We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
New Orleans Museum of Art
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 13, 2018 4:31 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 2442 • Credit:

 
Az anyja tökéletes példa volt arra, amire ő a démonokat teremtette annak idején és ami abból a sötét és negatív energiából mászott elő. Ékes példa, és arra meg főként, hogy mégis semmit sem érte, mert elveszett, vége lett egy pillantás alatt. Ha akkor kicsit több lett volna benne, talán élhetett volna még kissé, de csak az önzése és a sajátos, kicsinyes tettei hajtották előre. Semmi több.
- De akkor is olyan... abszurd. Már ha valakinek van esze és tovább gondolkodik. A szurok mellett te még angyalnak számítasz, így külön meglepő az, amivel ezeket a lényeket képes voltál megteremteni. Hogy az égi fényességből egy csepp sem került a gépezetbe, még véletlen sem. Találkoztam ravasz démonnal, kapzsival, de olyannal is, akit semmi sem érdekelt. Ettől függetlenül elég változatosak még ők is, szerintem. Azért megvan egyeseknek a maguk ereje – de persze koránt sem annyi, amire ő utal, hogy ellene használják fel. Vagy mégis? Manapság fura idők járnak, olyanok, ahol a józan ész és a reális jegyek felbomlani látszanak, nézzük csak az emberek esetét példaként. Szóval, akármi is van, lehet, hogy nem lenne szabad félvállról venni a történteket, ő sosem gondolja így, mindent megpróbál olyan behatóan vizsgálni, amennyire csak lehet. A börtön óta pedig még jobban, mert bár megkopott minden, nem szabad hagyni és elsiklani az apróságok felett, tanulni kell újra, főként most. Ha kevesebb az erő, több ész kell, ravaszság, és persze ez lehet akár anyjuk öröksége is, némi démoni kivonat, amelytől kissé romlottak, alattomosak és ha kell, kegyetlenek. De nem azok a gonoszok, akiket ő a sötét kátrányból teremtett, talán messze nem azok. És nem bánja.
- Ez gyakran megesik. Mármint, hogy ha a kapcsolat erős, akkor nem történhet semmi sem. Ez anyánkra emlékeztet, teljes mértékben – mosolyodik el, elvégre, ott is ez állt fenn, sőt, még szorosabban. Teremtett, létrehozott magának nyolc gyermeket, akiktől nem félt, akiktől nem remélte azt, hogy ők döfik bele azt a bizonyos gyilkos kést. - Gondolom, így volt vele ő is. Azt nézte, hol van és nem azt, mit akar megtenni, és annak mi az ára. Ez már csak ilyen. Cseppents el egy kis hatalmat és egy kis engedékenységet, és máris megőrülnek érte, többet akarnak, hiába tudják, hogy hol a helyük. Ugyan, mi nem reklámozzunk, mit tettünk vele, és olybá tűnik, senki sem emlékszik a mi kis dolgainkra, de elárulom, neki sem lett jobb sorsa, mint a jobb kezednek. Te kínoztad, hagytad, hogy híre menjen és rettegjen tőle az, akinek kell. Mi tudod mit tettünk? - cinkossá válik arca, szórakozottnak, és kegyetlennek, amik talán a finom vonások mellett ijesztőnek tűnhetnek. És valóban, ez a tipikus szerep, amikor a történetben a legangyalibb, legkedvesebb mosolyú alak hirtelen sötét, fertőzött elmévé válik, veszélyessé és kiszámíthatatlanná. Ő persze nem szenved ilyesmitől, de van az a fele, akitől tartani kell. - Tőrbe csaltuk őt, és nem egyszerűen megöltük. Ó nem – hangja elhalkul, úgy, mintha csak egy kellemes, és valahogy intim emléket készülne megosztani, vagy épp olyat, amit hangosan nem szabad kimondani. Elvégre, Isten mindenki emlékét elvette tőlük, és ezzel nem árt nagyot, ha dicsekszik. Nem, nem. Inkább figyelmeztet, mindenkit, legyen az bárki, hogy mindenre képesek. És veszélyesek. - Felfaltuk őt. Magunkba zártuk mind húsát mind erejét. A szívén megosztoztunk, és nem, egy pillanatig sem bántuk. Ő akart ilyen gyermekeket és lásd, túlnőttünk rajtuk. Senki sem sérthetetlen. Már nem – csak az emberek, egyelőre. Bár lehet, ha őket is egy falka kígyó falja be, már nem annyira. Visszatér arcára a bájos, ártatlan vonal, az, aki érdeklődve figyel, mint aki az előbb nem is mondott volna semmit. Nem emlékszik, de most már tudja, hova lett a démon, aki vele hált. Mi lett abból, hogy őt, a Sátánt „árulta” el, és lopta meg.
- Senkit se szokásom lebecsülni, még az embereket sem. Lehet egyedül vagyok vele, vagyis talán testvéreim is osztoznak ebben, de sokan nem. Főleg az angyalok. Már megbocsáss, de ritka beképzelt népség bír lenni. Vagy épp őrült. De az már más tészta. Furcsa ez a világ nekem még most, túlságosan. Mármint, örülök és mégsem, mert minden felfordult és romokban hever, de hát, ez van, ezt kell szeretni, vagy hogy mondják. Nem válogatok, hanem alkalmazkodom inkább, többet nyerek – vonja meg kissé a vállait, és biccent azokra, amit mond. Ahogy a nőről beszél, és ismét. Gyorsak voltak, nem vitás, és precízek, ezt nem lehetett volna másnak megtennie, ezt nekik kellett megtenni, ahogy akkor mondták. Vagyis ahogy megtervezték. Szép lassan, de mindenki egyet is értett, egyként cselekedett. Azóta sem volt ekkora volumenű dolog az életükben, amelyben így össze tudtak fogni, de nagyon reméli, hogy lesz még. Nagyon várja.
- Mazikeen a te új jobb kezed vagy olyasmi, mint egy hóhér? - érdeklődve dől a falnak, kényelmesen, és úgy hallgatja őt. Arcára vigyor kúszik, amint ecseteli, mik voltak tervei az anyjukkal, minek képzelte el őt, és a célok. Nem is várt többet, valahol, nincs meglepve. Elvégre, mindenki képes magányos lenni, csak más-más formában. Kinek a szellemi frissesség, kinek a testi vágyak kellenek, ez már csak ilyen, hisz tapasztalta, milyen, amikor egyedül van. Igaz, vele voltak a ládában a testvérei, mégis, egyedül érezte magát, elveszettnek és meglepően magányosnak. Sose gondolta volna, hogy ilyen emberi dolgok elérik őt, és mégis. Megtudta, megismerte és majd' az őrületbe is kergette őt. Bár, azért nem teremtene senkit sem, ha megtehetné, hogy az ágyába bújtassa. Ennyire... nos, nem éhes.
- Ó, hát akkor már értem – bólint egy aprót végül. - Kapott innen is onnan is kóstolót, és miután úgy látta, számodra így hasznos, ő is csapdába esett. Hogy majd nem lesz semmi következménye abból, mert nos, hát a szeretőd volt ugye. De hogy a Pokol Úrnője... Az tényleg merész húzás lett volna még tőle is, azt állítom. Mmmm.. Miket meg nem tudhatok még így, ennyi idő távlatából is. Azért, mindenesetre nekem, nekünk hasznos volt a mohósága, mert ha nincs az Alma, akkor talán mi sem. Ennyit azért mégis megért a menet, nekem legalábbis. Aztán, hogy neked megérte-e, majd eldöntöd. Egyelőre, mint most látod, nem azon vagyok, hogy a helyedre törjek, tőlem ez távol áll eléggé. Mások lettünk mint ő, csupa meglepetés – apró nevetés hagyja el ajkait, de csupán csak a játék kedvéért. Neki nem számít a Pokol, acsarkodjanak rajta a démonok, vagy akárki más, ő idefent szeretne megoldást találni arra, amire már nem képes. Jó lenne egy újabb alma, legalább annyira, hogy erőre kapva egy keveset átadhasson, és lehetne pár saját „gyermeke”, mint annak idején. Ő szívesen foglalkozott azon kevesekkel, akikkel tette. Nem jutott neki sosem sok, és bár megvolt benne a mohóság az utolsó időkben, nem nőtt túl rajta. Valahogy sikerült korrigálnia, pedig nem akart már a sor végén lemaradni, mégsem jutott előrébb, nem kívánt leigázni egyet sem közülük. Megvan neki is a maga hibája, az irigység vagy épp más.
- Semmivel sem jobb. Mi voltunk a keze, ami lecsapott azokra, akik a kis tervei elé álltak. A kis katonái. Nem volt jobb, mint valami kiképzőtiszt, sőt... rosszabb. Manipulált, irányított minket, pórázon tartotta nyolc gyermekét, hogy azt tegyék, amit csak ő akart. Nem épp én kaptam a szépséget, inkább a nővéreim fürödnek benne jócskán. Azt meg... öhm. Hát, nem tudom, sosem beszéltem velük arról, épp mennyire és kit kívánnak. Mindenkinek megvan a maga éhsége, és hogy hogyan használja ki. Nem tudom erre mi most tudnék mondani – biztos nem kezd el simulni, hízelegni vagy bármi. Annak mindig megvolt a helye és az alkalma, amikor lehetett és amikor akarta. Nem ebből állt az ő élete és a többieké se, már mennyit látott belőle. Nem turkált a vágyaikban és az ágyaikban, és a ládában megkopott virtusa egyelőre nem is akar ebbe jobban belemenni. Mintha kicsit, szemérmes lenne? Meglehet, hogy amit titkon az angyal tett vele, ezt hozta ki belőle. Ő sem érti, sok mindent nem.
- Ez akkor is igazán meglepő volt, nem gondoltam volna, hogy bárkit is meg tudok ihletni. De aztán, mindig vannak meglepetések, ugyebár! Nem zárok ki semmit sem, ameddig abból nincs gond – gondol arra, hogy ameddig kéz cirógatja bőrét, és nem egy kés, nincs min fennakadni. Ha komponálni akar, tegye, legalább elmondhatja, hogy vele ilyen is történt. Nem mintha dicsekvése bármit hordozna testvérei között, de ha egy meglepett arcot lát, már megérte. Ez persze még odébb van, azt se tudja, elmondja-e egyáltalán valamelyiküknek, hogy kivel és miképp találkozott, mi történt. Nem tudja, mennyire és mit osszon meg, elvégre, most olyan jó egyedül. Össze kell dolgozni, igen, de 700 hosszú év után jobb, ha most kicsit egyedül boldogul, meg kell tanulnia, ha már nem akar a sor végén ücsörögni.
- Kíváncsi voltam, elvégre egy könyv sok mindent hordozhat. Csak nem tudtam, hogy ezeknek a nagy része mese, meg képzelgés. És igazából, csak olvasgattam, hol erről, hol... valami kvantumfizikáról vagy épp horgolásról. Minden egy kupacban volt, azt hiszem, laktak még régen ott, és ezzel fűtöttek, ami megmaradt... az igen vegyes és érdekes felhozatal volt. Volt olyan is, volt unalmas is, meg vicces. Értem én a lényeget, hogy ez csak időtöltésre van, és nem tanulásra. Ha jól gondolom – mégse lehet azt mondani, hogy egy ilyen helyen keresett varázslatokról szóló könyveket. Vagy akár annál rosszabbakat. Igazából, nem tudhatta, mi fogadja majd ott, annak idején, ha a könyveket egy helyen őrizték, komoly oka volt. Felbecsülhetetlen értékűek, mély tudással átitatottak, vagy épp megőrzésre szánt dolgok. Mindenesetre, nem az, mint ami most van.
- Mesékről és álmokról gyűjtöttél köteteket, vagy van ott más is? - ártatlan érdeklődéssel kérdez, mégis mi lehet az, amit még ő is elraktároz, legyen az lent vagy idefent. Talán ott lelne olyat, amire vágyna, no de engedik is neki? Már jó kérdés. Nem tudja, hogy merjen-e ennyire nyílt lapokkal játszani.
- A nővérem sokat emlegeti, állítólag miatta tört ki – vonja meg a vállát, elég mesét halott már erről, persze, úgy néz ki, ezen történeteket is elérte Isten keze, és megmásította. Nem lepődik már meg ilyesmin, felemlegették már ők maguk is, hogy olvastak tettekről, amik hozzájuk kötődnek, csak elég erősen ki vannak színezve. Ilyen a valóság. És mennyire sértette őket!
- Tajtékzott.. Az nem kifejezés. Sejtem mit gondolt és valamelyest véghez is vitte. Ha nem tudott minket megölni, tette ezt, eltörölt mindent, amit csak lehetett és még azt is, amely csak alig kötődött hozzánk. Féltette őket tőlünk – és abba az irigységbe esett, amibe az emberek maguk is. Sok fura dolog történt akkor, tényleg nem tudja, hogy mi játszódott le benne, csak sejtheti. De erős volt a következménye. Bólogatva hallgatja azt, ahogy ecseteli, miként fejlődött a világ, bár nem ért minden szót, ezen azonban már nem lepődik meg. Majd megtanulja azokat is, ha szükséges, ha nem, akkor meg nincs értelme. Ez már csak ilyen.
- Mi az a számítógép? Mit számlál? - ráncolja homlokát, hangot adva értetlenségének, mivel ilyesmivel még nem találkozott, nem volt rá alkalma. Ha nem lenne pusztulás, talán akadt volna, de így... - Lehet ezt is miattunk, mert kicsit felvirágoztak a tudástól és mást csináltak, mint addig. Ez volt az ő büntetésük – így már tökéletesen el tudja képzelni a hatást, ami eltűnésük után keletkezett és futott végig a világon. Romba dőlt ami állt és kezdhettek előröl mindent, amit csak lehetett. Csoda, hogy túlélték, ezek szerint. - Igyekszem tanulni, csak nehéz ha közben minden másra is figyelni kell – és persze egyedül, anélkül, hogy „szakértő” lenne mellette, aki elmagyarázza, mi miért az ami, és olyan. Noha sokat kapott a ládában, élesben más az egész, és sajnálatosan nem tudja kiszedni onnan, csak úgy. Nem megy, még ha azóta, hogy kijött, elgondolkodott rajta. Tökéletes börtön az, amit ők nem érhetnek el és nem is tudja, merre van épp. Bosszantó, főleg így, hogy eszébe jutott. Jó lenne ha a szívességet, amit kapott, így tudná viszonozni, de hát, az élet kemény. De hamar kizökken a múltból és a raboskodó angyaltól, a jelenben van és ismét témánál. Lágyan rázza meg a fejét, nem akar ő pont szende szűznek tűnni, de eleget kapta már meg, valahogy mindenki azt látja benne.
- Nem én választottam ezt, mármint az arcot. Anyám hülye játéka talán – sóhajt egy aprót, elhessegetve mindent, ami zavaros. - Nem, úgy vélem nem. Halandókból volt elég, démonokkal nem tárgyaltam – ez van, nem minden jöhet össze mindenkinek, meg talán anyám rossz példája. El is vezeti magáról a témát, ez a legkönnyebb, mert miért ne. Most nem az a lényeg.
- Már nem tiszta entitások, lásd azokat, akik leölték az embereket. Nem különbek semmitől sem, szóval nem értem már ezt. Berögződés, ami irányodba van, semmi több, mert mostanság ők is elég gyilkosok és kegyetlenek. Mi több. Szóval, semmi értelme az undoruknak, hacsak nem magukkal kezdik. A démonok meg, nos, sose fognak megbékélni a lényeddel, de csak mert úgy teremtetted őket, hogy féljenek tőle – már nem úgy van, ahogy mondja, már nem szentek csupán, már lassan mindenki olyan, amilyen. Bűnbe fürdenek. Szóval, hol itt a probléma? Bár, nem érdeke megítélni ilyesmit, sőt. Nem is akarja. De a rokonszenv kialakítását az együttérzésnél kell kezdeni, minden szempontból. És ő ügyes.
- Minden van benne, értem, értem, de talán valami erősebb benne mégis. Amely miatt hagyta ezt, hagyta ami veled volt, vagy amit Gabriel tett. Megfoghatatlan de lehet ő is képes a túlzásokra. Vagy bármire. Elismerem, hogy leírhatatlan, de mégis lehet, hogy hibázni képes – nem lehet ezt tudni, nem is tudja elképzelni, csak találgat, és merészen evez a labilis vizekre. Miért ne? Miért ne mondhatná ki? Aprót bólint Amara említésére, hiszen ha a Fény jót hoz, a Sötétség elveszi azt. Mindörökre.
- Talán egy kicsit igen. Még mindig erőteljes, páratlan, de lehet, már nem képes a tiszta elmére. Lehet, amik történtek, sok volt neki, túl sok, és csak arra vágyik, hogy lángokban lásson mindent és mindenkit. Elvégre, tőlünk féltette az embereket, most meg hagyta őket meghalni? – rendhagyó hát, mint ő maga. Mindig is tudott kérdezni, mindig is volt mersze, miután anyja kezeit lemálltak róla. Kihúzta magát, elleste az idősebbektől, mit hogyan kell és alkalmazza, a sajátos módszereivel. Miért kellene félnie attól, hogy ezeket kimondja? Nincs mitől félnie, ha pedig ezért támad rá az Ördög, hát tegye. Védekezni fog.
- Kukkol? Mindent lát és mégse cselekszik? Ezt csak erősbíti, hogy valami elromlott benne – áll meg, és bámul arra, ami előtte áll, legyen az festmény, akármi. Ezek után ne gondoljon ilyenre, pedig fog. Hát ha még élvezi is, amit lát... Nem. Ha valóban törődne, a világ nem lenne romokban, ők nem lennének idekint. Itt valami nagyon bűzlik.
- Mágus? És lehet nála valami? Érdekesen hangzik, de gondolom nem osztogatja csak úgy. De ha valóban megzsarolta Isten, egyszer talán meglátogatom. Egy kicsit megkopott a tudástáram, csak felfrissíteném – ropogtatja ki az ujjait, mintha bármire is készülne. De nem tesz semmit, csak nézelődik tovább. - Meg, ki nem szereti az erőt. Anyám gyermeke vagyok, mohó és kapzsi valahol. Vágyom rá, és miért ellenkezzek? - pillant fel rá, cinkos mosollyal. Erőt akar, és ez igaz.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Szomb. Aug. 25, 2018 7:32 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Kezeimet fehér öltönynadrágom zsebébe mélyesztem lassan, ráérősen hallgatva a leviatán meséjét, arcába meredve, fekete üveg-szemeimmel. A szurok keserédes szaga legyezi orrunkat, ahogy a hő is, midőn továbbra is gőzölög mezítelen lábfejemről, árnyékot vetve kifogástalan megjelenésemre.
- Már hogy is ne lett volna?
Kérdezem szórakozottan, némi negédes kuncogással fűszerezve.
- Minden démonom a velejéig romlott. Alattomos, kétszínű, undok teremtmények. Teljes mértékben a démonivá lett energiáimból alkottam meg őket, az elemi feketeségből, a fortyongó Szurokból, ami lényem mélyéről buggyan.
Magyarázom neki mindezt szemrebbenés nélkül a legangyalibb arccal, ami hátborzongató abszurditást ad a helyzetnek.
- Mindez bőven elég a feladatuk ellátásához, amire megalkottam őket. Irreleváns, hogy ennek okán gyűlölködnek és acsarkodnak. Ha tehetnének, egy kanál lávába is bele fojtanának. De persze ehhez messze nincs elég hatalmuk.
Hahotázok saját szavaimon. Hiszen ismerem őket, mint a tenyeremet. Belőlem származnak, a saját negatív erőimből, s még így is bőven maradt bennem ezekből.
- Pattognak olykor, igen. De ez engem cseppet sem izgat, amíg végzik a dolguk és nem kavarnak nagy port. Ha viszont kissé elszalad velük a ló, azt már nem szeretem. Tudod, nemrég a jobb kezemet kellett ennek okán kivégeznem. Szépen, lassan és fájdalmasan. Gondosan ügyelve arra, hogy még a legalantasabb démonkához is eljusson kínhalálának, sanyarú sorsának híre. Mert azt hitték a balgák, hogy ő, aki mondhatni a legközelebb állt hozzám, sérthetetlen. Azt képzelték, hogy mivel a "legjobb barátom", szemellenzőt viselek és ha le is bukik, megbocsátok.
Közelebb lépek beszédem közben a fiúhoz és pislantás nélkül mesélek neki az ördögfiókák természetéről. Tündökléséről s bukásáról.
- De tévedtek. És még mekkorát! Azt feltételezték, ismernek.
Folytatom kiszélesedő mosollyal sóhajtva.
- A lények, legyenek bármilyenek is, kedves Athan, a leviatán, tudd meg, könnyen megtévesztik önnön magukat s lebecsülnek mindent és mindenkit. Azt gondolják, ha egy figura a háttérbe vonul és szinte láthatatlan, akkor gyenge. Ha egy vezető nem teátrális vérontó, gyenge s balga.
Nem véletlenül mondom neki pont ezeket a szavakat, fordulatokat, frázisokat. Szerintem mindketten tudjuk, mire is gondolok valójában.
- Az anyád sem volt különb. Ő is nagyravágyó és hitvány volt, mint a többi. De ravasz, az tény. Ez pedig az életébe került. Ha nem a ti kezetek éri el, előbb-utóbb az enyém érte volna. A sorsa megpecsételődött.
Őszintén fejtem ki véleményemet Athennek, nincs okom hazugságra és elvből amúgy sem hazudok. Legfeljebb nem mondom el azt, amit nem szeretnék más tudtára adni.
- Eljutott hozzám halálának híre és ez elég volt. Nem kerestettem tovább a legjobb fejvadászommal. Jó és szemérmetlenül gyors munkát végezhettetek, hogy megelőztétek Mazikeen-t.
Dicsérem meg egy úttal új barátomat cinkos mosollyal. Ha szeretne beszélni a részletekről, csupa fül vagyok. Amit viszont kérdez, az valahol meglep. Szóval felfalta az anyját, de kíváncsi rá, milyen is volt? Betudom ezt kíváncsi, tudáséhes természetének.
- Andarielnek ellenállhatatlan női testet álmodtam meg. Jócskán kapott a libidómból és csáberőmből is. Valójában nagyrészt a saját szórakoztatásomra alkottam, inkább ágyasnak, mint kínzómesternek. Unatkoztam oda lent társaság nélkül, szóval az első démonok között született. Pokolfajzat létére egészen kellemes társaság volt, mindig tudta mit kell mondania, ha érted mire gondolok. S addig a napig nem adta jelét hataloméhségének vagy anyai ösztönnek. De telhetetlen lett, mint utóbb forrásaim kiderítették, a Pokol úrnője akart lenni. Viszont engem letaszítani sose tudott volna, ahogyan arra sem vehetett volna rá, hogy hitvesemmé tegyem és beszállhasson az uralkodásba. Szaporodni pedig végképp nem tudott volna velem, lévén angyal vagyok. És amúgy sem túl gyerek-párti. Ezért döntött kétségbe esésében úgy, hogy az Almához folyamodik. Pedig az az alma nem hiába volt elzárva. Nem hiába tabu a teremtmények előtt. Veszélyes játékszer. A saját kárán tanulta meg, ahogy annak előtte Éva is.
Sok-sok élő korlátolt. Nem minden véletlen, ahogyan hiszik. Nem hiába vagyok pont én a Pokol Ura és nem véletlenül volt tiltott az a gyümölcs. Mellesleg én is okultam abból az esetből, ahogy az összes hibás lépésemből. Sosem követem el kétszer ugyan azt a hibát. Elvből.
- Na és milyen volt ezek után? Rád pillantva a szépségéből örököltetek jócskán, na és a kéjvágyból?
Kérdezem végül, valahol még talán érdekel is, milyen "anya" lett belőle és mifélék ezek a szerzetek, amiket össze hozott valahogy azzal a vízi rémmel, bár a nászukra már nem igazán lennék kíváncsi, azt hiszem. Viszont a fiúka megihlet és így egy telepatikus látomást bocsátok rá, had élvezze! És ahogy elnézem, át is adja magát neki, ahogyan jómagam is. Lazán dőlök az angyalian fehér falnak és a hegedű, amin játszom, szintén toll-fehér. De csak míg úgy nem döntök, hogy akár az itatós a fekete tinta révén, el kezdjen feketedni.
- Ezt neked komponáltam. A zenét és a képsorokat is. Remélem tetszett!
This is my desing. Elrugaszkodok a faltól és leengedem a vállamról a hangszert, mire az, akár a süllyedő hajó, ontani kezdi magából a mozdulatra a fekete kátrányt, ragacsosan. Alig észrevehetően engedem el és az el is veszik a szuroktócsában, mintha soha ott sem lett volna. Majd maga a sötét folt is semmivé válik. Pusztán az árnyékommá.
- Az ilyesmit nevezik spontán asszociációnak. Az én elmémben gyakori.
Fűzöm hozzá, mert úgy látom, mintha Athan nem tudná hová tenni ezt az egészet. De gyorsan tanul. Ahogy pedig felnyitja a szemét, cseppet sem álomittasan, levezeti mindazt, amit megtapasztalt. Elmosolyodom, tetszik amit és ahogy mondja.
- Pontosan. Az én "dizájnom", az én művészetem. Ördögi.
Mert ez a jó szó rá, hogy "ördögi". Ez valóban az. És a kölyök jól leírta.
- Szimpatikus vagy nekem. És megihlettél.
Válaszolom meg a kérdését és egy leheletnyi vállrándítással. A köszönetnyilvánításra csak biccentek egyet. Tova haladunk, el, a lakkozottan fénylő zongora mellett. Továbbra is szórakozottan figyelem ahogy a leviatán felfedezi az én kis világomat. Egyik érzékszervével a másik után. Ismét egy képhez vezetem és erről a témáról is elbeszélgetünk az újonnan lett műkedvelővel.
- Jól érzed. Igaz ez az egész emberiségre, de különösen a művészlelkekre. Ahol lehettél, az egykoron könyvtár lehetett. Mond csak, mit kerestél? Hátha fellelhető a magángyűjteményemben. Persze, csak ha nem túl bizalmas a kérdés. A többi kötet, amit említesz, netán erotikus tartalmúak voltak? A halandók leleményessége káprázatos. Bármennyire is volt a közerkölcsben tiltott a szerelem művészete, ők még is bujálkodtak fű alatt. Titkos kis képeskönyvekben őrizve pajzánságaikat.
Huncuttá válik mosolyom és kiszélesedő vigyorom, már-már mintha túl sok fogat rejtene, akár egy cápa fogsora. Tova hallgatom a leviatán mesélését a könyvek, regények szépségéről. Pontosan értem, miről beszél.
- Szeretem a könyveket. Hatalmas magánkönyvtárat rendeztem be a Pokolban. És éppenséggel az itteni sem szerény. Az emberek tintával és festékkel vagy éppen hangjegyekkel fejezik ki dúló érzelmi világukat, melyben a magunk fajta, lelketlen bestiák megmerítkezhetnek. Kuriózumként tekintek rájuk.
Vallom be, helyeselve szavaira, majd bólogatok a konklúzióra, amit megállapít.
- Ahogy mondod. Ismered Trója történetét? Egy hatalmas háború egyetlen szépséges asszony szerelme miatt.
Már majdnem kicsúszik a számon, hogy mily' felfoghatatlan ez a magunkfajták számára, mikor is Chloe jut eszembe. Egy pillanatra elhallgatok. Pontosan tudom ugyan is, miért jutott eszembe. S mivel nem hazudok, inkább nem folytatom a gondolatmenetet.
- Fogalmam sincs, mit gondolt vagy nem gondolt Apám. Az Ő gondolatai kifürkészhetetlenek.
Talán még saját maga sem érti vagy tudja, hogy mit akar. Legalább is én sosem értettem, ahogy mások sem. De a Lehelete, a Lélek sem volt elég ahhoz, hogy a teremtmények megértsék. Szóval, nem bennem van a hiba.
- Az biztos, hogy tajtékzott. Tán nem ismerte szerzeteit úgy, ahogyan szerette volna.
Jegyzem meg epésen. Ironikus ez valahol. Ő a Mindenható, még is így alakultak a dolgok az emberiséget illetően. Első próbálkozásra én is rácsesztem, túlságosan bíztam a Gyermekeimben, aztán jól nekem estek. És én lemészároltam őket a lehető legszörnyűbb módon, ami csak kikívánkozott belőlem. De én  nem is vagyok mindent tudó vagy ható. A második körben, a démonokkal már nem követtem el ugyan ezt a hibát. Önelégült félmosoly jelenik meg arcomon, mikor barátom kifejezi, mennyire értékeli azt, ami felé a jónépet terelgettem.
- Köszönöm! Osztom a véleményedet.
Ugyan már, ki ne örülne ha az egóját legyezgetik? Mellesleg jogosan. Sose voltam álszent vagy szerény. Tisztában vagyok a képességeimet illetően.
- Jelképesen. Könyvekből. Nagy kincsek azok. Rengeteg, megszámlálhatatlan kötet született az elmúlt évszázadok során. Valójában már Kr.u. 1041-ben nyomtattak a kínaiak, de a klasszikus könyvnyomtatás 1453-ban született meg és azóta csak ívelt felfelé, míg Gaby nem kaszabolt le mindent és mindenkit. Az új évszázadra már rutin-szerűen nyomtattak és elektronikusan, úgynevezett számítógépekben is tárolták az információt, a könyveket is. A létező összes témában. Lenyűgöző!
Ecsetelem neki már-már rajongva, bár nem tudom mennyire érthető vagy emészthető az, hogy olvasmányokkal úgymond időutazást rendezhet, gyorstalpalót.
- Ó, igen, értelek! Apám csicskái elintézték, hogy a középkor "sötét" legyen. Eltiporták a művészetet és a fejlődést. A művészeknek nem volt szabad élethűt alkotni, sem igazán szépet, egyedit, fantáziadúsat...csak azokat a förtelmes, gyerek rajzokra hasonlító borzalmakat a szentfazekakról!
Kelek ki némiképp magamból, de a hangomat nem viszem fel, pusztán arcomon látszódik némi ingerültség. Nem csoda, hogy alig dugtam fel a fejem ezekben az időkben a Földre. Végül Athan vállaira teszem a kezem.
- Majd hozzá szoksz! Csak át kell adnod magad az esztétikának. Hagyd, hogy átáramoljon rajtad!
Biztosra veszem, hogy előbb-utóbb ez sikerülni is fog neki. Persze értem én, hogy sokkoló ez a modern művészet így elsőre.
- Én szeretem ha taszító. Szeretem ha buja. Mindenben megvan a szépség. Legalább is szerintem.
Mielőtt Sátánná lettem volna, nem így véltem. De ahogy mondani szokás: megszoksz vagy megszöksz. Utóbbi nem volt opció. Tehát marad a megszoksz vagy megőrülsz. Bár sokan nem vennének mérget rá, hogy utóbbi nincs nálam érvényben. Kezeim fehér viaszként folynak le vállairól, hogy aztán ismét egymás mellett lépkedhessünk a művészet eme "palotájában". A lépteimből pedig mintha soha ki nem fogyna a feketeség, bár a kígyózó lábnyomok lassacskán elpárolognak, gőzölögve. És ni csak, tán még zavarba is sikerül hozni némiképp az ifjút. Ahogy megfordul, hogy rám pillogjon meglepetten a kérdésem hallatán, ördögien sármos mosolyommal találhatja szembe magát.
- Biztosan! Szerintem jó álca egy magadfajtának az ilyen szende ábrázat. Az ókorban rajongtak az ilyen arcú fiúkért. És máig jelentős célközönség osztja az ízlésüket. Férfiak és nők egyaránt.
Felelem ellent mondva a fivéreinek. Nekik nincs elég fantáziájuk vagy éppen érzékük a szépséghez. Akkor tudnák, hogy az öccsük festményre való. És ha kicsit gondolkodnának, arra is rájönnének, hogy mekkora fegyver a külseje a kezében.
- Na és halhatatlannal?
Kontrázok szemérmetlenül, merő kíváncsiságból. Nem vagyok szemérmes, sőt. Lehet, hogy zavarba hozom ezzel, legfeljebb nem felel. Ő már amúgy is tudja, hogy nekem nem csak emberrel volt dolgom, hanem révén a nemzője démon volt, így azzal is. Az lényegtelen per pillanat, hogy elég lecke volt, azóta sem fekszem össze démonnal. Halandókkal annál szívesebben. Bár már egy ideje a nemi vágyam egyetlen nőszemélyre élesedik ki, bármilyen furcsa is ez nekem. Na mind egy. Ekkor viszont ő az, aki már-már zavarba hoz. Fürkészve nézem vonásait, mintha tán a csapdát keresném a helyzetben, végül némi hallgatás és fontolgatás után felelek kérdésére.
- Valahogy úgy. A testvéreim undorodnak tőlem és megvetnek, mint tisztátalant. Az lényegtelen számukra, hogy Atyánk utasításait követtem. A démonok félnek és gyűlölnek, amiért felettük állok. Szintén undorodnak, de ők azért, mert angyal vagyok. Nem igen bírják elviselni a mennyei dolgokat. Túl "fényes" nekik. Az emberek pedig...vagy el sem hitték, ki vagyok, vagy a közhelyekből indultak ki.
Mondom ki végül mindezt, kissé elkapva tekintetem. Kivétel azt hiszem Uriel, a kishúgom, de már én is megváltoztam azóta, hogy ismert és szeretett. Chloe pedig...a halandó nyomozónő, akit szeretek, jelenleg szintén viszolyog tőlem és retteg attól, ami vagyok.
- Kedves tőled, de a testvéreim mindent tudnak, amit tudni érdemes. A saját verzióm hidegen hagyja őket. Elvégre ott voltak, mikor Atyánk a feladatait rám bízta. És akkor is, amikor a teljesítést megkezdtem. Emlékszem a megvető pillantásukra. Egy angyal ugyanis tiszta entitás, bűntől mentes, tökéletes szolga, katona. A szemükben fajtalankodtam a halandó asszonnyal, mocskossá váltam. Egy forró zuhany ezen nem segít. A körülmények lényegtelenek. Annak ténye, hogy ezt a próbát szánta Évának Apám és ő elbukott. És még az Almát is megdézsmálta.
Hangom talán leheletnyit kimért, de ez nem neki szól, hanem a régmúlt eseményeinek és az álszent fivéreimnek. Mihály, aki oly sokra volt magával! Azt hiszi, nem jutott a fülembe, hogy van egy fattya?! Ugyan már! De azért továbbra is engem utál és rám se néz. Mintha a megtestesült Gonosz lennék. Eszembe jut, mikor Amenadiel fivérünk nevetgélve vetette oda, hogy hiszen gonosz vagyok. Hát persze, én vagyok a rossz, köszi, Apu!
- Nem tudom mit akar. Egyikőnk sem tudja. Hiába ismertük személyesen, Apánk egy nagy rejtély. Ezért történhetett meg az is, amit Gabriel művelt.
Jegyzem meg végül, vissza kanyarodva ehhez a "kis" incidenshez. Ahogy pedig magas röptű eszmefuttatását Athan előadja, én is lehiggadok kicsit.
- Ő nem hiszem, hogy "jó" vagy "rossz" lenne. Felette áll ezen fogalmaknak. Atyám valóban mindenható. Ő Az Isten. A rómaiak, görögök, skandinávok és még sok más nép mindenféle "esendő", fiktív istenségeket találtak ki maguknak, amit csak el tudtak képzelni...olyanok voltak, mint a szuperhősök a képregényekből. Az Apámat, na őt nem lehetne csak úgy kitalálni, és szerintem senki nem is akarná. Fordítva, ő ötlött ki mindent. Leírhatatlan a lénye. A néném se semmi, na de Apám....hát ő kész fogalom. Tényleg az.
Szemforgatva ecsetelem mindezt. Őt nem lehet megérteni vagy beskatulyázni. Ő csak van, volt és lesz. Kész. Nincs elme, ami fel bírná fogni vagy meg tudná érteni. Azt hiszem, direkt alkotott minket így. Némiképp hasonlóan önmagához, de még is korlátoltra. És ez dühít!
Ahogy barátom folytatja mondandóját, homlok ráncolva hallgatom. Nagyon különös, elvont dolgokról beszél. Zsigerből utasítanám el azt a lehetséges igazságot, amit elképzelése szerint elém tár, de még is hallgatok és fontolóra veszem.
- Mit értesz "romlás" alatt? Amara?
Athan a Tudás sarja, Atyám bölcsességéé. Még ha nem is közvetlenül, úgy, ahogy Athéné pattant ki Zeusz fejéből, habár...még a neve is hasonlít a mitológiai istennőjéhez.
- Néró? Úgy véled, Isten elvesztette a józan eszét?
Várom mit felel a konkrét rákérdezésemre. Veszélyes vizek ezek, de én intellektuális partnere vagyok az ehhez hasonló témákban, ennél fogva úgymond pártatlan. Nincs következménye annak, amit mond. Csupán beszélgetünk, arról, ami éppen jól esik.
- Rendhagyó a nézőpontod.
Szögezem le és gyökeret vernek bennem szavai. Atyám, mint a szisztematikus káosz. Ez érdekes. Valóban mind korlátoltak lehetünk a magunk nemében. Hála Neki. Andariel talán ezeket a bilincseket akarta lerázni az elméjéről. Viszont ha így is volt, Atyám győzedelmeskedett, nemde? Ő  volt a bölcsebb, "megmondta", hogy a Tudás Fája tabu. Nem járhat jól, aki arról eszik. Vannak dolgok, amiket nem szabad tudnunk. Bármennyire is utálatos a gondolat, ezért lehetünk lekorlátozva.
- Ő sehogy sem élvezi. Csak bámészkodik, kukkol, mint egy perverz. De közben meg elítéli a perverzeket. Mondom én, hogy kifürkészhetetlen!
Az biztos, hogy úgy nem élvezi, mint mi. Bonyolult, zavaró, hogy a lényét érintően tudatlan gyermeknek érzem magam, pedig mindig is jól vágott az eszem nagy általánosságban.
- Ez így igaz. Ami neki nem tetszik a saját kis világát illetően, az megy a süllyesztőbe.
Helyeselek. Mert ez Apám játszótere, mi pedig a bábuk vagyunk. Ami pedig abból kerekedik, amit Athi mond, az nem semmi.
- Ebben...van valami.
El kell ismernem, bár az Egy Igazságot nem ismerhetjük, a fejtegetés logikusnak és elképzelhetőnek tűnik. Ha egyszer össze futok az öreggel, lehet, hogy a fejéhez vágom ezt a "fejedre nőttünk" dolgot. Athan ezt követő őszintesége meglep. De kellemes csalódás ez.
- Köszönöm, hogy elmondtad. Lenyűgözően hangzik. Ambiciózus, tetszik. Szóval ha jól értem, mágikus tárgyakat és igézeteket keresel? Azt nem tudom, Apámmal el lehet-e bánni bárhogy is, hiszen ez az egész világ az ő agyszüleménye, de...éppenséggel tudok egy fickóról, aki begyűjti a veszélyesen nagy hatalmú mágikus tárgyakat. @John Constantine a neve és ördögűző, démonológus, mágus meg amit akarsz. Egy halandó férfi, aki képes volt megzsarolni Apámat, hogy a seggét mentse a karmaimtól.
Kuncogni kezdek, ez a beszélgetés egyre érdekesebb és egyre ígéretesebb dolgokat tartogat.






Aláfestésnek:
 

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Szer. Aug. 08, 2018 6:37 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 2407 • Credit:

 
Lehet, hogy botor dolog volt ennyire nyílt lapokkal játszani, és csak úgy kitálalni, bár, azért annyira nem ment messzire és mégis. Előbb vagy utóbb persze minden kiderül, még az is, hogy ők szabadon vannak és, hogy micsodák.
- Pedig már napok óta nem voltam a tenger közelében – sóhajt egy aprót, mintha az a közeg folyamatosan hiányozna. Ebben van igazság, ez a sok vasszerkezet az épületek mélyében, vagy épp szabadon nem kellemes, senki nem ítélheti el azért, hogy inkább a sós víz hullámaiban merülne el és töltődne fel ezek után. Mégsem menekülhet minden egyet pillanatban oda, amikor valami kellemetlen. Nem gyerek, sosem volt az, és nem is akarna az lenni. - Anyánk... ő már más kérdés. Gondolom már akkori is alattomos, furkász természetéről volt híres. Annyit ismerem, amennyit ő elénk tárt, ámbár nem az volt az elsődleges, hogy rólad, vagy épp a születésünkről anekdotázgasson. Sőt, inkább minden másra fókuszáltunk és ő maga is. Azt ismered, mi a történetnek, vagyis az ő történetének a vége? - fogalma sincs arról, mennyire követte a nő sorsát onnantól, hogy a „teremtés” megtörtént és ők színre léptek. Nemigen látta annak jelét, hogy anyjuk vissza-visszatáncolt volna egykori ágyasához, úgy véli, még magára az Ördögre is csak eszközként tekintett, aki az álmaihoz vitte közelebb, olyan célt adott neki, mint előtte senki más sosem. Érdekes dolog ez, hogy mi vitte rá, hogy ezt cselekedje. Senki ne értse félre, nem sajnál senkit és semmit, mert élhet. És ez a fontos.
- Milyen volt amúgy, azután, hogy megteremtetted és mielőtt mi lehettünk volna? - azért mégis csak érdeklődik. Nincs benne érzelem, kérdés, kíváncsiság, de nem szeretet, amit egy gyermek érezhetne, egy halandó. Már a kezdetekben sem volt meg benne sok, és bár titkon talán ő volt az, akinek a gyengédebb érzelmek hiányoztak, az idő előrehaladtával és a tetteik után már ebből semmi sem maradt. Aztán jött az áskálódás, az önálló talpra állás és egy újabb sorsdöntő pillanat. Semmit sem bánt meg, újra megtenné, és ha megint éreznie kell azt az ízt, már megérte.
Kicsit elmélázik, így nem veszi észre, hogy a muzsika elhallgatott, hiszen annyira megszokta a csendet, hogy amikor körbeveszi, már fel sem tűnik neki. Elnézelődik, elbámulja a rég holt halandók műveit, amikkel vélhetőleg örökké fenn akarták tartani a nevüket. Nem tudhatja, mennyire gondolkodtak előre ezen művészek, hisz talán valakinek nem is volt fontos a mű maga, az se, mennyi ideig marad fenn, csak annyi, hogy megalkothassa. Csak a pillanat. És talán most ők lennének a legmeglepettebbek az által, hogy itt találnák kezük munkáját. Megállva, épp egy festményt nézne át, amikor újabb dallam indul, ezúttal sokkalta másabb és közelebbi, mint az eddigi. Meglepve fordul „házigazdája” felé, aki most nemcsak áll, és vezet, hanem ő maga játszik a hangszeren. Szemöldöke lágy ívben emelkedik meg, lépne közelebb, talán meg sem akarta zavarni, csak követni az ujjait, de elméjébe más tódul, nem a múzeum, nem az arkangyal látványa. Hunyorogva, majd szemeit lehunyva hagyja, hogy a látomás megelevenedjen lelki szemei előtt. Nem mintha olyannyira kedvence lenne az, hogy mások ott turkálnak, de ez mégis más, ezek csak... képek. Deja-vu érzés kering körülötte, miközben felfedezi az alakokat, a fenevadakat, amiket rejt. Egyszerre ijesztő, magával ragadó és vészjósló. Nem szólal meg, nem is moccan, teljesen átadja magát az egésznek. Talán mondhatni azt is, megbabonázza az egész. Nem mindennap kap ilyesmit a leviatán egy ilyen alaktól. Nem érti persze, miért kapja mindezt, bár, erősen gyanítja, hogy a hely és ez az egész művészet dolog az, amelyből kerekedett a furcsa vízió. Tekintetével követi azokat, az alakokat, akik összetörnek, megroppannak az erők alatt, és a porba hullanak. Mintha, amolyan utalás lenne arra – főképp talán a kígyó képe -, hogyan tettek és tesznek ők is azokkal, akikre ninc szükségük. Bár, ezek itt mind erős túlzások, és persze csak a képzelet játéka, annyit tanult ma, hogy a művészetnek olykor nincsen konkrét magyarázata, képlete, vagy csak épp oka. Megtörténik, csodálni kell és gyönyörködni benne. Minden nap tanul valamit, és ez tetszik neki. A világ nem az, amit ismer, és talán ennek örülhet a legjobban, nem úgy van, mintha csak pár órára tűntek el, és bár szomorú, hogy kimaradt minden, mégis, soha az unalom és unott tájak. Amit tapint, az szinte mesél.
A zene lassan halkul el, majd végképp vége, ahogy a látomásnak is. Szemhéját lassan felnyitva keresi meg őt, figyeli, ahogy ő is, szinte várja azt, mi a véleménye erről.
- Ez a te városod, ez a te világod és ez pedig... - finoman kocogtatja meg saját homlokát, utalva arra, ami nemrég ott történt. - ..Ez pedig a te művészedet. Sosem láttam és hallottam ilyesmit. Ez, nem volt hozzáfogható egyik festményhez vagy szoborhoz sem, olyan volt, mintha egyszerre riadtam volna meg, és mégsem tudtam volna nem rá figyelni. Nem tudom, mivel érdemeltem ki ilyen élményt, de köszönöm – biccent most ő egy aprót, elvégre, a kísértést, mint tényt ismerni, de úgy véli, ez biztos nem az volt, ez nem a bűnre csábításról szól, ez sokkal másabb. Nem kínozni akarta, hanem úgy érzi, úgymond lenyűgözni. Sokáig visszacsengenek benne a dallamok és a képek, talán sosem mozdulnak majd el onnan, ő azonban igen, lépked, mert mégsem szobor, hogy ő egy helyben ácsorogjon. Ó, már csak az hiányozna.
Lépked vele tovább, el a zongora mellett, amelyen végigsimítva tapintja meg azt, milyen is. Hűvös, sima borítás, egyszerű, mégis olyan dolog, amely valamelyest leköti a figyelmet. Egy billentyűt nyom le, és rántja el onnan, amikor a hang zendül a belsejéből, úgy, ahogy az megszólalt, amikor a másik teremben voltak. Noha ő nem tudna csak úgy dallamot játszani rajta, ennyi játék elég is volt neki, nem erőlteti, különösképp nem, mivel máshova vezetik. Tekintete elvándorol a hangszerről a túlfűtött festményig, megállva tekint a mezítelen alakokra, akik örökre a vászonra ragadtak, ha valódiak voltak, ha nem. Oldalra billenti kissé fejét, nem pirul bele ennyibe, egy képbe nem, csak vizsgálja azt, amit alkottak annak idején és amely még most is itt áll előttük. Érti azt, miről beszél, mire akar utalni, hiszen, annak idején sem volt másképp. Keresték a szépséget, űzték a vágyakat, és amint esély adódott rá, egymáshoz simultak, még ha tilos is volt. A tiltottság főképp a nemesek vagy egyenesen a királyok mániája volt. Egymás másik felével, szegényekkel, idősekkel vagy egyenest fiatalokkal művelték, és nem kötötték senki orrára, ha szerencséjük volt, akkor sosem látott napvilágot a titkuk, még akkor sem, amikor fattyakat hoztak össze belőle.
- A vágyak akkor igencsak megpecsételték a műveket, úgy érzem. Bár életükben is igencsak sokat mozgatott rajtuk. Egyszer, mármint már most, ebben a korban, besétáltam egy helyre, ahol a könyveket őrizték egykor. Elég sok kötet lapoztam át, igaz, nem találtam meg azt, ami számomra fontos volt, de láttam egy-két példányt, amely ideillene a kép mellé. Persze, nem angyalokkal kívántak, de tele volt érzelmekkel, mindennel. Találtam olyat is, amelyben a gyilkolást éltették, festették le szavakkal azt, milyen is az, amikor arra vágynak, hogy ölhessenek. Persze, azok terjedelmesek és nem biztos, hogy a legjobbak, vagy épp legszebbek, mint a képek, de a lényege ugyanaz, számomra. Meg amit mondasz is. Vágytak mindig valamire és azzal mulatták el az időt, hogy ezt papírra vetették, hogy más is láthassa. Hmm – pillant vissza a két alakra, majd aprót sóhajt. Sem a regények, sem a művészet titkait nem fejtette meg, de azok lényege sokkalta tisztábbak már előtte. Bár nem tudja, hogy ez valaha hasznos tudás lesz számára, vagy épp a többiekére, de elraktározza. Lehet, egyszer majd leül és úgy fog nekiállni egy könyvnek, úgy, hogy ilyen tekintettel és gondolatokkal lapozza fel és kezdi el olvasni. Sosem lehet tudni.
- Ez mozgatta őket tehát, hogy valamire vagy valakire vágytak és sóvárogtak – bólint végül, és felé fordulva hallgatja az ősi mesét, történetet, amely az emberiség bölcsőjéből ered, és amely azt a pillanatot tárja fel, mikor kellett Istennek először csalódnia teremtményeiben. Halovány mosoly fut át arcán a hallottakra, és aprón csóválja meg a fejét. Hát így történt, de nem lepi meg.
- Erre gondolom nem számított, főleg nem akkor, amikor titeket teremtett. Hogy olyanok lesztek, akik nem csak ámulatot okoz bennük, hanem épp azokat az érzéseket, amelyeket úgymond tilt. Mert gondolom, nem örült annak, hogy sikeresen eltérítetted attól, amelyet eltervezett. És amelyből ezek lettek itt. Mondanom sem kell, jobban örülök ennek, mintha most szent pillanatokat kellene néznem a képeken, vagy épp az áldásról beszélnél nekem. Ez így volt jó, és ez olyan dolog, amely nélkül nem lenne semmi sem. Nekem tetszik az egész, ami kerekedett belőle – sosem tiltakozott és búslakodott miatta. Elvégre, az ő oldala nem épp a jó, nem épp a tiszta. Szerencsére. Elvégre a tetteikkel így is-úgyis bemocskolták volna, nem kellett senkinek sem csalódást okozni, anyjukban sem merült fel addig, ameddig nem léptek másképp. Váratlanok mindig akadnak, mindenben, ők sem kivételek. A világnak forognia kell tovább, akkor sem állt meg, amikor ők nem voltak. Sőt, szinte fel is gyorsult.
- Pótolható? Mégis hogyan? - érdeklődik, miképp lehetne 700 évet pótolni. Akárhogy. - Megvoltam velük, igen. Az ókori gazdagabb volt számomra, mint ami utána következett. Az ott, egy kicsit visszább is esett tán. A mostani pedig... még túl új, meglepő és intenzív. Meg kell tanulnom úgy nézni, ahogy látni kell, nem csak nézni. Mindenképp csodálatosak, még ha némely ijesztő vagy épp buja – pillant körbe, lépked előre, hogy a terem többi részét is beláthassa. Színes a felhozatal, olyan, amelyet nem lehet kategóriába sorolni, és csak úgy egymás mellé tenni. Béke, halál, vagy épp minden más. Úgy véli, egykoron ezek nem egy helyen voltak, csak épp ő mentette meg őket, épp más-más okért, vagy csak azért, mert ott és abban a pillanatban tetszett meg számára. Elkalandozva fordul vissza és meglepve szemléli a kérdést, amely persze illene a nemrég látott kép hangulatához, mégis meglepi.
- Öhm, nem szoktam gondolni ilyesmikre mostanság, de bizonyára hozzásegített ahhoz, hogy amikor akartam valamit, elé is értem. A testvérem azt mondják, túl... túl békés vagy épp éretlen. Gyerekes, nem illik ahhoz ami vagyok – vonja meg a vállát. Kölyökképű volt mindig is, és mindig az is marad. - De megnyugtatlak, volt már dolgom a halandókkal – vigyorral oszlatja el azt, ha épp arra gondolt, sose érintkezett senkivel sem. Hosszú életet élt le eddig, pont ez ne fért volna bele? Démoni vonásai miatt pedig, amelyet anyai részről örökölt, ki se lehetett hagyni. Hamar tovaillan azonban.
- A járványok alattomos dolgok, nem egyet láttam szemtől szemben. Hatásos fegyverek, bár most nem hiányozna az embereknek – alig vannak már, egy ilyen csapás pedig lehet pontot tenne a történetük végére. Bár, most talán nem képes arra, amire akkor, csak nagyon nehezen, nem tervez semmi ilyesmit sem. Halad tovább a történelemmel, ahogy arra utal is, és amelynek örül. Ennek így kellett lennie, csak talán maga a Teremtő nem számolt vele sosem. Ez a legszebb benne. A társalgás szépen halad előre, mint a régi ismerősök, úgy fűzik tovább a mondandójukat, mint akiknek az lenne a feladatuk, hogy csak bepótolják a kiesett időt, nem pedig az, hogy megismerjék egymást. Ahogy apró dolgokban értenek egyet, vagy épp nagyokban. Az emberekre mindig is figyelt és fel is karolta őket, ez lett talán a vesztük, de sose mondja azt senki, hogy ő alábecsülte őket. Nem, nem olyan fajta, akármennyire sem lehet őket összehasonlítani, egy lapon említeni. De az emberekről mégis másra, vagyis pontosabban rá terelődik a szó. Hisz mégis érdekesebb, mint az a múlt, amit nem élhetett át, nem? Az is fontos, de az újdonságok, a hatalmasok játékéban pedig főleg. Meglepi az Ördögöt? Valóban? Mintha ez látná, és kissé fura érzés.
- Sosem? Mindenki csak elítélt vagy épp meg sem hallgatott? - kérdez vissza, talán az okot puhatolva, hogy miért is érzi azt, hogy ő volt az első, aki ilyet mondott. Nehéz elhinni, de ha az angyalokat tekinti, akkor nem lehetetlen. Soha semmi sem az. - Lehet tényleg azt akarja, hogy amit ő elrontott, te hozd egyenesbe. Nem a legjobb és nem is a legrosszabb, persze értem, hogy milyen lehet annak lenni, akit szinte mindenki gyűlöl. Nem a legnemesebb feladat. No a de a testvéreid? Már idelent vannak a Földön, talán ha ezt tudnák – nem mintha az lenne a lényeg, hogy barátságokat köttessen, és családi szeretet álljon be a csatározás helyébe. De ha könnyebb a teher, akkor könnyebb elfogadni mindent. Ez nem az ő története, ő csak meghallgat mindent, az idézetet, a gondolatot. Bólint egyet, egyetértve a gondolattal, amelyre céloz. Sok a szörnyeteg, talán még nehezebben találnak szenteket a világban. Vagy talán ki is vesztek. Nagyobb sóhajjal dől a falnak, és elmélkedik a hallottakon egy kis ideig. Ezekről csak olyanok tudnak így beszélni, mint ők. Ezt az emberek már nem érthetik.
- Talán Isten maga nem is a jó. Lehetséges, hogy valójában annak indította, aminek mondod: tisztának, édeninek, mégis, lehet nem az embert vagy épp az angyalokat mocskolta be a romlás. Lehet őt magát, és amikor becsukódtak az éden kapui, miközben már te odalent dolgoztál velük, ez... ez vált azzá, amit látni akart. Mint mikor.. egy király figyeli az égő országot, amit ő maga gyújtott fel, és mégis azt mondja, az emberei hibája. Lehet, hogy az Úr kegyetlenebb, mint gondolod, és az, hogy mi megpiszkáltuk a kis világát, már nem tetszett neki. Nem öltünk, nem romboltunk, újat akartunk teremteni és ez nem kívánt tett volt a kis hadjáratában. Lehet az embereknek nem tőled, tőlünk vagy a démonoktól kell tartani. Hisz látod! Saját szent katonái öltek! Akiket a saját képére teremtett, ők pusztítottak. Nem mi, nem te, nem a démonok. Talán, tényleg csak az van, hogy a világot rossz szemszögből néztük és minden állítás hamis – lehet, hogy most káromlást hajtott végre, lehet ezzel feldühíti, de nem számít. Kimondta. Nem tagadja sosem, amit mond.
- Képtelen úgy élvezni a világot, mint te vagy én. Akik ellene voltak, vagy épp másképp cselekedtek, azokat börtönnel sújtotta. Pokol, egy másik halott dimenzió, halál, akármi. Képtelen talán felfogni, mit alkotott, és mi lett belőle. Ő csak kis birodalmat akart, de a fejébe nőtt, nem bírt vele és saját munkája ellen fordult, minden erejével. Az alkotás, a szeretkezés, a félvérek. Ez lehet valami más, amivel nem számolt – rázza meg a fejét, mert tényleg nem érti ő sem. Tilt mindent, mi jó? Csak épp az emberek már nem hallgatnak rá, rég nem féltek tőle. Ez volt hát az indok?
- Mindent keresek, amiben erő van. Fegyver, egy margóra írt szó, melyet kimondva talán holtan esik össze az ellenfél. Olyasmit keresek, amivel, ha egyszer Isten visszatér, akkor többé ne lehessen rá alkalma, hogy árthasson nekünk. Amivel ez ellen védekezhetek – nem árulja el azt, hogy ők maguk most gyengébbek, mint voltak, mint aminek lenniük kellene, de szavai valahol igazak. Fel akar készülni, mindenre. Isten, Sötétség, bármi. Többé nem veszít.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Szer. Aug. 01, 2018 3:40 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

A fiút nézem, fölébe magasodva. A hüllő-íriszeket, melyek oly egyediek, különlegesek...igazi ritkaság. Még sosem láttam hasonlót szemtől szembe. És még engem tartanak Kígyónak a halandók! Milyen kis "bájosak"...nem mintha kijelenthetnénk, hogy semmi közös a fajtájukhoz. Valami csekély még is csak van.
- Nem volt nehéz kikövetkeztetni. Az anyádat én teremtettem. Ő pedig meglopott engem, de gondolom ismered a történet folytatását...testközelből. Az apádnak pedig erős víz-mágiával rendelkezett. Te pedig...olyan érzésem van melletted, mintha hűvös, tengerparti szél lengene körül.
Apró sóhaj kíséretében ecsetelem neki mindezt. Mert bár kecsegtető, ha mindent tudónak gondolnak, de a Mindenható nem én vagyok. Mindenki erejének megfogyatkozásával az enyém is megcsappant, így én sem tudom egyből azonosítani a teremtményeket. Viszont a logikai érzékem nem szenvedett csorbát. Akkor egyszer gyengültem el és hagytam, hogy egy lényem az ágyamba másszon...előtte s azóta ez tabu nálam. Épp elég a halandó, akikkel bujálkodhatok kedvemre.
Figyelem a kölyök arcát, amint levezetem, miből is gondolom, hogy ő az, ami. A tippem helyesnek minősül reakciói alapján. Apró, ördögi kis mosoly jelenik meg erre angyali arcomon.
- Athan. Légy üdvözölve New Orleans-ban, az én városomban!
Kiszélesedik sátáni vigyorom, már-már groteszk módon és egy röpke perc erejéig széttárom karjaimat, - hófehér zakóm révén, mintha csak tollas szárnyaimat eregetném - majd leeresztem őket ráérősen. Újdonsült barátom, Athan pedig helyesel szavaimra és némiképp megnyílik nekem ez által. Kellemes nyugtázom ennek tényét. Semmi kedvem hadakozni, jól érzem magam a társaságában és nekem csak ez számít. Persze, ha a dolgok elfajulnak, akkor le kell csapnom a fejét. De erre remélem nem kerül sor. Jók a reflexeim, fogalmazzunk úgy.
Addig is, kiéhezetten figyelem a leviatán érdeklődését az esztétika iránt. Kuriózum őt nézni, ahogy az újdonság erejének szépsége lenyűgözi...és tán majd virágba borítja - "Paint the roses red" - ahogy Lewis Carroll papírra rótta. S amint elnézem a fiút, ihletet merítek belőle. Nocsak! Egy hegedű után nyúlok, hogy mikor vagy honnan vettem elő, az most lényegtelen. Keresztbe teszem a lábam, neki dőlök a falnak és játszani kezdek. A zongora természetesen már ennek előtte elhallgatott. Én pedig csukott szemmel húzom a nótát és egyben kivetítem gondolataimat Athannek, hiszen ő a múzsa, ki ezt kiváltotta. Had lássa a művészet születését! Még ha nem is egy emberi alkotásét...de a Sátánét. A hangszer húrjai felcsendülnek és ha a kígyószemű nem zártja ki az elméjéből, akkor ugyan azon képsorok elevenednek meg "lelki" szemei előtt, mint nekem: Kecses kar sziluettje a sötétben. Egy embernő tökéletes szobra. Egy test, mely oly kecses...még is megreped. A hasadásból, a halántékán pókok ízes, fekete lába bukkan elő, tettre készen s kíméletlenül. Egyre csak elő törnek, eleven koronát képezve a márvány-porhüvely üstökén. Immáron egy méretes óriáskígyó tekeredik kéjesen a torzóra, végig csúszva a nő torkán, keretezve fenséges kebleit, hogy aztán tova kígyózzon a csípőjén. És ahogy a rovarok és a hüllő súlyán a nyak megtörik, a feje a porba hull. Majd egy férfi szobra is megjelenik mellette, gerincéből kipattan egy monumentális skorpió méreg-farka, majd az egész veszedelem kiszabadul, tönkre téve ezt a porhüvelyt is. S lám, végül ott az a rengeteg műalkotás, az emberek eleven szobrai, kiket csúszó-mászók emésztenek fel! S ennél mi volna szebb?
Vajon Athan is értékelni fogja ezt a képet? Kíváncsian várom, mit hoz ki belőle az, amilyen asszociációt ő váltott ki belőlem. Hiszen ő kígyó, akinek szorításában össze roppanni látszik a finom emlékmű....bár, lássuk be, az elméje már fertőzött volt. A kórral, melynek kivizsgálásával és megítélésével engem bízott meg Atyám. Még az Idők Hajnalán. Leheletnyit biccentek Athannek, aki most kezdi megérteni a világomat. A művészet hamis, de ámulatba ejtő világát. Az arcomat fürkészi, a tökéletes angyali vonásokat. Nem látok a fejébe, tán az ördög árnyékát véli keresni ábrázatomon vagy egyszerűen csak tanulmányoz. Nem bánom. Én is nézegetem őt, a testet, mit egy merőben szokatlan nász szült.
- Jól beszélsz. Az ember...ahogy az idő egyre tova haladt, egyre fennségesebb és valósághű mesterműveket alkotott. Így keresve a tökéletességet, mi sosem érhet el. A fantáziája körbe szőtte a realitás szövetét és megformálta azt a két kezével. Mindent, ami a belsőjében lakozott. Vallást, isteneket, gyötrelmeket és vágyakat. Volt, amit nyíltan felvállalhatott, de volt amit csak a rejtekben alkotott. Mint például...ez itt.
Ismét terelem őt, át, egy következő terembe. Ott, ahol a fekete versenyzongora pihen kihívóan a terem közepén. Nem messze tőle állunk meg egy kacér kép előtt.
- 1817, Jacques Louis David: Ámor és Psziché. A halandók szexuális fantáziája ámulatba ejtő. Vétkes vágyaikat igyekeznek kitalált történetek köré összpontosítani, hogy enyhítsenek bűntudatukon. Így alkották meg eme festményen látható alakokat. A szárnyas férfi Ámor, tán ismered is...a római mitológia legifjabb s legvonzóbb istene. A hajadon pedig Psziché, az egyik leggyönyörűbb halandó nő. Ámor belé szeret, vele hál és teherbe ejti. Kalandos történet az övék, de a lényeg, hogy egy bűnös frigyből mesebeli nász kerekedik. A leányt is istenséggé emelik, Ámor hites feleségévé válik s örökké élhetnek együtt. Egyértelmű a történetből és megannyi túlfűtött ábrázolásából az emberek fojtott sóvárgása...angyalok szerelme után. Hiszen minket szépségesebbnek látnak mint bármelyik halandó társukat. S egyben egy szeletként a mennybéli örök boldogságból.
Míg magyarázok, a festményt fürkészem, a vászon árnyalatait és az olajfesték hajszál repedéseit. Majd ismét társaságomra nézek, hogy mit is szól ahhoz, amit az imént hallott.
- Tudod, ezért a vágyukért nem hibáztathatom őket. Atyám nagy mókamester! Mikor megteremtette az eső embert és annak asszonyát, vagyis második asszonyát, elküldött hozzájuk, hogy tegyem próbára őket. Főként a nőt, hiszen Lilith elég csúfosan hagyta faképnél Ádámot és Apánkat is. Meg akart bizonyosodni, hogy ez az emberpár méltó az ő szeretetére. Ezt úgy kívánta megtudni, hogy próbára teszi őket. A próba pedig én voltam. Azt a feladatot kaptam, hogy kísértsem meg azzal a bizonyos Almával Évát, de ne csak azzal, hanem a testemmel is. Ha kiállja a próbát és ellenáll a Tudás Amájának és egy angyal szépségének, csábításának, akkor méltónak találtatik. De mindketten tudjuk úgy hiszem, hogy nem így lett. S egyes halandók azóta sóvárognak utánunk, szárnyasok után.
Halkan kuncogok, mert ez is az Apám műve. Hogy is gondolhatta egy percig is, hogy ilyen erős kísértésnek ellen tudnak állni esendő teremtményei?! De hiába. Nem csoda, hogy tumultus van a Pokolban. Mondjuk így legalább van "fűtőanyag". Athan pedig ismét megszólal s én hallgatom szavait. A kirakós darabjai kezdenek a helyükre kerülni, a mozaik kirajzolódik. Lassan, de határozott körvonalakkal. Elmém pedig elraktározza az információkat, melyeket a hüllőszemű mond nekem.
- Értem. Pont a legjobb időkről maradtál hát le. Sajnálatos. De némiképp pótolható. S mond csak, már akkor is szeretted a még primitív művészeteket? S hogy tetszenek ezek az újak?
Valós érdeklődéssel fordulok felé, fiatalnak tűnő arcát nézve. Mellettem olybá tűnhet egy kívülállónak, mintha csak a fiam lenne. Vagy az öcsém. Vonásainak kevés emberi lény tudna ellenállni, vetekedik egy angyal szépségével. Vajon tudja ezt magáról? Míg az én arcom érettebbnek hat, legalább is mindkettőnké az emberekhez viszonyítva.
- Mond csak, bele gondoltál már, hogy könnyen elcsábíthatnád a halandókat ezzel az ábrázattal?
Kérdésem puszta kíváncsiság. Arról fogalmam sincs, hogy a saját malmára hajthatná ezt, az emberi lélek fényességét, erejét, a varázslatot, mit Atyám véghez vitt bennük. És tény, bár parancsra hágtam meg az emberasszonyt, mint közben kiderült, jó szórakozás a halandókkal való üzekedés. Lehet, hogy a fiúnak is tetszene.
- Hm, fején találtad a szöget, úgy vélem.
Gondolkodom el és helyeselek szavaira, miszerint a Gonosz megszemélyesítést igényelt az ember szemében és így könnyen azonosíthatóvá vált a nevem révén. Kérdésemre a lelkeket illetően kielégítő terjedelemben válaszol és én csemegézek szavaiból. Lenyűgöző! Tetszik nekem ez a kölyök. Ismét rám néz, tekintetünk keresztezi egymást, ahogy most engem ízlelget képességével. Nem rejtegetek semmit - a valódi arcomat kivéve, természetesen -, nincs miért. Mélyen, egészen mélyen nézek a szemeibe, az ürességként tátongó, fekete lyuk-íriszeimmel. Nem pislantok, had lássa, had érezze, amit képességei megengednek s elé tárnak. Ahogy elemezni kezd,  kajánul szélesedik ki vigyorom.
- Csodás. Tetszik ez a képességed, Athan.
Gesztusaim, az érzések kifejezései, ezeket mind-mind az emberektől tanultam. Én és a testvéreim. Hiszen mi csupán Atyám katonái és bábjai voltunk. Így eshet meg, hogy bár egészen természetesen hozom általában mindezt, egészen hátborzongatóan tud sikerülni olykor. Mikor emberit mímelek, de lévén nem vagyok az, bizarrá torzul a mozzanat.
És én tovább mesélek és mesélek letűnt, elvesztett korokról és időkről a leviatánnak, kinek orcáján a mosoly árnyalatai táncolnak.
- Úgy van, bár most szerintem is több a halott. De kevéssé mocskos az elestük, hála, ahogy mondod, a járványok hiányának. Undorító dolgok a kórok, bár tény, hatásosak. S hogy mit hoznak ki az esendők eme helyzetből, azt mi ölbe tett kézzel is nézhetnénk. Vajon újabb felvirágzás közeleg-e? Sajnos egyelőre művészi szempontból nem tapasztalok előre lépést, de a civilizáció már kezd csírázni. Jól mondod, elgondolkodtató. A humánok...a maguk egyszerűségében lenyűgözőek.
Tagadhatatlan, egyszerre szeretem és gyűlölöm őket. Mindenféle okból kifolyólag. Az ember zseniális és egyben egy fertő.
- És lám, most már itt vagy te is, a történelem tova halad, de ebben a káoszban mi írhatjuk azt.
Fűzöm hozzá az előző gondolathoz, de hogy mit is értek mindez alatt, az rejtély. Ahogyan az is, hogy célzás értékű-e vagy pusztán egy ártalmatlan megjegyzés. Nem szalasztom el a pillanatot, midőn a semleges arcba élet szökken. A kígyózó tekintet pedig felcsillan. Elégedett félmosolyra húzódik ajkam ennek láttán. És hallatán.
- Pontosan értem, mire gondolsz. Én is ilyennek látom őket, mint te. De rajtunk kívül mások, angyalok és démonok, lebecsülik őket. És ez könnyen okozhatja a vesztüket. Lankad a figyelmük. Pedig igazán tudhatnák, hogy sosem szabad senkit alábecsülni. A legártalmatlanabbnak tűnő félnótást sem.
Megörvendeztet, hogy ebben is egyet értünk. Felvillanyozódok a társaságában! Végre egy kis értelem és kedvemre való társalgás. Szóval, nem csak az emberek történelméről dalolok neki, de a saját múltamról is. Már régóta nem foglalkoztat, hogy tabu-e ez a téma vagy sem. Kérget növesztettem a Pokolban - egy ördögi arcot -, így szemrebbenés nélkül osztom meg történetem kezdetét barátommal.
Meglep, amit az arcán látok. Ahogy a hallottakra reagál. Valóban meghatja tán? Felém fordul. Szavai oly különösek.
- Még...sosem mondtak nekem hasonlót.
Vallom be, némiképp ráncolva homlokomat együttérzésére s mindarra, amit ennek kapcsán mond. Vajon....vajon Chloe is megértené? Teszem fel magamnak a kérdést, de el is vetem, hiszen ő egy gyarló halandó, nem pedig a Tudás Almájának gyümölcse, mint ez a fiú itt előttem.
- Meglehet, hogy igazad van. De mit sem számít most már. E mellett...egy másik feladatom is van, mely révén sosem lophatnám magam az emberek szívébe. A bírájukká tett Atyám azzal az utasításával, hogy próbára tegyem őket. Egytől egyig s újra és újra ostromolva őket...mintha csak azt akarná, hogy előtt-utóbb elbukjanak.
Jegyzem meg ezt a nem elhanyagolható tényt s némiképp igazat adok általa Athannek.
- Az emberek szemében...mindenki szörnyeteg, aki őket bántja. Tehát...saját embertársaik és ők maguk is. Ez az ő tragédiájuk.
"Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős."

Mondom ki eme sanyarú igazságot egy Edgar Allan Poe idézettel fűszerezve szavaimat, miközben leülünk az általam felkínált ülőalkalmatosságra. Egymás mellé, mint régi ismerősök.
- Vagy...mint ő maga.
Lehelem szavaim, mert ezt az egyet nem említi barátom. Elréved tekintetem, majd vissza tér hozzá és némán hallgatom meséjét.
- Akkor még jobban hasonlítunk, mint azt feltételeztem volna. Míg ti tobzódtatok s jogosan előnyös változás irányába billentettétek Atyám kis szent világát, amit a patkányokkal rágatott, addig én a Pokolban sínylődtem és csak a rám bízott feladattal törődtem. Alig jártam fel, eleinte szinte semennyire. A kísértésük inkább közvetettnek minősült. De aztán...kalkulációim szerint nem sokkal azt követően, hogy titeket eltávolított az útjából önkényesen, kaptam kedvet, hogy a Földön járjak. Megcsömörlöttem attól, amit a munkámnak hívhatok. Kiégtem. Feljöttem hát és megláttam a szépséget. A szépet...a halálban és az újjászületésben. Az asszonyokban és idomaik között. A művészeket szemlélve. Megkísértettem hát őket és inspiráltam. Minden, amit Atyám bűnnek kiáltott ki, az osztályrészük lett s én velük tobzódtam az eretnekségben. De nem volt-e kellemes ez nekem s nekik egyaránt? Viszont hiába ezen érzetek, az élvezet általi megváltás...mind egy szálig a Pokolba taszította lelküket. Kérdem én: miért? Hát nem ő alkotta olybá porhüvelyüket s elméjüket, hogy érzékiek legyenek? Hogy alkossanak, s ne csak reggeltől estig őt imádják? Mi végre a kreativitás, ha hasztalan és vétkes?! Miért élvezetes a közösülés, ha az érzés maga gazság?! S mi okból képes egy angyal és egy ember nászából gyermek foganni, ha a szerelmük gyümölcse fogantatásától Pokolra ítéltetett?! Ez...nem igazságos.
Végre....végre valaki, akivel beszélhetek minderről és megért! Bár eddig higgadt voltam, most az indulat szele elkap és megvonaglik arcom. A kezem ökölbe szorul. Érzem, ahogy a körmeim a húsomba vájnak, mint azon a napon, mikor az áruló első fészekaljamat lemészároltam. S egy úttal a nyomozónő is eszembe jut...a Pokol ugyan most zárva, de ő, a legtisztább emberi lélek, akivel valaha találkoztam, csak azért, mert egy gyengébb pillanatában velem hált, a Pokolra kárhoztatik egyszer. Ez nem fair! Ahogy nyilván az sem, ahogy velem és a leviatánokkal bánt. Nem tudom, bele gondolt-e, hogy árt nekünk, csak feltételezhetem, lévén ő a Mindenható. De észjárását egy teremtény sem értheti meg.
- Engem elzárt testvéreimtől, megfosztva kötelékeimtől...titeket pedig szorosan összezárt, hogy így tegye tönkre azt.
Hangom szinte suttogássá csillapodik, ahogy indulatom is elszáll, izmaim ernyednek. Athan vállára teszem balomat.
- Én sem. Mindkettőnket félre értettek.
Fogalmazom meg a végső konklúziót, minden fennköltségtől mentesen.
- Ha elárulod, mit keresel...tán segíthetek meglelni.
Fűzöm hozzá rejtélyes szavaihoz. Nem akarom rá erőltetni magam, csupán egy felajánlás, amit teszek.




Kód:

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Júl. 22, 2018 9:58 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 2287 • Credit:

 
Nem moccan, mégis követi, ahogy közeledik felé, ahogy kikötnek egymással szemben. Két idegen és mégis, ebben a vészterhes világban nem fegyvert rántanak, hanem csak méricskélik egymást. Bezzeg ha más angyalokba fut bele... annak sosincs jó vége, a démonok már annyira nem vészes kategória persze, az emberek meg, változóak. Ki hogy veszélyes. De most nem ők a fontosak, előtte egy áll, és igen magas lépcsőfokon helyezkedik el, persze, csak képletesen.
- Ohh, te tudsz róla, mi vagyok? - őszinte meglepődés tükrözik vissza az arcán. Persze, az is lehet, hogy hét testvére közül valamelyikkel már összefuthatott és onnan vannak felszínes vagy annál mélyebb élményei arról, kivel is hozta össze a sors. Vagy tényleg azon kevesek egyike, akik még valamennyire tisztában vannak a tényekkel, hogy mi igenis léteztünk, elvégre, neki is van némi szerepe – némileg súlyos – abban, hogy egyáltalán létezhessenek. Logikus lenne, ha benne meglenne az írmagja mindennek, meg... meg ő a Sátán. Kellemes csalódás, és persze meglepetés. Rosszabbra számított, sokkal, és akkor csak körül kell néznie. Tényleg tartogat apró csodákat a világ, csak keresni kell. Persze, lenne dolga, várnia is kellene a parancsra, de... telhetetlen, mohó és egy percre sem akar megállni és várni, tétlenkedni. Volt rá elég ideje, még annál is több, most pedig eljött a cselekvés éve. Ha nem is sikerül teremtenie, akkor a lábnyomát annyi helyen hagyja ott, amennyi helyen bírja.
- Semmi gond – biccent felé, nem kíván olyat, amit nem szívesen tesz meg, elvégre, ő sem szokta csak úgy előhúzni a másabb felét, bár nem sokban különbözik és nem olyan vészterhes és szörnyű, mint ahogy azt a másik szavai éreztetik. Mindenki más a családban, van, aki erősebb jegyeket kapott, ő gyengébbet, mintha a végére már tényleg az lett volna a cél, hogy minél emberibb arca lehessen. Nem mintha annyi bánná a dolgot, ahogy azt sem, ahogy a muzsika ismét változik és kicsit távolabb került. Kicsit hangosnak véli elsőnek, viszont a zongora kellemesen borzongatja hangszálait, lágyabb mint a gramofon, amit még mindig nem tud hova tenni. Tudta jól, hogy rengeteg mindent ért el az emberiség, de hogy a mérték ilyen nagy, arra csak nehezen tud reagálni néha. Mindig valami új és új, hol pozitív, hol negatív értelemben. Ideje lesz tényleg összekapnia magát.
- A nevem Athan – mutatkozik immáron be, ha már azt tudja, micsoda, a nevét csak utólag tudatja. Reméli, nem családleírást vár, mert akkor napestig is tudna magyarázni, de nem, még mindig nem erre van élesítve, hogy őket ócsárolja, elég feszültség volt odabent, kint pedig most csend. Nincs benne gyűlölet, nincs kimondva ugyan de mindegyikük úgy néz ki, arra vár, hogy kicsit megkapja a saját idejét, ellátogasson oda, amely számára egykoron kedves volt és persze, erőt gyűjthessen. Ez a legfőbb, ami most őt például foglalkoztatja a kirándulások és ismeretszerzés mellett. A másik szavain elgondolkodik egy kicsit, majd végül bólint. Más. Mindig is kicsit az volt, most pedig tényleg érzi is. De ez rossz lenne? Cukkolják, de ha gond lett volna ténylegesen, azt tudná, nagyon tudná.
- Azt nem tudom, hogy járnak-e, lehet ők is meglátogatnak párat. Azonban magamról nyilatkozhatok. Az voltam és vagyok, nem sokban és mégis. Nem tagadom – sosem tette. Van vérszomja, de nem üldözte a mindennapjait, máshogy élvezte vagy épp töltötte ki. Most persze mindenben szerényebb, még puhatolózik, nincs meg az a közeg, amelyben mozgott és az új nemigen vevő már a régi korok mulatságaira. Vagy ha mégis, jól rejtegetik. Most is hagyja magát, hogy terelje afelé, amelyet mutatni akar. Kutató tekintete fogadja be a művészet első élményét, és bár persze volt akkor is, mégsem ilyen mértékben. Nem ilyen... tökéletesen. Mintha csak egy ablak lenne a megdermedt múltra, minden egyes részlet annyira gazdag és élethű. Ha megmoccannak, nem riadna meg tőle, sőt, szinte várja is, de a vászon nem moccan, az alak sem, hiába várja, hiába hiszi annyira igazinak. És akkor még nem is gondolt azokra, amik kint az utcán vannak, hol falakon, hol oszlopokon, persze, korántsem ilyen jó állapotban, de akkor sem lehet csak úgy elmenni mellette. Amikor először látott egy – a modern ember reggeli müzli reklámját -, percekig csak bámulta, hogy mégis ez mire való. Nem, nincs tisztában a reklámok fogalmával a mai napig sem, hiszen már értékét vesztette, és nincs szem előtt, csak a maradványai.
- Akkor is, ha hazugság? Az, hogy csak.. úgymond... tetsszen? Vagy épp megijesszen. Hmm – billenti oldalra kissé a fejét, és ezzel a szellemmel nézi meg ismét a képet. Nem tud nem a másik arcára tekinteni, mintha keresné a hasonlóságot, azt, amely ihlethette a képet, bár nyilván a művész nem találkozott sosem vele. Az a képzelet játéka csupán, vagy annak, amit lát. Mindenesetre, így több értelmet nyer a vásznon pihenő ferdítése a valóságnak.
- Mind olyan szinte, mintha apró, élő alakok lennének benne. Mármint, láttam már festményt, de azok... Mások. Az egyiptomiak stílusa más volt, kezdetleges, a rómaiak szobrokat faragtak, aztán pedig, a középkorban volt mindenből egy kicsi, de leginkább a vallásról. Nem arcokról, és nem így – ráncolja a homlokát, miközben a többire is futva rátekint. Persze, akad itt vallás is, nem tagadja, mégse falra festett ikonok és Jézus arcképek tömkelege. Vagy kövér urak és csaták vázlata. Ködösek már kicsit a képei, amiket látott, intenzív korszak volt az mindenki számára és mégis pusztító, visszaesés szinte ahhoz, amit előtte elértek. Kosz, mocsok és halál, előtte pedig fényűzés és pompa. És most, egy hatalmas kanyar után, a pusztulás a fényesség után.
- Nemigen ismerhetem, én... nekem kimaradt jó néhány év, pontosan ha jól számoltam hétszáz, amelyből minden, ami az általatok középkorként ismert idő után történt, számomra új. Az akkori hangszerek másik voltak, leginkább bárdok kezében láttam, vagy mulatságokon, mégis, másképp csengettek. De egyik sem így – ezzel persze nem azt mondja, hogy ez feltétlen rossz. A zene volt az utolsó dolgok egyike, amire gondolt és amire vágyott. Jó volt, amikor egy-egy alkalommal színesítette az összejöveteleket, mégsem számított olyan létszükségletnek mint egy lakoma, egy kis erőfitogtatás vagy épp egy érintés. Egy apró dolog csupán, amely úgy néz ki, kinőtte magát. Lehet, lassan kezd a sok újtól zsibogni az agya. Kell egy pár pillanat, amikor csak lehunyja a szemeit, és hallgatja a dallamokat, átjárja. Egy kis pihenő.
- Mindig féltek a gonosztól, kellett nekik egy név is – pillant végül ismét rá, hiszen, ha az egyház valamihez ért, akkor ez az. Félelemkeltés, tanítás, rettegésben tartás. Vagyis ez volt addig, míg az angyalok nem kezdtek embereket ölni és a rend, amelyben az Ördög volt a gonosz, az angyalok és Isten a szent, szépen felbomlott, megromlott és talán szerte is foszlott. Már nem látja jelét sehol sem istentiszteletnek, imáknak vagy akármi másnak. Kiveszett biztosan.
- Ó, nem vagyok szakértő de értek egy-két dologhoz. Úgymond.. is-is. Érzem, ha akarom, elérem, ha úgy kerül rá sor. Inkább érzékelem, miféle, hol jobb, hol rosszabb – magyarázza, hogy is érezte meg, ha valakiben több volt a rossz mint a jó, vagy az elszántság arra, hogy az erőt, amit kínált, használni is tudja. - Benned... - ekkor ismét őt figyeli, mintha mélyebben tenné, mint eddig, mintha bele akarna látni a test bensejébe, ahol a lénye forrong. - Azt az arcot látom, amit mutatsz, és ez mindenre és mindenkire igaz. De megérzem az erőt, amely odabent van. Ha gyengébb, ha erősebb, ha egyenesen... felbecsülhetetlen. Nem a szó szerinti látás ez, bár gondolom, te is hasonlót érzékelhetsz – nem kérdezte a ládában sem Cassael-t, hogy miként lát ilyesmiket, és most is csak a saját példája miatt jött fel. Mindig a saját ereje volt a fontos, az ellenfélé meg a harc közben. Most viszont, nem áll fenn ennek a veszélye, így csendesedik el, és ahogy a ládában, ismét hallgat, mint egy tanulságos mesét. Ki mennyire részletes, mire volt idő. Idekint a környezett sokall békésebb, nem kell külön megküzdeni még azokkal az erőkkel is, amikkel bemocskolták a művi világot és amely minden mást, ami nem odavaló volt, kínzott vagy épp erősített. Itt sokkal másabb, kényelmesebb, és persze nem mondhatja azt, hogy egykori „oktatóját” elfeledte, az újakat is meghallgatja. Miközben beszél, aprókat biccent, néha ellép tőle, csakhogy megcsodáljon valami mást, ami épp elébe kerül, de sose túl messzire és figyelme megmarad. Apró mosolyok, amint az emberiség felvirágzását ecseteli, nagyobb, amikor a pusztulást. Nos, amit ők anyjukkal vagy utána nélküle tettek, nem ment ki a divatból, folytatta más, ha már ők nem tehették. Persze, fellobban benne az, mennyire átélt volna mindent a pezsgő erejével és elszántságával, de jól mondta a félvér. Nem tud mit kezdeni a múlttal, és ha folyamatosan oda megy vissza vagy épp kiakad tőle, akkor nem ér el semmit, nem él a jelenben, ahol nagyobb szükség van rá.
- Mintha csak mostanról lenne szó. Most is halott a fél világ, ha nem több. Talán újabb Reneszánsz készül, vagy épp a végső bukás. Ezt nem láthatjuk előre, azonban valamelyest kényelmesebb, hogy a járványok immáron kimaradtak. Irigylésre méltó, miket érhettek meg. Olyan fura hallani ezeket, mintha csak csettintésre történt volna minden és mégsem. Lehet Isten mégis adott nekik valamit, amelytől képesek voltak ilyesmire? Elgondolkodtató, nem? - fordul immáron ismét felé, arcán lelkes mosoly, szeme élettel telve csillan. Kezd visszatérni. - Igen, megijednek, és mégis, amiket mondtál, maguk tették meg szinte egyedül. Alábecsülte őket lehet még az alkotójuk is, vagy épp az angyalok. Mindenki. Jó, nem azt mondom, hogy tökéletesek, de érted bizonyára. Olyan dolgokat meséltél, amiket elképzelni nem lehetett, bár, kaptam segítséget már ezelőtt, mégis, minden új információ jól jön – aprót von a vállán, hogy nincs akadálya annak, ha ő is mesél, inkább még ennek is tud örülni, nem akadályozza meg semmiben sem, még ha ő leginkább hallgat. Bár, úgy néz ki, ez inkább az elismerés arról, hogy érdekli a téma, nem pedig untatja.
- Nem jártam még ott, de majd észben tartom – ahogy azt is, amiket ezek közben mondott neki. Mind-mind más példa és mind olyan, amit ha ideje engedi, egyszer meg is láthatja. Látja Luciferen a rajongást, amelynek ő még csak apró szeletébe kóstolhatott bele és abszolút kezdőnek számít benne. Lelkes amatőr, ha lehet ezt mondani. Csendesen szemlélődik, kutat vagy épp megérint. Színes a felhozatal, mindenből akad valami apró szelet vagy emlék, és mintha csak azért lenne itt, hogy az élet utolsó perceiben is meg lehessen csodálni, emlékezni és elmerengeni kicsit. Ki így, ki úgy. Az azonban már máris másabb vizekre tereli a beszélgetést, ahogy annak történetéről beszél, amely most jellemzi őt. Ahogy született. Az emberek irománya, a Biblia másként írja le mindezeket, és neki sem volt mélyebb ismerete a témában, mintsem az, amit ott olvasott. Felszínes ismeret, bevallja, de nem is olyan történet, amit Isten csak úgy a világba lök, elvégre, akkor sajnálnák és nem félnének tőle, talán. Nem tudhatja, de akkor nem lenne ő az első számú gonosz, csak egy áldozat. Arca meglepett, csodálkozó, miközben ő csak áll, kényelmesen és figyel. Na ez olyan történet, amit ha a még élő világgal osztana meg magát a történetet, abból már kirobbanna valami szörnyűség. Vagy akár háború. Megrázza kicsit a fejét, hogy észhez térjen. Ez volt a nap csúcspontja.
- Ez... ez... ha erről bármit tudtak volna, akkor nem így kezeltek volna. Nem gondoltál még rá, sosem? Vagy hát, biztosan parancsba kaptad, hogy ezt csak te tudhatod, és más nem. Ez a teher és még az, ami a Poklot jellemzi, szinte érthető, hogy senki nem kívánta magának, és talán még te sem. Az, hogy ezt most hallom.. - ráncolja kicsit a homlokát, miközben mered rá, maga elé vagy épp egy műtárgyra. - Mondhatni azt, hogy köszönöm? Nem tilos erről beszélni? Bár, aki ítélkezne, már nem jár erre, így talán már nem számít. Viszont, mindent megváltoztat szinte. Mindent. Amikor beléptem és realizáltam a tényt, kivel is vagyok itt... Nem erre számítottam, koránt sem. Kellemes csalódások érnek, amióta csak van időm ismét járni a világot, és ez az eset is oda tartozik. Igen, én csak azt ismertem, amit a világ tódított rólad, a másik oldalt nem. Manapság persze már lehet mondani, hogy mit számít, mégis.. amikor a magamfajta nem azzal találkozik, amely a világot jellemzi, hanem azzal, hogy képes megállni és beszélni. Nem a sajnálatra vágysz, ezt értem, de úgy látom, Istennek vannak a legkegyetlenebb módszerei, nem a szörnyetegeknek – erre már egy kissé ingerültebbé válik, de amilyen hamar jött, úgy száll is el. Leülve foglal helyet, lábait megszokásból húzza fel, mintha csak az egyik sziklán ülne a börtönében és elmélkedni készülődne, vagy csak hagyni, hogy peregjen az idő lassú homokja.
- Nem irtottuk a kedvenceit, nem keményebben, mint mások, vagy épp saját maguk. Mi csak... miután úgymond a kezünkbe vettünk mindent, velük foglalkoztunk, a halandókkal. Nem öltük meg őket, csak elkezdtünk valamit, hogy minden jobb és kényelmesebb legyen. Nekünk is, persze, főképp. Aztán jött Ő, és elzárt minket egy olyan „világba” ahol semmi sem volt, csak mi más. Nem volt kiút, kapaszkodó, semmi más, csak a testvéreim, a halott táj és az őrület. Mindenkit kikezdett, nem menekülhettünk. Ezért nem tudok semmit sem arról, amiket mondtál. A zongora, a festmények, minden. Nem ismerem, mert nem láthattam, azért, mert miközben a világ virágzott én és egyikünk sem lehetett jelen – sóhajt végül és hátradől. Nem lehetett akkor sem ott, amikor minden történt. Nem lehetett semerre sem. Sem a világ bukásakor, sem semmikor sem. Csüggedten, mégis csendesen és nyugodtan figyel arra, amely a mészárlást jellemzi. Az a bizonyos nap, a halál napja. Beleborzong, ahogy elképzeli azt, milyen is lehetett. Egyik pillanatról a másikra.
- Szörnyű lehetett.. én sem értem igazán, még most sem. Vannak dolgok még, amelyek miatt minden bonyolult és most nem is érdekes, csupán az, amit műveltek. Nem mondom, hogy fejlett volt, mikor itt hagytam, ez most viszont sokkal kellemetlenebb és visszataszítóbb. Nem vagyok a világ ellen – vallja be csendesen, sosem volt. Csak annak tekintették őket, ezek szerint, főképp maga a Teremtő. Lábára támaszkodva bámészkodik ismét, és nagyot sóhajt. A harag elszállt, és ismét csak figyel.
- Kár lenne veszni hagyni ezeket, megértem. És bár én jelenleg mást kutatok, megértem, miért csináltad.

[/color][/i]

Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 14, 2018 5:21 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Egy hófehér hattyú kecsességével lépdelek oda a jövevényhez, szurokfekete nyomokat hagyva arra, amerre járok. A Sátán lényének iróniája. A fiú pedig elejti a kardot, mi fémesen csattan a repedezett márványpadlón. Felkavarja a port, ahogy alá zuhan. Nem nézek a fegyver irányába, hanem a változó íriszeken marad tekintetem. A fémes hang pedig hamar tova illan s valamilyen abszurd mód, még csak nem is visszhangzik.
- Csak nem egy leviatánnal hozott össze a sors?
Teszem fel a költői kérdést a kígyó-szerű szemekbe meredve, mézes, selymes hangomon, diszkrét, de őszinte kis mosollyal.A gesztust viszonozva egy halovány pillanatig hagyom, hogy vérvörös íriszem felvillanjon a feketévé váló környezetében. Mert hát már jó régóta ilyenek valójában a szemeim. Obszidián-szín szivárványhártyám rég a múlté.
- Ha nem veszed zokon, maradnék angyali külsőmnél. Az ördögi nem elég esztétikus ehhez a helyhez.
Jegyzem meg halk kuncogással megfűszerezve. Hiszen az angyal arca káprázatos, míg a sátáné visszataszító. Nem szükséges bólintanom, mikor az ifjú harcos a nevemet rebegi. Hiszen mindketten tudjuk, hogy nem téved. A gramofon pedig elhallhat, hogy egy a szomszédos teremben porosodó zongora szólalhasson meg. Nem ül előtte senki, hiszen éppen újdonsült ismerősömet ízlelgetem, de az elefántcsont-billentyűk ettől függetlenül járnak, ahogy elmém egy szegletében Chopin-t játszom.
- És benned kit tisztelhetek, barátom?
Kérdezem jóhiszeműen a látogató, aki immáron tudja a nevemet s annak jelentését is megértette. A halandók hitetlenek. A halandók szkeptikusak. Nem szokták elhinni, ha bemutatkozom nekik, de már régen felhagytam az ezen való sértődöttségemmel. Ez a lény itt előttem azonban más, mint a többi. Más, mint az emberek. És bár egy fivérével sem találkoztam, a hallottakból és a megérzésem alapján tőlük is eltér. Magamra emlékeztet. Luciferre az angyalok között. Constantine, a démonvadász szavai jutnak eszembe, ahogy fanyar képpel közölte velem, hogy: "Mekkora angyal vagy!"Régi, szép emlékek!
- Más vagy, mint a testvéreid, igaz-e? Ők nem tévednek múzeumokba, hogy a rég letűnt korok szépségeit keressék s megértsék.
Nem ismerem-még-ezt a férfiút, előttem. De valami még is azt súgja, nem csalatkozok őt illetően. Közben figyelmesen várom, mit felel. Nem szeretem a felszínes csevegéseket, persze olykor rá fanyalodom, de alapvetően a mélységek érdekelnek.
- Ó, dehogynem! Majd meglátod!
Vágom rá kissé szenvedélyesebben, de még így is egészen higgadtan. Az egyik kezemet a lapockájára teszem és a másik karommal egy festmény irányába mutatok. Nincs fenyegetés. Valahogy azt érzem, mi ketten megértjük egymást, bár még csak pár perce ismerem a fiút. Különös érzés és szokatlan helyzet. De ilyen az élet, mindig tartogat meglepetéseket, ahogy azt a jól ismert, közhelyes mondás is tartja halandó körökben. Ahogy pedig ezt a pillanatot megélem, a leviatánt, az ördögöt a világ legszebb alkotásai között, asszociáció tör rám. Egy kósza gondolat-foszlány, mit régen hallottam: "De ezek a tökéletes teremtmények, s így a legkevésbé emberiek. Van, amire [a gépek] soha nem lesznek képesek. Sosem lesz hitük, és sosem fordulnak Istenhez. Nem tudják értékelni a szépet. Nem tudnak műveket alkotni. Ha mindezt megtanulják valaha, már nem törnek az elpusztításunkra. Emberekké válnak."* Sokat lehetne gondolkodni ezeken a sorokon. Valóban "emberi" az, ami "művészi"? De mindez tova száll s ismét vendégemre figyelek csupán.
- A művészet célja s lényege maga az esztétika. És hogy megérintsen. Így vagy úgy.
Magyarázom türelmesen és élvezettel. Valójában kellemes érzéssel tölt el, hogy van hallgatóságom az ilyen, manapság felejtendő témákat illetően. Mi több, a teremtmény itt reagál mindarra, amit mondok s mutatok neki. Ez benne a szép. Ahogy látom a fiatalos arcon a megértést szavaim hallatán, az őszinte elcsodálkozást. A lenyűgözöttséget és a mohóságot. Minden egyes gesztusa egyre szimpatikusabbá teszi újdonsült barátomat. Most éppen azt figyelem, ahogy a zene irányába fordul, ahogy éppen tanul. Kiszélesedik mosolyom.
- Amit hallasz, azt gramofonnak hívják. A 19.század végén alkották meg zene lejátszására, felvételről. A másik pedig a zongora, a 18.század jeles találmánya, azt ismered? A kedvenc hangszerem.
Mutatok előbb az egyik irányba, a fiú vállát fogva, majd irányítva tekintetét, a másikba, mivel mi pont abban a teremben vagyunk, ami a két hangforrás között helyezkedik el. A festmény kapcsán leleményes megjegyzést tesz barátom, ismét a szemeibe nézek.
- Pontosan!
Felelem kiszélesedő mosollyal, nagyon helyén van az esze a fickónak, vág, mint a borotva pengéje, emberi kifejezéssel élve.
- Nem azért vagyok, hogy szeressenek. Vagyok, akinek lennem kell. Azt hiszik, hogy ismernek, de valójában csak saját káprázatuk manifesztálódása az, amit kergetnek.
Mert ilyen az emberi elme s jellem. Lehet érte szeretni vagy gyűlölni őket, az mit sem változtat a tényálláson.
- Jól értesz a halandók lelkéhez. Igazi szakértő vagy. Látod vagy hogyan érzékeled? S mit látsz bennem, akinek nincs olyanja?
A suhanc az emberi lélek rejtelmeiről kezd beszélni nagy szakértelemmel és erre felcsillan a szemem. Szívesen elhallgatom őt, én mesélek neki arról, ami érdekli és fordítva. Amennyiben ez neki is megfelel.
- Igen. A modern korban az időszámítást Atyám emberi majomkodásától számítják, ehhez képest a középkort nagyjából ötszáz évvel későbbtől kezdődött és tartott ezer esztendeig. Azaz az 5. és a 15.század közötti periódus. A sötétség, amit a középkor jelzője hirdet, a reneszánsz nevű időszakkal ér véget. Ekkor a súlyos pestisjárványok és szellemi-művészeti mélypont után az emberek újra magukra találtak, virágba borultak, ha tetszik. Életvidámság lett úrrá rajtuk. Miután a járványok és éhínség után halomszám hevertek a tetemek az utcákon, eljött a reneszánsz, ami azt jelenti, "újászületés". Bár Európa jelentős része veszett oda, a megmaradt halandókat elérte az eufória, amit életben maradásuk okozott. Dinamikusan kezdett fejlődni a világ, a tudomány, a művészetek.
Lelkesen ecsetelem ezt is a fiúnak, de persze feltűnik, hogy pont erre a korra kérdez rá. Csak nem akkortájt huncutkodott Atyám s testvéreim velük?
- Az emberi lények elég könnyen megijednek. És egyszerűen lehet rájuk hatni. Évszázadokon át démonizáltak s rettegtek tőlem.Számukra egy ilyen, túlságosan emberi Lucifer, aki mereven és vészjóslóan bámul az arcukba vesébe-hatoló tekintettel maga a rémálom! Főleg ha sokáig nézik és közelről.
Hadonászok a vászon előtt, hol az alakra, hol a sötét, kísérteties háttérre s hol az izzó tekintetre mutatva.
- Persze mindenki mást lát egy-egy képben. Igaz ez minden műalkotásra. Ahányan vagyunk, annyi féle asszociáció és érzelem. A válaszok, úgy vélem bennünk keresendők. Mit indít meg bennünk a Szép? Legyen az írott szó, rajzolt kép vagy komponált darab. A muzulmán hitet valló halandók például Atyámat magában a szent írásukban, a Koránban lelik meg. Számukra a kalligráfia mindennél fontosabb és szakrálisabb. Voltál már mecsetben? Gyönyörű! Díszes! A falakon arab írással a könyvükből, a lehető leggyönyörűbben róva, hogy szemet gyönyörködtető legyen bárkinek, aki meglátja, vallástól és származástól függetlenül. Nem is érti a szemlélő, hogy mit lát, ha nem beszéli a nyelvet, de még úgy is csodálatos. Ugyan ezt a keresztények színes képekkel és szobrokkal fejezik ki, a Mennyeket így akarják közelebb hozni s azzal, hogy évtizedekig épülő, monumentális katedrálisokat húztak fel az égig! Lélegzetelállító...s mindezt az isten vagy éppen istenek félelme hozta ki az emberből.
Egy finom sóhaj hagyja el a számat. Le se tagadhatnám, hogy a végletekig rajongok a művészetekért. Mindazért, amit a testvéreim megvetettek vagy legalább is jelentéktelennek tartottak, fölöslegesen túlértékeltnek. Az ifjú arcú legény pedig tovább sétál, ahogy elunja csúf és rideg ábrázolásomat. Nézem, ahogy halad, ahová megy s amit tesz. Nem követem egyből, inkább ismerkedem lényével. Az apró, se sokat mondó rezdülésekkel. Ahogy a kígyó-szerű szemek vándorolnak az ecsetvonásokon, ahogy az ujjak ember-szerű finom-motorikája a vászon megérintésére sarkallja. Nem szólok rá, bár egy kurátor már visítana. De én nem vagyok kurátor, sem művészettörténész, ahogy természetesen halandó sem. Így nem is viselkedek úgy. Igen, a művészetet meg kell óvni, de semmi haszna, ha nem érhetünk hozzá konkrét vagy átvitt értelemben. Interakció nélkül maga a fogalom sem létezik. A fiú elkapja tekintetét a képtől és kérdően néz rám, kérdéseivel bombázva.
- Sok az ember s mind a magáét vallja, hiszi. Az évezredek során a különféle népcsoportok hol ebben, hol abban hittek. Van, ami tudomásukra jutott s a hézagokat a fantáziájuk és vágyódásaik töltötték ki. Nem indítok hadjáratot azért, hogy életművemet megértsék vagy megismerjenek.
Bár valahol és olykor zavar, hogy félre ismernek és rám kenik bűneiket, alapvetően érdektelen ez számomra.
- A valóság nem olyan fennkölt és izgalmas, mint azok a történetek, amiket az igazság-morzsákból az emberek kreáltak. Mi több, egyenesen bosszantó. Mert hát én, Lucifer, a Fényhozó egy arkangyal voltam, vagyok s leszek, mindörökké. Az Ördög maga tehát egy angyal. Atyám egy nap magához szólított és azt mondta, feladata van számomra. Egy nagy feladat, amit csak rám, a másodszülött fiúra bízhat. Egy királyságot adott a kezembe. Egy olyan birodalmat, ami felett senki sem akarna uralkodni. Az Alvilágba küldött, egy örökké tartó feladat elvégzésére. Nem lázadtam, engedelmesen fogadtam parancsát, mert ilyen az angyali természet, ilyenre alkotott minket. A gyermekeinek hív, de valójában a csatlósai vagyunk. A szolgái. Így hát kérdés nélkül vetettem alá magam a Pokolba, hogy ott a Sötétség börtönőre, majd a romlott lelkek kínzómestere legyek. S lám-lám, így született meg Luciferből, az arkból a Sátán maga.
Tárom szét karjaim előtte. Nincs mit tagadnom. Nincs mit szégyellnem vagy titkolnom. Mindez irreleváns, valójában az sem zavarna, ha mindenki tudná.
- S ennek ténye, miszerint az ördög egy angyal, nos, kissé zavarba ejtő. Halandó körökben és démoniakban egyaránt. De ismétlem, nem kell, hogy szeressenek vagy tetsszen nekik mindez. Nem arra vagyok hivatott, hogy tetszelegjek munkámmal.
Részletekbe ugyan nem megyek, bár ahogy mondani szokás: az ördög a részletekben rejlik. Vagy ahogy Chloe mondta nekem egyszer, mikor ezredjére közöltem vele, hogy én az igazad mondom: "Nem! A saját igazadat. (...) Már mondtam neked, ha te az ördögnek is hiszed magad, számomra nem vagy az."Bár tény, mindez még az előtt történt, hogy a szörnyeteget bennem megpillantotta volna. És a leviatán tovább beszél, mondhatni, kifakad. Először nem is értem, leheletnyit ráncolom homlokon a kisebb kirohanására, de ahogy csak beszél és beszél, megértem. Több a közös bennünk, mint korábban gondoltam volna.
- Köszönöm, barátom. Még sosem mondtak nekem hasonlót.
Vallom be szégyenlősködés nélkül és bátran nevezem a barátomnak őt.
Nem is ismerjük egymást, legalább is megszokott értelemben nem, még is bárkinél jobban megért és rá lát a tényekre. Szeretett húgom, kit oly régóta nem láttam, az Angyalt látta, a bátyját; Agramon a sátánt látja, barátját, teremtőjét s urát. De ez a fiú itt, úgy vélem, ő lát engem színről színre.
- Meséled el nekem a történetedet barátom, megtisztelnél vele.
Felelem a hosszas és annál érdekesebb megjegyzését követően. Az egyik kép előtt elterülő hosszabb ülőalkalmatosságra mutatok, hogy esetleg oda leülhetnénk, amennyiben eleget tesz kérésemnek. Érdekelni kezd a meséje és úgy érzem, ki is kívánkozik belőle.
- Szóval ezt tette veled Atyám, a feledés homályába száműzött. Míg engem meggyűlöltetett az élőkkel. Nos, nem fogunk össze veszni, egyik sem hangzik túl fényesen!
Keserű félmosoly szökik arcomra, lehetne licitálni, de felesleges volna. Atyám nagy mókamester, hát, hogy a poénokon csak ő maga szokott nevetni. Esetleg fivéreim, ha azt kapják parancsba.
- Pontosan. Valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva pont ők a kedvencei a sok ezer féle teremtménye közül.
Megannyi érdekes növény, melyek akár megfojtanak vagy felemésztenek, a sok-sok dalalmos és színes rovar közül, csodás emlős ragadozókon át...ő még is őket választotta s minket, angyalokat is eldobott, ahogy rajongásának tárgyait megpillantotta. Mintha mi pusztán prototípusok lettünk volna, a selejtes első próbálkozások...
- Jól beszélsz, én is hasonlóan látom. Váratlanul szembesültem öcsém, Gaby őrjöngésével, az egyik percben még élveztem a halandók nyújtotta testi örömöket, a másikban már arra lettem figyelmes, hogy az utcákon mindenki sikoltozik. Az ég elsötétül, s ahogy fel néztem, testvéreim hatalmas szárnyai takarták el az égboltot. Csak álltam és néztem! El se akartam hinni, hogy valóban mészárlásba kezdtek! Rögtön gondoltam, hogy ezt bizonyára nem Apánk utasítására teszik, hiszen Ő elég ritkán fordul ilyen radikális cselekedethez a legkedvesebb lényei irányában. Talán hallottál róla, hogy még a piramisok építésének korában egy Moses nevű favorizált izraelita istápolgatása közben lemészároltatott fivéreimmel az összes elsőszülött embert s jószágot, kivéve azokat, akik utasítása szerint nem kenték be az ajtófélfájukat áldozati bárány vérével. Ez is azért volt, mert megharagudott a fáraóra, mert az aktuális kedvenc népét nem hagyta békén. De egy szó, mint száz, nem jellemző rá. Ahogy "öregszik", egyre jobban ragaszkodik hozzájuk s egyre többjükhöz. Több néphez. És egyre elnézőbb. Így az eltűnése ugyan olyan rejtély volt számunkra is. Melesleg szerintem biztosan itt van, a Földön, a kedvenckéi között. Már volt egy hasonló agymenése, akkor új időszámításba kezdtek ennek okán a halandók. De ez most már...most lapít. Nem terjengnek isteni csodákról a hírek, mint akkor. Szóval szerintem is nevetséges volt, amit Gabriel és követői leműveltek. Nem lennék a helyében, ha Atyánk vissza tér. Bár valószínűleg hozzám száműzi majd és egyel több létformát kínozhatok míg világ a világ.
Vonok hetykén vállat, annyira nem érdekel az öcsém sorsa. Az is lehet, hogy bellkason döfi a saját angyalpengéjével. A lényeg ugyan az: bűnhődnie kell.
- Nos, az esetek túlnyomó többségében az Ő akarata szerint óvnia kell az angyaloknak az embereket. És pesztrálni őket, mikor szerencsétlenkednek. Szerintem Gaby-nak elgurult a gyógyszere, mikor apuci eltűnt. Egy napig se bírná a Pokolban a mennyei Fényesség, melegség és szeretet nélkül!
Nevetni kezdek, mert bizony értem már, hogy nem volt véletlen, hogy pont engem választott Apánk erre a pozícióra. Ahol az Idők Végezetéig kell tűrni annak hiányát, ami eredendően éltetett.
- És igen, ez valószínűleg össze függött azzal, hogy eluralkodott rajta a féltékenység az emberi lények iránt.
Persze nem vagyok én elmeorvos vagy hasonló, de ez így elég logikusnak tűnik. A kétségbeesés nagy úr.
- Valójában engem sem érdekel különösebben. A világ jelenlegi arculata viszont túl gyászos nekem. Azért szerettem feljárni ide, mert tele volt élettel, a halandók pulzáló életenergiájával. A szenvedélyükkel. A kreativitásukkal. Most viszont mindenki csak a túlélésért küzd, nem alkotnak többé. Így érdektelenek számomra. Kiveszett a tűz, amit szerettem. Bár tény, néha elszórakoztat ahogy ezt vagy azt csinálják, ahogy ügyködnek és szöszmötölnek. De az már nem ugyan az.
Vallom be, sok mindenről maradt le barátom. Azt viszont kifejezetten értékelem, hogy érdeklődik.
- Miért érdekel, milyen volt?
Ver gyökeret a kérdés elmémben, s fel is teszem neki,mert kíváncsivá tett. Bár az is lehet, hogy maga sem tudja.
- Kecsegtető a gondolat, hogy valamiért ide vonzottalak. Szimpatikus vagy nekem.
Mondom neki barátias, őszinte mosollyal. Vajon tudja egyáltalán mi az a "barát"? S tudom-e én? Nem illúziókat kergettünk-e ez idáig? Nem követem árnyékként őt, megállok a terem közepén szurkos lábaimmal és pusztán tekintetem kíséri a másik férfit. Boldogsággal tölt el, hogy ugyan azt látja a művészetben, amit én. Hogy ugyan úgy lenyűgözi. Van-e a kerek e világon még egy rajtunk kívül, aki osztozik ezen?
- "Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam." Ezt az egyik leghíresebb halandó művész mondta, Michelangelo volt a neve. A szobor, ami előtt állsz, az ő munkája.
Oda sétálok most hozzá és bal kezemmel húzni kezdem a poros ponyvát, hogy a leviatán elé tárulhasson Michelangelo zsenialitása. A szobor első látásra félelmetesen valósághű, mintha valóban egy élőlény lett volna a márványba zárva, amit a szobrász keze pusztán megszabadított börtönétől. Minden apró részletre oda figyelt, még az erekre is az alak tökéletes kézfején, amiről mindenki más elfeledkezett volna.
- Igen. Puszta kézzel alkották mindezt. És a többséget égi közbeavatkozás nélkül.




* az idézet a Terminátor: Sarah Connor Krónikái c. sorozatból származik

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 21, 2018 8:16 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 1316 • Credit:

 
Nem moccan, csak csendesen szemléli, ahogy az alak közeledik felé. Mindketten higgadtak, mintha odakint nem egy átkozott világ tombolna, és mint akiknek nem fontos az, hogy azonnal támadjon a másikra. Athan mindig is szeretett megfontoltan dönteni, testvérei nagy része már rég kérdés helyett harcba elegyedtek volna, ő azonban inkább szereti kiismerni az ellenfelet – ha valóban az – és mérlegelni. Erő szűkében van manapság, és nem akarja erre felhívni a világ figyelmét, paranoiásan tart attól, hogy bárki megérzi azt, hogy nincs a régi ereje teljében, holott arra nem emlékezik már rég senki sem. Nem akar meggondolatlan lenni, aki előtte áll, nem olyan alaknak tűnik és érződik, hogy könnyen adja magát, sőt.. Sokkal mélyebb és erősebb, mint első pillantásra gondolja ember vagy épp leviatán. Talán még a másikak is hátrébb lépnének egyel, azonban ezt nem teszi meg, helyben marad, kezében a játékszer lassan leereszkedik, majd hangos csattanással a földön landol. Mit ér egy acéldarab ilyenkor és amúgy is, nem kívánta semmire se használni, csak a súlyát méregette, előbbi tette pedig a pillanat műve. Egy ostoba semmiség. Tekintete lassan és leplezetlen jár végig az érkezőn, elidőzve tiszta, már-már bántóan éteri ruházatán, amely már kiemeli ebből a világból. Odakint sok minden mocskos, nem adnak az apróságokra és az eleganciára – már amennyit látott belőle. Ő maga se különb jelenleg. Lábán tornacipő, farmer és egy fura szövegű póló pihen rajta. Kissé koszos, tekintve hogy nem kíméli, bármerre jár, nem óvatoskodik, és amikor úgy adódik, ott heveredik le lustálkodni, ahol épp éri. Mintha a világ két pólusa állna szemben egymással. Finom vonású arcán végül érdeklődés csillan, sőt mi több, már apró mohóság is, örömmel vegyítve. Kissé ernyedt testtartását megszüntetve húzza ki magát, íriszeit pedig, amelyek most már nem emberiek, arcára emeli. Előle minek bármit is rejtegetni.
- A Fényhozó – szinte csak suttogja, de biztos benne, hogy eléri őt. Nem az Ördög, nem a Sátán vagy más, amit ráaggattak az évezredek során. Nem követte Isten tetteit, de azért az ő alakja számára se ismeretlen, elvégre, úgymond az ő közvetítésével lehet most itt. Ha nincs Ő, nem teremtik meg anyjukat, aki ellopva valamit, megteremti szörnyeteg gyermekeit. És hajnalig lehetne ecsetelni, mi miért történt. Félelem nélkül, kissé talán csodálkozva nézi őt, hisz miért ne, nem minden nap találkozik az ember magával a Pokol sötét urával, aki láttán a démonok mélyen hajlonganak, vagy szemébe sem bírnak tekinteni. Ő pedig csak áll, mint a kisgyerek a fura bácsi előtt.
- Hazugság? Akkor nem volt értelme – pillant ismét a képre. Vagy mégis? A művészet abban az időben, amelyben ő még figyelhette, igencsak másképp festett, vagy épp vak volt rá. Nehéz időt találna arra, ha valaki közben erőt ad át, és tanitgat. Mégis.. ahogy elnézi, lát értelmet benne. Miért festené csúnyára, ha teremthet valami szépet, amely az övé, az ő munkája. Mint azok, akiknek át akarta adni a tudását, megmutatni a saját világát. Így már neki is érthetőbb maga a kép. Ha az egérre nem, a gramofonra ismét felfigyel. Odafordul kissé, és hallgatja a dallamot, amit ont magából. Ez teljesen más, mint amit abban a kocsmában hallott. Nem olyan pattogó, nem fület sértő vagy épp obszcén szövegű. Látni rajta, ahogy elmélyülve hallgatja az újdonságot, és mikor az a hangosabb ritmusokra vált, még meg is hátrál kissé, mint akit meglep a lágy taktus utáni váltás.
- Ez még mindig fura.. - de határozottabban jobb, mint a dobozból áradó valami. Nem fontos azonban, hogy ő hol ivott és kivel mit tett. Megrázva kicsit a fejét, elvonatkoztat a muzsikától, és az emlegetett kép felé fordul, amelyet eddig nem szúrt ki. Hol arra, hol a beszélőre pillant, és lassan rakja össze, mire is utal.
- A képzelet szüleménye csupán. Adni akartak neked egy arcot, amely ellenszenves és amelyet utálhatnak. Mert úgy vélem, valahogy így volt – fordul immáron felé, amikor is elindul. Lehet nem jó ötlet követni, de nem is akar sután ácsorogva várni valamilyen csodára. Mint egy türelmes oktató, úgy szólal fel, és kezdi el ismeretlenül arra oktatni, amelyet nem ért, mintha tudná, hogy aki előtte állt, nincs képben a világgal. Talán így is van, nem zárható ki, hogy valaki tudja, mik ők és mi lett a sorsuk. Végül, lassú, nesztelen léptekkel halad, átvágva a fekete szurkon is, amelyet a másik lábai hagynak a földön. A tisztes távot ő maga betartja, és maga sem érti, miért hagyja ezt a kis játékot, de az ok egyre élesedik odabent – kíváncsi, nem akarja felbosszantani és.. jobb dolga nem akad, jobb magyarázata sem. Ő tért be ide, kéretlenül és most el is viseli, ha ez az ára.
- A lélek egy bonyolult dolog. Kinek erősebb, kinek gyengébb. Éreztem már olyat, aki nem bírt megbirkózni vele, és olyasmiket látott, amely az őrület nevet viseli a modern nyelvezetben. A.. realizmus.. mond, ezek mint a sötét középkor után következtek, nemde? – a jelzőt akaratlan használja, a félvér így hivatkozott rá, talán manapság így is ismerik és azonosítják be, könnyedén.
- Én nem félek egy képtől. Ez az alak unalmas, semmit mondó – ott is hagyja, és a másikhoz lép, amely láthatóan jobban le is köti. Csendesen, minden apró részletet megfigyel, ujjaival óvatosan megérinti az ősöreg vásznak, de olyan féltő gonddal, mintha attól tartana, menten porrá örlik érintése alatt. Ez már más, sokkal másabb, mintha aki alkotta volna, intenzívebben látta volna maga előtt ezt.
- Miért, nem így volt? Ha ez nem igaz, miért nem ismeri mindenki a valóságot? A halandók mindig is képesek voltak a gonoszságra, láttam nem egyszer, és démon sem kellett melléjük, hogy a fülükbe suttogjanak. Ha.. te valóban nem az vagy, azt kellene ismerniük. De még mindig jobb, mint mikor senki sem emlékszik semmire, mint amikor a Teremtő úgy kitöröl a világból, hogy nemhogy egy festmény, de még egy sor sem marad. Ha a hazugság könnyű nekik, már értem. Meséknek vagy még annak sem tekintenek, és még azok is, akik az Úr hűséges szolgáinak vallják magukat. Mondd hát, melyik jobb. A hazug, de mindenhol ismert történet, vagy a teljes feledés? - ismét rápillant. Ha már ő megnyílt, akkor viszonozza – valamelyest. Nem tálal ki mindent, és mégsem hallgat.  A képre tekint és hallgatja a szavait, aprókat bólintva, hogy mindent ért, ajkán játékos mosoly ül, láthatóan mulattatják kissé a szavak. Nem csoda, elvégre ő is figyelte a halandókat, tanult tőlük, hogy úgy járhasson közöttük, ahogy kell és micsoda igazság van abban a szavakban. De mennyi.. fel is horkant, amikor Isten szeretete és megbocsátásáról akad szó. Hát persze..
- Ajándék. Hisz a kedvencei – rázza meg kissé a fejét. - Valóban nem fair. És most mi van mégis? Sehol sincs, és már nem ölel meg senkit. Az angyalok alászálltak és mészárolni kezdtek. Ez ironikus számomra.. Sose képzeltem, hogy ez lesz a vesztük, sokaknak a végük. Hiszen nekik védeniük kell az embereket, nem? Tudom, te más vagy és mégsem. Egykoron te is egy voltál közülük, és talán jele sem volt ennek sosem. Amióta.. megtudtam mi történt.. próbálom kitalálni az okot, az, amiért valóban megtették. Féltékenység, hogy ilyen ajándékokat kaptak mint a szeretet és a művészet? Gyűlölet, vagy bármi.. Nem tudom – sóhajt végül, átfutva a többi, környező képen. - De.. talán nem is érdekel igazán. Nekem így is tetszik a világ. Ha ez a hely a te műved, talán okkal vonzott ide. Meg szerettem volna ismerni, milyen volt.. az egész előtt, és itt jó nagy szelet várt rám – indul el a falak mentén, és megáll végül egy szobor előtt, végigkutatva annak minden faragott porcikáját. Mintha csak egy emberi alak lenne leterítve egy lepellel.
- Ezeket mind mágia nélkül alkották? A puszta.. kezükkel? - nehezen képes elhinni, miközben a szoboralak ujjain futtatja végig sajátját. Mintha csak ismerősök lennének régről, akik betértek, hogy kicsit nosztalgiázzanak. Nyugodt légkör, nem rezdül semmi sem. Hogy fél e? Talán kicsit. Izgulni izgul és mégis, nyugodt, mint az állóvíz. Ő nem olyan, mint Kisa, vagy épp mások, és talán ezért is néztek rá mindig másképp, hogy ő nem képes csak úgy tombolni és vérengzeni. És talán ettől sokkal veszélyesebb, mint bármelyikük.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 6:08 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Felemelkedek az olaj-fekete ülőkéről és megindulok a fiatal arcú jövevény felé. Át, egyik teremből a másikba, otthonosan mozogva, feketén gőzölgő lábnyomokat hagyva, amerre járok. A fiú arcát fürkészem, kémlelem s a bokáim mellett mindeközben szőrös kis rágcsálok futkároznak, vérmesen. Az egyikre hirtelen ráhelyezem jobb talpamat. A reszkető állat cincog egyet, meg se tud moccanni a minimális súlytól, mi rá nehezedik. De én közben az érdeklődő tekintetű fiúcskát nézem, aki történetesen fegyvert fog rám. A kérdésre pedig kérdéssel válaszol. Nem hibáztathatom, ahogy reakciójáért sem, ilyen világban élünk s valójában már az angyalok apokaliptikus háborúja előtt se igen volt ez másként, tévhitekkel ellentétben. Leheletnyit oldalra biccentem a fejem, szemeibe révedve.
- Én vagyok Lucifer.
Szemrebbenés nélkül válaszolok neki csöppnyi habozás nélkül. Én nem hazudok és nincs miért titkolnom kilétem. Az emberek között is saját nevemmel jártam, az más kérdés, hogy nem hitték el. Még a nyomozónő sem, ki oly közel áll hozzám. Miután bemutatkoztam, lehajolok a felém nyújtott kard életlen pengéje előtt és felveszem a márványpadlón szétcsúszott kis egérkét. Nézegetem őt, jobb kezem hosszú ujjaiban tartva, ahogy szuszog. Kissé csomós lett a szőre a szuroktól, de annyi baja legyen. Orrocskája mozog, szemtől szembe nézzük egymást, a két fekete szembogár. Átrakom a kicsikét a másik tenyerembe és jobbommal cirógatni kezdem. Eleinte még remeg az apró test, kicsiny szíve őrülten ver, de szép lassan megnyugszik kezeim között s én újra az idegenre emelem tekintetemet. A kard, amit felém tart nem fegyver ellenem. Nem hogy megölni, de még csak megsebezni sem tudna vele. Viszont nem is hiszem, hogy ilyen szándék vezérelné. Egyszerű, természetes önvédelmi reakció ez, amit produkál. Nincs okom neheztelni rá. És különben is, szimpatikus nekem. Fene tudja, miért. Hallgatom szavait és kénytlen vagyok elmosolyodni a kölykön.
- Hát persze,hogy nem! Ez művészet...a leggyönyörűbb hazugság!
Felelem neki és szét tárom két karom, akár hatalmas szárnyakat. Egy pillanatra körbe is futtatom méreg-fekete szemeimet és ahogy a hangulatom változik-le se tagadhatnám, hogy művészlélek volnék, bár lelkem az nincs, ironikus módon-, úgy változik a melódia is, amit az öregecske gramofon játszik. Kitárt balomban a barna jószág higgadtan nézeget, mintha mi sem volna természetesebb. Leengedem karjaimat. Furcsa ez a fiú, hogy újdonság erejével hathat rá, amit most mondtam...bizonyára nem emberi lény, erről már a belőle szivárgó tenger-hideg mágia is árulkodott. Még is ki lehet ő, ez a csodabogár, aki itt termett? Nem tudom, de valamiért beszélni kezdek hozzá, folytatom kis eszmefuttatásom.
- Látod, én sem úgy festek, mint az alak mögötted. Pedig gyakorlatilag engem ábrázol.
Elnézek a válla felett és jobb mutatóujjammal a festmény irányába bökök. Meg is indulok a kép felé, alig kerülöm ki a férfit, nem érzem, hogy távolságot kéne tőle tartanom vagy hogy ne fordíthatnék hátat neki.
- Tudod, pusztán a realizmus irányzata volt az, ami a valóságot és az igazságot kívánta ábrázolni. Minden más, mi uralkodik és domináns a művészetben, azt a fantázia és az emberi lélek gyötrődése vagy éppen öröme szülte. De inkább az előző a jellemző.
Oda is sétálok az olajfestményhez, melyre szemmel láthatóan nagy hatással volt Böcklin, további fekete nyomokat hagyva hátra. Mikor oda érek, felé fordulok.
- Vegyük ezt a képet. Szimbolista. Morcos alakot ábrázol, csillag-szerűen világító szemekkel és fekete szárnyakkal. Mellesleg elég sokszor ábrázolnak szőke hajjal is.
Magyarázom neki, mint egy tárlatvezető, csak éppen kissé személyesebben és mutogatok a képre, kínosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá a vászonhoz.
- Mint azt jól láthatod, cseppet sem hasonlít rám ez a mogorva szárnyas férfi alak. A szemeim feketék és a szárnyaim pedig fehérek voltak. De nem is ez a lényeg, hanem az esztétika maga! Hogy megindít valamit a szemlélőben...jót vagy rosszat. Ettől a képtől a többség elborzad, példának okáért. A festők szeretnek játszani az intuíciókkal és asszociációkkal. A hangulattal és érzésekkel. Mesterei mindennek.
Hol a képre nézek, hol pedig rá, figyelmesen várva a reakcióit és meglátásait. Majd tovább sétálok és egy hatalmas képre mutatok kifordított tenyeremmel. Az egeret út közben elengedem és az lazán leszalad a lábszáramon és aztán tovább.


- Nézd csak meg ezt a képet. 1635, Guido Reni vetette vászonra. A kép címe, 'Szent Mihály legyőzi a Sátánt'. Barokk klasszikus, ahogy maga a jelenet is az, közkedvelt...még is az egyik legnagyobb hazugság. Ennek ellenére minden ember úgy véli, ez így is volt. Pedig csak a képzeletük kivetülése. Könnyebb, ha azt gondolják lázadtam és magammal rántottam a fivéreim harmadát a Pokolba. S azóta sincs jobb dolgom szerintük, mint hogy őket csábítsam bűnös dolgokra. Könnyebb így a lelkiismeretük, úgy vélem. Annak terhét, hogy a szabad akaratuk révén ők maguk döntik el és cselekszik meg a rosszat, a gonoszat, amiért aztán az idők végezetéig kínzom őket a Pokolban, nem lennének képesek elviselni. Inkább az ehhez hasonló mesékbe menekülnek...
Regélek tovább neki, megnyílva, magam sem tudom miért. Egyszerűen csak a számra jönnek a szavak, áradnak. És ő túl jó hallgatóság. Sóhajtok egy aprót, ahogy felnézek a méretes mázolmányra.
- És minél jobban meggyötört egy lélek...minél több kínszenvedés érte földi élete során, annál lenyűgözőbb az, amit alkot. Hát nem érdekfeszítő s különös? Hogy a szenvedés szépséget hoz ki az emberekből. De csak ha még halandó korukban éri őket és gyötri egy életen át. Sajnos kipróbáltam végtelenszer, attól senki se lesz művész, hogy a Pokolban kínzom.
Sajnálkozó hangon mondom, majd vissza fordulok  a vélhetően nem messze ácsorgó férfiúhoz.
- Megadatott nékik a becses ajándék, igaz? Mindőjük megváltatott a Teremtő által. A gyilkosok és a paráznák is. Mind, ki megbánja bűnét... és Isten a keblére ölel! Nincsen az összes világokban más teremtmény, kinek megadatott, csak ők! Ez nem fair...Ha Isten nyájasságában így szeret, méltóvá teszem ezeket az ő szerelmére. Régóta figyelem már őket, és csupán az iszonyat láttán nemesedik meg az ő lelkük... s a lelkük akkor oly nemes! Hát fájdalmat hozok és iszonyatot, hogy annak fölébe emelkedjenek! Vagy alá bukjanak gyengeségükben.*
Mereven nézek a másik szemébe, tág, szénfekete szemeimmel, melyek akár a fekete lyukak, kegyetlenül szippantanák be a szemlélőt, még is érdektelenül. Mire végig mondom őszinte kis monológomat, addigra már szemtől szembe állunk ismét, karnyújtásnyira egymástól.
A kérdés töri meg a csendet, ekkor pislantok egyet, talán feltűnik a suhancnak, hogy ez idáig nem is pislogtam. Magamba szívom a beltér poros-dohos szagát és ismét körbe tekintek, mintha nem láttam volna ezerszer minden egyes négyzetmétert. Mintha nem véstem volna túlságosan is jól az elmémbe minden egyes centiméterét.
- Nézőpont kérdése. A múzeum Kr.u. 1911 óta áll itt, a halandók húzták fel, Atyám kedvenc játékszerei. Én csupán egy kissé feljavítottam az állományt fivéreim őrjöngései során. Túlságosan...szeretem az esztétikát. A művészeteket. Nem hagyhattam veszni, ha már Atyám munkáját sikerült a földdel egyenlővé tennie flúgos kisöcsémnek és az elvakult híveinek. Az emberek maguk, nos, nem igazán érdekelnek. Az sem, hogy halomra kaszabolták őket...persze valami motoszkált bennem, hogy lehet, hogy ezt még sem kéne hagyni...de ezek a képek, szobrok s mi egyéb sokkal jobban érdekeltek. A sorsuk. Fontos volt. Nem hagytam hát, hogy az enyészetéi legyenek.
Az egykoron hófehér falakat és erkélyeket nézem, minden oly mennyei volt, teljes pompájában. Mára már megkopott, koszos lett és romos. Én még is látom benne a szépet. A szenvedélyt. Vajon vendégem is osztozik ebben?




* Utalás/félidézet a Constantine, a démonvadász c.filmre/-ből

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 2:08 am
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 653 • Credit:

 
Apró motoszkálásokat hajt, de azok csak egerek, apró lények, akik a papírt, és már értéket rágcsálnak tehetősebb élelem után kutatva. Sose látod őket talán, de mindenhol ott vannak és túlélnek bármit, hiszen ha egy csoport elpusztul, a következő alom újabbakat hoz. A rágcsálók ellenálló lények, annyi szent, Isten talán nincs is tisztában vele, hogy az emberek mellett mennyivel hasznosabb és a maga módján erős dolgokat is cipel a hátán a földteke. Talán jobb is így, ilyesmikre úgysem figyel senki sem manapság, a kis lényeknek is nagyobb terül van arra, hogy élhessenek és elfoglalják a világot. Talán ha vár pár száz évet, már csak ők, a természetfeletti lények és az állatok maradnak, az emberek meg vagy eltűnnek, vagy apró számmá zsugorodnak. Természetesen, előfordulhat az is, hogy a számok megugranak, és ismét minden az övék lesz, még ez a poros, megrágott múzeum is. Ha marad belőle valami, nem csak a falak és olyan dolgok, amelyek túl kemények ahhoz, hogy apró fogak rágják szét. Lassan kész kolónia alakul ki idebent, élettel telibb, mint sok város maga. Apró dolgok, amikre akkor figyel fel, amikor csend van, amikor egyedül csatangol. Mindenki megfigyeli, de mindenki másra koncentrál. Arra, ami épp mozog és elpusztítható, a dorbézolásra, a kényelemre, vagy épp a világ szépségére. Nekik ez a világ még mindig új, hiába vannak kint már egy jó ideje, akkor sem olyan dolog, amit azonnal meg lehet szokni, legalábbis neki biztosan nem. A sokk a bezárás végett, majd a másik azért, hogy kiszabadulva mi fogadta őket. Habár lelketlen szörnyek, mégsem üres héjak, burkok zsigerekkel és szavakkal, ármánykodással. Ó nem. Hisz látszik abból, ahogy minden megtapogat, vagy épp csak megbámul. A kard a kezében csak játék, még a markolat köve is hamiskásan csillan, persze, nem gond ez, nem akar a semmi ellen harcolni, csak fogja, mint egy rég látott barátot, akinek érintése annyira hiányzott neki. Persze, rég volt kezében bármi, akár egy tőr is, főleg a maga kis fegyvere, amely igencsak fájdalmat tudott gerjeszteni bárkinek, akibe beledöfte, és örülne, ha meglelné, de addig be kell érnie azzal, ami van, vagy épp ami nincs. Egy néma tárlatvezetéssel. Ruben biztos feldúlná még jobban a helyet, ezer kérdése lenne, vagy épp unná már, és hajtaná, hogy lépjenek tovább. Nem, az ilyeneket magának kell megélnie.
Épp fordulna be a következő terembe, amikor az egerek és más neszelés mellett valami új üti meg a füleit. A hirtelen csendbe úgy hasít bele a muzsika, mint a villámcsapás. Megrezzenve, heves mozdulattal fordul körbe, keresve a hang forrását, vagy épp azt, aki ezt műveli. Az eszközt megleli hamar, a sarokban viharverten ott hever, de mégis vidáman ontja a muzsikát, mintha csak kellemes délután lenne és ez lenne a dolga. Közelebb lépked, óvatosan, már épp érne is valamit, amikor a következő etap vonja fel magát előtte. Vagy csak a fejében?
- Ezt én is kérdezhetném! - vág vissza, miközben tovább forgolódik, keresgél. A festményre szinte nem is pillant, akár táncolhatna is, de most túlságosan lefoglalja az, amely közelít felé. Mert bizony jön, és amint megleli az irányt, a kis játékszert ösztönből megemelve fordul felé, és bámul immáron a hófehér ruhás alakra. Hogy fél-e? Nem. De mindenre fel van készülve, elvégre minden lény, amely csak létezik, a felszínen jár, nyitott szemmel kell járnia. Nem moccan, de nem is támad, csupán csak bámulja őt, a koromfekete íriszeket, és azt, ami árad belőle, amelytől felállnak az apró szőrszálak a tarkóján. Na most nem lehet ostoba..
- Az emberek. Nem voltak ilyen tiszták és ártatlanok, ahogy itt a képeken mutatják. A legtöbb csak üres hazugság – talán egy bolond halandónak hiszi, talán valami másnak, ha épp figyel arra, belőle miféle mágia eredhet. Az ő íriszei emberiek egyelőre, fürkészőek, de kezében a kis kard meg sem moccan, mintha minden porcikája a higgadtság mintaszobra lenne. Vagy csak talán jól játszik?
- Ez a hely.. a te műved, mindennel együtt? - ó, mert hát nem egy ábrázolás furcsa számára, mégis, egyelőre a józan ész azt mondja, ne mondjon többet.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
"When God is gone and the Devil takes hold
Who will have mercy on your soul?"
Maze


☩ Reagok :
47

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 9:32 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Egy fekete ülőalkalmatosságon ülök. Finom bőr, bár már az apokalipszis vasfoga megtépázta. Kopottas és itt-ott felhasadt. Tán poros is. A lábai hamis aranyból kígyóznak. Egy hatalmas, díszes keretbe foglalt kép előtt ücsörgök. A kedvenc festőm, Arnold Böcklin páratlan munkája. Ez a képe a legkedvesebb számomra. Die Toteninsel, vagyis a A holtak szigete. Annak is a harmadik verziója, amit a svéd szimbolista 1883-ban vetett vászonra. Gyönyörű, fennkölt kép ez! Egy igazi műremek...nem csodáltam, hogy Hitlernek is ő volt a kedvenc festője. Ahogy még sokaknak. Képes vagyok órákig ülni ez előtt az egyetlen kép előtt:


Öcsém, Gábriel randalírozása előtt még Münchenben volt kiállítva, de nem hagyhattam veszni a világ pusztulásával, így ide, New Orleansba menekítettem. S így egy úttal szem előtt is van. Arnold, a megtépázott lelkű...mindig is szerettem a tragikus életű művészeket. Favorizálom őket. Mivel már régen rájöttem, hogy ők alkotnak maradandót. Böcklin egy tucat gyermeket nemzett, még is mindet el kellett, hogy temesse, ráadásul a műhelye a temetőre nézett. A halál sötét misztikuma erősen megérintette és ez művészetében is lecsapódott, nagy örömömre s csodálatomra. Szögegyenes háttal ülök, mereven bámulva a festményt, hófehér öltönyömben:


Művészlélek volnék jómagam is, már jóval a halandók megalkotása előtt is az voltam. S miközben minduntalan a festményen filozofálgatok, fejemben melódia szól, mi oly gyakori nálam. Rachmaninov: The Isle of the Dead című szimfóniája, melyet a méltán jelentős orosz zeneszerző a képtől ihletődve komponált - hálás köszönetem érte! Meg is köszöntem neki személyesen is, a darab bemutatóján. Kár, hogy nem hozzám került, legalább lett volna jó társaságom. Amint magányomban elmerülök s merengek, neszre leszek figyelmes. Ez meglep, bár nem tulajdonítok neki eleinte túl nagy jelentőséget. A múzeum az a hely, ahová senki sem jár, az ördögöt leszámítva. Üres, csupasz. Amit akartak, elvittek vagy tönkre tettek a barbár halandók és egyéb fajzatok. De mi értéke egy művészi alkotásnak a végítélet után? Az emberek szemében természetesen semmi. Ezért sem lopták össze őket, nincs már értéke az efféle dolognak. Az eszmei érték fogalma pedig egyenesen ironikus a jelenlegi világhelyzetben. De számomra, a szenvedélyes, ördögi angyal számára ez több mindennél. Az esztétika. Úgy vélem csak egy csavargó tévedett be és ellófrál a visszhangzó termekben majd tovább áll. De nem így történik. Fémes csattanást hallok és a hang irányába nézek automatikusan. Ezzel egy időben, az ez idáig pusztán a fejemben szóló dallamot a sarokban levő régi gramofon kezdi recsegve játszani. Nekem jobb kéz felől, a másik terembe nyíló ajtóban pillantom meg a fiút, aki egy kardot emel fel a földről. Arcát fürkészem a szomszédos terem közepén ücsörögve.
- Ki vagy te?
Mondom hát ki hangosan is a kérdést, mit elmém szült. A fiatal arcú férfi mögött pontosan képmásommal találom szemben magam. Legalább is én akarok lenni, Franz Stuck Lucifere néz ugyanis rám vissza:


De én nem a képre fókuszálok, hanem a jövevényre. Nem kelet fel rögtön, de végül még is úgy döntök, megindulok felé. Valami ugyanis felkelti az érdeklődésem vele kapcsolatban. Talpam finoman cuppan a márványon és fekete szurok-nyomokat hagyok, amint felé sétálok.
- Mire értetted, hogy sosem voltak ilyen szépek?
Kérdezem hát tőle homlok ráncolva, teljes fekete szemeimmel reá meredve, ahogy tisztes távolságba kerülök hozzá. Valóban érdekel, nagyon is. A háttérből pedig halkan továbbra is szól Rachmaninov muzsikája.


Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 5:27 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 672 • Credit:

 
Percekig némán pihenteti tekintetét az ókort idéző épületen. Noha az illúzió nem repíti vissza a múltba, nem hiteti el vele, hogy korai időben járkál, mégis, legalább megpróbáltak valami olyat alkotni a halandók, amely a régbe nyúl vissza. Habár több modern elem pihen az épületen, amit persze megrágott a fránya világvége, mégis azt kell mondania, tetszetős számára. A tábla azt hirdeti, múzeumba érkezik, a festék viszont, ami a táblát mocskolja, igencsak csúnya szavakkal küldi el a fenébe a világot. Végül is, ez is művészet.
Hetykén vonja meg vállait, és a ramaty állapotban heverő bejárat felé veszi az útját. A lépcsőn felsétálva törmelék és kavics ropog talpa alatt, ismét azon ruhadarabjait viseli, amivel átlagos embernek is elmehetne, csak épp.. nem az. Idefele jövet elhelyezett néhány apró jelzést, amely csak számára hasznos, jelzi, ha valaki utána ólálkodik. Leginkább az égi vagyis földre száműzött angyalokból nem kér, másrészt az se baj, ha jelzi a pokolbeli démonok jöttét – elvégre ez az ő városuk. Már párszor betért, futólag, de figyelmét mindig más, vagy más valaki kötötte le, így ideje csak most adódik. Szorgosan dolgozik a kis tervén és természetesen vár, úgy érzi, lassan eljön annak ide az ideje, hogy ne csak céltalanul kiránduljon, kirándulgassanak, hanem történjen is valami olyan, amely felkavar minden létező vizet. De addig is, az üres pillanatokat ki kell valahogy töltenie, annak pedig, egy ilyen kis látogatás teljesen tökéletes, ha másra nem is, legalább egy kicsit fedett helyen van, egy kőépület mélyében, amely nem fárasztja le annyira a lényegét, mint azok a vasrémségek másutt. A levegő idebent portól terhes, mégis hűvös, hiszen az ablakok kárára ment a tervezés. Elvégre, ki tenne egy múzeumba akkora ablakokat, amelyeken könnyen bemásznának a tolvajok. No meg a műértékvédelem.. Bár ezekről vajmi kevés tudása van, elvégre annak idején nem voltak múzeumok, azóta pedig egy sem jött szembe vele. Kivéve ezt, amely szinte hívogatta.
Bár, ahogy elnézni, ez már csak segélykiáltás lehetett, mintsem csalogatás. Azt hiszi az ember, hogy amikor kitör a pánik, vagy épp a lázadás, azt támadják, amely egykoron vágyaik tárgya volt – drága üzleteket, ékszereket, bármit, és mégis, még ezt a múzeumot se kímélték. A vitrinek nagy része betörve, a tárgyak egy része eltűnt, vagy a padlón hever.. darabokban. A falakra ragasztott leírásokat olvasva bepillantást nyerhet a múlt egy-egy szeletébe, kézzel fogható bizonyítéka ha van, ha nincs, már nem számít. Beljebb haladva figyeli a pusztítás, vagy épp a szerencse maradványát. A nehezebb szobrok a helyükön maradtak, vagy a falnak dőltek, ki hogy járt, vagy épp állt. Ezek azonban jobban lekötik, mint a papírdarabok, vagy épp kövek, amelyek ki tudja honnan erednek. A falakon nincs sok festmény, vagy ellopták, vagy elvitték, hogy tüzelőnek használhassák a hideg napokon, az olajtól átitatott vászon bizonyára tökéletes lánggal égett és senki lelke nem szólalt fel ez ellen. Új világ, új szabályok. Amit eddig őriztek, már nem számít, fikarcnyit sem, minden a túlélés eszköze. Talán a hatalmas vívmányukat, a pénzt is boldogan  égették el, fosztották ki a bankokat, hogy egy hűvös éjjelen az ott tárolt kötegek meleget adjanak. Még meg is mosolyogtatja a dolog, miközben az újabb terembe ér. Itt sem más a helyzet, itt sem kímélték meg azt, amely most számára szórakoztató lehetne. Kutatja a történelmet, a lyukakat amelyeket be akar temetni, hisz bár kapott mástól emlékeket, a kérdések akkor is benne élnek, és a könyvek mellett úgy néz ki, ezek a helyek azok, ahol megismerheti, vagyis megismerhetné a válaszokat. Csak kicsit elfelejtette, hogy itt már semmi sem számít.
- Sosem voltak ilyen szépek – jegyzi meg a sötétnek, ahol is egy falra nyomott festmény mását figyeli meg. Kicsit leporolja ujjaival, rajta halandók, angyalok és persze maga az Ördög. Mindig is féltek a kísértéstől, és ennek hangot is adtak. De még mennyire. Jobbra lépve a földön véletlen rúg bele valamibe, fémes csilingeléssel csusszan odébb ő pedig lehajol. Egy kard, az, hogy épp miért itt hever, arról fogalma sincs. Izgatottan nyúl utána, emeli meg, de hogy ez történelmi fegyver lenne.. Csupán ócska játék, semmi több. Mégis, mint a gyerekek, játékosan suhint a levegőbe, mintha azt tesztelné, képes-e ilyesmivel harcolni még. Egy kis szórakozás.


Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
405

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:55 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





Utolsó Poszt Csüt. Május 18, 2017 6:12 pm
Következő oldal


- Azt mondják, hogy az öröm amit akkor érezni mikor egyet szerelmeskedik az ember az valójában csak be pillantás a mennyországba, hogy mi is vár oda át az igaz hithű halandóra. Ezek után nem csoda, hogy a művészet a szerelemről és a szexről szól szinte. –Mondom és egy bólintással viszonozom a köszönését. Majd a kérdésére, pontosabban a kijelentésére fel villan a szemem izzása pár pillanatra. Udvarias, de a kijelentése szemtelenséget leplez a maga módján. Szinte sürget engem, hogy elmondjam mit akarok tőle. Nem bántom, hiszen tudom nem ez a szándéka, és nem tudatosan sürget. De még is ahogy végig nézek a szépséges arcán, hibátlannak ható bőrén kedvem támad őt félholtra verni. A sötét énem könyörög és fortyog a szívemben. Szeretné össze zúzni ezt a tökéletességet. Szeretné beszennyezni, elcsúfítani. Persze több vagyok a szívemben lakó sötétségnél. Noha ez a szerepem az atyám által teremtett világban.
Elfordítom róla a tekintetem és az egyik ablakon át ki nézek az udvarra. Eltöprengő hangon szólalok meg, és lassan elszakítva a tekintetem a kinti tájról meg indulok egy másik műalkotás felé ami előtt pihenő pad van ki helyezve.
- Mond el nekem! Mi gátol meg engem abban, hogy most azonnal az életedet ne vegyem? – Kérdezem és mikor oda érek a pihenő padra kényelembe helyezkedek, és barátságosan meg paskolom magam mellett az ülőkét. A kérdésem persze költői, de elég komoly ahhoz, hogy a nő komolyan vegye. A ki állított mű alkotást bámulom és várom a válaszát.
- Nem tudom tisztában vagy-e vele de a viselkedésed bizonyos démon körökben alá ássa a tekintélyemet. – Tisztázom neki a dolgot miért is kérdeztem tőle azt az előbb.
- Hallottam pletykákat. Egyenesen pokolbeli démonoktól akik olyanokat suttognak, hogy „Miért kellene engedelmeskedni Lucifernek? Inanna sokkal hatalmasabb. Hiszen amíg a többi fő démon rendszeresen megjelenik Lucifer színe előtt addig Inanna nem tesz mást csak kényére kedvére elkerüli a mocskot! Nem engedi, hogy az a szemét dög be szennyezze őt.” – Idézek egy mára már halott démont. – Azután hallottam olyan beszédet is, mely szerint azért nem jársz nálam soha mert én Lucifer félek tőled és a hatalmadtól. – Jegyzem meg és le veszem a szemem a műalkotásról és jó alaposan végig mérem a Kéjt. – Csinos vagy!


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 6:11 pm
Következő oldal


Lucifer & Inanna
Erato meets Zeus
Sose értettem a haragvó tekintetet, azt a most-azonnal-elpusztítalak hozzáállást az erősebb démonok részéről, mégis, mikor Atyám hívat magához a szívem beleremeg a félelembe. Tettem valamit, amit nem kellett volna? Nem dolgoztam elég jól? Én mindent megteszek! Igyekszem megfelelni minden elvárásának, és még Nagyapám kedvében is próbálok járni, hogy az általa mutatott utat kövessék a halandók. Lucifer mégis méreggel telve hív magához, és nem tudom, nem tudhatom mi a szándéka. Az iránta érzett elköteleződésem, a kapocs, amely összeköt vele azonban sokkal erősebb annál, semhogy egy cseppnyi félelem a büntetéstől menekülésre késztessen. Ha vétettem, megérdemlem amit kapni fogok, ebben egészen bizonyos vagyok.
Megtalálni őt, bár nem egyszerű, mégsem esik nehezemre. Világ életemben azzal foglalkoztam, hogy a megfelelő személyeket felkutassam, így megvannak az eszközeim arra, hogy egy ilyen erős lényt megtalálhassak.
A múzeum érdekes választás, tekintve mennyi alkotást inspiráltunk mi, a nővéreimmel. Hány szobor, festmény, dal született a kéjből, az általunk választott múzsák nedves öléből. A reneszánsz ilyen szempontból igazán varázslatos kornak számított, hiszen a mezítelen női testek közszemlére tevése valóban művészetnek számított, főként, ha némi mitológiai körítést alkalmaztak. A kor pornója, elfogadható köntösbe bújtatva. A rómaiak és görögök bezzeg nem szégyenkeztek, olyan orgia mozaikok születtek, hogy még magam is meglepődtem, bár ami azt illeti azóta már olyan sok évszázad eltelt, és magam is annyit tapasztaltam, hogy igazán nehéz meglepni.
Bár igyekszem felkutatni a termekben elveszett Atyám, nem vetem el a késztetést, hogy magam is megcsodáljak egy-egy kiállított darabot. Milyen szomorú is, hogy jelen időkben az emberek kevesebb energiát fektetnek az alkotásba… igazán fel kéne lendítenünk a művészeteket.
Egy ókori alapokra építkező csodás nőalakot járok körbe épp, mikor meghallom a léptek zaját. Talán ő már sokkal korábban érzékelte jelenlétem, így nem is jut eszembe meghúzni magam, és elodázni a találkozást.
- Elképesztő, mennyit foglalkoztak a művészek az emberi testtel.– Szólalok meg, miközben ujjaimmal végigsimítok a hűvös bronz felületén. – Persze nem állítom, hogy nem volt közünk hozzá… - Csak ezután fordulok Atyám felé, hogy mély alázattal és meghajlással köszöntsem. A testhez tapadó bordó selyemruha amúgy is kötött mozgást tesz lehetővé, ám igyekeztem nemzőm előtt a lehető legjobb formámat hozni. És a legilledelmesebbet. Mikor is volt szerencsén utoljára szót váltani? Azt kell mondjam, nagyon, nagyon régen.
- Hívattál. – Pillantok fel kíváncsian. Visszafogom magam, hogy ne tegyem fel a bensőmet égető kérdést: Miért? A tárgyra tér, mikor úgy látja jónak, én nem sürgethetem.


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 7:36 am
Következő oldal


Inanna & Lucifer

Szeretem a művészetet. Ahogy annak a megnyilvánulási formáit is. Zene festészet szobrászat. Imádom őket. Sosem vallanám be senkinek, de elképesztőnek tartom, ahogy az emberek alkotnak. Nem képesek teremteni, mint az atyám, mégis meg van bennük a vágy az alkotásra. Ez a vágy pedig arra készteti őket, hogy kifejezzék magukat festészettel, szobrászattal, zenével, és verseléssel. Ó mennyivel több lélek lenne a pokolban ha nem csak a bujaság lenne főbűn hanem a művészet alkotás is. Ezért is élvezem, hogy most szinte csak az enyém a város művészeti múzeuma.
De a bujaságra vissza térve. Itt beszéltem meg vele találkozót, vagyis jelen esetben fogtam egy angyali démon röplap futárt és lángoló szemekkel rá parancsoltam, hogy „Lucifer találkozna a Bujaság őméltóságával még pedig azonnal!” . Címet nem adtam meg, de ha a bujaság magától nem képes rám találni akkor ki fogom rúgni.
Lassan sétálgatok a műalkotások közt arra várva mikor is érkezik meg ő. Mindeközben alaposan át gondolom mit is szeretnék tőle. Az biztos, hogy az elején ellenkezni fog. Elvégre …


(bocsi a rövid kezdőért majd be melegszünk )


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 7:22 am
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Riena Love
Today at 4:21 pm
☽ Riena Love

Calypso
Today at 3:27 pm
☽ Ancient Baths

Hell or Heaven
Today at 11:26 am
☽ Queens




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
11
Nephilim
5