☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Kedd Május 09, 2017 9:15 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Közbeszólására megakadok egy pillanatra és értetlenül pislogok rá. Bók? Ez? Zavartan nézek el mellette, majd újra rá. Majd újra elnézek mellette, s pár pillanatnyi szünet után úgy folytatom mondandóm, mintha amúgy közbe sem vágott volna.
- Épp az imént mondtad, hogy nem láthatunk bele Atyánk kusza gondolataiba. Nem szeretnék addig következtetéseket levonni távozásáról, amíg maga el nem mondja, vagy meg nem üzeni nekünk. Minden más csak spekuláció addig. Hiszek abban, hogy jó indoka volt erre, munkáját pedig folytatnunk illene – felelem határozott nyugodtsággal hangomban. Talán épp egy másik világot alkot. Avagy tényleg csak szabadságra ment. Rá is ráfért már, valljuk be. Emiatt nem kellene neheztelni rá. Nem vagyunk védtelen gyermekeket, kiknek kezét éjjel-nappal fogni kell, nehogy valami bajt okozzunk.
Vagyis úgy gondoltam, hogy nem vagyunk azok.
Nevetése hatására újra csak értetlenül pislogok.
- Legemberibb? Mert? – nevetek fel én is, hisz… Na jó, valóban nem tudom, hogy milyen szervei vannak Atyáknak, de ha hasonlóak, mint nekünk… mi is vérzünk, a mi szívünk is dobog, a mi anyagcserénk is működne – ha épp használnánk.
- Valóban, mégis az egész világot, egységbe kellene átlátnunk, vagy nem így gondolod? – hajtom enyhén oldalra fejemet. Előre bukkanó hajamat könnyedén kiseprem arcomból, fülem mögé tuszakolva azt. – Valószínűleg ott sem szebb a helyzet, mint itt. Gabriel angyalai a világ minden részén pusztítást végeznek… - felelem neki egyszerűen, mintha csak az emberek az időjárásról beszélgetnének. Nincs mit taglalni túl sokat a dolgon, ez is csak egy egyszerű tény, melyet el kell fogadnunk manapság. A világ a pusztulás szélére sodródott és valójában csak rajtunk áll, hogy hagyjuk-e elpusztulni.
- Valóban. Néha úgy tűnik, mintha egyes démonok erősebbek is lennének tőlünk – sóhajtok gondterhelten. Ugyanis nem is tudom mihez kezdenék ha szembe sodorna engem a szél egy démonnal. Mármint egy olyannal, ki ártani akarna nekem és épp nincs a közelembe Cassael. Akkor tán tehetetlen lennék vele szemben. Mégis… miként védhetném meg magam tőle? Persze ötleteim vannak, a tudásomat nem vették el tőlem. Mindössze nem tudom, hogy hirtelen ért stressz helyzetbe miként tudnék reagálni.
- Valójában mindig hittek bennünk – válaszolok tán nem is teljesen a némához kapcsolódóan – Most hogy Allahnak, Buddhának, vagy épp az ufók királyának nevezték-e atyánkat, szerintem teljesen lényegtelen. Mindannyian egy személyt imádtak, ki valójában Ő volt – fejtem ki véleményem. Hogy minket sem angyalként gondoltak ránk, hanem más formában? Hát megesik. – De igazad van, hogy sokan váltak hitetlenné, mely felborította a világ egyensúlyát – húzom el ajkaimat enyhén.
Hibáimra lehajtom fejemet szomorúan. Kérédésén elmerengek magamba. Mégis hogyan is tudnám ezt könnyedén elmagyarázni.
- Vannak, kik feledékenyek, de ezt már mondtam. Én képes vagyok megmutatni nekik feljegyzéseim alapján az emlékeiket. Mik azok a képességek, miket egykoron használtak, de esetleg addigra azokat elfelejtettek. Mozdulatok, reflexek. Mindenkinek megvan a maga sajátos mozgáskultúrája. S ha rossz angyalét mutatom? Ha ő arra nem is úgy képes, ahogy én azt mutattam neki? Egy csatában az végzetes lehet. Vagy ha egy olyan démonnal való csatájára kíváncsi, kivel egykoron megküzdött, de újra őrá vadászik… ha rossz démont mutatok neki, ha rossz képességeivel szembesítem az is végzetes lehet számára – próbálom érhetően előadni, miben is rejthetnek emlékeink összekavarásának hibája. – Az sem egészséges, ha két kerubot összetévesztek. Teljesen más történeteket gondoltam neked, mint amiket valóban megéltél, és lásd, mit tettem. Ez szerinted nem súlyos hiba? – kérdésem most csak költői, hisz láttam viselkedését, kifakadását az egész ügy kimenetele miatt. Hibáztam, vétkeztem, pedig nem lett volna szabad.
Ennyi.
Azonban erről többet nem tudok beszélni, hisz teljesen más dolog kezdődik el. A tánca, az éneke, a hápogása. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hogy miként, de egyszerűen csak nevetésre ösztönöz. Jókedvű és őszinte nevetésre.
Rosszullétem kezd tovalibbenni, habár még két ilyen forgás, melybe belevon és vissza is költözik szervezetembe. Ezért is állok kissé távolabb tőle, legyen más is, akit be tudna vonna. Vidáman tapsikolok én is ott, ahol ő is, de egyéb esetben nem utánzom mozgását. Elrévedő tekintettel figyelem az embereket, ahogy lassan körbe állják angyaltársamat.
Mégsem úszom meg, hisz újra kezem után kap én pedig beletörődve fordulok vele újra és újra. Egy kislány hangos kacagása jut el tudatomig, ajkaimon pedig meleg mosoly keletkezik.
Hirtelen megállva enyhén meghajtom fejemet előtte.
- Valóban remek munkát végzel az emberek között… - mondom enyhén szégyenkezve kezdeti nézeteltérésünk miatt. Az emberek arcára mosolyt csal, oly mosolyt… melyre én mindig is képtelen leszek.


Awww, nem volt az oly sok :3 ♥ §§ szószám 699 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Vas. Május 07, 2017 7:22 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ó, ezt bóknak veszem – vágom közbe, ahogy kimondja, hogy milyen ritka kincs vagyok. Hízik is a májam rendesen. Amúgy is, az önelégültségemről elég gyorsan képesítést szereztem itt lenn a matérián. Azt gondolom, hogy könnyebbé is tette a beilleszkedést az, hogy milyen önérzetessé lettem.
- Ha nem az emberi gyarlóság késztette a távozásra, akkor vajh mi? – teszem fel ezt a lerágott-csont kérdést. Hiszen mind tudjuk, hogy minden öröme és szomorúsága forrása mindig is az emberek voltak! A kis kedvencei… Nem, mintha irigyelném tőlük ezt a titulust,… de azért néha odafigyelhetett volna, kicsit ránk is. Akkor most talán Gabrielnek nem jutott volna az eszébe az, hogy minél többet lemészároljon.
- Szíve? – hát ezen felnevetek. - Bocsáss meg, csak… Ez volt eddig a legemberibb kérdés tőled – és tényleg. Most volt az első alkalom, hogy az emberek materiális lényéhez mérte a mi Mennyei Atyánkat. Szívem szerint megkérdezném tőle, hogy szerinte hogyan is működhet egy ilyen szívmegszakadás, de félek, az már tőlem is tiszteletlen lenne.
- Sajnos nem a világ más tájain vagyunk – mosolygok rá szelíd arckifejezéssel, kicsit azt sugallva, hogy bár ott lennénk! Habár már abban se vagyok biztos, hogy az emberi mimikából tud olvasni. Bár, így belegondolva, lehet, hogy csak azért akad gondja a kommunikációval, mert nem tudja összepárosítani az emberi technikákat azzal, hogy egy másik angyallal beszélget. – Nem is tudom, mikor jártam utoljára „keleten” – teszem hozzá elgondolkozva, mert… hát, az biztos, hogy nem ma volt.
- Igen, sokat fejlődtek – bólintok mosolyogva. – Csak közben Lucifer démonai is sokat fejlődtek – és ahogy egyre több lett az ember, egyre több lett a démon is. Elkerülhetetlen volt, hogy olyan mértékű pusztítást vigyenek véghez, hogy a végére már több legyen a sötét lelkű ember, mint a jó. Azt gondolom, hogy ráfért már a világra egy nagytakarítás. Ettől egy kicsit zavarba is jövök, és halvány pír önti el az arcomat. Nagyon remélem, hogy nem tudja, mire gondolok, mert még a végén eretneknek bélyegezne meg, hogy ilyen gabrielliánus gondolatok szöknek szárba az elmémben.
- Nos, lehet, hogy jobb,… hogy neked jobb, de nem nekem… Úgy értem, én már felépítettem itt egy emberi álcát, egy teljes életet, amit élek, - magyarázom meg neki, hogy hogyan is értem. – Nem lennék boldog, ha a kis halandóim csalódnának bennem, és ők se lennének azok – biggyesztem le az ajkaim. – Talán egy másik emberöltőben magamra vállalom a valóságot – teszem hozzá, miközben oldalt biccentett fejjel, tekintetemben huncut csillogással pillantok rá. – De persze, ha úgy vesszük, hogy ha nem veszítették volna el a hitüket, ha nem feledkeznek meg rólunk… akkor jobb lett volna, hogy emlékeznek ránk – bólintok egyetértően. Ebben talán kicsit mi is hibásak vagyunk, hiszen hagytuk, hogy elfelejtsék Isten angyalait. Miért is tettük mindezt?
- Ugyan – legyintek. – Az apró hibák senkit se zavarnak – ingatom a fejemet. Ha ez így lenne, még kevesebb angyal lett volna ez előtt, mint amilyen kevesen voltunk, hogy már nem bírtunk egyáltalán lépést tartani az emberi lelkek számával. – De… nem tudom… Szóval mennyire lehet végzetes? – kérdezem kíváncsian.
Csípőmet ringatva, behajtott karjaimmal csapkodva guggolok le újra, majd felállva tapsolok is, mintha eddig nem figyeltek volna ránk elegen, és azt akarnám, hogy minél többen észrevegyék jelenlétünket.
- Háp! – válaszolok a kérdésre. Jól vagyok én, vagy legalábbis nem tudom magamról, hogy ez helytelen viselkedés lenne, mivel észre se veszem, hogy elgurult a gyógyszerem. Inkább a karjába karolva megpörgetem. Fejemben csilingel a kacsatánc muzsikája, mint egy sose lejáró lemez. Elengedem a karját, és szembe fordulva vele, hápogok a kezeimmel, majd tapsolok is egy keveset, mielőtt újra a karjaimmal csapkodnék.
- Háp! Háp! Háp! – lecsapok egy másik áldozatra is, mert az nem módi, hogy egyedül táncoljam ezt a különleges műfajt. Valami ismeretlen járókelőt forgatok meg, aki annyira meglepődik, hogy az ellenkezés sem jut eszébe.
- Nézzétek, - mutogat felém az egyik fiatal kosaras srác, aki még ott maradt pár haverjával, hogy lenyűgözzék a csajokat. A többiek már beszélgetésünk alatt megtalálták a hazautat... valakihez.
- Hát elég béna - húzza el a száját az egyik korabeli, aki csípőre teszi a kezeit, és némi féltékenységgel pillant a két mennyei szépség felé.
- Szerintem menő - mondja egy másik csillogó szemekkel. Eszébe jutnak halott nagyszülei, akikkel még táncolt valami ilyesmit gyermekkorában. Hiszen melyik gyerek ne szeretné az egyszerű, de nagyszerű kacsatáncot?
- Háp! Háp! - fordulok újra az angyal felé, hogy újra megszerezzem a karját, és újra megforgassam, nehogy kijöjjön a ritmusból. Közben egy gyerek mellettünk elkezd nevetve tapsikolni:
- Tánci-tánci! - formálja a szavakat apró kis szájával, angyali kacagásával.
- Igen, kicsim, táncolnak a nénik - simogatja meg a fejét az anyukája.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Ugyan! Ez semmi ahhoz képest, ahogy én megvárakoztattalak! Smile  »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Vas. Május 07, 2017 5:18 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



- Valóban, te azon ritka esetek közé tartozol, kik nem – mosolyodom el gyengéden. Mily nehéz ilyen angyallal találkozni manapság. Alig egy tucattal. Amíg a mennyben voltam… Gabriel katonái vakhitűek, s nem látnak túl rajta. – Ritka kincs, ki feladatát próbálja végezni. Mindenesetre én hinni akarok abban, hogy Atyánk nem az emberek gyarlósága miatt ment el. Azonban abban már jobban hiszek, hogy a kialakult háború miatt nem jön vissza. Vagy ha még mindig a neki járó szabadságát tölti, ha egyszer visszajön… Az ő szíve vajon meg tud szakadni? – teszem fel a költői kérdést enyhén megráncolva a homlokomat, miközben érzem, hogy a rosszul lét kezd el kerülgetni.
Aztán már csak némán hallgatom a szavait. Az apró kis magyarázatait. Mind ezek nem idegenek számomra és mégis teljesen azok. Láttam. Láttam odafent, hogy miként viselkednek testvéreim idelent. Végigkövettem életük minden apró részleteit. De most, hogy itt lent vagyok? Néha teljesen tanácstalan vagyok bizonyos dolgokban.
Hogy kellene viselkednem? Mi a helyes és mi a helytelen? Mi a hétköznapi?
- Tudod, sokan a kereszténységgel párosítanak bennünket. Igazad van, mindent mit elmondtál teljesen igaz a keresztény világ gondolkozására, cselekedeteire – válaszolok neki a korlátnak dőlve. – Azonban… Nagyobbat aligha tévedhettek volna velünk kapcsolatban. Azonban az emberek számára keleti világnak nevezett vallások… Sokkal közelebb áll ahhoz, hogy milyenek is vagyunk. S nézd meg Kínát akár, sokkal fejlettebb volt mindig is, hitükből mégis keveset vesztettek. Máshogy nevezték Atyánkat, mégis őt imádták… No meg mellette még számos más angyaltársunkat is, de hát a legtöbb politeizmusban így van. Azonban ott is az Istenek feje, nem más mint Atyánk volt. De persze értem – teszem még hozzá mentegetőzve, még mielőtt belekötne szavaimba. Ez csak egy apró kitérő volt ahhoz, melyet nekem mond.
- Az emberi világ fejlődésével finomodtak a mi eszközeink is. Most pedig… Ha felfeded magad vagy megölnek, vagy megvetnek, vagy akad még olyan, aki továbbra is tisztel bennünket. Mégis… Én néha úgy látom, hogy jobb, ha tudják, hogy létezünk – jegyzem meg a margón. Ritka alkalom, amikor ilyen mélyen el tudok beszélgetni egy angyallal a saját világunkról. Persze kissé döcögősen indult a dolog, kezdve azzal a ténnyel: mit is keresek én itt?
Nem akartam ide jönni, tervbe sem volt véve. Az utolsó emlékem szerint egy apró kis romos lakásba ültem, de akkor?
S nem ez az első eset, azonban ezzel ráérek még később is foglalkozni. Most a rosszullétem előrébb való.
- Igazából, ahogy körülnézek ennyi idő után… Ez a helyzet, ez a háború is jól bizonyítja, hogy mily alkalmazkodó képesek. Maguk javára fordították. A tudományuk, a technológiájuk rengeteget fejlődtek, rengeteget dolgoztak azon, hogy továbbra is életben maradjanak – mosolygok gyengéden. az első napok. Az első alkalom, amikor pennát ragadtam, az első alkalom, hogy betűket véstem le és feljegyeztem őket. S mennyi minden történt azóta.
- Nem hibázhatok – sóhajtom el magamat – Ha hibázok, azzal nem csak emberi, de angyali sorsokat is tönkre tehetek. Tudod mily végzetes hiba lehet egy rossz emlék? Köszönöm, hogy ily megértő vagy velem szemben – hajtom le szégyenkezve enyhén a fejemet. Ezelőtt még sose történt hasonló sem velem. De akkor miért most? Miért itt? Miért vele szemben?
Nevetésére csak értetlenül pislogok, de aztán elindulok óvatosan mellette. Érzem, ahogy kezével gyengéden végig simít a bőrömön. Libabőr jelenik meg ujjai nyomán, mindez azért, mert szokatlan mások érintése. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, vagyis én legalább is nem, hogy bárki is hozzám érjen. A fizikai kontaktus… odafent teljesen felesleges volt.
De ahogy haladunk előre, egyre furcsább dolgok kezdenek el történni. Kezdve azzal, hogy elengedve kezemet, totyogó lépteket tesz előre, majd szembe fordulva velem hápogásba kezd.
- Öhm… - szólalok meg s óvatosan pillantok körbe, hogy ki lehet az, aki láthat minket. Épp az imént mondta, hogy…
- Anael? Jól vagy? – teszek meg felé egy tétova lépést. Leguggolására megtorpanok és csak értetlen pislogással válaszolok rá.
- Ez egy olyan dolog, hogy… - kezdek bele, de ekkor feláll és kezemet megfogva perdül velem körbe. – Ez egy emberi szokás? – vonom össze szemöldököm. Rosszullétem csak tovább fokozódik, hisz most már rohamos szédülésbe is kezdek. De aztán csak elnevetem magamat, s megpróbálok megállni egyhelyben, hogy onnan kövessem figyelemmel további cselekedeteit.


Én is sajnálom a késői válaszomat >< Sad§§ szószám 667 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Szer. Május 03, 2017 8:50 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ki tudja, hogy mi jár az Úr zegzugos elméjében? – teszem fel a költői kérdést, abban reménykedve, hogy választ azt nem kapok rá. – Honnan tudhatjuk, hogy nem-e kapott tőle már valaki parancsot, akár az eltűnése előtt is? – gondolkozok tovább hangosan, válaszokat keresve. - Talán az Úr haragszik rájuk is, ránk is egyaránt – így ez mindenkinek csak büntetés, hogy magunkra hagyott. – De látod, én nem bírálom felül az akaratát. Továbbra is azt cselekszem, amire hivatott vagyok – teszem hozzá, kedves kis mosollyal ajkaimon.
- Nem értem, hogy mit nem értesz – biggyesztem le az ajkaimat szomorúan, de azért megpróbálom neki megmagyarázni. – Itt a matérián, ha nem akarod megmutatni, hogy ki vagy, akkor álcáznod kell magad embernek. Ha embernek akarsz tűnni, nem beszélhetsz úgy, nem viselkedhetsz úgy, nem mozdulhatsz úgy, mint egy angyal – próbálom megértetni vele ezt suttogva, hátha ebből ért.
- Az úgy volt, hogy a tudomány előre nyomulásával az Istenbe vetett hit az emberekben gyengült, így aztán, ha odaálltál valamelyik ember elé azzal, hogy: „hé, én angyal vagyok” akkor legjobb esetben is bolondok házába próbált záratni – na nem mintha nem lehetne az ilyen helyzetekből megmenekül, de azért mégis. Milyen szomorú, hogy az emberek elfeledkeztek az ő Teremtőjükről? – Egy idő után már nem lehetett az emberek arcába mondani, hogy angyal vagy, ezért meg kellett tanulni más eszközöket is használni – pláne, hogy egyre fogyott az erőjük, egyre kevesebb okkult tudás volt a birtokukban.
- Tehát, ha visszatérsz a Mennyekbe, akkor úgy viselkedsz, ahogy a többi angyal, de idelenn úgy kell gondolkozni, úgy kell cselekedni, ahogy egy ember tenné. Érted? – kérdezek vissza könyörgő tekintettel, azt pörgetve magamban, hogy „légyszi, légyszi, légyszi”.
- Hát, hogy hogyan működnek a dolgok – vonom össze a szemöldökömet. Ha így folytatom, beráncosodom ettől a beszélgetéstől Ophiliával.
- Igen, rengeteget – bólintok egyetértően, majd újra a víz felé fordítom a tekintetemet. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy az első emberpár a földre lépett. Emlékszem, milyen boldogság úszott akkoriban az égen, hogy csak énekeltünk, és boldogok voltunk a Teremtő óhaja szerint – sóhajtok fel. Régi idők, és mégis, mintha mindig csak tegnap lettek volna. Persze itt legbelül nem emberi szemmel mérem az időt. Mintha mindig akkor lenne.
- Valahol mindent el kell kezdeni – vonom meg a vállam. – Az első hiba még nem az utolsó, és nem is olyan végzetes – teszem hozzá. Persze, én megtanultam penge élen táncolni, hát nem meglepő, hogy így gondolkozok erről a kérdésről. Nem hiszem, hogy ilyen kis apróság miatt bárkinek is a szárnyát szegnék.
- Hahaha – csattanok ki a nevetéstől, hiszen rádöbbenek arra, hogy nem érzi ki az előző szavaimból az iróniát. Valószínűleg azt se tudja, hogy mi az.
- Ühm – biccentek. Most kezdek csak el belegondolni abba, hogy amennyire elzártan élt, amennyire nem érezte azt, amit itt lenn lehet, mennyire összezavarodhatott. Hát, nem meglepő, hogy furcsán érzi magát, hiszen odafönn még csak érezni se igazán lehet magunkat. Pusztán a tudat, hogy vagyunk. Persze, lehet, hogy már odafenn se ilyen. Megsimogatom a karomra fonódó kezét, mintha csak azt akarnám ezzel mondani, hogy minden rendben lesz. Azonban pár lépés után elengedem a karját, hogy az ökölbe szorítva a kezemet téve jelképes szárnyakat formáljak.
- Háp-háp?! Háp háp hááp – közlöm vele a Gabrieles témára nemes egyszerűséggel, majd csapkodni kezdek karjaimmal, hogy a következő pillanatban a fejem mellé emeljem a kezeimet csőr szerűen, mintha csak azt akarnám jelezni, hogy „blabla” az egész, ami a száján kipotyog. Aztán még egy lépést teszek, és leguggolok, hogy aztán guggolásból visszatérve tapsikoljak a kezeimmel. – Háp-háp-háp – ezzel megragadom a karját, hogy körbe forogjak vele. Még szerencse, hogy eddigre már lesétáltunk a hídról, különben szépet eshetnénk a vízbe.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Kedd Ápr. 25, 2017 8:13 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



Könnyed „oh” csúszik ki ajkaim közül. Szokatlan, hogy pont ezt nem tudom. Vagyis is nem is olyan szokatlan, vagy mégis? A háború előtti évtizedekeben… Nem, az sem igaz, hogy teljes mértékben az embereknek szenteltem volna minden időmet, hisz szüntelenül lejegyzeteltem mindent, amit találtam. De tény, hogy egymás között még nem hallottam, hogy így hívnák egymást. Persze az emberek szájából igen, de ez teljesen más, nem igaz?
- Szelektálni? – vékonyodik el némileg a hangom. Atyánk nem gondolhatja komolyan, hogy így próbál véget vetni néhányunk életének. – Mindenesetre nem lenne szabad felülbírálni akaratát és önállóan cselekedni, csak mert nem tudjuk, hogy merre is van – sóhajtom el magam. Sanda gyanúm szerint újra nem érinti meg testvéreink között folyó háború. Talán igaza is van, próbálja életét úgy élni, ahogy neki a legkönnyebb.
- A matérián máshogy viselkednek, a mennyekben meg visszaveszik régi szokásaikat? – rázom meg a fejem, hisz ez oly érthetetlen számomra, mármint… Ott van Cassael, vagy… akár Raguel, vagy Ramiel, mindannyian… egyáltalán nem így viselkedtek, de még a Földön sem, akkor sem, amikor figyeltem őket.
- Oh, vagy úgy… - világosodom meg hirtelen, hiszen már kezdenek derengeni szavai. Hogy mégis ki kérhette meg, hogy… Upsz, azt hiszem, hogy nagy bajban leszek, ha egyszer visszatérek a Mennyekben. Hogy ezt tudassam is a mellettem állóval, ajkaimat kínosan húzom szélesre. – Mit nem tudok? – kezdek bele hirtelen pislogásba aztán. Néha oldalra tekintek, majd vissza rá, hogy biztos jó helyen is jártam e.
Nem tudom, mióta itt vagyok minden oly furcsa, de eddig még csak Egyiptom miatt hittem ezt.
Nevetésére aztán csak enyhén félrehajtom a fejemet és halovány mosoly jelenik meg ajkaimon, próbálva egyre erősödő rosszullétemen úrrá lenni. – Az emberek sokat fejlődtek az elmúlt évezredekbe. – látom be. Lehet, hogy engem sokkal több inzultus ér, ebben a vilgában, mint a korábban alászállt angyaloknak? Nekik épp elég idejük volt megszokni a változásokat, de nekem? Halkan fújtatva sóhajtom el magamat.
- Öhm… - gondolkozok el kérdésén, mutatóujjamat az ajkamhoz emelve. Hogy hibáztam volna eddig valamiben? – Nem hiszem? – kérdezem inkább, minthogy mondanám. – Eddig a hibák teljesen kizáró tényezői voltak életemnek. Sose hibázhattam semmibe, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak – válaszolom őszinte komolysággal hangomban. Na persze előfordult, hogy nem jegyeztem le valamit, de mások elmondásai alapján ezeket mindig igyekeztem pótolni, de hogy hiba lenne, hogy nem írtam le a majai Itzel épp mily házasságot kötött, nem hinném, hogy hibás lehetne, amikor a harmincéves háborúk zajlottak az európai népek között.
Fejemet értetlenül hajtom oldalra.
- Nekem könnyű? – ezt azért nem jelenteném ki ily könnyedén, de tény, hogy egy harcoshoz képest sokkal nyugalmasabb életem volt.
Gyorsan összeszedve magamat, még némi zavarodotsággal tekintetembe függesztem rá íriszeimet. Mosolyom most nem oly őszinte, mint eddig.
- Hogy miről? – kérdezek vissza – Nem tudom – rázom meg a fejemet. Volt valami… testvéreinkről, a hibákról, teremtésünkről. De hogy pontosan mik? A szédülés miatt nem koncentráltam volna eléggé? Talán, mégis minden olyannyira… Olyannyira intenzív.
- Áh, így már világos. Szóval katonák… - összegzem az eddigieket. Hallottam már arról, hogy egyes őrangyalok specializálódnak valamikre, de… Nem sok ilyen angyallal volt kapcsolatom, vagy csak felszínesen. Ilyen hosszan eddig talán Carice-szel beszélgettem. De ő… Teljesen más is. – Félő lassan már nem maradnak… - de mondatomat nem fejezem be, újra csak felsóhajtok. Vajon minden őrangyal Michaelt szolgálja? Ez lenne logikus, de láttunk már példát arra, hogy nem mindenki így gondolja.
- Rendben – bólintok kószán s elindulva mellette hamar belekapaszkodom kezébe és mély levegőt véve lassan fújom ki őket. Megpróbálok figyelni légzésemre, noha furcsa: ezeddig erre nem volt még szükségem. – Öhm, pár napja, vagy tán hete? Az emberi időváltás szokatlan is, nem tudnám megmondani, de nem régi – válaszolom elgondolkozva kérdésén. Az újabb után azonban egy darabig nem szólalok meg. Újra emlékeimbe ivódik távozásom hirtelensége…
- Nem volt már hely számomra odafent – mosolygok rá szomorúan – A menny már nem biztonságos olyan számára, ki nem pártolja teljes mértékben Gabriel nézeteit – válaszolom tétován nem tudván pontosan, hogy ő hol is áll pontosan.



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Csüt. Ápr. 20, 2017 7:57 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Cupidonak is szoktak minket hívni – bólintok, és kicsit értetlenül nézek rá. Általában tudni szokták, hogy így is „becézik” a magamfajtát. Csodálkozok is azon, hogy éppen egy „könyvtáros” ne tudná, hogy kik lennénk mi. Illetve, hogy minek neveznének minket.
- Hát, Isten korábban is szelektálta már az embereket… ki tudja, lehet, hogy most az angyalokat is szelektálni akarja ezzel a sajátos módszerrel – vonom meg a vállamat. Sose tudtam, hogy mi jár a teremtő fejében, és soha nem is érdekelt. Mindig csak tettem a dolgom... Most azonban… Most de jó is lenne tudni, hogy melyik oldalra álljak ahhoz, hogy túléljem mindezt!
- Vagy csak te találkoztál kevés angyallal a matérián – vonom fel a szemöldökömet. – Itt mindenki így viselkedik, ha nem akarja magát lebuktatni – márpedig hosszú évszázadok teltek el úgy, hogy embernek kellett tettetnünk magunkat.
– Ha lettél volna – már - őrangyal az elmúlt négy évszázadban, magad is megtapasztaltad volna, hogy milyen ez – hiszen nagyjából ennyi ideje kopott meg a keresztény egyház hatalma. Korábban egyik-másik embernek elmondhattuk, hogy ki vagy mifélék vagyunk, bár már akkor se volt ajánlatos. Láttam én már angyalt máglyán égni. Nem volt egy szép látvány, habár a léte ezzel nem ért véget.
- Tudod, van az, amikor megkérnek, de olyasvalaki, akinek nem mondhatsz nemet – válaszolok, majd egy kevés homlokráncolást és szemöldök összevonást követően felteszem a nagy kérdést. – Te tényleg nem tudod, ugye? – Eddig azt hittem, hogy csak szívat ezzel a viselkedéssel, ám most ebben a szent minutumban leesik, hogy talán mégsem tudja. Még egy ideig meglepett képet vágva nézek rá. Valami ilyesmi lehetett az is, mikor a civilizált európai ember találkozott a bennszülött amerikai lakossággal.
- Nem tudom – vonom meg a vállamat. – Ki emlékszik már arra? – nevetek fel. Amilyen régen volt, hogy először léptem a teremtésre. – Egyébként is! Akkor még minden egészen más volt – például nem volt ennyi ember, aki felforgathatta a világot. Bár már most sincs valami sok.
- Amikor jöttél, éppen megzavartál valamit – bólogatok. Szóval, igen, hibás. Az ő hibája teljese mértékben, hogy így félresiklottak a dolgok. Nem így kellett volna történnie, se ennek a beszélgetésnek, se annak a két fiatalnak az életének. Senki se lesz boldog ettől az egésztől. – Vagy azt se tudod, hogy mit jelent hibásnak lenni valamiben? – vonom fel a szemöldökömet. Na, azért nehezen hiszem el, hogy sose rontott el semmit ez idáig.
- Ühm… értem – válaszolok lassan bólintva. És értem is, csak megérteni nem tudom, hogy hogyan választhat valaki ilyen unalmas dolgot, mikor cselekedni is lehet. – Persze,… - jövök a tragikus „gyerekkorommal” – neked biztos könnyű volt, hiszen arra teremtettek – ahogy ő korábban célzott rá.
- Nem tudom – válaszolok buta arcot vágva. – Azt hiszem elveszítettem a fonalat – fejben újra visszatértem ahhoz a csodálatos párhoz, aki egy újabb generációnak ad kis katonákat, és… nos, ami már sose fog megvalósulni. - Miről is beszéltünk? – kérdezem halvány pírral az arcomon.
- Mert azok az őrangyalok, akik alattam kapnak munkát, csak katonákkal foglalkoznak – vonom meg a vállamat. – És az egyiknél éppen üresedés van – magyarázom a helyzetem komolyságát, hogy miért is van szükségem ilyen személyre. Persze, általában nem egyetlen emberre, hanem egy egész családra szoktak felügyelni az én kis angyalkáim, így aztán hosszú generációkon át követnek egy-egy vérvonalat, míg ki nem vész belőle a katonai ág. Mindenbe mi se tudunk mindig beleszólni. Sajnos.
- Talán sétáljunk egy kicsit, hátha kitisztul a fejed – javaslom, majd olyan barátnősen nyújtom a karomat, hogy nyugodtan belém csimpaszkodhasson, majd én vezetem. Meg aztán talán nem ez a legjobb hely arra, hogy tovább beszélgessünk ilyen dolgokról.
- Mit is mondtál, mikor érkeztél a matériára? - Mondta egyáltalán, vagy csak célzott rá, hogy még új erre felé? Valóban annyira új lenne, hogy még el kell neki magyarázni, hogy hogyan mennek itt a földön a dolgok?
- És mit is mondtál, miért jöttél le? - Egy másik fogós kérdés, amivel nem ártana elkezdenem foglalkozni, mert talán fontos lehet.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Nem erre írtam. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Vas. Ápr. 16, 2017 9:00 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Cupido? – lepődök meg kissé – Mármint a rómaiak által elképzelt szerelem isten? – pislogok rá nagyokat. No, nem azon lepődök meg, hogy mit is csinál – bár a pontosan mit is, azt továbbra sem tudom, csak hogy így nevezi magát. Jaj ostoba Ophilia, miért lepődsz meg azon, hogy rajtad kívül más is nyomon követi az emberi kultúrákat? És hogy azokban miként nevezték őket?
- Fel, de mégis mi áron? – sóhajtom el magam, majd heves legyezgetésbe kezdek magam előtt – És már megint a pesszimizmus, ble – korholom le magamat. Raguel szavai újra és újra a fülembe csengenek. Igyekszem úgy cselekedni, ahogy kérte tőlem, ámbár már a mennybe is megmutatkoztak a pesszimizmusom egy két vonása. Nem hitetlenségről van szó, egyszerű racionális aggályról. A legtöbb háború sose ért véget veszteségek nélkül. S itt az egyik oldal nagy árat fog fizetni, félek ettől.
- De… - hagyom abba egy lélegzetvételnyi időre – Érdekel, tudod… Kevés olyan angyallal találkozni, ki ennyire átvette volna az emberi viselkedést formát – közlöm vele kedvesen, noha ezt most tényleg nem sértésnek szánom. A magam részéről… sok mindent nem vagyok még képes felfogni, megérteni. Sok esetben még értetlenül állok a dolgok előtt. Szegény Cass, ő miket élhetett át.
- Olyasmi? – pislogok rá nagyokat, most már azonban végképp nem értem a dolgokat. Kezdem magamat elég ostobának érzeni, mely ezelőtt még sose fordult velem elő. Oh, úgy hiányzik az irattáram jelentette biztonság. Itt kint, oly elveszettnek érzem magam, mint egy ártatlan bárányka.
- Ezzel te is így voltál, amikor először jártál lent? – kérdem kissé zavaros tekintettel. Habár eme érzés, mely most is rámtört, már Egyiptomba is észrevehető volt. Igaz ott a tüneteink Cassaellel mások voltak, mégis… Akkor és ott éreztem valami hasonlót. Valami… megfogalmazhatatlant.
Fejemet megrázom szavai nyomán, ám a szédülés csak fokozódik. Mintha…
- Hibásnak? De amikor jöttem… Nem, nem értem – ingatom meg a fejemet, lehet, hogy kissé zavarosan beszélek most. Fejemben próbálom összetenni a képet, arról, hogy mily magabiztosan is jöttem ide és miért gondoltam, hogy nekem ide kell jönnöm.
Tényleg, miért?
- Nem – mosolygok rá kedvesen – feladni, azt, hogy az egész emberiséget szemmel követhessem? Számomra túl nagy adomány volt ez Atyánk részéről, hogy képes legyek lemondani. Talán ezt ő is tudta, ő teremtett ilyennek – felelem nyugodtan, alázatosan. Az ajánlatot egykoron megtette, hírnökök által és én elutasítottam. Megvoltak a kapcsolataim az emberi világgal és amúgy is… Túl szétszórt vagyok sokszor ahhoz, hogy egy emberhez tudjak csak kötődni.
- Ezt hogy érted? Nem értem – rázom meg a fejem. Már maga a szó is oly idegennek hangzik – noha tudom, hogy mit jelent. De eddig még hasonlóval sem illetek, így természetes, hogy nem tudom hova tenni szavait.
Aztán hangosan kezd el visszaszámlálni. Fejemet megrázva próbálom tudatomat visszanyerni, hogy újra értelmes angyal módjára tudjak bárkivel is társalogni. Fejembe ezernyi és száz gondolat kavarog, melyből az egyik legfontosabb.
Valójában mit keresek itt és hogy kerülök ide? Hiszen… Ez még tervbe se volt véve, hogy idejövök, de akkor meg hogyan? Miként?
- Katonának? Miért fontos, hogy azzá váljon? – egyenesedek ki, mélyet szippantva a levegőből és visszatartva furcsa szédelgésemet, mely már lassan kezd múlni. Ám a kérdés a fejembe továbbra is ott motoszkál. Mit keresek itt? Mintha ez Egyiptom óta egyre sűrűbben fordulna elő…



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Pént. Ápr. 14, 2017 11:17 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Pontosan ugyan azt csinálom, mint amit a többi cupido – válaszolok halvány mosollyal az ajkaim szegletében. – Illetve dolgozik alattam pár őrangyal is – teszem hozzá a nem mellékes információt, hiszen azért mégiscsak vagyok valaki idelenn, nem pusztán egy kósza angyal. Büszke vagyok arra, amit elértem.
- Majd újra felépül – vonom meg a vállamat mosolyogva. Semmi sem tarthat örökké. Pláne nem egy háború, az aztán tényleg nem, hiszen előbb-utóbb mind a két oldal elfárad. Csak az a kérdés, hogy melyik, mert én akkor azon az oldalon szeretnék állni. Ebben a háborúban az emberek már engem is hidegen hagynak. Csak várok, csak várok, csak várok, hogy végre állást foglalhassak valamelyik oldalon. Valószínűleg azon, amelyiken Uriel is.
- Nem érdekes – legyintek.
- Hát, igen gyanús – jegyzem meg győzedelmesen mosolyogva, hiszen lényegében beismerte, hogy nincsen igaza. Ami egyébként részemről eddig is tény volt, hiszen csak tudom, hogy nekem van igazam.
- Olyasmi – bólintok – csak kérés nem volt benne – ahogy köszönet sem lesz, hiszen elszúrtam. Pontosabban ez itt mellettem, ez szúrta el, majd alaposan rákenem az egészet, mikor újra találkozok Uriellel.
- Sokan vannak így ezzel – sóhajtok teátrálisan. Persze, lehet, hogy sok neki ez a helyzet, hogy itt van a matérián, hiszen mintha azzal kezdte volna a beszélgetésünket, hogy ő éppen most érkezett, csak aztán sajnos azzal folytatta, hogy rosszul végzem a munkámat.
- Na, nehogy elájulj itt nekem! Nem lenne angyalhoz méltó – fintorgok azon, ahogy szédülés kerülgeti. Közben figyelemmel kísérem, ahogy megtámasztja magát a korláton. Remélem, azért nem akar átfordulni rajta! Nem szeretnék angyalt vízben fuldokolni látni. Sajnos nem a legcélravezetőbb módszer az öngyilkosságra, esetünkben.
- Hm – vonom fel a szemöldökömet azon, ahogy elkezdi beismerni, hogy valóban hibázott. Ugyan nehezen jutottunk el idáig, de nem tűnik elveszettnek az ügy. Talán még tanulhat is valamit idelenn. – Látod, talán ezért lehet az, hogy az ilyen helyzeteket hibásnak tudod be – ingatom a fejemet. Ami egyébként nagyon szomorú.
- Nem? – Hát, ezt nehezen hiszem el. Milyen angyal az, aki nem törekszik felfelé a ranglétrán, hogy minél nagyobb örömöt okozzon a Mennyei Atyának? Persze, nyilván mi is mások vagyunk, csak nem olyan színes egyéniségek, mint az emberek. – Valóban? – kérdezek vissza meglepetten, mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon egészként szemlélné az emberiséget. – Így még kevésbé értem, hogy miért látod hibásnak azokat a döntéseket – hiszen az egyik következményeként kialakulhat egy másik döntés, ami viszont a helyes útra terelődik, vagy terel személyeket.
- Igen – bólintok, mert nagyon úgy tűnik nekem.
- Jól van – adok neki egy percet, az még nem ártott senkinek. – Hatvan… ötvenkilenc… ötvennyolc… ötvenhét… ötvenhat… ötvenöt… ötvennégy… ötvenhárom… ötvenkettő… ötvenegy… ötven… negyvenkilenc… negyvennyolc… negyvenhét… negyvenhat… negyvenöt…. Negyvennégy… negyvenhárom… negyvenkettő… negyvenegy… negyven… harminckilenc… harmincnyolc… harminchét… - számolás közben a körmömet nézegetem, - harminchat… harmincöt… harmincnégy… harminchárom… harminckettő… harmincegy… harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat… huszonöt… huszonnégy… huszonhárom.. huszonkettő… huszonegy… húsz… tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét… tizenhat… tizenöt… tizennégy.. tizenhárom… tizenkettő… tizenegy… tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… letelt… - adtam neki egy percet, mert én ilyen jó fej vagyok.
- Azért sajnálom, hogy ez így alakult – sóhajtok. Mármint azt, hogy azok ketten nem jöttek össze. – Kereshetek egy másik srácot, aki alkalmas katonának – lököm el magamat a korláttól, majd nyújtózkodok egyet.




»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Hétf. Ápr. 10, 2017 6:15 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Szemöldököm enyhe ívben hajlik felfelé homlokom közepére, ahogy hallom válaszát. De aztán csak mély levegőt veszek, melyet… egy darabig ki sem engedek. Szóval nem szükséges, ha ő mondja. Mármint… én csak fentről csodáltam az egész emberi társadalmat, sose éltem közöttük, de ő… Aki igen és ezt mondja.
Elhiszem neki. Némán bólintok csak számára, hogy megértettem szavait. Abban még én sem tudok vitatkozni, hogy atyánk sokfélére teremtette őket, épp ezért oly csodálatra méltóak.
- Oh értem… Akkor… te pontosan mit is csinálsz? – érdeklődök őszinte kíváncsisággal tekintetembe, ahogy félrehajtom enyhén szőke buksimat. Valóban érdekel, hogy ő akkor mit is csinál az emberekkel, mi az ő feladata idelent. Holott nekem egyértelműnek tűnt, de talán mégsem az.
- Úgy tapasztalom, hogy az egység, mely egykor jellemzett minket, már tovatűnt – sóhajtok mélyet, enyhén lehajtva a fejemet. Nem hibáztatom szavaiért, sem pedig, amiért így gondolja. Sok minden megváltozott az elmúlt időkben, melyet már én is kezdek tapasztalni, mióta lejöttünk. Az egykori összetartozásunknak már szikráját sem lehet sokakban felfedezni. Fájdalom ez számomra, de egyedül mégis mit tehetnék?
Hirtelen kifakadására csak értetlen pislogással tudok egy pillanat erejéig válaszolni. Tétován nézek szét, meggyőződve arról, hogy jó helyen járok és a megfelelő személlyel beszélek, de úgy tűnik igen, én mégsem…
- Párdon? – kérdezem értetlenül. – Ezt… lehet, hogy nem teljesen értem – vallom meg neki őszintén. Egy egyszerű tényt hoztam tudtára és… hogy jön most ide Gabriel és Michael? És… Nem, ez továbbra is érthetetlen számomra.
- A memóriám kifogástalan – válaszolom magambiztos határozottsággal. – Noha, lehet most tényleg tévedek – de memóriám hanyatlásáról hallani sem akarok. Atyánk azért teremtett ilyennek, hogy ha más már nem is, én mindenki emlékeit, cselekedeteit megőrizzem. De hogy tévedjek valamivel kapcsolatban? Ez eddig teljesen hihetetlen volt számomra.
- Oh… - válaszolom hirtelen megvilágosodva, aztán csak újra csak összevonom egy pillanatra a szemöldökömet. – Most akkor megkért téged valaki? – érdeklődőm tőle. Kezd ez az egész egyre zavarosabb lenni. Mégis most mi folyik itt? Ez a tavaszi, finom illatokkal kevert levegő, mintha teljesen megzavarták volna érzékeimet.
- Én már… Lassan… Semmit sem értek – fogom meg a homlokomat, miközben a korlátnak dőlök. Egyre szaporábban veszem a levegőt. – Olyan furcsa itt a levegő. Oly sok illat keveredik, oly töményen… annyira… - mondatomat nem tudom befejezni, mert a szédülés, mely kezd úrrá lenni rajtam, csak még jobban eluralkodik rajtam. Talán ezért is van, hogy képtelen vagyok most a hosszabb válaszokra, vagy hogy néha meg sem hallom, hogy mit mondd Anael. Azonban a lényeget még így is képes vagyok felfogni.
- Igen, de akkor… - kezdek bele újra, azonban nem fejezem meg. Megfordulva két kézzel kapaszkodom meg a korlátba, némi erőt próbálok verni magamba. – Talán tényleg nem vagyok képes megérteni. Sok emberi érzést képtelen vagyok még megfejteni, pedig oly egyszerűknek tűnnek.
Hogy képes vagyok beismerni a hibáimat? Igen. Hogy nehezen? Talán igen, de egy angyal is a holtáig tanul.
- Sose akartam – suttogom magam elé, ajkaimon lágy mosollyal. Lehetett volna rá alkalmam, akkor mégsem éltem vele. – Jobban kedveltem az egész emberiség életét szemmel tartani, mint egy ember életét – emelem Anaelre a tekintetemet, ajkaimon lágy mosollyal.
- Alakoskodás? – kérdezek vissza újra csak értetlenül pislogva. Ha elszabadulok innen biztos bevetem magam egy könyvtárba hogy szerezzek egy értelmezési szótárt.
- A te történeted? – sóhajtom el magam, ahogy magam is a vízre emelem a tekintetemet. Szóval tényleg tévedtem volna. Oh Ophilia, mi történik veled. – Adj egy percet – kérem tőle, még ha költői is volt a kérdése. Mégis honnan tudnám ezt.



Semmi baj, megérte ♥ én is bocsi a szerény minőségért ><§§ szószám 560 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Szomb. Ápr. 08, 2017 10:29 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."


- Nem, nincs – ingatom meg a fejemet. – A létfenntartáshoz nincs szükség a boldogság csírájára – teszem hozzá. - Isten sok félére teremtette az embereket, a maga arcára és kedvére - jegyzem meg. Egyáltalán nem értem, hogy miért nem képes megérteni, azt amit mondok, de még kevésbé értem azt, hogy miért akarja ennyire tönkre tenni a munkámat. Ha így folytatja, még igazán felbosszant. És valóban szörnyeteggé változok, ha felbosszantanak.
- Nem feladatom megkönnyíteni az emberek életét – meredek rá határozott tekintettel. Megfordul a fejemben, hogy hagyom beragadni ezt a lemezt, és újra-és-újra-és-újra elmondom ezt a meghatározó mondatot, hátha egyszer megérti, hogy nem az a dolgom, hogy boldoggá tegyem az embereket. Akkor másik szakterületet választottam volna magamnak.
- Ha te úgy érzed, hogy rajtad áll vagy bukik, akkor indulj – teszek egy hessegető kézmozdulatot, ezzel jelezve, hogy menjen nyugodtan, én biztosan nem fogom visszatartani – és állj ki Michaellel vagy Gabriellel – nekem aztán édes mindegy, hogy melyik oldalt választja. A végén az egyik oldal így is úgy is bukásra van ítélve. Nekem pedig semmi kezem sincs az első sorokban térdre esni. Hulljanak el azok, akik megérdemelik, akik akarják ezt a háborút.
- Hű, most hogy mondod – kapok a számhoz. – Teljesen igazad van! Most rögtön abba is hagyom, az eddigi munkámat! Nehogy már az emberek megvédjék másokat vagy magukat a rossz emberekkel szemben – próbálkozok másik módszerrel a tudtára adni, hogy ezzel a pacifista hozzáállással semmire se fog menni. – Sőt, tudod, mit? Most azonnal indulj Gabrielhez és Michaelhez, hogy „szeretkezzenek, ne háborúzzanak” – hát, ezt a mondatot mégsem bírom ki nevetés nélkül, ezért szorosan a számra teszem a kezemet, nehogy hangosan felnevessek.
- Igen, összekeversz – bólogatok, és érvelek is amellett, hogy miért. – De éppen te mondtad korábban, hogy milyen rossz egyesek memóriája. Biztos nem tett jót neked az a sok memoár olvasás – ingatom a fejemet lebiggyesztett ajkakkal. Igazából legszívesebben lekevernék neki egy méretes pofont, hátha attól rádöbben arra, hogy milyen a világ.
- De ha ez a két érv nem lenne elég, akkor hozzáteszem, hogy a veronai csúfos esete óta csak a gyermekek és az aggok szerelmével foglalkozok, eltekintve azokat az esteket, mikor külön kérik, hogy foglalkozzak tinikkel is – merthogy mindenkinek van szakterülete, az enyém pedig a gyermek- és aggszerelem. Mivel a plátói dolgokat jobban kedvelem, a heves szenvedélyes érzéseknél.
- Nem azt mondom, hogy a tetteknek nincsenek következményei, hanem azt, hogy nem pusztán ez az egy hatás éri az embert egész életében. És hozzáteszem, hogy pár perccel korábban éppen te állítottad az ellenkezőjét annak, amit állítasz, - pillantok az égre. Mit tettem, amiért ezt a lényt a szenvedésemre küldted, Atyám? – Szóval most már igazán állást foglalhatnál valamilyen eszme mellett, mert követhetetlenebb vagy, mint én – pedig rólam tényleg mindenki azt állítja, hogy szeszélyes vagyok. Még jó, hogy, hiszen nem szeretem, ha kiismernek!
- Szóval most, hogy megállapítottuk, hogy a szerelem nagy általánosságban nem tart ki a sírig, képes vagy megérteni azt, hogy a szerelemnek nem az a célja, hogy a sírig tartson? – kérdezek rá nyíltan, mert ha nem képes ezt feldolgozni, akkor tényleg nem tudok vele mit kezdeni. – Szerintem nem kellene beleszólnod olyan dolgokba, amikhez egyáltalán nem értesz – ingatom a fejemet. – Tudod, én se osztogatok neked tanácsokat arról, hogy hogyan rendezd az iratokat – teszem hozzá, hátha a saját terepére tévedve végre nem akar beleszólni az enyémbe. - És nem azt mondom, hogy nem vagy képes átlátni az emberi lelket, hanem azt, hogy nem vagy képes megérteni, hogy mi az a szerelem - és habár ez szomorú, igazán nem kötelessége megérteni, hiszen nem ezzel foglalkozik. - Biztos nem véletlen, hogy sose léptél előre a ranglétrán - jegyzem meg, miközben megvonom a vállamat. Aki ennyire nem képes fejlődni, annak nincs út előre. De nem is kell, hogy mindenki előre jusson, hiszen szükség van a dolgozókra is a hangyavárban. Sőt!
- Unalmas az alakoskodásod – forgatom a szemeimet a szavakra. Pláne a szelíd pillantása az, amitől egyenesen forogni kezd a gyomrom, pedig létemben még egyszer se kellett megtapasztalnom a hányingert. Talán nem is vagyok képes ilyesmit érezni.
- Szerintem nem a nevemet keverted össze, hanem az információkat, történeteket, ha úgy tetszik – vonom meg a vállamat. Én tisztán hallottam, hogy Anaelt mondott. Rátámaszkodom a korlátra, majd áthajolva rajta nagyot sóhajtok. Hogy tudja valaki így elrontani a kedvemet? Pedig egész jól éreztem magamat alig tíz-húsz perccel korábban, míg meg nem érkezett.
- Szóval a helyes kérdés inkább az lenne, hogy: Mik az én történeteim? - vonom fel a szemöldökömet, majd felegyenesedek, és megigazgatom a ruhámat.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Szer. Ápr. 05, 2017 8:01 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Ez pontosan így van – felelem neki szelíd mosollyal az ajkaimon, pilláim egy pillanatra megremegnek a kósza szél keltette fuvallat hatására. – Minden egyes szavunk, tettünk, megmozdulásunk befolyásolja környezetünket. Az emberek így is szörnyű korszakot élnek át, legalább mi…
Mondatomat azonban nem fejezem be. Valahol, mélyen legbelül érzem, hogy falnak beszélek. Vagyis nem teljesen. Szavaim, mondandóm talán eljut hozzá, befogadja és megemészti őket. Azonban teljesen hatástalanok, így nincs értelme tovább csépelni a szót. Hisz ha olyan, mint amilyennek a Mennyekből láttam, igaz a legelső állításunk róla: makacs és hajthatatlan. Atyánk okkal teremtette ilyennek.
- A boldoguláshoz nem szükséges a boldogság csírája a lélekben? – kérdezek vissza kérdésére. Elfogadom válaszát, miszerint nem ez az ő dolga, talán így is van, melyet kósza bólintással tudatára is jutattok. Mi végre is vannak akkor az őrangyalok? Csakhogy nem minden lélek mellett állhat ott egy angyal: ennyien még mi sem vagyunk. – Úgy értem, hogy a boldoguláshoz elengedhetetlen az optimista látásmód. Azon lelkek, kik boldogabbak, kikben buzog a pozitív érzések sokkal könnyebben elérhetik eme állapotot. Vagy te nem így látod? – érdeklődöm félrehajtott fejjel, hisz valójában érdekel az álláspontja erről.
- Miért ne nyí… -kezdek bele a mondatba, ám felháborodó pillantása belém fagyasztja a szót. Kitörése azonban halk kuncogást vált ki belőlem, melyet lehajtott fejemmel igyekszem titkolni előle – bár kétlem, hogy ne vette volna észre. – Többségünk nem kérte, mégsem vehetjük figyelmen kívül a történteket. Rajtunk áll vagy bukik az emberiség sorsa. Nem lehetünk olyanok, mint a struccok.
Az utosló mondatot inkább magamnak mondom, mintegy emlékeztetve magam, hogy magam is ily voltam. Cassael érkezése előtt elfogadtam a sors azon fonalát, mely jelenleg körbe fonja a világot. De nem kell így lennie, tehetünk ellene. Én tenni akarok ellen, amennyire csak tőlem telik. Háború van, nem tehetünk úgy, mintha semmiség lenne az egész.
Lehajtott fejjel mutatom ki bűnbánatom viselkedésem ama irányába, hogy nem épp a legpozitívabb a hozzáállásom. Megpróbálok mindent megtenni, de… Láttam a mennyeket manapság, láttam Raguel arcát, miután visszatért a pokolból. Láttam, miként űznek el otthonomból, s mindezt miért?
Gondolatban megrázom a fejemet, eme eszméknek most nem adhatok teret rögös elmetekervényeimben.
- Ezek tények. Az emberek alapvetően protekcionista lények. A legtöbbjük igénylik a védelmet, de képtelenek ezért tenni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ő dolguk megvédeni embertársaikat. A múlt… A történelem másról sem szól csak háborúkról. Katonákról, kik különböző eszmékért harcoltak, de mi történt velük, miután hazamentek? Pár évig békében élhetett talán a világ egyik része, de egy másik részén háború bukott ki. Otthonuktól távol küzdenek a társaikért, s a legtöbbje mit kap cserébe? A veteránok jó nagy része képtelen visszailleszkedni a társadalomba hazatérésük után. Emlékezz csak a vietnámi szindrómára – fejtem ki, mire is gondolok pontosan. Úgy érzem, hogy szavaimat nem érti meg, hogy folyamatosan elbeszélünk egymás mellett. Ezért is kívánom hosszabbra nyújtani gondolatmenetemet, hátha így megérti, hogy miről beszélek. Hangomban nincs lenézés, gúny, irónia. Mélyen tisztelem az emberi szabad akaratot, azok összes következményeivel együtt. Ezek viszont a színtiszta valós tények. Semmi több.
- Összekeverlek? – nézek rá kétkedve. Az elején mutatkoztunk be, tisztán ejtettem ki a nevét, ő pedig rábólintott. Vagyis valami hasonlót gesztust tett. Akkor mégis hogy keverhetném össze? Nem sok Hanael mászkál a világba, főleg nem… Ohhhh
Nem ismerné őket?
- Egyetlen pont és azok következményei. Minden tettünknek megvan a maga következménye, mely nem feltétlenül rögtön fejti ki a hatást – felelem sűrű pislogások közepette. Tekintetemmel a csentitett ujjat figyelem.
- Láttunk már példát arra, hogy volt oly szerelem, mely a sírig tartott. Tény, hogy nem sok, de előfordult már – Atyám! Miért van az, hogy nekem mindig mindenkinek ellent kell mondanom!? Jó, ilyennek teremtett, hogy mindig mindent megkérdőjelezek, vesézzek ki, rágjam át, nyüstöljem szét. Már kezdem érteni, hogy miért kapott oly sokszor Carice is agyrémet tőlem. – Sajnálom, igazad van – szólok végül – Talán tényleg tévedek ezúttal. – mosolygok fel a lányra szelíden.
- De ha összekeverlek… Akkor te ki vagy? – próbálok emlékeimbe kutatni a lány vonásai után. Kizárt dolog, hogy keverjem valakivel, ilyen velem nem eshet meg.



Én ritkán hallgatok oly zenét, amely illik a reag világához xD §§ szószám 647 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Hétf. Ápr. 03, 2017 10:55 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."


- A szándék mögött akarat van, az akarat mögött cél. A cél pedig neked lehet, hogy jó, de honnan gondolod, hogy másnak is az? – vonom fel a szemöldököm kérdően. Így hát a szándék sose lehet jó, mindenkinek biztos, hogy nem lehet az. – Amikor azt mondod, hogy jó szándék, valójában befolyásolni akarsz – csak nem minden befolyásolás éri el a célját, mert néha rossz eszközöket választunk. Ez van, mióta az emberi kommunikációra hagyatkozunk, még mi is képesek vagyunk félreérteni egymást a sok évezrednyi összhang után. Hát nem rémes?
- Célunk? Boldoggá? – vonom fel újra a szemöldökeimet. Úgy tűnik, hogy a mai napon ez lesz a hobbim. Persze ez csak tettetett meglepettség, inkább csak azt szeretném vele kifejezni, hogy mennyire nem értem, hogy hogyan képes ezeket a szavakat így együtt használni. – Az én célom pusztán annyi, hogy mások szerelmesek legyenek. A boldogságot intézzék az őrangyalok – vonom meg a vállamat. Hol érdekel már engem, hogy ezek boldogok legyenek? – Egyébként is, inkább az a fontos, hogy boldoguljanak, minthogy hétköznapi értelemmel élve boldogok legyenek – merthogy ez a szó is igen sokat torzult az évszázadok alatt.
- Ha egyáltalán kinyílik, mert valószínűleg nem – ingatom meg a fejemet, majd kicsit felháborodottan emelem rá a tekintetemet. – Mi az, hogy általunk kreált veszély? Hát mondtam én feleimnek, hogy essenek egymásnak, és tépjenek húst az ember fájáról? – fintorgok. Már megint úgy beszél, mintha valami egységes döntésről lenne szó, hiszen éppen ellenkezőleg. Ha minden egységes lenne, akkor nem lenne háború sem!
- És nem, nem mindegyik tárulkozik ki – sóhajtok.
- Hát ez eléggé látszik – nézek rá szkeptikus arckifejezést öltve. Nem úgy néz ki, mint aki optimistán tekint a jövőbe, egy kicsit is. Persze, én se vagyok éppen a legjobb példa, aki szinte infantilis módon tudomást se akarok venni erről az egészről. Bár nekem könnyű, hiszen minden őrültségében követem Urielt.
Szóhoz se tudok jutni, csak tátott szájjal pislogok rá az első pár hosszúra nyúló másodpercben. Hogy hordhat össze ennyi ostobaságot egy angyal, aki állítása szerint az irattárban dolgozott, ahol bőven lett volna lehetősége bölcsességet gyűjteni? Hát ezt teszi velünk a tapasztalatlanság? – Te hallod egyáltalán azt, amit mondasz? – kérdezem szinte hápogva, de mindenképpen háborogva. – Most, őszintén, Ophilia, mi történne a városban az emberekkel, ha nem lennének katonák, akik életük, testi épségük árán megvédik társaikat? – kérdezem felháborodottan.
- Hahahahaha – olyan hangosan nevetek fel a kis történetek hatására, hogy páran felénk kapják a fejüket, így kénytelen vagyok pironkodva, elnézést kérő pillantásokat vetve körbe nézni, mielőtt hangomat visszafojtva, könnyeimet törölgetve a szemeim sarkából próbálok újra összetenni egy értelmes mondatot.
- Már értem, miért mondtad azt, hogy egyes angyaltársak könnyen felejtenek – mondom a fejemet ingatva, mosolyogva, miközben elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában. Hát, ezen most nagyon jót nevettem. Bár sejtem, hogy számára nem annyira vicces a helyzet, mint ahogy számomra az.
- Összekeversz valakivel – magyarázom nevetésem okát. – Először is, nem jártam VIII. Henrik udvarában – folytatom suttogva, mert felkeltettem pár ember érdeklődését, és szeretném, ha nem szereznének tudomást arról, hogy kik is vagyunk. – Másodszor ezt a Thomas Franky-t sem ismerem, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem angyali befolyás, sokkal inkább démoni erő hatása alá került – ingatom a fejemet. – De mindemellett nem értem, hogy miért gondolod azt, hogy egyetlen pont – csettintek egyet az ujjammal – változtatja ilyen szörnyűvé az ember sorsát, mikor éppen te állítottad pár perccel korábban, hogy az a másik lány is magától ki fog nyílni – pillantok rá kérdően. Akkor most, hogy is van ez? Egy kis ellentmondásosságba keveredtünk önmagunkkal? Semmi probléma, itt a matérián sokakkal megesik.
- Egyébként sem a szerelemnek kell sírig tartania, hanem a szeretetnek. Pusztán a romantikus korszak embere vette a fejébe ezt a butaságot – ingatom a fejemet sóhajtva. Micsoda butaság, és mekkora őrültség, hogy nem feledkeztek meg erről a huszonegyedik századra! Bezzeg a rómaiak és a görögök tudták, hogy a szerelem nem egy életre szól, persze nagy többségében, mert a fiatalok mindig azt hiszik, hogy a dolgoknak sose lesz vége. Aztán meg sírnak, ha mégis.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. Very Happy »→ Megjegyzés: Meglátjuk még, mi lesz. Smile »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Szomb. Ápr. 01, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Miért ne lenne? Nem minden szándék rossz, gonosz vagy esetleg értéktelen – tekintek rá enyhén félredöntött fejjel. Szőke tincseim az arcomba hullanak, melyet a kellemes szellő egy pillanat erejéig oldalra fúj. De csak egy pillanatra, hogy aztán újra az orcámra simuljon, szálait szétterjesztve rajta. Vékony ujjaimmal simítom fülem mögé a rakoncátlan loboncom.
- Nem az lenne a dolgunk, hogy az emberek életét boldoggá tegyük? – kérdem újra, kedves mosollyal az arcomon, nyugalommal hangomban. Apró bújtatott kedélyt is belecsempészve. Sóhajtását nem tudom hova tenni, hasonlóval a mennyben nem találkoztam. Ha emberi vonást is vett fel, számomra ez ismeretlen.
Feladatának mibenlétére nem reagálok. Ezúttal most nem, hisz szemmel láthatóan nem kedveli, ha esetleg más véleményen vannak, mint ő. A Kerubokat azért teremtette Atyánk egykoron, hogy felerősítsék az emberekben a pozitív érzéseket, a harmónia és a békesség végett. Nem pedig, hogy kihasználjuk azt, és játszunk velünk. Nem, nem állítom, hogy Anael ezt teszi, egyszerűen csak…
- Oly nagy baj lenne, ha csak később nyíl ki a világ felé? Ha az embereket békén hagynánk és nem fenyegetné őket az általunk kreált veszély, egy emberöltőnyi élete lenne arra, hogy megnyíljon egy személynek. Az emberek társas lények, még ha nem is mindenki hiszi ezt el, de te is tudod, hogy előbb utóbb kitárulkoznak – meglehet, hogy ezzel csak rontok helyzetemen és apró beszélgetés kezdeményezésemen. Holott engem a jó szándék vezérelt, eszembe sem jutott, hogy megsértem érzéseibe – melyek nekünk nem adatott meg. Mindenesetre a magam részéről örülök, hogy van olyan testvérem, ki így reagál.
- Holott igyekszem a lehető legoptimistább lenni, de nem mindig sikerül – nevetem el magam halkan, fejemet enyhén hajtom le. Valóban, nem készülhetünk erre, a mi életünk végtelen, Gabriel és Mihály nem fog örökké harcolni. Vagyis remélem. De aztán újra a mennyekre gondolok, s szívem összeszorul.
- A katonaságnál? – vonom fel enyhén a szemöldökömet. Sajnálom, ennyi még tőlem is telik. – Ugye tisztában vagy az azzal, hogy a veteránok többsége hajléktalanként tengődik az utcákon, mert képtelen feldolgozni az átélteket? – kérdem őszintén. Tény, emberi érzésekből keveset tudok, de viselkedésükből talán többet. Láttam a világ működését, egyes helyzetekben a reakciókat. Mióta világa a világ az ember képtelen feldolgozni a pusztítást, melyet ők okoznak főként egymás ellen. Posztraumatikus sokkot sokan képtelen feldolgozni, és az utcán tengődve élik le maradék életüket.
- Félreértesz nem hiszem, hogy teljes mértékben igazam van. Csak… - ajkaimba harapva próbálkozok elmondani, hogy mit is szeretnék a tudatára juttatni. – Egykoron VIII. Henriket hasonló körülmények között hoztad össze Boleyn Annaval, remélve, hogy egymásra jó hatással lesznek. Anna hasonló szerény ám szorgalmas személyiség volt. A történet végét talán mindketten ismerjük. De ott van a XIX. század végéről, Thomas Franky és Lynna Merkin. Emlékszel még rájuk? Franky egy amerikai mágnás egyetlen fia volt, kinek előre megírt házassága volt. De nem Lynnával, hisz ő csak egy kis kedves, ártatlan, szerény lány volt Boiseból. Véletlenül egy vihar elől menekülve ugyanazon fogadóba tértek be és ismerték meg egymást nem messze Boisetól. Rögtön románc alakult ki közöttük és Thomast már nem is érdekelte az érdekházassága. Mikor hazavitte Lynnat a családja választás elé állította: vagy a lány, vagy a vagyona. A szerelmes ifjú természetesen Lynnát választotta, új életet kezdtek, újra kezdett mindent a semmiről. Felhőtlenül boldogok voltak, úgy gondolták, hogy mindennel megbirkóznak ketten. Együtt. Ám ahogy teltek az évek, úgy vált egyre keserűbbé. Bármibe kezdett bele, semmi sem jött neki össze, minden kudarcba fulladt. Hiába állt mellette ott Lynna már nem volt neki elég, őt hibáztatta. Olyannyira, hogy a dühtől elvakultan egy baltával támadott Lynnara és a négy éves fiúkra. Brutális módon gyilkolta meg őket, aztán felakasztotta magát. Ezt tudtad? – kérdem szomorúsággal teli tekintettel tőle. A történet újra és újra elszomorít, noha hasonlót sem érzek. – Ne érts félre, nem megbántani akarlak ezzel, csak szeretném, ha te is tudnád, hogy nem minden ügyeskedésednek volt jó vége – húzom el ajkaimat enyhén, aztán újra csak lehajtom a fejem. Már előre várom az újabb kioktató szöveget, holott én most csak tényleg jót szeretnék. Ugyanis nem hiszem, hogy minden egyes alkalommal végig követte volna az adott szerelmes pár életét.



♥§§ szószám 659 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Kedd Márc. 28, 2017 8:31 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."

Figyelem a pislogó angyalt, ahogy a válasz lassan megfogan. Talán a tej is megaludna a szájában, ha ennél hosszabb ideig tűnődne egy ilyen egyszerű kérdésen. - Ha már szándék van ott, nincs helye a jónak – ingatom a fejem. Minden relatív, mióta Einstein lefektette az elméleteit. – Nem is értem, miből gondolod, hogy hasznos lehet a tanácsod – sóhajtok, mint aki fáradt vagy unatkozik. Még csak azt se tudja, hogy mit kellene elérni egy embernél, mikor ilyen helyzetbe sodorjuk.
- Hmh! – majdnem felnevetek, mikor ezek a szavak elhagyják az ajkait. – Nem, egyáltalán nem. Kerubként nem ez a feladat – mi vagyok én, holmi őrangyal, hogy a helyes úton terelgessem a szerencsétleneket?
- Mi? Kedvesem, ez a gyermek akkor is ugyan ilyen személy lenne, ha éppen a második világháborúba születik bele – ingatom a fejemet. Még hogy mi! Egyébként is, nekem semmi közöm sincs ehhez a nyamvadt harchoz, amit az arkangyalok kezdtek el vívni egymás ellen. Persze, megértem, hogy mindkettőnek megvan a sajátos álláspontja, de inkább a túlélésre hajtanék, ha egy mód van rá. Valahogy nem vonz a létezés véget érésének lehetősége.
- Milyen pesszimista vagy – húzom el a számat rosszallóan ingatva a fejemet. – És ha holnap beözönlik a városba a pokol? – vonom mega vállamat. – Nem készülhetünk arra, hogy sose lesz már semmi szép, és semmi jó – legalábbis én nem készülhetek arra, hiszen akkor hogyan teljesíteném a feladataimat?
- Igen, rá fog jönni, ebben igazad van – bólintok. Nagyon is rá fog jönni, de milyen áron! Olyan áron, amit én nem akartam volna megfizettetni vele. – Viszont, mire rájön lesz két gyermeke, és már rég lekésett arról, hogy felvegyék a katonaság berkeibe, ahol szép jövő előtt állt volna – előveszem újra a füzetemet, majd az elejére lapozok, hogy áthúzzam a két fiatal nevét. Ebből már semmi sem lesz, pedig milyen jó lett volna! Rálesek még a következő feladatra, mielőtt eltenném a táskámba a jegyzeteimet. – Így most éppen azt sikerült elrontanod, amit éppen építeni próbáltam – sóhajtok. Jó, erős katonák kellenek a katonaságba, de ebből a fiúból még hiányzott valami, amit a lány mellett megkapott volna, hogy megfelelő legyen a kötelességeinek. Emellett a másik mellett meg majd elkanászodik. Kicsit ingatom a fejemet, szomorúan szemlélve a jelenetet.
Bosszúsan összepréselem az ajkaimat a szavai hatására, majd sóhajtok egyet. – Próbáljam megérteni azt, hogy szerinted neked van igazad, mert azt hiszed, hogy az embereknek csak élethosszig tartó szerelemre van szüksége? Nem vársz egy kicsit sokat? – ráncolom az orrnyergemet, miközben ezt az utolsó kérdést felteszem. Egy ici-picit többet gondol magáról, mint kellene. Miért nincs itt ilyenkor egy arkangyal, aki jól helyre teszi a neveletlen kisangyalt?
- Lehet, hogy az iratkezelésben jó voltál, de szerintem kerubnak teljesen alkalmatlan lennél – ingatom a fejemet. Pláne, ha a szerelemről van szó, amibe éppen belekontárkodott. Visszafordulok a fiatalok felé, ahol a következő rádobás után már megy is le a pályáról a delikvens, hogy fűzze a csaj agyát, amit egyébként már nem kellene fűzni, hiszen láthatóan eléggé rá van állva. Mi mást keresne ott? Pláne egy ilyen lelkes törölköző átadást követően, mint amit akkor produkál, mikor rájön, hogy hozzá igyekszik az áhított hím. – Őrködtél már egyáltalán valakinek az élete felett? – sandítok rá a szemem sarkából, azon tűnődve, hogy vajon tudja-e, hogy milyen egy emberi életet végig vezetni a kezdetektől az utolsó pillanatokig.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
179

Hétf. Márc. 27, 2017 6:57 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Kérdésre nem tudok azonnal válaszolni, hisz meglep vele. Ezért is pislogok egy párat értetlenül, hogy helyén tudjam kezelni. Rendesen. Meglep vehemenciájával is, számomra szokatlan egy angyal ilyesfajta viselkedése. Megfigyeléseim alapján az emberek viselkednek így, nem pedig mi. Különös. Roppant különös.
- Egyszer egy író azt mondta, egy jó tanács értéke sosem attól függ, vajon igénybe veszik-e vagy sem. A kéretlen tanács nem kioktatás. Én legalább is nem annak vélem. Jószándék, hasznosság gyanánt – ám a következő kérdésére naivan hajtom oldalra a fejem enyhén.
- Nem ez lenne a lényege? Nem ezért kellene segítenünk az embereket? – kérdem tőle őszinte, kedves hangon. Lehet, hogy hitem más, mint a többieké, talán azért mert nem voltam eddig az emberek világában. Talán épp ezért tudom még úgy kezelni az emberekkel való viselkedést, ahogy eredetileg Atyánk megkívánta nélkül.
De lehet, hogy én is csak tévedek, mint oly sokan mások is.
- Azon világtól őrül meg, amelyet mi tönkretettünk számukra. Ne hibáztasd mert fél a bizonytalan jövőtől, melyet mi teremtettünk számára – húzom fel enyhén egyik vállamat, ajkaimat elhúzva abba az irányba. Sajnos megváltozott a Föld, melyet egykoron annyira szerettem én is. Válogatás nélkül pusztítjuk a jót és a rosszat. – Meglehet a holnapot sem éri meg, ha Gabriel egy angyala erre téved.
Szólok halk, letört hangon, fejemet lehajtom. Hangjára azonban újra felkapom és a mutatott irányba tekintek. Tűnődve tekintek a két ifjúra, ahogy lassan megismerkednek egymással. Talán ezért szeretem őket ennyire. Még ezekben a vészterhes időkben is képesek meglátni egymást, a jót, a szépet. Nem vagyok naiv, tudom, hogy világuk, lelkük tele van gonoszsággal, de ugyanannyi jóval is. Bűn lenne elpusztítani őket. Kiborulásán halkan kuncogom el magamat.
- Kissé drámai vagy – szólok kedves, nem bántó módon. – Ha tényleg igaz, amit sejtetni próbálsz, hogy a másik lány mellett jó helye lett volna, rá fog jönni, lehet nem ma, lehet nem holnap, hogy nem jó neki az, aki ott áll most mellette. Feladatunk lenne, hogy hosszú életet biztosítsunk nekik, amelyben rájönnek saját hibáikra, tanulnak belőle. Az életük védelme, most sokkal fontosabb, ezen vészterhes időkben – húzom el ajkaimat, noha nem szeretném, ha úgy érezné, hogy az ő dolga lenne ez a védelem. Tűnődő tekintetem visszavándorol az apró kis patakra, s a benne lubickoló halakat figyeli. Egy pillanatra arcom gondterheltnek tűnik. Az, persze, hogy az, hisz Atyánk legkedvesebb teremtményeit pusztítjuk, miközben mi is egymás ellen fordulunk. Nem, ez nincs rendjén, ezt nem szabadna hagyni.
- Félreértesz nem tartom magam okosabbnak. De kérlek próbáld megérteni az én álláspontomat is – nézek rá újra, kezdve sejteni, hogy talán felesleges vitába kezdtem volna?



:3§§ szószám 416 §§

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Golden Gate Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: