⊂ War is peace. Freedom is slavery.⊃
Black as the devil, hot as hell, pure as an angel, sweet as love.

 
Golden Gate Park
The devil's voice is sweet to hear.

Asariel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
4

Utolsó Poszt Vas. Jan. 21, 2018 7:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Csendben lépkedtem Amber mellett, de a lány egyszer csak megállt. Felém fordult, hirtelen megörültem, azt hittem, hogy bocsánatot fog kérni. Tévedtem, és elég naiv volt tőlem, hogy azt hittem, mikor kinyitotta a száját már éreztem a gúnyt az első hangján.
Ha tudná, hogy nap, mint nap vigyázok rá, mit reagálna, vajon egy fokkal tiszteletteljesebben beszélne velem? Biztosan csak dühös lenne. Lehet nem is rám, de Mihályra biztosan, Lady Cartelleről nem is beszélve.
Csak komoran néztem rá, ahogy megforgatta a szemeit. Nem szeretem, ha az emberek így grimaszolnak. Ez olyan furcsa tőlük. A „dicséret” mellett ez az arckifejezés olyan volt, mintha lehülyézett volna.
Nemsoká folytatta a mondandóját, amit én lélegzetvisszafojtva hallgattam, majd miután abbahagyta, megköszörültem a torkom.
– Nem, nem kéne bezárva lenned, igazad van – sóhajtom. – Teljesen igazad van… Nekem is veszélyes a városban ilyenkor, mint mindenkinek. – mondom kifejezéstelen arccal. Hozzá akartam tenni, hogy: „Még így is, hogy angyal vagyok”. De jó, ha azt hiszi, hogy ember vagyok.
– Mi okozhatja, hogy a nem e világba tartozó lények is megőrülnek? – teszem fel a költői kérdést. Nem a lánynak intézem, sokkal inkább magamnak, mi több, a világnak. Mi rendelkezhet ilyen hatalommal, ilyen pusztító erővel? Talán az Atya… De Isten nem tenné ezt, ugye? 



Amber Cartelle
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Emberke
☩ Reagok :
55
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Szomb. Jan. 06, 2018 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


Asariel & Amber


-Nem titkolom… Csak nem értem miért lesz jobb ettől neked? Hisz ez csak egy név.-Nevezhetnek engem felelőtlennek, naivnak, de nem fogom másnak kiadni magam, mint aki vagyok. Tudom, hogy kockázatos lehet, felfedni magam, de aki akar az úgy is megtalál. Nah meg ha valaki megtámadna az csak még erősebbé tenné Fayet. De aztán mégis elárulom nevem. Nincs takargatni valóm.
Illem… Az illemet csak a gazdag emberek találták ki maguknak, hogy ezzel is azt mutassák meg, hogy ők többek, mint az átlagos „pornép”. Nagyon is tisztában vagyok az illemmel, megtanították nekem, csak őszintén… Nem foglalkozom vele. Ilyen például a magázódás. Ha egy hozzám hasonló korú emberrel futok össze nem fogom magázni. Így nem is reagálok a szavaira. Engem nem érdekel, hogy hogyan beszél velem. Nem foglalkozom ilyen apróságokkal.
Aztán természetesen elárulja, hogy tudja ki vagyok. Remek! Már csak ez hiányzott komolyan. Megállok, majd egy nagy sóhaj kíséretében felé fordulok.
-Gratulálok! Nagyon ügyes vagy. Felismertél…-Forgaton meg szemeimet.
-Akkor maradjak egész nap bezárva otthon, csak azért mert a nővérem a polgármester?... Szerintem semmi jogod nincs megmondani, hogy mit kellene csinálnom. Ennyi erővel neked is ugyanolyan veszélyes a városban sétálnod. Nem tudhatod, hogy mikor támad meg egy megbolondult angyal, vagy démon…-Azzal fogom magam és tovább folytatom a sétámat.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Asariel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
4

Utolsó Poszt Szer. Dec. 27, 2017 11:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Amber viszonylag barátságtalanul fogadott engem, mint idegent. Ahogy a tudtomra adta, hogy nem örülne, hogyha vele tartanék megmosolyogtatott, és én már csak azért is vele tartottam. Hamarosan, mikor azt kérdezte, hogy miért akarom én az ő nevét tudni, csak vállat vontam, s megszólaltam:
– Miért akarná titokban tartani? – Teszem fel a kérdést, s a szemöldökömet is felvonom, majd várom a bemutatkozást.
Reménykedtem, hogy nem az igazi nevét fogja adni, ugyanis az felelőtlenség lenne, ha elsőre azt adná meg, de a félelmem nem volt alaptalan. A lány tényleg lazán rávágta a saját keresztnevét, még jó, hogy csak a keresztnevét. De ilyen mentalitással felordíthatott volna, hogy: „Én vagyok a város vezetőjének a húga, Amber Cartelle, ide a célkeresztet!” vagy „Amúgy, ha bármi bajod van a vezetőséggel, én vagyok a főnökasszony húga, Amber, ha nem ismertél volna fel az arcom alapján, engem kell megölni, ha bosszút akarsz állni a nővéremen.”
Nagyot sóhajtok, és Amberra nézek:
– Ha te is tegezel, akkor én nem magázódok – utalok rá, hogy udvariatlan, hisz ha őt magázzák, akkor neki is illene szintén úgy tenni, de éppen ezt csodáltam benne, olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt, tehát folytatom a hozzá való beszélést, tegezve őt. - Amber, szép név – mosolygok rá. – Ismerős voltál, de már tudom, hogy hol láttalak, Miss Cartelle. Kíséret nélkül sétálnod még nappal is veszélyes a városban – csóválom meg a fejem. Magamból kedvesség energiáját sugárzom, remélve, hogy a lány megenyhül és enged a rideg, antiszociális megnyilvánulásából. Rossz dolog, ha egy ember a csendbe burkolózik és jobban szereti a magányt, mint a társaságot, legalábbis szerintem.



Amber Cartelle
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Emberke
☩ Reagok :
55
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Szomb. Dec. 16, 2017 8:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


Asariel & Amber


Lehet, hogy meg kellene köszönnöm, de én mégsem teszem meg. Nem kértem a segítségéből. Ő döntött úgy, hogy megteszi. Nah és ha megtette volna? Mi lenne? Nem veszítene sokat a világ… Sőt lehet ugyanaz történne, mint akkor. Meghaltam, de most mégis itt vagyok.
Nem foglalkozom a szavaival, nem állok meg, nem fordulok meg és nem is köszönöm meg. Csak tovább akarok menni, ennyi. Nyugalmat akarok, egyedüllétet. A következő kérdésére viszont megtorpanok és egy hangos fújtatás után meg is szólalok, ahogy rá emelem a tekintetem.
-Nem áll jogomban megakadályozni. Maximum annyit mondhatok, hogy nem örülnék neki, ha velem tartanál, de nem tilthatom meg… sajnos…-Tőlem aztán sétálgathat mellettem, ha nem piszkál. Így hát folytatom is a sétát, aztán vagy jön, vagy sem. A tekintetemet az égre emelem. Élvezem ezt a csendet.
-Aham!-Csak ennyit nyögök ki, mikor bemutatkozik. Nem igazán izgat a neve. Nem barátkozni jöttem, csak sétálni. Amúgy se való nekem a barátkozás. Elég sokszor pofára estem miatta.
-Miért akarod ennyire tudni a nevem? Mitől lesz jobb neked, ha tudod?-Pillantok rá kérdőn. Nem mintha titkolni szeretném a nevem. Egyáltalán nem érdekel, hogy ki ismer fel, vagy ki nem. Én csak a húga vagyok. Igaz volt már, aki rám kiabált, hogy mit képzelünk magunkról, de már megtanultam kezelni ezeket. Faye ezt is neked köszönhetem.
-Amber!-Mondom ki végül, de nem nézek rá. Próbálok távolságot tartani ezzel is jelezve felé, hogy a csendet jobban kedvelem.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Asariel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
4

Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 4:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Amber a kis összecsapás után nagyon meglepett, hiába látok a fejébe, tudom szinte minden gondolatát, ám mégis meglepetést szerzett a szavaival. Miután megvédtem őt egy sráctól, aki meg akarta késelni, kirabolni vagy csak az Atya tudja, hogy még miféle mocskos dolgokat tenni vele, azt várnám, hogy megköszöni. Tényleg ez volna az alapvető emberi reakció, ez az, amit elvárhatunk bárkitől. Ahelyett, hogy a hálának halovány jelét is mutatta volna, ő csak a csendet megtörve szólalt meg, majd elegánsan tovább libegett.
A szavaiból úgy éreztem, mintha szánná azt. Az egy dolog, hogy én hogy „elintéztem” a tinédzsert, de vajon a fiú, mondhatni már fiatal férfi, mit tett volna Amberrel? Egy biztos, ha nem akadályoztam volna meg Michael kitekerte volna a nyakam.
Csak felsóhajtottam, majd fojtott felháborodottsággal a hangomban megszólaltam:
– Ne haragudjon, de megzavartam a fiút abban, hogy leszúrja önt. – szólok a lány után utalva rá, hogy illene megköszönnie, majd megcsóválom a fejem utána kocogok. – Önnel tarthatok? Nem érezném jól magam, ha ezek után hagynám önt egyedül kóborolni a városban.
Igazából nem érdekelt, hogy vele tarthatok-e, vagy se, csak elkezdtem sétálni mellette.
Ahogy léptem kettőt átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ok nélkül tituláltam hálátlannak a lányt? Lehet, hogy csak a pillanat hevében felejtett el köszönetet mondani? Elvégre nem annak a tipikus elkényeztetett, hisztis kislánynak nézném, aki nem képes köszönetet mondani, igaz, még bőven meg kell ismernem. Hiába látsz bele a másik fejébe, akkor is idő, míg megismered a személyiségének rejtelmeit.
Megértettem egy részben, hogy a lány ott akart hagyni, hisz ismeretlen voltam számára, s nem sejtheti, hogy már egy ideje éjszakánként őrködöm felette. Vigyázom az álmát, hiába, nekem az a dolgom, hogy megvédjem őt.
– A nevem… Ashton – mondom kis habozás után az abban a pillanatban kitalált álnevemet. Ha az eredeti nevemet mondanám neki, egyből leesne neki, hogy angyal vagyok. – De szólítson csak As-nek. Megtudhatnám a nevét? – kérdezem udvariasan, kedvességet árasztva a hangomból. Még most megkérem, hogy mutatkozzon be, mielőtt véletlen a nevén szólítom.



Amber Cartelle
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Emberke
☩ Reagok :
55
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Szer. Dec. 06, 2017 11:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




T


Asariel & Amber


Utálok itthon lenni. Hiába történt meg az velem a múltkor, továbbra sem félek kimenni az utcára. A legrosszabb megtörtént velem és most mégis élek… Tudom legközelebb nem fogok feltámadni, de nem is fogok érezni fájdalmat. A halál csak azoknak fáj, akik itt maradnak, nem a távozóknak.
Már rég beesteledett. Én nem tudok még aludni, nem vagyok fáradt. Csak egy gondolat jár a fejembe… Elmenni sétálni. Jah, hogy elkaphatnak? És aztán? Éljem le a hátralévő életem ebben a szobában? Nem vagyok fogoly a mostani világunk meg tele van veszéllyel. Igaz a régi is tele volt, de talán nem féltek ennyire.
Balu nagy szemekkel mered rám mikor kabátomba bújok. Most nem vihetem őt magammal. Jobb, ha itt marad. Nem akarom, hogy miattam kerüljön bajban. Majd holnap elviszem egy jó nagy sétára.
Nem nehéz kisétálni az ajtón. Faye vagy dolgozik, vagy nincs itthon, vagy nagyon ritkán alszik. Szóval sosem figyel rám, így még lopakodnom sem kell.
Ahogy kiérek a friss levegőre egy nagyot szippantok belőle. Véégre! Szabadság.
Nem tudom merre megyek, csak elindulok az egyik irányba, aztán majd kilyukadok valamerre. Szeretek ilyenkor sétálni. Annyira csendes és békés minden.
Valahogyan sikerül eljutnom a Parkba. Már rég nem jártam itt, este főleg nem. Nem fog el a félelem, se a kételkedés. Teljes nyugalommal indulok el a parkban. Régen milyen szép lehetett. Kár, hogy nem láthattam akkor.
Teljes mértékben elmerülök a gondolataimban, így még azt sem veszem észre, hogy valaki követ engem. Csak egy halk puffanásra leszek figyelmes. Mire megfordulok egy idegen férfi áll elém és „parancsolgat”, majd előkerül egy kés, egy kis viaskodás és végül az egyikük elmegy.
Meglepettem pislogok az idegen srácra. Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel se fogtam. Nagy csend után végül megszólalok.
-Szegényt jól elintézted.-Nézek rá az idegenre, majd fogom magam és tovább megyek. Nem ismerem, így nem látom értelmét megállni jópofizni vele.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Asariel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
4

