☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Kedd Május 09, 2017 9:15 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Közbeszólására megakadok egy pillanatra és értetlenül pislogok rá. Bók? Ez? Zavartan nézek el mellette, majd újra rá. Majd újra elnézek mellette, s pár pillanatnyi szünet után úgy folytatom mondandóm, mintha amúgy közbe sem vágott volna.
- Épp az imént mondtad, hogy nem láthatunk bele Atyánk kusza gondolataiba. Nem szeretnék addig következtetéseket levonni távozásáról, amíg maga el nem mondja, vagy meg nem üzeni nekünk. Minden más csak spekuláció addig. Hiszek abban, hogy jó indoka volt erre, munkáját pedig folytatnunk illene – felelem határozott nyugodtsággal hangomban. Talán épp egy másik világot alkot. Avagy tényleg csak szabadságra ment. Rá is ráfért már, valljuk be. Emiatt nem kellene neheztelni rá. Nem vagyunk védtelen gyermekeket, kiknek kezét éjjel-nappal fogni kell, nehogy valami bajt okozzunk.
Vagyis úgy gondoltam, hogy nem vagyunk azok.
Nevetése hatására újra csak értetlenül pislogok.
- Legemberibb? Mert? – nevetek fel én is, hisz… Na jó, valóban nem tudom, hogy milyen szervei vannak Atyáknak, de ha hasonlóak, mint nekünk… mi is vérzünk, a mi szívünk is dobog, a mi anyagcserénk is működne – ha épp használnánk.
- Valóban, mégis az egész világot, egységbe kellene átlátnunk, vagy nem így gondolod? – hajtom enyhén oldalra fejemet. Előre bukkanó hajamat könnyedén kiseprem arcomból, fülem mögé tuszakolva azt. – Valószínűleg ott sem szebb a helyzet, mint itt. Gabriel angyalai a világ minden részén pusztítást végeznek… - felelem neki egyszerűen, mintha csak az emberek az időjárásról beszélgetnének. Nincs mit taglalni túl sokat a dolgon, ez is csak egy egyszerű tény, melyet el kell fogadnunk manapság. A világ a pusztulás szélére sodródott és valójában csak rajtunk áll, hogy hagyjuk-e elpusztulni.
- Valóban. Néha úgy tűnik, mintha egyes démonok erősebbek is lennének tőlünk – sóhajtok gondterhelten. Ugyanis nem is tudom mihez kezdenék ha szembe sodorna engem a szél egy démonnal. Mármint egy olyannal, ki ártani akarna nekem és épp nincs a közelembe Cassael. Akkor tán tehetetlen lennék vele szemben. Mégis… miként védhetném meg magam tőle? Persze ötleteim vannak, a tudásomat nem vették el tőlem. Mindössze nem tudom, hogy hirtelen ért stressz helyzetbe miként tudnék reagálni.
- Valójában mindig hittek bennünk – válaszolok tán nem is teljesen a némához kapcsolódóan – Most hogy Allahnak, Buddhának, vagy épp az ufók királyának nevezték-e atyánkat, szerintem teljesen lényegtelen. Mindannyian egy személyt imádtak, ki valójában Ő volt – fejtem ki véleményem. Hogy minket sem angyalként gondoltak ránk, hanem más formában? Hát megesik. – De igazad van, hogy sokan váltak hitetlenné, mely felborította a világ egyensúlyát – húzom el ajkaimat enyhén.
Hibáimra lehajtom fejemet szomorúan. Kérédésén elmerengek magamba. Mégis hogyan is tudnám ezt könnyedén elmagyarázni.
- Vannak, kik feledékenyek, de ezt már mondtam. Én képes vagyok megmutatni nekik feljegyzéseim alapján az emlékeiket. Mik azok a képességek, miket egykoron használtak, de esetleg addigra azokat elfelejtettek. Mozdulatok, reflexek. Mindenkinek megvan a maga sajátos mozgáskultúrája. S ha rossz angyalét mutatom? Ha ő arra nem is úgy képes, ahogy én azt mutattam neki? Egy csatában az végzetes lehet. Vagy ha egy olyan démonnal való csatájára kíváncsi, kivel egykoron megküzdött, de újra őrá vadászik… ha rossz démont mutatok neki, ha rossz képességeivel szembesítem az is végzetes lehet számára – próbálom érhetően előadni, miben is rejthetnek emlékeink összekavarásának hibája. – Az sem egészséges, ha két kerubot összetévesztek. Teljesen más történeteket gondoltam neked, mint amiket valóban megéltél, és lásd, mit tettem. Ez szerinted nem súlyos hiba? – kérdésem most csak költői, hisz láttam viselkedését, kifakadását az egész ügy kimenetele miatt. Hibáztam, vétkeztem, pedig nem lett volna szabad.
Ennyi.
Azonban erről többet nem tudok beszélni, hisz teljesen más dolog kezdődik el. A tánca, az éneke, a hápogása. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, hogy miként, de egyszerűen csak nevetésre ösztönöz. Jókedvű és őszinte nevetésre.
Rosszullétem kezd tovalibbenni, habár még két ilyen forgás, melybe belevon és vissza is költözik szervezetembe. Ezért is állok kissé távolabb tőle, legyen más is, akit be tudna vonna. Vidáman tapsikolok én is ott, ahol ő is, de egyéb esetben nem utánzom mozgását. Elrévedő tekintettel figyelem az embereket, ahogy lassan körbe állják angyaltársamat.
Mégsem úszom meg, hisz újra kezem után kap én pedig beletörődve fordulok vele újra és újra. Egy kislány hangos kacagása jut el tudatomig, ajkaimon pedig meleg mosoly keletkezik.
Hirtelen megállva enyhén meghajtom fejemet előtte.
- Valóban remek munkát végzel az emberek között… - mondom enyhén szégyenkezve kezdeti nézeteltérésünk miatt. Az emberek arcára mosolyt csal, oly mosolyt… melyre én mindig is képtelen leszek.


Awww, nem volt az oly sok :3 ♥ §§ szószám 699 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Vas. Május 07, 2017 7:22 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ó, ezt bóknak veszem – vágom közbe, ahogy kimondja, hogy milyen ritka kincs vagyok. Hízik is a májam rendesen. Amúgy is, az önelégültségemről elég gyorsan képesítést szereztem itt lenn a matérián. Azt gondolom, hogy könnyebbé is tette a beilleszkedést az, hogy milyen önérzetessé lettem.
- Ha nem az emberi gyarlóság késztette a távozásra, akkor vajh mi? – teszem fel ezt a lerágott-csont kérdést. Hiszen mind tudjuk, hogy minden öröme és szomorúsága forrása mindig is az emberek voltak! A kis kedvencei… Nem, mintha irigyelném tőlük ezt a titulust,… de azért néha odafigyelhetett volna, kicsit ránk is. Akkor most talán Gabrielnek nem jutott volna az eszébe az, hogy minél többet lemészároljon.
- Szíve? – hát ezen felnevetek. - Bocsáss meg, csak… Ez volt eddig a legemberibb kérdés tőled – és tényleg. Most volt az első alkalom, hogy az emberek materiális lényéhez mérte a mi Mennyei Atyánkat. Szívem szerint megkérdezném tőle, hogy szerinte hogyan is működhet egy ilyen szívmegszakadás, de félek, az már tőlem is tiszteletlen lenne.
- Sajnos nem a világ más tájain vagyunk – mosolygok rá szelíd arckifejezéssel, kicsit azt sugallva, hogy bár ott lennénk! Habár már abban se vagyok biztos, hogy az emberi mimikából tud olvasni. Bár, így belegondolva, lehet, hogy csak azért akad gondja a kommunikációval, mert nem tudja összepárosítani az emberi technikákat azzal, hogy egy másik angyallal beszélget. – Nem is tudom, mikor jártam utoljára „keleten” – teszem hozzá elgondolkozva, mert… hát, az biztos, hogy nem ma volt.
- Igen, sokat fejlődtek – bólintok mosolyogva. – Csak közben Lucifer démonai is sokat fejlődtek – és ahogy egyre több lett az ember, egyre több lett a démon is. Elkerülhetetlen volt, hogy olyan mértékű pusztítást vigyenek véghez, hogy a végére már több legyen a sötét lelkű ember, mint a jó. Azt gondolom, hogy ráfért már a világra egy nagytakarítás. Ettől egy kicsit zavarba is jövök, és halvány pír önti el az arcomat. Nagyon remélem, hogy nem tudja, mire gondolok, mert még a végén eretneknek bélyegezne meg, hogy ilyen gabrielliánus gondolatok szöknek szárba az elmémben.
- Nos, lehet, hogy jobb,… hogy neked jobb, de nem nekem… Úgy értem, én már felépítettem itt egy emberi álcát, egy teljes életet, amit élek, - magyarázom meg neki, hogy hogyan is értem. – Nem lennék boldog, ha a kis halandóim csalódnának bennem, és ők se lennének azok – biggyesztem le az ajkaim. – Talán egy másik emberöltőben magamra vállalom a valóságot – teszem hozzá, miközben oldalt biccentett fejjel, tekintetemben huncut csillogással pillantok rá. – De persze, ha úgy vesszük, hogy ha nem veszítették volna el a hitüket, ha nem feledkeznek meg rólunk… akkor jobb lett volna, hogy emlékeznek ránk – bólintok egyetértően. Ebben talán kicsit mi is hibásak vagyunk, hiszen hagytuk, hogy elfelejtsék Isten angyalait. Miért is tettük mindezt?
- Ugyan – legyintek. – Az apró hibák senkit se zavarnak – ingatom a fejemet. Ha ez így lenne, még kevesebb angyal lett volna ez előtt, mint amilyen kevesen voltunk, hogy már nem bírtunk egyáltalán lépést tartani az emberi lelkek számával. – De… nem tudom… Szóval mennyire lehet végzetes? – kérdezem kíváncsian.
Csípőmet ringatva, behajtott karjaimmal csapkodva guggolok le újra, majd felállva tapsolok is, mintha eddig nem figyeltek volna ránk elegen, és azt akarnám, hogy minél többen észrevegyék jelenlétünket.
- Háp! – válaszolok a kérdésre. Jól vagyok én, vagy legalábbis nem tudom magamról, hogy ez helytelen viselkedés lenne, mivel észre se veszem, hogy elgurult a gyógyszerem. Inkább a karjába karolva megpörgetem. Fejemben csilingel a kacsatánc muzsikája, mint egy sose lejáró lemez. Elengedem a karját, és szembe fordulva vele, hápogok a kezeimmel, majd tapsolok is egy keveset, mielőtt újra a karjaimmal csapkodnék.
- Háp! Háp! Háp! – lecsapok egy másik áldozatra is, mert az nem módi, hogy egyedül táncoljam ezt a különleges műfajt. Valami ismeretlen járókelőt forgatok meg, aki annyira meglepődik, hogy az ellenkezés sem jut eszébe.
- Nézzétek, - mutogat felém az egyik fiatal kosaras srác, aki még ott maradt pár haverjával, hogy lenyűgözzék a csajokat. A többiek már beszélgetésünk alatt megtalálták a hazautat... valakihez.
- Hát elég béna - húzza el a száját az egyik korabeli, aki csípőre teszi a kezeit, és némi féltékenységgel pillant a két mennyei szépség felé.
- Szerintem menő - mondja egy másik csillogó szemekkel. Eszébe jutnak halott nagyszülei, akikkel még táncolt valami ilyesmit gyermekkorában. Hiszen melyik gyerek ne szeretné az egyszerű, de nagyszerű kacsatáncot?
- Háp! Háp! - fordulok újra az angyal felé, hogy újra megszerezzem a karját, és újra megforgassam, nehogy kijöjjön a ritmusból. Közben egy gyerek mellettünk elkezd nevetve tapsikolni:
- Tánci-tánci! - formálja a szavakat apró kis szájával, angyali kacagásával.
- Igen, kicsim, táncolnak a nénik - simogatja meg a fejét az anyukája.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Ugyan! Ez semmi ahhoz képest, ahogy én megvárakoztattalak! Smile  »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Vas. Május 07, 2017 5:18 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



- Valóban, te azon ritka esetek közé tartozol, kik nem – mosolyodom el gyengéden. Mily nehéz ilyen angyallal találkozni manapság. Alig egy tucattal. Amíg a mennyben voltam… Gabriel katonái vakhitűek, s nem látnak túl rajta. – Ritka kincs, ki feladatát próbálja végezni. Mindenesetre én hinni akarok abban, hogy Atyánk nem az emberek gyarlósága miatt ment el. Azonban abban már jobban hiszek, hogy a kialakult háború miatt nem jön vissza. Vagy ha még mindig a neki járó szabadságát tölti, ha egyszer visszajön… Az ő szíve vajon meg tud szakadni? – teszem fel a költői kérdést enyhén megráncolva a homlokomat, miközben érzem, hogy a rosszul lét kezd el kerülgetni.
Aztán már csak némán hallgatom a szavait. Az apró kis magyarázatait. Mind ezek nem idegenek számomra és mégis teljesen azok. Láttam. Láttam odafent, hogy miként viselkednek testvéreim idelent. Végigkövettem életük minden apró részleteit. De most, hogy itt lent vagyok? Néha teljesen tanácstalan vagyok bizonyos dolgokban.
Hogy kellene viselkednem? Mi a helyes és mi a helytelen? Mi a hétköznapi?
- Tudod, sokan a kereszténységgel párosítanak bennünket. Igazad van, mindent mit elmondtál teljesen igaz a keresztény világ gondolkozására, cselekedeteire – válaszolok neki a korlátnak dőlve. – Azonban… Nagyobbat aligha tévedhettek volna velünk kapcsolatban. Azonban az emberek számára keleti világnak nevezett vallások… Sokkal közelebb áll ahhoz, hogy milyenek is vagyunk. S nézd meg Kínát akár, sokkal fejlettebb volt mindig is, hitükből mégis keveset vesztettek. Máshogy nevezték Atyánkat, mégis őt imádták… No meg mellette még számos más angyaltársunkat is, de hát a legtöbb politeizmusban így van. Azonban ott is az Istenek feje, nem más mint Atyánk volt. De persze értem – teszem még hozzá mentegetőzve, még mielőtt belekötne szavaimba. Ez csak egy apró kitérő volt ahhoz, melyet nekem mond.
- Az emberi világ fejlődésével finomodtak a mi eszközeink is. Most pedig… Ha felfeded magad vagy megölnek, vagy megvetnek, vagy akad még olyan, aki továbbra is tisztel bennünket. Mégis… Én néha úgy látom, hogy jobb, ha tudják, hogy létezünk – jegyzem meg a margón. Ritka alkalom, amikor ilyen mélyen el tudok beszélgetni egy angyallal a saját világunkról. Persze kissé döcögősen indult a dolog, kezdve azzal a ténnyel: mit is keresek én itt?
Nem akartam ide jönni, tervbe sem volt véve. Az utolsó emlékem szerint egy apró kis romos lakásba ültem, de akkor?
S nem ez az első eset, azonban ezzel ráérek még később is foglalkozni. Most a rosszullétem előrébb való.
- Igazából, ahogy körülnézek ennyi idő után… Ez a helyzet, ez a háború is jól bizonyítja, hogy mily alkalmazkodó képesek. Maguk javára fordították. A tudományuk, a technológiájuk rengeteget fejlődtek, rengeteget dolgoztak azon, hogy továbbra is életben maradjanak – mosolygok gyengéden. az első napok. Az első alkalom, amikor pennát ragadtam, az első alkalom, hogy betűket véstem le és feljegyeztem őket. S mennyi minden történt azóta.
- Nem hibázhatok – sóhajtom el magamat – Ha hibázok, azzal nem csak emberi, de angyali sorsokat is tönkre tehetek. Tudod mily végzetes hiba lehet egy rossz emlék? Köszönöm, hogy ily megértő vagy velem szemben – hajtom le szégyenkezve enyhén a fejemet. Ezelőtt még sose történt hasonló sem velem. De akkor miért most? Miért itt? Miért vele szemben?
Nevetésére csak értetlenül pislogok, de aztán elindulok óvatosan mellette. Érzem, ahogy kezével gyengéden végig simít a bőrömön. Libabőr jelenik meg ujjai nyomán, mindez azért, mert szokatlan mások érintése. Nem vagyunk ahhoz hozzászokva, vagyis én legalább is nem, hogy bárki is hozzám érjen. A fizikai kontaktus… odafent teljesen felesleges volt.
De ahogy haladunk előre, egyre furcsább dolgok kezdenek el történni. Kezdve azzal, hogy elengedve kezemet, totyogó lépteket tesz előre, majd szembe fordulva velem hápogásba kezd.
- Öhm… - szólalok meg s óvatosan pillantok körbe, hogy ki lehet az, aki láthat minket. Épp az imént mondta, hogy…
- Anael? Jól vagy? – teszek meg felé egy tétova lépést. Leguggolására megtorpanok és csak értetlen pislogással válaszolok rá.
- Ez egy olyan dolog, hogy… - kezdek bele, de ekkor feláll és kezemet megfogva perdül velem körbe. – Ez egy emberi szokás? – vonom össze szemöldököm. Rosszullétem csak tovább fokozódik, hisz most már rohamos szédülésbe is kezdek. De aztán csak elnevetem magamat, s megpróbálok megállni egyhelyben, hogy onnan kövessem figyelemmel további cselekedeteit.


Én is sajnálom a késői válaszomat >< Sad§§ szószám 667 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Szer. Május 03, 2017 8:50 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

" Há Háphápháp háphá háphá hápháphá háph háph há,
Háp há hápháp h háph háph
Háph hp háphápháp h hápá hápáh."



- Ki tudja, hogy mi jár az Úr zegzugos elméjében? – teszem fel a költői kérdést, abban reménykedve, hogy választ azt nem kapok rá. – Honnan tudhatjuk, hogy nem-e kapott tőle már valaki parancsot, akár az eltűnése előtt is? – gondolkozok tovább hangosan, válaszokat keresve. - Talán az Úr haragszik rájuk is, ránk is egyaránt – így ez mindenkinek csak büntetés, hogy magunkra hagyott. – De látod, én nem bírálom felül az akaratát. Továbbra is azt cselekszem, amire hivatott vagyok – teszem hozzá, kedves kis mosollyal ajkaimon.
- Nem értem, hogy mit nem értesz – biggyesztem le az ajkaimat szomorúan, de azért megpróbálom neki megmagyarázni. – Itt a matérián, ha nem akarod megmutatni, hogy ki vagy, akkor álcáznod kell magad embernek. Ha embernek akarsz tűnni, nem beszélhetsz úgy, nem viselkedhetsz úgy, nem mozdulhatsz úgy, mint egy angyal – próbálom megértetni vele ezt suttogva, hátha ebből ért.
- Az úgy volt, hogy a tudomány előre nyomulásával az Istenbe vetett hit az emberekben gyengült, így aztán, ha odaálltál valamelyik ember elé azzal, hogy: „hé, én angyal vagyok” akkor legjobb esetben is bolondok házába próbált záratni – na nem mintha nem lehetne az ilyen helyzetekből megmenekül, de azért mégis. Milyen szomorú, hogy az emberek elfeledkeztek az ő Teremtőjükről? – Egy idő után már nem lehetett az emberek arcába mondani, hogy angyal vagy, ezért meg kellett tanulni más eszközöket is használni – pláne, hogy egyre fogyott az erőjük, egyre kevesebb okkult tudás volt a birtokukban.
- Tehát, ha visszatérsz a Mennyekbe, akkor úgy viselkedsz, ahogy a többi angyal, de idelenn úgy kell gondolkozni, úgy kell cselekedni, ahogy egy ember tenné. Érted? – kérdezek vissza könyörgő tekintettel, azt pörgetve magamban, hogy „légyszi, légyszi, légyszi”.
- Hát, hogy hogyan működnek a dolgok – vonom össze a szemöldökömet. Ha így folytatom, beráncosodom ettől a beszélgetéstől Ophiliával.
- Igen, rengeteget – bólintok egyetértően, majd újra a víz felé fordítom a tekintetemet. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy az első emberpár a földre lépett. Emlékszem, milyen boldogság úszott akkoriban az égen, hogy csak énekeltünk, és boldogok voltunk a Teremtő óhaja szerint – sóhajtok fel. Régi idők, és mégis, mintha mindig csak tegnap lettek volna. Persze itt legbelül nem emberi szemmel mérem az időt. Mintha mindig akkor lenne.
- Valahol mindent el kell kezdeni – vonom meg a vállam. – Az első hiba még nem az utolsó, és nem is olyan végzetes – teszem hozzá. Persze, én megtanultam penge élen táncolni, hát nem meglepő, hogy így gondolkozok erről a kérdésről. Nem hiszem, hogy ilyen kis apróság miatt bárkinek is a szárnyát szegnék.
- Hahaha – csattanok ki a nevetéstől, hiszen rádöbbenek arra, hogy nem érzi ki az előző szavaimból az iróniát. Valószínűleg azt se tudja, hogy mi az.
- Ühm – biccentek. Most kezdek csak el belegondolni abba, hogy amennyire elzártan élt, amennyire nem érezte azt, amit itt lenn lehet, mennyire összezavarodhatott. Hát, nem meglepő, hogy furcsán érzi magát, hiszen odafönn még csak érezni se igazán lehet magunkat. Pusztán a tudat, hogy vagyunk. Persze, lehet, hogy már odafenn se ilyen. Megsimogatom a karomra fonódó kezét, mintha csak azt akarnám ezzel mondani, hogy minden rendben lesz. Azonban pár lépés után elengedem a karját, hogy az ökölbe szorítva a kezemet téve jelképes szárnyakat formáljak.
- Háp-háp?! Háp háp hááp – közlöm vele a Gabrieles témára nemes egyszerűséggel, majd csapkodni kezdek karjaimmal, hogy a következő pillanatban a fejem mellé emeljem a kezeimet csőr szerűen, mintha csak azt akarnám jelezni, hogy „blabla” az egész, ami a száján kipotyog. Aztán még egy lépést teszek, és leguggolok, hogy aztán guggolásból visszatérve tapsikoljak a kezeimmel. – Háp-háp-háp – ezzel megragadom a karját, hogy körbe forogjak vele. Még szerencse, hogy eddigre már lesétáltunk a hídról, különben szépet eshetnénk a vízbe.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Kötelező »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Kedd Ápr. 25, 2017 8:13 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game



Könnyed „oh” csúszik ki ajkaim közül. Szokatlan, hogy pont ezt nem tudom. Vagyis is nem is olyan szokatlan, vagy mégis? A háború előtti évtizedekeben… Nem, az sem igaz, hogy teljes mértékben az embereknek szenteltem volna minden időmet, hisz szüntelenül lejegyzeteltem mindent, amit találtam. De tény, hogy egymás között még nem hallottam, hogy így hívnák egymást. Persze az emberek szájából igen, de ez teljesen más, nem igaz?
- Szelektálni? – vékonyodik el némileg a hangom. Atyánk nem gondolhatja komolyan, hogy így próbál véget vetni néhányunk életének. – Mindenesetre nem lenne szabad felülbírálni akaratát és önállóan cselekedni, csak mert nem tudjuk, hogy merre is van – sóhajtom el magam. Sanda gyanúm szerint újra nem érinti meg testvéreink között folyó háború. Talán igaza is van, próbálja életét úgy élni, ahogy neki a legkönnyebb.
- A matérián máshogy viselkednek, a mennyekben meg visszaveszik régi szokásaikat? – rázom meg a fejem, hisz ez oly érthetetlen számomra, mármint… Ott van Cassael, vagy… akár Raguel, vagy Ramiel, mindannyian… egyáltalán nem így viselkedtek, de még a Földön sem, akkor sem, amikor figyeltem őket.
- Oh, vagy úgy… - világosodom meg hirtelen, hiszen már kezdenek derengeni szavai. Hogy mégis ki kérhette meg, hogy… Upsz, azt hiszem, hogy nagy bajban leszek, ha egyszer visszatérek a Mennyekben. Hogy ezt tudassam is a mellettem állóval, ajkaimat kínosan húzom szélesre. – Mit nem tudok? – kezdek bele hirtelen pislogásba aztán. Néha oldalra tekintek, majd vissza rá, hogy biztos jó helyen is jártam e.
Nem tudom, mióta itt vagyok minden oly furcsa, de eddig még csak Egyiptom miatt hittem ezt.
Nevetésére aztán csak enyhén félrehajtom a fejemet és halovány mosoly jelenik meg ajkaimon, próbálva egyre erősödő rosszullétemen úrrá lenni. – Az emberek sokat fejlődtek az elmúlt évezredekbe. – látom be. Lehet, hogy engem sokkal több inzultus ér, ebben a vilgában, mint a korábban alászállt angyaloknak? Nekik épp elég idejük volt megszokni a változásokat, de nekem? Halkan fújtatva sóhajtom el magamat.
- Öhm… - gondolkozok el kérdésén, mutatóujjamat az ajkamhoz emelve. Hogy hibáztam volna eddig valamiben? – Nem hiszem? – kérdezem inkább, minthogy mondanám. – Eddig a hibák teljesen kizáró tényezői voltak életemnek. Sose hibázhattam semmibe, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak – válaszolom őszinte komolysággal hangomban. Na persze előfordult, hogy nem jegyeztem le valamit, de mások elmondásai alapján ezeket mindig igyekeztem pótolni, de hogy hiba lenne, hogy nem írtam le a majai Itzel épp mily házasságot kötött, nem hinném, hogy hibás lehetne, amikor a harmincéves háborúk zajlottak az európai népek között.
Fejemet értetlenül hajtom oldalra.
- Nekem könnyű? – ezt azért nem jelenteném ki ily könnyedén, de tény, hogy egy harcoshoz képest sokkal nyugalmasabb életem volt.
Gyorsan összeszedve magamat, még némi zavarodotsággal tekintetembe függesztem rá íriszeimet. Mosolyom most nem oly őszinte, mint eddig.
- Hogy miről? – kérdezek vissza – Nem tudom – rázom meg a fejemet. Volt valami… testvéreinkről, a hibákról, teremtésünkről. De hogy pontosan mik? A szédülés miatt nem koncentráltam volna eléggé? Talán, mégis minden olyannyira… Olyannyira intenzív.
- Áh, így már világos. Szóval katonák… - összegzem az eddigieket. Hallottam már arról, hogy egyes őrangyalok specializálódnak valamikre, de… Nem sok ilyen angyallal volt kapcsolatom, vagy csak felszínesen. Ilyen hosszan eddig talán Carice-szel beszélgettem. De ő… Teljesen más is. – Félő lassan már nem maradnak… - de mondatomat nem fejezem be, újra csak felsóhajtok. Vajon minden őrangyal Michaelt szolgálja? Ez lenne logikus, de láttunk már példát arra, hogy nem mindenki így gondolja.
- Rendben – bólintok kószán s elindulva mellette hamar belekapaszkodom kezébe és mély levegőt véve lassan fújom ki őket. Megpróbálok figyelni légzésemre, noha furcsa: ezeddig erre nem volt még szükségem. – Öhm, pár napja, vagy tán hete? Az emberi időváltás szokatlan is, nem tudnám megmondani, de nem régi – válaszolom elgondolkozva kérdésén. Az újabb után azonban egy darabig nem szólalok meg. Újra emlékeimbe ivódik távozásom hirtelensége…
- Nem volt már hely számomra odafent – mosolygok rá szomorúan – A menny már nem biztonságos olyan számára, ki nem pártolja teljes mértékben Gabriel nézeteit – válaszolom tétován nem tudván pontosan, hogy ő hol is áll pontosan.



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Csüt. Ápr. 20, 2017 7:57 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Cupidonak is szoktak minket hívni – bólintok, és kicsit értetlenül nézek rá. Általában tudni szokták, hogy így is „becézik” a magamfajtát. Csodálkozok is azon, hogy éppen egy „könyvtáros” ne tudná, hogy kik lennénk mi. Illetve, hogy minek neveznének minket.
- Hát, Isten korábban is szelektálta már az embereket… ki tudja, lehet, hogy most az angyalokat is szelektálni akarja ezzel a sajátos módszerrel – vonom meg a vállamat. Sose tudtam, hogy mi jár a teremtő fejében, és soha nem is érdekelt. Mindig csak tettem a dolgom... Most azonban… Most de jó is lenne tudni, hogy melyik oldalra álljak ahhoz, hogy túléljem mindezt!
- Vagy csak te találkoztál kevés angyallal a matérián – vonom fel a szemöldökömet. – Itt mindenki így viselkedik, ha nem akarja magát lebuktatni – márpedig hosszú évszázadok teltek el úgy, hogy embernek kellett tettetnünk magunkat.
– Ha lettél volna – már - őrangyal az elmúlt négy évszázadban, magad is megtapasztaltad volna, hogy milyen ez – hiszen nagyjából ennyi ideje kopott meg a keresztény egyház hatalma. Korábban egyik-másik embernek elmondhattuk, hogy ki vagy mifélék vagyunk, bár már akkor se volt ajánlatos. Láttam én már angyalt máglyán égni. Nem volt egy szép látvány, habár a léte ezzel nem ért véget.
- Tudod, van az, amikor megkérnek, de olyasvalaki, akinek nem mondhatsz nemet – válaszolok, majd egy kevés homlokráncolást és szemöldök összevonást követően felteszem a nagy kérdést. – Te tényleg nem tudod, ugye? – Eddig azt hittem, hogy csak szívat ezzel a viselkedéssel, ám most ebben a szent minutumban leesik, hogy talán mégsem tudja. Még egy ideig meglepett képet vágva nézek rá. Valami ilyesmi lehetett az is, mikor a civilizált európai ember találkozott a bennszülött amerikai lakossággal.
- Nem tudom – vonom meg a vállamat. – Ki emlékszik már arra? – nevetek fel. Amilyen régen volt, hogy először léptem a teremtésre. – Egyébként is! Akkor még minden egészen más volt – például nem volt ennyi ember, aki felforgathatta a világot. Bár már most sincs valami sok.
- Amikor jöttél, éppen megzavartál valamit – bólogatok. Szóval, igen, hibás. Az ő hibája teljese mértékben, hogy így félresiklottak a dolgok. Nem így kellett volna történnie, se ennek a beszélgetésnek, se annak a két fiatalnak az életének. Senki se lesz boldog ettől az egésztől. – Vagy azt se tudod, hogy mit jelent hibásnak lenni valamiben? – vonom fel a szemöldökömet. Na, azért nehezen hiszem el, hogy sose rontott el semmit ez idáig.
- Ühm… értem – válaszolok lassan bólintva. És értem is, csak megérteni nem tudom, hogy hogyan választhat valaki ilyen unalmas dolgot, mikor cselekedni is lehet. – Persze,… - jövök a tragikus „gyerekkorommal” – neked biztos könnyű volt, hiszen arra teremtettek – ahogy ő korábban célzott rá.
- Nem tudom – válaszolok buta arcot vágva. – Azt hiszem elveszítettem a fonalat – fejben újra visszatértem ahhoz a csodálatos párhoz, aki egy újabb generációnak ad kis katonákat, és… nos, ami már sose fog megvalósulni. - Miről is beszéltünk? – kérdezem halvány pírral az arcomon.
- Mert azok az őrangyalok, akik alattam kapnak munkát, csak katonákkal foglalkoznak – vonom meg a vállamat. – És az egyiknél éppen üresedés van – magyarázom a helyzetem komolyságát, hogy miért is van szükségem ilyen személyre. Persze, általában nem egyetlen emberre, hanem egy egész családra szoktak felügyelni az én kis angyalkáim, így aztán hosszú generációkon át követnek egy-egy vérvonalat, míg ki nem vész belőle a katonai ág. Mindenbe mi se tudunk mindig beleszólni. Sajnos.
- Talán sétáljunk egy kicsit, hátha kitisztul a fejed – javaslom, majd olyan barátnősen nyújtom a karomat, hogy nyugodtan belém csimpaszkodhasson, majd én vezetem. Meg aztán talán nem ez a legjobb hely arra, hogy tovább beszélgessünk ilyen dolgokról.
- Mit is mondtál, mikor érkeztél a matériára? - Mondta egyáltalán, vagy csak célzott rá, hogy még új erre felé? Valóban annyira új lenne, hogy még el kell neki magyarázni, hogy hogyan mennek itt a földön a dolgok?
- És mit is mondtál, miért jöttél le? - Egy másik fogós kérdés, amivel nem ártana elkezdenem foglalkozni, mert talán fontos lehet.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Nem erre írtam. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Vas. Ápr. 16, 2017 9:00 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Cupido? – lepődök meg kissé – Mármint a rómaiak által elképzelt szerelem isten? – pislogok rá nagyokat. No, nem azon lepődök meg, hogy mit is csinál – bár a pontosan mit is, azt továbbra sem tudom, csak hogy így nevezi magát. Jaj ostoba Ophilia, miért lepődsz meg azon, hogy rajtad kívül más is nyomon követi az emberi kultúrákat? És hogy azokban miként nevezték őket?
- Fel, de mégis mi áron? – sóhajtom el magam, majd heves legyezgetésbe kezdek magam előtt – És már megint a pesszimizmus, ble – korholom le magamat. Raguel szavai újra és újra a fülembe csengenek. Igyekszem úgy cselekedni, ahogy kérte tőlem, ámbár már a mennybe is megmutatkoztak a pesszimizmusom egy két vonása. Nem hitetlenségről van szó, egyszerű racionális aggályról. A legtöbb háború sose ért véget veszteségek nélkül. S itt az egyik oldal nagy árat fog fizetni, félek ettől.
- De… - hagyom abba egy lélegzetvételnyi időre – Érdekel, tudod… Kevés olyan angyallal találkozni, ki ennyire átvette volna az emberi viselkedést formát – közlöm vele kedvesen, noha ezt most tényleg nem sértésnek szánom. A magam részéről… sok mindent nem vagyok még képes felfogni, megérteni. Sok esetben még értetlenül állok a dolgok előtt. Szegény Cass, ő miket élhetett át.
- Olyasmi? – pislogok rá nagyokat, most már azonban végképp nem értem a dolgokat. Kezdem magamat elég ostobának érzeni, mely ezelőtt még sose fordult velem elő. Oh, úgy hiányzik az irattáram jelentette biztonság. Itt kint, oly elveszettnek érzem magam, mint egy ártatlan bárányka.
- Ezzel te is így voltál, amikor először jártál lent? – kérdem kissé zavaros tekintettel. Habár eme érzés, mely most is rámtört, már Egyiptomba is észrevehető volt. Igaz ott a tüneteink Cassaellel mások voltak, mégis… Akkor és ott éreztem valami hasonlót. Valami… megfogalmazhatatlant.
Fejemet megrázom szavai nyomán, ám a szédülés csak fokozódik. Mintha…
- Hibásnak? De amikor jöttem… Nem, nem értem – ingatom meg a fejemet, lehet, hogy kissé zavarosan beszélek most. Fejemben próbálom összetenni a képet, arról, hogy mily magabiztosan is jöttem ide és miért gondoltam, hogy nekem ide kell jönnöm.
Tényleg, miért?
- Nem – mosolygok rá kedvesen – feladni, azt, hogy az egész emberiséget szemmel követhessem? Számomra túl nagy adomány volt ez Atyánk részéről, hogy képes legyek lemondani. Talán ezt ő is tudta, ő teremtett ilyennek – felelem nyugodtan, alázatosan. Az ajánlatot egykoron megtette, hírnökök által és én elutasítottam. Megvoltak a kapcsolataim az emberi világgal és amúgy is… Túl szétszórt vagyok sokszor ahhoz, hogy egy emberhez tudjak csak kötődni.
- Ezt hogy érted? Nem értem – rázom meg a fejem. Már maga a szó is oly idegennek hangzik – noha tudom, hogy mit jelent. De eddig még hasonlóval sem illetek, így természetes, hogy nem tudom hova tenni szavait.
Aztán hangosan kezd el visszaszámlálni. Fejemet megrázva próbálom tudatomat visszanyerni, hogy újra értelmes angyal módjára tudjak bárkivel is társalogni. Fejembe ezernyi és száz gondolat kavarog, melyből az egyik legfontosabb.
Valójában mit keresek itt és hogy kerülök ide? Hiszen… Ez még tervbe se volt véve, hogy idejövök, de akkor meg hogyan? Miként?
- Katonának? Miért fontos, hogy azzá váljon? – egyenesedek ki, mélyet szippantva a levegőből és visszatartva furcsa szédelgésemet, mely már lassan kezd múlni. Ám a kérdés a fejembe továbbra is ott motoszkál. Mit keresek itt? Mintha ez Egyiptom óta egyre sűrűbben fordulna elő…



megjegyzés §§ szószám 493 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Pént. Ápr. 14, 2017 11:17 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Pontosan ugyan azt csinálom, mint amit a többi cupido – válaszolok halvány mosollyal az ajkaim szegletében. – Illetve dolgozik alattam pár őrangyal is – teszem hozzá a nem mellékes információt, hiszen azért mégiscsak vagyok valaki idelenn, nem pusztán egy kósza angyal. Büszke vagyok arra, amit elértem.
- Majd újra felépül – vonom meg a vállamat mosolyogva. Semmi sem tarthat örökké. Pláne nem egy háború, az aztán tényleg nem, hiszen előbb-utóbb mind a két oldal elfárad. Csak az a kérdés, hogy melyik, mert én akkor azon az oldalon szeretnék állni. Ebben a háborúban az emberek már engem is hidegen hagynak. Csak várok, csak várok, csak várok, hogy végre állást foglalhassak valamelyik oldalon. Valószínűleg azon, amelyiken Uriel is.
- Nem érdekes – legyintek.
- Hát, igen gyanús – jegyzem meg győzedelmesen mosolyogva, hiszen lényegében beismerte, hogy nincsen igaza. Ami egyébként részemről eddig is tény volt, hiszen csak tudom, hogy nekem van igazam.
- Olyasmi – bólintok – csak kérés nem volt benne – ahogy köszönet sem lesz, hiszen elszúrtam. Pontosabban ez itt mellettem, ez szúrta el, majd alaposan rákenem az egészet, mikor újra találkozok Uriellel.
- Sokan vannak így ezzel – sóhajtok teátrálisan. Persze, lehet, hogy sok neki ez a helyzet, hogy itt van a matérián, hiszen mintha azzal kezdte volna a beszélgetésünket, hogy ő éppen most érkezett, csak aztán sajnos azzal folytatta, hogy rosszul végzem a munkámat.
- Na, nehogy elájulj itt nekem! Nem lenne angyalhoz méltó – fintorgok azon, ahogy szédülés kerülgeti. Közben figyelemmel kísérem, ahogy megtámasztja magát a korláton. Remélem, azért nem akar átfordulni rajta! Nem szeretnék angyalt vízben fuldokolni látni. Sajnos nem a legcélravezetőbb módszer az öngyilkosságra, esetünkben.
- Hm – vonom fel a szemöldökömet azon, ahogy elkezdi beismerni, hogy valóban hibázott. Ugyan nehezen jutottunk el idáig, de nem tűnik elveszettnek az ügy. Talán még tanulhat is valamit idelenn. – Látod, talán ezért lehet az, hogy az ilyen helyzeteket hibásnak tudod be – ingatom a fejemet. Ami egyébként nagyon szomorú.
- Nem? – Hát, ezt nehezen hiszem el. Milyen angyal az, aki nem törekszik felfelé a ranglétrán, hogy minél nagyobb örömöt okozzon a Mennyei Atyának? Persze, nyilván mi is mások vagyunk, csak nem olyan színes egyéniségek, mint az emberek. – Valóban? – kérdezek vissza meglepetten, mert eddig nem úgy tűnt, hogy nagyon egészként szemlélné az emberiséget. – Így még kevésbé értem, hogy miért látod hibásnak azokat a döntéseket – hiszen az egyik következményeként kialakulhat egy másik döntés, ami viszont a helyes útra terelődik, vagy terel személyeket.
- Igen – bólintok, mert nagyon úgy tűnik nekem.
- Jól van – adok neki egy percet, az még nem ártott senkinek. – Hatvan… ötvenkilenc… ötvennyolc… ötvenhét… ötvenhat… ötvenöt… ötvennégy… ötvenhárom… ötvenkettő… ötvenegy… ötven… negyvenkilenc… negyvennyolc… negyvenhét… negyvenhat… negyvenöt…. Negyvennégy… negyvenhárom… negyvenkettő… negyvenegy… negyven… harminckilenc… harmincnyolc… harminchét… - számolás közben a körmömet nézegetem, - harminchat… harmincöt… harmincnégy… harminchárom… harminckettő… harmincegy… harminc… huszonkilenc… huszonnyolc… huszonhét… huszonhat… huszonöt… huszonnégy… huszonhárom.. huszonkettő… huszonegy… húsz… tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét… tizenhat… tizenöt… tizennégy.. tizenhárom… tizenkettő… tizenegy… tíz… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy… letelt… - adtam neki egy percet, mert én ilyen jó fej vagyok.
- Azért sajnálom, hogy ez így alakult – sóhajtok. Mármint azt, hogy azok ketten nem jöttek össze. – Kereshetek egy másik srácot, aki alkalmas katonának – lököm el magamat a korláttól, majd nyújtózkodok egyet.




»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Hétf. Ápr. 10, 2017 6:15 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Szemöldököm enyhe ívben hajlik felfelé homlokom közepére, ahogy hallom válaszát. De aztán csak mély levegőt veszek, melyet… egy darabig ki sem engedek. Szóval nem szükséges, ha ő mondja. Mármint… én csak fentről csodáltam az egész emberi társadalmat, sose éltem közöttük, de ő… Aki igen és ezt mondja.
Elhiszem neki. Némán bólintok csak számára, hogy megértettem szavait. Abban még én sem tudok vitatkozni, hogy atyánk sokfélére teremtette őket, épp ezért oly csodálatra méltóak.
- Oh értem… Akkor… te pontosan mit is csinálsz? – érdeklődök őszinte kíváncsisággal tekintetembe, ahogy félrehajtom enyhén szőke buksimat. Valóban érdekel, hogy ő akkor mit is csinál az emberekkel, mi az ő feladata idelent. Holott nekem egyértelműnek tűnt, de talán mégsem az.
- Úgy tapasztalom, hogy az egység, mely egykor jellemzett minket, már tovatűnt – sóhajtok mélyet, enyhén lehajtva a fejemet. Nem hibáztatom szavaiért, sem pedig, amiért így gondolja. Sok minden megváltozott az elmúlt időkben, melyet már én is kezdek tapasztalni, mióta lejöttünk. Az egykori összetartozásunknak már szikráját sem lehet sokakban felfedezni. Fájdalom ez számomra, de egyedül mégis mit tehetnék?
Hirtelen kifakadására csak értetlen pislogással tudok egy pillanat erejéig válaszolni. Tétován nézek szét, meggyőződve arról, hogy jó helyen járok és a megfelelő személlyel beszélek, de úgy tűnik igen, én mégsem…
- Párdon? – kérdezem értetlenül. – Ezt… lehet, hogy nem teljesen értem – vallom meg neki őszintén. Egy egyszerű tényt hoztam tudtára és… hogy jön most ide Gabriel és Michael? És… Nem, ez továbbra is érthetetlen számomra.
- A memóriám kifogástalan – válaszolom magambiztos határozottsággal. – Noha, lehet most tényleg tévedek – de memóriám hanyatlásáról hallani sem akarok. Atyánk azért teremtett ilyennek, hogy ha más már nem is, én mindenki emlékeit, cselekedeteit megőrizzem. De hogy tévedjek valamivel kapcsolatban? Ez eddig teljesen hihetetlen volt számomra.
- Oh… - válaszolom hirtelen megvilágosodva, aztán csak újra csak összevonom egy pillanatra a szemöldökömet. – Most akkor megkért téged valaki? – érdeklődőm tőle. Kezd ez az egész egyre zavarosabb lenni. Mégis most mi folyik itt? Ez a tavaszi, finom illatokkal kevert levegő, mintha teljesen megzavarták volna érzékeimet.
- Én már… Lassan… Semmit sem értek – fogom meg a homlokomat, miközben a korlátnak dőlök. Egyre szaporábban veszem a levegőt. – Olyan furcsa itt a levegő. Oly sok illat keveredik, oly töményen… annyira… - mondatomat nem tudom befejezni, mert a szédülés, mely kezd úrrá lenni rajtam, csak még jobban eluralkodik rajtam. Talán ezért is van, hogy képtelen vagyok most a hosszabb válaszokra, vagy hogy néha meg sem hallom, hogy mit mondd Anael. Azonban a lényeget még így is képes vagyok felfogni.
- Igen, de akkor… - kezdek bele újra, azonban nem fejezem meg. Megfordulva két kézzel kapaszkodom meg a korlátba, némi erőt próbálok verni magamba. – Talán tényleg nem vagyok képes megérteni. Sok emberi érzést képtelen vagyok még megfejteni, pedig oly egyszerűknek tűnnek.
Hogy képes vagyok beismerni a hibáimat? Igen. Hogy nehezen? Talán igen, de egy angyal is a holtáig tanul.
- Sose akartam – suttogom magam elé, ajkaimon lágy mosollyal. Lehetett volna rá alkalmam, akkor mégsem éltem vele. – Jobban kedveltem az egész emberiség életét szemmel tartani, mint egy ember életét – emelem Anaelre a tekintetemet, ajkaimon lágy mosollyal.
- Alakoskodás? – kérdezek vissza újra csak értetlenül pislogva. Ha elszabadulok innen biztos bevetem magam egy könyvtárba hogy szerezzek egy értelmezési szótárt.
- A te történeted? – sóhajtom el magam, ahogy magam is a vízre emelem a tekintetemet. Szóval tényleg tévedtem volna. Oh Ophilia, mi történik veled. – Adj egy percet – kérem tőle, még ha költői is volt a kérdése. Mégis honnan tudnám ezt.



Semmi baj, megérte ♥ én is bocsi a szerény minőségért ><§§ szószám 560 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Szomb. Ápr. 08, 2017 10:29 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."


- Nem, nincs – ingatom meg a fejemet. – A létfenntartáshoz nincs szükség a boldogság csírájára – teszem hozzá. - Isten sok félére teremtette az embereket, a maga arcára és kedvére - jegyzem meg. Egyáltalán nem értem, hogy miért nem képes megérteni, azt amit mondok, de még kevésbé értem azt, hogy miért akarja ennyire tönkre tenni a munkámat. Ha így folytatja, még igazán felbosszant. És valóban szörnyeteggé változok, ha felbosszantanak.
- Nem feladatom megkönnyíteni az emberek életét – meredek rá határozott tekintettel. Megfordul a fejemben, hogy hagyom beragadni ezt a lemezt, és újra-és-újra-és-újra elmondom ezt a meghatározó mondatot, hátha egyszer megérti, hogy nem az a dolgom, hogy boldoggá tegyem az embereket. Akkor másik szakterületet választottam volna magamnak.
- Ha te úgy érzed, hogy rajtad áll vagy bukik, akkor indulj – teszek egy hessegető kézmozdulatot, ezzel jelezve, hogy menjen nyugodtan, én biztosan nem fogom visszatartani – és állj ki Michaellel vagy Gabriellel – nekem aztán édes mindegy, hogy melyik oldalt választja. A végén az egyik oldal így is úgy is bukásra van ítélve. Nekem pedig semmi kezem sincs az első sorokban térdre esni. Hulljanak el azok, akik megérdemelik, akik akarják ezt a háborút.
- Hű, most hogy mondod – kapok a számhoz. – Teljesen igazad van! Most rögtön abba is hagyom, az eddigi munkámat! Nehogy már az emberek megvédjék másokat vagy magukat a rossz emberekkel szemben – próbálkozok másik módszerrel a tudtára adni, hogy ezzel a pacifista hozzáállással semmire se fog menni. – Sőt, tudod, mit? Most azonnal indulj Gabrielhez és Michaelhez, hogy „szeretkezzenek, ne háborúzzanak” – hát, ezt a mondatot mégsem bírom ki nevetés nélkül, ezért szorosan a számra teszem a kezemet, nehogy hangosan felnevessek.
- Igen, összekeversz – bólogatok, és érvelek is amellett, hogy miért. – De éppen te mondtad korábban, hogy milyen rossz egyesek memóriája. Biztos nem tett jót neked az a sok memoár olvasás – ingatom a fejemet lebiggyesztett ajkakkal. Igazából legszívesebben lekevernék neki egy méretes pofont, hátha attól rádöbben arra, hogy milyen a világ.
- De ha ez a két érv nem lenne elég, akkor hozzáteszem, hogy a veronai csúfos esete óta csak a gyermekek és az aggok szerelmével foglalkozok, eltekintve azokat az esteket, mikor külön kérik, hogy foglalkozzak tinikkel is – merthogy mindenkinek van szakterülete, az enyém pedig a gyermek- és aggszerelem. Mivel a plátói dolgokat jobban kedvelem, a heves szenvedélyes érzéseknél.
- Nem azt mondom, hogy a tetteknek nincsenek következményei, hanem azt, hogy nem pusztán ez az egy hatás éri az embert egész életében. És hozzáteszem, hogy pár perccel korábban éppen te állítottad az ellenkezőjét annak, amit állítasz, - pillantok az égre. Mit tettem, amiért ezt a lényt a szenvedésemre küldted, Atyám? – Szóval most már igazán állást foglalhatnál valamilyen eszme mellett, mert követhetetlenebb vagy, mint én – pedig rólam tényleg mindenki azt állítja, hogy szeszélyes vagyok. Még jó, hogy, hiszen nem szeretem, ha kiismernek!
- Szóval most, hogy megállapítottuk, hogy a szerelem nagy általánosságban nem tart ki a sírig, képes vagy megérteni azt, hogy a szerelemnek nem az a célja, hogy a sírig tartson? – kérdezek rá nyíltan, mert ha nem képes ezt feldolgozni, akkor tényleg nem tudok vele mit kezdeni. – Szerintem nem kellene beleszólnod olyan dolgokba, amikhez egyáltalán nem értesz – ingatom a fejemet. – Tudod, én se osztogatok neked tanácsokat arról, hogy hogyan rendezd az iratokat – teszem hozzá, hátha a saját terepére tévedve végre nem akar beleszólni az enyémbe. - És nem azt mondom, hogy nem vagy képes átlátni az emberi lelket, hanem azt, hogy nem vagy képes megérteni, hogy mi az a szerelem - és habár ez szomorú, igazán nem kötelessége megérteni, hiszen nem ezzel foglalkozik. - Biztos nem véletlen, hogy sose léptél előre a ranglétrán - jegyzem meg, miközben megvonom a vállamat. Aki ennyire nem képes fejlődni, annak nincs út előre. De nem is kell, hogy mindenki előre jusson, hiszen szükség van a dolgozókra is a hangyavárban. Sőt!
- Unalmas az alakoskodásod – forgatom a szemeimet a szavakra. Pláne a szelíd pillantása az, amitől egyenesen forogni kezd a gyomrom, pedig létemben még egyszer se kellett megtapasztalnom a hányingert. Talán nem is vagyok képes ilyesmit érezni.
- Szerintem nem a nevemet keverted össze, hanem az információkat, történeteket, ha úgy tetszik – vonom meg a vállamat. Én tisztán hallottam, hogy Anaelt mondott. Rátámaszkodom a korlátra, majd áthajolva rajta nagyot sóhajtok. Hogy tudja valaki így elrontani a kedvemet? Pedig egész jól éreztem magamat alig tíz-húsz perccel korábban, míg meg nem érkezett.
- Szóval a helyes kérdés inkább az lenne, hogy: Mik az én történeteim? - vonom fel a szemöldökömet, majd felegyenesedek, és megigazgatom a ruhámat.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. »→ Megjegyzés: Srry a várakoztatásért! Sad »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Szer. Ápr. 05, 2017 8:01 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Ez pontosan így van – felelem neki szelíd mosollyal az ajkaimon, pilláim egy pillanatra megremegnek a kósza szél keltette fuvallat hatására. – Minden egyes szavunk, tettünk, megmozdulásunk befolyásolja környezetünket. Az emberek így is szörnyű korszakot élnek át, legalább mi…
Mondatomat azonban nem fejezem be. Valahol, mélyen legbelül érzem, hogy falnak beszélek. Vagyis nem teljesen. Szavaim, mondandóm talán eljut hozzá, befogadja és megemészti őket. Azonban teljesen hatástalanok, így nincs értelme tovább csépelni a szót. Hisz ha olyan, mint amilyennek a Mennyekből láttam, igaz a legelső állításunk róla: makacs és hajthatatlan. Atyánk okkal teremtette ilyennek.
- A boldoguláshoz nem szükséges a boldogság csírája a lélekben? – kérdezek vissza kérdésére. Elfogadom válaszát, miszerint nem ez az ő dolga, talán így is van, melyet kósza bólintással tudatára is jutattok. Mi végre is vannak akkor az őrangyalok? Csakhogy nem minden lélek mellett állhat ott egy angyal: ennyien még mi sem vagyunk. – Úgy értem, hogy a boldoguláshoz elengedhetetlen az optimista látásmód. Azon lelkek, kik boldogabbak, kikben buzog a pozitív érzések sokkal könnyebben elérhetik eme állapotot. Vagy te nem így látod? – érdeklődöm félrehajtott fejjel, hisz valójában érdekel az álláspontja erről.
- Miért ne nyí… -kezdek bele a mondatba, ám felháborodó pillantása belém fagyasztja a szót. Kitörése azonban halk kuncogást vált ki belőlem, melyet lehajtott fejemmel igyekszem titkolni előle – bár kétlem, hogy ne vette volna észre. – Többségünk nem kérte, mégsem vehetjük figyelmen kívül a történteket. Rajtunk áll vagy bukik az emberiség sorsa. Nem lehetünk olyanok, mint a struccok.
Az utosló mondatot inkább magamnak mondom, mintegy emlékeztetve magam, hogy magam is ily voltam. Cassael érkezése előtt elfogadtam a sors azon fonalát, mely jelenleg körbe fonja a világot. De nem kell így lennie, tehetünk ellene. Én tenni akarok ellen, amennyire csak tőlem telik. Háború van, nem tehetünk úgy, mintha semmiség lenne az egész.
Lehajtott fejjel mutatom ki bűnbánatom viselkedésem ama irányába, hogy nem épp a legpozitívabb a hozzáállásom. Megpróbálok mindent megtenni, de… Láttam a mennyeket manapság, láttam Raguel arcát, miután visszatért a pokolból. Láttam, miként űznek el otthonomból, s mindezt miért?
Gondolatban megrázom a fejemet, eme eszméknek most nem adhatok teret rögös elmetekervényeimben.
- Ezek tények. Az emberek alapvetően protekcionista lények. A legtöbbjük igénylik a védelmet, de képtelenek ezért tenni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az ő dolguk megvédeni embertársaikat. A múlt… A történelem másról sem szól csak háborúkról. Katonákról, kik különböző eszmékért harcoltak, de mi történt velük, miután hazamentek? Pár évig békében élhetett talán a világ egyik része, de egy másik részén háború bukott ki. Otthonuktól távol küzdenek a társaikért, s a legtöbbje mit kap cserébe? A veteránok jó nagy része képtelen visszailleszkedni a társadalomba hazatérésük után. Emlékezz csak a vietnámi szindrómára – fejtem ki, mire is gondolok pontosan. Úgy érzem, hogy szavaimat nem érti meg, hogy folyamatosan elbeszélünk egymás mellett. Ezért is kívánom hosszabbra nyújtani gondolatmenetemet, hátha így megérti, hogy miről beszélek. Hangomban nincs lenézés, gúny, irónia. Mélyen tisztelem az emberi szabad akaratot, azok összes következményeivel együtt. Ezek viszont a színtiszta valós tények. Semmi több.
- Összekeverlek? – nézek rá kétkedve. Az elején mutatkoztunk be, tisztán ejtettem ki a nevét, ő pedig rábólintott. Vagyis valami hasonlót gesztust tett. Akkor mégis hogy keverhetném össze? Nem sok Hanael mászkál a világba, főleg nem… Ohhhh
Nem ismerné őket?
- Egyetlen pont és azok következményei. Minden tettünknek megvan a maga következménye, mely nem feltétlenül rögtön fejti ki a hatást – felelem sűrű pislogások közepette. Tekintetemmel a csentitett ujjat figyelem.
- Láttunk már példát arra, hogy volt oly szerelem, mely a sírig tartott. Tény, hogy nem sok, de előfordult már – Atyám! Miért van az, hogy nekem mindig mindenkinek ellent kell mondanom!? Jó, ilyennek teremtett, hogy mindig mindent megkérdőjelezek, vesézzek ki, rágjam át, nyüstöljem szét. Már kezdem érteni, hogy miért kapott oly sokszor Carice is agyrémet tőlem. – Sajnálom, igazad van – szólok végül – Talán tényleg tévedek ezúttal. – mosolygok fel a lányra szelíden.
- De ha összekeverlek… Akkor te ki vagy? – próbálok emlékeimbe kutatni a lány vonásai után. Kizárt dolog, hogy keverjem valakivel, ilyen velem nem eshet meg.



Én ritkán hallgatok oly zenét, amely illik a reag világához xD §§ szószám 647 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Hétf. Ápr. 03, 2017 10:55 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."


- A szándék mögött akarat van, az akarat mögött cél. A cél pedig neked lehet, hogy jó, de honnan gondolod, hogy másnak is az? – vonom fel a szemöldököm kérdően. Így hát a szándék sose lehet jó, mindenkinek biztos, hogy nem lehet az. – Amikor azt mondod, hogy jó szándék, valójában befolyásolni akarsz – csak nem minden befolyásolás éri el a célját, mert néha rossz eszközöket választunk. Ez van, mióta az emberi kommunikációra hagyatkozunk, még mi is képesek vagyunk félreérteni egymást a sok évezrednyi összhang után. Hát nem rémes?
- Célunk? Boldoggá? – vonom fel újra a szemöldökeimet. Úgy tűnik, hogy a mai napon ez lesz a hobbim. Persze ez csak tettetett meglepettség, inkább csak azt szeretném vele kifejezni, hogy mennyire nem értem, hogy hogyan képes ezeket a szavakat így együtt használni. – Az én célom pusztán annyi, hogy mások szerelmesek legyenek. A boldogságot intézzék az őrangyalok – vonom meg a vállamat. Hol érdekel már engem, hogy ezek boldogok legyenek? – Egyébként is, inkább az a fontos, hogy boldoguljanak, minthogy hétköznapi értelemmel élve boldogok legyenek – merthogy ez a szó is igen sokat torzult az évszázadok alatt.
- Ha egyáltalán kinyílik, mert valószínűleg nem – ingatom meg a fejemet, majd kicsit felháborodottan emelem rá a tekintetemet. – Mi az, hogy általunk kreált veszély? Hát mondtam én feleimnek, hogy essenek egymásnak, és tépjenek húst az ember fájáról? – fintorgok. Már megint úgy beszél, mintha valami egységes döntésről lenne szó, hiszen éppen ellenkezőleg. Ha minden egységes lenne, akkor nem lenne háború sem!
- És nem, nem mindegyik tárulkozik ki – sóhajtok.
- Hát ez eléggé látszik – nézek rá szkeptikus arckifejezést öltve. Nem úgy néz ki, mint aki optimistán tekint a jövőbe, egy kicsit is. Persze, én se vagyok éppen a legjobb példa, aki szinte infantilis módon tudomást se akarok venni erről az egészről. Bár nekem könnyű, hiszen minden őrültségében követem Urielt.
Szóhoz se tudok jutni, csak tátott szájjal pislogok rá az első pár hosszúra nyúló másodpercben. Hogy hordhat össze ennyi ostobaságot egy angyal, aki állítása szerint az irattárban dolgozott, ahol bőven lett volna lehetősége bölcsességet gyűjteni? Hát ezt teszi velünk a tapasztalatlanság? – Te hallod egyáltalán azt, amit mondasz? – kérdezem szinte hápogva, de mindenképpen háborogva. – Most, őszintén, Ophilia, mi történne a városban az emberekkel, ha nem lennének katonák, akik életük, testi épségük árán megvédik társaikat? – kérdezem felháborodottan.
- Hahahahaha – olyan hangosan nevetek fel a kis történetek hatására, hogy páran felénk kapják a fejüket, így kénytelen vagyok pironkodva, elnézést kérő pillantásokat vetve körbe nézni, mielőtt hangomat visszafojtva, könnyeimet törölgetve a szemeim sarkából próbálok újra összetenni egy értelmes mondatot.
- Már értem, miért mondtad azt, hogy egyes angyaltársak könnyen felejtenek – mondom a fejemet ingatva, mosolyogva, miközben elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában. Hát, ezen most nagyon jót nevettem. Bár sejtem, hogy számára nem annyira vicces a helyzet, mint ahogy számomra az.
- Összekeversz valakivel – magyarázom nevetésem okát. – Először is, nem jártam VIII. Henrik udvarában – folytatom suttogva, mert felkeltettem pár ember érdeklődését, és szeretném, ha nem szereznének tudomást arról, hogy kik is vagyunk. – Másodszor ezt a Thomas Franky-t sem ismerem, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem angyali befolyás, sokkal inkább démoni erő hatása alá került – ingatom a fejemet. – De mindemellett nem értem, hogy miért gondolod azt, hogy egyetlen pont – csettintek egyet az ujjammal – változtatja ilyen szörnyűvé az ember sorsát, mikor éppen te állítottad pár perccel korábban, hogy az a másik lány is magától ki fog nyílni – pillantok rá kérdően. Akkor most, hogy is van ez? Egy kis ellentmondásosságba keveredtünk önmagunkkal? Semmi probléma, itt a matérián sokakkal megesik.
- Egyébként sem a szerelemnek kell sírig tartania, hanem a szeretetnek. Pusztán a romantikus korszak embere vette a fejébe ezt a butaságot – ingatom a fejemet sóhajtva. Micsoda butaság, és mekkora őrültség, hogy nem feledkeztek meg erről a huszonegyedik századra! Bezzeg a rómaiak és a görögök tudták, hogy a szerelem nem egy életre szól, persze nagy többségében, mert a fiatalok mindig azt hiszik, hogy a dolgoknak sose lesz vége. Aztán meg sírnak, ha mégis.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Erre írtam, de semmi köze sincs a reaghoz. Very Happy »→ Megjegyzés: Meglátjuk még, mi lesz. Smile »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Szomb. Ápr. 01, 2017 6:04 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



- Miért ne lenne? Nem minden szándék rossz, gonosz vagy esetleg értéktelen – tekintek rá enyhén félredöntött fejjel. Szőke tincseim az arcomba hullanak, melyet a kellemes szellő egy pillanat erejéig oldalra fúj. De csak egy pillanatra, hogy aztán újra az orcámra simuljon, szálait szétterjesztve rajta. Vékony ujjaimmal simítom fülem mögé a rakoncátlan loboncom.
- Nem az lenne a dolgunk, hogy az emberek életét boldoggá tegyük? – kérdem újra, kedves mosollyal az arcomon, nyugalommal hangomban. Apró bújtatott kedélyt is belecsempészve. Sóhajtását nem tudom hova tenni, hasonlóval a mennyben nem találkoztam. Ha emberi vonást is vett fel, számomra ez ismeretlen.
Feladatának mibenlétére nem reagálok. Ezúttal most nem, hisz szemmel láthatóan nem kedveli, ha esetleg más véleményen vannak, mint ő. A Kerubokat azért teremtette Atyánk egykoron, hogy felerősítsék az emberekben a pozitív érzéseket, a harmónia és a békesség végett. Nem pedig, hogy kihasználjuk azt, és játszunk velünk. Nem, nem állítom, hogy Anael ezt teszi, egyszerűen csak…
- Oly nagy baj lenne, ha csak később nyíl ki a világ felé? Ha az embereket békén hagynánk és nem fenyegetné őket az általunk kreált veszély, egy emberöltőnyi élete lenne arra, hogy megnyíljon egy személynek. Az emberek társas lények, még ha nem is mindenki hiszi ezt el, de te is tudod, hogy előbb utóbb kitárulkoznak – meglehet, hogy ezzel csak rontok helyzetemen és apró beszélgetés kezdeményezésemen. Holott engem a jó szándék vezérelt, eszembe sem jutott, hogy megsértem érzéseibe – melyek nekünk nem adatott meg. Mindenesetre a magam részéről örülök, hogy van olyan testvérem, ki így reagál.
- Holott igyekszem a lehető legoptimistább lenni, de nem mindig sikerül – nevetem el magam halkan, fejemet enyhén hajtom le. Valóban, nem készülhetünk erre, a mi életünk végtelen, Gabriel és Mihály nem fog örökké harcolni. Vagyis remélem. De aztán újra a mennyekre gondolok, s szívem összeszorul.
- A katonaságnál? – vonom fel enyhén a szemöldökömet. Sajnálom, ennyi még tőlem is telik. – Ugye tisztában vagy az azzal, hogy a veteránok többsége hajléktalanként tengődik az utcákon, mert képtelen feldolgozni az átélteket? – kérdem őszintén. Tény, emberi érzésekből keveset tudok, de viselkedésükből talán többet. Láttam a világ működését, egyes helyzetekben a reakciókat. Mióta világa a világ az ember képtelen feldolgozni a pusztítást, melyet ők okoznak főként egymás ellen. Posztraumatikus sokkot sokan képtelen feldolgozni, és az utcán tengődve élik le maradék életüket.
- Félreértesz nem hiszem, hogy teljes mértékben igazam van. Csak… - ajkaimba harapva próbálkozok elmondani, hogy mit is szeretnék a tudatára juttatni. – Egykoron VIII. Henriket hasonló körülmények között hoztad össze Boleyn Annaval, remélve, hogy egymásra jó hatással lesznek. Anna hasonló szerény ám szorgalmas személyiség volt. A történet végét talán mindketten ismerjük. De ott van a XIX. század végéről, Thomas Franky és Lynna Merkin. Emlékszel még rájuk? Franky egy amerikai mágnás egyetlen fia volt, kinek előre megírt házassága volt. De nem Lynnával, hisz ő csak egy kis kedves, ártatlan, szerény lány volt Boiseból. Véletlenül egy vihar elől menekülve ugyanazon fogadóba tértek be és ismerték meg egymást nem messze Boisetól. Rögtön románc alakult ki közöttük és Thomast már nem is érdekelte az érdekházassága. Mikor hazavitte Lynnat a családja választás elé állította: vagy a lány, vagy a vagyona. A szerelmes ifjú természetesen Lynnát választotta, új életet kezdtek, újra kezdett mindent a semmiről. Felhőtlenül boldogok voltak, úgy gondolták, hogy mindennel megbirkóznak ketten. Együtt. Ám ahogy teltek az évek, úgy vált egyre keserűbbé. Bármibe kezdett bele, semmi sem jött neki össze, minden kudarcba fulladt. Hiába állt mellette ott Lynna már nem volt neki elég, őt hibáztatta. Olyannyira, hogy a dühtől elvakultan egy baltával támadott Lynnara és a négy éves fiúkra. Brutális módon gyilkolta meg őket, aztán felakasztotta magát. Ezt tudtad? – kérdem szomorúsággal teli tekintettel tőle. A történet újra és újra elszomorít, noha hasonlót sem érzek. – Ne érts félre, nem megbántani akarlak ezzel, csak szeretném, ha te is tudnád, hogy nem minden ügyeskedésednek volt jó vége – húzom el ajkaimat enyhén, aztán újra csak lehajtom a fejem. Már előre várom az újabb kioktató szöveget, holott én most csak tényleg jót szeretnék. Ugyanis nem hiszem, hogy minden egyes alkalommal végig követte volna az adott szerelmes pár életét.



♥§§ szószám 659 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Kedd Márc. 28, 2017 8:31 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."

Figyelem a pislogó angyalt, ahogy a válasz lassan megfogan. Talán a tej is megaludna a szájában, ha ennél hosszabb ideig tűnődne egy ilyen egyszerű kérdésen. - Ha már szándék van ott, nincs helye a jónak – ingatom a fejem. Minden relatív, mióta Einstein lefektette az elméleteit. – Nem is értem, miből gondolod, hogy hasznos lehet a tanácsod – sóhajtok, mint aki fáradt vagy unatkozik. Még csak azt se tudja, hogy mit kellene elérni egy embernél, mikor ilyen helyzetbe sodorjuk.
- Hmh! – majdnem felnevetek, mikor ezek a szavak elhagyják az ajkait. – Nem, egyáltalán nem. Kerubként nem ez a feladat – mi vagyok én, holmi őrangyal, hogy a helyes úton terelgessem a szerencsétleneket?
- Mi? Kedvesem, ez a gyermek akkor is ugyan ilyen személy lenne, ha éppen a második világháborúba születik bele – ingatom a fejemet. Még hogy mi! Egyébként is, nekem semmi közöm sincs ehhez a nyamvadt harchoz, amit az arkangyalok kezdtek el vívni egymás ellen. Persze, megértem, hogy mindkettőnek megvan a sajátos álláspontja, de inkább a túlélésre hajtanék, ha egy mód van rá. Valahogy nem vonz a létezés véget érésének lehetősége.
- Milyen pesszimista vagy – húzom el a számat rosszallóan ingatva a fejemet. – És ha holnap beözönlik a városba a pokol? – vonom mega vállamat. – Nem készülhetünk arra, hogy sose lesz már semmi szép, és semmi jó – legalábbis én nem készülhetek arra, hiszen akkor hogyan teljesíteném a feladataimat?
- Igen, rá fog jönni, ebben igazad van – bólintok. Nagyon is rá fog jönni, de milyen áron! Olyan áron, amit én nem akartam volna megfizettetni vele. – Viszont, mire rájön lesz két gyermeke, és már rég lekésett arról, hogy felvegyék a katonaság berkeibe, ahol szép jövő előtt állt volna – előveszem újra a füzetemet, majd az elejére lapozok, hogy áthúzzam a két fiatal nevét. Ebből már semmi sem lesz, pedig milyen jó lett volna! Rálesek még a következő feladatra, mielőtt eltenném a táskámba a jegyzeteimet. – Így most éppen azt sikerült elrontanod, amit éppen építeni próbáltam – sóhajtok. Jó, erős katonák kellenek a katonaságba, de ebből a fiúból még hiányzott valami, amit a lány mellett megkapott volna, hogy megfelelő legyen a kötelességeinek. Emellett a másik mellett meg majd elkanászodik. Kicsit ingatom a fejemet, szomorúan szemlélve a jelenetet.
Bosszúsan összepréselem az ajkaimat a szavai hatására, majd sóhajtok egyet. – Próbáljam megérteni azt, hogy szerinted neked van igazad, mert azt hiszed, hogy az embereknek csak élethosszig tartó szerelemre van szüksége? Nem vársz egy kicsit sokat? – ráncolom az orrnyergemet, miközben ezt az utolsó kérdést felteszem. Egy ici-picit többet gondol magáról, mint kellene. Miért nincs itt ilyenkor egy arkangyal, aki jól helyre teszi a neveletlen kisangyalt?
- Lehet, hogy az iratkezelésben jó voltál, de szerintem kerubnak teljesen alkalmatlan lennél – ingatom a fejemet. Pláne, ha a szerelemről van szó, amibe éppen belekontárkodott. Visszafordulok a fiatalok felé, ahol a következő rádobás után már megy is le a pályáról a delikvens, hogy fűzze a csaj agyát, amit egyébként már nem kellene fűzni, hiszen láthatóan eléggé rá van állva. Mi mást keresne ott? Pláne egy ilyen lelkes törölköző átadást követően, mint amit akkor produkál, mikor rájön, hogy hozzá igyekszik az áhított hím. – Őrködtél már egyáltalán valakinek az élete felett? – sandítok rá a szemem sarkából, azon tűnődve, hogy vajon tudja-e, hogy milyen egy emberi életet végig vezetni a kezdetektől az utolsó pillanatokig.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Hétf. Márc. 27, 2017 6:57 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Kérdésre nem tudok azonnal válaszolni, hisz meglep vele. Ezért is pislogok egy párat értetlenül, hogy helyén tudjam kezelni. Rendesen. Meglep vehemenciájával is, számomra szokatlan egy angyal ilyesfajta viselkedése. Megfigyeléseim alapján az emberek viselkednek így, nem pedig mi. Különös. Roppant különös.
- Egyszer egy író azt mondta, egy jó tanács értéke sosem attól függ, vajon igénybe veszik-e vagy sem. A kéretlen tanács nem kioktatás. Én legalább is nem annak vélem. Jószándék, hasznosság gyanánt – ám a következő kérdésére naivan hajtom oldalra a fejem enyhén.
- Nem ez lenne a lényege? Nem ezért kellene segítenünk az embereket? – kérdem tőle őszinte, kedves hangon. Lehet, hogy hitem más, mint a többieké, talán azért mert nem voltam eddig az emberek világában. Talán épp ezért tudom még úgy kezelni az emberekkel való viselkedést, ahogy eredetileg Atyánk megkívánta nélkül.
De lehet, hogy én is csak tévedek, mint oly sokan mások is.
- Azon világtól őrül meg, amelyet mi tönkretettünk számukra. Ne hibáztasd mert fél a bizonytalan jövőtől, melyet mi teremtettünk számára – húzom fel enyhén egyik vállamat, ajkaimat elhúzva abba az irányba. Sajnos megváltozott a Föld, melyet egykoron annyira szerettem én is. Válogatás nélkül pusztítjuk a jót és a rosszat. – Meglehet a holnapot sem éri meg, ha Gabriel egy angyala erre téved.
Szólok halk, letört hangon, fejemet lehajtom. Hangjára azonban újra felkapom és a mutatott irányba tekintek. Tűnődve tekintek a két ifjúra, ahogy lassan megismerkednek egymással. Talán ezért szeretem őket ennyire. Még ezekben a vészterhes időkben is képesek meglátni egymást, a jót, a szépet. Nem vagyok naiv, tudom, hogy világuk, lelkük tele van gonoszsággal, de ugyanannyi jóval is. Bűn lenne elpusztítani őket. Kiborulásán halkan kuncogom el magamat.
- Kissé drámai vagy – szólok kedves, nem bántó módon. – Ha tényleg igaz, amit sejtetni próbálsz, hogy a másik lány mellett jó helye lett volna, rá fog jönni, lehet nem ma, lehet nem holnap, hogy nem jó neki az, aki ott áll most mellette. Feladatunk lenne, hogy hosszú életet biztosítsunk nekik, amelyben rájönnek saját hibáikra, tanulnak belőle. Az életük védelme, most sokkal fontosabb, ezen vészterhes időkben – húzom el ajkaimat, noha nem szeretném, ha úgy érezné, hogy az ő dolga lenne ez a védelem. Tűnődő tekintetem visszavándorol az apró kis patakra, s a benne lubickoló halakat figyeli. Egy pillanatra arcom gondterheltnek tűnik. Az, persze, hogy az, hisz Atyánk legkedvesebb teremtményeit pusztítjuk, miközben mi is egymás ellen fordulunk. Nem, ez nincs rendjén, ezt nem szabadna hagyni.
- Félreértesz nem tartom magam okosabbnak. De kérlek próbáld megérteni az én álláspontomat is – nézek rá újra, kezdve sejteni, hogy talán felesleges vitába kezdtem volna?



:3§§ szószám 416 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Csüt. Márc. 23, 2017 9:53 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Mi a jó tanács, ha nem kioktatás, mikor kéretlenül kapod? – kérdezek vissza az elhangzottakra, melyek jelen helyzetben pusztán üres kifogásokként csengenek a fülemben. – És mi lett volna a jó tanács, hogy csak olyan szerelmeket hozzak össze, amik életfogytig tartanak? – Forgatom a szememet, miközben válaszolok.
- Nem az a baj, hogy a szobájában szeret lenni, hanem az, hogy teljesen elzárkózik a világtól, amitől hamarosan megőrül majd – sóhajtok, miközben rosszallóan ingatom a fejemet.
- Viszont ő se nem Einstein, se pedig nem Da Vinci. Ő csak egy egyszerű, jelentéktelen álmodozó, aki életében először fontos lehetett volna egy jóravaló fiúnak – ez lett volna a történet folytatása, nem pedig az, amit az angyal sejtetni próbál velem.
- Változtattak volna egymáson, pont ez a lényeg – szorítom össze az ujjaimat az orrnyergemen, hogy némileg elnyomjam a feltörni készülő dühöt, amit a helyzet ilyen alakulása és Oph közbeavatkozása keltett bennem.
- Most jól nézd meg, hogy mit tettél – mutatok újra a fiú felé, akibe úgy belerohannak, hogy a labda kiesik a kezéből, majd párat pattanva pont a szurkoló lány elé gurul. Persze a kosarazók nem mennek a rugalmas golyóbis után, hiszen azon vannak, hogy megkérdezzék jól van-e a földön fekvő, aki igyekszik is azonnal felkelni a földről, nehogy lúzernek higgyék a többiek. A lány pedig láthatóan kapva kap azalkalmon, ugyanis a kezébe veszi a kezét, hogy kecses lépteivel a sérülthöz siessen.
- Jól vagy? – lép oda a sráchoz.
- Persze – vigyorog rá amaz. Közben pedig jól láthatóan megtörténik az a varázslat, amire hosszú hetek alatt készítettem fel. Csak, hát nem ezzel a lánnyal kellett volna összejönnie, hanem a másikkal. Annyira nehéz volt azt a finom motivációt felébreszteni benne, amelyik egy komolyabb kapcsolatra sarkallja, mint holmi egy éjszakás kaland, és erre…
- Ezt visszahoztam – nyújtja a szurkoló a labdát.
- Klassz. Lenyomom ezeket, aztán még beszélünk – kacsint rá, majd magához veszi a fegyverét, és már fordul is, hogy a többiek ne hőbörögjenek, amiért stoppolja a játékot.
- Tessék – támaszkodom meg a korláton idegesen. – Ez most a te hibád – mert miért is lenne az enyém? És hamar megfordul a fejemben azaz ötlet, hogy itt az ideje annak, hogy ez az angyal is megtanulja, mi az a földi szenvedés, a mi fajtánknak. – Most tiéd a lehetőség, hogy jó életet biztosíts nekik. Ne aggódj, csak úgy harminc-ötven évet kell rájuk áldoznod. Igazán nem nagy dolog – morgok az orrom alatt. Mert én biztos, hogy nem fogok ezek után velük többet foglalkozni, hiszen a feladatomat, ha rosszul is, de megtettem.
– Először méz ízű szavakat csepegtettél a fülembe, aztán pedig egy rántással kitéped a szívemet, hogy éppen arról hiszed magadat okosabbnak, amihez engem jogosított fel Atyánk döntési joggal? – szúrom le újra, mert lecseszésből sosem elég.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Csüt. Márc. 23, 2017 7:53 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Nevetése nyomán enyhén félrehajtom a fejemet. Értetlen pillantást vetek rá, nem is értem valójában mi olyan mulatságos ezen. Aki egy kicsit is jobban ismeri a férfit, tudja, hogy a semmittevéshez nincs türelme. Metatron ilyen, nincs ezen mit szépíteni. Atyánk azért teremtett engem erre a feladatra, mert engem elég türelmesnek titulált – vagy teremtett, részletkérdés.
Azonban nem fitatom tovább a témát, ha számára ez ilyen vicces, nem fogom összetörni tévképzetét. Nem az az angyal vagyok én. Szívem még nekem is van, úgy hírlik.
- Sajnos, ez az egyik hátránya halhatatlanságunknak. Feledékenyek vagyunk. Én segítek nekik visszatalálni az emlékekhez. Már ha sikerül. Sokszor nem – teszem hozzá enyhén félrefordítva a fejemet. Előfordul, hogy ha segítek is egy-egy emlék megtalálásában angyaltársunk továbbra is teljes tagadásban él, mintha nem azt az emléket várta volna. Egy pillanatra merengek csak el gondolataimba s az édes hangok hallatán hirtelen kapom fel a fejemet.
- Úgy is mondhatjuk igen. Itt igen – felelem neki szelíd mosollyal az arcomon. Érdeklődésére aztán kibontom mondanivalómat bővebben. Elmondom a véleményemet s az esetleges múltbéli eseményeket, melyekről neki nem lehet tudomása. Nem baj, nem is kell, az ő dolga nem ez volt. Egyszerűen csak segíteni kívánok testvéremnek, semmi más hátsó szándékom nincsen. Szemöldöke mégis minden egyes kimondott szavam után egyre feljebb és feljebb vándorol a homlokán. Szavaimat olykor megakasztom és aggódva pillantom az apró barna vonalat, attól félve, hogy esetleg az elszáll az ég felé, s szegény Anael itt marad szemöldöktelenül. Talán ezért is lehet az, hogy csak később jut el tudatomig, amit mondd. Így még időm sincs védekezni, ám apró szidalmaira újra csak szelíd mosollyal tudok válaszolni.
- Sajnálom, ha esetleg megsértettelek volna, nem állt szándékomba. Nem tisztem kioktatni téged, nem is kívánlak, szavaimat félreérted. Egy esetleges jó tanácsot szerettem volna neked adni, semmi többet. Ami pedig az állításaimat illeti, mindent, amit mondtam csak az előző látott párválasztásokon alapulnak – és talán kedves és nyugodt hangomon folytatnám is a beszédemet, ha tekintete nem vándorolna el mellettem a padon ülő lányhoz, s hirtelen ne csattanna fel a mellettem álló angyaltestvérem.
- Miért baj az, ha valaki a szobájába szeret lenni? Fiatal még, ezernyi lehetősége akad majd, hogy kimozduljon. Ahogy néztem, a pubertás évek nagyon meg tudják viselni egy ember szervezetét, s hiába akadnak olyanok, kik lelki sebeket szereznek, ezeket idővel elfelejtik – nézek rá értetlenül. Semmi mást nem szerettem volna, csak segíteni, de úgy tűnik, hogy enyhén balul sült volna el a dolog? Vagy nem is baj, ha a lány elmegy most?
- Nem gondolom, hogy pazarlás lenne, ha nem él teljes mértékben szociális életet. Einstein vagy Da Vinci sem volt egy közösségi személy, mégis mennyi mindent tudtak adni a világnak – mosolygok az angyalra kedvesen, de aztán elnézek a kosarazó fiú felé.
- Úgy véled, hogy a lány visszatartotta volna? És ha ő változtatja meg a lányt? – tekintek végül Anaelre érdeklődő tekintettel.



Bocsi a késői választ ><§§ szószám 464§§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Csüt. Márc. 16, 2017 9:38 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Nem-e? – hát, újra felnevetek. Ilyen nincs! A szám előtt tartom továbbra is a kezem, és próbálom szelídíteni a nevetésemet, hogy ne okozzak feltűnést, hiszen nem akarom lebuktatni magunkat. Szép is lenne, ha mindenki azt nézné, hogy mit is csinálunk itt mi ketten. Bár, miért ne lehetne két barátnőnek jó kedve a parkban? Végülis… nem látszunk mi annyira idegeneknek, mint amilyenek mondhatni vagyunk.
- Hát… - vonom meg a vállam. – Nem lehet mindenki annyira híres – na, nem mintha én olyan oltári nagy hírnévnek örvendenék, hiszen igyekeztem mindig az árnyékban maradni, hogy ne ébresszek senkiben paranoiát. És nagyon remélem, hogy ez a tulajdonságom lesz majd túlélésem záloga is a jövőben.
- Ó… Szóval számos testvérünket feledékenység sújtja? – biggyesztem le egy pillanatra ajkaimat, de aztán tovább mosolygok töretlenül, hiszen kedvemet nehezen szegi bárki is. - Hát ez igazán különös – jegyzem meg szórakozottan. Egyre érdekesebbnek találom ezt a beszélgetést.
- Tehát új vagy – bólintok, látszólag megelégedek a válasszal, vagy legalábbis addig a pillanatig, míg ki egy újabb kérdés fel nem merül bennem. Hiszen, csak nem miattam jött a városba.
- Szóval kedves irattáros, mi járatban erre? – érdeklődőm meg érkezése okát, és most kivételesen nem arra gondolok, hogy miért jött hozzám, hanem arra, hogy mit keres itt a földön, márpedig ezt érzékeltetem is vele, nehogy félre értse, hogy milyen választ várok tőle. Halványan megkaparászom az elméjét, de nem kívánok áttérni telepatikus tereferére, hiszen, ha némán állnánk ennyi nevetés után az sokkal feltűnőbb lenne, mintha halkan beszélgetnénk. Egyébként is, mintha azt rebesgették volna a kismadarak, hogy becsukódtak azok a fránya kapuk ott az égben a fejünk felett.
- Nem? Akkor mégis mit szerettél volna? – vonom fel újra a szemöldökömet. Ha felbosszantanak nagyon nem szoktam kedves lenni, olyankor még akár háborúk is törhetnek ki egy asszony szerelméért áhítozó, egymással versengő férfiak között.
- Hm? – kicsit meglep, hogy milyen csöpögve beszél rólam. Azok, akik ekkorára nyitják a szájukat, hogy dicsérő mondataikkal eltereljék a figyelmemet, mint akarnak tőlem valamit. Azt hiszik, hogy lankad a józan ítélő képességem, ha fényesnek tüntetik fel a képességeimet? Na, jó, talán egy kicsit igazuk van, de nem annyira, ami ahhoz kellene, hogy ne kezdjek egy ilyen sötét, gyilkos világban gyanakodni. Persze, lehet, hogy a törékeny kislány csak egy kis védelemre vágyik, csak rossz végénél fogta meg a kardot. Aztán halva a folytatást még magasabbra kúsznak szemöldökeim a homlokomon, már lassan egészen a hajtincseim törvényeit, vagy legalábbis addig, ameddig a fizika törvényeit még nem hágják át.
- Szóval, ha jól értem akkor két dolgot állítasz, az első, hogy többet tudsz arról, hogy ennek a két jómadárnak köze kell-e, hogy legyen egymáshoz, - amit egyébként kötve hiszek, hiszen még csak most érkezett onnan fentről. Mit tudhat egy ilyen angyal arról, hogy mi kell az embereknek? - míg a másik az, hogy a szerelemnek mindenképpen jó vége kell, hogy legyen – összegzem egyszerű következtetésemet a hallottak alapján.
- Elárulok neked két titkot: - emelem fel a mutatóujjamat az orra elé, nehogy beleszóljon a kis monológomba. - Az első, hogy nem szólunk az idősebbek és tapasztaltak dolgába, mert nem veszik jó néven. A második, hogy a véleményünket csak akkor és csak azzal osztjuk meg, akivel és amikor lehetünk őszinték – összegzem a lényeget annak, aminek már ennyi idő alatt a fejében kellene lennie, minimum egy százas szöggel beleverve, hogy nehogy elfeledkezzen arról, hogy tisztelet illeti a magasabb rangúakat. Persze hosszú spagetti tésztává gyúrhatnám a gondolataimat, hogy aztán mintegy hálót köré tekerjem, de inkább nem teszek ilyesmit, hiszen nagyon remélem, hogy ebből is ért. Közben szemem sarkából megpillantom a lányt, amint indulni készül: Sietve pakolja is  iskolai válltáskájába a könyvét, hogy pillanatokon belül hazainduljon, ahol valószínűleg már meleg ételek várják.
- Fene. Most miattad szalasztottam el ezt a lehetőséget – csettintek idegesen az ujjaimmal. – Ha tudnád, milyen hosszú időmbe telt azt a lányt kiimádkozni a szobájából – na jó, nem kellett imádkozni, egyszerűen csak folyamatosan a nyomában kellett legyek, hogy kitereljem végre egyszer ide. Ráadásul hányszor jártam úgy, hogy ha ki is jött, akkor rossz időpontot választott a megjelenésre. Bosszankodok, méghozzá jogosan.
– Nézz rá, most ott fog sorvadozni a szobájában egyedül – intek a fejemmel a lány felé. Istenem, szegény gyermek, pedig milyen gyönyörű jövő állhatna előttük a közös úton! – Elmerül a kis álomvilágában, és úgy fogja leélni az életét, hogy közben semmit se tapasztal meg az igazi életből. Rest lesz. Elpazarolja az életét – ingatom a fejemet szomorúan. Majd ráteszem az angyal vállára a kezemet, és lassan a fiú felé fordítom, hiszen a lány már elindult a megmenekülés kacskaringós ösvényyén.
- Látod azt a srácot? - legyintek a kosárlabdázó felé. - Jól nézd meg, mert senki se lesz, aki visszafogja majd, és a helyes úton tartsa. Azt gondolod, hogy talán az a buja szurkolólány ott mellette képes lesz ilyesmire? Hm? – kérdezem kicsit követelőzően.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Csüt. Márc. 16, 2017 4:23 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia
Love is a dangerous game to play



Nevetésére összevont szemöldökkel mosolygok rá, enyhén félrefordított fejjel. Nem értem valódi okát, hisz eddig – legalább is számomra – egyértelmű volt, hogy társaim tisztába vannak azzal, hogy létezik a mennyek irattára, ahol egy bohókás, néha féleszű, lelkes angyal dolgozik. Aki naphosszat rohangál, beszél, magyaráz, nevet, s oly rendszerben tartja azt a szobát, melyet csak ő érthet.
Jó, igaz, hogy csak azért, mert én szinte az összes angyalt ismerem, ez viszont is van.
- Metatron? – ismétlem el a nevet és most én vagyok, aki hangosan felnevet – Nem hinném, hogy túl sok türelme lenne ehhez – szólok kedvesen, nevető hangon. Jókedvem inkább arról szól, hogy elképzelem, ahogy az egyik legjobb harcos angyalunk az irattáramba gürüzik nap, mint nap, a központi irányítóban ténykedik és hevesen körmöli, vagy mágia hatására körmölteti pennájával a múlt eseményeit. Tehetetlenségében két nap alatt megőszülne és térden állva esdekelne Atyánk előtt, hogy helyezze át máshova.
- Oh, vagy úgy – hajtom le a fejem kissé nevetve. – Valóban minden harci tevékenység igen távol áll tőlem – vallom be a köztudott tényt. Fikarcnyit sem értek gyakorlatban a harchoz. No de elméletben? Veretlen vagyok.
- Nem rejtőztem, csak kevesen látogattak meg – hangomban a megfeddés egy árnyalata sem fedezhető fel, mindezt csak tényként közlöm. – Emlékeket őrzők, az idő múlásával ezek elfelejtődnek. Számos testvérünk kért már meg arra, hogy segítsek visszanyerni régi emlékeiket – magyarázom, csak hogy értse, mivel is foglalkoztam eddig. No persze nem csak ennyivel, hisz az egész emberiség történetét is lejegyeztem, beleszőve testvéreink földi tevékenységét is.
Minden nap, minden pillanat, egy-egy újabb fejezet volt, egy-egy újabb tekercs, melyekre nem csak írások, de rajzok is kerültek. Az irattár hamar megtelt pergamenszerű anyagokkal roskadt szekrényekkel, s a legtöbben, kik betérnek el sem tudják képzelni, miként férhet el ennyi tudás egy helyen.
- Oh – válaszolom újra, hisz mit sem tudok én még az emberi szokásokról, kifejezésekről. Persze mondhatjátok, hogyha megfigyeltem őket, hogy-hogy nem értem őket… Teljesen más fentről hallgatni őket, és idelent átélni ezeket. – De igen, új vagyok – mosolygok rá kedvesen, fején találva a szöget.
Kedveskés hangulatunknak azonban egyszerre csak végeszakad. Hangulata, testtartása megváltozik. Előbb csak értetlenkedik, de ahogy tovább folytatom jövetelem valódi célját, úgy válik egyre… Ingerülté? Ez lenne a jó szó? Kezét a csípőjére teszi, ahogy visszakérdez.
Kezemet felemelve jelzem, hogy nem haragudjon annyira.
- Nem szerettelek volna megsérteni – szólok is hozzá, nyugodt hangon, mosollyal az arcomon. – Elég régóta figyeltelek téged is. Mindig elkápráztatott, hogy miként tudtál összehozni két embert. Ha te úgy gondoltad, hogy két egyedet egymásnak teremtett Atyánk, te tűzön és vízen át összehoztad őket – mosolyom nem olvad le, nem akarom megfedni emiatt. – Habár voltak fent, akik ennek nem mindig örültek. De végül is minden alkalommal te megkaptad a boldog befejezést, ők pedig a boldog kezdetet. Hisz lássuk be, az embereknek ez csak a kezdet volt – fordítom fejemet oldalra, miközben visszakönyökölök a korlátra.
- És az esetek nagy többségében ez a boldogság folytatódott is. Ritkán látni igaz, őszinte, szívből jövő szeretetet két ember iránt. Oly hűséggel és odaadásal élték le az életüket, hogy az emberek többsége irigyelte őket. Azonban volt, hogy sajnos nem mindig ért véget ilyen boldogan. Volt… - kezdek bele, aztán szembe fordulok vele, talán egy lépést hátrálok is tartva, hogy mindjárt leüt – ahol a boldogság idővel kihunyt. A felek nem értették, hogy miért is jutottak el oda, ahol most vannak. Egymást kezdték marni, bátani, vádaskodni. Kiütköztek jellemükből fakadó ellentétek, melyek addig lelkük mélyén szunnyadt – próbálom finoman a tudtára adni, hogy pontosan mire is gondolok pontosan, remélve, hogy ennyiből is megérti. Ha nem… Hát akkor lassan folyatom a mondandómat.



§§ szószám 575 §§

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Szer. Márc. 15, 2017 3:06 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."



- Valóban? – nevetek fel a szám elé kapva a kezemet, hiszen nem túl illendő dolog valakit kinevetni, még ha igazából nem is rajta nevetek, hanem magamon, érzékelheti akár úgy is, ha úgy akarja hinni, hogy őt nevettem ki. – Azt hittem Metatron a Menny irattárának őrzője – jegyzem meg, amint mosolygássá szelídítettem nevetésemet. – Nem úgy nézel ki, mint aki olyan harcias lenne – gondolok itt arra, hogy nem egy harcos angyal, aki ténylegesen képes lenne valamit megvédeni, habár sejtem, hogy csak képletesen értette az őrző szót, mégis csak mosolyognom kell rajta, de én már csak ilyen kis pimasz vagyok. Valaki vagy kedvel vagy nem kedvel, de általában jobban járnak azok, akik elfogadják ezt a fajta mibenlétemet.
- Szóval jól elbújtál az információk között? – Nem csoda, hogy nem ismerjük egymást, hiszen nem a legkedvesebb dolgom a jelentések írása. Ezt a dolgot általában átpasszolom valamelyik szorgalmas kis pártfogoltamnak, amelyikben bízhatok annyira, hogy nem fog olyasmit lejegyezni, amiből később bajom származhatna. Persze, szigorúan véve, betartom a szabályokat, de ha lazábban értelmezzük magát a betartást, mint folyamatot, akkor már nem vehetnék, hogy olyan szigorúan betartanék mindent. De hát mit tehetek, ha már egyszer így teremtettek?
- Nem – ingatom a fejemet mosolyogva. – Ez csak amolyan kifejezés, amivel akkor élsz, ha valaki újjal találkozol.- Szép is lenne, ha mindenkit ismernék, de túl sokan bújtak el itt ahhoz, hogy ez így legyen. Arról nem is beszélve, hogy nem szokásom az embereket pásztázni, hátha valamelyikről kiderül, hogy rokon. Nevezzetek idiótának, de nem szeretném előre tudni, ha felém robog a végzetem, inkább haljak meg úgy, hogy nem tudom előre mi fog történni. Persze a harcos angyalokat nem olyan nehéz felismerni, pláne, ha nem régóta vannak a földön, mert többségük elég bénán rejtőzködik az emberek között, természetesen ebben a nexusban azt kell feltételeznünk, hogy ez a cselekedet azt jelenti, hogy megpróbálják embernek tetetni magukat, nem pedig azt, hogy egyik háztól a másikig osonnak.
- Ne? – felvonom a szemöldököm, először nem is értve, hogy mire gondol, hiszen éppen nem teszek konkrétan semmit, még… habár már érezhető a levegőben, hogy készülök rá, hiszen ez bennem egyfajta feszültséget szül, némi izgatottságot, hiszen alig várom, hogy láthassam azt a szerelmes pillantást, amivel megpecsételem közös sorsukat.
- Rossz végük lett? – fintorgok, miközben szúrós tekintetemet megmerítem az arca látványában. Egy kicsit felháborítónak érzem, hogy valaki, aki annyit se ismer a világból, mint ő képes legyen meghatározni, hogy mi a jó és a rossz egy ilyen bonyolult helyzetben. – Ezt meg hogy érted? – meredek rá, választ várva. Még a kezeimet is csípőre teszem, hogy jobban kifejezzem bosszúságomat, és úgy pillantok rá, egyértelműen türelmetlenül vára a válaszát. Mitől érzi magát annyival többnek egy egyszerű könyvtáros, hogy bele mer szólni egy kerub munkájába, becsmérelve a tetteit?
Persze Urielhez hasonlóan magam is elég szeszélyes vagyok, de éppen ez a volt az oka annak, hogy a szerelem érzését kezdem el pártfogolni, nem pedig valami mást, mint amilyen a hűség vagy bátorság.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Szer. Márc. 15, 2017 10:38 am írtam neked utoljára


Anael & Ophilia



Kedves mosolyom nem tűnik el arcomról. Nyugodtan sétálok mellé, alkaromat végigfektetem a híd korlátján, könyökeimet ujjaimmal karolva át. Reméltem, hogy itt találom a kerubot, már amúgy is sokszor szerettem volna elbeszélgetni vele, csak eddig nem sok alkalmam volt hozzá. Ritkán járt a mennybe, ha igen, mindig elkerültük egymást. Akárhányszor próbáltam felkeresni vagy nem ért rá, vagy nem leltem már ott, ahol reméltem, hogy lehet.
Szóval most szerfelett örvendez nem létező lelkem, hogy láthatom.
- Ophilia vagyok. Nem hiszem, hogy ismernél. A Menny irattárának vagyok az őrzője - felelem továbbra is mosolyogva, enyhén félrehajtott fejjel. - Igazából én vagyok az aki mindenkit ismer, de engem alig - nevetem el halkan magamat fejemet lehajtva. Az apró tó vizébe fúrom tekintetemet. A céltalanul úszó halakat figyelem, ahogy szlalomozva haladnak előre. Néha a felszín felé közelítenek, szájuk tátva harapnak számunkra láthatatlan ételek felé.
A természet egy apró kis momentuma, mely Atyánk hatalmát és kreativitását tiszteli. A part mentén felénk tornyosuló fák árnyékot vetnek ránk, szél cirógatja bőrünket. A természet oly jelenségei ezek, melyeket eddig nem tapasztalhattam, melyek újak számomra. Atyánk műve ez is, minden, mit látunk, tapasztalunk.
- Minden angyalt ismersz a városba? - kérdezek vissza kíváncsian s tekintetem a padon ülő lányra téved. Pillantásom egy momentum erejéig a földre szegeződik, hogy aztán magabiztosan tekinthessek Anaelre.
- Ne csináld kérlek - szólok hirtelen, pillanatnyi komolyságot rejtve hangomba, tekintetembe. Miközben őt nézem, a mögötte kosarazó fiúra réved tekintetem, s halkan sóhajtok fel.
- Sokszor figyeltelek a mennyből és csodáltam képességed. Rengeteg embert képes voltál összehozni, eggyé válni, mégis... Akárhányszor ilyen helyzetet próbáltál teremteni, mint a mostani, annak rossz végei lettek - szólok aztán, megmagyarázva kérésemet.


Bocsi a késését :3 :$ <3

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
angel
☩ Posztok :
59
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem
☩ Képességem :
Pimaszság
☩ Rang :
kerub
☩ Play by :
Gal Gadot
☩ Pokol vagy menny? :
föld



Vas. Márc. 12, 2017 5:38 pm írtam neked utoljára



Ophilia & Anael

"Az embernek egész addig halványlila gőze sincs róla,
hogy ki lehet a lelki társa,
amíg nem találkozik a tekintetük."


Hiába, szeretem a romantikus helyeket. Ezért választottam éppen a Golden Gate parkot színjátékom helyszínének. Szeretem, ahogy a fák ágai összeérnek a padok felett, és a levelek összeakadnak, mint a szerelmesek. Ha pedig fúj a szél, akkor hangosan zörög az ég, mintha csak angyalok járnának az emberek feje felett az ágakon, ami nem is oly nagy tévedés. Ahogy szeretem ezt a gyönyörű zöld, érintetlen pázsitot is, melyet annyira igyekeztek az emberek ugyan olyanra formálni, mint amilyen korábban volt, hogy majdnem sikerült is. Pusztán egy-két mélyedés, és némely romos épület jelzi, hogy valami történt az évszázad kezdetén, de kis híd, amely felett már megannyi pár találta meg a szerelmet, még mindig áll, ellenállva az idő vasfogú szörnyének, mely meszet, fát, porhüvelyt egyaránt emészt.
Eddig szépnek ígérkezik ez a nap. Úgy tűnik, hogy minden a terveim szerint halad, szinte másodpercre pontosan – ezt már csak azért is tudom, mert imént lestem a karórámra, hogy megállapítsam, lassan időszerű lesz elindítani az események láncolatát. A fiú a szokott rutinnal zsákolgat, egyre-másra dobálja a hárompontosokat. Tökéletes hím példánya fajának: erős, magabiztos, céltudatos, nagyravágyó. Jó harcos lesz belőle, ideális családfő. És nem is tökkelütött, mint az a másik pár, akivel éppen harcol azért, hogy szokás szerint győzelemre vigye a csapatát. Míg nézem, alig feltűnően sóhajtok egyet. Azért a meztelen, izmos felsőtest látványa már a kölyök korában is megér egy misét. Persze a lánykát nehezebb volt rávenni, hogy kijöjjön a parkba olvasni, hiszen erre lett volna lehetősége otthon a szobájában is, ahol még csak attól se kell tartania, hogy valaki megzavarja, hogy gúnyt űzzön a visszafogottságából, vagy bármi más okból, amitől a lány olykor rettegni szokott. Egy kissé ingatom a fejemet gondolataim felett, majd visszapillant a szívecskékkel borított hétterű jegyzetlapra, ahová az eddigi eseményeket jegyzteltem fel, illetve a következő címet, ahonnan az egyik alacsonyabb rangú életvezetési tanácsadással foglalkozó angyal értesítést küldött egy depresszióba esett szerelmes fiúról, aki csak azt hiszi, hogy reménytelen a szerelem, amit érez,… De majd ezt is helyre tesszük, miután megoldottam az előttem álló problémát, vagyis azt, hogy ezek ketten még semmit se tudnak a másikról. Ezt hamarosan orvosolnom kell valamivel. Talán éppen itt lenne az idő lépni, mikor megérzem az angyali jelenlétet. Ugyan az ilyesmiknek ebben a városban nem szoktam túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de mivelhogy pillanatokkal később már emberi hangon meg is szólít, ezért nehezen lehetne megfeledkezni arról, hogy nem vagyok már egyedül. Az angyal tudja a nevem, és habár gondolataiba nem nyerek pillantást, érzem, hogy nem a véletlennek köszönhető ez a találkozás, hanem engem keres. Vajon mi lehet az oka annak, hogy itt van?
- Nem tévedsz – mosolygok az érkezőre, de mielőtt még válaszolna, előtte felé fordítottam a fejem, hogy felmérjem pontosan kivel is állok szemben. Az pedig, hogy egy alacsonyabb rangú angyal, nagyon is megnyugtatja "lelkem", hiszen igyekszem elkerülni a hatalmasokat, nehogy sakkbábúvá váljak az undorító kis játszmájukban, amit lehoztak az égből a földre.
- És te ki lennél? – pillantok testvéremre kíváncsian, miközben szemem sarkából továbbra is figyelemmel kísérem az eseményeket, melyek egyenlőre még tudnak a maguk lábán haladni, de hamarosan szükség lesz a beavatkozásra. Csak egy kis apróságra, amitől felfigyelnek egymásra, amitől a pillantásuk találkozik. Aztán egy kis szikra, egy kevés remegés,… halvány mosolyom szélesedik az ajkaimon, hiszen mint a legtöbb esetben, most is mosolygok, és előre örülök a medve bőrének.
- Nem láttalak még erre. Talán új vagy itt? – tippelek, mert nincs jobb ötletem, hiszen az alattam dolgozó angyalokat ismerem, arról pedig nem tudok, hogy spontán beosztottak volna valakit alám, tekintettel arra, hogy mostanában nagyjából a nullával egyenlő azaz irányítás, ami fentről érkezik. Ráadásul én jobban kedvelem Uriel ötleteit követni, még ha néha oly szeszélyes is.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→

»→ Zene: Link »→ Megjegyzés: Szöveg »→



Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Posztok :
176
☩ Reagok :
159
☩ Rólam :
☩ Play by :
Blake Lively
☩ Pokol vagy menny? :
Menny



Hétf. Márc. 06, 2017 6:10 pm írtam neked utoljára


Anael & Ophilia



A nap verőfényesen süt eme nagyszerű városba. Bár még csak pár napja vagyok látogatója, minden nap minden perce valami újat jelent számomra. Új ízek, illatok, érintések, impulzusok. Habár Gabrielék veszélyt jelentenek a városra, ez itt, a központba mégsem érződik. Az emberek ugyanúgy nyüzsögnek tovább és élik mindennapi életüket, mint eddig is tették.
Persze van pár dolog, mely teljesen új számomra és nem is nagyon értek. Ilyenek például a járművek. Mondhatnátok, hogy én, ki oly sok minden látott fentről, nekem ezek nem olyannyira újszerű dolgok. Ez így is van, de teljesen más megtapasztalni őket. Furcsa érzés nem használni szárnyaimat, nem repülni fel a magasba, a hátamba rejteni hollófeketévé vállt tollaimat.
Oly sok minden szokatlan még, mégis, élvezem minden egyes percét. Sokszor eltűnődve szemlélem az emberket egy-egy parkba, hogy mit tesznek. Megpróbálok különbséget tenni angyal, ember és démon között. Az előbbi kettő még megy is, hisz a legtöbb szárnyas testvéremet ismerem, ha máshonnan nem, hát látásból. A démonok pedig... Egyik még nem sűrűn találkoztam eggyel sem.
Azonban az egyik angyaltársam felkeltette a figyelmemet. Már a mennyekből is sokszor néztem őt. Emlékszem, hogy szórakozottan csóváltam a fejem ténykedésén. Oly sok embert hozott össze, kik talán nem is találkoztak volna életükbe. De ő segített nekik, összeboronálta őket és habár az esetek nagy többségében életük végéig boldogan éltek, bizony előfordult, hogy apró kis kavara nem épp a várt eredményt hozta évekkel később.
S ahogy elnézem, most is ezt műveli. Az egyik kérészéletű leányt szemelte ki magának. Egy kedves, csendes, visszahúzódó lány, szinte alig tűnik ki a többitől, s egy - számomra - hozzá nem illő személyt szemelt ki hozzá.
Halkan sóhajtom el magam, ahogy lépteimet a park kavicsos kövén tartom. Feltekintek a ragyogó égre. Elvileg ma is itt kell lennie, hisz a kiszemelt leány és a fiú egymástól függetlenül e parkra tévednek. Egy apró patakot átívelő kőhíd két oldalán. Az egyikük árnyékos pad társaságában élvezi könyvét, míg a másik a kosárpályán zsákolja pontjait.
S ha minden igaz, neki is itt kell lennie.
Percek telnek csak el, s meglátom aranybarna hajzuhatagát. Magabiztos léptekkel indulok meg felé, hogy megszólítsam. Hátulról támadok, de nem kételkedek benne, hogy jelenlétemet hamarabb megérzi. Nem messze tőle megállva szólalok meg kedvesen.
- Hamanel, ha nem tévedek - mosolygok rá, ahogy enyhén előrehajolva tekintek oldalról szemeibe, remélve, hogy annyira nem ijesztettem meg.


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Golden Gate Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: