Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Golden Gate Park
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 04, 2018 8:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





Utolsó Poszt Vas. Aug. 26, 2018 7:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Nézem, ahogy vissza kérdez meglepetten, majd felengedés selymesen nevet. Sosem hallottam még nőt ilyen csengően nevetni, mint megannyi mennyei hangszer összhangban.
- Igen. Az Ördög Hegedűse, így hívták, mert ördögien jól játszott és rendhagyó módon. Fogalmam sincs, hogy valóban volt-e köze az ördöghöz, de a zenéje az páratlan! Az egyik kedvenc szerzőm.
Ecsetelem neki és már el is kezdem a muzsikát vonni a hegedűmön, az ő személyes szórakoztatására. Miután a darab a végére ért, nem szégyenlek szóvá tenni egy s mást, mire kissé feszült hangulatot sikerül akaratomon kívül is teremteni. Leengedem hát a hangszert, el is teszem, amíg ő mesél nekem. Kénytelen vagyok megmosolyogni túl komolyan csengő meséjét.
- Hát, szerintem nagyon is látszik rajtad, hogy már egy ifjú, szépséges hölggyé értél.
Jegyzem meg, mert hát...valóban fiatalos az arca és kislányos báj jellemzi, de azért biztosra veszem, hogy már nagykorú. Bár amit mond, az kissé elbizonytalanít, de csak leheletnyire.
- Mintha csak te lennél valóban Lucrezia Borgia! Olvastam az életrajzát a nagy reneszánsz kutató, Maria Bellonci tollából.
Szórakozottan mondom ezt neki, az apónak megvolt ez a könyv, első kiadásban ráadásul. Elég nehéz olvasmány volt, komoly történészi munka.
- Csak nem a te családod is egyházi maffiaklán?
Muszáj megkérdeznem és nem állom meg, hogy kissé ne kuncogjak, hiszen ez olyan valószínűtlen! Szerintem maffia meg Egyház sincs már. Ezeket a fogalmakat is csak a tatától ismerem, aki a letűnt korokról annyit mesélt nekem.
-...vagy a sok testvéred vérebként véd az illetéktelen férfi kezektől?
Most már csak diszkréten mosolygok, remélem nem lesz mérges rám, amiért ilyen szókimondó és bohókás vagyok. Nem vezérel rossz szándék.
- Meghalt. Egy angyal ölte meg.
Mondom ki cseppnyi hezitálás után, mosolyt erőltetve arcomra.
- Az apámat pedig egy démon. Tíz éves voltam, a nővérem halálakor még fiatalabb. Már nagyon régen történt, ne aggódj, ne vágj ilyen képet, túlélem!
Kiszélesedik mosolyom ahogy az arcát nézem, a csillogó, zöldeskék szemeit, az őszinte együttérzését. Játékosan hozzáérek az orcájához ujjam ízületével egy röpke pillanatra. Nem szeretném, hogy itt miattam elszontyolodjon.
- Miután az Julie, akarom mondani anyám is meghalt, úgy döntöttem felkeresem ezt a várost, mert hallottam róla.
Kikerekítem a történet végét, ha már ennyire bele merültem a dologba. Arról, hogy szakadárok voltunk, inkább hallgatok. A szakadárokat senki sem szereti és fordítva. Meg is értem. Habár, a családom történetéből kiindulva éppenséggel kikövetkeztethető. Tagadni nem fogom, de elijeszteni sem szeretném ezzel.
- Ne? Ne érintselek meg vagy ne udvaroljak?
Kérdezem kacéran tőle, hiszen nem konkretizálta mire is gondol. Én pedig jól érzem magam. Itt és vele. Persze a világért sem szeretnék terhére lenni, de valami azt súgja - mondjuk a bájosan zavart arckifejezése - , maga sem biztos abban, hogy azt szeretné, békén hagyjam.
- Még sose érezted? Ez megtisztelő!
Na jó, most már egészen vigyorgok, fülig. Nem akarok én gonoszkodni vele, de hogy itt legyen előttem egy ilyen páratlan szépség, aki tőlem érzi először repesni a szívét, na, ez már valami! Közben leveszek egy gyümölcsöt a fáról és megosztozom vele. Ahogy elveszi, valami különös hagyja el a száját. Már majdnem rákérdezek milyen Éva, mikor leesik. A szám csodálkozásomban o-t formál.
- A bibliai Éva? Akkor én ki vagyok, a Sátán, aki éppen megkísért? Úgy nézek én ki, mint a patás ördög? Nem lehetsz rólam valami jó véleményen, ha csábító kígyóra emlékeztetlek....
Jegyzem meg neki mindezt, de jókedvem töretlen, nem sértődöm meg. És van valami pikáns ebben az egészben, ami határozottan tetszik. Szerintem ezt a Lucifer csókát azért ábrázolják kígyóként, mert megkettyintette Évát. Nem mintha elhinném ezt a mesét, szerintem csak képletesen értik vagy ilyesmi. Na, ezért a hívők bizonyára leszednék a fejem! Minden esetre jóízűen fogyasztom el a saját részemet. Közben hallgatom a szavait, hasonló cipőben járunk, bólogatok is neki, miközben rágom a gyümölcsöt. Lenyelem és válaszolok is.
- Teljesen megértem. Én is pont így voltam a családomban. De tudod, éreztem is, hogy nagyon nem tartozom közéjük. Ők nem tudták volna értékelni a zenét...
Közös vonás, örülök neki, hogy még egy ilyen akad és hogy ő maga állapította ezt meg.
- Hát, ne haragudj, de ebben a dilemmádban nem tudok segíteni. Nem hiszek sem az Istenben, sem az Ördögben. Az ember az, aki dönt. Vagy jó lesz vagy rossz. Törekednünk kell a jóra, mert hát tökéletesek se vagyunk. De rákenni egy ilyen szarvakkal meg piros villás farokkal rendelkező kis gnómra minden gyengeségünket, na ez butaság. Felelősséggel kéne lennünk. Ami persze sokszor nehéz. Könnyebb azt mondani, hogy "Az ördög akarta, hogy megtegyem! Ő csábított!". Vagy azt mondani, "Azért éltem túl a mészárlást, mert Isten velem volt"! Nem, egyszerűen csak mázlisták vagyunk, hogy nem minket kaszaboltak le. Igen, vannak szárnyas teremtmények, angyalok, meg démonok...nem tudom honnan jöttek, talán csak olyan élőlények, mint te vagy én. Vagy egy veréb. Esetleg kutya. Hiszen régen szegény denevérekre is azt hitték, hogy vámpírok, akik az emberek vérét szívják...az ember fél attól, amit nem ismer és kicifrázza.
A sátán ábrázolását egy régi kódexből vettem, a vénember mesélte, hogy a középkorban így szokták ábrázolni az ördögöt. Remélem nem botránkoztatom meg a nézeteimmel. Nem fogom rá erőltetni a sajátomat, tiszteletben tartom, ha keresztény vagy más felekezethez tartozik, viszont nem hiszem, hogy tud olyat mondani, amitől megtérnék.
- Például, mi ketten nem hinném, hogy azért találkoztunk, mert egy magasabb rendű erő úgy akarta. Én döntöttem el, hogy ide szeretnék jönni, ebbe a városba. Három évig vándoroltam, míg ide értem. És teljesen véletlen volt, hogy te pont akkor szökdécseltél el előttem. Ha nem most, talán máskor össze futottunk volna, egészen biztosra veszem.
Elmosolyodom és várom, mit felel. Én biztos betévedtem volna a színházba, vagy egy könyvtárban is össze futhattunk volna. Hasonló lehet az érdeklődésünk, az ilyen emberek könnyen összefutnak, ha nem egy izolált szakadár  táborban élnek, hanem közösségben.
- Tudod...ne haragudj, tényleg, nem akartalak ezzel megbántani...de ha van Isten, kétlem, hogy hagyta volna, hogy a nővéremet, egy kislányt levágjon a saját katonája, a saját angyala. Ez gyerekgyilkosság. És azt se hagyta volna, ha annyira jó, ahogy a katolikusok állítják, hogy egy démon kibelezzen egy apát, árvává téve az egy szem fiát.
Ennyi, lezárnám, látom rajta, hogy nem repes attól, amit mondok, de nem fogok direkt szépeket mondani neki, hogy ledobja a bugyiját. Én nem ilyen vagyok. Szeretném ha olyannak látna, amilyen vagyok. Nem egy idealizált figurának. Csak annak, aki mindig is voltam. Minden esetre újra sikerül megnevettetnem, aminek nagyon örülök. Bár az nem teljesen világos éppen mi volt mókás a mondandómból. De ha nevet, az csak jót jelenthet. Bebugyolálom hát a pulóverembe és nem veszem le a szemeim róla. Az arca rózsás, tökéletesen illik hófehér bőrén ez az árnyalat a hajához. Talán túl közel állok hozzá, de nem érdekel. Bármikor ellökhet vagy hátra léphet, ahogyan már korábban is megtette. A haját illetően csak halkan nevetek. Szeretem, hogy nem csinál problémát az ilyen apró-cseprő dolgokból, mint eső vagy frizura. Végül még is hátrál, kétségbe esett arccal, őzike szemekkel. És a vértől - a pillangóitól - vöröslő ajkakkal és orcával, mi oly erősen elüt világos bőrszínétől. Egyszerűen gyönyörű. Szeretném megcsókolni azokat a rőt járomcsontokat, a virágzó ajkakat. Egyszer majd talán arra is sor kerül, de nem kéne máris lerohannom.
- Én is érzem, a pillangókat.
Jegyzem meg végül, hátha így megkönnyebbül. Bár nekem annyira nem kellemetlen vagy erőteljes ez az érzés. Talán csak megszoktam.
- Nem. Meg tudom magam védeni, nem vagyok cukorból.
Válaszolom meg aggodalmas kérdését leheletnyit rázva fejemen, némi kuncogással fűszerezve. Persze attól megkímélem, hogy sokkal több módon tudok ölni, mint amennyin szeretnék.
- Köszönöm, élnék a lehetőséggel. Pénzem az nem igen van, szóval amíg nem keresek annyit, amennyi egy lakásra kell, meghúznám magam a színházban, ha tényleg nem gond.
Kérdezem tőle, valójában örülnék ha maradhatnék és ha később segítene lakást találni. A következő szavain azért felszalad a szemöldököm.
- Elfelejtesz haza menni? Te aztán elkötelezett művésznő vagy!
Nem nevetem őt ki, kedvesen mosolygom rá, ahogy eddig is.
- Ugyan, dehogy kapcsolom rád le a villanyt! Nem szeretném a frászt hozni rád. És...nem hiszem, hogy bármikor vagy bármi módon zavarna a társaságod.
Nyúlok a táskámért és a vállamra kanyarítom. A hegedű tokját pedig kézbe veszem és újra túl közel állok meg Urielhez.
- Akkor, lehet, hogy vissza kéne mennünk az épületbe. Ha nem sietsz és nem vagy még fáradt, akár próbálhatnánk is. Vagy csak beszélgethetnénk. Ígérem, nem sértegetem tovább a vallásodat!
Próbálkozok én, nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy feladjam.







Utolsó Poszt Csüt. Aug. 16, 2018 9:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Meglepett.
- Paganini...? - kis zavarral kérdeztem vissza, melyet érezhetett hangomból is, s talán arcomra is kiült, belekeveredve mosolyomba. De kiszélesedett az a kis mosoly, amikor egyszerre csak rákezdett... és hirtelen, mintha szökellő kismadarak közt találtam volna magamat... Elnevettem magam az érzéstől. Boldogan hallgattam őt, hegedűje mágikus játékát, mely gyermeki játékot, angyali igét, és a madársereggel teleszórt, dús, vad, élettel teli erdő igéző érzetét keltette bennem. Simogatta szívemet előadása, és mintha valami mesés igézetet bocsátott volna rám...
Először nem értettem a dolgot... dicsérete kedves volt, de hogy a férfiak és én hogyan is kerültünk egy mondatba...? Azután, kis szünet után megvilágosodtam, mire is gondolhat...
- Én... nem... - szavain meglepődve immár, sietve ráztam meg fejem, ahogy feleltem neki. Ugyan, még hogy férfiak és én... - Nem, a férfiak általában... más módon viselkednek velem, mint gondolod... Vagy nem tudják ki vagyok, és gyermeknek tekintenek, vagy... tudják ki vagyok, és... nos, azt hiszem a legtöbben félnek a családomtól. Vagy haragszanak rájuk, vagy... csak tudják, hogy hozzám úgy közeledniük... nem volna helyes - magyarázkodtam, de a végére eszembe ötlött, nem is tudom, hogy ő... Az eddigiek alapján ő sem tudja, ki is vagyok én... vagy hogy mi vagyok... s egyszeriben csak... nem tudtam, vajon elmondjam-e neki, de... de rögtön meg is sértettem magam a gondolattal, hisz... mi az, hogy ezen gondolkodóba esem?! Hiszen én... én szeretem ami vagyok! És a családomat is! És Atyámat a legjobban! Azt nem szégyenlem és nem is fogom soha, ami vagyok! Büszkén vagyok Atyám első gyermekeinek egyike! Miért habozom hát elmondani ennek az egyszerű, idegen embernek, hogy ki és mi vagyok?! Miért?!
Mikor megválaszoltam kérdését, távolodásom okáról, szomorkásan vettem tudomásul, hogy eme feleletemre elhalt a dal... A muzsikus leengedte hegedűjét, és csak állt, azzal a kezében... ami nem is tudom miért, de... szívfájdító látvány volt számomra... Nem tudom, talán... az volt az oka, hogy énmiattam hagyta abba...
- Udvarol...? - Újra csak meglep... ez kezdett ijesztő szokásává válni... Újra ráncok szaladtak össze két szemöldököm között, ahogy elcsodálkoztam... Hogy mi?! Ő...?! Udvarol...? Na de hát... De... Mi?! Hogyan?! Miért?! A gyomrom hirtelen mintha egészen összezsugorodott volna, tényleg, mintha egy borsó lett volna csak a hasamban... és tisztán éreztem, mint zsugorodik össze egyre kisebbre és kisebbre. Nyeltem egyet, és talán arcomon is tisztán olvasható volt az ijedtség. Mi?! Hogy udvarolni?! Azt akarja mondani, hogy ő most éppen... éppen udvarol... udvarol nekem?! Nekem?! Ő?! De hát, ő nem udvarolhat nekem...! Mi?! Hiszen ő egy ember... egy ember, és én... én meg angyal, egy arkangyal! Ezt nem szabad! Nem lehet! Nem! És én nem is akarom! Nem! Mi?! Miért tesz így?!
- Igen, vagyis... az is... Nekem... elég sok testvérem van... sok... és vannak idősebbek és fiatalabbak is, mind a két nemből... - kissé zavartan bólintottam szavaim mellé. Végülis, valahol nézve, még ő maga is a testvérem... de ezt nem könnyű egy embernek megmagyarázni... Hogy ő egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon távoli kisöcsém... vagy nem is tudom minek tekintsem, hiszen évszázadok-évezredek egész sora áll kettőnk születése között... Vagyis hát, én még csak nem is megszülettem, hanem megteremtettek... És olyan családom soha nem volt, és nem is lesz, de még csak hasonló sem lehet, mint ami neki bizonyára megvolt. Persze, nekem is csodás családom van, csodálatos édesatyám és szerető testvéreim, de azért... furcsa elgondolás, mégis... néha irigykedem, mikor látok szülőket gyermekeikkel... egyszerű kis életük élése közben...
- Volt? - kérdezem óvatosan. Ez vagy azt jelenti, hogy... az ő testvére halott, vagy hogy... nem igazán tudja hol van és mi van vele, de a legrosszabbra készül, hogy ha netán egyszer megtudja... kész legyen rá. Na persze... nem biztos, hogy erre fel lehet készülni... én magam sem érzem könnyebbnek ma sem, mint akár ezer éve, ha elvesztek valakit, aki közel állt hozzám... Remek példa erre Atyám, ő él, mégis... ennyi sok év sem volt elég megemészteni távollétét...
- Nincs baj, de... kérlek, ne tedd - mondtam, megnyugtatásnak szánva. Nem éreztem úgy, hogy tolakodott volna, csak... csak nem szabad ezt csinálnia... udvarolnia, ahogy ő mondta. Mert ez nem helyes... én sem akarom... és azok a fura érzések is... és különben is, ha Atyám megtudná... és a testvéreim... Lucifer... Jobb lesz Mark számára, ha tőlem érti meg, hogy ezt nem szabad tennie, mint ha más mondja neki... félek, ők nem ilyen finoman mondanák neki. És nem akarom, hogy baja essék esetleg, vagy... féljen tőlünk... vagy hogy elmenjen a színházból!
- Igen, és nem tudom miért van, de nagyon furcsa érzés - bólogattam hevesen, kezemmel futólag megérintve a hasamat. Még mindig éreztem... és hihetetlenül fura volt...
- Talán Éva is így érezhette magát... - mormolom csendesen, miközben egy új gerezd gyümölcsbe harapok bele. A gyümölcs húsából kibuggyant egy csepp lé, és lecsordult ajkamon, majd államon...
- Ismerős ez számomra is. Én is kakukktojás vagyok a családomban. Ők egészen... egész mások, mint én, mind... nagyon komolyan veszik a feladatukat, az életüket, de én... én hiába veszem komolyan valahol az enyémet, az... azt hiszem a világon talán mindenki kevesli, hogy nekem talán csak ez jutott. Nem tudom... Talán így van. Talán a Teremtő furcsa titka, mire szánt, ha szánt egyáltalán többre, mint amim már van. De talán épp annyi a titok, hogy csupán ennyire szánt engem - meséltem. Kissé nehezen, mert ez számomra is nagyon... nagyon rég volt már kérdés. Vajon van-e nekem más dolgom ezen a világon, vagy igaza volna Ophiliának, és csak azért létezem, hogy Atyám ne unatkozzék soha? Mulattatni? Vagy miért másért vagyok még eme világon? Magam sem tudom... és most nincs is kitől megkérdeznem. Mikor lett volna, még nem tudtam, hogy ez kérdés... még csak fel sem merült bennem. De most... ilyen időkben... felmerült. Csak nincs aki feleljen a kérdésre.
- Nem is hinnéd, mennyi igazság van, abban, amit mondasz... - leheltem, hisz angyalnak nevezett, aki ide leszállt... és úgy vélte, a családom nem tartaná hozzám illőnek az itteni embereket... Ami igaz is volt. Csak annyival kéne kiegészíteni, hogy engem nem arra teremtettek, hogy bárki élő vagy holt hozzám illő legyen. Hisz nekem nem is lehetne soha társam. Semmiféle, sem helyi, sem máshonnét jött, sem ember, sem semmi. Ez olyasmi, amiben Atyám és az emberek többsége is egyetért. Az angyal nem páros lény. Nem való mellé senki.
Felkuncogtam. Nem, nem akartam őt kinevetni, de szavai... hogy Atyám és ördögi-angyali testvérem mibe ütik szeretett orrukat, az... általában nem attól függött, hogy ama dolog kicsi-e vagy nagy. Most inkább attól, hogy egyikük sem igazán ott van, ahol a "hivataluk" úgymond megkívánná, és nem is tudom, mennyire követik figyelemmel az efféle eseményeket, vagy bármiféléket, amiknek közük van ügyeikhez, vagy akár hozzám...
Zavarba hozott, hogy ilyen mértékben gondomat akarta viselni... azt hiszem, ilyet még soha senki nem tett értem... na persze, más módon olykor-olykor testvéreim részéről megmutatkozott óvó ösztönük felém, ahogy Atyám tettei is bizonyos szempontból sokszor ezt mutatták, de... ez most akkor is teljesen másmilyen dolog volt. Egészen más...
Csak pirultam, és hallgattam... csendben hagytam magam, elfogadtam a pulóverét, elfogadtam hogy meg akart szárítgatni... talán mert jólesett? Mert meglepett? Mert nem akartam, hogy megtudja, sokkal kevésbé eshet bajom az esőtől, mint neki? Nem is tudtam volna megmondani...
- Nem bánom - ráztam fejem, de hangom továbbra is halk maradt. - Ez csak haj - mondtam, kis mosollyal, kissé szédelegve közelségétől. - Ha kócos lesz, megfésülöm. Nem rabol az sok időt az életből - magyaráztam végül, habár, talán más nők ezt máshogy élik meg, lévén, én örökké élek... de mások ideje lejár. Nekem semmibe sem kerül, ha pár perc elmegy a fésülködésre, újra, és újra, és újra... Mások ezt bizonyára másként fogják fel.
Nekem az sem egészen volt világos, miért áll meg számomra az idő, és homályosul el körülöttünk a tér, midőn ilyen közel kerül hozzám ez az ember... Miért csak az ő arca éles számomra e percben a világból? Vajon...?
S csak akkor múlik eme dolog, mikor elhátrálok tőle. Muszáj voltam, mert olyan lett, mintha mágnesek ragadtak volna a pillangókra a gyomromban... az icike-picike gyomromban... És mintha benne is mágnesek lettek volna, és a mágnesek össze vágytak ragadni...
Atyám segíts! - egy futó villanás az ég felé, de csak hogy újra eszembe jusson, ő nincs ott...
Így újra Mark felé pillantottam.
- Nem félsz, hogy valaki rád támad? - kérdeztem megilletődve, hogy ennyire... bátor... Az emberek félteni szokták az életük, még itt a városban is... azért éjjel... és a kihalt helyeken... nem szívesen időztek. Ő pedig képes volna idekinn aludni, a szabadban, egyedül, minden aggodalom nélkül?! Jól van, én is egymagam járok-kelek, na de... de én el tudok repülni, ha úgy hozza a szükség, vagy... vagy nem is tudom... egyáltalán, sokan nem is tudnának kárt tenni bennem, mégis csak arkangyal vagyok, és néhányaknak pedig elegendő lenne megemlíteni, hogy ha hozzám érnek, Lucifer az összes valaha volt kínzási technikát kipróbálná, azokon, akik bántanának engem... Persze nem szívesen fenyegetnék én meg senkit, még azt sem, aki bántani akarna engem, de ez különben is csak a legvégső védvonal volna... bármi, csak ne kelljen harcba bonyolódnom...
- Ha szeretnél... alhatsz a színházban - ajánlottam fel, egy hirtelen ötlettől vezérelve. És nem, nem azért, mert rám mosolygott... Hanem mert mégsem hagyhatom őt csak úgy az utcán vagy a parkban éjszakázni, mikor volna más mód is. - Van néhány öltöző, amiket nem nagyon használunk... persze, nem otthon egyik sem, de... jobb, mint a parkban. És ritkán jönnek ártó szándékúak a színházba, szóval nyugodtan alhatsz... maximum az zavarhat meg, ha elfelejtek hazamenni este, és a színpadon felejtem magam, mivel az utolsó távozó kapcsolja le a lámpákat, és az sokszor én vagyok... Ha ez történik, bátran kapcsold le rám a fényeket, attól talán eszembe jut, hogy ideje távozni, és nem zavarlak tovább a pihenésben... - javasoltam, mert ha hirtelen sötét lesz, tán csak rájövök, hogy idő van, és el kéne indulnom haza... Ha mégsem, legfeljebb letáncolok a sötétben a színpadról, és majd a pottyanáskor rájövök, hogy hány óra van. Bármelyik megoldás kitűnő, arra, hogy hagyjam őt pihenni, ha netán elragadtatom magam...


Utolsó Poszt Pént. Aug. 10, 2018 4:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Ahogy Uriel mosolygósan mered rám e könnyed, nyári estén, egy kérdést improvizálok neki.
- Szereted Paganini-t?
Kérdezem és bármit felel is, elkezdem játszani a La Campanella-t, csak úgy, szabadosan. Vidáman, élettel telien és természetesen szenvedélyesen. Ez a fiatal hajadon igencsak megihlet, még inkább muzsikálhatnékom támad, ha rá nézek, angyali fürtjeire és ragyogó arcára, mit még a Nap is megirigyelhetne. Így lesz ő az én múzsám. Aki most éppenséggel Paganini-t hozza ki belőlem. Akit vagy szeretnek vagy gyűlölnek, legalább is a tata azt mesélte nagyon megosztotta a hallgatóságot. Az Ördög Hegedűsének is nevezték, de én nem törődöm hasonló rágalmakkal és mende-mondákkal. Ő egy piszkosul tehetséges hegedűművész volt, aki mert nagyot álmodni! Aki innovatív volt és kreatív!
- Csodaszép a mosolyod, de gondolom minden férfi ezzel jön, igaz?
Szúrom közbe kis megjegyzésemet, miközben játszom, továbbra is Uriel arcát kémlelve a húrok helyett. Ő pedig oly ártatlanul és értetlenül pillog rám, mintha most bókolna neki egy férfi először. Amit persze nem akarok elhinni, hiszen szépsége vetekedik az égiekkel - legalább is azt állítják, hogy az angyalok gyönyörűek. Bájos, kedves, művelt, udvarias...egy igazi hölgy, legalább is így képzelem az úrilányokat a rég letűnt korokból, akikről szintén mesélt nekem az öreg. Kecses, finom teremtések kifinomult ízléssel. Szelídek. Akkoriban nem úgy volt ám, mint ebben a században, hogy az emberek szabadon szórakoztak és szerették egymást. Nem. Az úri hölgyeknek udvarolni járhattak az arra méltó aranyifjúk, nem is akárki. Olyan érzésem van, mintha Uriel egy ilyen régi kor fennmaradt szépsége lenne, ami persze csupán érzéki csalódás lehet. Akkor még nem a túlélésről szólt minden, bizonyára ezért lehetett másként. S ő...nyilván szerencsés körülmények között nőhetett fel ezen város falai között. Így ő igazi kisasszonnyá cseperedett. Én pedig...csak egy elcseszett szakadár vagyok, aki eljátsza, hogy maestro. Mint az udvari bolond. De sebaj. Ezért a percért megéri. Tűnődöm midőn a játékos darabot muzsikálom. A szépség pedig hátrál, derűsen nézem őt és rákérdezek, miért tesz így. A hegedű a vállamról levándorol és most a kezemben lóg, míg helyére nem teszem. Figyelem, ahogy mondandójába kezd, érdeklődve, ahogy a megfelelő szavakat keresi édesdeden. Olyan akár egy jelenés, egy tündér. Meglepnek szavai. A súlyomat a jobb lábamra helyezem és enyhén felszalad a szemöldököm, de mosolyom továbbra sem száműzhető.
- Én vagyok az első férfi, aki udvarol neked?
Kérdezem hüledezve, de szórakozottan, mivel ez teljesen abszurdnak tűnik nekem. Egy ilyen tüneményt még egy ifjú sem közelített volna meg? Hogy lehet az? Netán vakok? Vagy csak elérhetetlen, plátói szerelmet látnak benne? Számomra mindez elképzelhetetlen. Ilyen bátor lennék?
- Szóval..akkor bátyáid vannak. Nekem egy nővérem volt.
Apró szám pajkosan mosolyog még mindig rá bajszom alól. Majd észbe kapok.
- Nem akartam tolakodó lenni.
Jegyzem meg, remélhetőleg nem neheztel rám. Oly törékenynek tűnik a maga tökéletességében...szóval lehet, hogy a fivérei őrzik erényeit s már régen elterjedt ennek ténye a városban, így nem akad kérő. Vagy ha akadt is, a tesók tettek róla, hogy ne legyen túl ambíciózus. Legalább is én így képzelem ezek alapján. De én valahogy nem tudok tartani a bátyjaitól. Bár lehet, hogy kéne.
- Pillangókat a gyomrodban?
Kérdezek rá, mikor végül hozzá teszi, különös érzet lesz úrrá rajta érintésemtől. Ez a lány itt előttem, Uriel, olyan, akár a friss vanília virága. Szemet gyönyörködtető, bódító illattal, makulátlanul. Jó azt látni és érezni, hogy van még efféle üdeség a világ romjai között. Őszintesége pedig szabályosan elvarázsol. Ahogy a bájos pír orcáján. Hogy zavarát némiképp oldjam, meg amúgy is, egy kis gyümölcsöt nyújtok neki, mindennemű hátsószándék nélkül.
- Igen. Most érkeztem. Meguntam a nomád életmódot. A szüleim ezt preferálták, ők már ez előtt az egész hacacáré előtt igazi túlélők voltak...szóval nem gondolták úgy, hogy bárhol is meg kéne húzniuk magukat. Velem ellentétben. Én egy kissé kakukk tojás vagyok a családban.
Bátran mondom ezt el neki, nincs miért szégyenkeznem vagy titkolóznom. Semmi rosszat nem tettem vagy mondtam. Ha rá kérdez, neki még az is elmondanám, hogy szakadárok között nőttem fel.
- Furcsa? Szerintem teljesen érthető. Egy jelenés vagy, akár egy földre szállt angyal. Aki ezt nem látja, az vak. És biztosan a fivéreid is tudják ezt és ezét kényesen ügyelhetnek rá, hogy senki ember fia ne vessen rád szemet a városi férfiak közül.
Nyíltan beszélek vele, nincs mit szépíteni vagy tagadni. Remélem azért nem botránkoztatom meg teljesen az őszinteségemmel. Férfi vagyok, ahogy a testvérei is, mind látjuk, tisztában vagyunk vele, milyen álomszép fiatal nő. Érthető, ha a fivérei védelmezik foggal-körömmel. Ha lenne húgom, bizonyára én is így tennék. Egy szakadár lenne az utolsó, akit egy bátyj a kishúga körül legyeskedni látni szeretne.
- Azt hiszem, valóban. Bár kétlem, hogy ilyen apró-cseprő dolgokhoz neki vagy az ördögnek köze lenne.
Nevetek jóízűen. Nem vagyok valami vallásos, persze a körülmények miatt tudok Isten és a Sátán létéről, hiszen démonokat és angyalokat irtanak a szakadárok, de hogy ezek a "nagyhatalmak" ilyen nevetséges kisemberek ügyes-bajos dolgaival lennének elfoglalva, azt merőben kétlem.
- Igazán nincs mit!
Vágom rá a köszönetnyilvánítására, ahogy jámborul tűri, hogy hozzá képest túlméretezett pulóverembe bújtassam. Majd ahogy a haját szárítgatnám, ő jóízűet nevet s én vele nevetek.
- Szerintem sincs hideg! De még is csak...
Nevetgélek tovább, bár kissé meglep, hogy nem fázik, de talán még sem olyan kis törékeny virágszál, mint amilyennek első látásra tűnik! Csupa meglepetés. Én pedig, milyen "szakadár" lennék ha egy kis langymeleg nyári eső megártana?
- Valóban nem bánod? A legtöbb nő kényes a hajára, ha jók az értesüléseim.
Szórakozottan felelem neki. Szóval ő egy olyan hölgy, aki bár tökéletes úri kisasszony, még sem kell annyira félteni. Mondjuk ha több fivére van, nem is csoda. Mivel lazán felelt, ezért tovább törölgetem vörösesszőke üstökét, majd lazán lecsúsztatom a nyakára a törülközőt. Kissé elbambulok, két kezem a törölköző végein, mi pedig az én Urielem tarkóján pihen. Csak pislogok rá. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jut eszembe, hogy milyen könnyen megcsókolhatnám most, egy finom kis húzás és már össze is érnének az ajkaink. De nem teszem meg, nem lenne tisztességes vele szemben. Szóval végül az anyagot fél kézzel fogom csak meg és kígyó módjára húzva a nyakából oda dobom a hátizsákomra az átázott anyagot. Valamit talán megérzett - az intimitást kettőnk között? -, mivel lesüti a szemét és ismét hátrál. Bár most valamivel távolabb, még is, mintha csak muszájból tenné. Kérdést tesz fel, alig nézve felém, s én veszem a lapot. Ez most egy kicsit sok lehetett neki, szóval tisztelettudóan vissza fogom magam és felelek neki.
- Még nincs. De elalszom én a szabad ég alatt is.
Elmosolyodom. Rá kell mosolyognom, nem tudom megállni, hogy ne így tegyek.










Utolsó Poszt Hétf. Júl. 30, 2018 4:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Mosolyogtam rá. És nem tudtam volna megmondani, miért... Kedvességből? Barátságosságból? Udvariasságból? Vagy mert... akartam...? De miért is akarnék erre az emberre mosolyogni? Miért éreztem úgy, hogy bizsereg a bőröm, ahol hozzámért, és miért nem akarom elszakítani a pillantásom az övétől? Miért éreztem úgy, hogy hevesebben ver a szívem, amikor puha ajkai a kezemhez értek?
Miért e sok furcsaságok, amiket még sosem tapasztaltam azelőtt? Miért váltja ki őket belőlem, és miként képes rá? Hogyan történik ez, és miért?
De én csak mosolyogtam tovább. Nem tudtam, vajon honnét érkezhetett ide, de biztosan nem egy átlagos... városi férfi. Ők egészen mások. Ő is egészen más. Egyszerűen úgy éreztem, különbözik mindenkitől, akiket ezidáig ismertem... vagyis... nem egészen... nem mindenkitől, mert egyvalakire emlékeztetett. Amióta csak először megpillantottam... mintha... mintha csak Lucifer gyermeke volna... na persze... a jó értelemben, nem pedig a démoniban. Nem, én... úgy éreztem, fivéremre emlékeztet... a vonásai, a gesztusai, a... nem is tudom... minden szempontból, ő maga... Talán azért érzem olyan... furcsán magam mellette, mert Lucifer az, akiben a világon a legeslegjobban megbízom, Atyánk mellett, és... Lucifer és Atyám ezt kiérdemelték már, de ez a férfi még nem is ismer olyan rég, pár órája csupán, és mégis... ilyen furcsa érzéseket vált ki belőlem, bizalmat... és nem tudnám megmondani, hogyan tette ezt meg...
- Nem, nem... nincs baj, én csak... - megvontam a vállam egy kissé. Tanácstalan voltam, mit feleljek, így, hogy lebuktam... de... legjobb útnak mégis az igazság tűnt... hát kimondtam inkább. - Csak ez furcsa... furcsa érzés nekem. Még nem... fogta a kezem idegen férfi... csak így. A színházban, és a testvéreimtől, na meg Atyámtól megszokott, de... különben nem igazán... még nem esett meg ilyen. És furcsa... dolgokat érzek, ha hozzámérsz - böktem ki végezetül, habár éreztem, hogy elpirulok ezek okán. De hogy miért...? Hiszen ez csak az igazság... és ez az ember nem jelent semmit... csak egy ember, különben is... akkor hogyan lehet ez? Miért viselkedem ilyen furán, miért történnek ilyen furcsaságok velem? Mi történik velem?!
Megijesztett ez az egész, és mégsem akaródzott továbbállnom... elfogadtam a férfitól a gyümölcsöt... s még ha nem is alma, hanem narancs volt, de úgy éreztem, mintha a kísértés gyümölcsét vettem volna a kezembe, s haraptam volna bele... és a legijesztőbb az volt, hogy a gyümölcs ízlett, pedig a gyomromban még mindig ott voltak a pillangók, melyek riadalmat okoztak "lelkemben"...
- Szóval... te kintről jöttél? Úgy értem... nem egy városban éltél eddig? - A lejárt vitaminok miatt gondoltam... Ilyesmit csak néhány szakadár csoportból néztem volna ki, illetve olyanokból, akik eddig egyedül próbáltak szerencsét az ország egyéb tájain. Lejárt gyógyszerféle készítményeket fogyasztani a városokban nemigen szoktak, csak azok, akik nem tudnak hozzájutni nehezebben megszerezhető vitaminforrásokhoz, illetve, nem tévednek gyümölcsfák környékére a jó pillanatban, és úgy érzik, rászorulnak. Pedig... bár nem sokat konyítok az effélékhez, én úgy gondolnám, a semmilyen is jobb, mint a lejárt... az még rosszabb dolgokat okozhat egy emberi szervezetben, nem? Hisz olyan sérülékenyek...
- Ohh... - meglepett a vallomása. Persze... igen, bár furcsa volt, de jólesett, hogy énmiattam jött a színházba, de... mégis, hogy csak azért, mert kíváncsi volt rám... azt hiszem, ilyen talán... igen, ismét a furcsa hasonlat... Luciferen kívül jó ideje aligha jött bárki hozzám, csak azért, mert... kíváncsi volt rám... sőt... Milyen furcsa... és jó érzés... igen, jó, de... közben nagyon furcsa...
- Fura... az... azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek... - mondtam, mintegy megbocsátón... habár, talán, sőt bizonyosan ostobaság volna a részemről, azt gondolni, hogy Atyám sodorta az utamba ezt a fiatal férfit... aki ember... egyrészt, épp mert ember, másrészt, mert ő mostanság nem nagyon sodor senkit semerre... vagyis nem abban az értelemben, mint régen, és... persze innen a Földről is nehéz volna neki, és még biztosan nem tért haza, mert arról már tudnánk... De mégis... olyan furcsa, hogy éppen akkor tévedt ő erre, mikor én is erre jártam, követett, és... és mintha tényleg arra szánták volna, hogy eltaláljon a színházunkba... Azután, hazafelé épp ott hegedül, amerre én járok, és éppen meghallom játékát, és mindez akkor, amikor elered az eső, és... most egy fa alatt állunk kettesben... Annyi sok véletlen ez így... és oly különös... mintha a kísértés démona játszana velem... de nem tudom, mire akar kísérteni...
Váratlanul ért figyelmessége, s bár nem volt rá szükségem, de olyan sietve cselekedett, hogy még fel sem ocsúdtam, nemhogy tiltakozhattam volna.
- Ohh... köszönöm... - Habár jólesett törődése, és furcsamód... a reám terített felső olyan kellemes illatot árasztott, épp olyat, mint az övé... ami érthető volt, hisz nyilván az ő ruhája volt... mégis annyira... ott motoszkált a fejemben, hogy ez nem helyes. Igaz, nem tettem semmi rosszat, sem én, sem ő, és mégis... azt éreztem, hogy ennek rossz vége lesz... Ennek ellenére, vagy... éppen ezért, kiélvezve ezt a néhány felelőtlen percet... hálásan belebújtam a felsőbe, elfogadva kedvességét... mert szerettem volna még kicsit érezni, és élvezni ezt az illatot. Csak egy kicsit...
Elnevettem magam, mikor a hajamat kezdte el szárítgatni. Annyira meg akart óvni... és olyan... közel volt most hozzám... a szívem szaporán verdesett, mintha egy kolibri szárnyait vettem volna kölcsön, és rejtettem volna mellkasomba... szinte szédítő volt. Szédítő és ijesztő, és...
- Nem is érzem a hideget... - suttogtam csak, mintha félnék ilyen közel hozzá hangosabban felelni. Mintha az elkergethetné ezt a kicsiny madarat a mellkasomból, és... azt nem szerettem volna.
- Az sem baj, ha kicsit mégis. Ez csak haj - mondtam, és ahogy mély lélegzetet vettem, közelsége megtöltötte minden érzékemet... és nem értettem, mi történik...
Egy végtelennek tűnő pillanatig, szemem az övébe meredt, elvesztem odabenn... ám megijedtem önnön viselkedésemtől, és sietve fordítottam el a fejem, majd torkom kissé megköszörülve, újra elhátráltam, de ezúttal három lépés után álltam csak meg újra, próbálva kikerülni vonzásából.
Atyám, mi ez?! Mi folyik itt?! Miért teszed ezt velem?! - kérdeztem magamban, megrettenve, tanácstalanul, és zavartan. Az egész annyira furcsa és ijesztő volt, és én nem voltam ura önmagamnak, ami mindennek a teteje volt... ilyen még sosem esett meg velem...
- Szóval... szóval, van már szállásod? Tu... tudod már, hol fogsz lakni? - kérdeztem, kissé meg-megakadó hangon, de próbáltam kikeveredni ebből a furcsa helyzetből, amibe valahogy belekeveredtem mellette. Próbáltam elterelni a szót, s figyelmem.


Utolsó Poszt Vas. Júl. 29, 2018 11:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Amint engem néz olyan édesen, Csárdást dúdolgatok halkan, vigyorogva, nem is tudom miért nem zendítek rá hegedűmmel? Talán túlságosan bele feledkezem a pillanatba. Ahogy ácsorgunk gyermetegen egymással szemközt a fa alatt, csurom vizesen. Nekem már fel sem tűnik, hogy reszketnem kéne vagy bármi hasonló, hiszen a szakadárok mind megedződtek a kemény kiképzések során, így nekem az lenne a fura ha valaki ilyen rövid táv után zihálna vagy egy kis meleg nyári esőtől borzongana. Mellesleg Uriel sem tesz így, de ez sem szúr szemet, mert nekem ez a normális.
-  Úgy látszik!
Heherészem neki, bár én semmi különlegeset nem látok magamban, de ha azt mondja, hogy ez szerencsés dolog, akkor én szentül hiszem szavát! Csak örülni tudok, amiért ezt mondja. Kecses kézfejét a kezemben tartom, cirógatom s végül megcsókolom. Így hódolok előtte, a szakadárok nevetségesnek találnák, de én sose éreztem magamat közülük valónak. Jó érzéssel tölt el, hogy már nem vagyok közöttük és a magam ura lehetek. Itt nem kell szégyellnem azt, aki valójában vagyok. Ekkor viszont  finom kis kéz kisiklik ujjaim közül és az ártatlan arcú lány hátrál.
- Valami baj van?
Kérdezem tőle előzékenyen, mert furcsállom, hogy tolatott egyet. Leszakítok egy gyümölcsöt és megosztozunk rajta. Jóízűen harapok bele, miután elrágtam és lenyeltem a falatot, kézfejemmel megtörlöm amúgy is eső áztatta államat.
- Nem én! Csak vadalma fát, szilvafát, körtefát, ha emlékezetem nem csak. Kénytelen voltam lejárt szavatosságú vitaminokkal pótolni, amit a bogyók és hús nem adott meg. De ez a narancs határozottan ízlik!
Magyarázom neki az én esetemet a gyümölcsfákkal, aztán kérdést kapok.
- Igen, ma jöttem. Szeretnék itt letelepedni, ha szabad. Bevallom, megláttalak az utcán táncolva, mikor erre jártam. Kíváncsivá tett, hogy hová is mégy ilyen muzikálisan és így kötöttem ki a színháznál. Fogalmam sem volt a szereplőválogatásról!
Nem is tudom miért vallom ezt így be neki, hiszen korábban a szemébe hazudtam. Remélem nem veszi zokon.
- Elnézést, hogy rávágtam a teremben a kérdésedre azt a választ, amit hallani szerettél volna.
Kérek azért bocsánatot tőle, nem volt szép tőlem, de nem is jutott jobb eszembe abban a pillanatban. Ekkor mintha valami eszembe jutna.
- Á, biztos fázol!
Jut eszembe és rögtön oda fordulok a méretes hátizsákomhoz és előbányászok egy tiszta, cipzáros pulóvert. Azzal oda sietek Urielhez és rá terítem, ha nem ellenkezik, még fel is húzom a cipzárt, ha engedi.
- Így remélem jobb!
Mondom bohókásan aztán megint a táskához megyek és előveszek egy törülközőt, - egy úttal a fülem mögé gyűröm egy nedves tincsemet - , amit aztán a rőt-hajú lány csurom vizes hajára borítanék és óvatosan törölgetni kezdem, ha hagyja.
- Lehet, hogy én szívós vagyok, de egy ifjú hölgynek azért még se kéne megfáznia!
Nem lenézően mondom, inkább udvarias gesztussal, közvetlenül, amire cselekedeteim is jó példák. Le mosolygok rá néha, egészen közel állok hozzá. Ismét elvesznek égkék szemeim az ő zöldes íriszeimben.
- Remélem nem kócolom nagyon össze a szép hajadat...





Utolsó Poszt Csüt. Júl. 26, 2018 5:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Egy átlagos ember biztosan vacogva állna előttem a hűs esőben... s bizonyosan gyorsabban is venné a levegőt, miután befutottunk a fa lombozata alá, ám ez a férfi... nem így tett. Nem láttam rajta semelyiknek jelét sem... épp olyan tettre késznek tűnt, mint aki tökéletesen kipihent.
- Akkor szerencsém van veled - nevettem rá vissza, és ekkor feltűnik, hogy még mindig fogja a kezemet. Nem értettem ugyan az okát... de kár lett volna tagadni, hogy kellemes érzés volt... mely nem is volt ellenemre. Habár ezidáig sem volt idegen, hogy a darabok részeként, vagy tánc közben megérintsük egymást másokkal, de most nem a színpadon voltunk. Habár színésztársam, de... nem a színházban vagyunk, és ez nem egy előadás. Persze, a színházon kívül legtöbbször inkább csak a testvéreim értek hozzám... vagyis, hát innen nézve, valahol ő is az... hiszen Atyám gyermeke ő is, és én is, és ez csupán egy ártatlan, bizalmi gesztus, semmi egyéb.
Gondoltam én...
De ekkor megéreztem simító ujját a kezemen... és végigfutott a hátamon egy borzongató érzés... kirázott a hideg... pedig nem fáztam, bár a ruhám csuromvizes volt, ahogy egyébként az egész testem is. De nem ez volt az oka... inkább, mintha az érintése okán történt volna...
Én is lenéztem a kezünkre. Az enyém tulajdonképpen elveszett az övében... Nagy és erős kéz volt, mely védelmezőn ölelte körbe az én apró kezem... és ez furcsa érzés volt. Soha senki nem ért hozzám ekképpen, ha nem szerepelt a szövegkönyvünkben instrukcióként... vagy nem a testvérem volt, vagy az atyám az illető... és ez még azokhoz képest is... másnak tűnt. Csak nem tudtam, hogyan...?
Ő felemelte kezem, és amikor az ajkai a bőrömhöz értek... újra megéreztem... a borzongást, a gerincem mentén... miként végigfutott rajtam a hideg. Esküdni mertem volna, hogy valami furcsa, csiklandós érzés is támadt a hasamban... mintha csak pillangók apró szárnyaikkal verdesnének a gyomromban... ami ugyebár lehetetlen, még egy magamfajta égi lénynél is! Teljesen és tökéletesen biztosnak éreztem, hogy képzelődöm... valamiért... Valamiért, amit ez a férfi váltott ki belőlem, csak azt nem tudtam, hogy mit és miért... és hogy vajon tudatosan teszi-e, vagy sem.
Mégis engedtem neki... és esküdni mertem volna, hogy szavai hallatán elmosolyodtam.  Bár talán nem szabadott volna... bármi is legyen ez, amit... ami történik... vagy történt... amit kivált belőlem... Nem tudtam mi ez, de veszélyesnek éreztem... kellemesnek... de veszélyesnek...!
Elhúztam kezem a kezéből, és biztos ami biztos egy lépést hátráltam tőle. Nem akartam undok lenni, vagy hogy megérezze, hogy... hogy furcsán érzem magam a közelében, de szerettem volna, ha elejét vehetem a további furcsaságoknak.
Követtem a tekintetét, és megszemléltem magam is a gyümölcsöket, fenn a fán, habár én jóval messzebbről, mint ő. Talán épp a magasságuk miatt nem szedték még le őket az erre járók.
- Narancs - bólintottam. - A sok napos órának hála. - Mosollyal köszöntem meg, a nekem nyújtott felet, abból a darabból, melyet levett magának. - Te még nem láttál narancsfát? - kérdeztem, már csak a meglepődöttségéből kiindulva is gondoltam, miközben leválasztottam egy gerezdet a félről, és megkóstoltam én is. A magam részéről óvatosabban, mint ő, hátha savanyúbb a kelleténél. Nem minden darab egyforma, jobb szerettem, mikor nem olyan savanyúak. De ezt finomnak találtam. Ízletesnek.
- Új vagy a környéken? Csak... mert még nem láttalak. Pedig elég régóta lakom itt - finoman puhatolóztam. Az, hogy most tévedt először a színházba, és a narancsfa, a hegedűszó... úgy éreztem, nem idevalósi. Látnom kellett volna már, vagy... meghallanom... ha errefelé lakott volna eddig is. És biztos, hogy ha láttam vagy hallottam volna őt... emlékeznék rá.


Utolsó Poszt Szer. Júl. 25, 2018 7:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Mark Liddell írta:
Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Hegedűm elhallgat és a tünemény irányába nézek, aki gondolataimba férkőzött. Csak ő lehet, más senki sem! S nézzük egymást, én őt, ahogy az esőben ácsorog, árván és gyönyörűen, mint egy színes virágszál. Egy tulipán. És ő pedig engem, ahogy ott állok ezen a valamin, a fa alatt, kezemben a hangszeremmel. De megtörik a jég és én megindulok a szépséges Urielhez, ki az első pillanatban rabul ejtette a szívemet. Elmosolyodom és úgy haladok felé, neki zenélve, egy vidám kis nótát, amire jól lehet táncolni. Azt hiszem, csak ő tud ilyen bájosan táncikálni. Akár egy tündérke vagy angyalka. Megállok, tisztes távolságban tőle, hogy teret hagyjak lélegzetelállító koreográfiájának, de édesen elmosolyodik, az ajkába harap és elkezd körbe táncolni. Valóban megtörténik mindez? Ez a valóság? Vagy csak elbóbiskoltam a fa alatt és most álmodom? De az eső továbbra is arcomat verdesi, tehát csak nem ábránd csupán mindez! Túl szép még is, hogy igaz legyen...meleg mosollyal játszom tovább neki és bár egy helyben állok, forgok én vele, hogy mindig nevető, napsugár arcát láthassam, amin szemlátomást jót mulat. S miért is ne tenné? Nincs okunk a bánatra, hiszen oly kellemes így! Biztosra veszem, hogy ő is érzi, amit én. Látom az orcáján, az átható tekintetében. Hiszen immáron előttem áll, leheletnyire csupán tőlem, oly közel, hogy az orrunk szinte össze ér. És én le nézek rá és észre se veszem, hogy az O Sole Mio-t pusztán a fejemben játszom, a kezeim nem is járnak. Túlságosan elkábít káprázatos alakja. Fogalmam sincs meddig nézzük így egymást, de egyszeriben megragadja az üres kezem-mert hogy valamikor átkerült a hegedűt tartó kezembe a vonó is-és rohanni kezd velem a nyári esőben, csengő nevetését hallatva. Én is nevetek ahogy szaladunk. Egyszer majdnem megcsúszok a vizes füvön, de sikerül vissza nyerni az egyensúlyomat és csak hahotázok ezen. Zihálva állhatnék előtte, ha nem kaptam volna olyan kemény kiképzést, amilyet, így csak kacagva-derűsen magasodok fölébe, a fa óvó takarásában. S én biza el nem engedtem a kezét! Ott állok hát vele szemben, hallgatom aggódó szavait, de nem engedem el a kacsóját.
- Ne aggódj, nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen!
Nevetek a lányt nézve, sose éreztem még magam ilyen jól! Valóban aggódna az egészségemért? Aztán pillantásom a kezére esik, ahogy apró kézfeje az én jóval nagyobb tenyeremben pihen, nedvesen. Hüvelykemmel megsimítom a kézhátát, majd, ha engedi, ajkamhoz emelem és kézcsókot adok rá.
- Ezt mindig is ki akartam próbálni.
Jegyzem meg a mozdulatot követően, a szavakat a kézfejére lehelve langyosan és üdén. Majd leengedem a kezét és ismét a szemeibe nézek. Vajon mit fog reagálni erre? Aztán a fa lombjára emelem tekintetem és megpillantom, hogy rogyásig van valamiféle furcsa gyümölccsel.
- Ez meg mi? Narancs? Vagy gránátalma?
Csodálkozom, de ezt is vígan teszem s egy ágat elérve termetemnek hála, leszakítok egy kövér, érettnek tűnő gyümölcsöt. Még sosem láttam hasonlót, minden esetre felbontom és az egyik felét Urielnek nyújtom, a másik felébe pedig jóízűen bele harapok.





Utolsó Poszt Szer. Júl. 25, 2018 5:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


A zene egyszerre csak elhallgatott, hirtelen csak az eső kopogását hallottam, a köveken, a leveleken... mindenen... és perdülve ért véget vele a táncom is, miként szembefordulva álltam meg a muzsikussal... aki, most láttam csak meg: engem nézett épp. Szemei az enyémeket bűvölték, bámult... nem szólt semmit, csak állt, kezében a hegedűvel, és nézett... Egy pillanatra azt hittem, tán igézet szállta meg... de mielőtt megszólíthattam volna, megmozdult. Egyszerűen... némán... Lelépett a földre, és rólam tekintetét nem véve le, újra a húrokra helyezte a vonót, és új zene csendült... Az új, búsan nyikorgó, de heves muzsika felém közeledtében kelt szárnyra... s mintha csak körbeölelt volna... kézen fogott, s magával rántott...
Elmosolyodtam, ajkamba haraptam, és mintegy fejet hajtva neki, lépdelni kezdtem, tettem egyik lábam a másik után, és körbetáncoltam a férfit, aki szüntelen játszott nekem. Állt... és játszott...
Sebesen kapkodtam lábaimat, ahogy a zene gyors üteme játszott velem, s lelassultam, amikor ő is lassított. Ahányszor csak váltott, én nevetve ugrottam át, egyik tempóból a másikba, akár mintha kergetett volna, pedig... ő meg sem moccant. Mégis űzött... űzött, és csalogatott szüntelen.
Rövidesen már mind a kettőnket eláztatott a zivatar egészen, de... azt hiszem ez egyikünket sem igazán zavarta. Ő játszott, míg csak volt mit, és én táncoltam neki, amíg csak volt mire. Csak körbe és körbe, körülötte, mint egy körhintán. Elfeledtem ki vagyok, ki ő, hol vagyunk, és mikor. Elfeledtem, nem törődtem semmi mással, csak... csak ezzel... a muzsikával, a lépésekkel, csak... hagytam, hogy a muzsika vigyen, amerre csak szeretne. A zene elragadott, és én engedtem neki, nem akartam, talán nem is tudtam volna ellenállni. De ugyan, miért is tettem volna? Semmi okom sem volt rá. Akartam ezt! Táncolni akartam neki, és a dallamoknak, csak ezt akartam, és semmi mást! Ez éltetett, ezért éltem... ha nem teszem, nem is én lettem volna már az, hanem... hanem valaki egészen más. De én ez voltam. Nekem táncolnom kellett! Jobban kellett, mint a levegő!
De a darab végül... a végére ért, a hegedűből kiszálltak az utolsó, gyönyörű hangok, és hirtelen véget ért, lezárult... és én megálltam. Megálltam, épp a férfival szemben. Talán ha egy lépésnyi távolság, ami volt közöttünk. Ő csak állt ott, és játszott, míg én körültáncoltam őt, és most... most, ahogy a szemébe néztem, én csak... csak... úgy éreztem, én vagyok a virág, ám nála vannak a szirmaim...
Legalább egy percen át biztosan némán bámultam őt... az is lehet, hogy még csak nem is pislogtam... de azt sem tudnám megmondani, ő vajon megtette-e, mert... csak a csillogást láttam a szemeiben... utóbb egyedül azt tudtam volna felidézni.
Végül elnevettem magam, hirtelen kézen fogtam, és futni kezdtem, húzva magam után... ha engedte, be a fa alá, mely alól kijött a kedvemért...
- A végén még tüdőgyulladást kapsz miattam! - szóltam aggodalmasan, ahogy ráébredtem, hogy csurom vizes. A végén még megbetegszik, és kezdhetem elölről a keresést! Igen, persze, az is szomorú, ha az ember beteg lesz, de mi lesz a darabommal, ha ő beteg lesz?! Szükségem van rá!


Utolsó Poszt Kedd Júl. 24, 2018 12:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Egyik lábamat a másik után helyezem a fémrúdon, melyen komótosan járok, akár egy akrobata a kötélen. Most pusztán a zene létezik számomra, ahogy a kövér, nyári esőcseppek egyre intenzívebben kezdenek záporozni. A fa dús lombja, minek védelmében játszok, nem sok esőt ereszt át ágai között. Egyik csepp a másik után koppan homlokomon és a hegedű hasán, majd hosszú ujjaimon, végül a fémen. Szimfóniává varázsolva játékomat. Az ég kellemes dörgése és az eső hangja tökéletesen illik a melódiához, mit éppen játszok. Ez a pillanat tökéletes! Valóban az...minden egyes mozzanatát kiélvezem. Felpezsdít és éltet. Mikor egyszeriben arra leszek figyelmes...mire is? Kezem játéka lassul, midőn kinyitom a szemem, hogy a hang forrását keressem. A különös hang, mint eső áztatta vitorla, mibe bele-bele kap a szél. És ekkor meglátom őt s rám tör a felismerés. Megállok, szemközt fordulva az éteri jelenéssel: Uriel táncol mezítláb a friss füvön, hosszú ruháját már nehézre áztatta a zápor és ahogy pördül-fordul, a súlyosabbá vált anyagba bele-bele kap a nyári vihar szele. Azt hittem nem láthatok szebbet, mint mikor őt először megpillantottam a macskaköveken táncikálni. De azt hiszem, tévedtem. Lenyűgöző, törékeny alakja az üde nyári esőben...lélegzetelállító! Le szökkennek hát a rúdról, amivel fogalmam sincs, miért szegélyezték az itteniek ezt a fát és megindulok lassan, ugyan csak mezítláb felé. Közben Brahms-ot játszok neki, az 5. magyar táncokat (link a játékcím mellett, ahogy a továbbiakban is). Amint kiérek a terebélyes lombozat alól, nyakon önt a langyos, vidító nyári zuhatag. Mire oda érek, az út túlsó oldalára a lányhoz, már bőrig is áztam. De érdekel ez bárkit is? Ő is csurom vizes, porcelánbaba arcán patakokban folyik a víz, ahogy angyali kis fürtjein is megülnek a gyöngyszerű cseppek. Önfeledten rója táncát, bele feledkezve a zenémbe s ennél mi volna szebb? Nedves bőre csillog, ruhája rá tapadna, ha nem járnának tünemény lábai szüntelen. A felső immáron az én mellkasomhoz is hozzá tapadt, csavarni lehetne belőle a vizet, de annyi bajunk legyen! A fű és apró kövek kellemesen cirógatják talpamat amíg oda érek hozzá. Pár méterre állok csak meg, hogy a táncában meg ne zavarjam. De immáron nem csukott szemmel játszom, arra képtelen volnék, ha ő itt van! Urielt kell néznem, ezt a vörös hajú, végtelenül bájos szépséget! Széles mosollyal hegedülök neki, oda se pillantva a hangszerre, mintha csak azzal a kezembe születtem volna s ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Fekete hajam a víztől kissé csapzottan lóg arcomba és vállamra, fátyolán át nézem szívem választottját.




Utolsó Poszt Hétf. Júl. 23, 2018 6:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Ilyen lehet az, amikor az embereknek jó napjuk van. Szeretem ezeket a napokat. Mikor egyszerű, mindennapi... személyre szabott gondokat oldhatok meg, s meg is tudom őket oldani. Egyszerűen. Én magam. Mint egy ember.
Puszta véletlenségből, megtaláltam, rögtön elsőre, a legtökéletesebb párt a darabhoz! Tökéletes a kora, a kinézete, és bár kissé biztosan kezdő, mert az önbizalom még hiányzik belőle, viszont a tehetsége tagadhatatlan volt, és... és hát azt is el kellett ismernem, hogy csodálatosan... beleélte magát a szerepbe. Az a pillantás, mellyel rám nézett... Atyám, ilyet kevesen tudnak produkálni a színpadon! Csodálatos volt! Egészen felvillanyozott! Nagyon örültem, hogy ráleltem, vagy... hogy ő rálelt a színházunkra, mert eddig még sosem láttam errefelé, de... de ez mindenképpen pompás! Hogy épp most...
Mikor valamivel őutána én magam is hazafelé indultam, bár épp akkor eredt el az eső, amikor kiléptem a főbejáraton, ez cseppet sem vett el a jókedvemből. Sőt! Kedvem lett volna táncra perdülni...!
Illetve... hiszen miért is fognám vissza magam?! - fogott el a gondolat, s kilépve az esőre, perdülve-fordulva szökdécseltem el a parkig, az épületet megkerülve, majd be a fák közé.
A kavicsos ösvény kövei hamar sikamlósak lettek a rájuk hullott esőcseppektől, de nekem ez sem volt akadály, egyébként is szüntelen mozgásban voltam, nem okozott hát hátrányt ez sem, nem estem el. Azaz, csak majdnem... ám ez nem a kövek vagy az eső hibája volt, hanem... azé, hogy meghallottam valamit. Egy különös, bús hangot, mely ismerős volt... és igéző... csalogató... rabul ejtő.
Egy hegedűt.
Hirtelen álltam meg, és szemöldökömet ráncolva néztem körbe, merről is jön a zene... Eddig sosem volt még ilyen... És különben is, kinek jutna eszébe az esőben hegedülni?
Nem tudtam megállni, követnem kellett a zenét... az édes, bús hangot, a fájdalmas, csodálatos nyöszörgést, mely mágikus és letaglózó volt... Ez a hangszer mindig is lenyűgözött. A hangja... egyszerűen... mintha a zenész egyenesen a lelkéből beszélne nekem... mintha sírnának a húrok, de... mégis ez olyasmi volt, mely egyszerre lehetett boldog és bánatos sírás... Nehéz volt szavakba önteni, mert aki még sosem érezte, hogyan remeg meg a szíve a hallatán... az nem érthette meg ezt...
Kiléptem egy fa mögül, és ekkor megláttam, nem messze a park határától, egy bús öreg fa alatt... az őt körülvevő elválasztó tetején...
- Mark...? - suttogtam meglepődötten, amikor felismertem... Vizes volt, ázott haja arcára tapadt, szemét lehunyta, és a kerítésen sétált mezítláb... miközben játszott. Elnéztem őt, vagy egy bő percen át mozdulatlanul. Apró mosoly kezdett játszani ajkamon, ahogy néztem azt a... a földöntúli békét, mely arcára kiült játék közben. Nyoma sem volt feszültségnek, izgalomnak, csak... csak ő volt és a zene... ami mindent elmondott helyette, ahogy az esőben szárnyra bocsájtotta a dallamokat...
Éreztem, hogy nem tudom megállni. Táskám vékony pántját levettem a vállamról, és a fűbe ejtettem a holmit, mely hangtalanul érkezett meg. Kibújtam vékony topánkámból, és ott is hagytam, ahol kiléptem belőle, a táska mellett. Lábujjhegyre emelkedtem, felemeltem kezeimet, és becsuktam a szemeimet. Majd csak... csendesen táncra perdültem a vizes fűben, a fa... és muzsikusa körül. Követtem a dallamot, követtem a lépéseit... csak hangtalan szárnyalva a zenére, könnyű, finom lépésekkel, szökkenésekkel, minden félelem nélkül. Épp csak annyira siettem, mint a dallamok... mint az esőcseppek... Ázott ruhám a bőrömre tapadt, hajam is rövidesen csuromvizes lett, a lábam vizes volt, és kissé sáros, de engem nem zavart... nem is éreztem... Nem is létezett más számomra, csak a zene... nem éreztem mást, csak azt, amiként kézen fog, és eltáncolja velem az eső táncát... Nem létezett más, csak a Földanya és én... és a bús hegedű... mely egy lélekről mesélt nekem... Egy olyan lélekről, aki... úgy szerette őt, hogy kiállt vele az esőbe, hogy kicsalhassa meseszép hangjait, és együtt éljék át a földnek életet adó áldást...


Utolsó Poszt Hétf. Júl. 23, 2018 1:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Uriel & Mark
Vivaldi Nyári Vihara ZENE  • Credit:

Madarat lehetne fogatni velem! Ahogy kijövök a színházból, az épület melletti parkban találom magam. Minden zöldell, fák, formára nyírt bokrok, amilyeneket még sosem láttam, na és csodaszép virágágyások. Apró mosolyommal nézek végig mindezen a szépségen, amivel korábban származásom révén nem találkozhattam. Madarak dalát hallom, minden oly békés! Máris otthon érzem magam! Pontosabban sokkal jobban, mint "otthon". A hazám a nagyvilág volt, de ez most megváltozik. Végre megtelepszem és élhetem azt az életet, amit mindig is szerettem volna. Egy nyugodt, esztétikában tobzódó, művészi életet! És még egy szirén szépségű és hangú fiatal lánnyal is össze hozott a sors, Uriellel! Pár perce váltunk el egymástól, miután megkaptam a férfi főszerepet abban a darabban, amiben ő játssza a női címszerepet. Korábban eszembe nem jutott volna, hogy megpróbáljak színészkedni...bár a folyékony hazudozás, amire a táborban megtanítottak nem színészkedés? De, azt hiszem valójában az. Ami azt jelenti, hogy a szakadárok a legpazarabb színészek? Úgy látszik. Minden esetre nagyon örülök, hogy új tehetségemre fény derült, mivel így biztosítottam helyemet a széphölgy közelében! Micsoda mázli! Szerencsés fickó vagyok, az már biztos. Hátamon az utazótáskámmal, vállamon a hegedűtokkal sétálok a színház hátsó lépcsőjén lefelé, ahonnan az út egyenesen a parkba vezet. Apró, színes kavicsokkal övezett ösvény és minden olyan gyönyörű! Művi ugyan, de szemet kápráztató! Ahogy kertészek gondosan elhelyezték az egyik palántát a másik mellé, művészi, nem vitás! A formák, a színek! És ezek az apró bigyók...mint a kerítés, de nagyon kicsik és az utat szegélyezik meg a virágágyásokat. Fogalmam sincsen, hogy hogy hívják ezeket, de nagyon aranyosak és takarosak. Nem jár még későre, délután van csupán, de még is sötétedik. Az égre pillantok, hatalmas, összefüggő gomolyfelhőzetet pillantva meg. Esni fog, jó kis kiadós nyári zápor lesz! Príma, szeretem! Kedvet is kapok egy kis zenéléshez, szóval átlépem ezeket a törpe-kerítéseket-nincs jobb szavam rájuk-, és oda sétálok egy termetes, kövér lombozatú, ősöreg fához. A fa maga is el van kerítve, hasonlóan pirinyó "kerítéssel", bár ez már valamivel magasabb, majdnem lábszárközépig ér és fémből van. Leteszem hát mellé a friss, buja fűbe a nagy hátizsákot és óvatosan lefektetem a tokot. Dús, ében hajamba túrok, hogy ne lógjon a szemembe ennyire. Végig simítok szakállas államon, majd rutinos mozdulattal emelem ki tokjából a kissé viharvert hangszert. Vissza is csukom, ha esetleg eleredne az eső. Kilépek a cipőmből és egy lépéssel felállok a fémrúdra, mi alacsonyan övezi a koros fát. Bohókásan kezdem meg sétámat rajta, már pár évesen veszélyesebb egyensúly-gyakorlatokat tanul egy szakadár kisgyermek, szóval ez nálam most merőben hétköznapi szórakozás csupán. Feltűröm könyékig az egyszerű,könnyű fekete pamut felsőm ujját és a vállamra helyezem a hangszert. Sötét bordó hosszú nadrágot viselek ezen kívül. Nyár van, de nincs eszeveszett hőség, hanem pont kellemes. És ha már már jön is a vihar, egyértelmű, hogy Vivaldi Négy évszakának Nyár tételéből a Vihart kezdem el játszani. Amúgy is az egyik kedvencem. Dinamikus, szenvedélyes, egyszerűen tökéletes! Ahogy valóban zenébe foglalja a nyári viharokat. Csukott szemmel, lassú léptekkel haladva a fa körül játszom felszabadultam ezt a csodálatos dallamot! Nincs itt senki, csak a természet lágy, de ember által formált, civilizáltra cizellált öle és jómagam. Lassacskán pedig a várva várt, enyhülést hozó, kellemesen langyos nyári eső is megérkezik és én tárt karokkal várnám, ha éppen nem a hegedűn játszanék, amit a Tatától kaptam. Régi darab és a szélébe bele van vésve az ő monogramja, még is nekem adta. A lehanyatlott világban ki tudja hány hangszer úszta meg a tombolást? De ez az egy biztos, így hát nekem adta, amiért sosem lehetek elég hálás. Szenvedélyesen szaladnak ujjaim a húrokon, a másik kezemben pedig a vonó egy balerina kecsességével táncol rajtuk. Szép az élet!



avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 8:18 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 7:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




T


Asariel & Amber


-Nos nem hiába történik mind ez velünk. Nem igaz?-Mosolyodom el halványan. Valami, amiben egyetértünk. Már ez is haladás. Bár gondolom többé nem igazán fogok vele találkozni. Csak egy ember a sok közül ebben a városban. A gondolataimból az ő szavai zökkentenek ki ismét.
Elköszön, de mg megkérdezi, hogy haza kísérjen e. Milyen lovagias. Ritka az ilyen manapság, sőőt ha jól emlékszem naaagyon régen kihaltak az ilyen gesztusok.
-Köszönöm, de nem fogadnám el ezt az ajánlatot. Szeretnék egyedül lenni kicsit.-Nem hiába indultam el egyedül. No de ezt már nem teszem hozzá. Inkább én is elköszönök tőle, majd elindulok hazafelé.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Jó kis séta volt az biztos, de ez nem tántorít el attól, hogy ismét kijöjjek egyik este. Ez vagyok én… Egyszerűen képtelen vagyok a fenekemen ülni nyugodtan, de hát Faye is ilyen. Csak neki több a felelőssége.


Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 26, 2018 2:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Hallgatom a leány reakcióját. Hát igen, mostanra az emberek tényleg ezt hiszik, mondhatni jogosan. Istent a legkevésbé sem fogadják el uruknak, mivel nincs jelen. Talán sok angyal is kezdi elveszteni a hitét az Atyában.
Mikor azt mondja, hogy engem nem az Úristen teremtett halványan elmosolyodtam, de ez a mosoly nem látszódhatott ki a éjszaka sötét leple alól. Fogalma sincs róla, hogy miyen idős vagyok és, hogy engem ténylegesen az Úr teremtett. Ténylegesen, a biológia is szerepet játszik az új emberkék létrejöttében, de mégis az Úr tette ezt lehetővé. Mindannyiunk a világmindenség Urának a keze munkája vagyunk, főleg mi angyalok. Olyan elveszett vagyok most, úgy érzem néha, hogy kezdek én is elfordulni Istentől, ám ő is elfordult tőlünk.
A következő pár szavát megint csak csodálattal hallgatom. Nagyot sóhajtok, amint a végére ér mondandójának.
– Nos, nem vagy túl jó véleménnyel az emberekről, jogosan, tényleg romlottak vagyunk – fejeztem ki egyetértésem.
Hamarosan észrevettem, hogy elindult vissza az otthona felé. Mély lélegzetet vettem, s megszólaltam.
– Öröm volt megismerni téged, Amber. Szeretnéd esetleg, hogy haza kísérjelek? - kérdezem meg tőle, bár sejtem a választ. Kívánsága szerint cselekedek, ha azt kéri, hogy kísérjem, aminek a legkisebb esélyét se látom, akkor mellette lépkedek a hazafelé vezető úton.
Amennyiben úgy akarja, ahogyan én azt gondoltam, akkor az ellenkező irányba indulva eltűnök, majd magamat elrejtem szeme elől, és kísérem hazáig, vigyázva épségére.



avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 17, 2018 11:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




T


Asariel & Amber


Úgy tűnik egy nagyon is hívő emberrel hozott össze a sors, bár mondjuk az előbbi kis produkciójából nem erre következtettem volna. Én nem azt mondom, hogy nem hiszek a dologban, hisz látom mi folyik itt, de nem fogok fejet hajtani valaki olyan előtt, aki ezt ölbetett kézzel végig tudja nézni.
-Engem nem ő teremtett, hanem a szüleim. Elvileg ő Évát és Ádámot teremtette nem? Utána meg tudod... Biológia... Nem az ő keze által lettem én...De te sem.-Azért csak nem kell elmagyarázni neki, hogy nem a gólyák hozzák a babákat.
-Nem lehet, hanem biztos... Az emberek gonoszak, önzőek... Vagyis a legtöbbjük és aki elég őrült, vagy okos az hatalmat is szerez magának és beeteti a néppel az, hogy minden jó nekik, amit ő mondd... Nem is értem miért nem végzett az emberekkel már korábban. Nem kellett volna kapnunk még egy esélyt...-És igen ezt magamról is elmondom. Magamat is beleértem ilyenkor.
Nem mondok neki semmit, csak megrántom a vállam. Nekem aztán mindegy, hogy miről beszélgetünk. Nem mondok neki más témát, mert egyrészt nincs ötletem, másrészt meg ő csatlakozott hozzám. Nem kértem, hogy társalogjon velem.
Így csendben sétálok tovább. Az irányt már hazafelé vettem, nincs már túl sok kedvem sétálgatni. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez. Így nem igen tudok mit kezdeni az idegennel. De bevallom azt is furcsállom, hogy még mindig itt sétálgat mellettem. Miért? Nincs jobb dolga?


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -


Utolsó Poszt Szomb. Márc. 24, 2018 11:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Amber válaszától kikerekedtek a szemeim. Nem neki céloztam a kérdést, de válaszolt, ráadásul olyat, hogy majdnem orra buktam. Valóban, ha tudnánk mi a baj, nem itt tartanánk. Láttam, amikor Michael párti angyalok estek neki egykori bajtársaiknak, vagy egy-két megőrült ember kezdett ámokfutásba.
Valóban, kicsit meredek volt számomra, mikor azt mondta, hogy Isten nem tökéletes. Magyarázza meg valaki egy angyalnak, hogy Isten – a világmindenség egyedüli ura, az alfa és ómega, kezdet és vég, ki rendelkezik az egész világ felett – nem tökéletes. Szégyenpír kúszott az arcomra, hogy ezt pont egy én felügyeletem alatt lévő ember mondta.
– Amber… Lehet, hogy nem tökéletes az Atya – félve mondtam neki ez. Talán magam se akartam elhinni, hogy makulátlan az Úr. Nagyot sóhajtok, és feltekintek az égre.
– Ám mégis, ő teremtette ezt a világot, és benne téged is – néztem a szemébe. – Mind hálával tartozunk neki, lehet, hogy azért ment el, mert az emberek gonoszak lettek – mondtam, miközben a szelídség energiáját árasztottam magamból. Miért tettem ezt? Hogy a lehető legkevésbé idegesítsem fel a lányt. – Na, de ez a téma már lerágott csont – legyintettem-, már lassacskán három évtizede ezen gondolkodik ember, angyal és még démon is. Biztosan van más, amiről szívesebben beszélnél – mosolyogtam rá.
Próbáltam jó beszélgetőpartner lenni, ami nehéz volt, hisz nem igazán tudtam, hogy a lány mit is forgat a fejében. Könnyű dolgom lett volna, csak belelesni az elméjébe, de a nélkül voltam kíváncsi rá.



avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Hétf. Márc. 05, 2018 7:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




T


Asariel & Amber


Nem érzem túl őszintének a szavait, de nem foglalkozom vele. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam. Én nem vagyok egy kalitkába való madár. Én nem vagyok képes a seggemen ülni és egésznap a szobámban, a lakásban lenni. Nem várom el senkitől sem, hogy megértse. Pont nem érdekel… A veszély meg… Ahogy mondtam bárhol elérhet.
A hirtelen feltett kérdésére felé pillantok. Egy ideig őt figyelem, hogy rájöjjek nekem szólt e a dolog, vagy csak hangosan gondolkodik. Mivel nem néz rám, így úgy vélem csak hangosan gondolkodik, így nem válaszolok neki. Vagy legalább is így tervezem, de végül nem bírom ki.
-Ha már tudnánk, akkor szerintem nem tartanánk itt. Egyrészt ők sem tökéletesek, ahogyan ebben a világban senki és semmi sem az. Még maga az Isten sem az!-De valóban jó lenne megtudni, hogy mi folyik itt a Földön… Viszont nem hiszem azt, hogy ezt mi halandó emberek fogjuk tudni kideríteni. Ez már nagyon is meghaladja a mi képességünket. Viszont az sem kizárt, hogy Michaelnek és a bandájának sikerülni fog. Ahogy mondtam ők sem tökéletesek, nem biztos, hogy megbirkóznak ekkora hatalommal. Talán ezért kellene összefognunk… bár ki tudja mi lenne a legjobb. Lehet, hogy már rég meg van pecsételődve a sorsunk és hiába igyekszünk, akkor is elbukunk.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -


Utolsó Poszt Vas. Jan. 21, 2018 7:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


I'm your guardien, I'm your angel.

Amber & Asariel
zene• Credit:

 


Csendben lépkedtem Amber mellett, de a lány egyszer csak megállt. Felém fordult, hirtelen megörültem, azt hittem, hogy bocsánatot fog kérni. Tévedtem, és elég naiv volt tőlem, hogy azt hittem, mikor kinyitotta a száját már éreztem a gúnyt az első hangján.
Ha tudná, hogy nap, mint nap vigyázok rá, mit reagálna, vajon egy fokkal tiszteletteljesebben beszélne velem? Biztosan csak dühös lenne. Lehet nem is rám, de Mihályra biztosan, Lady Cartelleről nem is beszélve.
Csak komoran néztem rá, ahogy megforgatta a szemeit. Nem szeretem, ha az emberek így grimaszolnak. Ez olyan furcsa tőlük. A „dicséret” mellett ez az arckifejezés olyan volt, mintha lehülyézett volna.
Nemsoká folytatta a mondandóját, amit én lélegzetvisszafojtva hallgattam, majd miután abbahagyta, megköszörültem a torkom.
– Nem, nem kéne bezárva lenned, igazad van – sóhajtom. – Teljesen igazad van… Nekem is veszélyes a városban ilyenkor, mint mindenkinek. – mondom kifejezéstelen arccal. Hozzá akartam tenni, hogy: „Még így is, hogy angyal vagyok”. De jó, ha azt hiszi, hogy ember vagyok.
– Mi okozhatja, hogy a nem e világba tartozó lények is megőrülnek? – teszem fel a költői kérdést. Nem a lánynak intézem, sokkal inkább magamnak, mi több, a világnak. Mi rendelkezhet ilyen hatalommal, ilyen pusztító erővel? Talán az Atya… De Isten nem tenné ezt, ugye? 



avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Szomb. Jan. 06, 2018 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




T


Asariel & Amber


-Nem titkolom… Csak nem értem miért lesz jobb ettől neked? Hisz ez csak egy név.-Nevezhetnek engem felelőtlennek, naivnak, de nem fogom másnak kiadni magam, mint aki vagyok. Tudom, hogy kockázatos lehet, felfedni magam, de aki akar az úgy is megtalál. Nah meg ha valaki megtámadna az csak még erősebbé tenné Fayet. De aztán mégis elárulom nevem. Nincs takargatni valóm.
Illem… Az illemet csak a gazdag emberek találták ki maguknak, hogy ezzel is azt mutassák meg, hogy ők többek, mint az átlagos „pornép”. Nagyon is tisztában vagyok az illemmel, megtanították nekem, csak őszintén… Nem foglalkozom vele. Ilyen például a magázódás. Ha egy hozzám hasonló korú emberrel futok össze nem fogom magázni. Így nem is reagálok a szavaira. Engem nem érdekel, hogy hogyan beszél velem. Nem foglalkozom ilyen apróságokkal.
Aztán természetesen elárulja, hogy tudja ki vagyok. Remek! Már csak ez hiányzott komolyan. Megállok, majd egy nagy sóhaj kíséretében felé fordulok.
-Gratulálok! Nagyon ügyes vagy. Felismertél…-Forgaton meg szemeimet.
-Akkor maradjak egész nap bezárva otthon, csak azért mert a nővérem a polgármester?... Szerintem semmi jogod nincs megmondani, hogy mit kellene csinálnom. Ennyi erővel neked is ugyanolyan veszélyes a városban sétálnod. Nem tudhatod, hogy mikor támad meg egy megbolondult angyal, vagy démon…-Azzal fogom magam és tovább folytatom a sétámat.


Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3