy itt vagy-e még! Jó szórakozást a halandók tárgyaival! Remélem mind porrá omlik! - Sziszegve indulok meg a kijárat felé, ahogy egyetlen pillanatig se fordulok vissza. Nem akarok ránézni ugyanis! S ha minden igaz, akkor nyugodtan távozhatok a helyszínről, nos mindenféle közbe lépés nélkül..

▲ music: Rise and Fall▲ ▲Words: 1156▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Kedd Ápr. 04, 2017 9:15 pm írtam neked utoljára


Stamy & Ophy
They wanna break me and wash away my colors



Szemöldökeimet enyhén összevonva hallgatom Stamiel szavait. Csak annyira, hogy nüánsznyi ráncok keletkezennek homlokomon, mely az értetlenségem jeleként párosul. Ő megtehetné, hogy bármikor hazamenjen. Ő jelenleg most azon kiváltságosok közé tartozik, kik élhetnek ezen lehetőséggel, mégsem…
- Te nem kerülsz vissza, de másokat megfosztanátok attól a jogtól, hogy maguk döntsenek? – kérdezem értetlenül. Engem megfosztottak, engem kitaszítottak onnan, akkor, amikor Cassaelt nem árultam el nekik. Amiért több semleges vagy épp Michael párti angyalnak segítettem rejtőzködni. „Mintha csak a elvennék tőled a tudást.” Hangzik fejemben a visszhang, mire csak lehajtom a fejemet.
- Elvettétek… - suttogom magam elé, enyhe letargiával. Kár is tagadnom, hogy szívem szakad bele, hogy nem lehetek ott a felépített birodalmamba, ahol egyedül lehettem, ahol segíthettem. Ahol én lehettem, és ahol a saját munkámat végezhettem. – Az az otthonunk Stamiel, bárhogy is érezi vélsz most. Te sem tagadhatod örökké, hogy oda tartozunk és nem ide – hajtom enyhén oldalra a fejemet, ahogy feltekintek rá. Pilláim enyhén megremegve, meghallva mily tetteket hajtott végre, amíg nem tekintettem le a Földre. Apróra nyílnak ajkaim s azon ritka pillanatok egyikét élvezheti, hogy képtelen vagyok megszólalni. Lesokkol a hír és szívemet szorítja össze a tudat, hogy számos társunk csillámpukiformmá vált kezei között.
- Nem akarom megszabni az életedet – ingatom meg a fejem és szemöldökömet immár jobban összeráncolom. Nem értem szavait, amik csak idő kérdésével válnak bizonyossá számomra. Szívem szakad meg érte és a többiekért is. Mindannyiunkért. Egykor boldog életet éltünk, Ő… Ő sem volt ilyen, mennyit mosolygott, nem csak az ajkai, de a szemei is, de most…
- Az angyalokat eredendő jónak teremtette Atyánk, a démonok ellensúlyozása végett – ellenkezek újra. Olyan nincs, hogy egyikünk rossz legyen. Egy pillanatra újra letekintek a földre, szárnyam tollával játszó ujjaimra réved tekintetem. – Még ha el is buknál, tudod, hogy megvan az esélye, hogy újra visszatérj. Atyánk nem haragvó, nem bosszúálló. Meglehet, hogy megszakad a szíve, ha meglátja, mi lett szeretett világával, gyermekeivel velünk. Az emberek alig száz évet sem élhetnek, míg mi? Parányiak, porlandók, mégis eme világot képezik, ők is, akárcsak mi, Atyánk teremtményei – mondandóm végén alsó ajkaimba harapok, tűnődőn. Pillantásom, melyet reá emelek aggódással telt. Sosem titkoltam, hogy minden angyaltársam sorsát a szívemen viselem. Még ha nem is éltem át, amit ők, de tudtuk nélkül is ott voltam velük, szemlélőként. Bármilyen gazság is történt velük, az minden egyes alkalommal megviselt.
- Szerinted engem nem viselt meg? Szerinted én nem gondoltam át már ezerszer, hogy miért hagyott el? Nem csak ti sérültetek távozásával – világosítom fel kedves, halk hangon a harcost. Nem tagadtam sose, hogy értetlenül álltam mindig is az eset előtt. Miért ment el, miért most? Mi volt az indoka? De soha nem akartam rosszra gondolni, addig, amíg nem az ő szájából hallom. Szavai azonban csak újabb aggodalomra ad okot számomra, hangot ennek most még sem adok. Vagyis, nem a valósnak. – Több ezer éve élünk mellette, elég útmutatást adott már, hogy végre saját lábunkra állhassunk… De… Nem így, egymás ellen acsarkodva, tönkretéve mindent, amiért teremtve lettünk – ingatom meg újra a fejemet. Nem és nem tudom azonosulni érveikkel. Tisztán értem őket, el tudom fogadni azt, de… képtelen vagyok felfogni, hogy mégis miként tudnak így gondolkodni. Az idő folyamán annyi minden mentünk keresztül, annyi harc áll a hátuk mögött, akkor miért most? Amikor a démonok is…
Burkolt fenyegetése látszólag nem hat meg. Fejemet újra lehajtom. Halál vár rá. Nagyot nyelve nehezen szólalok meg újra, hangom enyhén rekedt.
- Hiszel saját elveidbe… - kezdek bele, de néhány pillanat erejéig nem folytatom. – Sajnálom, elég sokáig hazudtam nektek arról, hogy miben is hiszek valójában. Bármikor kértetek tőlem segítséget, segítettem, de nem azért, mert hinnék abban a jövőképben, melyet elénk akartok tárni. Én nem feledtem el, hogy kik voltunk és kik lehetünk még – mosolygok rá magabiztosan, őszintén. Ámíthatnám őt is, ugyanúgy, mint mennybéli társainkkal is tettem az elmúlt időszakba. Elhitethetném, hogy egyetértek elveikkel, hogy ugyanúgy gondolkozok és ezért tenni is kész vagyok. De túl sokáig hallgattam el saját gondolataimat, ahhoz, hogy képes legyek ezt újra megtenni. Hogy mi tart ebben vissza? Hiszen csak egy egyszerű tett lenne. Talán magamért nem teszem meg, hogy végre kiálljak valami mellett. S nem csak szóban, de tettben is, már amennyire magam képes vagyok. Nem vagyok harcos, de megvan a magam ereje.
Elveink pedzegetésére furcsa nevetés kívánkozik torkomra, mégsem adok neki teret. Elvek.. Melyeket az egyik oldal ha meg is ért a másik teljesen elzárkózik előle.
- Háborúban is lehet bölcsnek lenni – felelem elmésen fel sem véve azt a különös hangszínt, melyet ő használ. Vajon hogy értheti mindezt valójában? Oh, de kár, hogy ehhez egyelőre cseppet sem értek. Képtelen vagyok megkülönböztetni az emberi érzésekkel átitatott mondatokat. Monológjára azonban képtelen vagyok válaszolni. Győzködjem? Van bármi haszna is? Hisz elvében nem kívánom megváltoztatni, megértem, hogy Gabriel is valahol jónak tartja cselekedeteit… Atyánk ellen… Stamielt viszont nem értem, most nem. – A gyilkosság nem könyörületesség.
Felelem halkan, inkább csak magamnak címezve mondandómat. De hát… Talán lassan megszokja ő is, hogy olykor-olykor magamba beszélek. A magány nagy úr, még a mennyben is. Pár jó szót az utóbbi időben csak magamtól hallhattam, így nem csoda, ha sokszor megfeledkezem a körülöttem lévőkről.
Újra csak vitába szállnék szavaival, ajkaimat már nyílnak is szólásra, ám most mégis megállom, hogy ne mondjak semmit. Újra csak beleharapok alsó ajkamba. Ha így haladok a beszélgetés végére sebesre marcangolom fogaimmal.
- Ez a hely az embereké – kezdek bele újra, s tán sejtve, hogy nem épp a megfelelő szavakat használtam, bűnbánón hunyom le szemeimet. Az igazat mondom, csak is a színtisztát. Ezt a várost is az emberek építették fel, nem sajátíthatjuk ki… Mi nem…
Közelsége mégis megakadályoz abban, hogy ezt most kifejtsem neki. Témánk gombolyaga tova gördül a földön, szállja kuszán fonja körbe a teret. Szinte hallom lélegzetét, érzem, ahogy lehelete a hajamat cirógatja, mikor fülemhez hajol. Próbálom tekintetét elkapni, megragadni azt, amíg halkan beszélek hozzá. Bár könyvtárba vagyunk és itt megkövetelik a csendet, úgy, hogy csak ketten vagyunk sincs értelme a hangosabb beszédnek. – És mi lesz azután, ha elpusztítjátok őket? – hajtom enyhén félre a fejemet. – Ezen gondolkoztatok már?
Kérdem őszintén, s bár nem tudom, hogy van-e ideje válaszolnia, mert apró mozdulatomnak hála sebesen zuhanok a föld felé. Mielőtt még azonban leérhetnék, két kar ragadja meg az enyémet. Ösztönösen kapaszkodok meg Stamielbe, tekintetemet hitetlenkedve emelve rá. Alkarjába fogódzkodva mosolygok rá szelíden, miközben segít megállni a talpamon. Mosolyom mégsem tart örökké, csak addig amíg hátat nem fordít nekem. Arcvonásom észrevehetetlenné válik komollyá. Szavai nyomán lehajtom a fejemet, kevés erőmet arra használom, hogy újra rendbe tegyek egy tárgyat, melyet ezúttal én tettem tönkre. Mélázva piszkálom meg körmöm hegyével az asztal lapját.
- Marthin Luther King azt mondta egyszer, hogy amikor mindennek vége, akkor nem az ellenfeleink szavára, hanem a barátaink némaságára fogunk emlékezni – felelem csendesen, majd halk léptekkel indulok meg a kijárat felé. Nem vagyok naiv és ostoba, egy dolog miatt jöttem ide. Egy könyvért, semmi másért, mégis csak az elutasítás fogad, itt is. Talán igaza van, ez sem különbözik jobban otthonunktól. Szárnyaimat kószán húzom magam után a porban, tekintetemet felemelem.
Ekkor pillantok meg valamit… A karzaton az egyik sarokba… Régi könyvek és… Oh az a motívum.
- Lehetséges lenne? – kérdem elhalóan. Szárnyaimat megsuhogtatva szállok fel, s szinte mohón nyúlok a könyv után, melyet megfordulva a csodával határos módon épp korlátnak támasztom. – Démonológia – olvasom a bőrkötéses borítón gondos munkával kidomborított betűket. Ujjaimat kószán húzom végig rajta, hisz ez az, amit kerestem. Vagyis csak remélem. Arcomon kósza mosoly fut végig. A polc további könyveire emelem tekintetem.
- Csak egy órát kérek… - fordulok a férfi felé, bárhol is álljon itt. – S ígérem, soha többé nem látsz.



Future Heroes §§ szószám 1235 §§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Kedd Ápr. 04, 2017 12:04 am írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Az ablakon át beszűrődő fénysugarak törik meg az épületben uralkodó homályt. A könyvsorok látványa hanyatló jelenlét, míg a temérdek por úgy tapad rá a lapokra, mintsem egyféle hozzátartózó kellék jellege. A romos faalapzat néhol csikorgó hangot hallat, és a rengeteg szilánk szinte recseg-ropog a cipőm talpa alatt. Ha nem lennénk itt, akkor síri csend honolna, s a tökéletes nyugalom, nos temetői létet biztosítana. De a lépteink, a mozdulataink, avagy csak az ajkainkról lepergő szavak töménytelen áramlata -, fel-fel zavarja az állóvizet. Az épületet tartó falak kitartóan bírták a strapát, míg ezzel ellentétesen egyes könyvek már széthulló félbe léptek át. Ironikusnak érzem, miszerint az útja ide vezette őt - hozzánk -, mintha csak rendeltetésszerűen az lenne kiírva Las Vegas elé, hogy szívesen fogadunk bárkit a porlandó hamvak múzeumába. Egy-egy építmény ábrázolhatná a kripták létesítményét, míg a maradék fent álló hely, nos kárörvendően válhatna sírkövekké. Halk, alig észrevehető sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben a tekintettem az üres teret pásztázza. Igazából zavar az, hogy itt van, és főként, mert emlékeztetésként elém tolja a vétkeim súlyát, melytől megszabadulnék. Ám, a tények ellenére nem feszengek, és nem is mutatom semmi jelét kegyelemnek sem. Holott, ha itt és most nem ölöm meg, akkor el kell engednem. De megtenni nehéz lépés, ugyanis számolni a következményekkel sosem egyszerű. Tudom, mi a helyes, és mi a rossz, ahogy azzal is tisztában vagyok, miszerint melyik utat választottam. Gabriel oldalán állva kegyetlenebb vagyok, és sokkal inkább megvetem azokat, akik nem képesek az oldalunkra állni - mégis az ártatlansága, a szerénysége, a jellege...
Bukásunk jellege a tudásból fakad, hogy kilépünk az Atyánk által elképzelt világból, és olyan tapasztalatokra teszünk szert, amelyekkel a halandóknak kellene élnie. Nem lehetne szabad akaratunk, nem gondolkozhatnánk különállóan, és nem, nem akarhatnánk azt sem, ami most van. Hiszen katonák voltunk, akik parancsot teljesítettek, akik szentül hittek az Úr akaratában, s akik bármit megtettek volna... De most hová is jutottunk? Elveszetté váltunk, zavarodottá, és ez az éles ellentét fokozódása, nos a testvér-testvér elleni harccá fajult. Sosem hittük volna, hogy kikötünk egy olyan ponton, ahonnan nem lesz visszaút, s ahol annyian elhullunk. Az egykori nemes cél elhanyatlott, és fejet hajtva állunk be két oszlopba. Egymás ellen lépünk, s teszünk, míg igazából még a vak is láthatja azt, hogy a démonoknak kedvezzünk. S mindezt miért? Hatalomért, avagy szeszélyért? Szabadságért, avagy hiú ábrándokért? Nemességből, vagy makacsságból? Mondja meg valaki, hogy miért igázzuk le önön fajtánk, s miért hisszük azt két végletben szentül, hogy Atyánk akarata ez volna? Nem mondott ultimátumot, szimplán elsétált tőlünk, és annyit se mondott, hogy csesszük meg! Hogy féltem-e a sorsomat? Igazából nem, hiszen már régóta számolok a bukással, mintsem gondolattal. Képletesen is tudom, hogyha eljön a mindent helyreállító, avagy elsöprő idő, nos én magam nem térek vissza többé a Mennyekbe. Nem néznék az Úr szemébe úgy, hogy tudva tudom mit tettem, s hogy hallhatta hogyan is vélekedek róla. Ő már elhagyott, míg nekem nincs szükségem rá. Talán sosem volt. A sorsunk a végzettel zárul be, hiszen egyszer mindannyian elfogunk bukni, hullani, és semmivé leszünk. A remény eltipródott a körünkben -, testvéreink vére szárad a kezeinken. Ki bocsátaná meg ezt magának? S ide, avagy oda minden egyes gyilkos hajlammal, sőt dühvel, hisz' a halandókkal végezni másabb, de egy... egy testvérrel, nos szörnyű nehezék.
Tökéletes látszat, színtiszta hazugság.. Képek, jelenetek, emlékek.. eltiport, meggyötört, haldokló esdeklések.. A tükörkép eltorzul, a maszk a valóság, és minden, mi egykoron szent volt, nos mára már hamisság. Az elmém egyetlen szegletében hiszek, s a mélyről jövő igaz gondolatok közepette is, tökéletesen ugyanaz a gyilkos vagyok. A ruhám bíborszínben pompázik, a kezeimen a halottak vére szárad, és a talpam alatt cafatdarabkák jelzik a tetteim. S bár az embereket kellene látnom elesni, mégis a testvéreim maradványaira gondolok, mintha csak őket kaszabolnám le sorjában. Térdre kényszerülünk, szemeinket végleg lehunyjuk, és megszűnünk létezni örökre... Hiszen meghalunk azért, amiben hiszünk!
A nőt fürkészem oldalra döntött fejjel, mintha csak megfejthetném a jelenlétét, és megérthetném a nézőpontját. Próbálnék belegondolni abba, hogy miért is hisz minden kétséget kivonva a céljában, de a válasz megfejtése bonyolultabb. Nyilván ragaszkodik ahhoz, hogy az Úr angyalaként viselkedjen, ami naivvá teszi, és tudatlanná, de mégis többet tud erről a világról, mintsem azt bármelyikünk is gondolná. Könyveket olvasott, és jegyzetelt. A saját maga nevében ő a legjobb, és mindebben töretlen. Viszont a káosz közepén áll, és nem választ. Ez az egy pont az, amelyet nem értek meg benne, hiszen, ha szentül hisz az Úrban, akkor nyilván Michael mellé kellene állnia. Milyen ironikus is az egykori vezetőmmel szembe menni. De... megrontottak, eltiportak, megtörtek. Nem mindig voltam ilyen, de a múlt eltelt, és a jövő pedig ezt tartogatta nekem. Hát nem vicces, kérlek szépen?
Megrázom a fejemet, és feladóan pillantok el. Itt és most rajtam múlik a helyzet. Megölöm, vagy lehetetlenül győzködöm? Elengedem, vagy fogva tartom, míg a tudása hasznát vehettem? Miért hezitálok egyáltalán? Emlékeztethet a jobbik énemre, ha nem vagyok hajlandó azzá válni. Az életem így tökéletes. Nincsenek korlátok, melyek megszabnák hová léphetek, s hová nem, avagy, hogy mikor hol is kellene megjelenem. Egyetlen egy parancsot kell követnem, amelyet szabad akaratból választhattam. Nem más akarta, hanem én. S ezzel megpecsételtem a sorsomat -, s Gabriel mellett leszek, míg a létem végleg meg nem szűnik.
- Ophy', kérlek... - Megmosolygom a szavait, ahogy a fejemet rázom. - ...szerinted ezzel nem vagyok tisztában? - Kérdezem ridegen, ahogy a szemei a tükrét figyelem. - Itt nem arról van szó, hogy kié a Menny, és kié nem, hogy ki lehet fent, s ki nem.. - Mutatok felfelé, ahogy elkomolyodva pillantok félre. - ..ez egyetlen valamiről szól! - Nyomom meg ékesen az utóbbi négy szót, ahogy a mennyezetre pillantok. - Arról, hogy mit akarok, és én nem kerülök oda vissza! Számomra az a hely már semmi, mintha csak elvennék tőled a tudást. Olyan, mintha hazug módon áltatnám magamat, és azt remélném, hogy megbocsátható mindaz, amit elkövettem. De te sem hihetted, hogy mindazok után.. hogy a saját testvéreink vére tapad a kezemhez, nos majd az Úr szemében példa értékű lesz. - Összegzem, amit gondolok, és ezzel zárom is a sort, ugyanis nincs kedvem átmenni érzelgős-lelkizős beszédbe, bár amúgy sem érzek, de ez pusztán csak részletkérdése, nem igaz?
- Gondolhatsz, amit akarsz, s mondhatsz bármit, akkor sem te szabod meg az életem. - Szegezem neki komoly hangéllel. - Michael, a többiek, ha minden visszaáll, és béke lesz.. nekem nincs bocsánat. Próbálhatunk jók lenni, ha nem vagyunk azok. Hisz' én nagyon nem vagyok az! Tudom milyen annak lenni, de sosem szeretem ezeket a porlandókat. Olyan elmorzsolhatóak voltak... annyira parányiak, és semmit jelentőek. - Gondolom végig hangosan az egészet, mintha voltaképpen itt sem lenne. Legvégül eltekintek mellette, és az elmélkedésembe vonulok, mintsem egy rab a saját zárkájába. Újra, és újra a szavaimra összpontosítok, de inkább a mögöttes tartalmat keresem, hiszen fogalmam sincs, hogy miért mondtam el neki azt, amit. Lehet a természete könnyedsége teszi, avagy az, hogy naivan keresi bennem a jót, és én "adom alá a lovat", hogy egy pillanatig azt higgye, miszerint megváltoztathat. Talán éppen csak befolyásolom, átverem, kijátszom.. Már magam sem tudom ki vagyok. Az egyik pillanatban dühöngök, a másikban nyugodt vagyok, a harmadikban megőrülök, míg a negyedikben épelméjűen szemlélem a világot, amelybe csöppentem, nos immáron huszonöt éve. Ha választ kaphatnék egyes kérdéseimre, nos talán könnyebb lenne, de így.. csak vakul bízok az ösztönökben, és abban, hogy nem okozhatok csalódást a vezetőnknek.
- Egyértelmű viszont, hogy elhagyott, s nem szólt.. Lelépett, és káoszt okozott! Szerinted sokunk nem tört meg ekkor? - Vetem fel, ahogy felhúzom a bal szemöldökömet. - Elvesztünk, nem volt útmutatónk. Nekem ő... Ő már semmit nem jelent! Ha kell vessen le a végítéletkor, s megfoszthat mindentől, de miután... ezt okozta. Nincs rá szükségem! Gabriel-ben hiszek, és nem benne! - Hazudok, vagy igazat mondok, s őszintén teszem, vagy mégsem? Kérdéses minden egyes lépésem. Még néha számomra is rejtély, hogy melyik pillanatban vagyok őszinte. Most pedig végképpen két pártú a megszólalásom. Azt hiszem élvezet lesz játszmát űzni ebből, hiszen nem tudhatja, hogy csak éppen átverem, vagy a nem létező lelkemet bizonygatom. Mindenesetre nem térek el a tárgytól. Vagyok, aki vagyok, ebben nem kételkedem.
- Mint mondtam... - Tárom szét a karjaimat őszinte mosollyal. - ...csak azt fogadom el, aki velünk van. Minden egyes másik opció halállal jár -, legalábbis már öltem a fajtánkból. - Teszem hozzá félszegen, ahogy őt figyelem, és a szent meggyőződését, miszerint mindannyian tesók vagyunk. Ugyan már! Akkor angyal, hogy feküdhet le angyallal, vagy hogyan szerethet bele a saját testvérébe? Ezekre aztán meg végképp kíváncsi volnék, de mindenesetre nem adok ennek hangot, csak magamban tartom. Remélhetném, hogy megfordulhat az állás, beláthatja a hibáját, és egyetérthet velem, de szintúgy makacs. Roppantul törtető, és csakis kizárólag a saját igazi meggyőződését látja be. Mondhatom, hogy elveszett ügy?
Szavaival nagyon nem értek egyet, miszerint nem kellene beleavatkoznunk a porlandók életébe, de mindezért nem emelek szót. Inkább eltekintek a tény mellett, és csendbe maradva figyelem az értetlenséget, amely kiül az arcára, és magára az egész viselkedésére is. Rendben, nem érti az emberi nyelvet, de szent meggyőződése, hogy élniük kellene. Hogy is van ez? Én meg, aki utálom őket, nos másolom a szokásaikat, amit természetesen úgy teszek, mintha csak mindennapi volna a sorsomban. Érdekes, nem igaz? Viszont azzal, amilyen ötletet feldob, nos mindent visz. Legszívesebben nevetnék, de inkább csak magamban mosolygom meg a tényt, ahogy eleinte nekem beszél, de legvégül már magában diskurál. Igazából ez egyszerre vicces, és rendhagyó. Inkább nem felelek, sőt ezzel is meghagyva abban a hitében, mintha nem hallottam volna semmit sem.
- Mindenkinek saját elve van. - Csak ennyit fűzök hozzá, vállat vonva lazán.
- Milyen bölcs lettél! - Ironizálok egy sort, ahogy megforgatom a szemeimet. - Őszintén? Én gyűlölöm őket, így mondhatni érdekelnek, hiszen szépen, sőt kegyesen a halálba küldöm őket. Jutalmukként megélhetik, hogy meghalnak, s nem éppen szadomazót játszok rajtuk, szóval... túlságosan is könyörületes vagyok. - Részletezem, ahogy rábólintok a szavaimra. S inkább hinném azt, hogy nem itt vagyok, mintsem tovább hallgassam a sületlenségeket. Sodródunk az árral, nyugalmat várunk, s csendet látunk... Hiszem, hogy kibírom az idegtépő perceket, és végül ő maga lesz az, aki vagy gyors ütemben lelép, avagy pedig beadja a derekát, ám... ha egyik sem, akkor... azt hiszem számára, nos ajaj.
- Mert, ha nem vagy mellettünk, akkor itt se legyél, hát nem egyszerű? - Kérdezem meg égő tekintettel, s némi dühvel a hangomban. Őszintén fejezem ki a szándékomat, miszerint nincs az ínyemre a semlegessége, vagy, hogy hárít, s nem mozdul. Vagy menjen, vagy csatlakozzon. Azt hiszem, hogy ezzel nem igazán kértem tőle sokat, nem de?
- Michael-nél tetszelegj, és ne itt! Ez a hely Gabrielé! - Szegezem le tisztán a tényt. Egyre idegesebb a megnyilvánulásom, ám mégsem vagyok az. Inkább csak színjátékot űzök, hogy megértessem vele a szándékaimat. Nem sokszor ajánlom fel a távozás lehetőségét, s ahelyett, hogy élne vele, nos őrült módon ellenkezik. S ilyenkor mondja azt valaki, hogy gonosz vagyok!
Durvaságom végül abbamarad, s elhallgatok, így engedve teret neki, és a kis szavainak. Ha elbaltázza, akkor az Urunk mentse meg az életét! Ritkán engedek el valakit, akit épp megölni készülök.. Szavai hol értelmet adóak, hol eltérőek.. Próbálhatnék mindezekre érvelni, ám azt hiszem, miszerint feleslegesen tenném. Meggyőzne az ellenkező szakaszról, mert számára nem olyan ez a létezés, mintsem nekem.
- Hihetsz ebben, Sissy'.. - Suttogom végül. - ..de a mi nézeteink nem változnak. Aminek pusztulnia kell, nos az elpusztul, és így járnak az emberek! - Nyomom meg jelentősen, miközben őt figyelem, és a kis akrobata trükkjét. Lehetnék szívtelen -, bár nem, mintha lenne -, miszerint hagyom simán a földre hullani. Ám, még mielőtt a por rabjává válhatna elkapom. Ösztönös cselekedet, hiszen túl jók a reflexeim. Mindenesetre most megleptem magamat azzal, hogy képes voltam a segítségére lenni. Végül felállítva a két lábára, nos elengedem őt. Kettőt hátrálok, majdan hátat fordítok neki.
- Menj el, amíg van lehetőséged rá, és ha lehet kerülj! - Emelem meg a hangomat, ahogy az egyik könyvespolchoz lépek. - Egyetlen egyszer leszek kegyelmes... ezt ne feledd. Itt az esélyed élni vele! - Hajtom le a fejemet, ahogy lehajolva felszedek a földről egy apróbb tárgyat -, egy kulcsot. S csak remélem, hogy elsétál, s nem oly' makacs, hogy maradjon!

▲ music: Blood and Stone▲ ▲Words: 1979▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Csüt. Márc. 16, 2017 6:36 pm írtam neked utoljára


Stamy & Ophy
They wanna break me and wash away my colors



A betört ablakokon keresztül utat tör magának az aranyló napkorong, megtörve fényét a porral lepett tárgyak, sötét árnyakat hagyva maga után. A polcok között sétálva, oldalról kap el a ragyogó fényesség, mi feketévé változtat az elsuhanó szekrényeken. Megnyúló, eldeformáló alakom furcsa még számomra, ilyennel ezelőtt még nem találkoztam. Mégis oly érdekes eme apró, hétköznapi jelenség, melyről sokszor fogalmunk sincs. Apró szimbólumok ott vannak a földi életünk mindennapjaiba, melyet észre sem veszünk.
Egyensúly. Világunk örökös problémája, mit oly kevesen tudnak megérteni. Jó nincs gonosz nélkül, fény sincs sötétség nélkül. Örök körforgás, mely egyben tartja ezt a világot. S eme két szélsőség közepén léteznek az emberek, eddig mit sem sejtve arról, hogy valójában csak próbára vannak téve. Szívük vajóban fehér, vagy belepte a sötétség? Képesek helyt állni a mindennapi problémáikkal szemben? Képesek megoldani azokat, vagy reményüket elveszítve a kétségbeesés felé sodródnak? Angyalok, kiknek dolga, hogy megvédjék az embereket, nem csak önmaguktól, de a pokolban született démonoktól is, kik nap mint nap közöttünk járnak. Az egyensúly fenntartása oly nehéz és ha elbillen a mérleg…
Visszafordíthatatlan következményei lehetnek nem csak ránk vagy az emberekre nézve. Pusztulásba sodorhatjuk a bolygót, az univerzumot. Feladatunk kezdetektől fogva a jó védelme, mégis: mi a jó? Ki a jó? Kit tekinthetünk annak? Az élet nem fekete-fehér, emiatt vagyunk örök vitába. Kinek az életét lehet megmenti, kié válik az idő martalékává? Nem lehet oly egyszerűen nézni ezeket, még nekünk sem. Minden rosszban ott a jó, ahogy minden jóban ott van a fekete.
A keleti emberek mégis mintha megfejtették volna ezt. Jin és Jang, de hiába a megkapott tudás, melyet nem vettünk el tőlük, ezzel ők nem éltek. De hát emberek, gyarlók, ostobák, mégis annyira szerethetően kitartóak. Nem egyszerű teremtmények, ahogy Atyánk többi lénye sem az. Mi sem, holott mi csak bábok vagyunk, semmi többek. Miért akarnánk, hát többre vágyni, annál, mi adatott nekünk? Az emberek a hallhatatlanságra vágynak, melynek komoly ára van – talán ez lenne az? Az angyalok pedig emberré akarnak válni.
Egyensúly. Ellentétek.
Stamielre pillantva jut eszembe, észben tartva, hogy nem más ő, mint Gabriel jobb keze.
Határozottan bólintok visszakérdezésére, hisz mit tekinthetnénk még hazának? Ott születtünk, ott nőttünk fel, az az otthonunk. Még mindig annak tartom, tudva tudván, hogy nem juthatok vissza oda többé. Egyelőre még nem. Második kérdése azonban meglep.
- A mennyet immár kizárólag Gabriel uralja – tudatom vele a mindenki számára köztudottat. – Otthonunkba már csak ő és csatlósai léphetnek be, bárki más is merészkedik oda, azzal kegyetlenül elbánnak – magyarázom tovább, furcsállva, hogy nem tudja. Vagy csak nem tartja számon? Ennyire nem érdekelné, de hát…
Fejemet óvatosan rázom meg.
- A Föld nem lehet egy angyal otthona. Itt nincs keresni valónk – tekintek rá enyhén oldalra hajtott fejjel. Hangom továbbra is nyugalmamról árulkodik, ahogy szelíd mosolyom sem érezteti, hogy veszélybe lennék. Nem is érzem magam abban, elég sok időt képes voltam túlélni a mennyekbe. Testvéreim ott sem bántottak, akkor miért itt tennék meg? Mégis a mennyet nem otthonunknak tekinteni többet? El sem tudnám képzelni, hogy mit tehetnék itt az örökkévalóságig… Na jó ezt valójában én sem gondolom komolyan, mert éppen lenne mivel elütnöm az időmet. Az emberek világa oly érdekes, oly izgató, oly szórakoztató. Minden egyes új inzultus örömmel telít el, holott ilyesfajta érzéseim nem is lehetnének. De ha mindent elpusztítunk…
- Stam… - ejteném ki a nevét észlelve hangjának ideges változását, habár nem tudnám pontosan behatárolni, hogy milyen érzelmeket is próbálna a tudatomra juttatni – Senki sem tudja pontosan, hogy miért ment el.
Hogy megnyugtatni próbálnám? Oh nem, érzem, hogy ennek sok esélye nem lenne. Ahogy meggyőzésemnek sem, ezek inkább a színtiszta tények. Semmit sem tudunk arról, hogy merre van Atyánk, merre ment. Miért tette ezt, s miért ilyen hirtelen? Mindenki megalkotta – még én is – a saját elképzelését, de az igazságot egyikünk sem tudja. Csak akkor, ha már Ő is hazatér újra és elmondja.
Nyelvem hegyére újra neve kívánkozik, most mégsem ejtem ki.
- De azok. Atyánk mindannyiunknak egynek teremtett, testvéreknek a másikat. Tagadhatod, elzárhatod tudatod mélyére a tényeket, de minden angyal a testvérünk – s még hozzá tenném, hogy a démonok is szögről, végről, vagy csak unokafivéreink, de ezért már Cassaeltől egyszer megkaptam a magamét. Inkább nem hangoztatom ezt többé, mások előtt. – Nem gondolkodhatunk mindannyian egyformán, de ez nem ok arra, hogy kitagadjuk a másikat.
Melyet én sose tudnék megtenni. Számomra mindenki ugyanolyan fontos, bármi is történjen. Hiszek abban, hogy az egykori rend visszaállhat, még ha nem is abban a formájában. Jelenünk a példa rá, hogy valami visszafelé sült el eddigi munkásságunk alatt, de a béke… Ezek nem naiv gondolatok, hanem szívbéli meggyőződésem. Nem tudnék haragudni, vagy utálni egy angyalt, mert az épp nem úgy gondolkozik, mint én, s mi sem jobb példa erre, hogy itt állok most is, mindenféle félelem nélkül – melyet nem is érezhetünk?
A könyvek visszanyerik régi alakjukat, habár porosságukon és megsárgult papírlapjaikon még én sem tudok segíteni. Takarosan helyezem el őket az asztalon.
- Nem is kell. Az emberek halandók, sorsuk az, hogy életük végén a túlvilágra lépjenek. Mindezt anélkül, hogy mi, vagy a démonok beleavatkoznánk ebbe – pillantok fel rá mosolyogva. Nevetése megakasztja bennem a további szót.
Van valami furcsa ebben a nevetésbe. Olyan… nem hétköznapi, nem… oly vidám, amit az emberektől megszoktam már, vagy épp másoktól. Ez eltérő, sokkal ércesebb, mélyről jövőbb és… Számomra teljesen megmagyarázhatatlan. Képtelen vagyok egy ideig újra megszólalni, csak szemöldökeimet enyhén összevonva tekintek a harcosra.
Addig is, amíg abbahagyja az egyik könyvet csapom fel, felolvasva az egyik érdekes passzust belőle. Stamiel reakciója újra furcsa formát mutat. Értetlenül pislogok csak rá, nem értve a gúny nyelvét. Honnan is érthetném, hisz életemben nem találkoztam még ilyennel a mennyekben. Mit csinál a kezével a szája előtt? Enyhén hajolok előre, hogy megpróbáljam fejteni a rejtvényt, de minduntalan csak egy gondolaton jár az eszem.
- Jól vagy? – kérdezem legvégül aggódva.
- Kissé radikális vagy – világítok rá a tényre. – Tudod kinek voltak hasonló véleménye a világról, alig egy évszázaddal ezelőtt? Belegondolva, ekkor már háborúban állt ezekért. Hitlernek… - s itt hirtelen abba is hagyom a mondatom. Arcom hirtelen sápad el. – Mondd, hogy nem költöztették belétek a nácik lelkét – suttogom, majd hirtelen fordítok neki hátat, megvitatva saját elmémmel a kérdést.
- Végül is, miért ne? – teszem fel a kérdést magamnak. A sok egyedüllét enyhén károsan hatott rám, olykor elfelejtem, hogy gondolataim az ajkamra csúsznak s a túlvilággal is tudatom ezeket, akaratomon kívül. – Ha egy démon lelke bele tud költözni egy emberbe, akkor egy emberé, vagy akár démoné egy lelketlenbe? – gondolataim közbe körmömet rágva, másik kezemmel dobolva az asztalon hallgatok el néhány pillanat erejéig – Igazából ez elég sok mindent megmagyarázna, csak…
Még folytatnám is, ha nem hallanám meg partnerem hangját újra, és amilyen lendülettel hátat fordítottam neki, azzal fordulok is vissza felé, hagyva, hogy hajam legyezőként terüljön el vállaimon.
- Amennyire nem érdekelnek, mégis elég sok emberi vonást magadra vettél – jegyzem meg kedvesen, mindenféle bántó hangél nélkül. – Mármint… Ne érts félre, ezt amúgy már elég sok mindenkin megfigyeltem, hogy egyenes arányossággal van az emberi érzések lemintázásának fokozata azzal, hogy mennyi ideje vagytok az emberek között – adok angyali tudományossági magyarázatot szavaimnak. Ugyanúgy tárgyalok vele, mint egykoron. Emlékeimbe még az a Stamiel él, akit egykoron megismertem a mennyekbe. S bár sokat – vagy még annyit sem – beszélgettünk egymással, mit sem tudok, milyen változásokon ment keresztül az elmúlt negyed évszázadba. Kedves mosollyal az arcomon újra csak félrehajtom a fejemet.
- Miért zavar? Hiszen tisztába vagyok cselekedeteitek okairól, egyszerűen csak nem tudok egyet érteni ezzel – vallom meg őszintén, talán balgán. Talán újra ködösítenem kellene, elhitetni vele is, hogy mellettük állok, hogy egyet értek tetteikkel, elveikkel. Mégis, oly sokáig tettem ezt, hogy itt, most már nem akarom.
S talán folytatnám is az eszmefuttatást, ha nem találnék valami érdekesebbet a homokba. Meg is vizsgálnám, ha nem szólna újra idegesebben hozzám, mint amihez hozzá vagyok szokva. Az érdekes szerkezet hirtelen csúszik ki ujjaim közül, s én csak értetlenkedve emelem rá tekintetem.
- Angyal vagyok, nem ember, nem kívánok emberként élni – tudatom vele, annak ellenére, hogy érdekel a világuk, s szeretnék minél több mindent látni és megtapasztalni, mi hozzájuk kapcsolódik. Tekintete egy pillanatra megrémít, s a repülő tárgyat figyelem, ahogy a nap megvilágítva, annak árnyéka egyre kisebbé válik a falon.
Lemondóan sóhajtom el magam, vajon arra hajt, hogy minél több erőmet felhasználva újraalkossam, mit összetör?
Íriszeim hirtelen pattannak fel és tekintek fel rá, ahogy megragadja a karomat.
- Tu… - kezdeném el, ám ekkor meglök annyira, hogy az asztalnak essek. Kezeimmel annak szélébe támaszkodva, pár centit csúszok az ódon fatárggyal hátra. Szárnyam szerencsére nem ragadt be testem és az asztal közé, fekete tollaim szétterülnek a falapon. Nem tudom kikerülni közelségét, túl gyorsan történik minden. Gyorsan ahhoz, hogy képes legyen reagálni rá. Így csak hagyom, hogy fülemhez hajoljon, én pedig eltekintve válla fölött szemlélem meg árnyunkat.
Mintha egyé váltunk volna, torznak tetsző alakunk mégis olyan, mint egy feléledni készülő démon, kinek szárnyai szunnyadóban vannak még.
- Mindig és örökké – felelem neki végül, magabiztosan mosolyogva. – Kérlek, ne kezelj úgy, mintha nem tudnám, hogy mi folyik a világba, hogy működik minden. Végignéztem a világ folyását, lejegyeztem mindent, mi valaha történt a Földön. Láttam birodalmakat felemelkedni, majd elbukni. Láttam az emberek kétszínű, gyarló viselkedését, mégis ott volt közöttük az önfeledt boldogság és odaadás is. Embereket öltünk mi is, de nem mindenkit. Hitetleneket, akik megtagadták Atyánk létét, elfajzott lelkeket. Ártatlanokat sose bántottunk – rázom meg a fejemet. Talán tényleg ostobának hisz, annak, ki nincs tisztába ezekkel. – Továbbra sincs fogalmunk arról, hogy miért ment el. Nem tudjuk, hogy hova ment, legfeljebb spekulációink lehetnek erről. Mi van, ha épp egy új világot teremt és az hosszabb időbe telik? Ha azzal végzett, büszkén térne vissza közénk, de mit látna csak? Hogy egymásnak estünk? Mi van ugyanakkor, ha csak tesztnek vagyunk kitéve? Ha kíváncsi volt, hogy továbbra is hinnénk abba, amit Ő megteremtett és megvédjük világát? – csak úgy özönlenek belőlem a kérdések, hátra hajtva fejemet, megpróbálva a megkeresni a tekintetét. Szavaimban nincs naivság, legfeljebb eltér az ő hitétől. Mégis miért olyan rossz ez?
Közelség sem feszélyez, legfeljebb nem férek el. Ennek megoldására az asztalra helyezve a testsúlyomat, óvatosan ülök fel rá, vigyázva, közelsége miatt nehogy megrúgjam.
Innen folytatnám kérdésözönömet, igen ám, de azzal én sem számoltam – buta Ophilia – hogy az idő vasfoga kifogott az asztalon, s könnyed súlyomat sem képes már megtartani. Előbb csak halk reccsenést hallok, majd a föld – esetemben az asztal – hirtelen nyílik meg alattam, én pedig a ketté tört asztal közé zuhanok a porba.



Wrong side§§ szószám 1701 §§

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Csüt. Márc. 16, 2017 1:31 am írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Emlékek, amelyek könnyedén eltiporhatók, és érzelmek, melyek talán sosem léteztek. Hazug szavak, és kecsegtető ígéretek. Árnyékba húzódva, sötétségből leselkedve, avagy napfényben kiálltan, nyíltan várva a végítéletre. S a mellettünk eltűnő idő érzéke tova vész, mintsem egy könnyedén keletkezett szél. Nem vesszük magunkra a napszakok okozta pillanatot, hiszen nem úgy teremtett meg minket Atyánk, hogy ilyesmivel foglalkozzunk, és még, ha minket érdekelne is, akkor sem lelnénk benne semmi leköthetőt, hiszen mindkét jelleg jócskán egyforma. Némi különbség a színárnyalat; de ugyanúgy van az égen uralkodó test, és minden változatlanul áll egy helyben. Mégis a halandók felemelőnek tartják -, gyönyörű látványnak -, miközben az egyik részben ébren vannak, míg a másikban szinte olyanok, mintsem maguk a halottak. Tetszik, nagyon tetszik ez a szó, miszerint: halál. Rendelkezhettek felettük, és eldönthettem azt, miszerint mit is kezdhettek a szánalmas kis létük egyvelegével. Még szép, hogy a túlvilágra juttatom a sorsuk, és mindörökre nyugovóra küldöm a kis lelkük! Hisz' mást nem érdemelhetnek, nem de? Mindazok után, hogy Isten őket választotta, s majdan miattuk lépett le, nos engem teljességgel megtört, de minden reményvesztettség, és üresség ellenére túlléptem a röpke huszonöt év alatt. Kitartóan kerestem magamnak egy célt, egy elhívatást, és most már csak hátradőlve kell tologatnom, nos a sakktáblán a bábukat -, s a parasztok elhullanak.
Belém rúghatnak, térdre kényszeríthetnek, avagy az ellenségükké tehetnek -, de meg nem törhetnek! Akadályok elé helyezhetnek, szembe szállhatnak velem, avagy csak hátulról támadhatnak -, de nem vehetik el a hitem! Felégetve magam mögött az utakat, és hátrahagyva megannyi kétséget, vonulhatok át győzedelmesen a tömegen. Ez egyszer végre, nem a végzetem felé hurcolnak, és egy tátongó szakadék felé taszítanak. Ezúttal nem fegyvereket szegeznek rám, miszerint beszéljek, és hagyjak fel mindennel. S mostan, nem egy pallón sétálok végig lassú léptekkel, ahogy nem is áll a hátam mögött senki sem. Nem raknak a nyakam köré kötelet, nem ítélnek el hamisan, és nem löknek le.. nem lökhetnek le! De felrémlik nem messze tőlem egy másik palló, és a fényes alakom velem együtt vonul végig. Emlékeztet a reményre, s az egykori tünékeny énemre. Feleleveníti bennem a múlékonyságot, s megmutatja honnan hová is sodródtam. Én pedig csendesen eltöprengek, miközben lantba vettem, és számot tartok a múltam felett. Miért mostan érne véget az út, s nyomnának el, ha meg is ölhettem, kik velem ellenszegülnek? Miért is gondolok a végre, ha maga egy új fejezet veheti a kezdetét? S miért vagyok vak, amikor annyi lehetőség terül szét tőlem nem messze? Mire várok egyáltalán, míg nem cselekszem, avagy, ha megmozdulok is, akkor hol van a látszata? Hol van mindaz, amit már régóta le kellett volna fektetnem az asztalra? Ébresztő, Stamiel! Ébresztő! Hiszen az ócska kis játéknak vége, mert a helyzet egyre súlyosabb! Hát nem látod, hogy mekkora idő pazarlás maga ez az angyalka is? Mit sem érő, kissé szende, és a naivsága is épp eléggé határtalan!
- A Mennyországra gondolsz? - Tűnődöm el félszegen, ahogy eszembe jutnak dolgok, de aztán hirtelen a csalódottság szöge üt bennem felismerést. - Nem, nem voltam.. - Rázom meg a fejemet, ahogy a hangszínem némileg lekezelővé válik. - ..mégis miért lettem volna ott? - Kérdezem meg hitetlenkedve, elmélázva, aztán már csak minden érzelemtől mentesen, elmosolyodva. - Hiszen már nem is az otthonom! - Jelentem ki fennhangon, és meggyőződve a tiszta szavaim pontosságáról, ugyanis komolyan gondolom a súlyukat. Ha előröl kezdődne minden, akkor is ugyanitt kötnék ki, és azt érezném, amit most, mert nem akarok változtatni semmin! Voltaképpen mi okból tehetném, ha elégedett vagyok? Gabriel pártján állni a lehető legőszintébb dolog, amit az eddigi életemben tehettem, és ide, avagy oda Michael-el, nos ő sosem értené ezt meg. Ez az űr... ez a mindent elsöprő őrület, amely a kezdetét vette az elmémben! Mégis hogyan irányíthatnám? Magamra hagyott... magunkra! Eltűnt, mintha nem is érdekelnénk már, mintha.. sosem érdekeltük volna őt!
- Már, akkor az volt, amikor az Úr lelépett! - Sziszegtem dühösen, mégis feladóan. Egyszerűen képtelen voltam többet mondani, hiszen féltékenynek lenni valamire, aztán pedig dühöt érezni egy másféle dolog kapcsán.. Megráztam a fejem, és végig hadartam egy újabb sor gondolatot. Szent meggyőződésemmé vált e pillanatban, hogy Gabriel követőin kívül, nos mindenki szimplán csak vaksi, és naiv! De most nincs igazam?
- Nem, nekem nem a testvéreim! - Szorítottam ökölbe az ujjaimat, ahogy a tekintettem ördögien villant meg. - Senki sem az, aki nem az én pártomon áll! - Húztam egy féloldalas mosolyra az ajkaimat. De aztán csak elcsendesedve figyeltem őt, és utat engedtem a szavainak. Hagytam, hogy beszéljen, és mutasson nekem valami egészen újat. Kíváncsi ugyan, nem voltam a véleményére, hiszen nem tudott meghatni, nos akármivel is illetett, de azért elmondhatta ő is a magáét. Hogy én mily' kedves is vagyok olykor, nem igaz? Megmosolyogtam a naivságát, azt az ártatlanságot, amely sugárzott belőle, és épp úgy vonzott, miszerint megrontsam.
- A mágia addig hatásos, míg élettelen tárgyról beszélünk, Ophy'. Egy embert nem tudsz a halál után feltámasztani, kérlek! - Válaszoltam megvetően, de annál inkább szórakozottabban, ahogy végül nevetésben törtem ki. Néhány pillanat kellett hozzá, hogy összeszedve magamat, nos újfent ráfigyelhessek, bár nem, mintha annyira akartam volna.
Bingó! Hátrahajtottam a fejemet, amikor is fellapozva a könyvet, olvasni kezdett. Most komolyan? De tényleg? Hangos unalommal sóhajtottam fel, ahogy a jobb kezemet megemelve, eljátszottam az ujjaimmal egy kacsacsőrt formálva, ahogy beszél hozzám. Ez már eredményesebb, sőt érdekesebb volt, mintsem a prédikációja. Mindenesetre, ezenkívül nem csináltam semmit, hanem síri csendben hallgattam tovább. Teljes mértékig nem értettem egyet a szavaival, hiszen, aki szeret, nos az nem lép le, és nem hagy el! S ne, hogy már ezeket a mocskos kis pornak valóakat óvjuk, akiket a mennyei fenségesség az egekig magasztalt! Úgy pusztuljanak, ahogy vannak! S úgy fogom őket grillen sütni, mintsem ők teszik / tették az állatokkal!
- Az emberek meghalnak, és velük együtt azok is, kik nem hajtanak fejet, Gabriel előtt! - Szögeztem le, majd egyszerűen csak vállat vontam. Nem kívántam számára többet mondani ezzel kapcsolatosan, ugyanis mindig mindent kimagyaráz, ezt már megtanultam tőle -, róla.
Tenyereimbe temettem az arcom, és úgy csináltam, mint, aki sír, rí, avagy csak zokog. Mentsen már meg valaki!
- Nekem ezek a vackok hasztalanok! - Egyetlen mozdulattal lesöpörtem az asztalról mindent, ami még rajta maradt. - Egyedüli zavaró ok, hogy nem hozzánk tartózol. - Válaszoltam suttogva, szinte már-már rémisztő hatást kelthetve, de nem, mintha észrevette volna, mert serényen valami emberi őrültséggel volt elfoglalva. Oké, nekem ez a végpont! Elég volt!
- Ha ember szeretnél lenni, akkor gyakorold Michael-nél! - Emeltem meg a hangom, és közelebb léptem felé. - Viszont, ha nem, akkor... - Kötöttem ki mellette, ahogy elszedtem tőle azt a vacak tárgyat. - ...ideje lesz vagy csatlakoznod, vagy távoznod, míg fel nem húzol, és olyat nem teszek, amit nem szeretnél! - Néztem az íriszeibe gonoszul, semmitmondón, és már-már olyan voltam, mintha megszállt volna az ördög. A tárgyat a falnak repítettem közben, és a darabjaira hullott szét. - Nem felfedező úton vagy, Sissy'! - Jegyeztem meg morcosan, ahogy megragadtam a karjánál, és magammal rántottam. - Hanem itt... előttem! Látod? Előttem! - Löktem az asztalnak, ha akarta, ha nem, avagy, ha ellenkezett, s ha nem. - Ez itt pedig Las Vegas, és nem a vigasz! - Mosolyodtam el szelídebben. - Nézd, mindent elérhetsz, megtarthatsz, és magadhoz vehetsz, ha a mi oldalunkra állsz! Ha nem, akkor mindenkivel együtt elbuksz, s eltipródsz! - Suttogtam a füléhez hajolva, már ha engedte. - Az, amiben élsz hazugság! Isten elhagyott bennünket, mert nem szeretett, és ezeket a korcsokat választotta annak idején is, mert ők szabad akaratot kaptak, míg mi.. mi bábok voltunk egy hatalmas nagy sakktáblán! Valaki csettintett egyet, és vonultunk.. Már akkoriban is embereket öltünk, vagy ezekre egyikőtök sem emlékszik? S tudod kinek az akaratából? A drága atyánkéból! Tehát, kérlek.. még ezek után is szent neked?

▲ music: Shell Shocked▲ ▲Words: 1255▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Hétf. Márc. 13, 2017 6:27 pm írtam neked utoljára


Stamy & Ophy



Tervem tökéletesnek látszik. Még ha csak egy pillanatra is, de elfeledkezem a Mennyben történtekről. Végignéztem számos költő, író, gondolkodó miként alkotja meg művét. Miként görnyednek papírjuk, írógépük fölé, honnan szerzik az ihletet. Mik hatására írnak meg egy-egy kimagasló könyvek, milyen hatások érik. Miként nem becsülik meg legtöbbjüket, mily eltévelyedett lelkekké válnak. Mégsem volt soha lehetőségem arra, hogy legalább egy művet is az ujjaim közé vegyek. Nem jártam ezelőtt a földön, de a könyvek puha érintésére mindig is vágytam.
S ezt pótolom be, itt eme városba is. Nem félek itt lenni, testvéreim között. Nem ringatom magam naiv hitbe, tudom, hogy mikre képesek. Láttam a mennybe miként bántak el testvéreikkel, kik nem osztoztak nézeteiken. Kitiltotta Gabriel Mihályt és társait, s mindenkit, ki ellenszegült nekik. Tökéletes láthatatlanságban élhettem továbbra is ott, annak ellenére, hogy oly kevesen maradtak. A háború előtt sem vetettek rám nagy ügyet, hisz ki voltam én? Egy buzgó angyalka, ki lelkesen jegyzetelt le mindent, ami az emberekkel, az angyalokkal történtek. Olykor démonok történeteit is leírtam, ha épp tudomásomra jutott egyikük létezése. Emlékeket őrzitem, melyet szívesen megosztottam másokkal, ha kérték tőlem. De nem sűrűn kérték. Kapcsolatban csak az alacsonyabb rendű angyalokkal voltam, mindenki más akkoriban elérhetetlen volt számunkra, rangnélküliknek.
Egy idő után mégis feltűnt ott létem, érdeklődni kezdtek utánam. Szívesen segítettem Gabriel angyalainak is, nem erről van szó. Egyszerűen csak nem tudtam megérteni tetteiket, de ha otthon akartam maradni, úgy kellett tennem, mintha mégis. Eljátszottam, hogy a pártjukon állok, mígnem gyanút kezdtek el fogni. Először Ramiél nyomán, majd Raguel. Cassael látogatását pedig már képtelen voltam elmagyarázni drága testvéreimnek.
S lám újra itt vagyok. Fejemet megrázom, nem akarok erre gondolni. Nem akarok arra gondolni, hogy drága irattárom a hamvak martalékává lett. Oh, a drága Cass próbált megnyugtatni, hogy számukra is értékes irományokat őrizhetek. Na igen, ha tudják, hogy merre keressék, de ha nem? Ha türelmetlenek és megunják a rendszeretlennek tűnő irományok átnyálazását?
Hatalmas sóhaj közepette szólal meg Stamiel, s rezzenek össze.
- Rég voltál már otthon - mosolygok rá, hangjából nem hallok ki semmilyen élcet. Miért is tenném? Kedvesen szólott, miért kezdenék el gyanakodni? Mert Gabriel jobb keze és az elmúlt negyed évszázadban semmit sem tudok róla? Nem követtem figyelemmel mily pusztítást végeztek a világba. Képtelen voltam végignézni. Szavaim mégis őszinték, s magam sose láttam a kihaltnak rémlő mennyekbe. Sem őt, sem Gabrielt, mintha immár a Föld lenne az otthonuk.
Fejrázására enyhén félrehajtom a fejemet. Lemaradtam volna valamiről? Azonban monológja végén az elejtett könyv után kapok. Óvatosan emelem fel és magamhoz ölelve sétálok vele vissza poros kis asztalkához.
- Ebben tévedsz - mosolyom továbbra is leolvadhatatlan. - Semmi sem megoldhatatlan - rázom meg a fejemet enyhén. A napban aranyló tincseim szétterülnek arcomon. Aztán csak csendesen hallgatom mondandóját. Szavai nyomán összeszorul a szívem. Megérti, mégis... Nem bírom ki, hogy ne szólaljak halk, nyugodt hangomon közbe.
- Ők a testvéreink Stamiel - hajtom enyhén oldalra a fejemet, tekintetem fájdalommal telítődik meg egy pillanat erejéig. Fejem enyhén lehajtva hallgatom tovább, tekintetemmel az egyik könyvet szuggerálva. Hol halkan kuncogok fel, hol pedig csak csendesen tűnődök el mondani valóján. Feltekintve szüntelen szólásra nyitnám ajkaimat, de úgy tűnik nem jutok egyelőre szóhoz, egészen addig, amíg a könyveket a lábam elé nem hullajtja a porba.
Halkan sóhajtok fel.
- Lehet, hogy tanulatlan vagyok, de nekem is megvan a magam ereje - mosolyodok el, ahogy újra feltekintek rá. Apró mozdulatot teszek a kezemmel, s a széthullott könyv visszanyeri régi alakját. - Nem kell gyorsnak lennem, ha megvan a magunk képessége is a mágiához.
Az imént szuggerált könyvet pedig felcsapva lapozásba kezdek.
- Féltékenység: oly érzés, mely akkor keríti egy embert hatalmába, ha úgy érzi háttérbe szorul - olvasom fel nyugodtan, majd újra rápillantok, szelíden.
- Ugyanúgy szeret minket is - válaszolom végül, az előbbi mondataira reagálva - Az elsők voltunk, kiket megteremtett ez igaz, de nem az egyetlenek. Nem csak minket és őket szeret feltétel nélkül, hanem az egész világot melyet megteremtett. Atyánk azért teremettet, hogy mi ezt megóvjuk, szeressük vele együtt, nem azért hogy pusztítsunk a távollétében. Bármiért is hagyott el bennünket, az embereket is elhagyta Stamiel. De ez nem jelent okot arra, hogy egymást torkának ugorjunk - hajtom enyhén félre a fejemet - a könyveket lassan szedegetem össze, s indulok meg a polcok felé, hogy visszahelyezzem őket a helyükre.
- Nem a pusztításra teremettet minket, hanem a megőrzésre. Az emberi tárgyak nem az ellenségeink - fordulok félig hátra rámosolyogva. - Sajnálom, nem gondoltam, hogy betolakodó lennék. Testvéreim vagytok, a családom, de ha netalán zavarna jelenlétem... - mondatomat azonban nem fejezem be mert ekkor egy érdekes szerkezetet pillantok meg a porba hullva. Halkan sikoltok fel, és mintha angyaltársam ott sem lenne indulok meg afelé. Óvatosan emelem fel a porból. Valami különös szerkezet. Két kör alakú tárcsa, mely között alig két ujjnyi szélesség van. A szerkezet oldalán egy kar forog, míg az elején egy lencse látható.
- Hát te mi lehetsz? - lehelem elhalóan, hisz ezelőtt még nem találkoztam idelent a Földön.



Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Vas. Márc. 12, 2017 11:11 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Egykori énem tünékeny alakja fel-fel dereng a szemeim előtt, ahogy az isteni parancsokat lestem, és odaadóan igyekeztem megfelelni Michael-nek. Hittem abban, hogy a jobbat válthatja ki belőlem, de minden igyekezetem ellenére sosem voltam elég fegyelmezett. Ugyanis mindig bukkanok keresztezték az utam, s inkább maradtam a csendes kis katona a sorban, mintsem a nagyszájú, aki előrébb szeretett volna törni. Szerénység, tisztaság, remény.. Hol van már mindaz, amely akkoriban a fényt jelentette? A létem elhanyatlott sorsa, akkor vette leginkább a kezdetét, amikor is Atyánk köddé vált. Egyszer csak fogta a sátorfáját, és elvonult a naplementében, ezzel is tükrözve a számunkra, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk a részére, s hogy hiába minden elveszhetünk. Nélküle kellett szembe néznünk a másnappal, és lassacskán több, mint huszonöt évvel. Ki gondolta volna, hogy egy szép napon paripára ülve, nos ellovagol a végtelenségbe? A teremtményei voltunk, azok az angyalok, akiket állítólag szeretett. De egyáltalán valóban érezte ezt az érzelmet felénk, vagy csak a szánalmas emberei voltak a mindenei? Némileg féltékeny vagyok a halandókra, aztán épp olyan szinten dühös. Elvették az útmutatónk, így többen buktak meg a kelleténél, mint akiknek kellett volna, és jóval nagyobb számban haltunk, mintsem azelőtt. Mi történt velünk? A sötétségbe vonultam, emberi érzelmeket vettem át, és egy őrültté váltam. A régi énem, nos egyszerűen képtelen lenne rám nézni, sőt hihetetlen módon csak hátrálna minél messzebb, miszerint elkerülhessen. Emlékszem a csatákra, a győzedelmes diadalokra, avagy csak arra, hogy miként kellett fejet hajtanunk és azt mondanunk, hogy szeretjük őket -, az embereket. De sosem tudtam, igazából úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy kellett volna. Persze harcosként számunkra másabb volt, hisz' képesek voltunk a halálba futni, s magunkat eszményien feláldozni. Rideg, hűvös, és érzéstelen katonák voltunk, akiknek az volt a feladata, hogy pusztítsanak. S mi cselekedtünk. Például, Egyiptomban annak idején, a tíz csapás ítéleténél. Kegyetlen volt, de mégsem vettük fel, avagy éreztük meg. Atyánknak újra és újra csalódnia kellett az imádottjaiban, hiszen Lucifer kapcsán elfordultak tőle, a későbbiekben kitaláltakban hittek, majd végül már-már alig volt köztük egy-kettő, aki imádkozásra emelte valóban a kezét. De Isten mindvégig rendíthetetlen volt, és szerette a teremtményeit - sokkal, de sokkal jobban, mint valaha minket bármikor is. Tehát fájó pont volt a távozása sokunknak, ugyanis abban a pillanatban elveszettek lettünk és üresek, de mindenki valamire fordította a szabad akaratát. Én az ürességre, az őrületre, a játszmára, és az emberek gyilkolására. De, ha valóban érdekelné őt ez az összecsapás, akkor már megjelenve rendet tett volna, nem? Ehelyett valahol a messzi távlatokban koktélt szürcsölgetve figyelheti, ahogy tönkretesszük magunk, s ahogy a testvéreink halnak meg a kezeink által. Erre pedig azt mondom, miszerint jól teszi, hiszen ingyen mozi, ha meg popcorn-ra vágyna, akkor pedig meg van a hatalma ahhoz, hogy varázsoljon magának. Mi meg szépen győzhetünk, ugyanis én mindig nyerek, és sohasem veszítek, aminek hála remek műsort tarthatok az Urunknak. Ugye tetszik, Atyánk? Ha esetleg valamit kihagynék, akkor üzenj, kérlek, és hozzá csapom a forgatókönyvhöz!
- Ophilia, drága Sistah'.. - Viszonozom a bájos kis hangját, némileg kiparódizálva őt. Oh, hogy én miért is vagyok, ennyire szívtelenül gonosz? Talán a nevelés, vagy csak a szabad akarat adta sodródás, de ő szintúgy ugyanaz, aki eddig volt; naiv, ártatlan, és törékeny angyal, aki a kíváncsi jelleménél fogva hajhatatlan. Megrázom a fejemet, és töprengésemből feleszmélve látom, hogy értetlen arckifejezéssel tekint rám. Ebben mégis mi volt az érthetetlen helyzetkör? Csak megkérdeztem, hogy mi járatban errefelé, ugyanis ez Gabriel területe - ismétlem: Gabriel-é! Végül túllépve ezen, és kikerülve a kis kérdését, hajítom el a hasztalan könyvet. Persze, nos egyből utána ugrik reflexszerűen! Oh, mennyei atyám, ez már siralmas! Unottan engedem ki a magamban tartott levegőt, míg túlságosan is emberien viselkedem, annak ellenére, hogy lenézően kezelem a lényük. Nem sokkal később a nevetésem után komolyabbra váltok, és fürkészően döntöm oldalra a fejem. Tekintettem megállapodik rajta, ahogy tetőtől-talpig végig mérem őt.
- Te magad is tudod, hogy megoldhatatlan! Michael sosem látja be Gabriel nézeteit, ahogy Gabriel sem fogja belátni Michael-ét. Én viszont mindkét oldalt megértem, annak ellenére, hogy nem hajlok Michael felé, de mégis annyira... annyira ironikus az ő seregét gyilkolni, az ő harcosait ölni... - amikor is.. egykoron az ő seregében voltam. Az ez utóbbit nem teszem hozzá szavakkal, de mégis végig gondolom. - Mindenesetre Michael szereti az embereket, mindig is óvta őket a ridegsége ellenére, hiszen kemény harcos, aki úgy gondolja, hogy az érzékenység nem egy katonához méltó. Ő pedig vezér, ebben jeleskedik, Ophy'. - Néztem őt eltűnődve. - Mégis azt kell mondjam, miszerint naiv, ugyanis az Atyánk csak ezeket a semmirekellőeket szerette, holott mi voltunk az elsők! Te is tudod! - Léptem végül még közelebb az asztalhoz.
- Az egyedüli probléma, hogy naiv vagy, nos Te magad is.. - Mondom ki sejtelmes mosollyal. - ..de ez javítható, kérlek! - Fordultam felé ekkor. - Tudnod kellene, hogy a két párt miatt elszakadtak a szálak, és azt is, miszerint Gabriel nem tűri meg a betolakodókat, ahogy én magam sem. Ugyanis nem a mi oldalunkon állsz. - Hangom rideg, fenyegető, és érzelemmentes. - De játszhatunk... - Fogtam meg egy könyvet. - ...mennyit érnek ezek neked? - Dobtam felé, miközben lapjaira hullott szét, és folytattam a soron következőekkel. Egyesével hajítottam a porba, a romhalmazba, a koszba..
- Így hullnak el az emberi értékek, így hullik el a remény, és vele együtt mi is! - Suttogtam számára tisztán hallhatóan. - De hiába minden érzék, képesség, nem vagy elég gyors, Sissy', hogy megments egy könyvet, s akkor mit akarsz egy ember esetében? Tanulatlan vagy még! - Ráztam meg a fejem, ahogy az utolsó könyvet megtartottam már a kezemben. Érdekes módon szerepelt rajta a cím. - Az oldalunkon jobban járnál.. - Néztem fel rá, miközben a 'remény' nevezetű könyvet, nos a porba dobtam -, a többi közé.

▲ music: Berzerk▲ ▲Words: 932▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Vas. Márc. 12, 2017 8:57 pm írtam neked utoljára


Stamiel & Ophilia



Az éj leple alatt teszem meg a rövidnek ható utat a két város között. Fekete szárnyaim ki sem tűnnek a csillagos, hűvös éjszakában. Arcomon boldog mosoly terül szét, ahogy arcomba kap a szél, hajamat hátrasimítja. Könnyed szellőt lovagolok meg, szárnyaimat kiterjesztve koordinálom magamat. Nem lenne rá semmi szükség, de karjaimat is kitárom. Megfordulok a levegőbe és egy pillanat erejéig elgyönyörködök a csillagok ragyogásába.
Hiába használtam nap, mint nap szárnyaimat a Mennyben, ez a szabadság, mely itt fogad, teljes mértékben elragadott már az első pillanattól fogva. A szellők, a viharok, a magasság, melyből sassebesen szállhatok alá. Akaratlanul is önfeledt nevetésre kényszerít, elfelejtette velem a Mennyből való távozásom. Nem tagadhatom, hogy aggodalommal tölt el, vajon mit tesznek szeretett műveimmel, mégsem hagyhatom, hogy lefoglalják gondolataimat a gyötrelem.
Most pedig merész lépésre készülök. Az elmúlt huszonöt évben Gabriel katonáinak árnyékában éltem. Félrehajtott fejjel, értetlenül figyeltem, miként válnak egyre kegyetlenebbé. Las Vegas mégis az ő vidékük, mégsem riadok vissza attól, hogy idejöjjek. Testvérek vagyunk, mindannyian, s nem szabadna ellenségként kezelni a másokat, csak azért, mert másként gondolkodunk.
A nap lassan bukik át a horizonton, s visszafordulva meglátom az egykori fénylő, nyüzsgő város maradványait.
Sóhajtva érkezem a talajra a kihalt, sivatagossá vált belváros utcáira. Szívemet fájdalom mardossa, látva mivé lett Atyánk kedvenc teremtményeinek erőfeszítéséből. Emlékszem, amikor építették a várost, mily kitartást tanúsítottak, s hiába vetette meg talaját a korrupció és a bűnözés, lenyűgöző, mit nem volta képesek alkotni.
A kihalt városba egy lélek sincs. Ironikus, hogy magunkat is beleveszem ebbe, holott lelket nem kaptunk egykori teremtőnktől. Képesek vagyunk mégis emberként viselkedni.
Felkelő nappal a hátam mögött, lépdelek kényelmesen útirányom felé, hisz nem a véletlen sodort ide. Az emberek világába lenyűgöző dolgot fedeztem fel: a könyvtárak világát. A Mennyből nézve sóvárogtam eme épületek iránt, a kopottas, megsárgult papírlapokat kívántam megfogni, megszagolni, óvón vigyázni rájuk.
A fényből csak nagyobb fény fogad az egykori impozáns épületbe A hatalmas ablakok tört darabjai hevernek a padlón, melyet már belepett a homok. Talpam megcsikordul alatta. Fejemet megrázva nem vagyok hajlandó tudomást venni az itteni pusztításról. Remény a szívemben él, hogy a könyveknek mit sem ártottak az évek alatt.
Betérve a hatalmas olvasó terembe, nem is fogad csalódás. Halkan sikoltok fel izgalmamba, aprón ugrálva futom végig a sorokat, érintem meg a könyvek gerincét. Van még jóság az angyalokba, bárki bármit is feltételez róluk. Válogatás nélkül tonnaszámra hordom az egyik porral lepett asztalhoz a könyveket, s feledkezek beléjük. Széknek vetett háttal, lábamat az asztalon fogon keresztbe.
- Ki szállhat szembe a végzet istenének? Még a vitéz harcost is megejti a szerelem - olykor fel sem tűnik, hogy az éppen tartott könyv egy-egy frázisát hangosan olvasom fel. Még akkor sem, amikor észrevétlenül közelítenek meg.
Hirtelen ér a hang hatására abbahagyom székem hintázását és ijedten teszem le lábamat is. Nem a hirtelen ért mondanivaló ijeszt meg, egyszerűen csak nem hittem, hogy más is van még az épületbe.
Tekintetemet az érkezőre emelve, szelíd mosoly fut végig az arcomon.
- Stamiel - ejtem ki suttogva a nevét, hangomban a félelem egy jelét sem lehet felfedezni, inkább a kedvesség mely eluralkodik rajtam. Szavai azonban értetlen arckifejezést kényszerít ki tőlem.
- Hogyan? - kérdezek vissza, s elnevetem magam, mintha sületlenséget hallattam volna. Ezek szerint Gabriel jobb kezéhez nem jutott volna el a hír, miként hagytam el a mennyek országát? Ugyan, Ophilia, ha el is érte, kit érdekelsz te eme világban?
- Ugyan én - kezdenék bele, de ekkor látom, hogy felkapja az egyik könyvet, s felolvasva annak címét maga mögé hajítja. Én pedig egy pillanattal később már a harcos mögött vagyok, s az utolsó pillanatban kapok az értékes könyv után, mielőtt az a porba hullana.
- Valóban sok a hasonlóság mostani helyzetünk és a könyv története között. Talán annyi különbséggel, hogy nekem nincs egy régi barátom, ki segítené megoldani családom problémáját - felelem mosolyogva ügyet sem vetve hátborzongató nevetésének, melytől kissé kiráz a hideg.
Adok magamnak egy pillanatot és végigtekintek a régen látott harcoson. Sok változást nem fedezek fel rajta, esetleg a tekintetében. Ajkaim egy pillanatra elnyílnak, mintha mondanék valamit, de aztán csendben maradok. Csendben sétálok vissza az asztalhoz és teszem vissza a könyvet rá.
- Nem értem a hirtelen ellenséges viselkedést. Esetleg valami bajt okoztam itt? - fordulok vele szembe, kedves mosolyom az arcomról szinte leolvadhatatlan. Színtiszta őszinte mosoly ez, mindenféle megjátszás nélkül. - Úgy gondoltam, hogy senkinek sem okozok gondot azzal, ha egy-két itteni könyvbe beleásom magamat. - emelem tekintetem reá.




Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Vas. Márc. 12, 2017 8:13 pm írtam neked utoljára


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Huszonöt év telt el, amióta az Atyánk minden szó nélkül eltűnt. Huszonöt év, amelyen nem változtathatunk, s amely jelentős mértékben felborította a régi rendszerünk. Huszonöt.. és megannyi nap, amellyel szembe kellett néznünk. Szüntelen bukások, testvéri halálok, és a tény, miszerint szabadságot kaptunk, nos a poklot jelölte meg nekünk. Nem akartam mindeddig eljutni, és a pengém olyan lényekbe mártani, akik angyalok -, akik a saját testvéreim. Az első ilyen tettem megrendítő volt, és mégis kinek ne lett volna az, közülünk? Együtt harcoltunk Isten akarata érdekében, és vívtunk csatát a feljebbvalóink utasítására. Bajtársak voltunk, kik egymás segítségével jutottak előrébb a célhoz, és testvérek leszünk, míg az életünk ki nem ontatik. De ebben a kaotikus helyzetben, nincsen számunkra remény. A két párt közül az egyik, ugyanis elfog bukni, és azt már előre leszögezhettem, miszerint nem a mi oldalunk lesz, ugyanis hadvezérként nem a bukás ötlik fel bennem, hanem a szüntelen győzelem. Először kisebb sikerek, majd egyre nagyobbak, és eredményesebbek következnek. De, amióta a harcba kezdenek belefolyni démonok, valahogy annyival könnyebbé válik a helyzetkör. Sokaknak ugyanis nem sínylik a foga ahhoz, hogy magával a gonosszal küzdjön egy oldalon. Ennek a reményében pedig, nos sokkal egyszerűbb átcsábítani őket a másik oldalról. Ezért is kaptam az alkalmon, amikor az egyik szerafim közölte, hogy illetéktelen belépő érkezett a területünkre. Ekkor ravasz mosoly futott át az arcomon, és csak remélni mertem, hogy az adott angyalka él a lehetőségével, hiszen más esetben nincs számára kegyelem. Végül csak közöltem a hírhozójával, miszerint tartsa meg az információt magának, és mindenki mást hagyjon ki ebből az egészből, míg úgy nem ítélem, hogy veszélyt jelenthet. Ennek a fejében indultam meg Gabriel rezidenciáján kívülre, hogy megkeressem a drága kis szárnyaskát, ugyanis eltökélt határozásommá vált, miszerint átcsábítsam hozzánk, vagy pedig kiiktassam a szükségtelen kis létét. Nekem pedig aztán oly' mindegy, hogy velünk egyaránt kíván-e levegőt szívni, vagy éppen a nem létezésében szeretne tengődni. Úgy vélem, választhat, és ez a részemről igencsak kedves momentum, mert általában, akit nem kedvellek megölöm -, vagyis helyesbítve, akkor hal meg, ha valamit el is követett. Bár a betolakodás is annak minősül, hiszen lehet egy kém, aki pontosan Michael angyala.
Lassú léptek szegélyezték az utam -, nem rohantam. Tudtam, hogyha már illetéktelen módon érkezett hozzánk, akkor nem éppen fog hamar távozni. Lehet azt hiszi, miszerint nem szúrtuk ki, és kényére leselkedhet, információt csipegethet egy-egy helyről, vagy meghallhat a fülecskéjével ezt, meg azt. De ez utóbbi annyira naiv. Komolyan képes valaki azt gondolni, hogy bármit megtudhat rólunk? Ennyire én magam sem vagyok hülye, és főleg nem Gabriel, aki tisztában van mindennel. Ez a terület neki olyan, mintha csak éppen a tenyeréről olvasna vonulatokat. Ismerte kívülről és belülről, sőt tudta, mikor mi történik. Titkolózni előtte egyeseknek olyan lett volna, mintha saját magát csapná be az illető. Megérzésre hagyatkozva fordulok el jobbra. Mit lehet egy magafajtának a legáhítottabb helyszín, ahol kutathat? Oh, igen, a könyvtár! Bár nem, mintha tartanánk ott bármit is, inkább olyan dolgok lelhetőek fel, amelyek a meghalt emberek után maradtak meg. A kívülről megviselt épület omladozó látványsorra, szemet gyönyörködtetőnek mondható. Jól esett látni, ahogy egy adott városban teljesen eluralkodott a káosz, és megszűnt az emberek nélküli élet. Egyszerre volt felemelő, és nevetésre késztető. Megkönnyebbülten léptem be a falak közé, bár mindig is utáltam a könyveket, hiszen semmi értelmük. Kitalációk, fikciók, régi leírások.. s bár erősen tagadom, de van, amikor a hasznunkra lehet. Tekintettemet a plafon irányába fordítottam, ahogy megfontoltan indultam tova. Nem féltem, de óvatosnak kellett lennem. Nem tudhattam, kivel van dolgom, és hogy mit is akarhat. Aztán egyszer csak könyvek ezrei tárultak a szemeim elé, és megpillantottam az egyik sorban őt -, a tollast.
- Üdvözölnélek a köreinkben, Sis'.. - Jobb kezem mutatóujjával egy kört írtam le a levegőben. - ..de nem éppen ajánlatos az itt tartózkodás egymagad fajtának, tán nem így értékeled? - Vonom fel a szemöldökömet, ahogy néhány lépéssel közelebb kerülök hozzá. - S mond mi járatban vagy errefelé? Csak nem ironikusan Michael küldött kémkedni? Mert, akkor el kell szomorítsalak, ugyanis nincs garantálva az, miszerint innen élve kijutsz. - Szegezem le a tényt, egy kellemes kis mosollyal, ahogy a bal oldalt elterülő könyvek közül kihúzok egyet, és majdan hangosan felolvasom a címét. - A reményvesztettség. - Dobom a hátam mögé végül könnyedén, ezt az ócska kis emberi motívumot. - Hát nem vicces? - Mosolyogtam ördögien, miközben enyhén meghajoltam, míg legvégül szimplán csak elröhögtem magam.

▲ music: I want to live▲ ▲Words: 714▲ ▲Note: -

Stamiel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
warrior psychopath
☩ Posztok :
68
☩ Reagok :
46
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :

☩ Rang :
fated to fail
☩ Play by :
mr. chris wood
☩ Pokol vagy menny? :
in the hell, darls'



Vas. Márc. 12, 2017 7:55 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Könyvtár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: