☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Vadászmenedék - Joyce Rendelő

Loki
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
66
☩ Reagok :
54
☩ Rólam :

☩ Rang :
Főbűn
☩ Play by :
Ben Barnes

Hétf. Márc. 06, 2017 11:53 pm írtam neked utoljára


Nem lep meg amit a csapzottan csini doktornő mond. Sajnos nagyon is jól ismerem a harcos mentalitást, többek közt azért, mert lássuk be, rám is jellemző, még ha nem is süllyedek olyan alpári mélységekbe, mint mások ebből a kasztból. Ha őszinte akarok lenni, csupán annyival vagyok jobb néhai törzsem barbár harcosainál, hogy én magamban tudom tartani piszkos gondolataim, és lássuk be, sokan úgy gondolják, hogy ettől még rosszabb vagyok, mert azok legalább őszinték. Az ilyenek általában egyetlen találkozás után rádöbbennek, hogy az én köntörfalazásom mégiscsak ideálisabb...
Szóval, ezek szerint az emberi mentalitás mit sem változott 8000 év alatt, talán csupán annyi a különbség, hogy ezúttal már a nevén nevezik a szörnyetegeket, amik ellen hadakoznak, és talán, csak talán több eséllyel indulnak csatába, mint akkor, amikor egyetlen démon szeszélye országok sorsáról dönthetett. Na nem mintha most nem így lenne, ha elég erős az a démon.
-Úri hölgy jelenlétében sosem engednék meg magamnak olyat. Meg amúgy sem az én stílusom.
Ó, hogy a rohadt életbe! Nem elég a szobám körüli csapdatömeg, ráadásul aktiválnak még a határvonalon is? Komolyan, mázli, hogy ilyen ritkán akar valaki segíteni rajtam, mi jöhet még, megfürdet szentelt vízben, nehogy elfertőződjön a bibim? Na jó, legyünk észnél, ideje magyarázatot adni, miért vágok olyan arcot, mint aki citromba harapott.
-Remek...én itt fekszem, és pont Ő dolgozik miattam? Ne érts félre, nagyon hálás vagyok azért, amit itt tesznek értem, de...utálok mások terhére lenni. - Aztán megpróbálok jó képet vágni ehhez, és abbahagyni a siránkozást. Vagyis, megpróbálok úgy tenni, mint akinek ez nehezére esik. A jelek szerint addig jó nekem, amíg nem mozdulok ebből az ágyból. - Bár, gondolom ő is így van ezzel. Na jó...
Szerencsére rátérhetünk végre az izgalmas részre. Szegény lányt szinte sajnálom, ahogy ha nem is hitegetem, de ugyanakkor mégis olyat teszek vele, ami semmiképpen sem fair. Sajnos szükségem van rá, hogy alaptalanul megbízzon bennem ahhoz, hogy a tervem sikerüljön, és el tudjak innen tűnni élve. Béla nem fogja hagyni, hogy itt pusztuljak, de egymaga nem küzdhet meg az összes vadásszal itt. Ha képes lenne rá, aligha venném a hasznukat Agrammon ellen.
-Remek, olyanok vagyunk mint két tini akik a legbénább dumákkal próbálják felszedni egymást - jegyzem meg, minden komolyságot mellőzve, hogy kicsit oldjam a az egyre feszülő hangulatot - aztán pedig némileg szemérmesebben hozzáteszem: - Ez például olyan durva kommentár, amit a többi vadász mond ébredés után? És ha igen, ezek szerint javul az állapotom?
Természetesen meghallom az enyhe szemrehányást. Sokat gondolkodtam, mi legyen a nevem. A Trevor kézenfekvő lett volna de ugyanakkor...maradjunk annyiba, hogy ennél több intelligenciát nézek ki belőle. Nyilván, ha az arcunk szinte azonos, ahhoz képest a névbeli egyezés már semmi, ám nem akarom, hogy gyanakodjon a sok véletlen miatt, mert ha nagyon kutakodni kezd, éppenséggel találhat valamit. a Luke volt a következő ötletem, mert könnyebben felhívja a figyelmem, hisz hasonlít az igazi nevemre.
-Na jó, elárulom a nevem, de csak ha megígéred, hogy nem nevetsz ki.
Tartok egy kis hatásszünetet, majd halkan mondom, mintha félnék, hogy valaki fülel az ajtó másik oldalán:
-Thomas Wright, de a barátaimnak csak Tom.
Igen, teljesen átlagos név, és normális. Aztán megindul felém, és amikor végül mégsem ül az ágy szélére, akkorát káromkodok magamban legalább, mint a csapdák hírére. És még azt hittem akkor lesz itt rossz dolgom, ha megtudják mi vagyok...
Próbálok fülelni, de sajnos továbbra is halandó érzékszervekkel tudok csak dolgozni, és esélyem sincs meghallani miről beszélnek. Kénytelen leszek megbízni Aingeal-ben, hogy elmond nekem mindent, és, hogy csillogó, még mindig barátságos tekintete nem rejti a halálos ítéletem.
-Hülye dolog, de bár felülni is alig tudok, most, hogy ezt hallottam, egy részem tiltakozni szeretne. A fene tudja miért ilyen az emberi természet.
Megadón sóhajtok, aztán csak közel húzódom hozzá, és bár nem esik jól a mozdulat, megpróbálom megérinteni a vállát. Nem sikerül. Nagyon nem. Egy fél karhosszal a válla előtt a levegőt veregetem meg barátságosan, mielőtt feladnám, és visszazuhanok a hátamra.
-Mint mondtam, nem probléma. Utálok lógni, de nem fogom megöletni magam. Amint a bájos doktornő azt mondja mehetek, megyek, egy perccel sem előbb.
Egy ideig még nézem a plafont, mint akit lesújtott ez a hír. Ez persze része a tervnek. Mindig gondoltam, hogy az apja beszélni akar majd velem. Csak azt reméltem, hogy a lányától szerez majd tudomást rólam. Így ebben a formában ez veszélyesebb, de még talán nincs akkora baj. Csak el kell érnem, hogy rosszabbra forduljon az állapotom....
-Bármire hmm? A jó társaság sokat segít, de gondolom nem szeretnéd, hogy állandóan feltartsalak szóval....van valami jó könyved? Lehetőleg nem szakirodalom, hogy én is megértsem.

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Márc. 02, 2017 12:40 pm írtam neked utoljára


Loki & Aingeal
A kísértés mindig váratlanul érkezik
Tisztán kellett volna látnom, helyette zavarosabb lett minden. Az események, amelyek bekövetkeztek az elmúlt órákban, csak még jobban összekuszálták a gondolataimat. Úgy éreztem, hogy ha apa nem ment volna el, ha engem vitt volna magával és a jóval tapasztaltabb és bizonyos dolgokban járatosabb anyámat hagyja itt, akkor ez az egész sokkal egyszerűbb lenne. Vajon én vagyok az aki túlkomplikálja? A kinti levegő nem volt bántó, amikor az arcomat a feltámadó karistoló szélbe tartottam és egy mélyet szippantottam a füst illatú éjszakából. Kezem még mindig a zsebemben pihent és ökölbe szorítottam azt. Szinte végtelennek tűnt most az idő, mintha örökké itt kellene szobroznom, mert képtelen vagyok visszamenni. Szembenézni a tényekkel. Hozzá kellene szoktatnom magam, hogy minden bizonnyal nem az idegen az első és valószínű nem is az utolsó akinek arcába megpróbálom belelátni az egykori férfit, aki közel állt hozzám. Ó nem volt ez szerelem! Sosem lehetett volna az, és én ezzel tisztában is voltam. Hogy mégis belül mi játszódott le bennem, azt talán senki sem tudta rajtam kívül. Kifejezetten örültem, hogy a vadászok nemzetsége nem rendelkezik az elmeolvasás képességével. Szorult helyzetben jól jött volna, de amikor az ember oly dolgokat akar elrejteni, amit tán még maga elől is titkolna legszívesebben, akkor kifejezetten hasznos a nemléte. Valahol talán szégyeltem, hogy nem vagyok tökéletesen érzéketlen, ugyanakkor a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem véletlen. Oly sok generáción át, tán nem is volt még senki aki meg merte volna engedni magának a szeretet és a féltés luxusát. Én azonban éltem vele, noha ezerszeresen titkoltam, és titkolom a mai napig is. Hogy mégis helyenként a felszínre tör és képtelen vagyok uralkodni rajta, annak ékes példája mindaz ami a kezelőben történt. Már csak abban bízom, hogy Liby és Jack is tartani fogják a szájukat, és ennek az egésznek még csak a töredéke sem jut vissza apámhoz. Bár naívan azt hittem arról sem tudott mi volt közöttünk Trevorral, de  a halála után világossá vált, hogy Logan Joyce előtt nem maradnak titkok a családjával kapcsolatosan. Néha úgy érzem belefáradtam, hogy nem ezt az életet akarom élni, hogy nem ezt a sorsot szánom az eljövendőkben a gyermekeimnek….merthogy legbelül lázadva a családi hagyományokkal, nem csupán egy gyereket szerettem volna. Nem vadász férjet akartam, aki után minden alkalommal ugyanazt élem át, amit akkor is midőn Trevor kisétált a menedék ajtaján. Ugyanakkor ha bárki megkérdezte volna mégis mi az amit szeretnék nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, csupán azt felelni: nem ezt. Ezen gondolatoknak azonban tökéletesen ellentmondva, minden nap felkeltem és tettem a dolgomat, ahogyan azt elvárták tőlem, és csak időnként próbáltam kivillantani az oroszlánkarmaimat, amit a családom akkurátusan letörögetett. Ennek nem volt itt a helye, én pedig talán túl gyáva, vagy pedig azt hiszem túlságosan motiválatlan voltam immáron ahhoz, hogy új célokat találva ismét legyen miért küzdeni. Én voltam a Joyce család egyik orvosa, aki majd átveszi anyám helyét a menedék egészségügyi szárnyában, és teszi a dolgát, ahogyan minden nő tette sok generáció óta a családban. Talán ha nem küzdenék ellene olyan vehemensen minden sokkal egyszerűbb lenne, akkor nem fájna olyan nagyon. Naivitás! Visszafordultam a tompa fényekben fürdő folyosó felé, ahol most nem vert zajt egyetlen lépés sem, és a csend szinte ott dobolt a fülemben. Meg kellene fordulnom és be kellene mennem, beszélnem kellene az idegennel, aki tán el tudná oszlatni a kétségeimet és némi megnyugvást hozna a kérdéseimre adott válaszokkal. Vagy még jobban összekuszálna. Igazából nem tudom. De erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy a továbbiakban képes legyek anélkül elviselni a jelenlétét, hogy bármi ostobaság hagyná el az ajkaimat, vagy meggondolatlan lennék. Bárhonnan nézzük igaza van Jacknek: ő ott benn nem Trevor. Ettől még pokolian kegyetlen maga a tudat, hogy akár ő is lehetne. Ahogyan titokban oly sokszor reménykedtem abban, hogy nem halt meg, hogy csupán ki akart szállni ebből a Menny és Pokol által vezérelt mókuskeréből, amiben nekünk, vadászoknak jutott a szar meló.Végül aztán nem várhattam tovább, magához tért, és Liby meg Jack, na és persze mindenki más aki még az épületben tartózkodott tőlem várták a magyarázat tolmácsolását a történtekre.  Apám távollétében ez így volt  a természetes, ugyanakkor közel sem éreztem magamban annyi erőt és tapasztalatot, hogy megfeleljek ezeknek a kívánalmaknak. Nem először maradtam egyedül a menedékben, és nem először hárult rám valamiféle vezető feladat, de az első olyan alkalom volt, hogy sikeresen zavarodott, kissé talán bizonytalan és nagyon levert voltam. Olyan egyszerű lett volna azt mondani, hogy ez csupán a fáradtság, hogy három napos folyamatos talpalás után hat óra alvás nem éppen a legjobb terápia, de jól tudtam, hogy ennek ehhez semmi köze. Éberebb állapotban is pontosan ugyanilyen bizonytalan lettem volna, amilyen most is vagyok, amikor végül rászánom magam arra, hogy a beteg szobájába lépjek. Nem tudom mitől félek jobban: hogy olyan válaszokat ad, ami még jobban megingat, vagy olyanokat amelyek újabb és immáron régi sebeket felszaggató reményt táplálnak bennem. Talán titokban abban reménykedtem, hogy mégis ő az, noha a józan ész törvényeinek ez tökéletesen ellentmondana.
Jól vagyok….jól leszek. Korábbi szavaim mélyebben csendülve köszönnek vissza tőle, és kicsit talán el is mosolyodom, ami inkább annak szól, mennyire ugyanúgy gondolkodik ebben a kérdésben mint én. Igazi vadász hozzáállás abból a fajtából, aki nem akarja megjátszani a hőst, csupán az embert, aki sebezhető, de reménykedő. Nem megyek közelebb, még akkor sem, amikor viccelődni próbál, talán a zavarodottságot, vagy azt oldani, hogy ilyen helyzetbe került. Egyetlen vadász sem szereti, ha millió sérüléssel látják, mert akkor talán törik a róla kialakult kép varázsa. Megrázva a fejem újra elmosolyodom, és immáron a szemeibe nézve én vagyok aki zavarodottan érzi magát. A függönyt kellett volna szenvtelenül figyelnem, helyette őt vizslattam. Már nem csupán azért, hogy lássam valóban jól van e.
- Ne kérj elnézést, néha sokkal durvább vicceket engednek meg maguknak a a vadászok amikor először feleszmélnek, és egy kórházi ágyon találják magukat. Elhiheted, hogy én lennék a legboldogabb, hogy holnap kocogni engedhetnélek, de sajnos nem lehet.- rázom meg a fejem, és nem kerüli el a figyelmem miképpen rándulnak össze a vonásai a csapdák említésére. Vajon nem bízik abban, hogy hatásosak? Apám maga csinálta őket, és ha valaki, akkor ő nagyon is odafigyel a részletekre. Nem véletlenül ebbe a szobába hozattam őt: egyrészt közel van hozzám, másrészt pedig a három szoba közül ez az egyik, amit dupla csapdák védenek. Ide szoktuk azokat helyezni, akikre különös figyelmet fordítunk. Szavait hallva a homlokom ráncolom, és egy apró hümmögés hallatszik de ez csupán magamnak, ahogyan elgondolkodom mindazon amit mondott.
- Azt hiszem akkor a külső védelmet is meg kell erősítenünk, bár Jack azt hiszem már dolgozik rajta. Ő az aki behozott téged a küszöbről. Valamikor ő is vadász volt….aztán összeakasztotta a bajszát néhány középkategóriás démonnal. Azóta jobban utálja őket mint az angyalokat.- vontam meg a vállaim egykedvűen és alsó ajkam enyhén lebiggyedt. Én a magam részéről továbbra sem akarok egyik fél felett sem ítélkezni, noha nem ápolok velük kebelbaráti kapcsolatot. A démonok hazug görények, az angyalok meg álszent férgek. Mi pedig vergődünk közöttük, nem tudva, hogy melyik oldalt is támogassuk. Pedig alapvetően olyan egyértelmű a válasz: magunkat.
A kérdésem ami kibukik belőlem valami szokatlan és kissé talán feszült csendet eredményez bennem. Már nem is vagyok abban biztos, hogy tudni akarom. A tudatlanság néha hasznosabb mert még ha hamis reménnyel is táplál de legalább van. Az arcomon átsuhanó lemondó szomorúság azonban mindennél beszédesebbé válik, amikor kiderül, csupán egy átkozott véletlen az egész.
- Értem….- felelem röviden és lassan elhalkulón, bár ez azt hiszem hazugság. Nem értem, de elfogadom, mert nincs más lehetőségem. Talán tényleg csak a gyász nehéz és szinte elviselhetetlen súlya volt, ami minden apróságnak, ami órákkal ezelőtt történt, és ami most történik olyan fenemód nagy jelentőséget tulajdonít. Felpillantok rá, amikor elnézést kér, és egy sóhajba szorul minden erőgyűjtésem, majd egy nem túl őszintére, de annál nagyobb igyekezetre valló mosolyba. Keserű az éle, de nem tudok vele mit kezdeni.
- Nem, nem ijesztettél még. Jobban mondva azt hiszem így már világosabb és talán könnyebb is minden. Vagyishát….nem könnyebb, csak racionálisan megmagyarázható.- nem tudom mennyire vagyok érthető, talán kicsit rébuszokban beszélek, nem valószínű, hogy érti mire is gondolok. Talán nem is lényeges. Úgyis csak önmagamat próbálom meggyőzni.
- Nekem is olyan volt mintha már találkoztunk volna...de ezek szerint csak a fáradtság teszi ezt az egészet.- legyintek, mintha csak egy apróság lenne.
- Igazából….van más betegem is, pontosabban ők már jobban vannak. Legalábbis hozzád képest. Igaz az összes közül te vagy az egyetlen betegem, akinek még  a nevét sem tudom.- használhattam volna többes számot: tudjuk. De ez most valahogyan így jött a számra, kicsit személyesebb élt kapott. Lassan már azt sem tudom mit csinálok. Újra ránézek, és valami különös erő mozdítja meg a lábaimat, amikor fészkelődni kezd az ágyban, felé lépek két lépést. Ha még kétszer megmozdítom a jobb lábam, akkor ott leszek az ágya mellett. Mégis mi a francot csinálok?
- Héhé...mondtam, hogy ne!- próbálom visszafogni a mozdulatát, amikor realizálom mit is csinál pontosan. A mellette felszabaduló helyet egyértelműen nekem szánja. Nyelek egy nagyot. Nem hiszem, hogy az ötlet jó, de akarom. Miért akarom? Már tenném meg az utolsó lépést, hogy végül lassan odaereszkedjek az ágy szélére amikor az ajtón egy erőteljesebb kopogás hallatszik, és megjelenik Liby feje a nyílásában.
- Beszélhetnénk egy fél percre?- kérdezi kissé halkabban, egyértelműen jelezve, hogy nekem szeretné elmondani, és rám bízza ebből mi jut vissza a beteghez. A varázslat, mely a lépteimet az idegen ágya felé vitte elillan, és megfordulva távolodom tőle az ajtóhoz. Liby a fülembe súgja a mondanivalóját, majd sietve csukja be maga után az ajtót. Én azonban nem megyek vissza az ágyhoz, hanem  a végében lévő asztal mellől húzok el egy széket, és arra ülök le. Közelebb hozzá mint az elején, de nem annyira közel mintha oda ültem volna mellé. Ez még a biztonsági zónám széle.
- Sikerült utolérni apámat. Azt kérte, hogy amíg vissza nem térnek semmiképpen se engedjelek el. Szükségünk lesz mindenre amit tudsz. Ahol jártál, amit hallottál. Bármi. Nem számít a veszély vagy az mit gondolsz. Kell minden amit tudsz. Sajnálom, őszintén….hogy ezt kell mondanom és igyekszem majd kényelmessé tenni az elkövetkezendő napokat a számodra amennyire csak tudom. Van esetleg szükséged valamire? Bármire...- kicsit talán pocsékul érzem magam, mert olyan érzésem van, hogy gyógyítás helyett börtönben tartjuk, de apám szerint amit még Libytől hallottam és amit a beteg előtt titkoltam: kissé szkeptikus annak kérdésében, hogy miért hozzánk dobták le a démonok, és mit akartak vele üzenni?  



Loki
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
66
☩ Reagok :
54
☩ Rólam :

☩ Rang :
Főbűn
☩ Play by :
Ben Barnes

Szer. Márc. 01, 2017 12:24 pm írtam neked utoljára


Habár nem nevezhetném teljesen ugyanolyannak az élményt, mint amikor tényleg halandó voltam, ez az új rúna meglepően hasonlóvá teszi a helyzetet, és könnyen lehet, hogy ha az ereimben nem keringene annyi anyag, ami fáradhatatlanul dolgozik rajta, hogy jobban érezzem magam, akkor közel vagy teljesen tökéletes lenne a hatás. Na igen, kegyetlen tréfa ez, hogy még 8000 év után is emlékszem milyen volt a saját bőrömben. A teremtőnknek elég beteg lehet a humorérzéke.
Szép lassan jelennek meg előttem a tegnapi nap képei, pontosabban azok, amikor elkezdtek végre ellátni. Valószínűleg az eszmélet küszöbén egyensúlyoztam mindvégig, mert nem tudom eldönteni, mi volt álom, és mi volt valóság az egészből. Többek között ezért sem fogom fel sértésnek, hogy egy démon testrészét a székletes dobozban tárolják. Meg gondolom, az van kéznél, és egyébként is, ismerve a fajtámat, valahol jogos. Csak arra vagyok kíváncsi, egy angyalt miben tárolnának azok után, hogy tönkretették a bolygónkat?
És igen, a nevén szólítottam. Kockázatos húzás. Ha valaki az én néha feleségemnek adná ki magát, biztosan nem örülnék neki, és tudom, hogy benne is feltéptem pár régi sebet, és fogok is még, így viszont remélhetőleg nem fog arról beszélni az apjának, mennyire hasonlítok arr a Trevor-ra. Félek az öreget nem tudnám átejteni. Mindegy, ő egyébként sem az esetem...

-Jól vagyok...jól leszek... Igazándiból fogalmam sincs, és kérdőn nézek rá, mégis csak ő az orvos. Az én véleményem szerint nagyjából úgy nézek ki, és érzem magam, mint aki kocsmai verekedésbe keveredett egy részeg 4 évessel, és vesztett. Kifacsarva, összezavarodva, és tele vágásokkal. Az intelemre hanyatt fekszem, egyik karom használva párnának az ott lévővel együtt, hogy azért lássam a doktornőt. Fene a halandó érzékszervekbe, így alig tudom felfogni mozdulatait, vonásait, hangjának apró rezdüléseit...még szerencse, hogy így is eléggé érzékelhető, hogy a kis színjátékom elérte a kívánt hatást.
-Rendben, valahogy ellenállok a kísértésnek, hogy megejtsem a reggeli futásom. Aztán sóhajtok egyet, és bűnbánóan keresem a tekintetét. - Bocsánat, ha zavarban vagyok viccelődöm. Próbálok leszokni róla.
Újra halkan figyelek a mondandójára. Komoly előny a mostani helyzetem, olyan értelemben, hogy nem feltűnő, ha megrágok minden választ, hisz takarékoskodnom kell a megmaradt erőmmel. Nem mintha alapból rávágnám, hogy azért hoztak ide, mert ezt parancsoltam, de mégis folyékonyabban lehet úgy hazudni, ha nem rapid módon záporoznak a kérdések. Aztán grimaszba torzul az arcom, amit annak tudhat be, hogy az aktivált csapdákban nem bízom, és félek, visszatérnek a támadóim, hogy befejezzék amit elkezdtek. Valójában, épp azon gondolkodom, hogy a rákba fogok kimenni innen? Azt hiszem kivételesen én leszek a doktornő legengedelmesebb betege, aki még az ágyat sem fogja elhagyni.
-Azt hiszem, azért hoztak ide...mert valamiért azt hitték, ide tartozom? Próbáltam kihallgatni őket, amíg fogva tartottak, de kevés dolgot hallottam csak. Azt hiszem csapdába akarnak csalni titeket, de....sajnálom. Szívesen segítenék, de rémesen félek, hogy már ezzel is az ő kezükre játszottam. Nem tudom, hogy az a céljuk velem, hogy itt tartsanak titeket, vagy éppen az, hogy a támadóim után kutatva csalják tőrbe a csapatot.
A valóságban nagyon is tudom. Egy rakás idióta, akik azt hiszik, ez az egész szórakozás, és semmi esélyük ezek a vadászok ellen. egyetlen célom velük most már, hogy amikor meghalnak, a náluk talált naplóból arra a következtetésre jussanak a vadászok, hogy kedvenc démonhercegem szolgái. Remélhetőleg ennyi elég lesz nekik, hogy levadásszák.
Végül elérünk a nagy kérdéshez. Lesütöm a szemeimet, és a lábfejem kezdem bámulni helyette, mint aki legalább annyira félt ettől a kérdéstől, mint ő magam.
-Tehát az nem álom volt? Elnézést...
Nyelek egyet, és fájdalmas grimasszá torzul megint az arcom, de aztán mélybarna tekintetem megint ráemelem. Sokat gondolkodtam, mit kéne mondani erre a kérdésre majd. Racionális felelet? Reményébresztő? Esetleg ezek között valami? Azt sosem tudnám elhitetni vele, hogy én vagyok a kedvese. Nincs az a gyász, ami ennyire elvenné az eszét, és az igazi Trevor ha nagyon hasonlít is, sosem hallottam a hangját, és már csak emiatt is nehéz lenne eljátszani.
-Nem vagyok benne biztos, csak amikor megláttalak, ez a név ugrott be. Tudom ez hogy hangzik, szerintem is őrültség. Lehet csak túl sok vért vesztettem. Vagy lehet hallottam, ahogy más így hív, és ezért. Tényleg sajnálom, nem akartam megijeszteni.
Továbbra is figyelem őt csendben, mint aki nagyon visszafogja magát, nehogy felkeljen, és megölelje a nyilvánvalóan vigasztalásra szoruló nőt, ám több okból sem lépheti ezt meg. Végül egy apró mosollyal próbálom meg oldani a helyzetet.
-Annyira fura, még most is, rád nézek, és egyértelműen tudod, hogy te vagy Aingeal, mintha már találkoztunk volna. Alig várom, hogy lemúljon a gyógyszer hatása, akkor biztos kevésbé leszek tökkelütött.
Felnézek a plafonra kicsit, majd pár perc csend után tekintetem visszasiklik a doktornőre, és újra némi aggodalommal nézek rá, mintha azt akarnám kérdezni, és magával minden rendben? Helyette azonban ezt mondom:
-Van, amúgy más betege is? Mert, ha nincsen...nos...bevallom, én örülnék a társaságnak...persze csak ha nem tartom fel.
És ekkor megteszem azt, ami ellen intett: elkezdek fészkelődni, hogy a fal felé csúszva helyet csináljak neki magam mellett. Picit felszisszenek közben párszor, de amúgy minden a legnagyobb rendben.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Márc. 01, 2017 11:13 am írtam neked utoljára


Loki & Aingeal
A kísértés mindig váratlanul érkezik
Tudnom és éreznem kellett volna, hogy akit az épület elől összeszedtünk, az nem Trevor, és az agyam elképesztő vehemenciával bizonygatta is ezt, de a lelkem aminek nem is kellett volna léteznie, képtelen volt feladni a reményt. Dermedten tettem a dolgom a többiekkel együtt miközben tengernyi kérdés kopogott  a koponyámon: Miért? Miért éppen velem? Miért kapom Istentől vagy az ördög se tudja kitől ezt a képtelenül nagy pofont amelynek nyoma nem létező szívembe mart bele? Nem lehet elgyengülni, nem lehet, mert abban a pillanatban, hogy az ember ezt megteszi közel engedi magához az eredendő gonoszt, mi csábítás képében érkezik, vagy elhiteti vele a nemlétezőt is. Ahogyan a hordágyon befelé toltuk az öntudatlan férfit akkor még nem sejtettem, hogy pillanatokon belül képtelen leszek bármit is cselekedni, bármiben is tisztán gondolkodni ahogyan kellene. Orvos vagyok, a szentségit, tegyem a dolgom! Liby megérezte az első megingásomat, amelynek nyomán megállt a kezemben az alvadt vérrel pettyezett gézdarab és csak figyeltem az arcot, melynek vonásai még ha nem is tökéletesen azok voltak akire gondoltam, de a hasonlóság elképesztő volt. Jack  néhány tized másodperces késéssel ugyan de észrevette ezt, ám csupán a fejét csóválta. Liby egy alig húsz esztendős lány volt, akit apám vett maga mellé, amikor az apját szó szerint darabokra tépték egy küzdelemben, az anyját pedig egy tűzfalra kenték fel. Azt hiszem apa valamiféle lelkiismeretfurdalást érzett a haláluk miatt, éppen ezért felelősséget vállalt a lányukért. Jack akkor került a rendelőbe, amikor a fél lábát démonok csócsálták meg és protézissel nem igazán vették volna nagy hasznát terepen. Harmincöt évesen gyakorlatilag kiszuperált katonaként segédkezett a Joyce menedékben. Ha lehet ilyet mondani, akkor önkéntes testőrömmé léptette magát elő, noha nem igazán lett volna ilyesmire szükségem. Vagy mégis? Az idegen Liby felé mozdul, és kezét nyújtja, amit először segítségkérésnek vélek, de amikor ujjai szorítása enged, egy apró kis fekete csomó hullik ki belőle. Szinte az orromba mar a bűze, és ezer közül is felismerném a pokol teremtményeinek semmihez sem fogható nyers szagát.
- Ne kézzel nyúlj hozzá, hanem csipesszel és tedd bele egy székletes dobozba!- adom az utasítást Libynek. Majd apám ha visszatér csinál vele valamit, bár fogalmam sincs mit. Lassan kezd összeállni a fejemben a kép, hogy az itt heverő alakot minden valószínűség szerint démonok támadták meg, noha az még nem teljesen világos, hogy miért nem ölték meg, és miért hozták el egy vadászoknak fenntartott menedékbe. Ezek azonban oly mélyen születnek meg bennem, hogy a gyanakvás, amelynek eredendően ott kellene lennie legbelül, hiszen a véremben hordozom, valahogyan cserben hagy. Helyette faggatom a szemeit nehezen nyitogató idegent, ki apró szempilla rezdülésekkel felel is nekem. A beszéd még nehezére eshet, így aztán nem erőltetem tovább a dolgot, ugyanakkor kissé talán zavaróan hat rám, hogy most ő figyel engem ugyanazokkal a kitartó pillantásokkal amikkel én illettem őt korábban. Mi a franc folyik itt? Válaszolni azonban még önmagamnak sem marad időm. Vérzuhatagot köhögve fel, és a hörgésen túl is egyértelműen egy szó hagyja el ajkait, mely a nevem. Döbbenetem őszinte és egy másodpercre megrándulnak arcom izmai, a szemeimben valódi riadalom ver tanyát, ahogyan az elnyíló ajkaim között nem születik szó, csak egy apró és végtelennek tűnő sóhaj. Jack ujjainak szorítása térít vissza a valóságba, és a férfi fejének tompa puffanása a hordágy párnáján.
- Ez a férfi nem Trevor! Aingeal hallasz engem? Szedd össze magad, csináld ami a dolgod! Ő  egy idegen vadász, de nem Trevor!- a hangja egyszerre parancsoló és éppen olyan atyai, amilyennek a saját apámat nem hallottam még soha. Szinte öntudatlanul vezetem rá a pillantásom egy másodpercre, majd bólintok. Tudom. Persze….tudom, csak éppen felfogni, vagy elfogadni nem akarom. Mint akit megbabonáztak robotikus egyszerűséggel teszem tovább a dolgom, és fejezem be a sérült arcának tisztogatását, majd a sebeket is szemügyre veszem. Az oldalán az egyik vágás nagyon mélynek tűnik, össze kell varrni.
- Egy fél egységnyi nyugtatót adj még neki, és egy ampulla fájdalomcsillapítót is keverj bele! Kettes cérnát kérek és nyolcas tűt! Vérnyomás rendben? Öt perc és varrom ha hatni kezd az anyag. - megszokott és szinte már rutinszerűen teszem fel a kérdést, és kérem a szükséges anyagokat ahhoz, hogy a sérültet a legjobb tudásom szerint ellássam, és a sebeit meggyógyítsam. Az enyémeket vajon ki fogja, ami e pillanatban éppen lehányja magáról másfél év foltjait, amiket nagy nehezen sikerül ráerőltetnem? Millió emlék rohan meg az utolsó éjjelről, amikor Trevort elláttam, és amikor könyörögtem neki, fenyegettem is, és üvöltöttem vele….úgy játszottam az érzelmek skáláján, hogy apám nem lett volna büszke rám, csakhogy maradásra bírjam. Ő azonban mosollyal az arcán indult meg a biztos halálba. Nem tudtam magam túltenni rajta, és ennek az elfojtásnak az eredménye az, hogy úgy küzdök ezért az idegenért, ki az utolsó porcikájában is Trevorra emlékeztet, mintha megbocsátásért könyörögnék azért, hogy őt nem tudtam megmenteni. Kikapcsolom az agyam, próbálom kiűzni a homályosan felbukkanó emlékfoszlányokat, de azok ott maradnak, és nyomokban helyenként felvillannak akkor is amikor az utolsó simításokat végzem a sérült testen. Mire mindennel végzünk úgy érzem mintha egy egész éjjelen át futottam volna, de nem fizikálisan hanem saját magam elől menekülve.
- Jól vagy Aingeal?- Liby hangja óvatos, talán nem is igazán merte feltenni a kérdést, de láthatóan ahogyan a tenyerem a kötésre simítom a férfi oldalán, mintha egy egészen rövid időre ismételten megfeledkeznék magamról.
- Jól vagyok...jól leszek- az első a bizonygatás, a második az önbeismerés. Jól akarok lenni, bár fogalmam sincs hogyan. Ha anya itt lenne….most szükségem lenne arra a fajta jégpáncélra amit ő képes maga köré húzni. Az érzéketlenség áldásos hatása most kezd nyilvánvalóvá válni előttem. Gyenge vagyok. Vagy csak nem tanultam meg még bánni az erőmmel. Ott kell legyen….miért nem tudom előhívni?
- Vigyétek a pihenő mellé a négyesbe. Jack aktiválja a csapdákat, hogy ne tudjanak hozzá visszajönni….bár azt hiszem, hogy ha meg akarták volna ölni, már régen megtették volna.Próbáld utolérni apámat a fojtott vonalon és számolj be neki arról mi történt.- igyekszem határozottnak tűnni és nem mutatni, hogy mennyire bizonytalan vagyok még azt illetően, hogy mit is kellene csinálnom pontosan.
Még egy futó pillantást vetek az idegenre, és ujjaim kérlelően és talán utolsó reményeit hátrahagyva simítanak végig a sápadt és öntudatlan arcon, majd egy határozott mozdulattal fordulok sarkon és hagyom el a kezelőt, hogy a két segítségem elvégezze az utolsó simításokat is. Úgy érzem megfulladok, hogy nem kapok levegőt, ha még további perceket kellene bent töltenem. Cigi után kutatok a zsebemben, amikor rájövök, hogy nem is dohányzom. Pedig most kifejezetten jól jönne. Inkább elrejtem a két zsebembe a kezeimet, és dideregve húzom fel a vállaimat, amikor kilépek a füstillatú estébe a gangon. Csak egy kis idő….egy kevés idő mielőtt magához tér és én bemegyek hozzá. Nem tudom mennyire vagyok felkészülve a beszélgetésre, ahogyan azt sem tudom miért ugrott gombócba a gyomrom….egy idegen akinek elláttuk a sérüléseit, és akibe csak én akarom belelátni Őt. Csak el kellene a tényeket fogadnom, de minekutána hosszú hónapok is kevésnek bizonyultak a feldolgozásra valószínű ez nem most fog megtörténni. Túl mélyen rejtegetett dolgokat hozott felszínre ennek az alaknak a felbukkanása, amelyet minden bizonnyal könnyedébben kezeltem volna, ha nem vagyok egyedül. A családom nélkül a páncéljától megfosztott harcos vagyok, hegyes és halálos dárdákkal nézve farkasszemet. Ezek pedig a múltamból törnek előre. Fél óra múlva, immáron a pihenőben ülve, és bámulva a semmibe bukkan rám Liby, és jelzi, hogy a sérült magához tért, és bár még gyenge, de már lehet vele beszélni….ha esetleg akarok….
Igazságszerint nem akarok, de kell. Bólintok, hogy megyek máris, csak adjon öt percet. Semmire nem elég, csak arra, hogy nyitott tenyeremmel néhányszor átdörzsöljem az arcomat. Mintha ugyan leplezni lehetne most rajta bármit. Az ajtó könnyedén enged a tenyeremnek mikor betolom magam előtt, és belépek a gyér fénnyel megvilágított szobába. Az ágyon fekszik, és a hasonlóság újra szíven üt. Mintha bűbájtól tartanék, vagy attól, hogy tengernyi kérdéssel rohanom le, megállok szorosan a fal mellett, de még úgy, hogy lásson, ha oldalra fordítja kicsit a fejét. Tenyerem a  falnak simul.
- Hogy érzed magad?- teszem fel az első és nyilvánvaló kérdést ami inkább csak elterelés, nehogy rögtön azt tudakoljam tőle, hogy mégis honnan tudta a nevemet? Túl személyes lenne, és én most próbálok valamennyire tárgyilagos maradni. Megőrizni a józan ítélőképességem.
- Alaposan helyben hagytak...annyi volt rajtad a sérülés, mint az égen a csillag. Az oldaladon egy jókora lyuk tátongott. Tíz öltéssel sikerült összevarrni. Ha egy mód van rá ne fészkelődj túl sokat, nem szeretném ha felszakadna.- halkan beszélek hozzá, ügyelve arra, hogy ne akadjon el a hangom, nem érezze az időnkénti megbicsaklást, amit az okoz, hogy a függönyről, mit idáig olyan kitartóan bámultam, immáron rá vezetem a tekintetem. Őt figyelem tovább, ez pedig végzetes lehet a tárgyilagosság megőrzését illetően. De ezt kell tennem, hiszen nem futhatok örökké...azt hiszem.
- A Joyce Menedékbe hoztak, bár egyelőre fogalmunk sincs miért. Ha esetleg a segítségünkre lennél, hogy ezt kiderítsük nagyon hálás lennék. - nyelek egy nagyot és a lábaim mozdulnának előre, de a józanságom maradásra bír a fal mellett. Mintha láthatatlan kapaszkodók lennének ott amik megtartanak.
- Nem kell félned! Az asszisztenseim aktiválták a csapdákat a szobád körül, nem fognak tudni újra megtámadni, bár nem hiszem, hogy ez lenne a céljuk….- magyarázok, tényeket közlök és a végén valahogyan, egyelőre megmagyarázhatatlan okokból bukik ki belőlem az amit egyszerűen nem tudok visszafogni.
- Tudtad a nevem….honnan?- mozdulatlanná dermedve állok tovább, levegőt is alig merek venni. Azt hiszem félek a választól.


Loki
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
66
☩ Reagok :
54
☩ Rólam :

☩ Rang :
Főbűn
☩ Play by :
Ben Barnes

Kedd Feb. 28, 2017 3:21 pm írtam neked utoljára


A felszínre való utamat lázas felkészülés előzte meg. Engedélyt szerencsére nem kellett kérnem, már megtettem korábban, igaz akkor egy álarcos bálra szólt, nem pedig erre, de lássuk be, amire most készülök, ahhoz képest egy farsang semmi! Arról nem is beszélve, mennyire fontos ez a küldetés. Sajnos, amíg ellenségünk kezében vannak a pecsétek, démonként semmit sem tehetünk ellene. Bármit is próbáltam, hasztalan, és félek, így is túl messzire mentem. Kisebb csoda, hogy eddig nem buktam le. Ha a halálát akarom, valaki mást kell küldenem ellene, és mivel az angyalok túlzottan el vannak foglalva egymással, egy még ádázabb népségre lesz szükségem. Sokan lebecsülik a halandókat, főleg a nagy hatalmú démonok, és persze angyalok, de tény, ők az egyetlen faj, akik nem úgy születtek, hogy tudnak repülni, és később mégis megoldották valahogy. Kár, hogy a tervem titokban kell tartanom még úrnőm előtt is. Ha megtudná, megtiltaná, és helyesen tenné. Még a látszatát is kerülnie kell, hogy részt vesz tudjuk ki elleni áskálódásban.
Megannyi rúnát rajzolok a testemre, tartós, különböző színű festékekkel. Némelyik erőteljes, némelyik teljesen átlátszó, a lényeg, hogy mindegyik hajszál pontos legyen, ami annál, ami szemmel látható nyomot nem hagy eléggé nehézkes. A cél, hogy olyan rúnákat rajzoljak magamra, ami az emberi szemnek egyszerű gonosz elleni védelemre szolgáló ábráknak tűnnek, ám a valóságban elrejtik azt előlük.
Mindent sajnos nem lehet kivédeni, a fránya ördögcsapdák, és hasonlók továbbra is gondot okoznának, de szerencsére találtam egy módot arra, hogy bejussak a táborba anélkül, hogy ezekkel szembesülnöm kelljen. A b aj csak az, hogy fájni fog, de nagyon.
A célszemély orvos, és ráadásul vadász is. az utóbbi már önmagában elég probléma lenne, ám a másik miatt kénytelen vagyok bevetni egy nem túl kedves trükköt, ami gyakorlatilag megfoszt démoni képességeimtől ebben a testben. Nincs ínyemre a dolog, ám elengedhetetlen, hisz ha elkezdenének összeforrni a sebeim amíg megvizsgál azt még egy kuruzsló is kiszúrná, Dr.Joyce pedig sajnos igazi élethű színészi játékot igényel. Amellett, hogy szemrevaló, megvan a magához való esze, és sajnos úgy tűnik, hogy fiatalkora ellenére rendkívül tapasztalt is. Halandó létére egyik legkeményebb ellenfelemmé nőheti ki magát, ha nem vigyázok.
Két előnyöm van vele szemben. Az első az, hogy jelenlegi testem arca valami elképesztően hasonlít néhai kedvesére. Nagyon érdekel, ez hogyan lehetséges, talán a leszármazottja lehet esetleg? Érdekes lenne utána nézni a dolognak, de sajnos már ezt is borzasztó nehéz volt kideríteni az előzetes kutatások alatt.
A másik előnyöm az, hogy rövid idő alatt találok olyan démonokat, akik szívesen vállalják, hogy fejbe rúgnak, és leszúrnak egy késsel, majd félholt testem kidobják a doktornőnek. Azt már nem nem kötöm a jóakaróim orrára, hogy az egyik leghírhedtebb vadászcsalád ered majd a nyomokba, hála a kezemben tartott tincsnek, amit az engem meglékelő késes démon hajából tépek ki, mielőtt kidob az autóból, de ez inkább az ő problémájuk.

Sajnos nem kell játszanom, hogy kikészített amit műveltek velem. Görcsösen ökölbe szorított kezekkel, remegve fekszem a verandán, mielőtt a hordágyra tesznek, és hagyom, hagy tegyenek velem amit akarnak. Teljesen kiszolgáltatott vagyok, és csak reménykedem benne, hogy meg tudják menteni ezt a testet, és a rúnáim is kitartanak, amíg összevarrnak. Nem tehetek róla, borzasztóan félek. A kockázat elhanyagolható, minden a terv szerint halad, és mégis, borzasztóan közel a halál, sokkal közelebb, mint bármikor az elmúlt évezredekben. Reszkető kezem kinyújtom az egyik ápolóm vagy mim felé, és kinyitom. Hagyom, hogy a démon haja a földre hulljon. Aztán őszinte riadalommal a tekintetemben meredek a doktornőre, majd néhány pislogással válaszolok neki. Igen, hallom őt. Aztán nyelek egyet, és vért köhögök fel. Megpróbálok bólogatni, vagy csak a köhögés ráz? Újra belém nyilall a seb, és még azt sem tudod élvezni, hogy láthatóan felismert. Pontosabban, feltűnt neki a hasonlóság.
Az egyik ápoló - sajnos nem látom melyik, kezd homályosodni minden - megpróbál visszatartani, de én akkor is a doktornőre nézek, és bár úgy érzem, mintha szögeket próbálnék felöklendezni, mégis erőt veszek magamon, és kiejtem a nevet:
-Aingeal...
Aztán magamtól zuhanok vissza az ágyra, és vesztem el az eszméletem. Talán jobb is így, mire magamhoz térek, ki fog derülni, sikerült-e a tervem, vagy az egyetlen démon, akit megölettem a vadászokkal én magam vagyok. Félek abban reménykedni nem lenne értelme, hogy jobban bánnak a foglyaikkal, mint én tenném.



Mikor magamhoz térek, nagyon sötét van. Utoljára akkor láttam ilyen sűrű feketeséget, mikor még halandó szemekkel láttam a világot, az ősi skandináv félszigeten. Ezek szerint a rúna még mindig működik, remek. Megpróbálok felülni, de az oldalamba hasító éles fájdalom megakadályoz ebben, ám amikor reflexből rászorítok, egy kötést találok ott. Úgy tűnik a kedvesebb dokit sikerült kifognom. Tiszta szerencse...lenne, ha nem tettem volna meg mindent azért, hogy csak ő legyen itt, kezdve a sérültektől a mostani küldetésig. Na nem mintha sokat változott volna a tényállás a kotnyeleskedésem miatt. A történet minden szereplője bajba került volna mindenképpen, én épp csak annyit manipuláltam a dolgokat, hogy ez akkor történjen, hogy nekem hasznos legyen.
Fáradtan fekszem vissza a párnára, és várok. Ha a megérzéseim nem csalnak, hamarosan látogatóm lesz....


Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Feb. 28, 2017 10:55 am írtam neked utoljára


Loki & Aingeal
A kísértés mindig váratlanul érkezik
Ott álltam az íróasztal túloldalán és farkasszemet néztem az apámmal, ami azért sem volt éppen a legépületesebb ötlet részemről, mert ebben ő sokkal kitartóbb szokott lenni mint én.Ujjaim kifehéredtek ahogyan markoltam az asztallap peremét és legbelül szinte remegtem. Kívülről annyi látszott, hogy az ajkaim pengevékonyra húzódnak, és összeszorítva azokat fogaim közé, belülre ezernyi szitokszavat szórok szét. A fehér köpenyemet millió folt tarkította, a legtöbbje több napos alvadt vér. A hajam tökéletes csomókba lógott le oldalt, rám alapvetően nem jellemző igénytelenséggel. A fáradtság fekete árkokat mélyített a szemeim alá, és a szempilláim is lassú melankóliával verdesték a szemhéjamat.
- Azt mondtam lányom, hogy nem!- csattant a masszív férfitenyér az asztallapon, mely meg is remegett enyhén az ütése alatt. Komolyan kellett volna vegyem, de egyszerűen képtelen voltam rá. Menni akartam, én akartam menni velük, de egyszerűen nem egyezett bele. Ő volt a misszió vezetője, aki eldöntötte kiket visz magával és ő anyát választotta helyettem. Megalázónak és egyben agyonvertnek éreztem magam.
- Nem bízol bennem, apa?- tettem fel a kérdés, bár éreztem, hogy talán feleslegesen. Úgyis nyilvánvaló, hogy már eldöntötte. Édesmindegy, hogy azért mert nem bízik bennem vagy más miatt. A tényen nem változtat.
- Bízom benned. De nézz végig magadon! Három napja megállás nélkül dolgozol és látod el azt a kis csapatot akiket behoztak. Túl vannak az életveszélyen, köszönhetően a konok kitartásodnak és a strapabírásodnak, de a te határaid is végesek, Aingeal. Valakinek az itteni frontot is tartania kell, terepen pedig egy kipihent orvosra van szükségem és nem olyanra aki kimerült. Menj és zuhanyozz le, kapd magad rendbe, aludj egy keveset! Még elbúcsúzunk mielőtt indulunk.
Hangja már némiképpen lágyabban csengett, de szemernyit sem veszített a megingathatatlan erejéből, mely szerint már eldöntött tény, hogy nem mehetek velük. Tudta, hogy miért akarok menni: annál a raktárnál terveztek rajtaütést egy démongyülekezeten ahol másfél éve Trevor meghalt. Úgy éreztem kihagy abból, hogy végre feldolgozzam a férfi halálát, az utolsóét akit még közel engedtem magamhoz. De a mi családunkban az érzelgősségnek nincs helye, azt szépen el kell rejteni, mert gyengévé és sebezhetővé tesz azokkal szemben akikre vadászunk. Néha olyan nehéz megjátszani azt, hogy nekem nincs is szükségem gyengédségre, vagy éppen arra, hogy az anyám átöleljen, a családom szeretetét érezzem, vagy a férfiét aki már nincs többé. Pokolian szenvedtem ennek súlya alatt, és úgy véltem talán az első és utolsó olyan lehetőségem lenne ez a bevetés, hogy legalább egy minimálisan túl legyek rajta, apám pedig az utolsó esélyét is elveszi tőlem.
Csak legyintettem egyet és sarkon fordulva elindultam, hogy tegyem amit kért tőlem, mint ahogyan mindig is történt ez közöttünk. Zuhanyzás közben szépen lassan állítottam a vizet jéghidegre, hogy a testem fájdalma némiképpen tompítsa azt a mérhetetlen haragot amely forró könnyeket csalt az arcomra. A fáradtságra és a kimerültségre fogtam, holott inkább csak a tehetetlen harag munkált bennem. Megint terelek, pedig be kellene ismernem, hogy rohadtul szar érzés amikor nem vagyok képes uralni a saját gondolataimat, és egyre nehezebben a saját haragomat. Nagyjából hat órát aludtam egy huzamban, amikor arra ébredtem, hogy anyám rázza a vállamat és ébresztget. Nem simogatta meg az arcom, ahogyan nem simogatta meg soha, még apró gyermek koromban sem. Sosem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire érzéketlen irányomba, vagy csak ő is rejti az érzelmeket ahogyan azt megtanultuk szépen az évek folyamán. Ettől még kurvára tudott hiányozni az érzés.
- Indulunk. Jack és Liby itt maradnak veled és tudod, hogy ha gond van akkor Simons-ékat eléred. A gyógyszereket kiosztottam a betegeknek. Ha gondolod pihenj még!- oly kegyetlen egyszerűséggel csapódtak nekem a szavak, hogy pillanatok alatt kiseperték az álmot a szemeimből. Megráztam a fejem és felültem az ágyon, félredobva azt a barna durva szövet takarót amit sietve magamra terítettem a pihenő kényelmetlen heverőjére dőlve. A hajamat hátrasimítottam és egy karomról lecsavart gumival összefogtam lófarokba. Kikisértem őket a murvás felhajtón álló autókig és még figyeltem ahogyan a vörös lámpák fénye lassan apró ponttá válik a távolban. Kora este volt, és ahogyan felnéztem a tiszta égboltra, ajkaim közül a pára tejfehéren gomolygott ki, mikor mélyet sóhajtottam. Még mindig dühös voltam és ezen az sem változtatott, hogy lezuhanyoztam, tiszta ruhát és köpenyt vettem magamra, hogy aludtam pár órát….ez egyszerűen nem múlik, és egyre apróbbá facsarja a lelkemet. Kezeim ökölbe szorítottam és fogaim között szűrtem ki a szavakat ki tudja éppen kinek.
- A kurva életbe már!- mindez persze még csak tűzoltásra sem volt elegendő, mert nem lett tőle könnyebb, nem lett tőle egyszerűbb az egész. Visszasétáltam az épületbe, és azon gondolkodtam, hogy ránézek a betegekre, de végül elvetettem az ötletet. Az egyik Trevor cimborája volt, nem igazán akartam éppen most a régi időkről hallani tőle. Minden bizonnyal apáék tőle kaphatták a fülest  a raktárról, ahova hárman próbáltak meg behatolni a társaival, de a túlerő legyőzhetetlennek bizonyult és majdnem ott maradtak ők is. Apám kapva az alkalmon és a friss nyomon elindulva három napon belül új missziót szervezett, melynek nem lehettem a tagja. Talán sejtette, hogy több van az egész mögött, mintsem orvosként támogassam a csapatot. Azt mondják a fajtánk megérzi a bosszú szagát, olyan ez mintha a második bőrünk lenne, egyszerűen ránk gyógyul az évek alatt. Mert túl sok mindenkit elvesztünk, túl sok mindenkinek a halálát nézzük végig. Orvosként pedig még többnek. És egyre nehezebb túllépni némelyiken. Néha azt kívánom bárcsak képes lennék arra az érzéketlenségre amire az apám és az anyám képes, de egyre többször úgy érzem, hogy a természet csúnyán elbánt velem, amikor ezt a tulajdonságot valahogyan kivette a sajátjaim közül.
Hogy még inkább magamhoz térjek kávét főzök és annak gőze felett állok a kezelő hatalmas ablaka mögött, valahova a távolba nézve. Üríteni próbálom az agyamat, de hasztalan próbálkozás, mert minden percben újabb és újabb emlékek rohannak meg, és minél inkább tisztulni próbálok a múlt nyomása alól, az egyre inkább utolér. A kávé forró és megsüti a nyelvemet, de egy apró szisszenést sem tulajdonítok neki. Erőteljes fékezés töri meg  a csendet  az épület előtt. Csikorog a murva a kerék alatt, de nem áll meg az autó, csak lassít majd egy tompa puffanás hallatszik. A kávésbögrét félrerakva rohanok ki a kezelőből és a folyosó akadok össze Libyvel. Jack már a bejárati ajtót tépi fel.
- Állj meg rohadék!- hallom a hangját ahogyan a távolodó autó után üvölt, majd beérjük mi is Libyvel és egy küszöbön heverő, csupa vér alakot fedezünk fel. Valószínű őt lökhették ki az autóból. A pillanat tört részéig sem gondolkodom, nem mérlegelek, ahogyan esetleges veszéllyel vagy mással sem foglalkozom. Az ajtó mellett álló kerekes hordágyért nyúlok és gurítom a bejárathoz. Jack már lehajolt az öntudatlanul heverő alakhoz és amikor megállapítja, hogy mozdítható, óvatosan emeli rá a hordágyra, hogy betolhassuk a kezelőbe. Innentől az események egyszerre válnak rohanóvá és kegyetlenül különössé. Először is el kell tüntetni az arcáról a vért. Összeszokott csapatként dolgozunk hárman. Liby pulzust mér, szívet hallgat, életfunkciókat ellenőriz. Jack langyos fertőtlenítős vizet, gézdarabokat hoz és összekészíti a szükséges műszereket. Az első mozdulatok után ahogyan letörölgetem az idegenről a vért és az arca egyre inkább láthatóvá válik a döbbenet szinte másodpercek alatt kiül az arcomra. Libynek is feltűnik a hasonlóság, de nem teszi szóvá, folytatja amit elkezdett. Enyhén megremegő kézzel törlöm tovább az idegen arcát, akinek egyre inkább láthatóvá váló vonásai Trevor arcát idézik vissza. A légzése egyre simábbá és sejtesebbé válik, a szemhéja rezegni kezd, az ajkai amelyek eddig a szárazságtól összezárva pihentek lassan elválnak egymástól. A szemeit nyitogatja, én pedig abbahagyom az arcának törölgetését.
- Hallasz engem? Hallod a hangomat?- szólok hozzá, miközben a szemhéját megcsippentem, hogy belenézzek a pupillákba. Tiszta és normál méretűek.
- Tudod, hogy hol vagy és tudod, hogy ki vagy?- próbálok beszélni hozzá, hogy kiderítsem mennyire van magánál...és ez az egész helyzet, a különös volta még inkább elaltatja éberségemet és gyanakvásomat. És itt követem el azt hiszem az első hibát amivel ekkor még nem foglalkozom.

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Vadászmenedék - Joyce Rendelő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: