☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Jún. 19, 2017 7:34 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mihr & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"...gyűlöletembe mindig fájdalmas vágy elegyedett: miért nem tudom úgy gyűlölni, hogy ne szeressem, miért nem tudom megtagadni a bocsánatot; és hogy a szeretetembe is vágy elegyült: miért nem tudom úgy szeretni, hogy ne gyűlöljem?"
•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Egy-két órája lehettem a könyvtárban, a földi létem alatt is megmaradt az a rossz szokásom, hogy szeretek elvonulni mindentől és mindenkitől, nyugalomra és magányra vágyok. Ez kissé paradoxon, mivel kerubként mindig is az volt a feladatom, hogy emberek közelében legyek és szerelmeket hozzak létre. Így mint a legtöbb kerub testvérem nekem is a középpontban kellene lennem, mint pl. Anael. De engem nem erre teremtett Atyánk. Minden angyalnak megvan a maga feladata és hiszek benne, hogy nem véletlen tűnt el Isten, ez is a tervének a része. Az én részem a kirakósban pedig az, hogy Gabriel és a serege mellett legyen, nehogy kihunyjon belőlük a maradék fény is, hiszen angyalok volnánk nem de bár? A poros könyvek között sétálgattam, pár polc előtt megálltam, végig húztam kezem a gerinceken és találomra választottam egyet. Fellapoztam az épségben maradt oldalaikat és elvesztem a világukban. Ilyenkor mindig elcsodálkozok, hogy milyen nagyszerű az emberi elme, hatalmas képzelő erővel rendelkezik. A sok rossz ellenére, amit elkövettek van pár apró dolog, amit jól csináltak. Ilyen a legtöbb könyv. A megsárgult lapokat óvatosan lapozom, majd kiolvasva vissza teszem a helyére, sőt a földön heverő megtaposott könyveket is szépen a polcokra helyezem. Nem tudom mi történhetett itt két találkozásom között, de jobb bele sem gondolnom. Lehetséges, hogy valamelyik testvérem talált itt egy nem kívánt látogatót. A testvéreimről jut eszembe lassan vissza kellene térnem a főhadiszállásra, nem akarom, hogy bárki a keresésemre induljon. Ez az én kis titkos helyen, amiről nem akarom, hogy tudomást szerezzenek. Nagyon elmerenghettem gondolataimban, hogy nem vettem észre, többé nem vagyok egyedül és a titkos helyemnek is annyi. Az előttem álló angyal kihúzza magát és a tőle telhető leggonoszabb mosollyal jutalmaz meg. Mihr meg az olvasás? Ugyan, már! Ennél jobban kellene hazudnia, mert ezt a mesét nem veszem be. Ő és az olvasás nagyon messze állnak egymástól. A jelenléte is haraggal tölt el, nehogy a viselkedése, már éppen a szemére vetném, hogy angyal létére hazudok. De egyetlen szó sem jön ki a számon, mivel folytatja a mondandóját, amire köpni-nyelni sem tudok. Apró utalgatásának köszönhetően vörössé válik az arcom, amit még tetőz az, hogy egy kacsintást követően közelebb lép hozzám. Arcunk majdnem összeér, érzem forró bőrömön a lélegzetét. Ilyen közel soha senkit nem engedtem magamhoz és nem is állt szándékomban, kivéve egyetlen angyalt. Hogy van képe ilyet tenni az engedélyem nélkül?
Angyal létedre hazudsz is már? Nem gondolod, hogy apránként el fogsz bukni, ha így folytatod? Atyánk nem hiszem, hogy jó szemmel nézi az ilyet - sziszegem a fogaim közül, próbálok határozott lenne, de belül remegek.
Hallottam róla, hogy mikre képes és eszem ágában sincs tapasztalni, mozdulnom kellene, de lábaim gyökeret vertek.
- De ha már szóba került a jobb időtöltés, persze minden vágyam veled eltölteni Mihr - kezemet az arcára csúsztatom és végig simítok rajta egy apró mosollyal. Hangom mézédes, nevét vágytól elhalkulva ejtem ki, mintha elakarnám csábítani, egy fél lépéssel közelebb lépek hozzá, hogy egy hajszálnyi levegő maradjon közöttünk. Mindeközben levegőt sem veszek, kivárom a megfelelő pillanatot a színjáték után a folytatáshoz.
- Mit szólnál ahhoz, ha te szépen bemennél olvasni, hátha versz a fejedbe egy kis értelmet, én pedig kilépek azon az ajtón - hangom tocsog a gúnytól, majd az ajtó felé biccentek a fejemmel. Közben kezemet a testem mellé ejtem, tekintetemmel hol őt kémlelem haraggal telve, hol az ajtót vágyakozóan. Fogalmam sincs miért vált ki belőlem ilyen érzéseket, hiszen a testvérem. Lehetséges, hogy ezt meg kellene vele beszélnem? Nem, nem és nem! Seraphiel, neked teljesen elment az eszed?!?

egyéb: Nagyon tetszett, egyáltalán nem gyér... luvu


•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Jún. 17, 2017 9:24 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next





 

Never look back
into the past...


A pusztítás 25 évvel ezelőtt kezdődött el, amikor az angyalok megjelentek a földön, hogy véget vessenek az emberek uralmának. Elkezdődött a tisztogatás – én csupán így hívom, és a városok lakói kénytelenek voltak elmenekülni Las Vegas utcáiról. Ahogy végigsétálok az utcákon, a romos épületek látványa egyfajta büszkeséggel tölt el, mert tudom, hogy a betondzsungel egy része, amit azok a hálátlan halandók felépítettek s tönkre tették vele a környezetet, elpusztult és mindezt mi okoztuk. Hahh… még hogy kedves angyalkák vagyunk, akik felhőkön ülve hárfát pengetnek és békésen énekelnek? Kizárt!?!
Szerény véleményem szerint az, hogy megjelentünk a földön csupán felvilágosodást vont maga után: lehullt a lepel sok-sok téves hiedelemről, az emberek elkezdtek félni a tőlük sokkal erősebbektől és tudják, hogy nem csak ők léteznek kerek e világon. Még hogy mi vagyunk az ellenség? Ők nem becsülték meg, amit Isten adott nekik! Elhagyták őt, ahogy Isten minket és még csak arra sem képesek, hogy meghúzzák magukat a sarokban. Nekik mindig a hatalomra fáj a foguk, ha megszerezték, akkor pedig hamar meg is unják…
Mély levegőt veszek, hogy kitisztítsam elmémet. Sajnos, néha túlságosan is elkalandoznak gondolataim olyasmik körül, amik teljesen lényegtelenek, és amikkel nem igazán szeretnék foglalkozni, pláne akkor, amikor épp a könyvtár felé igyekszem. Elnevetem magam, mert tudom, hogy Seraphiel is ott lesz – talán direkt megyek oda, hogy kiélvezzem közös perceink szépségét? Naná! Ki nem hagynám azokat a pillanatokat, amikor kicsit feltüzelhetem a kicsikét!
A bejárat előtt állok, és már lépnék is be az épületbe, amikor hirtelen valaki nekem jön. Anélkül, hogy hátrapillantanék, már tudom is ki áll mögöttem. Mikor megfordulok, Seraphiel szikrákat szór rám, s ha ember lennék, egészen biztosan vissza is fognám magam, de mivel nem vagyok – ami eléggé nyilvánvaló -, így kihúzom magam és gonoszkás mosolyommal nézek vissza rá.
- Olvasni jöttem – hazudom minden nehézség nélkül. – De ha meg akarod nekem tiltani, csak szólj nyugodtan és kitalálhatunk közösen valami jobb időtöltést – kacsintok rá és a kelleténél közelebb lépek. Arcunk majdnem összeér és érzem leheletét arcomon.



egyéb: remélem elnyeri tetszésed, attól függetlenül, hogy kissé gyér lett :S - credit



Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jún. 16, 2017 11:04 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Mihr & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"A szerelem, a gyűlölet, a vágy - végső soron nem ugyanaz-e? Egység a hármasságban.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••

Minden 25 évvel ezelőtt kezdődött, legalábbis ezt állítják a halandók, akkor láttak először angyalokat. Az eszméjük a kedves, barátságos glóriás, hárfázó szárnyas lényekről az első mészárlás alkalmával teljesen össze omlott. Sokáig nem akartam oldalt választani, kerubként végeztem a csöppnyi munkámat. Aztán minden megváltozott, megpillantottam őt és olyan érzések kerítettek hatalmába, amit még sosem éreztem. Abban a pillanatban döntöttem, leszállok és Gabriel oldalára állok. Tisztában voltam a két csoport nézeteivel, Mihály szerint az emberek atyánk teremtményei, akiket védeni kell, míg Gabriel szerint atyánk miattuk hagyott el minket, így pusztulniuk kell. Az a sok háború, gyilkosság és mérhetetlen vér, ami elöntötte Isten fáradtságos kézzel megalkotott világát, mérhetetlen szomorúsággal töltött el. Éreztem a fájdalmukat, szerelmeiket és minden egyes érzést, amivel rendelkeztek. Ezért hiszem, hogy Gabrielnek van igaza, az ő korcsosulásuk miatt hagyott el minket. Las Vegas városa érdekesebb mint gondoltam, a romok mellett azért még megtalálható a könyvtár, ahol néha elbújok a világ elől. Testvéreimet mindennél jobban szeretem, mégis kilógok a sorból. Ők imádják a vér látványát, a kínokat, amit az emberek élnek át, csilingelő hang számukra az ő kínkeserves könyörgésük. A legtöbbjüket egy emberi pszichológus biztos pszichopatának mondaná. Ők harcosok, akikre nagy szükség van. De mégis mit ér a háború kellős közepén azaz angyal, aki sosem gyilkolt? Sosem ontottam vért a két kezem által. Az érzelmek befolyásolásával persze számtalan ember halálát okoztam közvetve, de sosem a kezeimmel. Sokszor emiatt feleslegesnek érzem magam, mégis tudom, hogy szükségük van rám. Közülük még én vagyok a legangyalibb. Ezen gondolkodtam, mikor neki ütköztem valakinek, kissé ijedten pillantottam fel, hiszen senkire sem számítottam. Ahogy a jeges szemeibe tekintettem fellángolt bennem a harag szikrája.
- Te meg mit keresel itt Mihr? - tettem fel a kérdésem köszönés nélkül. Kevés olyan angyal létezik, akit ennyire ki nem állhatok, mint őt. Valamiért taszít a személyisége, ő sosem ismerte azokat a fogalmakat, amit én még mindig őrzők a szívem mélyén.


•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Május 09, 2017 9:02 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
szabad a játéktér

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Május 09, 2017 9:00 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
Nothing is true, Everything is permitted.
We work in the dark, to serve the light.



Franciaország, Párizs, 1789
- A francia forradalom idején.


Hátam a hátát érinti, míg a mozgásunk tökéletesen tükrözi egymást. A kard éle védekezően nyúlik magunk elé, a felhőzet szinte belepi az égboltot, s végül egyetlen mennydörgést követően, szakadni kezd az eső. A cseppek finoman ékelődnek a ruházatunkra, ezzel rajzolva fel könnyhöz hasonló jelenséget, és minél inkább előre haladunk az időben, annál ázottabbá válik a rajtunk lévő szövet. Tisztán hallani az esőcseppek dobolását az utca kövezetén, amíg megannyi katona sorakozik fel a palló vonulatának menténél. Puskáikat előre szegezve, céltudatos tekintettel néznek felénk. Készek lőni, ha kell, sőt bátran meg is ölni minket. E gondolatra el ridegednek a vonásaim, s míg partnerem a jelre vár, én lezárt szemekkel követtem ugyanazt a mozdulatsort, amit az eddigiekben ismételtünk, mintha éppen csak egy táncot lejtenénk. Lehetne esőtánc... lehetne kiváltság. Az égbolt megdörren, a fegyverek kattannak, s az idő ezzel szemben megáll. Tétován mi is ugyanezt tesszük, a katonák hadával nézve farkasszemet, eközben a háttérben hátrébb kerülnek az emberek. Ki-ki elbújik, s csak félve less ki a sorokból, míg mások elől állva kíváncsian szemlélik az eseményeket. Tánc, halk dobogás, lüktető ütem..
- Közelíts! - Hallom a harsány parancsszót, és egyszerre indulnak meg, egyre feljebb és feljebb lépve.
- Most mi lesz? - Kérdi reszketeg hangon, ahogy szinte hozzám simul. - Túl sokan vannak... - Ám, a mondandóját nem fejezheti be, vagy legalább is, nos én nem hallom meg, ugyanis elrugaszkodom a pallóról, egyenesen a macskaköves útra.
- Tűz! - Hallatszik a háttérből az egyértelmű vezénylés.
- Feküdj! - Ordítom, ahogy egyetlen mozdulattal lehajolva, még épp időben sikerül kikerülnöm a golyókat. Végül felállok, elővéve a puskát, s néhányat lövök sorjában. Minden lőszer egy áldozat, azaz annál több hulla. Lépéseket teszek, és a karddal szúrom szíven a tőlem nem messze lévő embert, majdan kirántom belőle az eszközt. A vére bemossa a köveket, ám az eső szárazra törölheti utánunk a terepet. S míg én az egyik oldalt kaszabolom az oda nem illőeket, ő a másik végletben kezdi meg a tisztogatást. Ösztönzés a harcra, a nyerésre, a háborúra.. Csak akkor kezdj bele a csatába, ha készen állsz, ugyanis nem a fegyverek döntenek, s nem az erőfölény, hanem a gondolkozás... a taktikusság -, a hitelesség -, tehát maga az adott lépés!


Érintésére az elmém végleg megbomlik, és a szavak idegesítő egyvelegé változnak. Erősen ökölbe szorulnak az ujjaim, míg körmeim a tenyerembe vájnak. A vér beborítja a kezeimet, halk morgást hallatok, majd minden alább hagy. Nincsenek érzelmek, melyek korlátozzanak, avagy megállítsanak. Nincsen tér, mely elzárjon, vagy visszatartson. Csend, vér, ridegség, végtelenség..
- Nem vagyok az. - Sziszegem tünékeny alakja után, ahogy négykézlábra állok. Körmeimet csikorgó módon húzva végig a padlózaton. - Nem vagyok jó... nem vagyok angyal! - Üvöltöm őrülten, hangom kitölti az egész könyvtárat, de még azt is megkockáztatom, miszerint a külső területen, ugyancsak tisztán hallatszik. A szilánkok felsértik a bőröm felületét, amíg állóhelyzetbe kerülök. Szinte alig bírok koncentrálni a vérveszteség kapcsán.. mégis egyre dühösebbé válok.
Sorban döntöm le a polcokról a könyveket, végig taposva mindet, és ezernyi részre tépve szét. A telekinézis képességemet alkalmazom arra, hogy lehulljanak, majdan a falhoz dobálom őket. Ordítok, döntök, zúzok... tépek, taposok, kárt okozom.. - Még, hogy hisz bennem... - A megsárgult lapok cibálódnak, összegyűrődnek, s porba hullnak. - ...naiv, ostoba, angyal! - S a könyvtár most már romosabbnál is romosabb, mert, ha rajtam múlik, akkor még az épület falait is képes vagyok ledönteni..

▲ music: Ready to fight▲ ▲Words: 550▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Vas. Május 07, 2017 12:35 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Muszáj összeszednem minden erőmet, hogy a kivetített képet életbe tudjam tartani. Emlékszem Stamielre, minden lépésére. Az ő életét is, ahogy minden más angyalét is nyomon követtem az életben. Lehet, hogy ezt ő sem tudja, lehet, hogy eme információ felett ő is átsiklott, mint oly sokan mások…
De én emlékszem. Minden rezdülésére, szavára, tettére. Emlékszem, hogy nem volt olyan, mint most. Nem…
Mi történhetett vele? Hasamat fogva érzem, ahogy a vér szivárog át ujjaim között. Ahogy a fájdalom átjárja a testemet és az elmémet. Érzem, hogy nem gyógyulok, túl sok energiát használok fel. Mégsem szakítom meg a látképet. Nem. Mert hiszek benne, hiszem, hogyha meglátja az egykori önmagát józan esze visszatér. Az elmúlt huszonöt év nem tehet senkiben sem annyi kárt, hogy ne lehessen visszafordítani. Nem moshatja el az elmúlt évezredek emlékeit. Ez egyszerűen nem lehet. Nem lehet engedni.
És én nem fogom engedni.
Szabad kezemmel óvatosan húzom ki a karomba állt szilánkot, újabb szisszenést hallatok. Ujjaim közül kicsúszik a saját véremmel áztatott darab, hangos csilingelése visszhangzik a párizsi utca zajában. Emberek állnak körülöttünk, kik saját eszményeiket akarják kifejezni. Kik harcolnának magukért, kiknek elegük volt a kegyetlenségből, a kizsákmányolásból az igazságtalanságból. Ők nem látnak minket, nem hallanak minket. Ez mind csak emlék, semmi más.
Szavaimat újra nem hallja meg. Tétován pillantok fel, szememből könny hull alá, utat mosva magának a mocskos arcomon. Az nem lehet, hogy ne jártam volna sikerrel.
- Deho… -kezdek bele, de ekkor felránt, megszorítva karomon a sebemet. Szemeimet újra szorosra zárva szisszenek fel. Nem fogok kiabálni, nem fogok könyörögni neki. Testem megrázkódik, egy újabb könny gördül le arcomról, mely a fájdalom kényszerít ki belőlem. Remegő pilláim alól tekintek fel újra rá. – Az életed emlékeit én őrzöm – felelem neki szigorú határozottsággal, próbálva megtartani magamat. Nézem egyre távolodó alakját, ahogy térdre rogy. Amint térdei a padlón koppannak az emlék véget ér. Las Vegas napos könyvtára újra a meleget árasztja. Egy kósza rigó repül az egyik polc tetejére s halk csiripelésbe kezd. A szél gyengéden járja körbe a helyet, néhány homokbuckát meglátogat, hogy pár szem homokot felkapva odébb hordjon.
Halkan zihálok, testem minden porcikája remeg. Nincs erőm, nincs több erőm. Szinte alig maradt. Fáradtság járja át elmémet, érzem, ahogy szemeim egyre jobban csukódnak le.
Tétován lépek előre egyet, s még egyet, csoszogva a padlón. Egyik kezemmel még mindig a hasamat fogom, összegörnyedve hajolok le a könyvért, mely… mely csak itt található meg.
Még egy tétova lépés, erőm híján vagyok már. Megadva magam remegő idegeimnek halk nyögéssel zuhanok le mellé. Nem tudom, hogy a következő mozdulatot miért teszem, mi késztet rá, egyszerűen csak tudom, hogy meg kell tennem. Szelíd mosollyal az ajkaimon lágyan ölelem át, még mielőtt teljesen elveszne.
- Sose szűnök meg hinni benned Stamiel – suttogom halkan, remegő, meggyötört hanggal – Te jó angyal vagy, mindig is az voltál, mindig is az leszel. Bármi is történjen, bármit is csinálja, bármit is tégy… Mindig hinni fogok benned – fejezem be mosolyogva, elengedve őt.
Az utolsó csepp erőmet összeszedve, torzítom el a teret, hogy egy pillanat töredéke alatt eltűnjek mellőle a könyvvel a kezembe együtt, ha semmi sem akadályoz meg közbe.
Hogy hova? Egy san franciscoi kis lelakott lakásba jártam a minap. Ez volt az egyetlen olyan hely, egy olyan emlék, melybe tudtam most kapaszkodni, még utoljára… Ahol megadva magam az önkívületnek álomra hajthatom meggyötört testemet.



My Demons §§ szószám 542 §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Május 06, 2017 10:35 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
Nothing is true, Everything is permitted.
We work in the dark, to serve the light.



Franciaország, Párizs, 1789
- A francia forradalom idején.


Az emberek élete egykoron könnyed volt. Vígan bálokat szerveztek, és megünnepelték az életet, míg a legvégén tűzijátékkal zárták az eseményeket. Ifjú hölgyek táncoltak a leendő párjaikkal, semmit tudón emelték az ajkaikhoz a poharat, s a maró folyadék egyszerűen csak beléjük került. Bódult állapotot idézve elő, feledékenységet okozva nekik, s míg az este java része kellemesen telt, nos a reggelek sínylődése mást mutatott. De hát megérte a számukra, hisz' egy ilyen éjjelen titkos csókot lophattak, egymást szerethették, s a sorsuk igazi örömét élhették. Viszont egy nap... minden megváltozott, és a világ a feje tetejére állt. Franciaország már nem volt fényűző, mintsem egykoron. Az ékes helyszínek véres összeütközésekbe ferdültek, s míg régen a nép mulathatott, most már csak a háború elé nézhetett. Az ártatlanok sorba hullottak el, és a vérük mosta Párizs utcáinak macskaköves részeit. A szegények éheztek, s a gazdagok fosztogattak. Nem törődött a nemesség a köznép kínjaival, adósságot adósságokra halmoztak fel, csak hogy az életmódjuk a megszokott mederben folytatódhasson. S mindezt az egyszerű emberek szívták meg, akiknek szinte fittyet hánytak az életére, tehát pazarlásukat még több adóval kívánták ellensúlyozni. Sokan kerültek az utcára, s az életük nem ért többet egy patkányénál sem. E perceket nézve léptem színre, hisz' kellett valaki... valaki, aki kiáll értük, aki nem hagyja őket elveszni, s aki utat mutat nekik. A tömegbe mentem, elszivárogva közöttük, s megnyitva egy olyan lehetőséget, amely által harcolhatnak. Ugyanis, akik eddig küzdeni próbáltak, nos azok börtönre kerültek, avagy még ennél is rosszabb sors várt rájuk. Kivégezték őket, hazaárulásra fogva. S egykori életük tünékeny képként szállt tova, ahogy vele együtt az eddigiekben alkotott nézeteik is. Immáron nemcsak egy ideálért kellett harcolni, hanem egy eszményért.. magáért az igazságért.
Kék, fehér, piros... Égbolt, tisztaság, vér... Szabadság, egyenlőség, testvériség...
A pillanat tört része alatt ugrottam le, a kövekkel kirakott épület oldalának a mentén, ahogy térdre érkeztem. Felállva pedig sietősen vágtam át a tömegen, miközben a lépteim visszhangoztak a macskaköves felületen. Könnyed mozdulattal toltam arrébb az egyik előttem álló embert, hogy aztán utat nyerjek a célpontom felé. A parancs egyértelmű volt, a népet ösztönözni kell a forradalomra, és ezt csak bizonyos lépések keretein belül tehettem meg.
Bal csuklómon könnyedén csúszik ki a penge a helyéről. Egyetlen mozdulattal hajolok el csupán a parancsnok kardja elől, majd egy megfordulással el is vágtam a torkát. Az eszköz a csuklómon ismét ugyanazt a helyzetet ölti fel, miközben mindenféle sikítást kizárva a háttérből, haladok tovább. Csupán a célt látom a szemeim előtt, egyértelműen guillotine felé haladok. Ám, szinte a tömeg akkora, hogy kénytelen vagyok futásnak eredni, arrébb lökve ezzel néhány személyt. Menet közben a rejtett fegyverem által, nos sikeresen elintézek még néhány katonát, akik holtan rogynak térdre, s majdan csuklanak a földre. Az emelkedőn kiszúr az egyik nagyobb rangú vezető, aki int is a katonáinak rögtön, miszerint intézzenek el, s míg újabb akadályba botlok, egy másik személyt hurcolnak a pallóhoz. Előhúzom a bal oldalamról a kardot, megforgatom fent a levegőben, s szembeszállok az erősítéssel. Kivégezve őket pedig visszatűzöm a helyére a fegyvert, s majdan futásnak eredek. Egyetlen mozdulattal rugaszkodva el, s majdan ugorva fel a palló közelébe, hogy a fent lévő hadnagyot megölhessem. A penge hangosan süvít a szélben, ahogy elvágom a nyakán a bőrt, s míg elvérezve meghalhat, nos állóhelyzetbe kerülök. Finoman fordulok a fogoly felé, előrántva balomról a kardot, s megfosztva őt ezzel a csuklóin lévő kötéltől.
- Az Úr szerint van remény... - Jegyzem meg a szemeibe nézve. - ...csak harcolnod kell! Segítesz? - Nyújtom át neki a hadnagy kardját, mire ő elveszi, végül aprót bólint, majd egymással háttal állunk meg. Magunk elé nyújtjuk a fegyvert, és ezzel a mozdulattal lépkedünk körbe-körbe, míg számtalan katona sorakozik fel a pallót körül vevő szakaszon.


A helyszín változása kényelmetlenül érint, hiszen rengeteg emléket idéz fel. A tértől nem messze állunk, az emberek között, senki figyelmét sem vonva magunkra. Látom, ahogy térdre rogy, ahogy a kezét a hasára tapasztja, s ahogy a fejét leszegi. Megszólal remegő hangon, és a szavai tisztán jutnak el felém. De a bennem tátongó űr képtelen arra, hogy jelentsen nekem bármit is e helyszín, avagy eme év.
- Sosem hittem bennük. - Sziszegem közvetlenül, ahogy felrántom magamhoz, ezzel is állóhelyzetbe kényszerítve őt. - Sosem... én nem.. - Rázom meg a fejemet, ahogy hátrébb lépek, és elengedem. - Hagyd békén az életem! - Üvöltöm a fejemet fogva, ahogy térdre rogyok, s nyüszítve hagyom azt, miszerint az emlékek utat törnek bennem. - Elég! - Hangom fájdalomba torzul el, s az elmém egy szeglete megbomlik e pillanatot követve.
- Fuss, Ophilia, fuss, amíg megtehetted.... mert ennek nem lesz jó vége! - Ordítom énokiul, ahogy a tekintettem lassacskán elveszik, és szinte kiüresedetté válik. A bennem tomboló düh, maga az őrület, avagy csak pusztán a harag... Ebből nem lesz visszaút. Ha rontani akart a helyzeten, akkor pontosan elérte a célt. De, ha most nem kezd el futni, azt hiszem már semmivel sem fog tudni ilyenféle szinten befolyásolni..

▲ music: Unity▲ ▲Words: 804▲ ▲Note: RISE AND FALL

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Csüt. Május 04, 2017 7:25 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Szavaim teljesen süket fülekre talál. Hiába beszélek hozzá semmit sem reagál rá. Szemei üresek, mintha nem is ezen a világon járna most. Mégsem zavartatom magam azzal, hogy abbahagyom. Amit mondok az fontos. A legfőbb ellenségeink nem mi vagyunk egymásnak, hanem az alvilág szülöttei. Ha teret nyernek, ha figyelmünket elvonjuk tőlük, akkor... Nem, az nem történhet meg. Ebbe még belegondolni is félelmetes, hisz… Nem véletlenül zárták el annyi évezreddel ezelőtt.
Mégsem hall. Nem vesz rólam tudomást, gondolatai máshol járnak. Más világba, más helyen, vagy… Egy dolog érdekli, mégpedig, hogy a polcnak taszítva torkomnak szegezze a bárdját.
Nem félek, hisz nincs kitől. Gondolataimba eddig jutok, mikor megérzem a hideg acél metsző érintését.
Halkan szisszenek fel, furcsa, remegtető érzés járja át testemet. Egyik kezemmel eleresztem a könyvet, ujjaimmal finoman érintem meg kiserkenő véremet. S mintha tapintásomnak nem hinnék, hitetlenkedve pillantok vöröslő nedvemre, majd vissza a közelebb lépő férfira.
Arcom hirtelen sápad le, tekintetembe pillanatnyi aggodalom ül. Nagyot nyelvek, s érzem, hogy ennek hatására a penge még jobban belemélyed a bőrömbe. Remegő ajkakkal veszek azokon keresztül még levegőt.
A polcnak lökéstől halk sikkantás csúszik ki torkomon, de továbbra sem tud hang kijönni a torkomon. A könyv kicsúszik ujjaim közül és kettőnk közé huppan a földre. Érintésére megremeg bőröm, a testem, enyhén. Lehajtott fejjel figyelem mozdulatait, majd újra Rátekintek.
Ahogy távolodik tőlem. Én mégsem mozdulok, képtelen vagyok megszólal, megmoccanni. Félelem járja át testemet. Tán tényleg nem csak fenyegetett? Tán…
- Hogy? – kérdem elcsukló hanggal, remegő ajkakkal, ahogy szárnyaim levágásáról beszél. De hisz akkor… Fekete tollazatomat mégsem rejtem el, csak szorosan hátamhoz szorítom. Ha… levágja, akkor… minden erőm, mindent elvesz tőlem, mely angyallá tesz. Fejemet enyhén rázom meg. – Nem… - felelem neki, még magam sem tudva, hogy mire is válaszolok Hogy nem csak fenyeget? Hogy nem hagyom magamat? Hogy képtelen vagyok elhinni, hogy képes lenne minderre?
- Nem tévedek Stamiel… - mondom kissé dacosabban, mint ahogy szeretném. Egyik kezemet vérző, fájó nyakamra tapasztom, s érzem, ahogy bőröm lassan forr össze. Egyszer már megkaptam, hogy tévednék, de ez nincs így. Én nem tévedek, sem mással, sem vele kapcsolatban.
Kérdése után, fejemet fogva kissé meggörnyedve sikítok fel. Üvegtörmelékek repülnek szanaszét az épületbe, melyek minden útjukba kerülő felületbe beleállnak. Számtalan szilánk karcolja meg bőrömet, mígnem az egyik nagyobb darab jobb karomba nem áll bele.
Nyüszítve szorítom össze szemeimet, ahogy újra átjár a fizikai fájdalommal járó remegés.
Feleszmélni sincs időm, ujjai a hajamba kapnak s közel rántanak magához. Térdeim megrogyva esek neki és a…
Hallom saját kiáltásomat, miközben homlokom a vállán koppan ép kezemmel pedig az ő karjába kapaszkodok.
A földre hullva nem tudom, hogy tudatosan teszem-e a következőket, vagy csak a tudatalattim próbál így védekezni. Azonban a könyvtár lassan eltűnik körülöttünk. A táj változni kezd, a polcok eltűnnek, a por elfoszlik, s átadja helyét a koszos macskakő, hasonló tisztaságú épülettel karöltve.

Párizs. 1789. Notre-Dame előtti tér közepén egy guillotine állítottak fel, mely körül francia katonák állnak feszes háttal, kezeikbe puskákat tartanak.
Épp egy elítéltet visznek a palló felé, ám a kisfia nem akarja elengedni. A katonák parancsnoka szab gátat szerencsétlen gyermek szabadítási kíséretének. A tömegből egy kék, térdig érő kabátot viselő, csuklyás alak lép ki. Nyugodt léptekkel halad át közöttünk, ügyet sem vet ránk. Stamiel ott áll velem szemben, én pedig lehajtott fejjel rogyok térdre. Szárnyaim mögöttem terülnek el a régi köveken. Nem kell felnéznem, hogy tudja mi történik. A gyermek anyjához szaladva figyeli a csuklyás, magas, céltudatos férfit. Kezét felemelve elhaladva a parancsnok mellett vágja át torkát, ki így a földre rogy.
- Egykor nem csak azért harcoltál, mert parancsba kaptad. Hittél az emberekben, hittél szabadságukban, elveikben… - szólalok meg tenyeremet hasamra tapasztva, remegő hanggal. Lassan emelem fel tekintetem, mely könnyekkel telt a fájdalomtól. Nem tudok harcolni ellene, tudom, hogy esélyem sem lenne, mégis… nem fogom könnyen adni magamat, mindent, mi erőmből telik megteszek, hogy visszaszerezzem józanságát. Sok erőmet emészti fel, de most ez sem érdekel. Halkan pihegve tekintek újra rá, mit sem engedve a látképből.



Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Május 03, 2017 9:53 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Maga a könyvtár épülete már nem fényűző, mintsem egykor volt. A külső látszat zordabbul mutatkozik meg, az embereknek nyoma sincs, és olyan az egész környezet, mintha csak egy kriptában járkálnánk, egyedül azzal a különbséggel, miszerint épp a felszínen vagyunk. Egyes építmények teljesen romba dőltek, míg mások az össze-visszaságuk határszélén állnak, s már igen ritka számba menő ténynek minősül, ha egyáltalán egyben marad bármelyik is. A könyvsorok között, az itt-ott megcsillanó üvegszilánkok látványa, a törmelékdarabok egyhangú sokasága, és a kihaltság tényének tudata, nos visszataszítóan rideg légkört alkotó jelenet. Egy halandó számára e hely a reményvesztettséget sugallja, s a feladottságot jelzi, mint egyedüli kiutat, avagy szimbólumértéket. Hullák, romok, holttestek, s porrá vált tárgyak jellege.. Hangtalanság, elhullott lét, s köddé vált múltbéli emlékek pergése.. Tisztán látni lehet még a dulakodások nyomait, a kiirtás meglétének apró kis mozzanatait, s ahogy a küzdelmek véres játékba torzultak el.. Nem maradt utánuk semmi, csak mit sem érő, és jelentő tárgyak, melyek jelenléte minket nem zavar. A polcok egymást követően helyezkednek el, ahogy teljesen meg vannak töltve könyvekkel. A gerincükön szinte megkopott a felirat, míg lapjaik elsárgult állapotba kerültek. A por szép lassacskán fedte be őket az idő folyamán, miközben mostan szinte vastagon áll rajtuk, mintsem hozzájuk kötődő érték. A belsőtér falai repedezettek, s a hófehér jelleg szürkés árnyalatba öltözött. A padló megtört, és koszos, a bútorzat pedig ugyan szép, de nem igazán tiszta. Lépteinket mégis gyönyörűen ki lehet venni, az üvegrészletek, és a porszemek rajzolatából. Mondhatni egyszerre felemelően műértékű, s lehanyatlóan ócska állapotú. Van ebben egyféle ironikus megjelölés, hiszen művészivé emelném a teret, és közben mégis emberek haltak meg ugyancsak itt is.
A napsugarak könnyedé varázsolják a teret, és ámulatba ejtően csillannak meg a penge élén. Egyszerre tükröződik vissza benne a fény, és a nő nyakának a jelenléte. A vékony bőr a hideg eszköz nyomán felsértődik, s ezzel egyaránt előserken a vöröslő nedű. Kisebbféle patakként folyik le a nyakán, és színezi be azt, ami az útjába áll. A látványra előrébb lépek, tekintettem hosszan elidőzik, ahogy a vér maga megbabonázó értékként csillan fel az íriszeimben. Az eszköz közelsége lassacskán távolodik tőle, de még sem emelem el teljesen. Végül halkan mordulok fel, és értetlenül pislogok néhányat. A bárdot a vállamra helyezem, miközben igencsak szorosan az egyik könyvespolcnak nyomom őt. Szavai elveszetten, s mégis halkan játszódnak le az elmémben, újra és újra, de nem tudom felfogni, sem pedig megérteni őket. Nincs tér, nincs idő, nincs.. semmi sem, ami megállíthatná a következő mozdulatsoromat. A szabad kezemmel letörlöm a nyakáról a vért, és ajkaimhoz emelve lenyalom ujjaimról a folyadékot. Ezt követően hátrébb lépek, végig nyalva a számat, s kiélvezve az ízt. Van benne valami... valami leírhatatlanul édes. Eltekintek az épület felső peremére, majd még több lépéssel hátrébb kerülök ezáltal.
- Egyszerűbben fogalmazva, Darts'... - Szólalok meg elhalón, már-már kábultan. - ...büntetésre gondoltam, míg elmém sorai közt eljátszadoztam egyes gondolatokkal. - Magyarázom ekkor már rátekintve, ahogy komolyságot öltök fel, de mindez nem valós. Sosem volt az, hisz' egy őrült vagyok. - De tudod... levágni a szárnyaid, vagy megölni téged folytonosan, miközben naivan hiszel bennem, nos nem igazán kifizetődő tény. - Helyezem le óvatosan a bárdot, a tőlem nem messze lévő asztalra. - Ezért is gondoltalak céltáblának! Képzeld el milyen lenne... olyan icike-picike kis nyilakkal dobálózni, amelyek átszúrnák a vékony kis bőröd felületét.. - Hirtelen elakadnak a szavaim, talán túlságosan is beleélem magamat a szituációba, mint azt eredetileg kellene. - Mindenesetre... lehet, miszerint azt gondolod, hogy mindez csak fenyegetés a részemről, hogy csak a számat koptatom, s nem fogom úgy sem megtenni, de tévedsz. Tévedned kell.. - Vonom meg a vállamat, ahogy végezettül a magasba emelem mind a két kezemet. Volt egyszer egy határ, amelyet átléptek. Volt egyszer egy bástya, ami mögé húzódhattam. Voltak egyszer valamerre tán érzelmek is, de mind elhagytak...
- Legközelebb nem lesz, megértetted? - Teszem fel a kérdést hangosan, miközben elmei úton az összes ablaküveget betöröm. A szilánkok ezernyi darabban hullnak alá, sebeket ejtve rajtam is, és nemcsak rajta. - Tanuld meg, hogy az emberi kis időd mennyire értékes, és... és ne igazán akarj a mi területünkön sétálni, ugyanis nem vagy közkedvelt jelenség. - Suttogom sziszegő hangon, dühvel telten, ahogy előrébb lépkedek. A vászonkabátom belső zsebébe nyúlva, nos előveszem az egyik csillag alakzatú pengét, miközben a hajánál fogva rántom magamhoz. Egyszerűen szúrom a gyomrába az éles eszközt, s majdan hagyom a lábaim elé hullni a nőt, már ha éppen nem bír megállni a lábain. S minden egyes ellenkezése ellenére is végig viszem az akciót, ezzel akár én is bezsebelve egy újabb sebet.

▲ music: Revolution▲ ▲Words: 739▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Szer. Május 03, 2017 12:25 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Stamiel & Ophilia
They wanna break me and wash away my colors



Viszály, pusztítás, éhínség, halál. Négy erő, négy átok. Négy végzetes következmény, mely világunkra omolhat. Négy végzetes erő, mely romba dönthet mindent. Négy jellem, négy tárgy, négy szimbólum. Négy…
Négy évszak, a négy változás, mégis összetartó erő. Berillium, az univerzumba oly ritkán előforduló elem, mégis a legértékesbb drágakövek részét képzi, mint az akvamarin és a smaragd. Összetartó és forrasztó elem, hőstabilitást, kis sűrűséget ad. A részecskefizikába leginkább alkalmazott ablak anyag. Keleti hitvilágban baljós szám, a halált jelképezi a balszerencsét. Hiányos mégis összetett szám, ellentéte önmagának, ugyanakkor vonzza magát.
Négy. Négy lovas. Baljóslat. A négy elem, tűz, víz, föld, levegő. Egymásnak ellentmondóak, mégis összetartóak. A négy mennyei király, mely a buddhák világát tartja szemmel: Kuvéra, Virúlaka Nat Min, Daddráratá Nat Min, Virúpekka Nat Min. Isten nevében írt négy levél, mely a Testamentumban szerepel.
Hinduizmus négy védája, kik az univerzum ezoterikus bölcsességei, Rigveda, Samaveda, Yajurveda, Atharvaveda. Az iszlám négy angyala és négy könyve.
Roosevelt négy szabadsága, szabadság, vallás, beszéd, akarat. A négy erő, mely háborút és viszályt szít. Mely ellentétet szül, mellyel képesek jogaikért kiállni és elvakultan küzdeni a mindhalálig.
Négy…
Négyen vannak. Fehér, vörös, fekete és sápadt. Az antikrisztus előfutárai.
- Nem, nem tényleg nem érted, ha ők eljönnek, ha… A négy gyűrű… Nem is gyűrű… - rázom meg a fejem, miközben zavaros tekintetemet visszaemelem a könyvbe. Mit sem zavar, hogy a férfi közben rideg szemeivel engem fürkész. Az utóbbi időben nem ő az egyetlen, ki így tekint rám, s tán nem is az utolsó. Azonban most nincs időm ezzel foglalkozni.
- A háború? – kapom fel tekintetem, s apró pislogásokkal figyelem közeledtét. - A háború cseles és nem mindig van jelen. Vagyis de, és mégsem. Minden lovas ott van a rájuk vonatkozó átkainak helyszínén. De ő… Ő is és mégsem – kutatok gondolataim után, ahogy visszamerülök egy újabb könyvbe, mely körülöttem lebeg. Tán kissé több energiát használok, mint azt kellene, de most nem ez izgat.
- A négy lovas, a négy szimbólum, ott van mindenhol a világba – felelem könnyedén kérdésére. Szárnyam tollaival az egyik mellettem lebegő könyvben lapozok egyet. Szemem sarkából figyelem csak a könyvből kiemelt bárd útját. Apró becézgetésére szemöldökömet ráncolva tekintek fel és enyhén tétován folytatom, nem törődve nyílt fenyegetőzésével. – Minden feljegyzésben négy gyűrű szerepel, mely erejüket szimbolizálja, de… ez csak négy szimbólum, nem, nem emlékszem, hogy viselnének gyűrűt, vagy, hogy mindig ugyanazt. Azt Abbadon viseli, a gyűrűjét. Minden emberi alakján viseli, de ők? Ők nem, nekik nem gyűrűben rejlik az erejük másban. Nekik… A világunk végét, mindennek a végét ennek a négy elemi erőnek az összeállása jelenti. Gondolj bele, a négy évszak, a négy elem, a négyes, mint szimbólum… Ellentétek mégis egységesek. Képtelenek a másik nélkül élni, de együtt sem tudnak létezni. Ellentétei egymásnak, mégis össze kell dolgozniuk. Ha megidézik őket, ha a négy erőt összegyűjtik, nem az emberek elleni utálat és az egymás elleni harc lesz a legfőbb gondunk – mondom nyugodtan, lassan kijózanodva gondolkozásomból. Tekintetem lassan tisztul ki, remélve, hogy immár összeszedett mondataimat végig képes leszek elmondani.
Ha nem, az sem baj, jutok, ameddig jutok. Beszédem közbe, hol a könyvekbe meredek, hol az ő arcát fürkészem. Hallgatom nevetését, tekintetét, melyet a bárdjára vet. Régen nem ilyen volt. Régen… teljesen másmilyen volt Stamiel. Mi változhatott meg benne?
- Hogy? – tekintek rá újra zavartan, mikor valami időt kezd el emlegetni. Nagyot nyelve tétován lépek egyet hátra, majd még egyet. A kezembe tartó könyvet magamhoz ölelve hátrálok egészen az egyik polcig. Oh, hogy az egy óra. Az emberek között élők tényleg mérik? Mintha… hasonlót átéltem már volna.
Hideg acél érintése nyakamat simítja végig, s nyugodt tekintetemet a férfira emelem. Kiabálására enyhén összerezzenek, könyvet szorító kezeim egy pillanatra elfehérednek.
- Atyánk törvényeit betartva, bukást, nagyobb vétségek elkövetését tekintve halál vár rá – ráncolom össze homlokomat. Valahogy nem értem kérdését, hisz nemrég még azt bizonygatta, hogy őt nem érdekli Atyánk akarata, szabályai. – Miért a háború? –kérdem továbbra is nyugodtan, mintha… továbbra sem érezném magam fenyegetve.


Bravado§§ szószám 640 §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Ápr. 26, 2017 10:37 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Az első bárány ugrik itt, a második szökken ott, és egy harmadik példányka csak siet utánuk.. Mintha éppen egy esti elalváshoz készülődnék, és százig szeretnék eljutni a bárányok megszámolásában, ami természetesen már magában nevetséges lenne, ugyanis nem szokásom aludni, amikor is ilyen kis kínozható egyedekkel tölthetem az időmet, mintsem Ophilia -, még hozzá személyes közelségben. Így nem szalaszthatom el az alkalmat az őrült kis halandói afférokkal, amikor is egy ilyen remek eshetőség áll fent a számomra. S ha választanom kéne, akkor is ezerszeresen jutnék el ugyanehhez a ponthoz. Miért is? Talán azért, mert imádom a játékok adta előnyt, sőt magát azt, ahogy a vér végig folyhat a bőrömön. Mindezt újra, és újra átélve, míg nem.. meghal az a szerencsés jelölt, aki velem szemben áll. Hát nem megváltás maga az a tény, hogy általam halhatnak meg annyian? S mily' öröm lehet nekik, hogy nem éppen egy betegség jött értük, hanem én, mintsem maga a végzetük? Persze, persze, túlzásokba nem eshettek, hisz' nem szándékozom megölni a nőt, de bőven kaphat ízelítőt abból, miszerint mit is jelent az idő fogalmának elmei sora.
Négy, öt, hat, és lám ott a hetedik páciens is.. Számolok tovább a gondolatmenetem között, s bár inkább szánom ezt nyugtatónak, mintsem figyelemelterelésnek. Ha tudná, ha érezné, ha hallaná... Legszívesebben itt helyben elvágnám a nyakát, hogy lássam elvérezni, s aztán meghalni, míg mindezt ösztönszerűen ismételném, hogy sose szálljon tova az élvezeti érték.. Ahogy kinyitja az ajkait, s ahogy tudomást sem szerez erről az egészről, és csak jár, sőt jár a szája... Kezdem megbánni, hogy adtam neki esélyeket, miszerint.. nem akkor láttam el a baját, amikor megjelent, és illetéktelenül a területünkre lépett. Taktikáznom kéne, maga ellen fordítanom, avagy csak elbizonytalanítanom. Azt hiszem, nem lesz kellemes emléke velem kapcsolatban, ugyanis már nem vagyok szende parancsokat követő bábú. Ott, és azt állíthatok félre, akit csak akarok, mert megtehettem... mert játszhatok, és eközben élvezem.. mert... mert senki sem diktálhatja a lépéseimet. Mindenki pótolható, minden felhasználható, és a lehetőségekkel élni kell! Ha valaki önként, és dalolva szánja rá magát a kínzásra, akkor nesze! Ha netán tálcán nyújtja át a lefejezését, akkor tessék! Nem, nem ismerem a kegyelmet, s főként, mert nem érdekem!
- Köszönöm szépen a hangos felolvasást, de igazából egyáltalán nem érdekelnek az apokalipszis lovasok... - Kezdem ridegen, ahogy a nőt fürkészem semleges vonásokkal. - ...bár a Halál egészen kedvelhető, tudtad? - Mosolyodom el ördögien, ahogy teszek néhány lépést a könyves polc irányába, ugyanis ez a bárd, nos az enyém! - Szóval igazából.. mi is van készületben? - Kérdezem meg félszegen, ahogy megközelítve a szépséget, kirántom a könyvek gerincéből. - Ne sírj, papika, szeret téged! - Ölelem magamhoz az eszközt finoman, miközben sétálni kezdek vele, és gyengéden végig simítok a farészének a vonulatán. - Mármint azonkívül mi van készületben, amit én tervezek veled, mert... mert ugye tudod, hogy nem kímélek meg? - Jegyzem meg nevetve, ahogy hol rá, hol pedig a drágaságomra pillantok. Meg kell hagyni, miszerint egészen lenyűgöző arra gondolni, hogy nem sokára ez az egyedüli bárd felszabdalja az tollas Darts' táblám. Mondjuk játszhatnék rajta célba dobást! Vajon mennyire is jók a reflexei? Kipróbálhatnám, de igazán, csak most nem olyan kis nyilakkal dobálóznék, hanem a bárdommal. Mennyire örülne az újításomnak?
Kimért pillantással tekintek a nőre végül, miközben a vállamra helyezem a bárdot. Oh, lemaradt a bárányka számolás! Nyolc, kilenc, tíz... és ott is van az én kis célom! Az alsó ajkamba harapva lépek egyet közelebb, majd rámutatok a penge élével. - Letelt az idő, és nincs kegyelem, vagy kérlelés, sőt félre magyarázni se kezdj! - Suttogom halkan a szavakat, ahogy minél előrébb jutok, és egérutat se hagyok a számára. - Szóval... mit is érdemel az, aki az ígéretét se tartja be? - Kérdezem meg ironikus hanglejtés közepette, ahogy a nyakához nyomom a fegyvert. - Válaszolj! - Üvöltök rá ingerültebben a kelleténél, de csak a hatás kedvéért!

▲ music: Crossfire▲ ▲Words: 629▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Kedd Ápr. 11, 2017 8:59 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Stamy' & Ophy'
They wanna break me and wash away my colors



Idő. Az angyalok által oly megfoghatatlan fogalom ez. Hisz mit jelent nekünk? Az évek múlását nem úgy számoljuk, mint az emberek. Számunkra az ő idejük irreleváns, egy szempillantás csak egy emberöltőnyi idő.
Mégis honnan szedtem, hogy egy órát kérek? Magam sem tudom, tán hallottam valahonnan. S hogy miért ejtettem ki hangosan eme szavakat? Időt akartam volna nyerni. Mégis mihez? Egyszerűen foghattam volna a könyveket felszállhattam volna és visszatérhettem volna megszokott kis fészkembe, hogy ott tanulmányozzam őket.
Ezt lopásnak éreztem és amúgy is… Amint az első szavakhoz ért tekintetem elvesztem az bennük és az időbe. Újra az idő. Idő, mely sebesen halad, és az utóbbi időben olyannyira felgyorsult. Kettőt pislantunk és eltelik egy élet, mely egyéb tekintetben oly lassan vánszorog. Mégis másoknak miért telik oly lassan, ami egyeseknek gyorsan? Hiszen ugyanaz az intervallum.
Két pislantás… Ennyi sem az egész, amikor végzetes következtetésre jutok. Tér és idő megszűnik létezni. Csak én vagyok a sötét egyedüllétben, ahol a lélegzetem visszhangzik elmémbe. A nap egyre magasabban jár, bejárja az egész teret, mégis megmaradok a sötét sarokba. Könyvek emelkednek mellettem, idegesen lapozgatva őket.
- Nem lehet – suttogom magamnak. Lehetséges lenne, hogy tévedhetnek? Igen, miért is ne. A kétségbeesés mégis kezd úrrá lenni rajtam, érzem. De egyáltalán mi az amit érzek? Szívem hevesebben kezd dobogni, lélegzetem felgyorsul. Kezeim enyhe remegésbe kezdenek, lényemmel együtt, újabbat lapozok a könyvben. Démoni kép festi elém a jövőt, mely elénk tár.
Jövő. Mely ismeretlen még számunkra. Múlt, mely már elmúlt, s amint képtelen vagyunk változtatni immár. A jelen van és létezik. A múlt nem a miénk, mindössze egy kósza árnyék, a jövő nem más, mint az elénk vető napsugár. És a jelen? Az óra, az idő, nem más. Csupán ez az, amiben élünk. Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy ne siessünk ki az időből, éljük át minden pillanatát.
Torkom hirtelen szárad ki, hogy mindez az olvasott sorok miatt, vagy a környezetre jellemző szárazság miatt lenne?
Lábdobogást vélek tán hallani? Talán csak a fejembe létezik, a külvilágot kizártam elmémből. Most koncentrálok, nem figyelek oda semmire és senkire. Szólnának hozzám?
Halkan motyogok magam elé.
- …nefrit foglalatba foglalt gyűrű, a kapzsiság jelképe… - motyogom magam elé az olvasottakat. Árnyék vetül rám, mégsem látom meg. Oldalra fordulva, lapozok egyet egy másik könyvbe, mely mellettem van – hamis próféta, pusztítást okozva…
Motyognék még tovább, ám ekkor valami nagy és hangos csapódik a fejem mellett a könyvespolcba. Összerezzenve tekintek fel, ám senkit sem látok magam előtt.
Árnyék vetül rám, eggyé olvad az enyémmel. Tétován fordulok meg, zavaros tekintettel nézek szembe a visszatérő férfival.
- A négy lovas... – kezdek bele, mintha meg sem hallottam volna a kérdését, kezemmel aprót intek, majd egy könyv alá nyúlok. Még a saját belső világomba vagyok – Az apokalipszis négy lovasa, nem véletlenül félik az emberek. Háború, pestis, halál, viszály… Nem, ezt mi is tudjuk, de… Mind a négynek van egy elemi köve. Gyémánt, nefrit, gránit, rubin… - beszélek, tán összefüggéstelenül. Tisztuló tekintetemet hol a baltára, hol a férfira vetem.
- Nem, nem érted – rázom meg a fejemet. – Ha azok négyen találkoznak… Ha mind a négyen emberi alakot lesznek képesek ölteni, olyat zúdíthatnak a világra, mit elképzelni sem tudunk – lehelem szinte elhalóan. Előre lógó tincseimet fülem mögé tuszakolom és egy újabb könyv után nyúlok. Lázas lapozásba kezdek. – Négy gyűrű, bár csak a könyv említ gyűrűt, lényegébe, bármibe is foglalhatták ezeket. Nefrit, a kapzsiság jelképe… Sokan összetévesztik a jádéval. Az emberek azt hiszik, hogy gazdagságot hoz, de… Ez csak a viszályt kelti bennük. A gyémánt, a véres gyémánt tökeletességge, metsző hideg fénye, a halált hozza csak el – rázom meg a fejemet. Oly zavaros még minden, hogy elmenni? Most? – Stamiel, itt valami készülőben van – suttogom halkan, már-már magam elé, de végül kitisztult tekintetemet csak reá emelem. Hogy képes vagyok-e végigmondani amit hablatyolva teszem? Fogalmam sincs, lehet, hogy már az elején félbeszakít, vagy csak a közepén. Az is lehet, hogy végighallgat.



Time keepers§§ szószám 634 §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Ápr. 10, 2017 9:37 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Mond csak, ültél-e már valaha egy órával szemben, bámulván tétován a mutatót, azt vártan, hogy leteljen egy bizonyos időintervallum? Hallottad a fokozatos kattogást, láttad eltelni a másodperceket, s mégis olyannak tűnt, mintha még mindig egy helyben állna az egész rendszer? Azt hitted, miszerint megszabadulhatsz a sors játékától, s majdan feleszmélve elmozdulhatsz könnyedén? Hiszen te magad is tudod jól, hogy ígéretet tettél, amelyet nem szeghetsz meg, sőt meg sem másíthatsz, ami azt illeti, ugyanis számít, hogy a lépéseidet miként teszed meg. Egyetlen követelmény alapján állunk össze, és sorainkban olyanok vannak, akik ugyanazon céllal elmélkednek. Ha másként cselekednék felrúgnám a szabályt, s ha mindezt megtenném, akkor elszabadulna köztünk a már így is törékeny káosz vonulata. Mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye, hová is vezeti a rangja, s megszólalhat-e, avagy csak csendben követi a parancsot. Egy hierarchia rendszerre épülünk, mindenkinek meg van a maga kötelessége, és tudjuk azt, miszerint a helyzetek kapcsán mily' érvényben nyilatkozhatunk. Elnyomottak vagyunk, vagy felemelkedettek.. Csendben ülünk, vagy felszólalunk érveink mellett.. Meghúzódunk a sötétben, avagy kiállunk másokkal szemben.. Kérlek áruld el, melyiket választanád; kiállnál a célokért, és hűen parancsot követnél, avagy hátat fordítva mindennek, nos önálló döntések alapján élnél? Megbuknál, avagy feltámadnál..?
Erősen megrázom a fejem, ahogy az óramutató idegtépő kattogását hallom, mintsem egyféle zenei szólamot. Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy szembesülök a lassú teléssel. Az emberek vajon, hogy bírják ezt az időintervallumot? Mindenesetre csak egyetlen dologra fókuszálok. Tik-tak, tik-tak, tik-tak... Mégis lassan csúszik odébb a mutató, és még óvatosabban vánszorog tova a másodpercek sorozata. Mintha csak éppen azt várnám jelenleg, hogy mikor is telik le Isten nyaralásának az időpontja. Ám, arra a dátumra még a végtelenedik évben is vesztegethetném az értékes óráimat, nem de bár? Tétován figyelek, néha máshol jár az eszem, s az elmei jelleg szinte elalvásra késztet. Mélyen szívom magamba a hasztalan oxigént, és mindezt újra, meg újra megismétlem. Tik-tak, tik-tak... Már vagy egy félórája várhatok, mégis úgy érzem, mintha ezer éve ülnék e nyamvadt eszközzel szemben. Mégis mi az nekem, ha nem enyhe bemelegítő? Ah, bárcsak megkínozhatnék valakit, vagy letéphetném a csontjairól a bőrt... Bárcsak rengetegnyi vér folyna körülöttem, és megfürödhetnék e tökéletes képzetben. Kattog, kattog, kattog... Figyelem szótlanul, és mégis sürgetném. Eddig türelmes voltam jócskán, és most mégis az őrületbe kergülök a lassan telő időtől.. Mintha késeket húznának a bőröm felületén, mintha pengét vájnának a húsomba, s mintha égető billoggal illetnének, mintsem akkor...
Egészen mélyen lezárom a szemeimet, ahogy elfekszem játszian könnyedén a tárgy előtt. Hallom, érzékelem, és megőrjít... Legszívesebben kivágnám az ablakon, hogy hagyj repüljön néhány métert, és törjön darabokra -, apró törmelékké alakulva át. Befedhetné a többi elhullt halandó átokverte csontját. Egészen fekete a kilátás, bár zárt szemekkel mit is várhattam igazából, amikor is tudható volt, hogy olyankor minden elsötétül. A táj nem zajong, a környezet oly' nyugodt, csak ez... ez az óra. A kiszáradt ajkaimat megnyalva ülök fel, feszülten nézek az órára, hogy immáron az időre tekinthessek. Egészen jól haladunk, ami azt illeti! Már nincs sok hátra.. Ezen gondolattal állok fel, és öltök új ruhát. Egy fekete selyemnadrágra, egy ehhez párosítható fekete bőrövre, és egy hófehér pólóra esik a választásom. Ehhez társítok egy fekete cipőt, és egy vékony, ám ugyanolyan színű vászonkabátot. Amint elkészültem a tükörhöz lépek, frizurámat igazgatom gondosan, hiszen nem akármilyen harc következik, amely úgy is szétborzolja. Miután megállapítottam, hogy minden egyes irányból ellenállhatatlan vagyok, nos az órát bámultan lépek az ablakhoz. Oldalamra erősítek egy régi kori kardot, vászonkabátom belső zsebébe rejtek néhány csillag alakú pengét, és az angyaltőrt is gondosan elteszem. Kezembe kapok egy bárdot, és kiugorva a nyitott ablakkereten, nos szétterülnek a szárnyaim. Könnyedén suhanok, lazán, és elegánsan, míg meg nem érkezem a romos könyvtár épülethez. Finoman landolok, és a kezemben lévő bárddal játszom. Ujjaim közt forgatom az eszközt, míg a szárnyaimat teljesen elrejtem. Felsétálok a lépcsőkön, egyenest haladva a bejárat felé, és majdan átszelve mindent, kötök ki a teremben, ahol ugyanolyan pozícióban találom a nőt, mintsem hagytam.
- Juhúú! - Hangom incselkedően csendül meg. - Darts táblácskám, nos megérkeztem! - Szórakozottan húzom el a szavakat, és végül könnyed kis mosollyal sétálok felé. A hátától nem messze állok meg, és próbálom kiolvasni belőle, hogy miként is cselekedjek a személyével. - Rendben! Utolsó esély, kislány! - Emelem meg kellő mértékűen a hangomat, s ha mindezt nem venne észre, vagy éppen nem figyelne rám teljes értékűen, akkor a bárdot a polc felé dobom, és néhány kis könyvbe hasítva áll meg. - ..mész, vagy maradsz? - Hangom ridegen zeng, és vészjósló pillantással méltatom. - Bár azt hiszem, hogy mondanom sem kell, miszerint az utóbbi, nos nem egészen lesz kellemes a számodra! - Ördögi vigyor, kiüresedett tekintettek, és azt hiszem egy csipetnyi sajnálat, amiért már vagy harmadjára szólítom fel a távozásra. Ha nem él vele, ha megint ellenáll, és makacs... nos neki annyi! Nincs több esélye, hisz' már bőven eljátszotta..!

▲ music: Centuries▲ ▲Words: 788▲ ▲Note: -

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Szomb. Ápr. 08, 2017 2:27 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Stamy' & Ophy'
They wanna break me and wash away my colors



Oly sok mindent vesztettünk már el… Képesek lennénk még többet? Hit, szeretet, remény, mindaz miben törtetlenül hittünk egy szempillantás alatt tűnt el. Megbolydult méhkassá váltunk a királynőnk támadása során. Egy részünk úgy döntött, hogy a többi méhkason áll bosszút, míg egy másikuk ellenállt. S vannak a tehetetlenek. Kik várják királynőjük visszatértét, hogy mindazt, melyet alkotott nem hagy magára. Remény él még szívünkbe és nem engedjük el. Görcsösen kapaszkodunk belé, ez tartja bennünk az életet, józan eszünket megtarthatjuk tán vele.
De a dogmák. Mások által követett csapás fanatizmussá is válhat. S a két út élén a két testvér áll, kik egykoron szerették egymást. Nincs már magasabb rend ki ítéletet hozna felettük. Az egység megkérdőjeleződik, szabad akaratot teremtettünk magunknak. Feladtunk mindent, miért egykoron küzdöttünk. Minden mit cselekedtünk, minden, mik vagyunk… A végzetünk velünk kezdődik el. Az egységnek közöttünk törhetetlennek kellene lennie.
- Hogyan? – nézek rá félrehajtott fejjel, tekintetemből tiszta értetlenség sugárzik. – Sose érintette még ajkaim semmiféle étel vagy ital – pislogok rá kétkedve elméjének ép állapotáról. Honnan is lett volna bármi ilyesféle dolgom nekem odafent? Feltételezésére mégis zavartan hajtom le a fejemet. – Nem hinném, hogy Michael egy hozzám hasonlóval bármilyen kapcsolatban is akart volna állni – vallom meg őszintén. Egy rangtalan angyal vagyok, semmi csupán. Erőm véges és gyenge. Pár trükkre, tán képes vagyok, mely a megmaradt angyalmágiánkat illeti, de másra? Mégis miért akart volna velem bármifélét is megbeszélni az arkok arkja? Nem értem Stamiel szavait, mindez oly érthetetlen számomra.
Felemelve tekintetemet a mutatott irányba tekintek. De képtelen vagyok újra megszólalni? Mit mondhatnék még, amit eddig még nem? Hogy több évezredes életem során, alig láttam azt az arkot? Ha el is sétált mellettem, észre sem vett, ügyet sem vetett rám? Halkan sóhajtok fel. Felesleges szót fecsérelni erre.
- Mh? – kérdem újra, és kissé oldalra hajolva tekintek én is mögé. Lenne ott valaki? Csatlakozott volna hozzánk valaki és észre sem vettük volna? – A ketten az már több, nem? Te is, ahogyan én is. Nem vagyunk ide valók. Idegen e hely számunkra és örökké az marad. Átutazók vagyunk Atyánk világában semmi többek – mosolygok rá, ahogy értelmet nyernek szavai végül. Azonban, ahogy arról beszél, hogy miként térhetnék vissza, arcom elkomorodik. Egyfajta letargia támadja meg szívemet, mely arcomra is kiül.
- Képtelen voltam… Vagyok bármelyikőtök cselekedetével azonosulni. Többre? Minél? – mosolyodom el kedvesen. Sose vágytam több lenni annál, ami mindig is voltam. Eszembe jutnak az utolsó heteim, ahogy… bujkáltam, ahogy észrevétlen próbáltam lenni. – Ok, okozat lapul a két párt cselekedeteiben. Gabriel cselekedetét váltotta ki Michael védelmező lépése. Oly emberek felett mondtok ítéletet, kik még csak nem is kértek belőlünk, kiknek választása sem volt afelől, hogy akarják-e a mi háborúnkat. Ha belegondolsz az igazi bábok sosem mi voltunk.
Melyet őszintén is gondolok. Az embereknek fogalmuk sem volt soha, hogy minek a részét képezik. Mily erők lapulnak a háttérbe. Atyánk tudatlanná tette őket, így természetesen elhitték, hogy mindenhatóak lehetnek. Atyánk kezében tán ugyanolyan játékszerek ők is, mint mi. Talán tényleg semmi többet sem jelentünk neki. Talán nincs is így.
Ez az egész… Mégis olyan, mintha egy hógömbbe lennénk bezárva, melyet az Urunk megrázott távozása előtt és egy polcra tett volna fel minket.
Stamiel újabb szavai késként hatolnak szívembe.
- Nem gondolod, hogy épp a Mi cselekedeteink miatt nem jön vissza? Még ha igaz is lenne, hogy az emberek miatt hagyott el bennünket, kedvét lelné abban, melyet itt lát jelenleg? Támogatnunk kellene őt, kiállni azért, melyet teremtett egykoron. Nem pedig... – hunyom le szemeimet, ahogy képtelen vagyok kimondani a szavakat, melyek számra csúsznának. Hangosan… - egymás ellen fordulunk. – vonásai megacélozását látva, mégsem mondom tovább gondolatmenetemet. Annyira nem vagyok ostoba – remélem – hogy egy nálam erősebbel ellenkezzek. Nehezen veszek levegőt, minden egyes kimondott mondata után, érzem, ahogy a tüdőm összepréselődik, megfolyt a gondolat. Fejemet enyhén megrázom, mintha nem akarnék tudomást venni annak jelentőségével, melyet elém kíván tárni. – Ha vissza is tér már semmi sem lesz olyan mint régen. Mi, angyalok is változtunk, hibákat követtünk el. A menny szabályainak változnia kell….
Suttogom elhalóan, inkább csak magamnak. Minden, mely most folyik itt, csak annak köszönhető, hogy az eddigi rendszabály, mely szerint éltünk… Hát csúfos kudarcot vallott.
- A különböző vélekedések mellett lehetünk. Megérthetjük egymást, újra összecsiszolódhatnánk. Nem kell mindenkinek ugyanúgy gondolkodnia. De megérthetnék a másikat és békésen megtárgyalhatnánk a nézeteltéréseket. Nem pedig kardot ragadva egymás torkának ugrálni. Ez az emberek szokása volt, nem az angyaloké – hangomban némi szigorúság csempéződik, ahogy eme érzés tekintetembe is egy pillanatra beleköltözik. Igen talán most megróvom tetteik miatt. Bölcsebbek és intelligensebbek kellene lennünk az embereknél, nem pedig úgy viselkedni, ahogy ők. Miért felejtik ezt el oly sokan?
- Lucifer sose bukott meg. Őrá bízta az alvilágot, hogy fenntarthassák az egyensúlyt – vonom össze szemöldökeimet. A legutóbbi ismereteim szerint Lucifer még mindig arkangyalnak számít, habár a céljai kissé megváltoztak feladatának megkapása óta. Démonok hadát teremtette, hogy a gyenge embereket pusztítsák, mi pedig őket. – Térdre hulltunk előtte, mert ő teremtett minket. Neki köszönhetjük az életünket, a világunkat, melyben most élünk – szállok vitába vele, kissé tán nagyobb makacssággal, mint kellene – Természetes, hogy megköveteli ezután a hűségünket. Nem tekintem vakságnak, ha elfogadom a helyemet világába. Ha elvégzem a feladatot, melyet reám jelölt ki. Ha nem szállok ellene, habár vitába szívesen elegyednék vele – mondom újra csak szigorúan. Kissé mintha elbeszélnénk egymás mellett, holott tökéletesen megértjük a másikat. Mindketten a saját igazunkat próbáljuk igazolni a másik előtt, a meggyőzés minden szikrája nélkül. Önmagunknak logikus érveinket sorakoztatjuk fel egymással szemben, ám a két világ… Tán sose fog találkozni egymással.
- Akkor mik azok? – szólok halkan, kérlelőn, miközben hasonló érzésekkel a tekintetembe nézek rá. – Engedd, hogy megpróbáljam elfogadni, mindazt, mit terveztek – kérem halkan tőle. Gabriel ha kiírtja az embereket… A szívemben él a remény, hogy nem fog ez a háború oly sokáig kitartani, hogy utána nem egymás torkának akarnak ugrani.
Azonban beszélgetésünk fonala tovagördül. Eltávozok hát, ha ezt kéri tőlem, még egy utolsó megjegyzésre telik tőlem. Újabb szavai ezúttal is késként hatolnak a szívembe. Nem, nem ámítom magam, hogy barátja lennék – hasonlóra sem céloztam soha. De az ellenállás, mely minden iránt tanúskodik. Mikor és miért vált ilyenné?
Kifelé tartva igyekszem hátra sem nézni… De nem is kell. Tekintetemet más kapja meg és egyszeriben felejtek el mindent, mely szívem mélyén történik. Izgatottság lesz úrrá rajtam, megtaláltam, amiért jöttem. Mely csak ebben a városban lelhető fel. Kérésem utáni szinte megszűnik létezni a külvilág számomra. Tán már előtte is. Fogalmam sincs, hogy mit mondok, avagy válaszolok neki. Izgatottan csapom fel a borító tetejét.
A percek pedig csak úgy fogyatkoznak. Nem maradok meg egy könyvvnél. A korlátnál állva fordulok a polc felé. Csak egy lépés választ el tőle, nem sok a táv, alattam az elterülő könyvtár. Minimális erőmet felhasználva több könyvet is magam körül tartok lebegtetve. Az oldalak minden szavát csak úgy iszom magamban.
Fogalmam sincs, hogy miként telik az idő, ahogy ilyenkor megszokott tőlem. Ha belelendülök van, hogy napok kiesnek számomra, nemhogy egy óra? Hogyan tudnám mérni, amikor nem azzal vagyok elfoglalva? Az emberek kreativitása és néhányuk tudása, azonban mégis páratlan. A legtöbb dolog eddig is világos volt számomra, de ők honnan tudhatták?
- Hogy? – suttogom magam elé, miközben az egyik passzust olvasom. – Ez… Lehetséges lenne? – fut ki az arcomból a vér. Mintha saját szemeimnek sem hinnék, tekintek fel, ajkaimat enyhén elnyílva. Hogy letelt volna már az időm? Talán, azonban… Most mégsem mehetek el. A könyvespolc felé fordulva, újabb könyvet keresek és ideges lapozgatásba kezdek bele. A külvilág nem létezik most számomra, szinte semmit sem fogok fel, mely körülöttem zajlik. Nem hallok meg lépteket, hangokat, még beszédet sem. Elmém egy valamire koncentrál, semmi másra.



When it all falls down§§ szószám 1230§§

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Ápr. 06, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To: Ophilia
In life there aren't failures, just lessons that need to be learned!



Felemelkedés, és elbukás.. Láncra vertség és talpra állás.. Újbóli imádkozás, és végleg feladás.. Elhaló remény, és jövőbe vetett hit..
Azt hiszük könnyebb lesz, ha lépésenként előrébb jutunk, s nem érhet el bennünket a nehézség, ha csak meg nem állunk. Azt várjuk el, hogy az ölünkbe hulljon a megoldás kulcsa, míg mi magunk képtelen vagyunk küzdeni, s a tetteinkkel bizonyítani azt, miszerint megérdemeljük e pillanat hevében, nos azt az egyetlen egy lélegzetet. Létünk elenyészően tűnik szertefoszlóvá, s nem maradunk meg egykori kegyes önmagunknak. Nem jelentünk reményt többé, és nem is hozzunk másoknak egyszerűbb végzetet. Feladóan tekintünk az égre, csodára vártan tárva szét kezeinket, miközben ördögien nyílik szét alattunk a talaj, s magával ránt az esztelenség rabláncolata. Ujjak marnak a bőrünkbe, s véres létezéssel lépünk tova, halk nyöszörgések üldöznek bennünk, s rémálmok ezrei gyötrik elménk zugait.
Felnézzünk, s leérünk.. Remélünk, s elveszünk.. Felemelkednénk, viszont meg kell buknunk..
Magunktól választva maradunk, és egy helyben toporgunk. Tágra nyílt szemekkel követjük a lépteik, sőt bajtársaink segítségére siettünk, ha kell, hisz' mindvégig az ő oldalukon állunk. Ügyelve a békére, a rendre, s a testi épségükre.
..választottunk!
Megtörten is harcolunk, és a végletekben hiszünk. A bukás ellen teszünk, önmagukkal szembe megyünk, és a legvégső csatában is küzdünk. Kínzó lépésekkel haladunk ugyan, de tudjuk, miszerint nem adhatjuk fel.
..megtörtünk!
Másokba vetjük bizalmunk ékkövét, és vakon követjük őket útjukon, míg minket választanak. Bajtársakként indulunk csatába, s vállvetve védjük egymást, de ha egyikőnk is feladja, akkor végleg megválunk.
..választottak!
Menthetetlen helyzetekbe keveredünk, s mégis milyen jól kijövünk. Karöltve harcolunk, egymásba kapaszkodva, míg meg nem törnek bennünk, s el nem vesztjük az utolsó esélyünk.
..megtörnek!
Emelkedünk, s esünk.
Mélyen szívom magamba a felesleges kis oxigént, ahogy üres tekintettel fürkészem a tőlem nem messze lévő nőt. Érdekes gondolatsorral megáldott, de mégsem igazán veszem fel magamra a stílusát, hisz' inkább legyen üdítő, mintsem idegtépő a jelenlétének ténye. Hallgatom a kérdését, s valamilyen szinten, nos rám ragad a hangjának értetlensége. Tekintettem egy félpillanatig tán tükrözi is ezt, míg végül összeszedve önmagam, szóra nyitom az ajkaim.
- Tán csak nem hiányzik neked odafent a Michaellel való tea délutánod? - Teszem fel ironizálva, ahogy a hangszínem kissé megremeg a düh egyféle vonulatától. - Azt hiszem, nincs messze San Francisco, nos abba az irányba.. - Mutatok el a pontos hely felé. - ..átreppenve hozzá, folytathatjátok a megkezdett szokást. - Zárom le ennyivel a dolgot, bár színtisztán kivehető, hogy szavai sértő hatást gyakoroltak rám, hisz olyanféle dolgot ró' fel a számlámra, amelyért nem én vagyok maga a felelős. S bár tényleg Gabriel sorát gyarapítom, de a Mennyek ügyéről nem én döntök, hanem ő -, belátásai szerint mérlegelve. Szóval.. nem igazán esik jól, miszerint rám hánytorgatja ezt az apró kis momentumot.
- Miért beszélsz többes számban? - Nézek a hátam mögé cinikusan, mintha csak lenne ott valaki. - Hiszen csak én magam tartózkodok még az épületben rajtad kívül. De szólj, ha netán tévednék! - Nyomom meg enyhe hanglejtéssel, ahogy megadóan rázom a fejem a következő monológra. - Saját döntés, saját akarat, és saját lépés.. - Válaszolom egyszerűséggel. - ..ha vissza akarsz menni, akkor visszamész! Ugyanis nem én buktattalak meg a földre, ahogy nem is én magam vettem el az angyalok ősi teázó helyét! - Emelem meg a hangomat a végére, ahogy nem sokkal később hirtelen némulok el. - Ha mellettünk álltál volna, és nem éppen színjátékot űzöl, akkor lehet többre mész. - Fűzöm hozzá töprengőn, és ezzel is zárva a kósza gondolatmenetemet. Elkövetkezendő szavait ékes figyelemmel kísérem, mintha csak tényleg egy bölcs angyal révén, nos tanácsot adhatnék a legvégén. Ám, a fejemet rázom, hitetlenkedve állok a tény előtt. S bár nem reagálok arra, hogy 'nem akarja megszabni az életem', de viszont a hosszas gondolatkifejtése mellett, már nem sétálhatok el.
- S akkor most néz körbe.. - Öltök egy rideg mosolyt. - ..hányan vagyunk angyalok, kik kegyetlenül ölnek? Vétkeket szegünk, bűnöket bűnökre helyezünk, s mindeközben a drága mindenható, nos elment a naplementébe fürdőzni! Menj akkor keresd meg, és repdes mindannyiunk nevében bocsánatáért, mert én az égegyadta világon nem látom sehol! - Súlyos él hallatszik ki a hangomból, ahogy rideg vonásaim megkeményednek. - Én.. azok után, hogy annyit se mondott, amennyit, nos nem kívánom már fejet hajtva szolgálni! Lehet visszatér, elítél, vagy szíve jóságának elérzékenyülése végett megkímél, de nem..! Érted? Nem, sőt sohasem térek vissza sem hozzá, sem a bábuknak való életmódhoz! Szívesen meghagyom a magadfajtáknak! - Vonok vállat beletörődve a sorsba. Ezután ismét ugyanott vagyunk, ahonnan a part szakad -, sehol.
- Mindenki sérült egyaránt, ezzel tisztában is vagyok, ahogy változtunk mindannyian, és képzeld nem lehettünk egységesek. - Szegezem le a nyilvánvaló tényt, miközben eltöprengek. Elvakultan hisz az emberekben, de akkor miért nem erősíti Michael sorait? Megtehetné bőven, ehelyett inkább semleges. S bár felőlem lehet ez, avagy amaz, akkor sem több, hiszen nem tartózik hozzánk! Ennek értelmében pedig nem tekintem testvéremnek, csak ellenségemnek. - Luciferrel kezdődött ez az egész! Megbuktatta önös céljaiból kifolyólag, és elvett tőle mindent, csak hogy az emberek szemében legyen egy gonosz! Dicsőítette saját alkotását, és nekünk térdre kellett ereszkednünk, miközben meghajoltunk a nagysága előtt. Már régebb óta kialakult bennünk az ideál, mintsem gondolnád. Van, kik vakul bízva bíznak benne, s vannak azok, akik átlátnak ezen az egészen. Nem vagyok vak, Ophy'. Az, hogy mást hiszek, nos ez van.. - Zárom le halkabban a mondandóm.
- Tökéletes vakság esküt tettél? - Kérdezem meg a szemeimet forgatva. A maga nevében cuki lenne ezzel a jellemével, de számomra egyre idegőrlőbb egy légtérben tartózkodni vele. Ez a nézet, ez a naivság, ez a... ez a... inkább szavakat sem pazarlok tovább erre az elmélkedésre. - Légy az, ki vagy, tedd azt, mit akarsz, és ne vezess át másfelé, ha Én nem járom a te utad, s Te se az enyém! - Ezt követően az események haladnak tovatűnően. Egyik szót követi a másik, és lépésről lépésre haladunk az időfergetegében. Azt hiszem, elérkeztem arra a pontra, hogy egyes mondatokat, nos jobb nem meghallani.
- Gabriel jó előre gondolt mindenre! - Válaszolom könnyedséggel. - Nem tervek nélkül harcolunk. - Teszem hozzá még félszegen, ahogy ezt követően egy elkapási kísérletet eredményezek, s miután túlestünk a ceremónián, nos távozásra szólítom fel. Ám, igazából mit is vártam tőle, amikor is ellenkezik makacs módon?
Feszülten túrok bele a hajamba, ahogy mélyen felsóhajtva jelzem nem tetszésemet, de nem fordulok felé. - Nem látok itt barátot.. - Hangom vészjóslóan csendül, szinte nehezebb magamat türtőztetni, mintsem gondoltam volna. Úgy, de úgy neki esnék, és darabokra szedném, hiszen elsétálhatna, hiszen volt egy esélye, és.. és ez a makacs angyal nem élt vele! Halkan szisszenek fel, miközben a vászonkabátom bal ujját feltűröm. Ismerős pecsét hege rajzolódik ki rajta -, emlékeztet a két évig eltartó fájdalmamra. Mindennek több, mint húsz éve. Végül visszaigazítom magamon a kabát ujját, ahogy hallgatom a hölgyemény elmélkedését.
- Démonológia? - Suttogom utána, ahogy megrázom a fejem.
- Rendben, akkor kapsz egy órát, aztán pedig bontsd a sátorfád! Ugyanis visszafogok jönni, és megnézem, hogy itt vagy-e még! Jó szórakozást a halandók tárgyaival! Remélem mind porrá omlik! - Sziszegve indulok meg a kijárat felé, ahogy egyetlen pillanatig se fordulok vissza. Nem akarok ránézni ugyanis! S ha minden igaz, akkor nyugodtan távozhatok a helyszínről, nos mindenféle közbe lépés nélkül..

▲ music: Rise and Fall▲ ▲Words: 1156▲ ▲Note: -

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Könyvtár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: