☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Elhagyott raktárház

Sophia Nadine Haynes
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
23

Kedd Okt. 10, 2017 11:19 pm írtam neked utoljára


Uncle Gabe&Sophia

Kezdtem úgy érezni, hogy Isten talán direkt kaarta fel az állóvizet, talán unatkozásból, talán azért, mert éreztetni akarta volna velünk, hogy mennyire senkik vagyunk nélküle. Én nagyon is annak éreztem magam, és alig vártam, hogy nemes hátulsó fertályát visszahelyezze végre a mennyei trónusára, és helyre álltsa a rendet. És nevelje meg a lurkóit, unokáit, engem is beleértve ebbe a nevelendő pakkba. Bár, ez igaz, inkább apám feladata len... lett volna.
Gabirel úgy látszik, az egyik fülén be, a másikon ki módszert alkalmazta velem szemben, de nem voltam annyira elszállva magmatól, hogy úgy véljem, csak engem "tisztelt meg" ezzel a nagylelkű hozzáállással.
- Nekem nem úgy tűnt, mintha érdekelt volna bármi is, amit mondtam eddig. Nem halandzsázok. Csak fontos nekem annyira a barátom, hogy szóvá tegyem, nem figyeltél rá eléggé - egyéni vélemény, de egyben gonosz tény is. - Elnézést, mivel kitört az apokalipszis, nem nagyon voltak szüleim, akik tantottak volna. Mellesle elég nehéz olyasvalakit tisztelni, aki nagypapust semmibe véve Luc bácsi kettőt játszik.
Az egész jelenet, amikor megérintett, feszültséget keltett bennem. Nem mintha nem érintett volna már meg angyal, de azért ez mégis csak más. Főgonosz kettő pont nulla tartózkodott velem szemben, és na. Ha ezt túlélem, az már valami lesz tőlem, tekintve, hogy eddig még nem sokat bizonyíthattam. Repülésben mondjuk nem én leszek a bajnok, azt már előre láttam.
Ahogy elém vetülta kép, jeges rémület lett úrrá rajtam. Gabriel víziói akaratlanul is beborították az elmémet, és sorra láttam mindnekit elhullani. De Zach volt az, aki leginkább előkerült minden jelenetben. Nyilván a szeretteimre, barátaimra fókuszált. Nos, abból nem sok választéka volt. Ismertem igen, néhány angyalt, de számomra nem olyan közeliek ők.
- Ritka szemét egy állatá váltál. - Zachriel aljas húzás volt tőle, nem is kicsit. Különösen úgy, hogy bizonytalan voltam, mit is éreztem iránta. Igaz, nagyon sokat tartózkodtunk együtt, és sok mindnet éltünk meg, az újabb sötétség-hullámot is, és erős szövetség kovácsolódott közöttünk, pedig eleinte még ő is orrolt rám.
Aztán amikor bizonyítottam, elnyertem a barátságát, és a bizalmát, és már nem voltak többé titkok közöttünk. - Ha megmutatnám, ki ő, bántanád?
Az Atyámat csak nem... hogy lehet az, hogy ő, aki egykoron olyan tartással állt a Mennyben, most ilyen vérengző fenevad lett? Mi okozott benne ekkora kárt?
Atyám, kell lennie számára visszaútnak, ugye nem akarod őt is a pokolba küldeni? A családomat akartam visszakapni.
Egytől egyig, Nagyapussal az élen.
Az egész életemet mutatam meg neki, de egyet mindneképp kiemeltem.

Szokás szerint sírtam az árvaházban, az ablakban, mert hiába vártam ott szinte egész nap, nem jött értem senki. Pedig én rá vártam csakis, az édesapámra. Hogy egyszer felbukkan, és elvisz magával, és nem kell többé egyedül lennem.
- Miért sírsz, Sophia drágám? - jött oda hozzám Agatha, a kedvenc nevelőnőm. Kora ellenére mindig mosolygós volt és derűlátó, és mindig volt egy frappáns igeverse szinte minden szituációra.
- Ma sem jött el.
- Angyalkám, nézz a keresztre - mutatott a fehérre mázolt falon lévő feszületre, engem meg az ölébe kapott, felemelt, hogy jobban rálássak. - Ő a te valódi Atyád, és ő sosem hagy el téged.
- Te nem hiszed azt, amit mondanak?- faggattam szipogva.
- Nem, cseppet sem.
- De há az angyalok minket okolnak - mindenki ezt mondta. Hogy miattunk történt minden, miattunk, az emberek miatt.
- Mert elkeseredettek, mint te. Most jól figyelj, kicsi Sophia: ahol vannak a kincseid, ott van a te szíved is. Ha valahányszor hiányzik, csak nézz a keresztre. És ne ítéld el őket. gondolj bel, nekik is legalább annyira hiányzik a Teremtőjük, mint nekik az apukájuk. te is sokmindent kitalálsz bizonyára, hogy miért nem jön el érted, ugye?
- Mert... mert nem szeret?
- Na, látod. Kár, hogy a városban ezt a nézetet nem lenne szabad nagyon hangoztatnom, de így talán megérted a helyzetüket.


Fontosnak éreztem, hogy ezt lássa Gabriel is. Nem sok, de nekem mindennél fontosabb volt ez a momentum, s bár közelében sem voltam a tökéletesnek, még viselkedésben sem, de ezt tartottam mércémnek. A nevelőnő olyasmit ültetett el bennem, ami mélyen gyökerezett a szívemben. - Ha hiányzik, csak nézz körül. Annyi mindenben meg lehet őt látni. Te miért nem látod? Elhiszem, hogy jót akarsz, de az Úrnak igaza van. Neki mindig igaza van.
Ha mégse, kövesd a b) szabályt, az Úrnak mindig igaza van, és az lesz, amit ő eltervezett.
Ó, Atyám, add, hogy túléljem a nagy szám!

Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Hétf. Okt. 09, 2017 5:23 pm írtam neked utoljára


Isteni kinyilatkoztatás

Mielőtt még Shopia válaszolhatna, vagy bármi egyebet csinálhatna a kézfogáson kívül, elméjét védő fény fogja körbe. Gabriel fejében pedig a jól ismert hang csendül szelíden.
- Fiam, a lány igazat mondd! Az üzenet így hangzott: A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Bátyádnak szántam, Mihálynak, de a lány bajba került útközben. Kérlek, segíts neki! Ne ítéld el testvéreid, ne ítélkezz senki felett, hogy ne ítéltess. Sose feledd mit tanítottam neked!
Bár a védőburok most megszűnik, Gabrielnek még néhány képsort kell végignéznie, amikor is elvesztette azt, amit most mindenki keres. Aztán egy mély sötét víz kellős közepén találja magát, különböző színű, méretű és formájú halrajok úszkálnak benne, de maga a láthatósági távolság nagyon csekély, mert az üledék felkavarodott az aljáról. Nem tudni milyen mély, nem tudni tenger, tó, vagy folyó-e. A képsorok megszűnnek, a hang nem csendül fel többé és zavartalanul folytathatja amit abbahagyott előtte.


Hétf. Okt. 09, 2017 12:15 am írtam neked utoljára


you are terribly lost, my dear
Sophia && Gabriel
dysfunctional • • credit:

Kezdem úgy érezni, hogy két választásom van: vagy nyugalmat és türelmet erőltetek magamra, kiirtva belsőmből az indulatokat, vagy egyszerűen kitöröm a nyakát, nem lesz vele több gondom, és mehetek a dolgomra. Egy részem nagyon húz az utóbbi felé, de még mindig nem sok információt szedtem ki belőle, továbbra sem tudom, kinek a lánya, így hát nem szeretnék elhamarkodottan dönteni.
- Meg kell hallgatnom? - vonom fel a szemöldökeimet a szavait hallva, de a kérdés immár higgadtan, kimérten csendül. - Mást sem teszek, csak hallgatlak téged már percek óta, hallgatom, ahogy prédikálsz nekem sületlenségeket, hallgatom a kioktatásodat – ingatom a fejemet, és visszafojtok egy gúnyos horkantást. - Nem mintha érdekelne a véleményed, de mielőtt ítélkezel, mi lenne, ha belegondolnál, hogy udvariasan fogadtalak, te pedig első perctől csak halandzsázol és tiszteletlen vagy? - Hálásnak kellene lennie, amiért még mindig életben van, és a saját nyelvét kordában tartania, ahelyett, hogy az én viselkedésemmel foglalkozik.
- Legyen, megmutathatod, amit akarsz, de előbb én mutatnék neked valamit – közlöm vele, és két oldalt megfogva az arcát a szemeibe nézek, majd már láthatja is a fejében a felvillanó képeket arról a napról, amikor a vezetésemmel az angyalok leözönlöttek a földre. Láthatja, a borzalmat, amint megannyi élet veszett oda, ahogy városokat pusztítottunk el szinte pillanatok alatt, a rengeteg halált, amelyekből sokakért én egyedül voltam a felelős. Akarom, hogy lássa azt a terrort, hogy mikre vagyok képes, hogy lássa, milyen vagyok, hogy ne legyenek kétségei, bármit megtehetek vele gondolkodás és lelkiismeret-furdalás nélkül. Annyiféle módon árthatnék neki, személyesen, csupán egyetlen mozdulattal, vagy a követőim által. El sem tudja képzelni. Nem hat meg, hogy bácsikámnak szólít, nem hat meg a folytonos csacsogás. Úgy gondolom, talán bánthatnám fizikálisan is, de miért tenném? Hisz épp most szüntettem meg a fájdalmát, ismerheti már a kínt, amit a teste érezhet, de nem az a legszörnyűbb, amit tapasztalhat. Ha meg akarom leckéztetni, az igazi, lelki fájdalmat kell megmutatnom. Elég csak egy kis ízelítő belőle. Amint a képsorok végére érek, azokat az arcokat mutatom neki, amelyeket korábban a fejében láttam, kezdve Zachriellel. Láthatja, amint a szerettei hasonló sorsra jutnak, mint az összes többi áldozatom, angyalok és emberek egyaránt. Vérbe fagyva, kicsavart végtagokkal, a kardom pengéje által átszúrt szívvel, vagy az angyalaim által levadászva. Úgy vélem, mindezt látni, belegondolni, hogy elveszíthet mindenkit, akivel törődött, rosszabb, mintha fizikailag kínoznám.
- Legyél tisztában vele, hogy én nem egy kedves nagybácsi vagyok, akivel kellemesen elcseveghetsz, és ez nem egy ismerkedős délután. Nem érdekel a sorsod, sem a társaidé, sem a többi emberé, de talán már a sajátom sem. Hiszek a saját küldetésemben, és nem egy ilyen szemtelen kislány fog eltéríteni tőle, aki nem tud lakatot tenni a szájára. - Kihúzom magam a székemben, majd felé nyújtom a kezem, hogy megfoghassa, amíg a gondolatait kitárja felém.
- Na most megmutathatod, amit mutatni akarsz. Kezdheted azzal, hogy ki az angyali felmenőd, és hogy miért gondolod úgy, hogy jogod van beszélni Atyám nevében. - Talán tényleg van valami fontos mondanivalója, adok neki egy esélyt, hogy az ő módszerével csináljuk. Közben tényleg érdekelne az is, melyik testvérem teremtette őt. A vonásai valahonnan ismerősek első perctől, így talán olyan lesz, akit jól ismerek személyesen is, és mivel megemlítette, hogy nyomozott az apja után, tudnia kell, ki ő.


Sophia Nadine Haynes
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
23

Vas. Okt. 08, 2017 2:00 pm írtam neked utoljára


Gabriel&Sophia
//Valamiért egyhuzamban a keresztapa c. film jut az eszembe Very Happy //

- Pedig sokan számítanak rád is, elhiheted. Nehogy azt gondold, hogy megfélemlítesz. Sok vesztenivalóm úgy sincsen. Isten akarata érvényesül, a mienkkel szemben. – sokkal inkább tűnt érdekesnek, mint félelmetesnek, noha abban igaza volt, hogy a számat néha mérsékelhettem volna. Sajnálom, nem tehetek arról, hogy őszinteségre neveltek az árvaházban. A társalgásunk, hogy úgy mondjam, igen érdekes irányt vett, de hát számíthattam erre az egykori hírnöktől. Sajnáltam, hogy a diplomáciai tehetségét, érzékét teljesen a sutba dobta, és azt is, hogy ennyire makacsul viselkedett. Most már értettem, honnét az én viselkedésem egy része. Apa, apa… remélem, ha nekem családom lesz, én nem követem majd el ugyanezen hibákat. Pedig nagy az esélye, különösen, hogy eredendően esendő vagyok, legmélyebb bánatomra.
- Talán ha hagynád, hogy megmutassam, könnyebben dűlőre juthatnánk. Én nem akarok neked rosszat, és az életben nem ártottam neked. Mire ez a nagy gyűlölködés? Akármennyire vagy udvarias, attól még méltatlanul viselkedsz, csupán árnya vagy régi önmagadnak. Hitben neveltek, az összes fennmaradt iratot átnéztem rólatok, mikor atyám után kutattam. Szintén szögezzük le: nem áll szándékomban részt venni a perpatvarban, bácsikáim – talán messzire mentem, de egyszerűen a szavaival kihozta belőlem az indulataimat. Nehéz együttműködni egy olyan diktátorral, aki nem hajlandó odafigyelni. Tulajdonképpen nem is érdekli, amit tudok, akkor minek kérdez?
- Utoljára két napja, mielőtt történt az a kis baki a légörvénnyel. Nem mondanám ismerősöknek őket. Alig néhánnyal, de semmit sem tudok róluk, és velük sem San Franciscóban találkoztam. – Zacrielen kívül még Raguel, Phanuel, és az apám tartozott ebbe a körbe, de az ő nevét nem fogom elárulni neki. A hűségemet nem tagadom meg, hisz: Isten parancsolta, hogy tiszteljem az őseimet. A legnagyobb fokú tiszteletlenség lenne iránta, ha Gabriel kezére adnám őket. Félek, sokat kell még csiszolnunk a kettőnk közti kommunikáción, ha eredményt akarunk.
- Tudod, én teljesen többre tartottalak annál, mint amilyennek most megismertelek. Nem gondoltam volna rólad még legvadabb álmaimban sem, hogy ennyire elhagyod magad. Ha még tovább folytatod ezt, egy bácsikám sorsára is juthatsz, de az Úr óvjon téged ettől. És többet tudok annál, mint amit gondolsz, hogy tudhatok. Ha azt akarod, hogy valaki válaszoljon is neked, meg kell hallgatnod. De ha nem, nem. Akár közölhettem is Vele, hogy nem érdekel téged, hogy ő mit szól.
Mi ütött belém? Ezt az üzenetet Mihálynak kellett volna átadnom, és mégis Gabrielnél kötött ki. Elment volna a maradék józan eszem is? Pedig csak abban bízom, hogy az Úr segít élve kikeverednem ebből az egészből, é úgy, hogy lehetőleg más se nagyon sérüljön. Mégis csak a nagybátyámról volt szó, akármennyire nem szívleltem így, a szemtől szembeni találkozással sem.


Szomb. Okt. 07, 2017 12:09 am írtam neked utoljára


you are terribly lost, my dear
Sophia && Gabriel
dysfunctional • • credit:

Nem tudom, honnan veszi ez a lány a bátorságot, hogy így beszéljem velem. Sok más fajtársa, féllények és egyszerű emberek egyaránt, még csak rám nézni sem mernének a helyében, és a fecsegést visszaszorítanák a lehető legszükségesebbekre, ő azonban kéretlen tanácsokkal lát el, és valamiért azt képzeli, érdekel a véleménye mindarról, amit a szememre vet. Még hogy megijesztettem valakit! Nahát!
- Nem csupán egy valakit. Nagyon sok valakit. Embereket, angyalokat és hozzád hasonlókat is. Megteszem most is nap, mint nap, efelől ne legyen kétséged. - Jelentem ki szárazon, csak hogy biztos lehessen benne, ezzel nálam nem fog célt érni. Nem is értem, mit akar? Egyedül hagytam valakit az emberek között? És? Mintha a mi fajtánknak nem lenne elég ereje bármi ilyenből kivágni magát! Én nem vagyok senkinek a pesztrája, nem fogom a kezüket, és kísérgetem őket. A vezetőjük vagyok, az angyalok pedig követnek, és ha mégsem teszik, az az ő bajuk. Akik mögém sorakoznak, azokért kiállok, akik viszont nem, azoknak valóban lehet tőlem félnivalója, és ezzel a legtöbbjük tisztában is van. Akárhogy is, sok minden elmondható rólam, de a sajátjaimat soha nem szoktam ok nélkül magukra hagyni, így ez nem fogja nyomni a lelkiismeretemet. Azt sem értem, hogy jön ő ahhoz, hogy az én érzésemet kommentálja, vagy miért beszél úgy Atyánkról, mintha tudna valamit – mert feltételezem, hogy Őrá utalt – , az meg egyszerűen nevetséges, hogy a nagybátyjának nevez. Bár az angyalok valóban a testvéreim, de valódi, közeli kapcsolatban csak a többi elsővel, az arkokkal állok, és ha csak nem azok valamelyikének csemetéje Sophia, amit erősen kétlek, ő ugyanúgy senkim, mint bármelyik másik nephilim. Egyébként sem kimondottam szívlelem a fajtáját, nem tartom helyesnek, hogy a testvéreim halandókkal párosodjanak, és ha arra kerül a sor, ugyanolyan könnyed közömbösséggel veszem életüket, mint akármelyik emberét. Ark-testvéreim esetleges utódjainak is csak az irántuk érzett tiszteletből és szeretetből kegyelmeznék, azonban odáig egyikkel sem merészkednék, hogy a rokonaimnak nevezzem őket.
A kéretlen véleménynyilvánítása után azonban Sophia végre összeszedi magát annyira, hogy értelmes választ adjon a kérdéseimre. Mi tagadás, enyhén szánalmas a meséje, de ezzel most nem foglalkozom. A ködös megjegyzései, „üzenete”, ahogy ő nevezi, viszont már kezd bosszantani. Úgy beszél, mintha személyesen ismerné Urunkat, és olyan dolgokat tudna róla, amiket mi nem. Hogy jön ahhoz ez a kis senki, hogy ilyen kijelentéseket tegyen?!
- Mit tudsz te arról, hogy hogyan érez Atyánk? Mi jogon beszélsz a nevében?! - Mennydörgök felháborodva. - És mit tudhatsz te arról, hogy én milyen vagyok? Nem ismersz, féllény, semmit nem tudsz rólam, és szögezzük le, nem vagyok kíváncsi a véleményedre – közlöm vele keserű bosszúsággal átitatott hangon, mégis elég halkan és nyugodtan ahhoz, hogy az összhatás veszélyesen hangozzon. Nem magamról akarok elcsevegni vele, csak az érdekel, mik a céljai, mi a kapcsolata Mihály seregével, és miért éppen a közelben akart gyakorolni.
- Mikor jártál utoljára San Franciscoban, és meddig tartózkodtál ott? Biztosan vannak angyal ismerőseid. Tudni akarom a nevüket – teszem még hozzá, mert nyilvánvalóan nem Zachriel az egyetlen, akivel valaha beszélt.
- És utoljára figyelmeztetlek: csak arra válaszolj, amit kérdezek, a többit tartsd meg magadnak, máskülönben hamar megismerheted a kevésbé udvarias oldalamat is! - A felszólításomat egy kisebb energialökés kíséri, ami a visszatartott indulataimból fakad, és bár egyéb hatása nincsen, de a mögöttem lézengő angyalok soraiban nyugtalan mozgolódás suhan végig.


Sophia Nadine Haynes
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
23

Vas. Szept. 24, 2017 5:40 pm írtam neked utoljára


Gabriel&Sophia


Gabriel egyáltalán nem olyan, hogy félnem kelljen tőle, noha Zach kellően félelmetes, horrorisztikus képe festett róla. Talán azért, mert nem bocsátotta még meg Gabrielnek a vélt árulást. Pedig talán nem is árult el minket. Az én fajom az, amelyik nem erre a világra való. Csak meg akartam mutatni, hogy Zachet mennyire bántja, amiért mindent felborított, és őt meg ott hagyta a francba. Talán egyszer sikerül helyre hozni a dolgokat, és megbocsátás történik, talán lesz valami jó is abban, hogy megszülettem.
- Ha én nem is, te viszont megijesztettél valakit, aki egykoron számított rád. És te egyedül hagytad az emberek között, ahol nincs biztonságban – ezt el kellett mondanom neki. Szerettem Zachet, és nem akartam, hogy ott lógjon a levegőben ez az ügy, lezáratlanul, ha már én úgyis itt voltam.
- Gúnyod hiába, félsz. Mind félünk valamitől, és itt te is az érzések börtönébe estél. De ő nem ment el – bátor és merész kijelentés, és elég okos, hogy tudja, az ő alatt kit értettem. – Nincs veszve semmi, nagybátyám.
Hagytam, hogy Gabriel lássa a gondolataimat, az összes emlékemet. A templomit is, amit szívembe zártam, és most már magabiztosabban imádkoztam, mert éreztem, hogy hallja, és tud mindenről. Talán erről is. Remélem, ha egyszer helyre állítja a rendet, nem fogja a nagybátyámat bántani. Csak jót akart.
- Köszönöm – hálásan biccentettem, amint elmúlt a fájdalom. Mozgatni ugyan nem tudtam, de legalább nem zavart be a szervezettem vészriasztása. – Így sokkal könnyebb, igen. Sorban kezdem: nem akartam a város felé repülni. Elkapott egy csúnya légörvény, és itt tett le. Sajnos nem repülök olyan jól, mint szeretnék. Még nem láttam Mihályt, noha jártam San Franciscóban. Nem sikerült eljutnom hozzá, úgyhogy neked adom át az üzenetet, mert szerintem rád éppúgy érvényes. A Pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve. – valakinek csak el kell jusson, még ha kicsit arrébb is ment párral a célhely, de ha őt nem találtam, hát akkor a másik félhez legalább eljuttatom. Csak vajon el fogja-e hinni a valóságot, hogy tényleg Istentől származott az üzenetem? Én hittem benne, hogy a hang az övé volt, bár arcot nem láttam, de ő talán felismeri a szívünknek oly kedvest.
Kényelmesebb és jobb volt ezen a széken ülve beszélgetni vele. – Te nem vagy olyan rémes, mint mondják rólad. Nem vagy te rossz angyal. Csak Istent akarod vissza, ahogy mindannyian. Miért is veszekedtek ti Mihállyal? Nem értem okát. Testvérek vagytok, az Úr szerelmére. Azt hiszitek, ez nem bántja őt? Már értem, mit akart Ő mondani mindezzel. A jóakaratotokkal Önön poklotokat építitek éppen. Mind a ketten.
Hogy miért vagyok én ilyen őszinte… és bárcsak be tudnám fogni a számat. Uram, komolyan segíts meg, mert ha azt szeretnéd, hogy tényleg célba érjek az igazi címzetthez, sürgős beavatkozás kell. Ha nem leszek elég óvatos, itt még vér fog folyni. És azaz enyém lesz. Csak apám arcát meg ne lássa.


Vas. Szept. 24, 2017 4:22 pm írtam neked utoljára


you are terribly lost, my dear
Sophia && Gabriel
dysfunctional • • credit:

A jobbik oldalamat engedem előtérbe helyezni, mert úgy gondolom, nincs értelme erőszakkal nyitni. Nem szívlelem a halandókat, ez bizony köztudott, legyen szó emberekről, félvérekről vagy nephilimekről. Évek óta egyedüli célom már csupán, hogy megszabaduljak tőlük, és ez nem valami személyes bosszú, nem is azért vadászok rájuk, mert gyűlölném őket, egyszerűen hiszek benne, hogy a közjót szolgálom ezzel. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem vagyok egy érzéketlen gyilkológép... hacsak nem arra van szükség. Én legalábbis nem érzem magam annak, de valószínűleg azok, akik a kardom rossz felén találják magukat, okkal gondolnak szörnyetegnek. Magamhoz mérten udvariasan és türelemmel fogadom a jövevényt, mert reménykedek benne, hogy ez hamarabb vezet eredményre, ám a leányzó céltalannak és értelmetlennek tűnő fecsegése nem igazán van ínyemre. Bizonyára vannak olyanok, akik szemében az efféle viselkedés bájosnak tűnhet, az ártatlannak nevezhető tekintetével, ahogy a beszélgetést nyitja, de számomra mindez csak bosszantó időhúzásnak tűnik.
- Hogy megijesztettél volna? - Erre a kijelentésre azonban kénytelen vagyok felnevetni, bár ez a nevetés rövidke és gunyoros. Közben egy kis mozgolódás támad mögöttem, aminek eredményeként meg is érkezik a kért szék. Kényelmes, puha, karfával ellátott. Bár ha jól sejtem, mindez nem segít a vendégünk törött szárnyán. Felállok, közelebb sétálok, és körüljárom a lányt, hogy szemügyre vehessem a sérüléseit. Éppen ismét szembe kerülök vele, immár fölé magasodva, amikor elhangzik a kérdésbe foglalt kérése, és a nemtetszés azonnal kiül az arcomra. Ez az átka annak, hogy Mihály és a pártfogoltjai a szárnyaik alá vették az embereket, ráadásul együtt is élnek velük. A halandók többet tudnak a képességeinkről, azoknak előnyeiről, hátrányairól és határairól, mint kellene. Ha úgy akarnám, kutakodhatnék a lány fejében, de elég csak egy kicsit belehallgatnom, hogy megállapíthassam, odabenn is legalább akkora a káosz, mint amit a szavai tükröznek. Repülés, meg légáramlat, és újra és újra egy ismerős arc, egykori harcosom, Zachriel képe bukkan fel. Engem mindez jelenleg egyáltalán nem érdekel.
Megérintem inkább Sophia arcát, és az érintésem nyomán némi melegséget érezhet, majd abban a pillanatban szertefoszlik minden fájdalom, ami eddig őt kínozta. Nem, nem gyógyítottam meg, ahhoz a szárnyaim olaja vagy hamuja szükségeltetik, és azt nem osztogatom csak úgy bárkinek. Ez pusztán egy játék az elméjével, a valóságérzetével, a fájdalomreceptorait befolyásolom.
- Talán így könnyebben tudsz válaszolni a kérdéseimre, de figyelmeztetlek, ahogy megfosztottalak a kíntól, ugyanúgy vissza is tudom adni azt. Na fussunk neki még egyszer: mit keresel itt? A város fölé akartál repülni? Mihály küldött, hogy kémkedj? - Nem örülök neki, hogy épp most, a munkálatok megkezdésénél lett egy leselkedőnk. Egyelőre mégis továbbra is türelmes maradok, és még át is segítem Sophiát a kényelmesebb székbe, a régit pedig, miután egy érintésemmel feljavítom, hogy olyan legyen, mint új korába, én magam foglalom el, vele szemben.


Sophia Nadine Haynes
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
23

Vas. Szept. 24, 2017 1:36 pm írtam neked utoljára


Gabriel&Sophia

Az egy dolog, hogy leparancsoltak egy székre, de valahogy a törött szárnyam mintha senkit se érdekelt volna. Pedig akárhogy szerettem volna elrejteni, már az első könnyem is előbuggyantak. Féltem, hogy elbukom. Féltem, hogy most vége, és az olyannyira szeretett Zachem újra összetörik, mert megint elveszít valakit, aki számított neki. És abból a négyből most mi ketten néztünk farkasszemet.
Első meglátásra azonban pozitív csalódásnak bizonyult Gabriel, az udvarias stílusában. Nem követelőzött, még csak nem is bántott. Pedig egy átlagbűnöző már rég leosztott volna minimum két pofont, vagy többet is akár.
Zach eddig még sose mutatta meg az emlékét Gabrielről, pedig régen alatta is szolgált, amíg be nem következett a második apokalipszis-háború.
Csinos, már ha lehet ilyen értelemben beszélni, hogy férfi szépség. Öltözetéből kivéve azt a következtetést vontam le, hogy nagyon is ad magára, érezteti a hatalmát, hogy ki is ő.  Az elvárásom másodszor is csődöt mondott, mert nem fölém tornyosulva vallatott, hanem egy vonalba került az arcunk, ami meglepett.

Gabriel kész meglepetés-tárház. Sorra döntötte meg a belém nevelt képzeteket, hogy milyen is ő igazából. Bár nagyon nem volt szükséges, hiszen emlékeztettem magam arra, hogy valójában ő sem egy gonosz alak. Csak el van keseredve, mert azt hiszi, Isten eltávozott közülünk, pedig ez nem igaz.
- Szia. Én Sophia vagyok. – köszöntem egy mosolyt erőltetve az arcomra, hogy legalább látsszon meg rajtam az angyali származásom, ne hozzak szégyent apám fejére udvariasság, illem terén. - Szóval így nézel ki. Köszönöm a kedvességed.
A kérdése nem ért váratlanul. Lesütöttem a szemeimet, szégyelltem még előtte is, hogy képtelen voltam egy normális kanyart bevenni anélkül, hogy komoly légáramlatok, légörvények el ne kaptak volna. Pedig már hét éve, hogy szárnyakat kaptam. – Ne haragudj, ha megijesztettelek volna. Nekem eszemben sincs harcolni. Még repülni sem tudok, eltört a szárnyam is, nem tudom megmozdítani. Elkapott egy csúnya légáramlat, aztán légörvény lett belőle.
Haza akartam jutni Zach-hez. Habár… hol volt énnekem olyanom, hogy haza? Hiszen sosem volt saját otthonom. Mindig vándoroltam, a helyemet keresve. Ezért nem szerettem soha, ha a Tudd, hol a helyed – kezdetű párbeszéd megütötte valahol a fülem.
Ezért is szerepelt a terveim között, hogy visszaadom az angyaloknak, amit elveszettnek hisznek. Csak még azt nem tudom, hogyan. Egyből az Úr szavai jutottak eszembe: A Pokolra vezető út is jóakarattal van kikövezve.
Vajon nem ilyen terv-e az enyém is? Miért ment el egyáltalán? Miért hagyta, hogy kétségbe essenek a rokonaim? Azt hiszem, összezavarodtam.
- Olvasnál, kérlek, a fejemben? Nehezemre esik így a beszéd – kérlelő pillantást vetettem rá, s reméltem, hogy megkönyörül rajtam.


Vas. Szept. 24, 2017 12:53 pm írtam neked utoljára


you are terribly lost, my dear
Sophia && Gabriel
psycho • • credit:

Nem terveztem a mai napon az angyalokat és embereket érintő ügyes-bajos témákkal foglalkozni, mert jelenleg kizárólag arra akarok inkább összpontosítani, hogy a megfelelő munkaerőt összetoborozzam a terveim megvalósításához. A mai napon. Milyen érdekes ilyen szavakat használni a mi esetünkben, nem igaz? Nem rég még úgy múltak el felettünk évezredek, hogy nem is igazán kellett törődnünk a percek és az évszázadok közötti különbségekkel, hiszen ránk nem túlságosan van kihatással az idő múlása, halhatatlanok vagyok, a testünk örök, ahogy a küldetésünk is az volt, és Atyánkhoz való viszonyunk, a hűségünk és szeretetünk, és az ő közelsége, amely mindent tökéletessé tett. Az ő távoztával azonban, és azzal, hogy lesereglettünk a földre, mostanra pedig konkrétan ide kényszerültünk, hála az égi kapu bezáródásának, megtapasztalhatjuk nap mint nap a jelentőségét annak, ahogy a Föld önmaga, illetve a Nap körül kering. Mindennek súlya van, a tetteinknek, a szavainknak, a jövő pedig új értelmet kapott. Főleg most, hogy a Sötétség megmutatkozott, és felfedte jelenlétét. Lucifer még annyira sem volt képes, hogy megfelelő módon elzárja őt, és eldobja a kulcsot, most pedig mindannyian ki vagyunk téve Atyánk szeszélyes testvérének kénye-kedvének. Legalábbis addig, amíg fel nem vesszük vele is a harcot. Ám az, hogy ő itt van, istenünk pedig még mindig nem tért vissza, ráébresztett arra, hogy a küldetésem sokkal több annál, mint amit eredetileg hittem. Messzebbre kell terveznem, ahhoz pedig, hogy jobban átlássam a képet, lépnem kell egyet hátra.
Ahogy mondtam, az építkezések megkezdésére akartam ma koncentrálni, de ahogy sok minden más nem a megszokott módon alakul ezen a földi síkon, úgy a legegyszerűbb tervek megvalósítása is könnyedén ütközhet apró akadályokba. Épp megérkezem Las Vegas nyugati felébe, hogy szemügyre vegyem a kijelölt területet, amikor egy hírnök érkezik elém azzal a kijelentéssel, hogy nephilimet találtak a város határában, és egyelőre nem tudni, mit keresett ott. Mivel a közelmúlt történéseinek következményeképpen a Mihállyal folytatott huzavonánkba is hamarosan változás állhat be, engem is igencsak érdekel a jövevény itt létének oka. Úgy döntök hát, hogy én magam fogom kikérdezni az illetőt. A kísérővel az oldalamon megyek át az elhagyott raktárházba, ahol a lányt már leparancsolták egy régi, rozoga székre.
- Üdvözöllek – lépek közelebb, és a belőlem áradó súlyos energiák jól érzékelhetően megtöltik a teret. - Gabriel vagyok – mutatkozom be, csak hogy tisztában legyen vele, kivel is van dolga. - Lennél olyan kedves, és elmondanád nekem, hogy ki vagy, és mit kerestél itt, a környéken? - szegezem neki a kérdésemet a magam komor, hideg stílusában, mégis már-már udvarias hangnemben, miközben elé ereszkedem, hogy szinte egy vonalban legyen az arcunk.
- Valaki hozhatna a vendégünknek valami kényelmesebb ülőalkalmatosságot – fordulok félig a mögöttem felsorakozottak felé a felszólító kijelentésemmel.


Sophia Nadine Haynes
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
23

Vas. Szept. 24, 2017 12:14 pm írtam neked utoljára


Gabriel&Sophia

Ha a bénázásnak van bajnoka, az csakis kizárólag én lehettem. Ennek bizony lesznek következményei, és garantáltan megkapom a magamét, amiért túl messzire mentem. Köztes, semleges területen gyakoroltam a repülést, amíg Zach intézte a dolgokat a rászorulókkal, osztotta az élelmiszereket és ruhákat, amiket vittünk. Jóval a felhők felett repültem, amikor egy csúnya, erős, gonosz légáramlat elsodort Las Vegas határába, pedig valamiért külön kikötötték nekem, hogy kerüljem messzire a területet.
Nos, erről ennyit. Ha valami szabályt nekem kikötnek, hogy így csináljam, garantáltan nem sikerülhetett. Nem tudom, ki felelős a sorozatos balszerencsémért, de garantáltan meg fogom mondani az illetőnek, hogy nincs humorérzéke, mert nem igen nevetek a viccein, ha ezt annak szánta.
Csúnyát zuhantam, ismételten, a szárnyamat lehet, eltörtem az eséskor, elég nagyot puffantam. Ez talán még annak is fájhatott, aki látta, és becitált. Kivételesen örültem, hogy felnyaláboltak.
- Ugye nem nekem kell a saját lábamon mennem? – nyöszörögtem. Kegyetlenül fájt a szárnyam, és meg se bírtam mozdítani, pedig aprócska kísérletet tettem rá, hogy segítsem az egyensúlyozást. Egy tapodtat se mozdult, úgyhogy ja, valószínű eltörhetett a bal.
Semmi vész, amúgy is kétbalszárnyas voltam.
- Egyébként is vittünk volna, hogy megakadályozzuk a szökésed.
- Törött szárnnyal nem valószínű, hogy ilyesmire vetemednék, de jó, felőlem.
- Túlságosan nagy a szád, angyal – a szemem forgattam erre. Szóval még arra se vette a fáradtságot ez a hatos-fogat, hogy olvassanak a fejemben. Szuper. Gabriel, Gabriel, ideje lenne leváltani őket, így nem lesz ennek jó vége…
- Őszinteségnek hívják ezt. Mellesleg nem angyal vagyok.
- Hát akkor?
- Egek, ti komolyan nem használjátok a képességeteket? Minek van akkor? Nephilim vagyok.
- Egyel több ok, hogy elé vigyünk akkor.
- Ki elé? – csak ne Gabriel legyen, csak ne ő…
- Gabrielhez – hogy az a… nekem miért nincs soha szerencsém? Örököltem egyáltalán valami értelmeset és használhatót is apámtól a szárnyaimon, meg a felismerőkémen kívül? Remélem, igen.
Hogy örültem, hogy vittek. Legalább a két lábam nem érte a talajt, és így nem fájt. Ilyenkor mit nem adtam volna azért, hogy olyan gyorsan gyógyulhassak, mint angyali rokonaim. Vajon milyen lehet Gabriel? Tényleg olyan zord, kegyetlen, mint amilyennek állítják? Már a felvetés is nevetséges, hogy Mihály engem kémnek alkalmazzon. Fel sem érek hozzájuk. A firkáláson kívül más tehetségem nincs is.
Hát, nézzük a dolgok jó oldalát: ha már itt vagyok, legalább van pár hordár is, akik cipelnek. Legalább az megnyugtat, hogy nem csak én vagyok ilyen tehetetlen. Talán túlzottan is rosszul láttam magamat, de képtelen voltam máshogy gondolni magamra, mert folyton menekülnöm, rejtőznöm kellett annak okán, hogy nephilimnek születtem. Nephilimnek. És ezek a tökéletlenek még egy Nephilimet sem ismernek fel… Istenem, segíts meg!
Az egyetlenek, akik ténylegesen elfogadtak, azok Isten, az apám, és Zachriel voltak.

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Ápr. 02, 2017 8:23 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 12, 2017 2:52 pm írtam neked utoljára


To: Gabriel
When one door closes, an other one opens..



A sötétség erdejében jártan, s árnyképként végig vonulva, nos csak egy homálya vagyok egykori önmagamnak. A színtiszta, a fenséges, és a fénnyel teli énemnek, tova tűnő másává váltam. Minden szó, amely az ajkaimat elhagyja, s minden lépés, amellyel előrébb kerülök a célom felé, csupán csak a fekete lepel mögé vezető útszakasz. Azt hiszem, miszerint végleg elvesztem és az elfeledettség részéve lettem. A glória lehullt, hamvaira omlott, és a szárnyak eltipródtak, éjfekete sötétségbe burkolózva. A tökéletes mintakatona immáron elbukott a személyemben. Talán, ezért is rendelkezhettek némi szabadsággal, amellyel élve, nos egészen más szemszögből tekinthettek mindenre; magára a történtekre. Tudtad, hogy mindannyian egykoron ugyanolyanok voltunk? Egyformán bábok, és alárendelt hűséges szolgák -, katonák? Hitted volna, hogy az emberi érzelmek töménytelen kellege, befolyásolhat egy hozzám hasonlót? Mert én nem, abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy milyenféle indulatok kavarognak bennem -, dühös voltam. Rendkívüli módon haragot éreztem, amely végül elszunnyadt, és a megvetésbe torkollott át, amit a kis pornak való egyedek irányába nyújtok. Gyűlöltem, hogy atyánk előnyben részesítette az ócska halandóit, mintsem minket, és utáltam, amikor huszonöt évvel ezelőtt káoszt okozva, se szó, sőt se beszéd nélkül, eltűnt. Még a legtisztábban hívő ember sem tudná elképzelni azt, hogy akkor és ott mit éltünk meg! Én magam csalódottságot, s némi módon megvetést. Belátva mostan pedig; az embereket okolom mindenért. Elvették tőlünk az Urat, és elkergették a szánalmas jellemükkel. Most komolyan kérdem, kérlek, az ilyenek tényleg érdemelnek újabb lehetőséget?
- Te sem vagy másabb a fajtársaidnál.. - Vágom neki a kedves vadászt, a közeli falnak. - ..fenyegetőzöl, megzsarolsz, és azt merted feltételezni, hogy engem csak úgy kivégezhetsz, te nyomorult! - Rántom el, ahogy újból a falnak vágom őt. - Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok? Hozzád képest több, te kis senki! - Húzom magammal a ruhájától fogva, ahogy bevezetem az elhagyatott raktár épületébe. - Most pedig, drága kis porlandó.. - Beszélek tiszta megvetéssel a hangomban. - ..elárulod nekem szépen, hogy hol is van a többi társad! Megmondod e szent pillanatban, merre bújtak el, mert megfogtok mindannyian ezért fizetni! Mégis hogyan voltatok képesek rám kezet emelni? - Elengedve a földhöz vágom, ahogy idegesen lépek tőle hátrébb. - Beszélj már! - Ordítok rá szokatlanul, ahogy végül megrázom a fejemet. Nevetésben török ki, miközben a hajamba túrok. Igazából sosem képzeltem el ezt a szituációt, annyi évvel ezelőtt nem volt alkalmunk akármikor a földre lépni, és azt csinálni büntetlenül, amit akarunk, míg most... most körülöttünk rengeteg káosz uralkodik. Testvérek hullanak el, buknak meg, vagy épp fordulnak egymás ellen. Itt az én példám.. az én tökéletes szituációm! Isten angyalaként sosem képzeltem volna, hogy kezet emelek egy halandóra, hogy.. hogy idáig juthatok.
Mélyen szívom magamba a haszontalan levegőt, ahogy elcsendesülök, és finoman lépek közelebb felé. - Kérlek.. - Nézek rá komolyan, szomorkás szemekkel. - ..nem akarjuk ezt, ugye? Te se, és én sem! Csak békét akarunk, egy jobb helyet, ahol az Istenünk újra megjelenik, és nem éppen sátorfát bont. - Hízelgő, ócska kis hazug szavak, amellyel őt kecsegtettem, míg a lelke ennek a szerencsétlen egyednek egy pillanatig tán', hisz is benne. - Én segíthettek neked, ígérem. Csak mond el, merre vagytok, és haza viszlek. Vissza a szeretteidhez, ahová tartózol. - Suttogom, ahogy segítek neki felállni, ám az átverésben, nos nem csak én jeleskedem, ugyanis elcsórja tőlem az angyalpengét. Hirtelen szúrja a vállamba, ahogy éktelenül rideg pillantással illetem, és míg futni kezd, én egyszerűen húzom ki magamból, hogy aztán lassú léptekkel, és egy ördögi nézés keretében a nyomába szegődjek.
- Nem menekülhetsz sehova! Lassú vagy, és sebesült... - Szólalok meg fennhangon, ahogy az épület kijáratánál eltűnik, de semmi gond, hiszen úgy is meglelem, viszont... neki, akkor végérvényesen annyi!

▲ music: I get wicked▲ ▲Words: 592▲ ▲Note: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 12, 2017 2:51 pm írtam neked utoljára


***

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Elhagyott raktárház
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: