Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Egyiptom - Királyok Völgye
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
1
☩ Play by :
Ashley Frangipane (Halsey)

Utolsó Poszt Kedd Okt. 23, 2018 6:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Circus for a psycho
mr. && mrs. fosch muzsika  • Credit:
- Na, megszerezted? – gyermeki lelkesedéssel rontok be a sátorba, és oly’ természetesen, magától értetődően veszem célba a hozzám legközelebb eső széket, mintha valóban meginvitáltak volna. Az ócska, roskadozó szék szinte recsegve nyög fel a talpam alatt, ahogy egyik lábamat az ülőkére helyezem. Gyér gyertyafény parázslik a sötétben, mely sejtelmesen világítja meg az idősödő nő arcát, aki éppen egy törött tükör előtt fésülködik. Ennél misztikusabb már aligha lehetne az összkép… Egyébként a nő, aki történetesen egy démon, valamikor viking javasasszony volt, és elmondása szerint látta az emberek jövőjét, sorsát. A lelkét a szeretteiért cserébe adta el, és még démonként is úgy hiszi, hogy ő bizony képes megjósolni a jövőt. És lám, így került a rémcirkuszba! Ha pedig engem kérdezne valaki erről a humpala-lumpa varázslatról, csupán annyit mondanék, hogy igazán megnyugtató, hogy létezik olyan démon, aki még nálam is ütődöttebb. Egyszer jövendőt mondott nekem is, noha sosem kértem ilyesfajta szívességre, függetlenül attól, hogy szeretem a komédiát; a szavait pedig a lehető leggyorsabban próbáltam elfelejteni, de mintha valahogy így hangzott volna nagybecsű mondandója: „Hamarosan meg fogsz ismerkedni egy különleges személlyel, aki… hablablabla”, ennél tovább nem figyeltem. Hozzá hasonlóan majdnem mindenkinek megvan a maga története, hogy honnan jött, és hogyan vált azzá, ami. A múlt sötét kis titkai… nagyjából itt mindenkinek ismert. Az én sztorim azonban mindig más, és napról napra változik. Voltam én már bizánci császár ágyasa, udvari bolond, sőt még Hitler szeretője is! Idővel aztán beletörődtek abba, hogy teljességgel komolytalan vagyok, és inkább nem kérdeztek többet a múltamról.
- Az attól függ, hogy mid van cserébe. – Válasza velős, tömör, mire az ajkam ösztönszerűen megrándul. Ökölbe szorult kezemet nyújtom felé, amelyben már ott lapul a zsákmány. De mielőtt megvillantanám neki, várom, hogy ő is előássa a muníciót. Üzletelünk, keményen, mint a gengszterek. (…) és ekkor az öregasszony testébe bújt démonnő két darab cigarettát és egy szem rózsaszín rágógumit helyez a székre, a lábam mellé. Az én zsákmányom ennél jóval többet ér… legalábbis neki. Míg számomra ez a csekély mennyiségű cigaretta az, ami felbecsülhetetlen.
Az öklöm ellazul, immár nyitott tenyérrel nyúlok felé – benne az értékes borostyánkövek, melyekbe rúnákat véstek. Felcsillant szemei láttán pedig jól tudom, hogy az üzlet megköttetett. Az ilyesfajta csereberék szinte mindennaposak a cirkusz berkeiben, ez régen sem volt másként. Leszámítva azt, hogy azokban az időkben egyszerűbb volt hozzájutni a cigarettához, a rágógumiról nem is beszélve…! A legutóbbi rágóm például egy pad aljáról származik; ennek is már vagy két éve. Éppen ezért az újdonsült szerzeményeimet, és legfőképp a még érintetlen rágót olyan gyengéd odaadással veszem a kezembe, mintha csak a legféltettebb kincsem volna. A melltartómba rejtem el az ereklyéket, majd hagyom faképnél a jósasszony-démont, olyasfajta hanyag eleganciával, mint ahogyan az imént becsörtettem a sátrába.
Odakint önfeledten vegyülök el a tömegben, mezítláb hagyok nyomot magam után a homokban. És elfogadom a csúfos tényt, hogy majdnem mindenki magasabb nálam – legalábbis mióta ebben az aprócska, törpe testben rekedtem. Felháborodásom azonban csakhamar alábbhagy, amint egy vattacukrot szorongató kislány közelébe érek. Úgy markolok bele a ragadós anyagba, hogy észre sem veszi, és már tépem is ki a kóstolót miközben elhaladok mellette. Beletömöm a számba, s megyek tovább, a ragacsos kezemet pedig valakinek a ruhájába kenem. Emlékszem annak idején, még halandó éveimben, a régi cirkusszal játszottam el egyszer, hogy rengeteg vattacukrot tömtem magamba az előadás előtt. Végül aztán a trapézról hánytam le a közönség soraiba, mintegy felejthetetlen attrakció gyanánt. Ah, régi szép idők!
Itt, ezen a helyen viszont az előadásnak nincs kezdete és nincs vége, akkor fogok hozzá, amikor csak kedvem tartja, és akkor hagyom abba, amikor unalom lesz rajtam úrrá. Itt semminek sincs igazán tétje vagy következménye. De ha lenne is, nem különösebben izgatna az se…
Egy ketrecnél állok meg, ahol egy emberkölyök bámészkodik; a ketrec mélyéről pedig nem evilági hangok szűrődnek ki és zavarják meg a cirkusz jellegzetes zaját. Acsargásba torzult bestiális üvöltés, és a kalitka rácsai, melyek vehemensen, elemi erővel rázkódnak, ahogy újra és újra nekiront a dög. Pokolkutya. Én látom ugyan, de a kamasz srác számára láthatatlan.
Nagyon közel állok meg hozzá, olyannyira közel, hogy szinte érzem a lélegzetét. A kezeimet a hátam mögött kulcsolom össze, akárcsak egy jól nevelt iskolás szóbeli közben.
- Ha benyúlsz a ketrecbe, akkor láthatod, hogy mi van benne… – suttogom a fülébe, a nyakára, a bőre felszínére. Abban sem vagyok biztos, hogy hallja egyáltalán a szavaimat. Számomra egyébként lényegtelen. Ha megteszi, jó, ha nem teszi, nekem az is megfelel. Természetemből adódóan szoktam ilyesformájú bölcs tanácsokat osztogatni, kéretlenül, nem várva cserébe hálát. Általában arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire határtalan az emberi hülyeség. Az emberkölyök most rám néz, szemeit az enyéimbe mélyeszti. Mintha valamiféle biztatásra várna, egy újabb löketre – még, még egy utolsót. De nem teszem. Helyette hátrálok három lépést; ugyanúgy a hátam mögött összefont kezekkel, egyenes gerinccel, leheletnyit oldalra billentett fejjel. Így fürkészem őt, a döntését, az elhatározását, és végül a mozdulatot, ahogy tényleg képes benyúlni abba az átkozott ketrecbe a bestiához. Az persze elkapja, tépi, marcangolni kezdi az emberi végtagot. Nem sokkal később a hús kettéválik a csonttól: volt kéz, nincs kéz. Vér spriccel mindenfelé, kivéve rám, mert én még éppen idejében félreálltam. Ajkamra egy apró, alighogy látható félmosoly feszül. Valahogy így nézhetnek az anyukák a kölykeikre, amikor azok valami szép és jó dolgot tesznek. Mint például először állnak fel, vagy először mondják azt, hogy mama. Ám az érzés alig tart tovább egyetlen másodpercnél, és a büszkeség, ami az imént még a szívemet – azt a nem létezőt – tölti el, ürességet hagyva maga után távozik. Tovalibben, mintha soha nem is létezett volna…
A srác üvöltve, őrjöngve szorongatja a keze helyén éktelenkedő csonkot, a pokolkutya pedig jót zabál a ketrecében, csakhogy a kölyök még mindig nem láthatja. Hát igen, átvertem. Csúnya, rossz én.
- Ne aggódj, idővel visszanő! – Mint ahogy az enyém is, mi? Persze hiába kiabálok ily’ kedves, megnyugtató szavakat utána, nyomát sem látom immár az embergyereknek. Egész jó móka volt, de annyira talán mégsem, hogy tovább időzzek a démoni dög ketrece mellett, úgyhogy folytatom utamat a tömegen keresztül. Félő ugyanis, ha még egy percig néznem kéne szerencsétlen jószágot, ahogy rabláncokra verve várja a szabadságot, mi soha nem jön el… a végén még kiengedném. Nem, nem, annak még nincs itt az ideje; gyorsan tovább, vissza se nézve. A tömegben nagy a nyüzsgés, mindenki zajong, kiabál, árusok próbálják túllicitálni egymást, mutatványosok produkálják magukat bizarrabbnál bizarrabb módon, és ha alaposan körbenéz az ember lánya, mindenféle szerzetet megtalál a sokaságban. Olyan ez, mint egy zavaros, kaotikus massza. Mégis… a maga nemében páratlan és gyönyörű. Ugyanakkor haladni, na azt nem lehet benne, éppen ezért kénytelen vagyok valamiféle cselhez folyamodni, ha már a jelenlegi testmagasságom nem engedi meg, hogy óriás módjára törjek magamnak utat. A tumultus széléhez sodródom hát, hagyom, hogy a nálam jóval megtermettebb alakok megelőzzenek, és felkapaszkodom az egyik piramis lépcsőzetére. Mezítláb talpamat sérti és fel-felszántja a durva, göcsörtös felület, én mégis szinte légies mozdulatokkal manőverezek, egyensúlyozok a keskeny lépcsőfokon. Végül hirtelen ötlettől vezérelve lejtek cigánykereket, majd egy újabbat, és még egyet, újra és újra, és így megy ez egészen addig, míg észre nem veszem, hogy bámészkodó szemek merednek rám pofátlanul. Az utolsó cigánykerekemből így szaltó lesz, aztán megállok, és szinte késztetést érzek az újdonsült közönségemre förmedni, hogy „Mit bámultok, bolondok?”, mert nyilván azt hiszik, hogy ez is valamelyik előadás része. Pedig csak a hecc kedvéért, önmagam szórakoztatásra cigánykerekezek itt önfeledten. De ha már úgyis így alakult, adok én nekik előadást; pont az ilyen esetekre hordok magamnál, a harisnyatartómban, kalapácsot és néhány szöget.
- Hölgyeim és uraim! Hadd mutassam be önöknek a múlt században elhíresült produkciót, melyet csakis a régi kor rémcirkuszaiban mutattak be a közönségnek, azóta ez a világhírű klasszis a feledés homályába veszett… – szónoklatom közepette egy méretes szöget helyezek az orromba, majd azzal a lendülettel, lélegzetvételnyi időt sem hagyva magam vagy a közönség számára, elkezdem belekalapálni az orrjáratba a kezem ügyében lévő kalapács segítségével. A könnyem belecsordul. Számít ez valamit? Ugyan! Dühödten, észveszejtő vehemenciával csapkodom és ütlegelem egyre mélyebbre és mélyebbre, míg a vér ki nem serken az orromból. Csepp-csepp. Így festi karmazsinvörösre a dekoltázsomat, daccal, erőszakkal. És a szörnyülködő tekintettek láttán egyfajta elégedettség kerít hatalmába; közelebb lépek a nézőközönséghez, és a nyakamat nyújtogatva mutogatom nekik a csodás műremeket. Szinte fájdalmas lassúsággal rebbennek a pilláim, ahogy az arcomra végül aberrált ragadozóvigyor feszül. Kezemmel bőszen intek feléjük: nézzék csak, nézzék! Ők hátrálnak, én közelítek, és vacillálok, hogy ki legyen a szerencsés kiválasztott. Egy nőnél állapodok meg végezetül…
Olyan alázattal tartom oda neki az arcomat, mint ahogy az áldozat a hóhérjának, vagy, ahogy a szerető szokta a kedvesének – imádattól részegülten. Ajkaim elnyílnak.
- Szeretnéd kihúzni? – hangom, akár a jégszilánkokra csurgatott méz. Karcos, csilingelő, hamis gyönyört ígérő lidérc. Már-már kedvem támad dorombolásba kezdeni, csakhogy még mielőtt megtehetném a nő premier plánban omlik össze. Látom a szemeiben összegyűlő könnycseppet, melyet indulat és félelem szült. Az undort, a rettegést, a nem értést. Sikítva rohan el előlem és a szöggel díszített orrom elől. Ennek gondolatától pedig az ajkaimon játszadozó vigyor féktelen, elfajzott röhögéssé korcsosul. Teli pofával nevetgélek, mint aki jól végezte dolgát, és ugyanezzel a jókedvvel hagyom faképnél a nézők maradékát. Egyik kezemmel az alvadt vért törölgetem magamról, a másik mancsomban meg még mindig a kalapácsomat szorongatom. Lóbálom, játszok vele, szertelenül, akár egy gyermek. És végre megérkezek a trapézpályához vezető emelvényhez – nem kevesebb volt ez, mint az örökkévalóság. Mohón szelem a lépcsőfokokat, nem nézek magam után, nem figyelem, hogy milyen messze kerülök a talajtól. Vagy a valóságtól. Mintha egy másik világba csöppennék, amikor felérek a tetejére. Ez az én világom, mert itt nem létezik senki más, csak én. És nem számítanak az emberek, démonok és egyéb lények, senki sem számít immár odalentről, még ha bámulnak is – az a világ számomra megszűnt létezni. Mozdulataim természetesek, könnyedek, zavartalanok. Ha tömegek gyűltek is alattam össze, ugyanúgy viselkedek, mintha teljesen egymagam lennék.
Régi ismerősként köszöntöm a trapéz vasmarkolatát, ahogy a tenyerembe simul. Még egy utolsó lélegzetvétel; ledobom a kalapácsot az emelvényre, aztán nekiiramodok. (…) a mélységnek, a tátongó űrnek, a feneketlen semminek. Teljes testemből lendülök, a levegőben kapom el a vasfogantyút, és a lendület már visz is tova a következő trapézhoz. Van, amelyiket nem is a kezemmel, hanem a lábamat beakasztva ragadom meg. Van, hogy megfordulok a levegőben, de a legtöbbször csak fejjel lefelé, mindössze a térdhajlatommal kapaszkodva hasítom a légteret. És amikor megunom a forgást, pörgést, ugrándozást, megállapodok a középső trapézon, amit aztán statikusan használok. Azon művelek nyakatekertnél nyakatekertebb mozdulatokat. Kígyóként tekeredek rá a fogódzkodó oldalán lévő kötelekre, és felmászok a legtetejéig. Oda, ahonnan már nincsen tovább. Itt ragadom meg a festői pillanatot, hogy a számba helyezzem a nagy odaadással dédelgetett, és egészen idáig a melltartóm mélyén féltve őrzött rágógumit. A csomagolását a mélybe hajítom, majd kecsesen nyújtózva, spiccbe rándult lábfejjel tekergek le a vasból készült markolathoz. Mindeközben pedig nagy átéléssel kérődzöm a rágón, mely időközönként szemtelenül bucskázik elő a nyelvem alól. Aztán, mint ahogy mindent, úgy ezt is megunom. A trapézt. A lengést. A magasságot. Az enyhet adó szabadság érzését. Ólomnyi súlyként nehezedik rá szívemre ismét az üresség, és nem tehetek egyebet, minthogy hagyom, hogy egy fásult sóhaj keservesen szakadjon fel a tüdőm mélyéről. Már az eszement hintapalintázás sem nyújt megnyugvást. És hogy mióta vagyok idefent? Talán csak néhány perc. Esetleg órák. De még az is meglehet, hogy három napja. Ilyen magaslatokban máshogy telik az idő… Unottan nyújtózom a mélység felé, csak a két combom feszül neki a kötélnek, az tart most egyedül miközben fejjel lefelé lógok és a homlokom majd’ kiszakad az odatódult vérmennyiségtől. Pukkan egyet a rágó, rá az arcomra, alig látok ki alóla. Épphogy csak megszemlélhetem a talaj irányába nyújtóztatott kezeimet, ujjaim kitárva, mintha csak el akarnék érni valamit vagy valakit odalentről. Ekkor pillantom meg először a porondmester mellett ácsorgó idegent. Abszurd, de még ilyen magasból is érzékelem, hogy ő… valahogy… olyan… más. Eltátott szájjal, duplájára tágult pupillákkal kezdem el méregetni, fejem enyhén oldalra billen, mint amikor valamit nagyon érdekesnek találok – mintha annyira magasztos látvány lenne, ahogy éppen tömi magát.
Nem tudnám megmondani, hogy mitől olyan más ő, az viszont bizonyos, hogy ember nem lehet, ahhoz túlontúl érdekes jelenség. Ugyanakkor nem lehet démon sem, ahhoz túl sok; vagy éppenséggel túl kevés. Nem olyan ellenszenves, mint a démonok általában. És angyal? Hát ahhoz meg túlságosan bizarr…
Nem, ő valami egészen más.
Levakarom az arcomra ragadt rágógumi maradványt és visszahelyezem a számba, hogy legyen min rágódni addig is, míg lemászom innen. Persze csak az úrinők körében szokás illedelmesen távozni a helyszínről, tapsvihar meg pukedlizés közepette. Én az egyszerűbb megoldások híve vagyok, kérem; az alattam elterülő kígyókkal teli veremre pillogok. Jobb cirkuszokban általában hálót használnak, de hát ez egy rémcirkusz, szóval… itt a kígyóverem a tuti. Elvégre minek ugráljak vissza a trapézokon és másszak le az emelvény lépcsőfokain, amikor fürdőzhetek is egyet a kis barátaimmal? Na, ugye. Talán az egész előadásból a zuhanásom a legszebb, ahogy megfeszült izmokkal és homorú gerinccel, nyekkenve vágódok bele ebbe a feneketlen gödörbe, ahol kínzó lassúsággal nyelnek el a csúszómászók. Illetve csak nekem tűnik kínzó lassúságnak, valójában egy szempillantás alatt a verem mélyére kerülök. A kígyósereglet ölelése minden képzeletet felülmúl; körém tekerednek, bekebeleznek, éhező vadként szorítanak magukhoz. Ragaszkodásuk már-már ellágyítják szívemet, ám amikor az egyikük van olyan arcátlan és a húsomba mar, úgy döntök, hogy mára elég volt a mókázásból. Odakint a felszínen nyilván nem számítanak rá, hogy majd kimászok. Pedig kimászok. Először csak egy kéz látszik; ujjaim erőteljesen kapaszkodnak a földbe és homokba. Majd egy kígyókkal körbetekert kar, és egy újabb kéz, és aztán a testem… amit szintén ellepnek a kígyók. Megrázom magam, akár a kutyák fürdetés után – csakhogy az én esetemben vízpermet helyett viperaeső zúdul a mélyen tisztelt közönségre, akik épp elég közel állnak ahhoz, hogy kivegyék részüket a mennyei mannából. Sikoltozással köszönik meg a nagylelkű adományomat, amiből arra következtetek, hogy a többségük halandó lehet. A porondmester, akit fentről kiszúrtam, most a mozgolódó tömegbe siet, próbál úrrá lenni a krízishelyzeten, látszólag meglehetősen kevés sikerrel. Én mindeközben kicsit sem nőiesen egy lábra állok, másik lábammal pedig valamiféle párzási táncot imitálva rázom le magamról a maradék kígyókat. Egy maradt már csak, egy kis aranyos, a vállamba mélyesztett fogacskáival. Ettől menet közben szabadulok meg; valósággal letépem magamról, és voltaképpen az sem számít, hogy ezzel együtt kiszakít egy apró darabot a húsomból. Szépen visszahajítom a verembe, ahová tartozik.
Kihasználva a hirtelen természetű fejetlenséget, és magát a káoszt, melyet minden bizonnyal én idéztem elő – környékezem meg az idegent. Szöggel az orromban, kígyómarással a vállamban, rágógumival a számban. Ilyen közelségből pedig még inkább érzem, hogy számomra valami életidegen, különös kisugárzás veszi körül. Amit nem tudok beazonosítani. És nem tudok hova sorolni. Márpedig ez olyannyira zavar, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon. Úgyhogy a következő pillanatban már szégyentelenül mászok bele az aurájába, lábujjhegyre állok és mind a százötven centimmel fölé tornyosulok – így nagyjából a kulcscsontjáig érhetek. Aztán jobb ötlet híján beleszagolok a nyakába – ha már úgyis erre jártam –, de mindezt olyan természetesen teszem, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy amúgy állatok módjára szaglásszuk egymást. Vagyis hát csak én őt.
Lányos zavaromban egy jól megtermett buborékot fújok a rágógumiból, amely mindössze néhány centire pukkan a férfi bőrének felszínétől. Csakis ezt követően teszem fel a nagybetűs kérdést; immáron végső elkeseredésemben. Ugyanis szag alapján nem jöttem rá…
- Hát te meg miféle szerzet vagy? – átható tekintettel méricskélem, enyhén gyanakvó éllel a hangomban, ám mégis inkább a kíváncsiság az, ami hajt, mint egyfajta belső késztetés. Nem mondhatni, hogy távolabb lépnék tőle, épphogy csak a nyaka szagolgatásával hagyok fel. – Csak azt ne mondd, hogy te vagy a cirkusz legújabb tagja…



avatar



☩ Reagok :
41
☩ Play by :
Joseph Gilgun

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 20, 2018 5:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Demonic freak show

Blue & Ruben
zenei aláfestés • szószám: 1710• Credit:

 
'Mikorra lesz ebből láda...' - öntök ki tenyerembe sóhajtva egy adag sózott, hámozott, pasztőrözött, homogénezett, fényesre lakkozott, félbevágott, térfogat növelt, glutén kezelt, napbarnított, munka által kicserzett kezek között megforgatott földimogyorót és tömöm mindet egyszerre a számba, miközben lemondóan sóhajtva pillantok tanácstalanul egyik piramisról a másikra. A láda keresésére Athannal már korábban útnak indultunk, csak tervünk nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltük, legalábbis az én részem egyáltalán nem úgy alakult, Athané pedig csak részben ment füstbe. És lám újra itt vagyok! Nem okulva saját hibáimból és abból a veszélyből, ami bármikor lecsaphat rám a piramisok között sétálva, újra a láda keresésére indultam, hátha egy nyúlfaroknyi választ kapok arra, hogy miért vagyok ilyen harmatgyenge, de sajnos sehová nincs felírva hatalmas betűkkel, hogy: Tessék Ruben, itt a láda, inkább most már segítünk rajtad!, hanem mindegyik hívogatóan néz rám és legszívesebben mindegyikbe bemennék, hogy átkutassam, azzal pedig sosem végeznék.
'Miért, sietsz valahová?' - kérdezem meg magamtól teli szájjal és fejemet lemondóan megrázva rúgok odébb egy nagyobb darab követ, ami hangosan visszhangozva pattog el a következő piramisig, ahol egy félig összetörött, piros agyagváza állja útját, hogy annak nekiütközve törjön le belőle egy nagyobb darabot, majd állapodjon meg új helyén. Kezdhetném idillien is, hogy csöndes az éjszaka, a tücskök ciripelését sem hallani, csak én és a csillagok járjuk közösen a királyok völgyét, ami így is lenne, hogyha valahonnan a távolból nem hallanám egy csapat megveszekedett majom módjára viselkedő ember vagy bármilyen egyéb lény üvöltözését és tombolását. Nincsenek a közelben, ezt biztonsággal ki merem jelenteni, de ha tovább folytatom romantikus sétámat, kéz a kézben magammal, akkor előfordulhat, hogy egyhamar beléjük fogok botlani. Vagy kikerülöm őket, az inkább tűnik sokkal jobb megoldásnak, minthogy idétlenül, esetlenül integetve elsétáljak mellettük, azok meg már azt is provokálásnak vegyék, hogy levegőt mertem venni a jelenlétükben és másodpercek alatt kicsi a rakás alakuljon a helyzetből. De ezzel ráérek még foglalkozni, a hangok távolsága alapján, elsődleges problémám, hogy minek van itt ennyi piramis?! Rendben, hogy a nagy fáraók, volt egyiptomi királyok völgye, csoportos temetkezési helyük, mert így együtt maradt az egész család, dinasztia, baráti kör, de egy kis tábla vagy valami, hogy 'Nem itt nyugszik I. Amenhotep, hanem kettővel odébb, itt Nofernoferuaton alussza örök álmát' megkönnyítené az emberek dolgát. Persze, ahogy a sírrablókét is, teljesen érthetetlen okokból nem szúrtak névjegy táblákat a homokba, régebben pedig a birodalom aranykorában, virágzásának fénykorában csukott szemmel tudták, hogy melyik fáraó hol lett eltemetve, most viszont már az is kérdés, hogy egy természeti katasztrófa következtében egyáltalán állva maradt - e az a piramis és nem omlott - e be, nem roskadt - e saját magába, hogy maradjon utána egy halom kő és törmelék. Még azokat sem zárhatom ki, amelyiknek be van omolva a bejárata, mert valahogy csak kijutottunk onnan akkor is! Miért nem tudsz letenni erről az idiótaságról Ruben? Hm? Miért? Bele kellett rángatnod az öcsédet, belehajszolod magad a feltételezésekbe, hogy 'De mi van ha a következő lesz az?!' és hisztis gyerek módjára toporzékolsz, ha a láda helyett csak egy halom arany kincset találsz, amit a fáraóval együtt temettek el egy titkos kamrában. Mi értelme van ezt még tovább húzni? Lehet már nincs is itt, mert valaki fogta szépen és elvitte, a világ pedig a sorozatos katasztrófák és természeti csapások ellenére is túl nagy maradt ahhoz, hogy egyhamar meglegyen, még úgy is, hogyha sikerül az ügyefogyott családodat rábeszélni arra, hogy segítsenek a keresésben, mert talán, esetleg megoldás lehet az erőnket jelentő problémára. Megéri a bizonytalan után menni? Ismét egy gondterhelt sóhaj hagyja el az ajkaimat, mialatt újabb adag mogyorót tömök a számba és villámokat szóró tekintettel pillantok a piramisokra, hátha ettől megijednek és előlép az, akinek gyomrában el lett rejtve a láda.
'Na mert tőlem aztán olyan sűrűn megijedne bárki is. Ruben, a család fő bohóca.' - rázom meg a fejemet és ismét odébb rúgok egy mályvaszín követ, ami akadálytalanul pattog egészen a kivilágított útrész elejéig, ahol megáll, hogy fürödjön a földbe szúrt fáklyák sárga lángjainak fényében. Állj! Mit keresnek ezek itt? Lehet annyira elvoltam a saját világomban, hogy észre sem vettem és máris a huligánokhoz értem? Összeráncolt szemöldökkel követem a kő útját és valóban a zsivaj egyre hangosabbá és élesebbé válik, de ez nagyobb tömegtől jön, mint egy összeverődött társaság vagy egy csoportnyi sírrabló, olyan, mintha itt állítottak volna fel egy piacot és mindenki idecsődült volna. Csapda lenne talán? És mi ez a zene? Csilingelő és vidám, mintha határtalan szórakozást ígérne az érkezőknek, hogy el se akarjanak innen soha menni. Ez valami mágia lenne? Idecsalogatnak egy hatalmas tömeget és feláldozzák őket vagy tömegmészárlás lesz, esetleg elátkozzák őket? Valaki felkacag, nem is kacag, inkább visítva röhög, ordenáré mód szórakozik és felejtkezik meg magáról, ahogy a környezetéről is, erre még a múmiák is fölkelnek és jönnek reklamálni, hogy valaki felhőtlen szórakozása és viháncolása miatt nem tudnak békében pihenni. Valahogy megérteném. Nem áll itt senki, hogy terelje a népeket vagy ellenőrizze őket, az megy be, aki akar és az távozik, aki már megunta. Mogyorós zacskómat szorongatva lépek rá a kijelölt útra és követem egészen amíg meg nem látom a hatalmas tömeget, a sátrakat és mutatványos kocsikat, ketreceket, kifeszített köteleket és trapézokat, a tömeg közepén egy hatalmas, toronyszerű pódiumon álló alakot, aki fekete pálcájával buzdítja a tömeget, hogy látogassanak el minden sátorba és a cirkusz minden területére, ne hagyjanak ki egy mókát sem, mert lehet a végén megbánnák. És a zaj! Ez a fülsüketítően hangos zaj, zenebona, nevetés és zsibongás, na meg ez a buzdító őrjöngés a vékony hangján! Én meg csak állok egy helyben, zavarodottan, azt sem tudván, hogy merre van az előre, merre induljak és hová menjek.
'Fiacskám!' - hagyja abba az ordibálást a köpcös kis palánta a pódiumon és szólal meg váratlanul nem máshol, mint a fejemben. Értetlenül pislogok fel rá, meg sem szólalva, egyre csak szorongatva a mogyorós zacskót a kezemben, mert a nagy szám most bizony cserben hagyott.
'No ne legyél már ennyire megilletődve! Első alkalom ugye? Sejtettem, hogy még nem jártál minálunk, a Rémek Cirkuszában, nem úgy nézel ki.' - Rémek Cirkusza? Szemöldökömet csodálkozva vonom fel és már nyitnám is a számat, hogy válaszoljak, amikor fekete cilinderes feje bagoly mód fordul felém, mindenféle fájdalmas reccsenést és roppanást mellőzve, hogy vérvörös szemeit rám függesztve tanulmányozzon, mérjen végig, majd egy vigyor kíséretében másszon le hozzám várából és a tömegen átvágva, mintha meg sem kottyanna neki, hogy tucatnyian mozognak körülötte, álljon meg előttem és támaszkodjon fekete pálcájára.
'Szóval első alkalom, ez már biztos. Ne, nem kell mondanod semmit! A fejed és az arcod mindent elárul, ahogy a szagod is. Nem ember vagy, igaz - e? Büdös hüllő szagod van és ha csak nem halárus vagy, akkor más nem lehetsz, mint egy közülünk. No indulj meg, körbevezetlek és mesélek egy két dolgot.' - kocogtatja meg sípcsontomat gyengéden, hogy mozgásra bírjon, válaszomat pedig meg sem árva indul előre hátra tett kezekkel. Apró ember, a derekamig ér, mégis olyan magabiztosan mozog a tömegben, mintha csak határozott, erős kisugárzásával burkot teremtene maga körül, ami odébb tolja a bámészkodókat, hogy számára mindig legyen mindenhol hely, senki ne állja útját. Fekete lovaglócsizmáiban, porondmesterre emlékeztető piros - fehér szettjével egy nagyon kövér, piszkafa lábú békára emlékeztet, kivételt képeznek ez alól vérben forgó szemei és hatalmas, fekete kunkori bajusza és hordó hasáig érő szakálla. És mi az, hogy nekem büdös hüllő szagom van?! Farmerből készült dzsekim ujját felrántom a karomon és szagolgatni kezdem, mélyeket szippantok bőrömből, de semmi orrfacsarót vagy kivetnivalót nem találok magamban. Még hogy büdös hüllő, mondja az, aki hasonlít egy békára. Visszahúzva kabátom ujját sietek utána, lavírozva a tömegben, ahol különféle arcok és fajok olvadnak egymásba, nem szégyellik magukat, nem is próbálják leplezni mivoltukat, szabadnak érzik magukat.
'Ez olyan, mint egy rendes cirkusz, csak... félelmetesebb, vagy miért hívják így?' - furakszom be utána egy fehér - piros csíkos, csúcsos tetejű sátorba, aminek tömege mind egy emberként bámulja az előttük álló fiatal lányt, aki éppen az egyik nézőt bűvöli el varázserejével, a közönség pedig lélegzet visszafogva figyeli a történéseket.
'Mit látsz?' - fordul felém a pocakos porondmester, én pedig csak fejemet megvakarva és vállamat megvonva hárítom a találgatást, mert kinevetve, ha annyit mondanék, hogy valami nőszemély bűvészkedik. - 'Ez egy nephilim, fiacskám. Egy nephilim, ami az angyal és az ember nászából született, aki nem tartozik egyik fajhoz sem, mert mind a kettő kiveti magából, sőt az angyalok még üldöztetik is ezeket a szerencsétleneket. Vannak közöttünk olyanok, akik céltalanul bolyongtak a világban, nem tudván, hogy mit kezdjenek magukkal fajtársaik nélkül, üldözöttek, akik a vadászok hordái elől menekülve kértek nálunk menedéket, rémségek, akik valamiféle átok miatt félig ilyenek, félig olyanok, vannak, akik unalomból, haszonvágyból, tehetségük megcsillogtatása miatt csapódtak hozzánk, míg másoknak az életük volt a tét, hogy megtalálnak - e minket, vagy sem. Mi egyetlen nagy és befogadó család vagyunk, nincs különbség faj és faj között, mindenki olyan, amilyen, páratlan a maga nemében, gyönyörű és egyedülálló.' - húzza ki magát büszkén és mosolyogva nézi a színpadon álló szőke hölgyeményt, majd hátat fordítva megy ki a sátorból, meg sem várva reakciómat, lábaim viszont maguktól indulnak utána. Egy számkivetetteknek fenntartott hely?
'És itt mutogatják a torz lényeket, vagy maguktól csinálják a kis mutatványaikat? Meg ez egyáltalán mióta létezik és miért nem hallottam még róla? Meg...' - folytatnám még kérdéseim sorát, de megállva egy hatalmas tömeg mögött bámulok fel a csillagos égre, pontosabban a három piramis közé kifeszített leheletvékony és végtelenül hosszú kötelekre, melyeket egyetlen hölgyemény ural, aki szinte nem is törődve a tömeggel pörög - forog a köteleken, mintha csak egy állatkerti majom érezné magát jól az otthoni közegében. Vajon az ügyességét figyelik, vagy azt, hogy mikor zuhan a magasból, egyenesen a halál torkába? Tenyerembe ismét kiöntve egy adag mogyorót tömöm tele a számat és a néphez hasonlóan, árgus szemekkel figyelem az előadást.


avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
511
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Hétf. Júl. 02, 2018 10:58 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Online
avatar



☩ Reagok :
138
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 11:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


☠️ Nem vagytok egyedül

Cassael & Mammon & Athan
szószám: 753 • Credit:

 
Bárcsak képes lett volna átaludni ezt a sok-sok évszázadnyi, vagy akár évezrednyi időt, amely a fedél lezárta után köszöntött rá és testvéreire. Bárcsak abban tölthette volna, és amikor eljön a pillanat, hogy ismét szabadok lehetnek, csak röpke, tudattalan álomnak hasson a hosszad idő. Azonban ez túl nagy kegy, minden elnyújtott nap, hónap, vagy épp évtized ott áll mögötte, át kellett élnie – ahogy mindannyiuknak – és ez igencsak megrágta őket. Mint a ketrecbe zárt vad, a sötétben megnyugvó, a tökéletes pillanatra váró állat. Csupa agresszió ugyan nem, de türelmetlenség, és állatias ösztönök igencsak vezérlik. És semmi nem változik. Egy faág, egy kavics, semmi. Szép lassan sorvad el az, akinek egykor hatalma talán épp a felfoghatatlan kifejezésével vetekedett. Semmi sem történik, kínzó monotonitás, csend és kínlódás.
Kettőt lép előre, hárommal kerül vissza. Nincs már mi lekösse, nincs már ki szórakoztassa. Három előre, szemeit lehunyja, és elképzeli, milyen lehet máshol, egy patak partján állva, zöldellő fák tövében, madárcsicsergésben. Négyet hátra.
Aztán pedig, mintha valami, a világ felrobbant volna.
Üvöltve vetette magát a földre, hisz elsőnek nem jutott el a tudatáig, mi is történt. Az erő, amellyel a rés keletkezett, váratlan érte, de még váratlanabb volt, hogy pár röpke pillanat után abba is maradt. Vagy órák teltek el, és már nincs időérzéke? Ha csak feküdt, és nem tett semmit, megérdemli a sorsát. Hatot előre.
Az erő eltűnt, a világ is csendes, de mégsem. Nem fordult fel, nem nőttek zöldellő bokrok, azonban mégis kézzel foghatóan más. Szinte kaparja a fejét odabent. Akármelyikük volt eddig csendben, rejtve, vagy épp csak magába roskadva, hirtelen nyílt meg, és kereste a forrást. Mint mikor a kisgyermek botot szúr a hangyák bolyába, azok pedig foggal-körömmel esnek a betolakodónak. De támadás, itt? Semmi. Azonban érezhető, hogy valami érkezett, valami.. A leviatánok hosszú ideje élnek a láda fogságában, szenvedtek vagy csak pangtak a semmiben, az most nem érdekes, de mindegyik a maga módján kutatott a rés után, hátha ismét megjelenik, hátha kiférnek rajta, de az túl jól zárult be, nyomot aligha hagyott, esélyt pedig még annyira sem. Őrület, ilyesmivel kínozni őket kész bűncselekmény, mégis az ő fejében ott motoszkál a gondolat, mégis mi volt ez, miért, és hogyan? Isten műve ismét, vagy csak a káprázaté? Lehet, minden csak egy kósza illúzió, semmi több, azonban ezt el is veti, hiszen annál jóval több. Kinyújtja a kezét, és megtapintja, megszorítja, elkaphatja.
Vendégeik érkeztek!
Persze, a felismerés nem azonnali, megkopott érzéke nehezen észlelte a démon majd az angyal jelentét, puszta energiának gondolta, amik beszöktek a résen, és megültek a halott világ szegletében és sajátos energiájukkal járnak táncot. De nem, ez annál élőbb, aztán pedig fivére is tudatára adja – friss hús a piacon. És ennyi. Látták őket, és semmi különös. Értetlenül áll azelőtt, hogy egyesek leskelődnek, becserkészik őket, egyesek viszont már vissza is tértek a mindennapos ügyeikhez.
Nincsenek a segítségünkre, jelentéktelenek. Nem fogunk kijutni, velük nem. Ezek visszhangoznak a fejükben, amikor elszakadva indul saját maga az útra, közelít a páros felé lassan, óvatosan és szinte láthatatlan. Ez az ő terepe, mindent ismer és most az egyszer minden a hasznára válik. Hangfoszlányok, a mozgásuk, a jelenlétük egyre intenzívebb, egyik pillanatban bosszantó a másikban csábító. Rájuk vesse magát, mint a fenevad, vagy csupán figyeljen? Páran talán ezt tervezik, a lerohanást, hogy némi új kaland kerülhessen az életükbe, és ő mit csinál? Követi őket, becserkészik mint egy kíváncsi gyerek. Tudja, hogy érzékelik őt, de nem tesz semmit. Fokozza a hatást.
A szavaik, a mondataik,. Érdekesek. Noha egyelőre neki ez semmit nem mond, a hanghordozás biztos, hogy nem egy oldalon állnak. Alakjuk csak később bontakozik ki előtte, a tiszta lényé kézzel fogható, a másik viszont, a romlás már nem. Ködös, alaktalan jelenés, de hangos. A világ körülöttük még jobban arra játszik, hogy úgy érezzék, tömegek cserkészték be őket, és ez kapóra jött. Mint minden. Amaz egyedül marad, a jelenés eltűnik, noha érzi azt, hogy nem teljesen. Innen nincs kiút, még neki sem.
- Gyere.. vissza.. - ismétli el a másik szavait, azonban az ő nyelvezete durva, érces egyelőre, a legutolsó amin kedvére dalolászott a manapság nemigen űzött latin lehetett. Már közel van, egy törzs rejtekéből húzódik előre, nem reklámozva alakját, de a másik mögött pihen meg. Csapzott, vadállati külső, de nem volt arra ereje ezidáig, hogy a senkinek kicsinosítsa magát. Pech, majd legközelebb
- Gyere vissza – ismétli immáron határozottabban, és érezhetően úgy parancsolva, mint a másik. Azonban, ha elsőre felé fordul, a semmi fogadja, már ott sincs. Egy kis játék mindig jól jön, és ő rég tette. Azonban, jobb lesz, ha hátratekint, onnan már nem fog eltűnni. Hatásosabb belépő.


Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 6:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: Danger and Dread • Szószám: 572 • Credit:

Megadóan billentem oldalra a fejemet a vállam irányába a démon újabb arcátlanságát hallva, noha tény és való, ezúttal még akad is ráció a mondandójában.
- Igaz, volna ilyen póz. Számos módon el tudom képzelni a megölésedet, démon - jegyzem meg színtelen hangon, révén, a féktelen düh nem visz előrébb, másrészt nem adatik meg az a felettébb üdvös lehetőség, hogy pengét állíthassak a Pestis mellkasába, ennek okán pedig felesleges fáradalom volna bárminemű érzelem megidézése az ábrázatomra s a hangomba.
Egészen addig persze, míg ismét el nem kezdi gyalázni Drake nevét. Számat vékonyka vonallá összeszorítva hallgatom a sületlenségeket, amelyeket minél inkább igyekszik elhitetni velem, annál kevésbé tudok és akarok elfogadni. Meglehet, Wallenberg esendő és bűnös, mint bármelyik halandó a teremtett világon, de Mammon meglátásainak egyszerűen nem vagyok hajlandó hitelt adni. Nyilvánvalóan szórakozik velem.
- A pocskondiázásod nem árnyalja a tényt, hogy lovas létedre gyöngébb voltál, mint a harmat. Noha elhiszem, könnyebb terelni a szót - rántom meg a vállaimat hetykén, érzékelvén, több időt pazaroltunk ennek az egész se eleje, se vége társalgásnak, mint amit az megérdemelt volna, s máskülönben sem akad indíttatásom tovább viselni a védencem szóban történő megalázását. Térjünk vissza hozzánk, angyalokhoz és démonokhoz.
- Ez komolyan meglep téged? Atyánk megadta a lehetőségét annak, hogy létezzetek, így hát el kell fogadnunk a bosszantó jelenléteteket is. A világnak megvan a maga rendje, Mammon - tekintek rá gúnnyal keveredett hitetlenkedéssel, habár mit várunk a fajtájától? Sosem volt posztjuk megítélni az angyalok működését, amiként az embereknek, úgy nekik sincs módjukban megérteni a Mennyek és az angyali sereg létének mozgatórugóit, amelyek bármelyikük létrejötténél is ősibb alapokon nyugszanak.
- Bizonyára megbocsájtja, végtére a feltétlen elfogadásról és megértésről hírlik a Pokol - vetem oda neki lemondóan, mielőtt őt magát is elvetném a fák és bokrok társaságába, ideiglenesen megszabadulván legalább a látványától. Az idegőrlő jelenléte egy dolog, az meg egy másik, ha minden érzékszervemet módszeresen igyekszik kiiktatni egy olyan közegben, ahol egyébként nem ártana résen lennünk. Tán legyőzhetetlennek és érinthetetlennek gondolja magát, ám az Úr kreálmányai mindig tartogatnak meglepetéseket. Nyilvánvalóan nem az ő épségét féltem, viszont hiába, minden ellenérzésem és megnyilatkozásom ellenére még a hasznomra válhat, ha más nem, csaliként.
- Nem a segítségedet… Hagyjuk - sóhajtok fel újonnan, inkább élezve figyelmemet a neszezés és egyéb zajok forrásaira.  
Idővel feltűnik az óvatos felderítésem közepette, hogy a Pestis már nem fáraszt kéretlen gondolatokkal, és egyéb, még bosszantóbb ténykedésekkel, ami egyrészt megnyugtató, másrészt… Kénytelen vagyok belátni, ebben a ládában, világban ő az egyedüli ismerős létforma, a hellyel-közzel kiszámítható ellent pedig jobban állhatom, mint egy olyat, amelynek kilétéről halovány fogalmam sincsen. Természetest nem álltatom magamat azzal, végleg itt hagyott volna, ekkora csodák ritkán esedékesek az univerzumban, azonban az élettelen csend kellemetlenül képződik le bensőmben üres kongás képében. Az olykor-olykor hallatszódó zörejek valahogy nem szolgálnak kellő ellensúlyként, sőt, valószínűleg erre mondanák az emberek, hogy még a szőr is feláll a karjukon miattuk. Effajta testi, ösztönös funkciók hiányában a homlokom ráncolása marad egyedül a tarsolyomban, amiként követem a keletről érkező, a legelső hangnál jóvalta módszeresebbnek ható neszezést.
- Mindketten tudjuk, Mammon, hogy képes lennél szórakozni, szóval ha te vagy… - igazából nem tudom, mit akarok ezzel, azt mindenesetre könnyen elérem vele, hogy a lehető legbizonytalanabbnak mutassam magamat. Megállva egy momentumra, veszek egy mély levegőt, elvégre, amennyiben Isten effajta véget szánt nekem, akkor azt el kell fogadnom. Ahogyan azt is, a démon most a leghatékonyabb fegyver a kezemben. - Gyere vissza, ha kinézelődted magadat - utasítom végül, véletlenül sem _kérve_ őt az együttműködésre. Teremtőm, hová süllyedtem?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 11:12 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 570 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Óh, hát angyalka tanul úgy fest, eltartott egy darabig, amíg eljutott kb a "leszarom mivel baszogat a démon, mivel? mivel megteheti" című témáig. Jó hír! Nem érinti meg az összeaszott fekete kis szívét az ignorálás kérdése, leginkább mert pont öt másodpercig tart.
- Mhmhmhm. - A vidám hümmögés istentelen zenei ütemére billeg a feje ide-oda. - Ebben tévedsz, van pár póz, ami tuti még neked is az lenne~ - Incseleg, merthát tollaska kéri magának ezekkel a súlytalan riposztokkal és óh. ÓH. Hát nem mosolyog neki? Lucifer a mélyben, hát ez a csibe mosolyog, hogy ne élvezzen el már mindjárt!
- Egész szórakoztató. - Mereng el néhány nem létező szívdobbanásra a szürke, tartalmatlan eget fürkészve, mintha csak visszaidézné magában Wallenberg csavaros agytekervényeinek fertőszagú útvesztőjét. - Forró, ragacsos, feszült, tele lüktető, mocskos gondolatokkal, annyiszor basztunk meg Wallenberg gondolataiban, hogy az már bámulatos, nem is tudom melyikünktől fulladozott jobban ébredéskor. - Szinte csak magában nevet, de az egész füsttömeg megrázkódik tőle, az ónixszemek szórakozón villognak. - Ne mondd, hogy nem tűnt fel hányszor tapadt a pillantása a formás kis hátsódon. Az nem én voltam, csibém, náááh, óh, vagy nem erre voltál kíváncsi? - Pillant fel hirtelen olyan ártatlan ábrázattal, csoda hogy nem szakad le a láda égnek hazudott mennyezete.
- Persze-persze - Legyint, bár fel is baszhatná itt helyben magát, hogy ennyiszer kérdőjelezik meg igazmondását, pedig hát minek hazudjon, amikor a valóság sokkalta szórakoztatóbb?
- Óh, hát ezek szerint legitimnek tartod a Pokol és a démonok létezését? Az enyémet? Nem érzékelsz te ebben egy csekélyke kis ELHANYAGOLHATÓ önellentmondást, tollas? - Sóhajsóhajsóhaj. Jaj, ha egyszer ezt az angyalkát kell majd elparádéznia a tesók előtt, hát az faltól-falig sóhajtozás lesz és még csak nem is a tömör gyönyörtől.
Ezúttal rajta a sor, hogy sóhajtson és ez egyértelműen az "untatsz" fajta. Mintha csak egy értetlen kisgyerekkel lenne dolga, ami mást se tud mondani a brokkolira, mint "nem", holott anyuci tudja, hogy az jót tesz neki.
- Ellllnézést, ki gondolta volna, hogy a puszta létezésetek odafent hétpecsétes titok, no commento. Óh, hát aggódsz a testi épségemért, kedves? Nem kell, Lu imád engem, biztos megbocsátja ezt a kis szórakozást, hm? - Na most így mondjuk pont zsigerből hazudik, dehát angyali nézetek szerint amúgy is mindig hazudik, szóval holtmindegy. Nem, Lucifer abszolút nem imádja, és nem lenne megbocsátó, ha valóban csak a ballépéseitől lenne visszhangos a világ, ámde tegyük hozzá, hogy az a kis vírus, amit Wallenberggel hazaengedett, finoman szólva is érdemére válik. Persze ezt Cassaelnek nem kell tudnia, mert amit nem tud, az nem fáj - még. És ha nem tudja, nem is siet annyira kijutni innen, mint ha pedig tudná. Aztán már késő tenni ellene, ugye? Sakk-matt, tollasladba, csak még nem tudod, hogy vesztettél.
Tovaszáll a füstös jókedv, mint a győzelmi zászló, már nem az övé, mert maximum az angyal lesz kevesebb nélküle, de hé? Ami késik, arra nem kell sokat várni.
- Most bezzeg kellene a segítségem, hm? Nem szép tollas, nem szép. - Dalolássza a semmiben, továbbra is tartózkodik attól, hogy megjelenjen az angyal előtt, mostanra apró bögölyméretű létezésként repked a fák között.
- Ugyan már, csak füst vagyok, miaszart csinálnék? A világ leghülyébb angyalával zártak össze. - Nevet a háttérben, egyúttal készakarva degradálva saját képességeit. Tudna tenni, ha akarna? Tudna. Kívánja ezt a bentlakók orrára kötni? Hell no.
Ettől függetlenül előrelibben felderíteni. Egyrészt mert a tollparádé jelenleg nem túl érdekfeszítő, másrészt mert valamely sötét szegletében még érdekli is, milyen fene ette be ide magát.




Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 8:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: Danger and Dread • Szószám: 457 • Credit:

- Kényelmesebb? - kérdezek vissza, hitetlen ábrázattal meredve a démon füstös voltára, s egyik szemöldökömet leheletnyi ívbe vonva  pislantok kettőt. - Ugyan, ne álltasd magadat, veled kapcsolatban semmit nem tudhatnék kényelmes jelzővel billogozni - húzom össze a szemhéjaimat, és bár jól tudom, magukban vitatkozni legfeljebb a bomlott elméjű halandóknak szokása, vagyis ezt a szócséplést is ketten együtt tartjuk fent, azért nem reméltem, hogy ilyen bő lére eresztett okfejtéssel fog előrukkolni a hitem megingatásának érdekében. Gyér mosoly kunkorodik az ajkaimra, egy kósza momentumra végigfuttatom tekintetemet a környező fákon, mielőtt lemondó pillantásokkal sújtva a démont, visszafordítanám rá a figyelmemet.
- Mindketten tudjuk, hogy Wallenberg nem volt elég erős a teljes elnyomáshoz, és ez egyetlen embertől sem lehetne elvárható. Noha lássuk be, elég hosszan képes volt fogságban tartani téged, mondd, milyen érzés volt egy szerinted gyönge halandó által elnyomásban létezni? Ha nem kapsz támogatást a Haláltól, soha nem kerekedsz felül rajta - billentem oldalra a fejemet, fürkészve az előttem lebegő gomolygást. - Persze, mindezeket arra a naiv gondolatra alapozzuk, hogy te igazat mondasz - forgatom meg a szemeimet, amelyek még a mozdulat közben megakadnak a becenév hallatán, mit képes volt rám aggatni a megátalkodott. Mosolyom elsimul a számon, íriszeim pedig lemondóan tapadnak fel Mammon alakjára.
- Mégis miből gondolod, hogy nem vagyok képes belátni az emberi gyarlóságot? Természetes, hogy esendőek, hogy hajlamosak a bűnre, így teremtette ugyanis őket Isten. Ha nem volnának azok, nem léteznétek ti, nem létezne Pokol, és a mi feladataink is igen csak egysíkúak volnának a világban - sóhajtok fel, noha egyértelmű, hogy nem fogunk közös nevezőre jutni, végtére démon és angyal nem a szoros barátság jegyében teremtetett. Örökös harcunk tán elcsépelt, emberi fantázia, azonban kétségtelen, alapvetéseinkben afféle különbözőségek akadnak, amelyek igen csak ritka alkalmakkor hajlandóak eltekinteni egymástól, és ez a mostani cseppet sem ilyen.
- Mesélni? Neked? Hogyne, rögvest elárulom a Mennyek összes titkát, amiért ilyen szépen kéred. Kérdezd inkább Lucifert, persze meglehet, nem lesz elámulva a „sikereid” tekintetében - felelem, mielőtt még igazán megelégelhetném a démon szó szerinti szem előtt lebegését. A füstpamacs átrepül a fák törzsein, a köztük nyugvó, magasra nőtt bokrok levelein, és néhány momentum elteltével már nem is látom, merre leledzik, ami egy kimondottan üdítő felismerés. Tekintetemből kihuny a fény, dühöm csillapodik, bár nem tűnik el maradéktalanul, akár a Pestis. Bosszantó hangja továbbra is kísért, nyilván idő kérdése, hogy újfent előkerüljön.
- Inkább eredj felderíteni és hasznosítsd magadat, ha már olyannyira szerettél volna - sóhajtom, majd ismét útnak indulok, ujjaimat finoman szorítva az angyalpenge hengeres markolatán. Nem a korábbi neszezés irányába haladok, inkább megkerülném, kivédve a szemtől szembeni konfrontációt, csakhogy alig teszek néhány lépést, ezúttal kelet felől hallik fel holmi behatárolhatatlan zaj.
- Ha te szórakozol, démon, jobban tennéd, ha befejeznéd - szólok a semmibe, de kétségem sincs afelől, hogy hallja Mammon.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Vas. Ápr. 08, 2018 8:57 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 610 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Bámulatos, mennyire kifacsart angyalék gondolkodásmódja úgy nagyjából bármiről, ami élni és mozogni merészel, ha nem is ezen a földtekén, de egy fokkal feljebb. Bámulatos, de merőben fantáziátlan, nyilván kellett a gyakorlópálya Őhatalmaskodásának, mielőtt olyasmit merészelt alkotni, mint az ember. Igen szomorú, hogy tollas istencsapásai nem vártak még néhány évtizedet, mert akkor tán apu megtanulta volna, miért hasznos néha törölni a böngészési előzményeket.
- Milyen ostoba válasz. - Sóhajt teátrálisan, lepillantva, mintha Lucifertől várna jótékony elkárhozást a témában... na ennek több apró akadálya is van. - Nem szoktál hozzá, hogy keresd az okokat, hm? - Néz fel hirtelen már-már analizáló fehérfénnyel a szentségtelen kútszemekben. Nem olyan meglepő ez, elvárható szinte, hogy Isten csahos kutyája nem kérdez, csak ugat. - Kézenfekvőbb, vagy kényelmesebb? - Teszi fel a millió dolláros kérdést, bár nyilván éppannyi hatása van, mint úgy nagyjából bármiféle értelmes válasznak és kérdésnek, amit angyalra hányt borsóként villogtat. HAH! Angyalra hányt borsó. Ezt levédeti. - Én úgy látom, tollas, két opció van a kérdésben. Az egyik az, ahol Wallenberg elég erős volt ahhoz, hogy elnyomjon és megtartsa az irányítást. A másodikban gyenge volt és úgy kurvult a szeszélyeimnek, ahogy nem szégyelltem. Melyik tetszik jobban? Az első, aminek fényében Wallenberg a saját mocskos igényeit élte ki - és ne felejtsük el azt a stílusos kis felkoncolást - rám hivatkozva, vagy az, ahol pont olyan fogékony volt a bűnre, mint amilyennek nem akarod látni? Hmm... - Látványosan elgondolkodik egy pillanatra. - Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy a választás illúziója. - Ó, persze erre is biztosan van zsebben egy csuklóból adott, kisujjból kirázott "megátalkodott démon" címszóval fémjelzett válasz. Nincs új a Nap alatt.
- Nem cicabogár, ha úgy tekintenéd, ahogy faterod teremtette, akkor elfogadnád a tényt, hogy a szabad akarat tökéletlenségre terveztetett, hogy az emberben egyaránt van jó és rossz, mert sosem volt fekete és sosem volt fehér. Az ember szürke massza, fröccsöntött tömeg, ami magára festi a gyáritól eltérő színeket. De minek is magyarázok neked? Annyira képtelen vagy önálló véleményre, hogy akár a falnak is beszélhetnék, mert az emberekkel ellentétben drágám, te üres héj vagy. Kísérleti patkány, ami után jött az Isten Kiskedvence 2.0. Valahol azért bámulatos, tényleg. Megtehet veletek a vén kujon bármit és akkor is vakon követed, mint az öleb, akit mindegy hányszor rugdosnak meg, hűséges marad. Ha képes lennék sajnálatot érezni, hát most nagy erőkkel hódolnék neki. - Változatlanul túl sokat dumál és továbbra is leállíthatatlan. Gyorsan beszél, sziszegősen, mélyen és jól artikulálva. Annál, amikor egy éretlen hülyegyerek, csak az rosszabb, amikor látszólag értelmesen beszél.
Mélyet sóhajt a következő szavakra.
- Látod? Pontosan erről beszélek. - Legyint az angyalra, mintha az újabb rizsázása éppen őt támasztaná alá, több szót erre vesztegetni már elcsépelt, ergo unalmas. Speaking of the devil...
- Ah, végre tudod milyen érzés nekem. - Vigyorint már a következőkre, oldalra sandít az angyalra. - Jaj, csak fröcsögni tudsz? Nincs baj a képzelőerőmmel, tollaska, mesélj szépen. - Hát Lucifer látja a nem létező lelkét, ő aztán szépen kér, de a rasszista mocsok aztán immúnis mindenre. Látszólag. Forgatja a szemét az újabb adag nyivákolásra, aztán már rajta a sor, hogy nyikkanjon, lendületesen elszáll a picsába, de legalábbis keresztül néhány fán, mintha a világ körülötte nem is létezne. A kellemetlen ebben a tényben (bár kisebb megváltás is lehetne), hogy a démon eltűnik szem elől. Mély nevetése mintha minden irányból szólna az angyal körül.
- Óh, Cassael. - Dorombol a kéjes hang. - Kíváncsi voltam, meddig ér az a birkatürelmed. Hát nem messze, szépségem, mondták már, hogy szexi vagy dühösen? - És a semmi nevet, a szavakból ítélve meg nyilván látja az angyalt, ám ő rejtve marad a ragyogó szemek elől. Nem reppen vissza hozzá egyelőre, Cassael pár percig nyugodalmasan haladhat felderíteni.



Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 11:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: Danger and Dread • Szószám: 543 • Credit:

Kérészéltű s alig - noha a démon számára tökéletesen - érzékelhető elbizonytalanodásom éppen olyan hamar leli halálát az ábrázatomon, mint amilyen hirtelenséggel kivirágzott rajta, mihelyst rádöbbenek, a pokol fattya pontosan azt teszi, amire teremtetett. Nem vagyok halandó, hogy aládolgozzak mesterkedésének, elkeserítő, hogy egy pillanatra egyáltalán lehetősége nyílt a megtévesztésemre. Szavai egyébként igazak is lehetnének, ha nem óvakodnék ezúttal körültekintőbben a ráhatásától, vélhetően egyet is értenék vele a képmutatóságommal kapcsolatban, de immáron nem fertőz a kétely; biztosan tudom, hogy Mammon állításai nem többek, mint a valóság groteszk módon kifacsart megnyilvánulásai.
- Talán mert egy megátalkodott démon vagy? - billentem oldalra a fejemet finoman, mély hanggal világítva rá a napnál is világosabb tényre. Visszaöltve magamra rezzenéstelenségemet, figyelem a Pestis mozdulatait, nyesett szájának pimasz görbületeit, obszidián szemeinek élvezettől teljes villanásait. Láthatóan nyeregben érzi magát, persze ebben semmi meglepő nincsen, megrögzött elképzelése hiszen, hogy ő áll a világ közepette. - És miért kéne elhinnem, nem a te ráhatásodnak hála cselekedett így, nem a te rothadásod fertőzte meg a szívét és az elméjét? Kézenfekvőbb magyarázatnak tűnik a számomra.
Leheletnyire közelítve egymáshoz szemöldökeimet és szemhéjaimat, hallgatom tovább a füstlény pocskondiázását, melyek folytán változatlan igyekszik elhinteni bennem a kétkedés mérgező magvait.
- Tévedsz, lovas, nagyobbat nem is tévedhetnél. Talán képmutatóvá lettem a Földön, ám Drake-et úgy tekintem tökéletesnek, amiképpen az Úr megteremtette. Amit Te művelsz vele most is, azt nem tudom s fogom elfogadni - jelentem ki rendületlen, noha balgaság volna azt képzelni, a Dögvész majd beletörődést mímelendő felhagy idegeim kínzásával. Ajánlata újabb, lapos pillantásokat nyer, és egy végtelenül kiábrándult ábrázatot, feltéve, ha lettek volna alapvetően elvárásaim a szentségtelennel szemben. - Tartsd meg magadnak az ostobaságaidat. Amiképpen feltételezed rólam, hogy pusztán a jót látom meg Wallenbergben, úgy te csak a bűneit vagy képes felnagyítani. Kizárólag azt érted meg belőle, amit hajlandó vagy észrevenni.
Tulajdonképpen magam sem tudom, miért próbálom egyáltalán belátásra bírni a démont, nyilvánvalóan nem segít a türelmem megtartásán a tény, hogy éppen a szívemnek legkedvesebb halandót fertőzi szavaival, s egyáltalában megszólal, fecseg állandóan, holott az új világ veszélyeire volna szükséges koncentrálnunk. Ami mellékesen rendkívül zavaró, minél több időt töltünk el benne, annál jobban kiérzik belőle vajmi ősi, pusztító mágia.
- A Teremtőre, „rémesen untatsz” - sóhajtok fel bő lére eresztett kérdései és egyéb felvetése végett. - Nem vagyunk a Mennyekben sem mezítelenek vagy kövér csecsemők, persze hogyan is tudhatnál elképzelni valami olyasmit, ami messze meghaladja a képességeidet - forgatom meg a szemeimet, ellenállva a tarkómon keltett bizsergéssel szembeni legyezgetés vágyának. A neszezés szerencsére önmagában eltereli a figyelmemet a démonról, hellyel-közzel, hiszen mihelyst fordulnék, hogy alaposabb szemrevételezés alá vethessem a környéket, a látásomat Mammon takarja ki.
- Tudod, démon… Meglehet, ebben a világban nem állíthatok pengét a rothadó testedbe, azonban nem vagyok köteles elviselni az ostobaságaidat - morranok fel türelmemet veszejtve, s telekinetikus képességeimet latba vetve repítem el a fejem tetejéről a gomolygást jó néhány méternyi, biztos távolba. Tán érinteni nem lehet, viszont ő sincsen „semmiből”, ami meggátolhatna a fizika egyéb módon történő kihasználásában.
- Ha felderíteni óhajtasz, hát menj. Mint mondtam, nincs olyan, hogy mi, nem vagyunk csapat sem. Vagy kívánod, szedjelek kvantumjaidra? Kíváncsi volnál, mi az a pont, mikor már nem tudod összekaparni szánni való alakodat sem? - közelítek felé lassú, kimért léptekkel, és tekintetemben az angyali energia ugyan halovány, de kétség kívül kékesen izzó ragyogása fénylik fel.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 02, 2018 1:19 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 680 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Zabálnivaló. Ó, igen, minden miniatűr kis elbizonytalanodó négyzetcentimétere annak a máskor megingathatatlan, sziklaszilárd ábrázatnak, az apró, szinte mikroszkopikus áruló reakcióknak, hogy igen. Óh, igen, nagyon is mélyen beletalált az angyal túl fehérre meszelt, a szenteskedő vakolat súlya alatt alig-alig rebbenő kis csoffadt szívébe.
Szélesebbre rándul feltépett száján az a vigyor, kéjesebb a pára, amit az angyal belélegez mielőtt észhez térne saját szégyenéből, akárha a démon túl közel kúszott feketeségét szívná magába. Őrjítő, undorító, alattomos mocsok, megtapad a szájpadláson, a nyelven, a torkon és éget belülről, akár a Pokol tüze. Óh, igen.
- Miért kellene hazugságokat kitalálnom, Cassael? - Talán először nevezi igazán nevén az angyalt, s ahogy a szájáról hullik az a szó, mintha a nyolcadik főbűnt alkotná meg belőle. - Az emberi elme, ami pusztán kötelességtudatból elnyomja természetes vágyait, na az kérlek az igazi fertő. Fuldoklott a saját mocskában, megvetette magát érte, mi több... okolt engem, okolt téged és mégis, angyalom, megtette újra és újra és újra... - Halkan nevet felegyenesedve, hosszú lábai természetellenes puhasággal, avagy annak illúziójával moccannak, ahogy ellép az angyal mellett, szemsarokból pillantva le rá undorító mosollyal. - Képmutató vagy, tollas. Eljátszod a hős megmentőt, de egy pillanatig sem vagy képes elfogadni, hogy Wallenberg esetleg tökéletlen lehet. Hogy mocskos, hogy emberi, mert ezt a tökéletes kis képed nem viseli el, de kedvesem? Nálam jobban senki nem ismeri. - Éppen elég időt töltött Wallenbergben ahhoz, hogy kívülről-belülről kitapasztalja, járt a gondolatainak legmélyén és meglepetés! Otthonosan érezte magát benne. Mindig a képmutatóak a legrosszabbak hm? - Talán ki kéne próbálnod, tollas. Hogy milyen, amikor benned vagyok, talán megértenéd a kis szentséges halandódat. - Ez a gondolat felettébb szórakoztató. Eléggé ahhoz, hogy úgy döntsön, egy szép elátkozott napon a megfelelő testtel ködösítő formátlanságára tapadva igenis meg _AKARJA_ mutatni az atyaúristen elveszett kis madarának, hogyan kell letépni valaki seggéről a tojáshéjat. Megtehetné, hogy a képébe törli, de minek? Bölcsebb hallgatni arról, hogy Wallenberg pillanatnyilag hasznosabb játékszere, mint amikor benne tanyázott. Az élet kegyetlen.
Kereslet és kínálat, kicsi tollaslabda, ha akarsz valamit, kínálj érte cserébe. Mammon tudna hasznos is lenni, de mi előnye származna belőle? Pont annyi, mint ha nem tesz úgy nagyjából pont semmit sem ládábaszorult helyzetükben.
- Csak mert te kussolsz és rémesen UNTATSZ. - Ami így perpill nem igaz, mert remekül szórakozik, még friss az élmény és ropogós, harapna is belőle, csak nincs mivel, de ami késik, arra várni kell és ő nagyon-nagyon jó a kivárásban. Konkrétan az Isten háta mögött vannak kettővel, még konkrétabban meg le se szarja őket vélhetőleg, szóval bocsi, cukorfalat, apuci nem ment meg a csúnya rossz démontól, nem olvas esti mesét és igen, szörnyek vannak az ágy alatt.
- Nyilvánvalóan. - Ásít egy nagyon a kioktatásra. - Szeretnél inkább felül lenni, Cassanova? Nyugika, multifunkciós vagyok, megy bárhogy. - Megkapargatja a férfi tarkóját, de max a borzongás és az égnek meredő pihék árulkodnak róla. - Ó dehát más se vagyok, csak csupa aggodalom, még a végén elsorvadsz itt nekem a nagy búbánatban és sosem tanítom meg neked hol a farkad és hogy kell vele játszani, pedig amúgy néhány különleckét nem ártana alkalomadtán beiktatni, mert ez úgy azért elég ciki. Érted. Faterod semmit nem tanított nektek? Mit csináltok otthon, fekszetek meztelen kis puttók képében a felhőkön és ábrándoztok Őnagyságáról? Ó várjvárj, be szoktatok térdelni neki? Imádkoztok hozzá? Már hogy hagynálak ki, abban neked mi a buli? - Csóválja meg aprócska fejét, mintha angyalka nettó faszságokat beszélne, mert amúgy ja.
- Most mondanám, hogy semmi humorérzéked, de az ismétlések untatnak. Abszolút műveletlen vagy halandóékból egyébként, tudod egyáltalán mit védesz, hm? Egy ideát maximum. NAMITMONDTAM. - Sandít a korábban mutatott irányba. - Nem hallgatsz rám, pedig csupa igazságokat beszélek tollaska, figyelsz? - Azzal a lendülettel begomolyog az (MIKOR KERÜLT A FEJE TETEJÉRE?!) angyal szemei elé, hogy pont nem látni a környezetből semmit sem. - Tudod, nem akarok tolakodó lenni, de amúgy elmehetnék ám felderíteni. Csak mondom. Merthogy így érted, pillanatnyilag abszolút mindenálló vagyok, te meg nem. - Fekszik az angyal fején, könyököl a homlokán és ártatlan képpel sandít lefelé. Abból ítélve pedig, hogy még nem röppent előre, nyilván _kérni_ kell és annak még nyilvánvalóbban ára is van.



Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 02, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: - • Szószám: 478 • Credit:

A démon furcsa bogárszemeket mereszt önkéntelen vallomásomra, noha kétségem sincs afelől, változatlanul szórakozik, és a létezésében kétségbe vonható, leheletnyi döbbenete sem több mint újabb eszköz öncélú színjátékához. Melynek újabb felvonása máskülönben már inkább igazodik a lényéhez; a feketeségen megtörő csillanás semmi jót nem ígér, felkészítem hát magamat legbelül az újabb őrületre, mely vélhetően előbontakozik majd gomolygó valójából.
Arra persze mégiscsak nehéz, amivel előhozakodik, és egy kérészéltű momentumra bizony megtörik a magabiztosságom. Nem az illékony nyelv, mely elhinti bennem a bizonytalanság magvát, és nem is a démon beteges, rothadó elmeszüleménye az, ami kizökkent a pillanatokkal korábban érzett elégedettségből, ó dehogy… Hanem az egyedüli halandó említése, kit hagytam igazán közel férkőzni lélektelen szívemhez. Nem ítélhetem őt emberi szükségleteiért - még akkor sem, ha a Pestis foszló jelenésétől hallva elképzelhetetlen bűnnek hat minden rezzenése -, ellenben a tény, én magam vittem kísértésbe, már inkább gerjeszt aggodalomra és mérhetetlen szégyenre.
Néhány momentumig, elvégre ostoba vagyok én, hogy hagyom magamat megvezetni Mammon hazugságaival? Drake még a barátságomat sem kívánta, éppen efféle képzetekre sarkalltam volna? Egyáltalán nem tetszik, milyen könnyeden lettem volna képes az imént túlzott önhittségem hibájába esni.
- Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra, démon, sem arra, hogy tovább fertőzd Wallenberg nevét s lényét. Fogadd el, többé már nem a játékszered - vetem a szemére, visszaragadva magamhoz a viszonylagos közönyösséget, melyet legföljebb az igazságtalanságból fakadó haragom, és a pokol fattya iránti ítélkezésem törhet meg. Nincs helye semmiféle gyönge érzelemnek, főként, amiket Mammon fertője hív életre csalfa illúziók formájában.
Szívesen hátra is hagynám, csakhogy ez egyáltalán nem egyszerű. Egyelőre kénytelenné vagyok elviselni, és talán még hasznot is húzhatnék belőle, ám biztosra veszem, miként a szükség úgy hozza, neki hűlt helye lesz a vállamon.
- Szörnyű lármát csapsz - sóhajtok fel lemondóan, miként felfedezőútra indulok a fák ölelésében. Tekintetemmel körültekintőn pásztázom a környéket, noha soványka elővigyázat ez, mikor füleimet a démon soha véget nem érő locsogása foglalja le. Választásom nem lévén végighallgatom, azonban, hogy utasításait egy momentumig sem fontolom meg követni, annak maga az Úr a tanúja. Feltéve, ha még figyel bennünket, habár igyekszem hinni, s nem elveszejteni az utolsó reménysugarat. Az, hogy ide kerültem s nem jutottam ki rögvest, még nem bizonyítéka annak, Atyánk nem követi nyomon ténykedéseinket. Rendületlen elképzelésem, változatlan a próbáját álljuk épp.
- Alád szokni? Mit képzelsz, démon, kivel beszélsz te? Nyilvánvalóan nem fogok Lucifer teremtményének behódolni, az Úr az egyedüli, kit szolgálok - okítom, mialatt a nekem tetsző irányba fordulok, véletlenül sem figyelve, merre próbál egyengetni a Dögvész. - Te csak ne aggódj miattam, jómagad pedig láthatóan elszórakozol, hagyj ki a sületlenségeidből - mormogom mély, visszafogott hangon, ám egy pillanatra csak megállok, hogy összevont szemöldökökkel, s a homlokomon mély ráncokkal a füstpamacsra ereszthessem íriszeimet.
- Mégis miért kéne megvágnom a mellkasomat? Egészen megbolondultál? - csóválom a fejemet, és már éppen indítanám meg újfent a lépteimet, mikor északnyugat felől tényleges nesz hallik; a száraz falevelek zörrenése, és a gallyak leheletnyi roppanása.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Vas. Ápr. 01, 2018 8:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 495 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


A kellemetlen tény azon csekélyke elhanyagolhatóság, hogy míg a tollasnak tudnak gondot okozni a lábjegyzetre vésett egyéb sorstársak idebent, a démonfüst már csak olyan, ami pont tesz magasról a problémára. Meglehet megvan a hátránya a testetlenségnek, de pont millióegy pozitívumát tudná jelenleg felsorolni, ami pillanatnyilag felé billenti a mérlegnyelvet. Ha már itt tartunk, az a nyelv általában felé billen, egyrészt mert nyalnivaló, másrészt mert már pacioviban is az volt a jele.
Szóval nem, nincs miért félnie az ismeretlent, s bár mindenkinek kicsi szíve joga óvatlansággal vádolni, a Dögvész nagyon is odafigyel. Látszólag csak Cassaelre, ámbátor jelenleg ott van szeme, ahol tetszik és nem átall kihasználni ezt az előnyt.
Nehéz nem félrenézni olyasvalamitől, ami nemhogy nem pislog, de a tekintetébe belefestették a Pokol legmélyebb, legsötétebb elkárhozott bugyrait. Furcsa egyáltalán, hogy ilyen sokáig állja a tollas, de... de? Különös, nemdebár? Egy ember elkapná időben a pillantását, mert a célkeresztben saját sötétsége tobzódik, míg a mennybőlazangyal nem rendelkezik saját belső árnyékkal. Látszólag. De végeredményben valóban félrenéz. Lám-lám, kicsi angyal, mit árul el ez rólad?
Mintha kikerekednének a démonszemek a vallomásra. Bár számíthatna az őszinteségre, szerencséjére messze nem töltött elég időt angyalok társaságában, hogy valóban elvárás is legyen. A kérdés, a félmosoly, a megemelt szemöldök mind olyasmi, ami mintha mélyítené a démonban a sötétséget, valamiféle beteges élvezet szakad bele a foszlányos, bogárrágta vonásokba, szemei kegyetlen fénnyel izzanak.
- Mérhetetlenül hálás lehetsz, amiért nincs mivel bemutatót tartanom, mert tollas, ahah... ez a megátalkodott ártatlanság valami átkozottul ingerel, hogy nagyon alaposan és módszeresen bemocskoljalak és csak, hogy tudd... - Hajol közelebb smártávba, hosszú, hegyes nyelve kígyóként mászik alá az angyal állának. - Ez a gondolat még csak nem is tőlem ered. Ó nem-nem. Ez Wallenberg, kérlek. Napokig, hetekig részletezhetném neked hányféleképpen kárhozott el csakis érted. Bár nem túl kreatív a srác. - Szakad meg végül a mélyre morduló, pokolra való gondolatokban elveszett hang olyan hirtelenséggel, ami egy pofonnak is felér. A hangja ismét könnyed, játékos, a szemforgatásra és hessegetésre már csak kuncog, aztán voltnincsszekrény mármint démon és ott csücsül, ahol démonnak aztán nagyon nem kéne.
- Helóka. - Vigyorint tiszteletlenül tisztelegve fél manccsal a rápillantónak, szívdöglesztő (nem, de tényleg) mosolya egy pillanat alatt válik a bajba jutott hölgy drámájává a gunyorosságnak hála. - Most hogy kérded de, pokolian félek. Védj meg, óh gyönyörű őrangyalom~ - Tökéletesen mímelt előadás, ami nyilván leginkább őt szórakoztatja, ámbátor pontosan ez a lényeg. - Ah, te szívtelen dög! MIMIMIMIMI - Ismételgeti gyerekesen, aztán elkényelmesedve fekszik el az angyal vállán, onnan figyeli az erdő sötétjét. - Ez nem kívánságműsor, cicabogár. Kezdj el alámszokni, vagy megkattansz, mire kikerülsz innen, ha egyáltalán. Apropó, mi van, ha nem kerülsz ki, hm? Az örökkévalóságig akarsz rinyálni? Remekül ismétlem R-E-M-E-K-Ü-L szórakozhatnánk, bár nyilván egyik szóról se tudod mit jelent. Arra menj - Mutat kb északnyugat felé. - Valami van a fák közööött~ Láttad a Ragadozó című filmet? Nem hát, ha láttad volna, tudnád, hogy meg kell vágni a mellkasodat, mielőtt bemész a bozótosba. Héhé, MONDOM, hogy arra menj, süket vagy, csirke?



Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 29, 2018 11:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: - • Szószám: 410 • Credit:

Hunyorogva tekintek a démon sötéten derengő voltára, azonban jobbnak látom nem kommentálni sem az egyetértését, sem a fellobbanó, mélyről jövő nevetését, mely egyébként szabadon járja körbe a környéket, és talán vonz magához olyasféle jelenségeket, amelyeknek kilétéről egyelőre elképzelésünk sem lehet. Mégis, erőpazarlásnak tetszik erre felhívni a Pestis figyelmét, ha a bosszantásomról van szó és önmaga szórakoztatásáról, nyilvánvalóan éppen az ellenkezőjét érném el az utasításommal. Démonok…
S míg ő könnyeden formálódó testét próbálgatja, én inkább a problémánk, pontosabban fogalmazva problémám megoldásával kívánnék törődni, csakhogy a pokol teremtményeivel nem lehet egyszerűen zöld ágra vergődni, főként, ha társaság gyanánt egyetlen lehetőség közül tudnak pusztán választani. Hurrá…
Kérdésére eleinte nem adok alább lapos pillantásaimból, ám néhány másodperc elteltével kénytelen vagyok elnézni oldalvást. Atyánk nem teremtette velünk a hazugság képességét, és noha eleget figyeltem a halandókat, illetve gyakoroltam a tőlük ellesett praktikákat, a helyzetek váratlansága még mindig komoly hátráltató tényezőként mutatkozik a szereplésemben. Így van ezt most is.
- Eleinte - robban ki belőlem egy feszengő sóhaj formájában, majd visszaszegezem tekintetemet Mammon kavargására. - Mit érdekel az téged? Jelenleg nincsen arcod, amivel bemutatót tarthatnál - vonom meg leheletnyire az egyik szemöldökömet, s tán még az ajkaimon is felsejlik mellette egy hetyke félmosoly. Természetest nem a pokol fattyával történő szórakozásban lelek élvezetet, ellenben a tényben, legalább ennyivel kevesebb jelenséget kell elviselnem a lovas kapcsán.
- Tartsd meg a kegyességed - forgatom meg a szemeimet, legszívesebben elhessegetve magamtól a kezét, azonban mindketten tudjuk, hogy ez képtelenség, így hát minden angyali méltóságommal felruházva lényemet, kivárom, amíg megunja a játszadozást. Balga elképzelés.
A környék sietős felmérése után nem keveredik vissza pillantásom a démonra, ami alapesetben nem zavarna, már most is éppen eleget láttam belőle, de jobban ismerem annál, minthogy legyintve fellélegezzek a hiányán. Hamar meg is kerül a megátalkodott. Arcomat jobbra, a vállam irányába fordítva fedezhetem fel újdonsült nyughelyét, és újból elfog a kényszer, hogy lehessegessem magamról sűrű, fekete gomolyaggá avanzsálódott valóját.
- Csak nem megrettentél az ismeretlentől, démon? A kabátzsebemben mégúgy se látnának - jegyzem meg gunyorosan, mialatt kézügybe helyezem az angyalpengémet, felkészülve az itt lakók esetleges támadására. Az Úrnak nem szokása hiábavalóan elzárni lényeket, kezdetnek említhetnénk rögvest Amarát, aki jelenleg Gabrielnél is komolyabb fenyegetést jelent a világunkra nézve. - S tájékoztatásul, nincs olyan, hogy mi. Ha nem volnál egy elűzhetetlen jelenés bosszantó hanggal, már nem élnél - közlöm vele a miheztartás végett, ám bárhol is maradjon, és bármit is mondjon, azért útnak eredek a sűrűbben ülő fák irányába. Mihamarabb ki akarom deríteni, hogy mivel állunk szemben.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Szer. Márc. 21, 2018 8:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Cassael ♡ Mammon
"I've got to have my way now, baby"
Szószám: 449 ★ Zene: ♪♫♬ ★ Ajánlott: 16+


Lehetne úgy mondjuk pont végtelenül irritálóan dühítő ama tény, hogy Őhatalmassága tollas fattya még arra sem képes, hogy a színtiszta pokolból szökött gonoszsággal nézzen már ugyan farkasszemet, mikor megtestetlenedik előtte, de őszintén? Helyes. Nagyon is helyes. Ez már jövőbe mutató magatartás, mely akár hasznára is válhat: az angyal talál annál fontosabbat, semmint hogy valóban, minden ízében és idegvégződésében rá fókuszálva koncentráljon. Óh, igen. Tartozhatna azok közé a démonok közé, akik úgy viselkednek ilyesfajta ignoranciára, mintha tökön rúgták volna és kezdhetne fröcsögni, de ugyan minek? Ez az, ami hosszútávon esetleg a malmára hajthatja a vizet. Tüzet. Földindulást és sokadik apokalipszist.
- Lám-lám, valamiben mégiscsak egyetértünk. - Csak azért nem kell uralkodnia az arcvonásain, mert jelenleg nincsenek. Átmeneti probléma, ami pillanatnyilag nem is probléma, mert hé? Angyalpengeálló. Mindenpengeálló hovatovább. A következőket azért már igazán nem állhatja, prüszkölve felnevet, a hangja mélyről előlappangó, fellángoló, hirtelen szétszóródó sötét ragadozókként járja be a vidéket. - Hát persze, _tollas_, miket nem feltételezek. - Sokkal vidorabb, mint így elvesztett marionettbábuval lehetne, de most komolyan? Egy angyal mégiscsak minőségibb játékszer.
A felesleges szócséplés pontosan addig létezik, amíg mindkét fél pártolja, márpedig amíg válaszolgat neki, addig éppúgy élteti, mint a démon. Ez már csak törvényszerű, elsétálni lehet, de meglepetés? A Dögvésznek pillanatnyilag nincs jobb szórakozása ennél.
- Óh? - Egészen közel mászik arcba, az obszidiánszemek a lapos pillantások előtt fénylenek. - Bámulatos, ezt a fejet tükör előtt gyakorlod? - Sötétlik merengőn, aztán hirtelen villanással egészen felderül. - Nem a humorommal van baj madárkám, te vagy fájdalmasan besavanyodott. - Mutat rá csak úgy a miheztartás végett, mielőtt felegyenesedne. - Semmi gond, semmi gond, ezen könnyen segíthetünk. Ah, nemnem, kérned sem kell, ma pokolian kegyes vagyok. - Meglapogatja az angyal fejét, akár egy gyereknek szokás. Nem mintha érezni lehetne belőle úgy nettó bármit is, de a resting bitch face legalább garantált lehet Cassael részéről.
Amíg angyalka forog, a démon dudorászik valamit, ami gyanúsan az egykori Dead or Alive együttes You Spin Me Round számára emlékeztet, de mire Cass visszanézhetne a bosszantó hang irányába a démon már sehol.
- Mmm-hmm. - Nagyon veszélyesen közel karcol elő az egyetértés, mondjuk mintha a nyakába másztak volna. Ha jobbra pillant, akkor megtalálja a vállán ülve Mammon arasznyira miniatürizált, konkrétan cuki gonosszá gomolygott ködpamacsnyi démonformáját. Így összesűrűsödve kifejezetten megfoghatónak és húsvérnek hat. - Figyelnek minket. - Apró, karmos kezekkel támaszt ki az angyal vállán és nem, nem lehet elhessegetni, sem érinteni, sem lerázni, merthogy nem ül rajta ténylegesen, de egyelőre megkésett visszhangként követi az angyal esetleges hirtelen mozdulatait, reakcióit, reflexidejét. Még nem nyilvánvaló, de igencsak gyorsan tanulja őket.
- Na mire vársz még, külön kérvényt nyújtsanak be? - Megveregeti az angyal vállát. Nem érezni belőle semmit. - Ismerkedjünk meg a lakótársakkal!



Online
avatar


☩ Reagok :
218
☩ Play by :
Misha Collins

Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 9:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Mammon & Cassael
Ménész ládájában
Zene: - • Szószám: 462 • Credit:

A Mennyország pedáns, felhők között andalgó birodalmában mindig is rend uralkodott, noha mi angyalok, nem ehhez idomultunk, éppen, hogy a környezetünk igazodott ahhoz, amik vagyunk. Katonák, fegyelmezett, az utasításait pontról pontra követő teremtményei az Úrnak, ezért hát huszonhét év Földön eltöltött idő után is rendkívül meg tud döbbenteni, hogy az emberek világa mennyire rugalmas, milyen változékony. Számunkra a feladatunk és annak elvégzése létezett mióta Atyánk létrehozott minket, hibának és variálásnak helye csupán akkor akadt, ha valamelyikünk mindenáron a bukását óhajtotta kísérteni. Most pedig éppen arra van szükségünk, hogy elrugaszkodjunk önmagunktól, máskülönben olyan slamasztikában találhatjuk magunkat, mint jómagam, Ménész ládájának örökkön szóló börtönében.
Szemhéjaim önkéntelenül közelítenek egymáshoz, amint a szürke, színtelen környezetből előemelkedik a démon, kit egymagában kívántam bezárni, s akinek mégis társául szegődtem. Vélhetően a falfestmények voltak félrevezetőek, és az óénokit sem értelmezhettem megfelelően, ha a láda nem pusztán lelkeket, füstlényeket, hanem komplett, szétszakíthatatlan entitásokat is képes bekebelezni.
Az előttem formát öltő valója kétség kívül olyasmi, amire érdemes odafigyelnem, mégsem tudom türtőztetni magamat, törzsemet fordítva pásztázom végig a környéket, átfuttatva pillantásommal a levél nélküli, karcsú fákat, a súlyos felhőktől háborgó eget, vagy éppen a pernyével meghintett avart, amelyen állunk. Drake nincsen itt.
Tekintetemet immáron kevesebb feszültséggel telten fordítom vissza a különösen vibráló jelenségre, amely ha nem volna füstből, már az angyalpengémet tudhatná a mellkasában, így azonban… Lényegesen korlátoltak a lehetőségeim az elpusztítására.
- Nem hiszem, hogy nekem volna… - homlokomon mélyen árkolt ráncok öltenek formát, szemöldökeim furcsállásomat tolmácsolandó vonódnak egymáshoz, amiként próbálom megérteni, mire is kívánt célozni a pokolfatty. - Meglehet, ti rendelkeztek állatias jegyekkel megátalkodott formátokban, de annyit igazán tudhatnál, ostoba démon, hogy az angyalok nem osztozkodnak elkorcsosult vonásaitokban - világosítom fel, s már éppen indulnék, hogy a felesleges szócséplés helyett felmérjem a terepet, ám a tarkómon kellemetlen, ismerős érzés vonaglik végig.
Lapos pillantásokkal fordulok vissza eredeti irányomba, pusztán azért, hogy szembesülhessek a Pestis szórakozásával. Mint korábban, ezúttal sem vagyok képes lényegi veszélyforrásnak minősíteni, főként így, Wallenberg porhüvelyét levetkőzötten.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem állt szándékomban a szörnyű humorod örök hallgatóságává szegődni - türelmetlen sóhaj szakad fel a mellkasomból, hiszen egyáltalán nem itt kellene lennem, hanem a világban, Drake mellett, segíteni neki leküzdeni a démon által hátrahagyott kínokat, visszavinni New Yorkba, és támogatni őt, illetve az emberiséget az egyik utolsó mentsváruk megerősítésében. Helyette tétlenségre vagyok ítéltetve Mammonnal, de talán nem csak vele.
Újfent a homlokomat ráncolva, lassan, kimérten fordulok körbe a tengelyem mentén, fülelve és mindennemű érzékelésemet bevetve az esetleges társaság kiszűrése érdekében, elvégre… Miért is hozott volna létre Atyánk egy ládát, majd bízta az emberekre, ha nem lett volna komoly indíttatása erre?
- Te is érzed ezt? A bűzödön kívül - szólalok meg halkan, körültekintően kutatva a fák közeit, a bokrok rezdüléseit, ám látszólag egy lélek sincs itt rajtunk kívül. Látszólag, ugyanis az emberekén túlmutató érzékelés különböző csomópontokban tömörülő mágiát realizálhat.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




Grace
only exists to be fallen from


Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 11:13 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


I think inside the box, because it's bigger on the inside!
Cassael && Mammon
sálálá • szószám: 618 • Credit:


Egyszer megszállt egy könyvet.
...
Oké-oké, nem egy könyv volt, hogy akadnának a torkodon a részletek. Szóval az író, akinek a koponyájába költözött, történetesen annyira a saját kis kitalált világában élt, hogy ÉSZRE SEM VETTE az érkezését. Ez azért, legyünk őszinték, dühítő. Szóval jah, technikailag egy nyomorult kis könyvdémon lett belőle egy olyan dögunalmas, nyál sztoriban, hogy nagy sebességgel elfogta az oda-vissza hányhatnék, pedig akkoriban még csak fontolgatott egy jó kis kolerajárványt.
Na szóval. Mit csinál a démon, ha unatkozik? Vérvérhalálpusztulás? Óh, kérlek, kicsi démonok és kicsi kielégülések. Ó nem, kéremszépen, ő a Pokol krémje, mondhatni a tetején, vagy stílusosan a legmélyén, legalján, déli csodás, formás fenekén csücsül, nincs olyan, hogy PILLANATNYI kielégülés és távozás az egyéjszakás ablakon, mielőtt a mélyen tisztelt férj, vagy feleség hazaér, nem kisbarátom, hatalmas nem. Ő helyben maradt. Tudatában saját csapdájának, végtelen nyugalommal, a megfigyelés kényszerével, kiismerve hordozója cseppnyi félelmeit, tanulva a gyengeségeit, a szükségeit. Apránként tette a saját történetét személyre szabott, egyedi és utánozhatatlan rémálmává, míg végül menekült tőle. Sosem adták ki a műveit. Hogy megsemmisültek? Ó dehogy. A Pokolban tornyosulnak egy polcon a névtelen író bőrkötésében, aki a mai napig a saját poklát éli fejben és ír, csak ír végtelenül. Senki ne mondja, hogy Mammon nem jó mecénás, hé? Csak pártolni tudja eme nagybecsű művészetet.
Na de. A lényeg. Mi? Hogy mi? Persze, hogy van az is, mit gondoltál? Szóval. Ez AZ a démon, amelyik hozzászokott az emberi húsbörtönök és begyöpösödött szűk koponyák zártságához. Talán ő játszott megszállót legtöbbször a családból, csak mert neki így tetszik, szóval... ohuh, kérlek.
Nem ő van bezárva Ménész ládájába. Mindenki más van bezárva Vele.

A világ mocskos. Bemocskolódik a fehér, megkopik a fekete, a szürke pedig tónusaiban változik hol erre, hol arra. Valahogy ingatag lábakon állnak a konkrét szabályrendszerek, a skatulyák és meghatározások. Ma nem. Itt nem. A lény ugyanis, mi az angyal háta mögött önmagától duzzad és növekszik egyszerűen csak gonosz. Színtisztán, meghatározhatóan, kopott foltok nélkül sötétebb, mint a Földön tapasztalt legmélyebb feketeség, csillagtalan éjszaka, véget nem érő elmúlás, sikító lelkek és elemi életellenesség.
A démon testetlen, kavargó formája esszenciája mindannak, ami ellen egy angyal küzdeni vágyhat, kezdve a felmagasodó, foszlányos, torz formától az alkarnyi hosszú karmokon át egészen a természetellenes fényszöget magába záró obszidián szemekig.
Gyomorforgató rá nézni. Mint amikor egy elromlott tévékészüléket próbálnak az emberek működésre bírni, s éppen csak sikerül annyira, hogy a lejátszó benyelje a VHS-t, de a kép... a kép nem tiszta, ugrál és zizeg és hangyázik, őrjítően vibrál bele az elmébe, megtapad a koponya falán és sistereg a megannyi ingertől, sürgetést mar savként a vérbe, türelmetlenséget, nyugtalanságot. Mintha egy bögöly zizegne az angyal füle mellett, de ha odakap, nem érez semmit sem.
- Hát ez bámulatos. - A démon szája felreped, a vér tévképzete végigcsurog rajta, mintha friss hús tépődött volna, holott egészen biztosan nem rendelkezhet vele. - Mondanám, hogy a farkaddal játssz ládikák helyett, de biztosra veszem, hogy azt se tudod használni. - Pokoli hangja van. Mély, mint az élettelen sötét, melyből formálták, karcos, akár a sziklák, miket élesre mosott a víz és fekete, akár a Pokol legsötétebb bugyra, melybe belesüvít az elkárhozás sikolya. - Most valószínűleg dühösnek kéne lennem, de tollas, hát ez pokolian röhejes. - Egy pillanatban még szem előtt van, a következőben átcsoportosul a létezése, s mintha egy érdes, dörzspapírszerű, hosszú nyelv nyalna az angyal tarkójára. Betesgészaga van, mégis... ha Cassael megfordul, nem lát mást, csak a démont egyazon távolságban, ezúttal a háta mögött. A puszta figyelme az, ami tarkóra nyalja az ingert.
- Ha kettesben akartál maradni, csak. Kérned. Kellett. Volna. - Széttárja a mancsait, de az egész jelenet vibrál, mintha egyszerre és párhuzamosan több dolgot tenne ugyanazzal a mozdulattal. A nevetése mélyről fakad, nem mozgatja hozzá a száját, szimplán csak... a semmiből születik.


avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
511
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 01, 2018 8:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
484
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szer. Feb. 28, 2018 8:39 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To Amara
Nem az a fontos, hogy egy véleményen legyünk, hanem az, hogy egy színvonalon


Nem látok mást magam előtt csak a komor és rideg valóságot. A mélységes sötétséget, mely mindent körbevesz, mely valójában az élet maga is. Nincs benne semmi jó, semmi kedves, semmi kedélyes. Sekélyes a világunk, mely pusztulásra ítéltetett. Miért segítsek hát a megtartásában?
A ládából kiszüremkedő sikolyok a velőmig hatnak, újra hallom magam mellett a nő hangját fejembe, nem is oly régi érzéseket vált ki belőlem.
Atyánk elhagyott minket. Magunkra hagyott. A pusztulásunkat akarja ő maga is. Ez a gondolat jobban fáj mindennél, mit eddigi életem során csak kaphattam.
Arcomon egy kósza, néma könnycsepp gördül végig. Végigszalad orcámon, államon megáll, hogy nagy levegőt vegyen ahhoz, hogy a földre csöppenjen.
Ehelyett a ládába landol. Ismerős hang szólal meg.
- Cassael? - sóhajtom felismerve a hangot. A fejemből szólna? Nem, hiszen… De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlik is el. A láda fedele lezárul. Szemeim egy pillanatra megremegnek, amikor a helyet átveszi a sötétség újra csak. Pillanatnyi fényem megszűnik létezni.
- Értettem - felelem újra csak. Lassan állok fel a ládát továbbra is a kezembe tartva. Lassan, nagyon lassan csúszik ki ujjaim közül én pedig hagyom, hogy a földre hullva a homok temesse el alakját.
- Ramiél - ismételgetem a régről ismert nevet. Tekintetem üres, akár ha üveggolyóból lenne. A férfi neve, semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem. Bármilyen eszközzel. Megölni.
Fejet hajtok úrnőm előtt, majd amilyen gyorsan jöttem, oly könnyedén távozom is.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Reagok :
30
☩ Play by :
Lyndsy Fonseca

Utolsó Poszt Szer. Feb. 28, 2018 12:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Ophilia & Amara
Zene: Big Guns • Credit:

Az angyal hallgat a szavaimra, nem küzd ellenük, s lám, a benne lappangó energiák a sokszorosukra duzzadnak. Ragyogása egy kósza momentum erejéig feléleszti bennem az érdeklődés csíráját, azonban visszavezetve tekintetemet a ládára, tudatosítom magamban a célomat, amely nem más, mint e mágikus eszköz mélyén rejtező jelenségek felszabadítása.
A vakító fényen szinte képtelenség átlátni, legalábbis eleinte, ám minél tovább van nyitva a fedél, s minél inkább koncentrál a szárnyas az útirány megfordítására, annál tisztábban rajzolódik ki benne egy sivár, szürke és elhalt világ képe. Különböző hangok szűrődnek fel, sikolyok, velőtrázó ordítások, aztán a legváratlanabb pillanatban vajmi fekete, kavargó árny szökik ki a dobozból. Majd még egy, s még egy, megszámolni is képtelenség őket, olyan sietős egymásutánban bújnak elő, és tűnnek el a csarnok zeg-zugaiban.
Ajkaimra elégedett mosoly költözik, legalábbis valami annak remélt testvére. Miután feltételezhetően a legutolsó is kiszabadul, a túloldalon egy számomra ismeretlen alak manifesztálódik. Kétségbeesett hangja az angyalért kiált, Ophiliának hívja, mielőtt azonban még felélesztene újdonsült katonámban mélyre temetett érzéseket - majd az abból fakadó ellenkezést -, mellé lépve lecsapom a láda tetejét. Nincs szükségem bonyodalmakra.
- Megtetted, mire kértelek. Itt végeztél - tekintek a lányra, kinek emlékei és gondolatai közül jó néhányat sikerült elcsípnem, míg erőink összeölelkeztek a közös cél érdekében. - Most menj, találd meg az arkangyalt, Ramiélt. S vedd rá, hogy szolgáljon engem ő is. Ne válogass az eszközök között - utasítom, remélve, hogy Fivérem újabb kedvencét tudhatom magam mögött mindennemű fáradalom és probléma nélkül. Éppen, csak egy árva lépést teszek előre, ám megtorpanva visszafordulok az angyalhoz.
- Ha nem hódolna be, végezz vele.

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
484
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Hétf. Feb. 26, 2018 8:13 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


To Amara
Nem az a fontos, hogy egy véleményen legyünk, hanem az, hogy egy színvonalon


A végtelen üresség, mely átveszi felettem a hatalmat, semmi több. Mozdulataim gépszerűek, nem én irányítom őket, mégis én vagyok. De nem vagyok tudatomnál. Nem a saját tudatom irányítja mindezt. Valami, teljesen más.
Készségesen térdelek le a doboz elé és… Egyszerűen csak felnyitom. Olykor a legegyszerűbb megoldás a nyitok kulcsa. Ez sincs máshogy. Talán egy démon, vagy ember próbálkozhatna az örökkévalóságig, nem sikerülne neki. Nekünk, angyaloknak más erőnk van. Ezt mindig is tudtam, ám nem gondoltam, hogy ennyire más lenne az egész.
Kinyitom a ládát, abban mégsem látok semmit. Valójában semmit sem látok a szemem előtt, csak a végtelen űrt, a sötétséget.
Érzem a nő érintését a vállamon, hallom hangját a fejemben. Tiltakoznék, de egyben egyet is értek vele. Nem csapom le a tetejét a ládának, egyszerűen csak csendben ülök a földön és követem az utasításokat.
- Értettem - felelem ennyit, színtelen hangomon. Arcom szoborszerű, akár egy alabástrom. Nem tiltakozok, már gondolatban sem.
Megnyitom az elmém. Nem tudom, elmagyarázni, hogy miként, szemeim lehunyva koncentrálok, az erőmre. A végtelenségre. Hogy a láda szabadjára engedje erejét. Szükségünk van Atyánkra, s ha máshogy nem hát így talán előjön. Talán Ellene előjön. Nem látom, hogy miként fénylik testem, szárnyaim bontva, miként ragyogja be a nagy teret. Erőm útjára engedem. A láda enyhén remeg meg a kezembe. Túlvilági sikoltást hallok, mint egykor a parkba.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 4 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2