We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
New Orleans Museum of Art
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
16

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 6:08 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Felemelkedek az olaj-fekete ülőkéről és megindulok a fiatal arcú jövevény felé. Át, egyik teremből a másikba, otthonosan mozogva, feketén gőzölgő lábnyomokat hagyva, amerre járok. A fiú arcát fürkészem, kémlelem s a bokáim mellett mindeközben szőrös kis rágcsálok futkároznak, vérmesen. Az egyikre hirtelen ráhelyezem jobb talpamat. A reszkető állat cincog egyet, meg se tud moccanni a minimális súlytól, mi rá nehezedik. De én közben az érdeklődő tekintetű fiúcskát nézem, aki történetesen fegyvert fog rám. A kérdésre pedig kérdéssel válaszol. Nem hibáztathatom, ahogy reakciójáért sem, ilyen világban élünk s valójában már az angyalok apokaliptikus háborúja előtt se igen volt ez másként, tévhitekkel ellentétben. Leheletnyit oldalra biccentem a fejem, szemeibe révedve.
- Én vagyok Lucifer.
Szemrebbenés nélkül válaszolok neki csöppnyi habozás nélkül. Én nem hazudok és nincs miért titkolnom kilétem. Az emberek között is saját nevemmel jártam, az más kérdés, hogy nem hitték el. Még a nyomozónő sem, ki oly közel áll hozzám. Miután bemutatkoztam, lehajolok a felém nyújtott kard életlen pengéje előtt és felveszem a márványpadlón szétcsúszott kis egérkét. Nézegetem őt, jobb kezem hosszú ujjaiban tartva, ahogy szuszog. Kissé csomós lett a szőre a szuroktól, de annyi baja legyen. Orrocskája mozog, szemtől szembe nézzük egymást, a két fekete szembogár. Átrakom a kicsikét a másik tenyerembe és jobbommal cirógatni kezdem. Eleinte még remeg az apró test, kicsiny szíve őrülten ver, de szép lassan megnyugszik kezeim között s én újra az idegenre emelem tekintetemet. A kard, amit felém tart nem fegyver ellenem. Nem hogy megölni, de még csak megsebezni sem tudna vele. Viszont nem is hiszem, hogy ilyen szándék vezérelné. Egyszerű, természetes önvédelmi reakció ez, amit produkál. Nincs okom neheztelni rá. És különben is, szimpatikus nekem. Fene tudja, miért. Hallgatom szavait és kénytlen vagyok elmosolyodni a kölykön.
- Hát persze,hogy nem! Ez művészet...a leggyönyörűbb hazugság!
Felelem neki és szét tárom két karom, akár hatalmas szárnyakat. Egy pillanatra körbe is futtatom méreg-fekete szemeimet és ahogy a hangulatom változik-le se tagadhatnám, hogy művészlélek volnék, bár lelkem az nincs, ironikus módon-, úgy változik a melódia is, amit az öregecske gramofon játszik. Kitárt balomban a barna jószág higgadtan nézeget, mintha mi sem volna természetesebb. Leengedem karjaimat. Furcsa ez a fiú, hogy újdonság erejével hathat rá, amit most mondtam...bizonyára nem emberi lény, erről már a belőle szivárgó tenger-hideg mágia is árulkodott. Még is ki lehet ő, ez a csodabogár, aki itt termett? Nem tudom, de valamiért beszélni kezdek hozzá, folytatom kis eszmefuttatásom.
- Látod, én sem úgy festek, mint az alak mögötted. Pedig gyakorlatilag engem ábrázol.
Elnézek a válla felett és jobb mutatóujjammal a festmény irányába bökök. Meg is indulok a kép felé, alig kerülöm ki a férfit, nem érzem, hogy távolságot kéne tőle tartanom vagy hogy ne fordíthatnék hátat neki.
- Tudod, pusztán a realizmus irányzata volt az, ami a valóságot és az igazságot kívánta ábrázolni. Minden más, mi uralkodik és domináns a művészetben, azt a fantázia és az emberi lélek gyötrődése vagy éppen öröme szülte. De inkább az előző a jellemző.
Oda is sétálok az olajfestményhez, melyre szemmel láthatóan nagy hatással volt Böcklin, további fekete nyomokat hagyva hátra. Mikor oda érek, felé fordulok.
- Vegyük ezt a képet. Szimbolista. Morcos alakot ábrázol, csillag-szerűen világító szemekkel és fekete szárnyakkal. Mellesleg elég sokszor ábrázolnak szőke hajjal is.
Magyarázom neki, mint egy tárlatvezető, csak éppen kissé személyesebben és mutogatok a képre, kínosan ügyelve, hogy ne érjek hozzá a vászonhoz.
- Mint azt jól láthatod, cseppet sem hasonlít rám ez a mogorva szárnyas férfi alak. A szemeim feketék és a szárnyaim pedig fehérek voltak. De nem is ez a lényeg, hanem az esztétika maga! Hogy megindít valamit a szemlélőben...jót vagy rosszat. Ettől a képtől a többség elborzad, példának okáért. A festők szeretnek játszani az intuíciókkal és asszociációkkal. A hangulattal és érzésekkel. Mesterei mindennek.
Hol a képre nézek, hol pedig rá, figyelmesen várva a reakcióit és meglátásait. Majd tovább sétálok és egy hatalmas képre mutatok kifordított tenyeremmel. Az egeret út közben elengedem és az lazán leszalad a lábszáramon és aztán tovább.


- Nézd csak meg ezt a képet. 1635, Guido Reni vetette vászonra. A kép címe, 'Szent Mihály legyőzi a Sátánt'. Barokk klasszikus, ahogy maga a jelenet is az, közkedvelt...még is az egyik legnagyobb hazugság. Ennek ellenére minden ember úgy véli, ez így is volt. Pedig csak a képzeletük kivetülése. Könnyebb, ha azt gondolják lázadtam és magammal rántottam a fivéreim harmadát a Pokolba. S azóta sincs jobb dolgom szerintük, mint hogy őket csábítsam bűnös dolgokra. Könnyebb így a lelkiismeretük, úgy vélem. Annak terhét, hogy a szabad akaratuk révén ők maguk döntik el és cselekszik meg a rosszat, a gonoszat, amiért aztán az idők végezetéig kínzom őket a Pokolban, nem lennének képesek elviselni. Inkább az ehhez hasonló mesékbe menekülnek...
Regélek tovább neki, megnyílva, magam sem tudom miért. Egyszerűen csak a számra jönnek a szavak, áradnak. És ő túl jó hallgatóság. Sóhajtok egy aprót, ahogy felnézek a méretes mázolmányra.
- És minél jobban meggyötört egy lélek...minél több kínszenvedés érte földi élete során, annál lenyűgözőbb az, amit alkot. Hát nem érdekfeszítő s különös? Hogy a szenvedés szépséget hoz ki az emberekből. De csak ha még halandó korukban éri őket és gyötri egy életen át. Sajnos kipróbáltam végtelenszer, attól senki se lesz művész, hogy a Pokolban kínzom.
Sajnálkozó hangon mondom, majd vissza fordulok  a vélhetően nem messze ácsorgó férfiúhoz.
- Megadatott nékik a becses ajándék, igaz? Mindőjük megváltatott a Teremtő által. A gyilkosok és a paráznák is. Mind, ki megbánja bűnét... és Isten a keblére ölel! Nincsen az összes világokban más teremtmény, kinek megadatott, csak ők! Ez nem fair...Ha Isten nyájasságában így szeret, méltóvá teszem ezeket az ő szerelmére. Régóta figyelem már őket, és csupán az iszonyat láttán nemesedik meg az ő lelkük... s a lelkük akkor oly nemes! Hát fájdalmat hozok és iszonyatot, hogy annak fölébe emelkedjenek! Vagy alá bukjanak gyengeségükben.*
Mereven nézek a másik szemébe, tág, szénfekete szemeimmel, melyek akár a fekete lyukak, kegyetlenül szippantanák be a szemlélőt, még is érdektelenül. Mire végig mondom őszinte kis monológomat, addigra már szemtől szembe állunk ismét, karnyújtásnyira egymástól.
A kérdés töri meg a csendet, ekkor pislantok egyet, talán feltűnik a suhancnak, hogy ez idáig nem is pislogtam. Magamba szívom a beltér poros-dohos szagát és ismét körbe tekintek, mintha nem láttam volna ezerszer minden egyes négyzetmétert. Mintha nem véstem volna túlságosan is jól az elmémbe minden egyes centiméterét.
- Nézőpont kérdése. A múzeum Kr.u. 1911 óta áll itt, a halandók húzták fel, Atyám kedvenc játékszerei. Én csupán egy kissé feljavítottam az állományt fivéreim őrjöngései során. Túlságosan...szeretem az esztétikát. A művészeteket. Nem hagyhattam veszni, ha már Atyám munkáját sikerült a földdel egyenlővé tennie flúgos kisöcsémnek és az elvakult híveinek. Az emberek maguk, nos, nem igazán érdekelnek. Az sem, hogy halomra kaszabolták őket...persze valami motoszkált bennem, hogy lehet, hogy ezt még sem kéne hagyni...de ezek a képek, szobrok s mi egyéb sokkal jobban érdekeltek. A sorsuk. Fontos volt. Nem hagytam hát, hogy az enyészetéi legyenek.
Az egykoron hófehér falakat és erkélyeket nézem, minden oly mennyei volt, teljes pompájában. Mára már megkopott, koszos lett és romos. Én még is látom benne a szépet. A szenvedélyt. Vajon vendégem is osztozik ebben?




* Utalás/félidézet a Constantine, a démonvadász c.filmre/-ből

Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 2:08 am
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 653 • Credit:

 
Apró motoszkálásokat hajt, de azok csak egerek, apró lények, akik a papírt, és már értéket rágcsálnak tehetősebb élelem után kutatva. Sose látod őket talán, de mindenhol ott vannak és túlélnek bármit, hiszen ha egy csoport elpusztul, a következő alom újabbakat hoz. A rágcsálók ellenálló lények, annyi szent, Isten talán nincs is tisztában vele, hogy az emberek mellett mennyivel hasznosabb és a maga módján erős dolgokat is cipel a hátán a földteke. Talán jobb is így, ilyesmikre úgysem figyel senki sem manapság, a kis lényeknek is nagyobb terül van arra, hogy élhessenek és elfoglalják a világot. Talán ha vár pár száz évet, már csak ők, a természetfeletti lények és az állatok maradnak, az emberek meg vagy eltűnnek, vagy apró számmá zsugorodnak. Természetesen, előfordulhat az is, hogy a számok megugranak, és ismét minden az övék lesz, még ez a poros, megrágott múzeum is. Ha marad belőle valami, nem csak a falak és olyan dolgok, amelyek túl kemények ahhoz, hogy apró fogak rágják szét. Lassan kész kolónia alakul ki idebent, élettel telibb, mint sok város maga. Apró dolgok, amikre akkor figyel fel, amikor csend van, amikor egyedül csatangol. Mindenki megfigyeli, de mindenki másra koncentrál. Arra, ami épp mozog és elpusztítható, a dorbézolásra, a kényelemre, vagy épp a világ szépségére. Nekik ez a világ még mindig új, hiába vannak kint már egy jó ideje, akkor sem olyan dolog, amit azonnal meg lehet szokni, legalábbis neki biztosan nem. A sokk a bezárás végett, majd a másik azért, hogy kiszabadulva mi fogadta őket. Habár lelketlen szörnyek, mégsem üres héjak, burkok zsigerekkel és szavakkal, ármánykodással. Ó nem. Hisz látszik abból, ahogy minden megtapogat, vagy épp csak megbámul. A kard a kezében csak játék, még a markolat köve is hamiskásan csillan, persze, nem gond ez, nem akar a semmi ellen harcolni, csak fogja, mint egy rég látott barátot, akinek érintése annyira hiányzott neki. Persze, rég volt kezében bármi, akár egy tőr is, főleg a maga kis fegyvere, amely igencsak fájdalmat tudott gerjeszteni bárkinek, akibe beledöfte, és örülne, ha meglelné, de addig be kell érnie azzal, ami van, vagy épp ami nincs. Egy néma tárlatvezetéssel. Ruben biztos feldúlná még jobban a helyet, ezer kérdése lenne, vagy épp unná már, és hajtaná, hogy lépjenek tovább. Nem, az ilyeneket magának kell megélnie.
Épp fordulna be a következő terembe, amikor az egerek és más neszelés mellett valami új üti meg a füleit. A hirtelen csendbe úgy hasít bele a muzsika, mint a villámcsapás. Megrezzenve, heves mozdulattal fordul körbe, keresve a hang forrását, vagy épp azt, aki ezt műveli. Az eszközt megleli hamar, a sarokban viharverten ott hever, de mégis vidáman ontja a muzsikát, mintha csak kellemes délután lenne és ez lenne a dolga. Közelebb lépked, óvatosan, már épp érne is valamit, amikor a következő etap vonja fel magát előtte. Vagy csak a fejében?
- Ezt én is kérdezhetném! - vág vissza, miközben tovább forgolódik, keresgél. A festményre szinte nem is pillant, akár táncolhatna is, de most túlságosan lefoglalja az, amely közelít felé. Mert bizony jön, és amint megleli az irányt, a kis játékszert ösztönből megemelve fordul felé, és bámul immáron a hófehér ruhás alakra. Hogy fél-e? Nem. De mindenre fel van készülve, elvégre minden lény, amely csak létezik, a felszínen jár, nyitott szemmel kell járnia. Nem moccan, de nem is támad, csupán csak bámulja őt, a koromfekete íriszeket, és azt, ami árad belőle, amelytől felállnak az apró szőrszálak a tarkóján. Na most nem lehet ostoba..
- Az emberek. Nem voltak ilyen tiszták és ártatlanok, ahogy itt a képeken mutatják. A legtöbb csak üres hazugság – talán egy bolond halandónak hiszi, talán valami másnak, ha épp figyel arra, belőle miféle mágia eredhet. Az ő íriszei emberiek egyelőre, fürkészőek, de kezében a kis kard meg sem moccan, mintha minden porcikája a higgadtság mintaszobra lenne. Vagy csak talán jól játszik?
- Ez a hely.. a te műved, mindennel együtt? - ó, mert hát nem egy ábrázolás furcsa számára, mégis, egyelőre a józan ész azt mondja, ne mondjon többet.


Lucifer
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
16

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 9:32 pm
Következő oldal




Dance with the Devil
Athan & The Devil
──────────── ────────────

Egy fekete ülőalkalmatosságon ülök. Finom bőr, bár már az apokalipszis vasfoga megtépázta. Kopottas és itt-ott felhasadt. Tán poros is. A lábai hamis aranyból kígyóznak. Egy hatalmas, díszes keretbe foglalt kép előtt ücsörgök. A kedvenc festőm, Arnold Böcklin páratlan munkája. Ez a képe a legkedvesebb számomra. Die Toteninsel, vagyis a A holtak szigete. Annak is a harmadik verziója, amit a svéd szimbolista 1883-ban vetett vászonra. Gyönyörű, fennkölt kép ez! Egy igazi műremek...nem csodáltam, hogy Hitlernek is ő volt a kedvenc festője. Ahogy még sokaknak. Képes vagyok órákig ülni ez előtt az egyetlen kép előtt:


Öcsém, Gábriel randalírozása előtt még Münchenben volt kiállítva, de nem hagyhattam veszni a világ pusztulásával, így ide, New Orleansba menekítettem. S így egy úttal szem előtt is van. Arnold, a megtépázott lelkű...mindig is szerettem a tragikus életű művészeket. Favorizálom őket. Mivel már régen rájöttem, hogy ők alkotnak maradandót. Böcklin egy tucat gyermeket nemzett, még is mindet el kellett, hogy temesse, ráadásul a műhelye a temetőre nézett. A halál sötét misztikuma erősen megérintette és ez művészetében is lecsapódott, nagy örömömre s csodálatomra. Szögegyenes háttal ülök, mereven bámulva a festményt, hófehér öltönyömben:


Művészlélek volnék jómagam is, már jóval a halandók megalkotása előtt is az voltam. S miközben minduntalan a festményen filozofálgatok, fejemben melódia szól, mi oly gyakori nálam. Rachmaninov: The Isle of the Dead című szimfóniája, melyet a méltán jelentős orosz zeneszerző a képtől ihletődve komponált - hálás köszönetem érte! Meg is köszöntem neki személyesen is, a darab bemutatóján. Kár, hogy nem hozzám került, legalább lett volna jó társaságom. Amint magányomban elmerülök s merengek, neszre leszek figyelmes. Ez meglep, bár nem tulajdonítok neki eleinte túl nagy jelentőséget. A múzeum az a hely, ahová senki sem jár, az ördögöt leszámítva. Üres, csupasz. Amit akartak, elvittek vagy tönkre tettek a barbár halandók és egyéb fajzatok. De mi értéke egy művészi alkotásnak a végítélet után? Az emberek szemében természetesen semmi. Ezért sem lopták össze őket, nincs már értéke az efféle dolognak. Az eszmei érték fogalma pedig egyenesen ironikus a jelenlegi világhelyzetben. De számomra, a szenvedélyes, ördögi angyal számára ez több mindennél. Az esztétika. Úgy vélem csak egy csavargó tévedett be és ellófrál a visszhangzó termekben majd tovább áll. De nem így történik. Fémes csattanást hallok és a hang irányába nézek automatikusan. Ezzel egy időben, az ez idáig pusztán a fejemben szóló dallamot a sarokban levő régi gramofon kezdi recsegve játszani. Nekem jobb kéz felől, a másik terembe nyíló ajtóban pillantom meg a fiút, aki egy kardot emel fel a földről. Arcát fürkészem a szomszédos terem közepén ücsörögve.
- Ki vagy te?
Mondom hát ki hangosan is a kérdést, mit elmém szült. A fiatal arcú férfi mögött pontosan képmásommal találom szemben magam. Legalább is én akarok lenni, Franz Stuck Lucifere néz ugyanis rám vissza:


De én nem a képre fókuszálok, hanem a jövevényre. Nem kelet fel rögtön, de végül még is úgy döntök, megindulok felé. Valami ugyanis felkelti az érdeklődésem vele kapcsolatban. Talpam finoman cuppan a márványon és fekete szurok-nyomokat hagyok, amint felé sétálok.
- Mire értetted, hogy sosem voltak ilyen szépek?
Kérdezem hát tőle homlok ráncolva, teljes fekete szemeimmel reá meredve, ahogy tisztes távolságba kerülök hozzá. Valóban érdekel, nagyon is. A háttérből pedig halkan továbbra is szól Rachmaninov muzsikája.


Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 5:27 pm
Következő oldal


☠️ Dance with the Devil

Lucifer & Athan
szószám: 672 • Credit:

 
Percekig némán pihenteti tekintetét az ókort idéző épületen. Noha az illúzió nem repíti vissza a múltba, nem hiteti el vele, hogy korai időben járkál, mégis, legalább megpróbáltak valami olyat alkotni a halandók, amely a régbe nyúl vissza. Habár több modern elem pihen az épületen, amit persze megrágott a fránya világvége, mégis azt kell mondania, tetszetős számára. A tábla azt hirdeti, múzeumba érkezik, a festék viszont, ami a táblát mocskolja, igencsak csúnya szavakkal küldi el a fenébe a világot. Végül is, ez is művészet.
Hetykén vonja meg vállait, és a ramaty állapotban heverő bejárat felé veszi az útját. A lépcsőn felsétálva törmelék és kavics ropog talpa alatt, ismét azon ruhadarabjait viseli, amivel átlagos embernek is elmehetne, csak épp.. nem az. Idefele jövet elhelyezett néhány apró jelzést, amely csak számára hasznos, jelzi, ha valaki utána ólálkodik. Leginkább az égi vagyis földre száműzött angyalokból nem kér, másrészt az se baj, ha jelzi a pokolbeli démonok jöttét – elvégre ez az ő városuk. Már párszor betért, futólag, de figyelmét mindig más, vagy más valaki kötötte le, így ideje csak most adódik. Szorgosan dolgozik a kis tervén és természetesen vár, úgy érzi, lassan eljön annak ide az ideje, hogy ne csak céltalanul kiránduljon, kirándulgassanak, hanem történjen is valami olyan, amely felkavar minden létező vizet. De addig is, az üres pillanatokat ki kell valahogy töltenie, annak pedig, egy ilyen kis látogatás teljesen tökéletes, ha másra nem is, legalább egy kicsit fedett helyen van, egy kőépület mélyében, amely nem fárasztja le annyira a lényegét, mint azok a vasrémségek másutt. A levegő idebent portól terhes, mégis hűvös, hiszen az ablakok kárára ment a tervezés. Elvégre, ki tenne egy múzeumba akkora ablakokat, amelyeken könnyen bemásznának a tolvajok. No meg a műértékvédelem.. Bár ezekről vajmi kevés tudása van, elvégre annak idején nem voltak múzeumok, azóta pedig egy sem jött szembe vele. Kivéve ezt, amely szinte hívogatta.
Bár, ahogy elnézni, ez már csak segélykiáltás lehetett, mintsem csalogatás. Azt hiszi az ember, hogy amikor kitör a pánik, vagy épp a lázadás, azt támadják, amely egykoron vágyaik tárgya volt – drága üzleteket, ékszereket, bármit, és mégis, még ezt a múzeumot se kímélték. A vitrinek nagy része betörve, a tárgyak egy része eltűnt, vagy a padlón hever.. darabokban. A falakra ragasztott leírásokat olvasva bepillantást nyerhet a múlt egy-egy szeletébe, kézzel fogható bizonyítéka ha van, ha nincs, már nem számít. Beljebb haladva figyeli a pusztítás, vagy épp a szerencse maradványát. A nehezebb szobrok a helyükön maradtak, vagy a falnak dőltek, ki hogy járt, vagy épp állt. Ezek azonban jobban lekötik, mint a papírdarabok, vagy épp kövek, amelyek ki tudja honnan erednek. A falakon nincs sok festmény, vagy ellopták, vagy elvitték, hogy tüzelőnek használhassák a hideg napokon, az olajtól átitatott vászon bizonyára tökéletes lánggal égett és senki lelke nem szólalt fel ez ellen. Új világ, új szabályok. Amit eddig őriztek, már nem számít, fikarcnyit sem, minden a túlélés eszköze. Talán a hatalmas vívmányukat, a pénzt is boldogan  égették el, fosztották ki a bankokat, hogy egy hűvös éjjelen az ott tárolt kötegek meleget adjanak. Még meg is mosolyogtatja a dolog, miközben az újabb terembe ér. Itt sem más a helyzet, itt sem kímélték meg azt, amely most számára szórakoztató lehetne. Kutatja a történelmet, a lyukakat amelyeket be akar temetni, hisz bár kapott mástól emlékeket, a kérdések akkor is benne élnek, és a könyvek mellett úgy néz ki, ezek a helyek azok, ahol megismerheti, vagyis megismerhetné a válaszokat. Csak kicsit elfelejtette, hogy itt már semmi sem számít.
- Sosem voltak ilyen szépek – jegyzi meg a sötétnek, ahol is egy falra nyomott festmény mását figyeli meg. Kicsit leporolja ujjaival, rajta halandók, angyalok és persze maga az Ördög. Mindig is féltek a kísértéstől, és ennek hangot is adtak. De még mennyire. Jobbra lépve a földön véletlen rúg bele valamibe, fémes csilingeléssel csusszan odébb ő pedig lehajol. Egy kard, az, hogy épp miért itt hever, arról fogalma sincs. Izgatottan nyúl utána, emeli meg, de hogy ez történelmi fegyver lenne.. Csupán ócska játék, semmi több. Mégis, mint a gyerekek, játékosan suhint a levegőbe, mintha azt tesztelné, képes-e ilyesmivel harcolni még. Egy kis szórakozás.


Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
294

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:55 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





Utolsó Poszt Csüt. Május 18, 2017 6:12 pm
Következő oldal


- Azt mondják, hogy az öröm amit akkor érezni mikor egyet szerelmeskedik az ember az valójában csak be pillantás a mennyországba, hogy mi is vár oda át az igaz hithű halandóra. Ezek után nem csoda, hogy a művészet a szerelemről és a szexről szól szinte. –Mondom és egy bólintással viszonozom a köszönését. Majd a kérdésére, pontosabban a kijelentésére fel villan a szemem izzása pár pillanatra. Udvarias, de a kijelentése szemtelenséget leplez a maga módján. Szinte sürget engem, hogy elmondjam mit akarok tőle. Nem bántom, hiszen tudom nem ez a szándéka, és nem tudatosan sürget. De még is ahogy végig nézek a szépséges arcán, hibátlannak ható bőrén kedvem támad őt félholtra verni. A sötét énem könyörög és fortyog a szívemben. Szeretné össze zúzni ezt a tökéletességet. Szeretné beszennyezni, elcsúfítani. Persze több vagyok a szívemben lakó sötétségnél. Noha ez a szerepem az atyám által teremtett világban.
Elfordítom róla a tekintetem és az egyik ablakon át ki nézek az udvarra. Eltöprengő hangon szólalok meg, és lassan elszakítva a tekintetem a kinti tájról meg indulok egy másik műalkotás felé ami előtt pihenő pad van ki helyezve.
- Mond el nekem! Mi gátol meg engem abban, hogy most azonnal az életedet ne vegyem? – Kérdezem és mikor oda érek a pihenő padra kényelembe helyezkedek, és barátságosan meg paskolom magam mellett az ülőkét. A kérdésem persze költői, de elég komoly ahhoz, hogy a nő komolyan vegye. A ki állított mű alkotást bámulom és várom a válaszát.
- Nem tudom tisztában vagy-e vele de a viselkedésed bizonyos démon körökben alá ássa a tekintélyemet. – Tisztázom neki a dolgot miért is kérdeztem tőle azt az előbb.
- Hallottam pletykákat. Egyenesen pokolbeli démonoktól akik olyanokat suttognak, hogy „Miért kellene engedelmeskedni Lucifernek? Inanna sokkal hatalmasabb. Hiszen amíg a többi fő démon rendszeresen megjelenik Lucifer színe előtt addig Inanna nem tesz mást csak kényére kedvére elkerüli a mocskot! Nem engedi, hogy az a szemét dög be szennyezze őt.” – Idézek egy mára már halott démont. – Azután hallottam olyan beszédet is, mely szerint azért nem jársz nálam soha mert én Lucifer félek tőled és a hatalmadtól. – Jegyzem meg és le veszem a szemem a műalkotásról és jó alaposan végig mérem a Kéjt. – Csinos vagy!


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 6:11 pm
Következő oldal


Lucifer & Inanna
Erato meets Zeus
Sose értettem a haragvó tekintetet, azt a most-azonnal-elpusztítalak hozzáállást az erősebb démonok részéről, mégis, mikor Atyám hívat magához a szívem beleremeg a félelembe. Tettem valamit, amit nem kellett volna? Nem dolgoztam elég jól? Én mindent megteszek! Igyekszem megfelelni minden elvárásának, és még Nagyapám kedvében is próbálok járni, hogy az általa mutatott utat kövessék a halandók. Lucifer mégis méreggel telve hív magához, és nem tudom, nem tudhatom mi a szándéka. Az iránta érzett elköteleződésem, a kapocs, amely összeköt vele azonban sokkal erősebb annál, semhogy egy cseppnyi félelem a büntetéstől menekülésre késztessen. Ha vétettem, megérdemlem amit kapni fogok, ebben egészen bizonyos vagyok.
Megtalálni őt, bár nem egyszerű, mégsem esik nehezemre. Világ életemben azzal foglalkoztam, hogy a megfelelő személyeket felkutassam, így megvannak az eszközeim arra, hogy egy ilyen erős lényt megtalálhassak.
A múzeum érdekes választás, tekintve mennyi alkotást inspiráltunk mi, a nővéreimmel. Hány szobor, festmény, dal született a kéjből, az általunk választott múzsák nedves öléből. A reneszánsz ilyen szempontból igazán varázslatos kornak számított, hiszen a mezítelen női testek közszemlére tevése valóban művészetnek számított, főként, ha némi mitológiai körítést alkalmaztak. A kor pornója, elfogadható köntösbe bújtatva. A rómaiak és görögök bezzeg nem szégyenkeztek, olyan orgia mozaikok születtek, hogy még magam is meglepődtem, bár ami azt illeti azóta már olyan sok évszázad eltelt, és magam is annyit tapasztaltam, hogy igazán nehéz meglepni.
Bár igyekszem felkutatni a termekben elveszett Atyám, nem vetem el a késztetést, hogy magam is megcsodáljak egy-egy kiállított darabot. Milyen szomorú is, hogy jelen időkben az emberek kevesebb energiát fektetnek az alkotásba… igazán fel kéne lendítenünk a művészeteket.
Egy ókori alapokra építkező csodás nőalakot járok körbe épp, mikor meghallom a léptek zaját. Talán ő már sokkal korábban érzékelte jelenlétem, így nem is jut eszembe meghúzni magam, és elodázni a találkozást.
- Elképesztő, mennyit foglalkoztak a művészek az emberi testtel.– Szólalok meg, miközben ujjaimmal végigsimítok a hűvös bronz felületén. – Persze nem állítom, hogy nem volt közünk hozzá… - Csak ezután fordulok Atyám felé, hogy mély alázattal és meghajlással köszöntsem. A testhez tapadó bordó selyemruha amúgy is kötött mozgást tesz lehetővé, ám igyekeztem nemzőm előtt a lehető legjobb formámat hozni. És a legilledelmesebbet. Mikor is volt szerencsén utoljára szót váltani? Azt kell mondjam, nagyon, nagyon régen.
- Hívattál. – Pillantok fel kíváncsian. Visszafogom magam, hogy ne tegyem fel a bensőmet égető kérdést: Miért? A tárgyra tér, mikor úgy látja jónak, én nem sürgethetem.


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 7:36 am
Következő oldal


Inanna & Lucifer

Szeretem a művészetet. Ahogy annak a megnyilvánulási formáit is. Zene festészet szobrászat. Imádom őket. Sosem vallanám be senkinek, de elképesztőnek tartom, ahogy az emberek alkotnak. Nem képesek teremteni, mint az atyám, mégis meg van bennük a vágy az alkotásra. Ez a vágy pedig arra készteti őket, hogy kifejezzék magukat festészettel, szobrászattal, zenével, és verseléssel. Ó mennyivel több lélek lenne a pokolban ha nem csak a bujaság lenne főbűn hanem a művészet alkotás is. Ezért is élvezem, hogy most szinte csak az enyém a város művészeti múzeuma.
De a bujaságra vissza térve. Itt beszéltem meg vele találkozót, vagyis jelen esetben fogtam egy angyali démon röplap futárt és lángoló szemekkel rá parancsoltam, hogy „Lucifer találkozna a Bujaság őméltóságával még pedig azonnal!” . Címet nem adtam meg, de ha a bujaság magától nem képes rám találni akkor ki fogom rúgni.
Lassan sétálgatok a műalkotások közt arra várva mikor is érkezik meg ő. Mindeközben alaposan át gondolom mit is szeretnék tőle. Az biztos, hogy az elején ellenkezni fog. Elvégre …


(bocsi a rövid kezdőért majd be melegszünk )


Utolsó Poszt Vas. Márc. 12, 2017 7:22 am
Következő oldal




Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5