Utolsó Poszt Kedd Nov. 28, 2017 8:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Napok teltek, mióta megkaptam az új küldetésem Mihálytól. Elsőnek nem tartottam túl érdekfeszítőnek egy elkényeztetett leány megvédését a gonosztól, de ahogy minél többet nézelődtem az elméjében, rá kellett jönnöm, hogy ennél jóval összetettebb.
A lázadó természete volt az, ami igazán megfogott, bár tudtam, hogy nekem ez fog a legtöbb gondot okozni.
Egy napon úgy tettem, mint mindig. Követtem és figyeltem Ambert. Teljesen elrejtettem magam, hogy ő ne láthasson. Egész nap segítettem neki, hogy kiegyensúlyozott ember legyen. A bűnös gondolatok nagy részét sikerült kiűznöm a fejéből, de az összeset nem tudtam, hisz ő ember, a bűn szerves része az emberségnek.
Közeledett az est, a nap kezdett eltűnni a horizontról, ekkor Amber elkezdte tervezgetni, hogy miként fog megszökni és a városban kószálni.
Nem igazán tetszett, hogy ismét a testi épségét kockáztatja, igaz, hogy nekem mint őrangyalnak a lelkének óvása a célom, nem a testének, de Faye és általa Michael minimum kifiléznének, ha Amy elbűvölő porhüvelyét átszabná valaki. Próbáltam visszafogni néhány trükkel, sugallattal, de nem hatotta meg, hogy eszébe juttattam, hogy akár meg is ölheti valaki. Amy nagyon ki akart menni, tehát hagytam, hadd menjen, ott leszek vele és vigyázok rá.
Szépen, osonva követtem, hol a sötét leple alatt, hol a háztetőkön. Őriztem a szememmel és kész voltam bármikor megvédeni őt, bármitől.
Miss Cartelle kecses, hosszú léptekkel, bátran libbent be a parkba. Amint beért a parkba egy kis fiatal suhanc suhant utána, persze még tartva a tisztes távolságot, annyira figyeltem a fiatal nőt, hogy fel se tűnt, hogy más is figyeli Ambert rajtam kívül. Nagyon ügyes lopakodó volt a fiú, Ambernak esélye se volt észrevenni őt. Én egy háztetőről figyeltem a jelenetet, míg a srác be nem lépett a parkba.
A tény, hogy a srácból egy leheletnyi jóindulatot se néztem volna ki, így én a tér megferdítésével az egyik fa mögött teremtem, ami mögött el bírtam bújni.
Amber már elhagyta azt a fát, mely mögött én lapultam. Az ismeretlen lassú, puha, macskaszerű léptekkel haladt a sötétbe, melyet harapni lehetett volna a fák között. A fényviszonyok a járdán voltak elviselhetőek, meg a tiszta területeken, ugyanis a hold és az egyéb, nem természetes közvilágítás világította meg, de a parkban összesen kettő, három lámpa lehetett, na azok közül csak egy égett, az is inkább csak pislákolt. Amikor már nem volt túl messze Ambertől megláttam, ahogy kés, vagy valami más villan meg a kezében.
Nem volt elég időm és lehetőségem, hogy Amber fejében szólaljak meg. Előbb is megtehettem volna, de rá akartam ijeszteni Amberra, hátha többé nem szökik ki és akkor az én dolgom könnyű lesz. De úgy, hogy tényleges veszélyben volt, nem haboztam és a fa mögül kiugorva, támadtam az osonó sihederre. A fiú az öklömet érezhette csak hirtelen az oldalán, majd a védencemet hátam mögött tudva szólalok meg, nem kicsit feszült hangon.
– Hátrébb, hölgyem! – ekkor a siheder épp le akart szúrni a bicskájával. Én elkaptam a jobb kezét, mellyel vadul kapott felém és a háta mögé csavartam, mire ő elejtette a kést, amivel nekem nem nagyon bírt volna ártani, hisz egyszerű fém volt, és annak is rossz minőségű. A fiú hamar a földön volt és én a veséjére térdeltem.
– Eltakarodsz, de rögtön innen, vagy letépem a karod és agyonverlek vele! – sziszegem a fogaim között, azzal a brutalitással, melyet már nagyon jól megtanultam az emberi fajtól.
Az orromat húgyszag ütötte, meg, nem volt kérdéses, hogy a tizenöt év körüli kis késelőnk nem nagyon bírta a stresszhelyzetet.
Elengedtem a fiút és sérült önbecsüléssel, sietve távozott.
– Cserélj nadrágot és máskor kétszer gondold meg, hogy mit cselekszel! – szóltam a fiú után, rombolva a büszkesége maradékát, majd a frissen megmentett védencem felé fordultam, köszönetet várva



Ophilia
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart

Utolsó Poszt Kedd Május 09, 2017 9:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Közbeszólására megakadok egy pillanatra és értetlenül pislogok rá. Bók? Ez? Zavartan nézek el mellette, majd újra rá. Majd újra elnézek mellette, s pár pillanatnyi szünet után úgy folytatom mondandóm, mintha amúgy közbe sem vágott volna.
- Épp az imént mondtad, hogy nem láthatunk bele Atyánk kusza gondolataiba. Nem szeretnék addig következtetéseket levonni távozásáról, amíg maga el nem mondja, vagy meg nem üzeni nekünk. Minden más csak spekuláció addig. Hiszek abban, hogy jó indoka volt erre, munkáját pedig folytatnunk illene – felelem határozott nyugodtsággal hangomban. Talán épp egy másik világot alkot. Avagy tényleg csak szabadságra ment. Rá is ráfért már, valljuk be. Emiatt nem kellene neheztelni rá. Nem vagyunk védtelen gyermekeket, kiknek kezét éjjel-nappal fogni kell, nehogy valami bajt okozzunk.
Vagyis úgy gondoltam, hogy nem vagyunk azok.
Nevetése hatására újra csak értetlenül pislogok.
- Legemberibb? Mert? – nevetek fel én is, hisz… Na jó, valóban nem tudom, hogy milyen szervei vannak Atyáknak, de ha hasonlóak, mint nekünk… mi is vérzünk, a mi szívünk is dobog, a mi anyagcserénk is működne – ha épp használnánk.
- Valóban, mégis az egész világot, egységbe kellene átlátnunk, vagy nem így gondolod? – hajtom enyhén oldalra fejemet. Előre bukkanó hajamat könnyedén kiseprem arcomból, fülem mögé tuszakolva azt. – Valószínűleg ott sem szebb a helyzet, mint itt. Gabriel angyalai a világ minden részén pusztítást végeznek… - felelem neki egyszerűen, mintha csak az emberek az időjárásról beszélgetnének. Nincs mit taglalni túl sokat a dolgon, ez is csak egy egyszerű tény, melyet el kell fogadnunk manapság. A világ a pusztulás szélére sodródott és valójában csak rajtunk áll, hogy hagyjuk-e elpusztulni.
- Valóban. Néha úgy tűnik, mintha egyes démonok erősebbek is lennének tőlünk – sóhajtok gondterhelten. Ugyanis nem is tudom mihez kezdenék ha szembe sodorna engem a szél egy démonnal. Mármint egy olyannal, ki ártani akarna nekem és épp nincs a közelembe Cassael. Akkor tán tehetetlen lennék vele szemben. Mégis… miként védhetném meg magam tőle? Persze ötleteim vannak, a tudásomat nem vették el tőlem. Mindössze nem tudom, hogy hirtelen ért stressz helyzetbe miként tudnék reagálni.
- Valójában mindig hittek bennünk – válaszolok tán nem is teljesen a némához kapcsolódóan – Most hogy Allahnak, Buddhának, vagy épp az ufók királyának nevezték-e atyánkat, szerintem teljesen lényegtelen. Mindannyian egy személyt imádtak, ki valójában Ő volt – fejtem ki véleményem. Hogy minket sem angyalként gondoltak ránk, hanem más formában? Hát megesik. – De igazad van, hogy sokan váltak hitetlenné, mely felborította a világ egyensúlyát – húzom el ajkaimat enyhén.
Hibáimra lehajtom fejemet szomorúan. Kérédésén elmerengek magamba. Mégis hogyan is tudnám ezt könnyedén elmagyarázni.
- Vannak, kik feledékenyek, de ezt már mondtam. Én képes vagyok megmutatni nekik feljegyzéseim alapján az emlékeiket. Mik azok a képességek, miket egykoron használtak, de esetleg addigra azokat elfelejtettek. Mozdulatok, reflexek. Mindenkinek megvan a maga sajátos mozgáskultúrája. S ha rossz angyalét mutatom? Ha ő arra nem is úgy képes, ahogy én azt mutattam neki? Egy csatában az végzetes lehet. Vagy ha egy olyan démonnal való csatájára kíváncsi, kivel egykoron megküzdött, de újra őrá vadászik… ha rossz démont mutatok neki, ha rossz képességeivel szembesítem az is végzetes lehet számára – próbálom érhetően előadni, miben is rejthetnek emlékeink összekavarásának hibája. – Az sem egészséges, ha két kerubot összetévesztek. Teljesen más történeteket gondoltam neked, mint amiket valóban megéltél, és lásd, mit tettem. Ez szerinted nem súlyos hiba? – kérdésem most csak költői, hisz láttam viselkedését, kifakadását az egész ügy kimenetele miatt. Hibáztam, vétkeztem, pedig nem lett volna szabad.
Ennyi.
Azonban erről többet nem tudok beszélni, hisz teljesen más dolog kezdődik el. A tánca, az éneke, a hápogása. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hogy miként, de egyszerűen csak nevetésre ösztönöz. Jókedvű és őszinte nevetésre.
Rosszullétem kezd tovalibbenni, habár még két ilyen forgás, melybe belevon és vissza is költözik szervezetembe. Ezért is állok kissé távolabb tőle, legyen más is, akit be tudna vonna. Vidáman tapsikolok én is ott, ahol ő is, de egyéb esetben nem utánzom mozgását. Elrévedő tekintettel figyelem az embereket, ahogy lassan körbe állják angyaltársamat.
Mégsem úszom meg, hisz újra kezem után kap én pedig beletörődve fordulok vele újra és újra. Egy kislány hangos kacagása jut el tudatomig, ajkaimon pedig meleg mosoly keletkezik.
Hirtelen megállva enyhén meghajtom fejemet előtte.
- Valóban remek munkát végzel az emberek között… - mondom enyhén szégyenkezve kezdeti nézeteltérésünk miatt. Az emberek arcára mosolyt csal, oly mosolyt… melyre én mindig is képtelen leszek.


Awww, nem volt az oly sok :3 ♥ §§ szószám 699 §§

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Vas. Május 07, 2017 7:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ó, ezt bóknak veszem – vágom közbe, ahogy kimondja, hogy milyen ritka kincs vagyok. Hízik is a májam rendesen. Amúgy is, az önelégültségemről elég gyorsan képesítést szereztem itt lenn a matérián. Azt gondolom, hogy könnyebbé is tette a beilleszkedést az, hogy milyen önérzetessé lettem.
- Ha nem az emberi gyarlóság késztette a távozásra, akkor vajh mi? – teszem fel ezt a lerágott-csont kérdést. Hiszen mind tudjuk, hogy minden öröme és szomorúsága forrása mindig is az emberek voltak! A kis kedvencei… Nem, mintha irigyelném tőlük ezt a titulust,… de azért néha odafigyelhetett volna, kicsit ránk is. Akkor most talán Gabrielnek nem jutott volna az eszébe az, hogy minél többet lemészároljon.
- Szíve? – hát ezen felnevetek. - Bocsáss meg, csak… Ez volt eddig a legemberibb kérdés tőled – és tényleg. Most volt az első alkalom, hogy az emberek materiális lényéhez mérte a mi Mennyei Atyánkat. Szívem szerint megkérdezném tőle, hogy szerinte hogyan is működhet egy ilyen szívmegszakadás, de félek, az már tőlem is tiszteletlen lenne.
- Sajnos nem a világ más tájain vagyunk – mosolygok rá szelíd arckifejezéssel, kicsit azt sugallva, hogy bár ott lennénk! Habár már abban se vagyok biztos, hogy az emberi mimikából tud olvasni. Bár, így belegondolva, lehet, hogy csak azért akad gondja a kommunikációval, mert nem tudja összepárosítani az emberi technikákat azzal, hogy egy másik angyallal beszélget. – Nem is tudom, mikor jártam utoljára „keleten” – teszem hozzá elgondolkozva, mert… hát, az biztos, hogy nem ma volt.
- Igen, sokat fejlődtek – bólintok mosolyogva. – Csak közben Lucifer démonai is sokat fejlődtek – és ahogy egyre több lett az ember, egyre több lett a démon is. Elkerülhetetlen volt, hogy olyan mértékű pusztítást vigyenek véghez, hogy a végére már több legyen a sötét lelkű ember, mint a jó. Azt gondolom, hogy ráfért már a világra egy nagytakarítás. Ettől egy kicsit zavarba is jövök, és halvány pír önti el az arcomat. Nagyon remélem, hogy nem tudja, mire gondolok, mert még a végén eretneknek bélyegezne meg, hogy ilyen gabrielliánus gondolatok szöknek szárba az elmémben.
- Nos, lehet, hogy jobb,… hogy neked jobb, de nem nekem… Úgy értem, én már felépítettem itt egy emberi álcát, egy teljes életet, amit élek, - magyarázom meg neki, hogy hogyan is értem. – Nem lennék boldog, ha a kis halandóim csalódnának bennem, és ők se lennének azok – biggyesztem le az ajkaim. – Talán egy másik emberöltőben magamra vállalom a valóságot – teszem hozzá, miközben oldalt biccentett fejjel, tekintetemben huncut csillogással pillantok rá. – De persze, ha úgy vesszük, hogy ha nem veszítették volna el a hitüket, ha nem feledkeznek meg rólunk… akkor jobb lett volna, hogy emlékeznek ránk – bólintok egyetértően. Ebben talán kicsit mi is hibásak vagyunk, hiszen hagytuk, hogy elfelejtsék Isten angyalait. Miért is tettük mindezt?
- Ugyan – legyintek. – Az apró hibák senkit se zavarnak – ingatom a fejemet. Ha ez így lenne, még kevesebb angyal lett volna ez előtt, mint amilyen kevesen voltunk, hogy már nem bírtunk egyáltalán lépést tartani az emberi lelkek számával. – De… nem tudom… Szóval mennyire lehet végzetes? – kérdezem kíváncsian.
Csípőmet ringatva, behajtott karjaimmal csapkodva guggolok le újra, majd felállva tapsolok is, mintha eddig nem figyeltek volna ránk elegen, és azt akarnám, hogy minél többen észrevegyék jelenlétünket.
- Háp! – válaszolok a kérdésre. Jól vagyok én, vagy legalábbis nem tudom magamról, hogy ez helytelen viselkedés lenne, mivel észre se veszem, hogy elgurult a gyógyszerem. Inkább a karjába karolva megpörgetem. Fejemben csilingel a kacsatánc muzsikája, mint egy sose lejáró lemez. Elengedem a karját, és szembe fordulva vele, hápogok a kezeimmel, majd tapsolok is egy keveset, mielőtt újra a karjaimmal csapkodnék.
- Háp! Háp! Háp! – lecsapok egy másik áldozatra is, mert az nem módi, hogy egyedül táncoljam ezt a különleges műfajt. Valami ismeretlen járókelőt forgatok meg, aki annyira meglepődik, hogy az ellenkezés sem jut eszébe.
- Nézzétek, - mutogat felém az egyik fiatal kosaras srác, aki még ott maradt pár haverjával, hogy lenyűgözzék a csajokat. A többiek már beszélgetésünk alatt megtalálták a hazautat... valakihez.
- Hát elég béna - húzza el a száját az egyik korabeli, aki csípőre teszi a kezeit, és némi féltékenységgel pillant a két mennyei szépség felé.
- Szerintem menő - mondja egy másik csillogó szemekkel. Eszébe jutnak halott nagyszülei, akikkel még táncolt valami ilyesmit gyermekkorában. Hiszen melyik gyerek ne szeretné az egyszerű, de nagyszerű kacsatáncot?
- Háp! Háp! - fordulok újra az angyal felé, hogy újra megszerezzem a karját, és újra megforgassam, nehogy kijöjjön a ritmusból. Közben egy gyerek mellettünk elkezd nevetve tapsikolni:
- Tánci-tánci! - formálja a szavakat apró kis szájával, angyali kacagásával.
- Igen, kicsim, táncolnak a nénik - simogatja meg a fejét az anyukája.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Ugyan! Ez semmi ahhoz képest, ahogy én megvárakoztattalak! Smile  »→



Ophilia
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart

Utolsó Poszt Vas. Május 07, 2017 5:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



- Valóban, te azon ritka esetek közé tartozol, kik nem – mosolyodom el gyengéden. Mily nehéz ilyen angyallal találkozni manapság. Alig egy tucattal. Amíg a mennyben voltam… Gabriel katonái vakhitűek, s nem látnak túl rajta. – Ritka kincs, ki feladatát próbálja végezni. Mindenesetre én hinni akarok abban, hogy Atyánk nem az emberek gyarlósága miatt ment el. Azonban abban már jobban hiszek, hogy a kialakult háború miatt nem jön vissza. Vagy ha még mindig a neki járó szabadságát tölti, ha egyszer visszajön… Az ő szíve vajon meg tud szakadni? – teszem fel a költői kérdést enyhén megráncolva a homlokomat, miközben érzem, hogy a rosszul lét kezd el kerülgetni.
Aztán már csak némán hallgatom a szavait. Az apró kis magyarázatait. Mind ezek nem idegenek számomra és mégis teljesen azok. Láttam. Láttam odafent, hogy miként viselkednek testvéreim idelent. Végigkövettem életük minden apró részleteit. De most, hogy itt lent vagyok? Néha teljesen tanácstalan vagyok bizonyos dolgokban.
Hogy kellene viselkednem? Mi a helyes és mi a helytelen? Mi a hétköznapi?
- Tudod, sokan a kereszténységgel párosítanak bennünket. Igazad van, mindent mit elmondtál teljesen igaz a keresztény világ gondolkozására, cselekedeteire – válaszolok neki a korlátnak dőlve. – Azonban… Nagyobbat aligha tévedhettek volna velünk kapcsolatban. Azonban az emberek számára keleti világnak nevezett vallások… Sokkal közelebb áll ahhoz, hogy milyenek is vagyunk. S nézd meg Kínát akár, sokkal fejlettebb volt mindig is, hitükből mégis keveset vesztettek. Máshogy nevezték Atyánkat, mégis őt imádták… No meg mellette még számos más angyaltársunkat is, de hát a legtöbb politeizmusban így van. Azonban ott is az Istenek feje, nem más mint Atyánk volt. De persze értem – teszem még hozzá mentegetőzve, még mielőtt belekötne szavaimba. Ez csak egy apró kitérő volt ahhoz, melyet nekem mond.
- Az emberi világ fejlődésével finomodtak a mi eszközeink is. Most pedig… Ha felfeded magad vagy megölnek, vagy megvetnek, vagy akad még olyan, aki továbbra is tisztel bennünket. Mégis… Én néha úgy látom, hogy jobb, ha tudják, hogy létezünk – jegyzem meg a margón. Ritka alkalom, amikor ilyen mélyen el tudok beszélgetni egy angyallal a saját világunkról. Persze kissé döcögősen indult a dolog, kezdve azzal a ténnyel: mit is keresek én itt?
Nem akartam ide jönni, tervbe sem volt véve. Az utolsó emlékem szerint egy apró kis romos lakásba ültem, de akkor?
S nem ez az első eset, azonban ezzel ráérek még később is foglalkozni. Most a rosszullétem előrébb való.
- Igazából, ahogy körülnézek ennyi idő után… Ez a helyzet, ez a háború is jól bizonyítja, hogy mily alkalmazkodó képesek. Maguk javára fordították. A tudományuk, a technológiájuk rengeteget fejlődtek, rengeteget dolgoztak azon, hogy továbbra is életben maradjanak – mosolygok gyengéden. az első napok. Az első alkalom, amikor pennát ragadtam, az első alkalom, hogy betűket véstem le és feljegyeztem őket. S mennyi minden történt azóta.
- Nem hibázhatok – sóhajtom el magamat – Ha hibázok, azzal nem csak emberi, de angyali sorsokat is tönkre tehetek. Tudod mily végzetes hiba lehet egy rossz emlék? Köszönöm, hogy ily megértő vagy velem szemben – hajtom le szégyenkezve enyhén a fejemet. Ezelőtt még sose történt hasonló sem velem. De akkor miért most? Miért itt? Miért vele szemben?
Nevetésére csak értetlenül pislogok, de aztán elindulok óvatosan mellette. Érzem, ahogy kezével gyengéden végig simít a bőrömön. Libabőr jelenik meg ujjai nyomán, mindez azért, mert szokatlan mások érintése. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, vagyis én legalább is nem, hogy bárki is hozzám érjen. A fizikai kontaktus… odafent teljesen felesleges volt.
De ahogy haladunk előre, egyre furcsább dolgok kezdenek el történni. Kezdve azzal, hogy elengedve kezemet, totyogó lépteket tesz előre, majd szembe fordulva velem hápogásba kezd.
- Öhm… - szólalok meg s óvatosan pillantok körbe, hogy ki lehet az, aki láthat minket. Épp az imént mondta, hogy…
- Anael? Jól vagy? – teszek meg felé egy tétova lépést. Leguggolására megtorpanok és csak értetlen pislogással válaszolok rá.
- Ez egy olyan dolog, hogy… - kezdek bele, de ekkor feláll és kezemet megfogva perdül velem körbe. – Ez egy emberi szokás? – vonom össze szemöldököm. Rosszullétem csak tovább fokozódik, hisz most már rohamos szédülésbe is kezdek. De aztán csak elnevetem magamat, s megpróbálok megállni egyhelyben, hogy onnan kövessem figyelemmel további cselekedeteit.


Én is sajnálom a késői válaszomat >< Sad§§ szószám 667 §§

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Szer. Május 03, 2017 8:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ki tudja, hogy mi jár az Úr zegzugos elméjében? – teszem fel a költői kérdést, abban reménykedve, hogy választ azt nem kapok rá. – Honnan tudhatjuk, hogy nem-e kapott tőle már valaki parancsot, akár az eltűnése előtt is? – gondolkozok tovább hangosan, válaszokat keresve. - Talán az Úr haragszik rájuk is, ránk is egyaránt – így ez mindenkinek csak büntetés, hogy magunkra hagyott. – De látod, én nem bírálom felül az akaratát. Továbbra is azt cselekszem, amire hivatott vagyok – teszem hozzá, kedves kis mosollyal ajkaimon.
- Nem értem, hogy mit nem értesz – biggyesztem le az ajkaimat szomorúan, de azért megpróbálom neki megmagyarázni. – Itt a matérián, ha nem akarod megmutatni, hogy ki vagy, akkor álcáznod kell magad embernek. Ha embernek akarsz tűnni, nem beszélhetsz úgy, nem viselkedhetsz úgy, nem mozdulhatsz úgy, mint egy angyal – próbálom megértetni vele ezt suttogva, hátha ebből ért.
- Az úgy volt, hogy a tudomány előre nyomulásával az Istenbe vetett hit az emberekben gyengült, így aztán, ha odaálltál valamelyik ember elé azzal, hogy: „hé, én angyal vagyok” akkor legjobb esetben is bolondok házába próbált záratni – na nem mintha nem lehetne az ilyen helyzetekből megmenekül, de azért mégis. Milyen szomorú, hogy az emberek elfeledkeztek az ő Teremtőjükről? – Egy idő után már nem lehetett az emberek arcába mondani, hogy angyal vagy, ezért meg kellett tanulni más eszközöket is használni – pláne, hogy egyre fogyott az erőjük, egyre kevesebb okkult tudás volt a birtokukban.
- Tehát, ha visszatérsz a Mennyekbe, akkor úgy viselkedsz, ahogy a többi angyal, de idelenn úgy kell gondolkozni, úgy kell cselekedni, ahogy egy ember tenné. Érted? – kérdezek vissza könyörgő tekintettel, azt pörgetve magamban, hogy „légyszi, légyszi, légyszi”.
- Hát, hogy hogyan működnek a dolgok – vonom össze a szemöldökömet. Ha így folytatom, beráncosodom ettől a beszélgetéstől Ophiliával.
- Igen, rengeteget – bólintok egyetértően, majd újra a víz felé fordítom a tekintetemet. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy az első emberpár a földre lépett. Emlékszem, milyen boldogság úszott akkoriban az égen, hogy csak énekeltünk, és boldogok voltunk a Teremtő óhaja szerint – sóhajtok fel. Régi idők, és mégis, mintha mindig csak tegnap lettek volna. Persze itt legbelül nem emberi szemmel mérem az időt. Mintha mindig akkor lenne.
- Valahol mindent el kell kezdeni – vonom meg a vállam. – Az első hiba még nem az utolsó, és nem is olyan végzetes – teszem hozzá. Persze, én megtanultam penge élen táncolni, hát nem meglepő, hogy így gondolkozok erről a kérdésről. Nem hiszem, hogy ilyen kis apróság miatt bárkinek is a szárnyát szegnék.
- Hahaha – csattanok ki a nevetéstől, hiszen rádöbbenek arra, hogy nem érzi ki az előző szavaimból az iróniát. Valószínűleg azt se tudja, hogy mi az.
- Ühm – biccentek. Most kezdek csak el belegondolni abba, hogy amennyire elzártan élt, amennyire nem érezte azt, amit itt lenn lehet, mennyire összezavarodhatott. Hát, nem meglepő, hogy furcsán érzi magát, hiszen odafönn még csak érezni se igazán lehet magunkat. Pusztán a tudat, hogy vagyunk. Persze, lehet, hogy már odafenn se ilyen. Megsimogatom a karomra fonódó kezét, mintha csak azt akarnám ezzel mondani, hogy minden rendben lesz. Azonban pár lépés után elengedem a karját, hogy az ökölbe szorítva a kezemet téve jelképes szárnyakat formáljak.
- Háp-háp?! Háp háp hááp – közlöm vele a Gabrieles témára nemes egyszerűséggel, majd csapkodni kezdek karjaimmal, hogy a következő pillanatban a fejem mellé emeljem a kezeimet csőr szerűen, mintha csak azt akarnám jelezni, hogy „blabla” az egész, ami a száján kipotyog. Aztán még egy lépést teszek, és leguggolok, hogy aztán guggolásból visszatérve tapsikoljak a kezeimmel. – Háp-háp-háp – ezzel megragadom a karját, hogy körbe forogjak vele. Még szerencse, hogy eddigre már lesétáltunk a hídról, különben szépet eshetnénk a vízbe.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 25, 2017 8:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



Könnyed „oh” csúszik ki ajkaim közül. Szokatlan, hogy pont ezt nem tudom. Vagyis is nem is olyan szokatlan, vagy mégis? A háború előtti évtizedekeben… Nem, az sem igaz, hogy teljes mértékben az embereknek szenteltem volna minden időmet, hisz szüntelenül lejegyzeteltem mindent, amit találtam. De tény, hogy egymás között még nem hallottam, hogy így hívnák egymást. Persze az emberek szájából igen, de ez teljesen más, nem igaz?
- Szelektálni? – vékonyodik el némileg a hangom. Atyánk nem gondolhatja komolyan, hogy így próbál véget vetni néhányunk életének. – Mindenesetre nem lenne szabad felülbírálni akaratát és önállóan cselekedni, csak mert nem tudjuk, hogy merre is van – sóhajtom el magam. Sanda gyanúm szerint újra nem érinti meg testvéreink között folyó háború. Talán igaza is van, próbálja életét úgy élni, ahogy neki a legkönnyebb.
- A matérián máshogy viselkednek, a mennyekben meg visszaveszik régi szokásaikat? – rázom meg a fejem, hisz ez oly érthetetlen számomra, mármint… Ott van Cassael, vagy… akár Raguel, vagy Ramiel, mindannyian… egyáltalán nem így viselkedtek, de még a Földön sem, akkor sem, amikor figyeltem őket.
- Oh, vagy úgy… - világosodom meg hirtelen, hiszen már kezdenek derengeni szavai. Hogy mégis ki kérhette meg, hogy… Upsz, azt hiszem, hogy nagy bajban leszek, ha egyszer visszatérek a Mennyekben. Hogy ezt tudassam is a mellettem állóval, ajkaimat kínosan húzom szélesre. – Mit nem tudok? – kezdek bele hirtelen pislogásba aztán. Néha oldalra tekintek, majd vissza rá, hogy biztos jó helyen is jártam e.
Nem tudom, mióta itt vagyok minden oly furcsa, de eddig még csak Egyiptom miatt hittem ezt.
Nevetésére aztán csak enyhén félrehajtom a fejemet és halovány mosoly jelenik meg ajkaimon, próbálva egyre erősödő rosszullétemen úrrá lenni. – Az emberek sokat fejlődtek az elmúlt évezredekbe. – látom be. Lehet, hogy engem sokkal több inzultus ér, ebben a vilgában, mint a korábban alászállt angyaloknak? Nekik épp elég idejük volt megszokni a változásokat, de nekem? Halkan fújtatva sóhajtom el magamat.
- Öhm… - gondolkozok el kérdésén, mutatóujjamat az ajkamhoz emelve. Hogy hibáztam volna eddig valamiben? – Nem hiszem? – kérdezem inkább, minthogy mondanám. – Eddig a hibák teljesen kizáró tényezői voltak életemnek. Sose hibázhattam semmibe, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak – válaszolom őszinte komolysággal hangomban. Na persze előfordult, hogy nem jegyeztem le valamit, de mások elmondásai alapján ezeket mindig igyekeztem pótolni, de hogy hiba lenne, hogy nem írtam le a majai Itzel épp mily házasságot kötött, nem hinném, hogy hibás lehetne, amikor a harmincéves háborúk zajlottak az európai népek között.
Fejemet értetlenül hajtom oldalra.
- Nekem könnyű? – ezt azért nem jelenteném ki ily könnyedén, de tény, hogy egy harcoshoz képest sokkal nyugalmasabb életem volt.
Gyorsan összeszedve magamat, még némi zavarodotsággal tekintetembe függesztem rá íriszeimet. Mosolyom most nem oly őszinte, mint eddig.
- Hogy miről? – kérdezek vissza – Nem tudom – rázom meg a fejemet. Volt valami… testvéreinkről, a hibákról, teremtésünkről. De hogy pontosan mik? A szédülés miatt nem koncentráltam volna eléggé? Talán, mégis minden olyannyira… Olyannyira intenzív.
- Áh, így már világos. Szóval katonák… - összegzem az eddigieket. Hallottam már arról, hogy egyes őrangyalok specializálódnak valamikre, de… Nem sok ilyen angyallal volt kapcsolatom, vagy csak felszínesen. Ilyen hosszan eddig talán Carice-szel beszélgettem. De ő… Teljesen más is. – Félő lassan már nem maradnak… - de mondatomat nem fejezem be, újra csak felsóhajtok. Vajon minden őrangyal Michaelt szolgálja? Ez lenne logikus, de láttunk már példát arra, hogy nem mindenki így gondolja.
- Rendben – bólintok kószán s elindulva mellette hamar belekapaszkodom kezébe és mély levegőt véve lassan fújom ki őket. Megpróbálok figyelni légzésemre, noha furcsa: ezeddig erre nem volt még szükségem. – Öhm, pár napja, vagy tán hete? Az emberi időváltás szokatlan is, nem tudnám megmondani, de nem régi – válaszolom elgondolkozva kérdésén. Az újabb után azonban egy darabig nem szólalok meg. Újra emlékeimbe ivódik távozásom hirtelensége…
- Nem volt már hely számomra odafent – mosolygok rá szomorúan – A menny már nem biztonságos olyan számára, ki nem pártolja teljes mértékben Gabriel nézeteit – válaszolom tétován nem tudván pontosan, hogy ő hol is áll pontosan.



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 20, 2017 7:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Cupidonak is szoktak minket hívni – bólintok, és kicsit értetlenül nézek rá. Általában tudni szokták, hogy így is „becézik” a magamfajtát. Csodálkozok is azon, hogy éppen egy „könyvtáros” ne tudná, hogy kik lennénk mi. Illetve, hogy minek neveznének minket.
- Hát, Isten korábban is szelektálta már az embereket… ki tudja, lehet, hogy most az angyalokat is szelektálni akarja ezzel a sajátos módszerrel – vonom meg a vállamat. Sose tudtam, hogy mi jár a teremtő fejében, és soha nem is érdekelt. Mindig csak tettem a dolgom... Most azonban… Most de jó is lenne tudni, hogy melyik oldalra álljak ahhoz, hogy túléljem mindezt!
- Vagy csak te találkoztál kevés angyallal a matérián – vonom fel a szemöldökömet. – Itt mindenki így viselkedik, ha nem akarja magát lebuktatni – márpedig hosszú évszázadok teltek el úgy, hogy embernek kellett tettetnünk magunkat.
– Ha lettél volna – már - őrangyal az elmúlt négy évszázadban, magad is megtapasztaltad volna, hogy milyen ez – hiszen nagyjából ennyi ideje kopott meg a keresztény egyház hatalma. Korábban egyik-másik embernek elmondhattuk, hogy ki vagy mifélék vagyunk, bár már akkor se volt ajánlatos. Láttam én már angyalt máglyán égni. Nem volt egy szép látvány, habár a léte ezzel nem ért véget.
- Tudod, van az, amikor megkérnek, de olyasvalaki, akinek nem mondhatsz nemet – válaszolok, majd egy kevés homlokráncolást és szemöldök összevonást követően felteszem a nagy kérdést. – Te tényleg nem tudod, ugye? – Eddig azt hittem, hogy csak szívat ezzel a viselkedéssel, ám most ebben a szent minutumban leesik, hogy talán mégsem tudja. Még egy ideig meglepett képet vágva nézek rá. Valami ilyesmi lehetett az is, mikor a civilizált európai ember találkozott a bennszülött amerikai lakossággal.
- Nem tudom – vonom meg a vállamat. – Ki emlékszik már arra? – nevetek fel. Amilyen régen volt, hogy először léptem a teremtésre. – Egyébként is! Akkor még minden egészen más volt – például nem volt ennyi ember, aki felforgathatta a világot. Bár már most sincs valami sok.
- Amikor jöttél, éppen megzavartál valamit – bólogatok. Szóval, igen, hibás. Az ő hibája teljese mértékben, hogy így félresiklottak a dolgok. Nem így kellett volna történnie, se ennek a beszélgetésnek, se annak a két fiatalnak az életének. Senki se lesz boldog ettől az egésztől. – Vagy azt se tudod, hogy mit jelent hibásnak lenni valamiben? – vonom fel a szemöldökömet. Na, azért nehezen hiszem el, hogy sose rontott el semmit ez idáig.
- Ühm… értem – válaszolok lassan bólintva. És értem is, csak megérteni nem tudom, hogy hogyan választhat valaki ilyen unalmas dolgot, mikor cselekedni is lehet. – Persze,… - jövök a tragikus „gyerekkorommal” – neked biztos könnyű volt, hiszen arra teremtettek – ahogy ő korábban célzott rá.
- Nem tudom – válaszolok buta arcot vágva. – Azt hiszem elveszítettem a fonalat – fejben újra visszatértem ahhoz a csodálatos párhoz, aki egy újabb generációnak ad kis katonákat, és… nos, ami már sose fog megvalósulni. - Miről is beszéltünk? – kérdezem halvány pírral az arcomon.
- Mert azok az őrangyalok, akik alattam kapnak munkát, csak katonákkal foglalkoznak – vonom meg a vállamat. – És az egyiknél éppen üresedés van – magyarázom a helyzetem komolyságát, hogy miért is van szükségem ilyen személyre. Persze, általában nem egyetlen emberre, hanem egy egész családra szoktak felügyelni az én kis angyalkáim, így aztán hosszú generációkon át követnek egy-egy vérvonalat, míg ki nem vész belőle a katonai ág. Mindenbe mi se tudunk mindig beleszólni. Sajnos.
- Talán sétáljunk egy kicsit, hátha kitisztul a fejed – javaslom, majd olyan barátnősen nyújtom a karomat, hogy nyugodtan belém csimpaszkodhasson, majd én vezetem. Meg aztán talán nem ez a legjobb hely arra, hogy tovább beszélgessünk ilyen dolgokról.
- Mit is mondtál, mikor érkeztél a matériára? - Mondta egyáltalán, vagy csak célzott rá, hogy még új erre felé? Valóban annyira új lenne, hogy még el kell neki magyarázni, hogy hogyan mennek itt a földön a dolgok?
- És mit is mondtál, miért jöttél le? - Egy másik fogós kérdés, amivel nem ártana elkezdenem foglalkozni, mert talán fontos lehet.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Nem erre írtam. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 16, 2017 9:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Cupido? – lepődök meg kissé – Mármint a rómaiak által elképzelt szerelem isten? – pislogok rá nagyokat. No, nem azon lepődök meg, hogy mit is csinál – bár a pontosan mit is, azt továbbra sem tudom, csak hogy így nevezi magát. Jaj ostoba Ophilia, miért lepődsz meg azon, hogy rajtad kívül más is nyomon követi az emberi kultúrákat? És hogy azokban miként nevezték őket?
- Fel, de mégis mi áron? – sóhajtom el magam, majd heves legyezgetésbe kezdek magam előtt – És már megint a pesszimizmus, ble – korholom le magamat. Raguel szavai újra és újra a fülembe csengenek. Igyekszem úgy cselekedni, ahogy kérte tőlem, ámbár már a mennybe is megmutatkoztak a pesszimizmusom egy két vonása. Nem hitetlenségről van szó, egyszerű racionális aggályról. A legtöbb háború sose ért véget veszteségek nélkül. S itt az egyik oldal nagy árat fog fizetni, félek ettől.
- De… - hagyom abba egy lélegzetvételnyi időre – Érdekel, tudod… Kevés olyan angyallal találkozni, ki ennyire átvette volna az emberi viselkedést formát – közlöm vele kedvesen, noha ezt most tényleg nem sértésnek szánom. A magam részéről… sok mindent nem vagyok még képes felfogni, megérteni. Sok esetben még értetlenül állok a dolgok előtt. Szegény Cass, ő miket élhetett át.
- Olyasmi? – pislogok rá nagyokat, most már azonban végképp nem értem a dolgokat. Kezdem magamat elég ostobának érzeni, mely ezelőtt még sose fordult velem elő. Oh, úgy hiányzik az irattáram jelentette biztonság. Itt kint, oly elveszettnek érzem magam, mint egy ártatlan bárányka.
- Ezzel te is így voltál, amikor először jártál lent? – kérdem kissé zavaros tekintettel. Habár eme érzés, mely most is rámtört, már Egyiptomba is észrevehető volt. Igaz ott a tüneteink Cassaellel mások voltak, mégis… Akkor és ott éreztem valami hasonlót. Valami… megfogalmazhatatlant.
Fejemet megrázom szavai nyomán, ám a szédülés csak fokozódik. Mintha…
- Hibásnak? De amikor jöttem… Nem, nem értem – ingatom meg a fejemet, lehet, hogy kissé zavarosan beszélek most. Fejemben próbálom összetenni a képet, arról, hogy mily magabiztosan is jöttem ide és miért gondoltam, hogy nekem ide kell jönnöm.
Tényleg, miért?
- Nem – mosolygok rá kedvesen – feladni, azt, hogy az egész emberiséget szemmel követhessem? Számomra túl nagy adomány volt ez Atyánk részéről, hogy képes legyek lemondani. Talán ezt ő is tudta, ő teremtett ilyennek – felelem nyugodtan, alázatosan. Az ajánlatot egykoron megtette, hírnökök által és én elutasítottam. Megvoltak a kapcsolataim az emberi világgal és amúgy is… Túl szétszórt vagyok sokszor ahhoz, hogy egy emberhez tudjak csak kötődni.
- Ezt hogy érted? Nem értem – rázom meg a fejem. Már maga a szó is oly idegennek hangzik – noha tudom, hogy mit jelent. De eddig még hasonlóval sem illetek, így természetes, hogy nem tudom hova tenni szavait.
Aztán hangosan kezd el visszaszámlálni. Fejemet megrázva próbálom tudatomat visszanyerni, hogy újra értelmes angyal módjára tudjak bárkivel is társalogni. Fejembe ezernyi és száz gondolat kavarog, melyből az egyik legfontosabb.
Valójában mit keresek itt és hogy kerülök ide? Hiszen… Ez még tervbe se volt véve, hogy idejövök, de akkor meg hogyan? Miként?
- Katonának? Miért fontos, hogy azzá váljon? – egyenesedek ki, mélyet szippantva a levegőből és visszatartva furcsa szédelgésemet, mely már lassan kezd múlni. Ám a kérdés a fejembe továbbra is ott motoszkál. Mit keresek itt? Mintha ez Egyiptom óta egyre sűrűbben fordulna elő…



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Pént. Ápr. 14, 2017 11:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Pontosan ugyan azt csinálom, mint amit a többi cupido – válaszolok halvány mosollyal az ajkaim szegletében. – Illetve dolgozik alattam pár őrangyal is – teszem hozzá a nem mellékes információt, hiszen azért mégiscsak vagyok valaki idelenn, nem pusztán egy kósza angyal. Büszke vagyok arra, amit elértem.
- Majd újra felépül – vonom meg a vállamat mosolyogva. Semmi sem tarthat örökké. Pláne nem egy háború, az aztán tényleg nem, hiszen előbb-utóbb mind a két oldal elfárad. Csak az a kérdés, hogy melyik, mert én akkor azon az oldalon szeretnék állni. Ebben a háborúban az emberek már engem is hidegen hagynak. Csak várok, csak várok, csak várok, hogy végre állást foglalhassak valamelyik oldalon. Valószínűleg azon, amelyiken Uriel is.
- Nem érdekes – legyintek.
- Hát, igen gyanús – jegyzem meg győzedelmesen mosolyogva, hiszen lényegében beismerte, hogy nincsen igaza. Ami egyébként részemről eddig is tény volt, hiszen csak tudom, hogy nekem van igazam.
- Olyasmi – bólintok – csak kérés nem volt benne – ahogy köszönet sem lesz, hiszen elszúrtam. Pontosabban ez itt mellettem, ez szúrta el, majd alaposan rákenem az egészet, mikor újra találkozok Uriellel.
- Sokan vannak így ezzel – sóhajtok teátrálisan. Persze, lehet, hogy sok neki ez a helyzet, hogy itt van a matérián, hiszen mintha azzal kezdte volna a beszélgetésünket, hogy ő éppen most érkezett, csak aztán sajnos azzal folytatta, hogy rosszul végzem a munkámat.
- Na, nehogy elájulj itt nekem! Nem lenne angyalhoz méltó – fintorgok azon, ahogy szédülés kerülgeti. Közben figyelemmel kísérem, ahogy megtámasztja magát a korláton. Remélem, azért nem akar átfordulni rajta! Nem szeretnék angyalt vízben fuldokolni látni. Sajnos nem a legcélravezetőbb módszer az öngyilkosságra, esetünkben.
- Hm – vonom fel a szemöldökömet azon, ahogy elkezdi beismerni, hogy valóban hibázott. Ugyan nehezen jutottunk el idáig, de nem tűnik elveszettnek az ügy. Talán még tanulhat is valamit idelenn. – Látod, talán ezért lehet az, hogy az ilyen helyzeteket hibásnak tudod be – ingatom a fejemet. Ami egyébként nagyon szomorú.
- Nem? – Hát, ezt nehezen hiszem el. Milyen angyal az, aki nem törekszik felfelé a ranglétrán, hogy minél nagyobb örömöt okozzon a Mennyei Atyának? Persze, nyilván mi is mások vagyunk, csak nem olyan színes egyéniségek, mint az emberek. – Valóban? – kérdezek vissza meglepetten, mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon egészként szemlélné az emberiséget. – Így még kevésbé értem, hogy miért látod hibásnak azokat a döntéseket – hiszen az egyik következményeként kialakulhat egy másik döntés, ami viszont a helyes útra terelődik, vagy terel személyeket.
- Igen – bólintok, mert nagyon úgy tűnik nekem.
- Jól van – adok neki egy percet, az még nem ártott senkinek. – Hatvan… ötvenkilenc… ötvennyolc… ötvenhét… ötvenhat… ötvenöt… ötvennégy… ötvenhárom… ötvenkettő… ötvenegy… ötven… negyvenkilenc… negyvennyolc… negyvenhét… negyvenhat… negyvenöt…. Negyvennégy… negyvenhárom… negyvenkettő… negyvenegy… negyven… harminckilenc… harmincnyolc… harminchét… - számolás közben a körmömet nézegetem, - harminchat… harmincöt… harmincnégy… harminchárom… harminckettő… harmincegy… harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat… huszonöt… huszonnégy… huszonhárom.. huszonkettő… huszonegy… húsz… tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét… tizenhat… tizenöt… tizennégy.. tizenhárom… tizenkettő… tizenegy… tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… letelt… - adtam neki egy percet, mert én ilyen jó fej vagyok.
- Azért sajnálom, hogy ez így alakult – sóhajtok. Mármint azt, hogy azok ketten nem jöttek össze. – Kereshetek egy másik srácot, aki alkalmas katonának – lököm el magamat a korláttól, majd nyújtózkodok egyet.




»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Sponsored content
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Golden Gate Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: