• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Márc. 06, 2017 9:03 am írtam neked utoljára


• Ardonius && Ambriel•


Sosem tagadtam meg parancsot, soha nem menekültem és sosem mondtam nyilvánosan illetve látványosan ellent egyetlen felsőbb utasításnak sem. Sokáig én voltam a Mennyek azon teremtményeinek egyike, kinek szívében nem fogant bűnös érzés, elméjét nem mérgezték kétkedő, és leginkább a tanításoknak ellentmondó gondolatok. A pusztulás, ami testvéreim fellázadásával elérkezett, azonban engem is megváltoztatott. Alkalmazkodnom kellett a helyzethez, kiváltképpen ha életben akartam maradni. Egyik oldal sem nézte jól a semlegeseket, vagy éppen azokat, akik nem kívántak, már csak természetüknél fogva sem részt venni a harcokban. Pengém ott pihent emberi otthonom rejtekében, és nem kívántam egyetlen testvéremben sem megmártani. A családom voltak, miért akarnám bármelyiküket is elpusztítani? Az első választ azonban erre a kérdésre egy hóval borított sok évtizeddel ezelőtti éjjel adta meg, amikor láttam elbukni oly angyalokat, akik valamikor hozzám hasonlóan inkább a visszavonulást választották. A büntetésük nem maradt el. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Mihály inkább szép szóval, vagy talán valamiféle manipulációval igyekszik a maga oldalára állítani azokat, akik még mindig úgy kóborolnak mint én, és nem találván helyüket egykori világukban, mindinkább az emberek bűvöletébe kerülnek. Ahogyan azt is beszélték jópáran, hogy maga az arkangyal sem igen tudott ellenállni az emberi kísértésnek. Ennek igazságtartalmáról nem volt lehetőségem meggyőződni, mert semmi mást nem akartam csak tenni a dolgomat. Az utóbbi időben oly vadászokat kellett védenem, vagy éppen olyan embereket, akik valamiért fontosak voltak a Menny számára. Nem kérdeztem sosem az okokat, vagy fontosságuk mibenlétét, egyszerűen tettem a dolgomat, amit kértek tőlem, amit akartak, hogy megtegyek. Mindemellett pedig továbbra is dolgozott bennem egyfajta kíváncsiság az emberek iránt, és erről nem tudtam lemondani, képtelen voltam szabadulni attól a vonzástól ami felőlük érkezett. Minél több időt töltöttem közöttük, annál nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy miért éppen ők lettek egykor Atyánk kedvencei, a leggyönyörűbb alkotása, amely valaha született az angyalok után. Pontosan az, hogy hiányzott belőlük a tökéletesre való törekvés. Tele voltak kétségekkel, hibákkal, gyengeségekkel, ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban okoztak meglepetéseket. Dolgozott bennük a kíváncsiság a világ megismerésére, és nem csupán rombolni akartak benne, hanem létre is akartak hozni valamit. A naív rácsodálkozásuk mindig meglepett, ahogyan Atyám akaratát mindenáron felül akarták írni, és azt gondolták, ők apró kis porszemek a világ végtelennek tetsző sivatagában, hogy lehetőségük van a saját akartuk érvényesítésére. Nem fogadták el azt hogy a dolgok eleve elrendeltettek egykor, ahogyan állandóan feszegették halandóságuk határait is. Életkori sajátosságaikat olykor nem voltak képesek levedleni, és magukkal hurcolták helyenként gyermeki naivitásukat nem sokkal a haláluk előtti időkben is. Gyakorta jutott eszembe az a furcsa gondolat, hogy egy piciny, életében induló gyermek alig néhány dologban különbözik csupán az élete alkonyán járó aggastyántól. Mintha ez valamiféle körforgás lenne, egy görbe tükör, amit Atyánk feléjük mutat: honnan indultál és mivé lettél, ugyanaz maradtál aki voltál, pusztán porhüvelyed az amely elveszítette egykor volt szépségét. Ebben a korban, amelyben én is megfordultam közöttük, talán mind közül ez volt az amelyben még tele voltak ambíciókkal, maguk által gyártott álmokkal, és oly gondolatokkal, melyekben akár Isten fölé is képesek voltak helyezni tenmagukat. Ez pedig a számomra egyszerre volt kétségbeejtő és kíváncsiságot ébresztő. Mostanában gyakorta kaptam magam azon, hogy nem szólalva meg, csak ülve közöttük hallgatom elmélkedéseiket az életről, vagy éppen az egykorvolt történelmükről, melyet sokszor egészen pontosan képesek látni úgy, hogy nem is jártak akkor a Földön mint én vagy a hozzám hasonlatosak. Talán ezek az apró dolgok kicsiny, alig észrevehető lépésekkel taszítottak irányukba, és vonzásukat nem voltam képes megszakítani. Tudtam, hogy talán eljön majd az idő, amikor az enyéim számára feltűnik a változásom, hogy a feladatom teljesítése közbeni elhajlások szemet szúrnak majd, és lesz valaki, aki megpróbál majd visszatéríteni az általuk helyesnek vélt útra. Csak abban nem voltam biztos, hogy kit és mikor küldenek majd el értem. Talán vártam is már ezt a pillanatot, amely szépen lassan utolér a feltámadó lágy, illatos széllel. Talán reménykedtem benne, hogy ezen találkozáson mihamarabb túleshetek majd. Meglehet arra azonban sosem gondoltam, hogy éppen Őt küldik. De talán csodálkoznivalóm sem kellene, hogy legyen. Mindig is közel állt hozzám, és ha valakinek, hát neki a szavára sokkal inkább adtam Mesterem után, mint bárki máséra. Egy időben tiszteltem őt, az emberi világban bizonytalanná tettek korábbi gondolataim.
Sietős lépteim csupán addig koppannak aprókat, amíg a kővel kirakott ösvényen sietek végig, hogy a fák közé vezessem azt aki követ engem. A percek múlásával egyre biztosabb vagyok kilétében, noha egy ideig még nem adom jelét annak, hogy felismertem. Csak egy pici bizonytalanság fészkeli be magát a tudatomban, ami a tévedhetetlenségem cáfolandó bizonyítéka: lehet mégsem ő az, lehet becsapnak az illatok, a semmivel össze nem téveszthető szárnysuhanások. Selymesen dacosan surrannak, érzem az erőt, ahogyan szinte a hátamra simul, miközben illata kérlelhetetlenül furakszik az érzékszervembe. Nem lehet más,csakis Ardonius. Keresem a fák menedékét, mert noha biztos vagyok benne, hogy az embereknek csupán szükséges esetben ártana, nem akarnám, hogy két angyal találkozásának tanúja legyen bárki is. Az a pillanat amikor meglátjuk egymást, emberi szemnek elviselhetetlen lenne. Csak egy villanás, de többé nem lenne képes semmit látni, ha ő úgy akarja. Én rejteném magam, némiképp tompítva a fehér fényt. De nem lesz rá szükség, hiszen sikerül találnom egy kis ligetet, amelyet ősi bükkök, harsány ezüst és jegenye fenyők ölelnek körbe és valamennyire tompítják a környezet zaját is. Vajon mióta követ, vajon miért éppen most jött utánam….vajon mit akar tőlem? Ostoba kérdés lehetne ez utóbbi, hiszen bizonyosan feladataim elmulasztását jött felróni számomra, de hiszen tudnom is kellett, hogy ez a pillanat is eljön egyszer majd. Nem lehetek oly ostoba, hogy abban a hitben ringassam magam, hogy nem vették észre, hogy nem látták mi zajlik le bennem. Nyitott könyv vagyok a számukra. Első kérlelő szavaim azonban eloszlanak a levegőben, és felelet még a legapróbb fuvallattal sem érkezik. A nevét oly régen ejtettem ki, hogy még számunkra is szinte eonoknak számít, kik nem törődnek annak múlásával. Csak az embereknek fontos ez, teljes érthető okokból: véges és korlátozott. Mikor végre megpillantom, a feszes testtartása, ahogyan szárnyait végül elrejtve szinte már emberivé válik előttem régvolt emlékeket szakít fel. Egyszerre öröm számomra, hogy látom egyszerre pedig rossz is egyben, hiszen ez azt jelenti, hogy odafent manipulálni próbálnak általa. Nem gondoltam volna, hogy megteszi….hogy velem megteszi. Csak állok ott dermedten, elmémben furakodó szavait, melyet hangok nélkül tesz meg felém azonban igazságtalannak érzem.
° Ki hitette el veled, hogy nem védem a számomra kijelölt embert? Ki volt az aki ilyen rágalommal vett rá, hogy utánam gyere és büntetéssel fenyegetőzz, ha nem megyek veled? Mondd, te mindig ilyen voltál, és csak én voltam olyan balga, hogy félreismertelek?°árulkodóak lehetnek szürkeszín szemeim ahogyan mozdulatlan ajkakkal mégis temérdek felé küldött gondolattal beszélek hozzá. Csalódott vagyok, és elkeseredett. Megráztam a fejem és egy lépést hátráltam
-  Ne nehezítsem meg? Mivel tudnám megnehezíteni? Én fegyvertelen vagyok, és sosem ártanék sem neked, sem senki másnak. Te pedig idejössz, fenyegetően kijelentesz és azt várod, hogy mindent hátrahagyva veled menjek. Tudom, hogy veszélyben vagyok, ahogyan azok is, akik nem akarván pálcát törni egyik testvérünk feje felett sem, egyszerűen csak úgy akarnak élni mint azelőtt.- bár kimondom és talán valahol el akarom hinni, hogy ez így van, nagyon jól tudom, hogy az egész világunk, a létünk, és minden ami mi voltunk immáron véglegesen megváltozott, és olyan amilyen azelőtt volt már sosem lesz. De az emberek megtanítottak reménykedni. Ez az a tulajdonság, amely sokkal erősebb volt most már bennem. Még egy lépést teszek hátrafelé, miközben éppen úgy őt figyelem, íriszeimet az övébe fúrva, ahogyan ő engem. Szempilláink sem rezdülnek. Megráztam finoman a fejem.
- Tudod, hogy a válaszom az lesz, hogy nem. Fel kellett, hogy készülj erre a lehetőségre is, hiszen ismerlek jól. Legalábbis ezt az oldalad. A többit nem tudom mennyire tudjam innentől igaznak hinni.- szólalok meg végül nagyon halkan. Valahogyan az emberekre jellemző kommunikáció érzelmi töltete mostanság közelebb áll hozzám, mint a metakommunikáció jellegtelenül szürke közege.
- Te harcos vagy, Ardonius. Hát küzdj meg azért ami kell neked!- váratlan talán a kijelentésem, és meglehet erre számít tőlem a legkevésbé, de nem csupán azt tanultam meg az emberektől milyen érezni, hanem azt is, hogy miképpen kell az utolsó lélegzetvételig is kiállni azért amiben hiszünk. Én pedig hittem abban, hogy közöttük a helyem, hogy ennek a világnak akarok a része lenni és nem annak ahonnan vétettem. Fejem lehajtottam és hosszú fürtjeim mögé rejtettem vonásaimat, és a gondolataimat próbáltam előtte elrejteni: hogy mennyire fáj, hogy ezt tesszük egymással, hogy nem ért meg engem, és soha nem is értett, hogy talán csalódtam benne azért, mert itt volt és hajlandó lenne engem akár erőszakkal is magával vinni, és talán életem is venni, ha túlságosan ellenállok. Próbára akartam tenni, ahogyan egykor atyánk is próbára tett bennünket is. Égszínkék szárnyaim kifeszültek és amikor felemeltem a fejem, szemeim ragyogó színben szikráztak felé. Rezzenetlen vonásaim mögött kérleltem őt némán, hogy tegye meg, hogy harcoljon az igazáért, és aztán értem. De tudtam, hogy Ardonius számára csupán egyetlen lehetséges út lesz: bármi áron végrehajtani a parancsot.
° Lehet szelíd lélek vagyok. Lehet kétkedő és helyenként hitében könnyen befolyásolható angyala a mi Atyánknak. De ha el kell buknom, akkor tisztességgel bukjak el. Emlékszel még ezt ki mondta nekem?° idejét nem lehetne mérni annak mikor hangzottak el tőle ezek a szavak, kicsit talán más közegben és formában, de azt hiszem értenie kell miért gondolom ezt én is így. Csak egy pillanatnyi előnyt szerzek a kiszámíthatatlanságommal, mert jól tudom Ardonius sokkal gyorsabb és képzettebb nálam. Lendületet veszek és elrugaszkoda a földtől szárnyaimmal a levegőbe kapok, és egyenesen mint a gondolat szállok az ég felé. Kérdés meddig jutok, mikor fog utolérni és mit tesz velem. Számít ez már? Talán nem….hiszen az utolsó aki fontos volt nekem az enyéim közül, aki közelebb állt hozzám még annak ellenére is, hogy szavainkat sokszor akasztottuk egymásba….ő most elárult engem.



credit &&



Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Márc. 01, 2017 4:06 pm írtam neked utoljára


Ambriel &&  Ardonius
A démonoknak akkor se higgyünk, ha igazat mondanak.


Huszonöt éve buktunk el, huszonöt éve nem jártam ebben a városban, noha Mihály angyala vagyok, az ő elveit követem, vakon. Mert bízok benne, hogy ő tudja,hogy mi a jó, elfogadtam azt a nézetet is, hogy Atyánk okkal hozta létre az embereket, és adott nekik annyi előjogot velünk szemben. Mégsem adott akkora hatalmat, amelyet mi kaptunk, hogy miért? Mert képtelenek lennének értelmes célra felhasználni. Amióta létezem, tudom, hogy őket kell védenem, a vadászokat akik az embereket védik a démonok támadásától, ők értékesebbek, nem szabad feláldozni őket. Eddig minden vadász élve került ki a mentőakcióinkból. Persze csak azok akikről tudtuk,hogy Mihály pártiak, eközben pedig csak az számított, hogy a démonokat kiűzzük a gyengék testéből, a kiűzetés kivétel nélkül halállal végződött, mindig, a gazdatest számára, hiszen már abban a pillanatban az volt, amikor elgyengült és elfoglalták a porhüvelyét.
Az összes San Franciscoi ember elől rejtem magam, miközben a város felett átszelem a levegőt; érzem, tudom ,hogy hol van és nem akarom tovább vesztegetni az időt, két nap megfigyelés elegendő volt a számomra, hogy megtudjam, megbizonyosodjak afelől, hogy Ambriel itt léte rossz hatással van az angyali mivoltálra. Úgy jár kel, ahogy ők, ott ücsörög közöttük, ahelyett, hogy végezné a feladatát ,és vigyázna arra akire kell ,akit kijelöltek a számára. Egyszer megkérdeztem ,hogy honnan tudja, hogy kire kell vigyáznia, ha már az előző embere meghalt? Megérzi. Talán olyan dolog ez, mint amikor én megérzem azt, hogy ki van megszállva és ki nincs. Egy magas toronyépület tetején álltam, karba font kézzel, hosszú barna hajamba bele-bele kapott a szél, a szárnyaim a hátam mögött benyúltak a ház tetőterébe. Egykor biztos pompás lehetett ez a hely, hiszen medence is van itt, tágas az erkélye. Hiányzik a Mennyek béli lakhelyem, többek közt ezért is haragszom Gábrielre, az eltérő nézeteink miatt kiűzettünk a lakhelyünkről, holott, azt mi is megérdemeljük, ahogy ők is. Még sikerült lezárnom a helyet, mielőtt eluralkodott volna a káosz, persze mint angyaloknak egymás közt, semmi rejtegetni valónk, de én szerettem Atyánk közelében pihenni a saját világomat megteremtve. Itt? A földön? Minél magasabb hegyeken, barlangokban bújtam el, hogy meglegyen a magánszférám, és ne zavarjanak a nyüzsgő kapzsi emberek. Egyszerűen nem tudtam semlegesként létezni, elfogadni, hogy úgy járjak az emberek között, mintha közülük való lennék. Ezért sem értettem Ambrielt, mire fel ez a fajta rajongás az emberek iránt? A szél megtépázta a kabátomat is. A hátamon két kard pihent, amióta idejöttem , nem volt szükséges kihúznom itt rendben van minden, látszatra. Ám, ha már idejöttem, nem árt felkeresnem Mihályt is, ám most sürgősebb feladatot kaptam, minthogy vele beszélhessek. Eddigi életem során ritkán beszéltünk, de mindig is tiszteltem azt a fajta egyenes őszinteséget, amellyel a saját igazát védte. Ezzel szemben? Gábriel, mint egy örökkön örökké elégedetlenkedő gyerek.
A várost egyébként is jól szét lehetett osztani különböző kasztokra, gazdagok, szegények, semlegesek. A torkomat halk morgás hagyta el, ahogy arra gondoltam, miért kell így elkülönülnie az embereknek egymástól?! Hiányzik Atyánk fénye és jóindulata, ilyen borongós gondolatokkal lépek le a kilátóként szolgáló romos magas épületről és vetem alá magam a mélységbe, hogy aztán könnyedén evezzek az áramlatokon, végül fogjam repülésre a szárnyaimat is. Látom ahogy végül kijön arról a nevettséges helyről, órákra jár! Holott oktathatná ő a történelmet ezeknek a csökött agyú embereknek, és nem úgy ahogy elferdítik az épp aktuális vezetőség által. Tudja, hogy közeledek, látom rajta, ahogy egy egyre elhagyatottabb részre igyekszik, úgy tudom a lépteiből és a tekintetéből, ahogyan a fejét fordítja, engem keresve, hogy jövök. Jól teszed, hogy zártabb helyre mész, senkinek semmi köze, ahhoz, hogy miért jöttem hozzád.
Feldúlt vagyok, érzem nem megyek oda azonnal a hívására, meg kell győződjek arról, hogy senki sem hallgathat ki minket.
Végül, amikor a nevemen szólít, ereszkedem alá és érek puhán a földre. Fekete szárnyaim még széttárva terülnek el mögöttem, az arcom szobor merev, s hűvösen járatom körbe a smaragd színben csillogó szemeimet a kis elkülönített park részen. A vállaim feszesek és először nem mozdulok, ahogy szemügyre veszem Ambrielt. Rég láttam már ilyen közelről, mégis távolinak érzem, tudom, emlékszem, hogy korábban parázs vitákat folytattunk arról, hogy miért jó, hogy vannak emberek. Nekünk csak egyel több feladat, hogy harcoljunk a démonok ellen, akik Atyánk megcsúfolása végett léteztek. Pislogtam, és félrebillentettem a fejem, végig mértem, tudtam, hogy nem jelent rám veszélyt, mert sosem ér fel az én harci tudásommal.
°Velem kell jönnöd. Túl sok időt töltöttél közöttük, az életed veszélyben van, egyre több az angyalokat, főként semlegeseket érő támadás. Nem is véded a számodra kijelölt embered!° - a hangom nyugodtan és semlegesen csengett, telepatikusan kommunikáltam vele, így volt kényelmesebb, és emlékeztetni akartam arra, hogy egykor mi barátok voltunk, megtehetném, hogy erőszakkal veszem rá a távozásra és hazacipelem a vállamon, a menedékünkre, ahol mi Mihály pártiak alakítottuk ki a bázisunkat, távol az emberek maroknyi kis világaiktól, amelyért oly görcsösen kapaszkodnak, véres áldozatok árán is akár. Egy lépést tettem felé a szárnyaimat fokozatosan rejtettem el és néhány lépést tettem felé, félkör ívben, mint a farkas aki a bárányára les. Ironikus, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, de mégis óvatos vagyok vele, nem tudom, hogy mennyit változott, mi lett az idők folyamán az értékrendje. Vajon ezt a parancsot is megtagadná?
- Ne nehezítsd meg ezt az egészet! - ahogy ő sem, én sem parancsoltam, csupán megjegyeztem, bár én sosem kértem, egyszerűen kijelentettem. A kérés és a kérlelés nem létezett a szótáramban, egyszerűen nem voltam képes rá. Nem akartam rá hatni a magasságommal sem, egyszerűen egyelőre még ha lehetett szavakkal akartam rávenni, hogy önként jöjjön, nem szabták meg a számomra, hogy milyen módszerekkel hozzam magammal. De mivel régen ismertük egymást, így tényleg nem akartam, hogy ha valami a régi kapcsolatunk szikrájából még meg is maradt, az tönkre menjen. Tudom, hogy testvérek vagyunk, de Ambrielt mindig is kicsit közelebb éreztem magamhoz, mint a csapatom tagjait vagy a vezetőinket, még akkor is ha később született mint én.
Ez a része egyébként is elgondolkodtatott mindig, én abból az időből származom, amikor még nem léteztek emberek a földön, amikor még a miénk volt az a csoda is idelent, amit sikerült tönkretennie az embereknek. Tudom, hogy az már újra úgy sem lesz ugyanolyan, még ha Atyánk újra meg is mutatná magát, de én reményedem. Ahogy abban is, hogy könnyű dolgom lesz Ambriellel.



Megjegyzés: IDE || Szószám: Ide ||  Credit

Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Feb. 27, 2017 10:42 am írtam neked utoljára


• Ardonius && Ambriel•


Tavaszodik. Valamiért, és számomra eddig ismeretlen okokból az emberek nagyon szeretik ezt az évszakot. Bizakodóak, tele vannak tervekkel, mintha a világ számukra ilyenkor fordulna egy hatalmasat. Teremtőjük egykor talán a megújuló természettel együtt a lehetőségét is megadta a változásnak, hogy alkalmuk legyen átgondolni ilyenkor azt az életet amit élnek. Kicsit költözik csak lemondó szomorúság ilyenkor a lelkembe, hogy nekik miért és nekünk miért nem? Vajon bennünket kevésbé szeretett, vagy azt gondolta talán, hogy mi soha nem akarunk változni, hogy az állandóság a részünkké válik éppen úgy ahogyan a Mennyek örökkön jelenlévő léte, elérhetősége? Szeretek ilyenkor a halandók között járni, nézni kipirult arcukat, és osztozni az örömükben, noha számomra annak oka és mibenléte sokszor egészen megfoghatatlan és ismeretlen. A nevetésük azonban engem is arra ingerel, hogy hagyjam ajkaim rándulni, akárha őket akarnám éppen utánozni. Látom hogyan hat rájuk a feltámadó könnyű tavaszi szél, mely még finom vörös rózsákat csókol orcájuk két felére. A színek megjelenése rám is felemelően hat, és minél több időt töltök az emberek között, annál inkább azt veszem észre, hogy ilyenkor ez az egész szinte magával ránt, és én boldogan veszek el benne. Az egyetem nevű intézmény, ahova naponta bejárok bizonyos időközönként, rendelkezik egy parkkal. Olyan ez, mintha életre kelt volna egy csöppnyi természet Atyánk lába nyomán. Ott időzöm napfordulásról napfordulásra és figyelem őket akkor amikor ott ragyog az aranykoronás az égen és olyankor is amikor átadja a helyét az ezüstpalástú testvérének. Néha akad társaságom is azon emberek személyében kik velem együtt látogatják az előadásnak mondott beszédeket, melyek alkalmával sok kort megélt emberek emelkedvén a pulpitusra saját életük tapasztalásait osztják meg az ifjabbakkal. Ha jobban belegondolok ez éppen olyan, amilyet én is kaptam egykor a Mestertől, csak ő több évszázad bölcs tudását bízta rám. Noha a legtöbbet a mai napig nem sikerült tökéletesen megértenem, jobban mondva felfognom. Mióta pedig sok ideje az emberek között járok még inkább elbizonytalanodom. Oly teremtményei ők Atyánknak kiket talán angyal létem millió esztendeje sem lesz képes tökéletesen megérteni, ahogyan azt sem, hogy miért képesek oly befolyással lenni rám, hogy hovatovább érzelmeik nagy részét én is átveszem, és észrevétlenül válok olyanná amilyenné ők. A Mester többször figyelmeztetett, hogy az irány nem jó, amerre haladok, és bár próbálom a rengeteg út közül az igazit, a megfelelőt megtalálni, néha bizonytalanul toporgom egy-egy elágazásnál és nem tudom merre induljak. Ilyenkor az éjjel csendjében tekintek fel az égre, merre otthonom sejtem, merre testvéreimet gondolom, és kérem Atyámat, hogy segítsen, hogy vegye el tőlem az elbizonytalanodás terhét, és adjon a helyére újra biztos és kétkedéstől mentes hitet. De egyre inkább azt veszem észre, hogy csak a csend felel, és egyetlen toll sem rezdül a méla, és időnként vészterhes csendben. Mintha  testvéreim sem hallanák meg a hangomat, mintha ők sem értenének engem. Bevallom bűnömet, az egyetlen olyat talán amit valóban véteknek gondolok: helyenként azt hiszem, hogy Atyánk már nem figyel ránk, és a fivéreim és nővéreim a harcokban elfeledték, hogy egykor mi is volt a mi igazi feladatunk. Nem vagyok képes egyik oldalra sem állni, én egyszerűen csak azt szeretném, hogy minden legyen olyan amilyen volt, hogy múljék el a vész, és a világot engedjük ismét, hogy a saját ritmusa szerint élhessen tovább. Én csak el akarom végezni a rám bízott feladatot, aztán egy időre hazatérni. De minél több időt töltök idelenn, egyre inkább kötődöm az emberek világához. A szokásaik kíváncsiságot ébresztenek bennem, arra sarkallnak, hogy kipróbáljam azokat, majd ne csupán kipróbáljam, hanem alkalomadtán éljek is vele. Az étkeik, a szokásaik, a vágyaik, az egymáshoz való néha kiszámíthatatlanul kusza viszonyaik azonban további kérdéseket ébresztenek bennem, melyeket meg kell fejtenem. Így tehát újabb és újabb feladatokkal itt maradok, és továbbra is próbálom megtalálni az egyensúlyt az új és vonzó világ, és a Menny között. Bevallom, hogy ez egyre nehezebb.
Immáron délutánba fordul az idő. A gyenge napsugarak narancs hűvösükkel csiklandozzák az arcomat, és hunyorogva fordítom a fejem, a habkék felhők felé, miközben hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Egy melegbarna hajú, vidám tekintetű lány az, aki arról érdeklődik, hogy a történelem záróvizsga időpontja kihírdetésre került már, vagy még nem. A fejemet rázom, és mosolyogva felelek, hogy úgy tudom, ez még nincs kinn azon a nagy táblán hova millió információ kerül gyűrött vagy éppen ropogós papírokra írva. A kampusz törött lépcsőin sietek lefelé, és a park irányába fordulok, mit aztán néhány másodpercen belül érek el. A téli kopár ágak helyenként már magukra öltötték könnyed zöld ruhájukat, de vannak amelyek még várakoznak az igazi tavaszra. Mélyet szippantok a levegőbe és a keskeny kis gyalog úton indulok el a középtájon található mesterségesen kialakított tó felé. Amikor először jártam itt, rácsodálkoztam arra a fajta emberi kreativitásra, amely még oly helyen is a vizet szeretné látni, ahova Atyánk mást álmodott meg. Mégis ellentmondva a természet törvényeinek, megalkották ezt maguknak. Halakkal és növényekkel telepítették be, és szépen lassan fejlődni kezdett benne az élet. Nem hiszem feltétlenül, ezeknek fényében meg kiváltképpen, hogy az emberek eredendően rosszak lennének. Éppen ezért azt sem hiszem, hogy arra ítéltetnének, hogy elűzzük őket erről a helyről. Az a létforma amely nem csupán rombolni, hanem építeni és teremteni is képes talán még menthető. Vagy csak én gondolom ezt naívan. Árnyékok és fények játszanak körülöttem, ahogyan egy hatalmas lombú tölgy alatt haladok el, és rámosolygom az egyik padon olvasó ifjú párra, akik egy könyv felett bújnak össze. Szinte tapintható az a fajta összetartozás és ragaszkodás amelyet egymás iránt éreznek. Elgyengít a látványuk, és ilyenkor ötlik elmémbe önnön létünk társas magánya. Ott vagyunk egymásnak, de valójában mégsem. Érzéketlenül és szinte csak vakon követve a Menny parancsait tesszük a dolgunkat.Mi miért nem birtokolhatjuk ezeket a dolgokat? Újabb kérdés, amely fogalmam sincs miért fogalmazódik meg bennem lázadón újra meg újra. Szél lebben és csiklandozza meg a nadrágom alján kikandikáló csupasz bokámat. De ez már nem a tavaszi szellő….ez valami más. A levegőbe szimatolok. Édes cukor illat és tömjén keveredik az orromban. Egyetlen valakitől éreztem hasonlót, akit már eonok óta tán, hogy nem is láttam. Fájdalmasan elváltak útjaink, ahogyan ezt az emberek fogalmaznák meg és bennem ürességet hagyott a távolléte, ugyanakkor arra késztettek a századok, hogy elfogadjam és beletörődjek: nem látom többé. Az illat kéretlenül burkol körbe, és egyre erősebben és egyre töményebben érzem. A fák gyönge leveleit erőteljesebb szél rázza meg, és én arra kapom a fejem, de nem látok senkit. Megrázom a fejem: biztosan csak képzelődöm. De miért éppen most jutott eszembe, miért éppen most érzem íly erőteljesen ezt az illatot mely csak Hozzá köthető? Akivel vitáink helyenként hevesebbek voltak a kelleténél, mégis adtam a szavára. Valami mélyről jövő és örökkön egyenes bizonyosság csillogott a szemeiben valahányszor az igazáról akart engem meggyőzni. Nézőpontunk, kivált az emberek tekintetében messze különbözött egymástól, és talán ez volt az oka, hogy sosem jutottunk közös nevezőre. Én hittem bennük, ő inkább csak a szükséges rossznak vélte őket, talán valamilyen szinten hibáztatta is azért, hogy testvéreink egymás ellen fordultak. Szerintem meg inkább csak ürügy voltak. Újabb szél szalad körbe a kabátomat is meglibbentve, és az orromba egyre vadabbul és egyre hevesebben jut be az illat. Tévedhetetlenül itt van….itt valahol. A szívem oly erővel csapódik a mellkasomnak, hogy szinte visszhangot ver a köveken. Megtorpanok a kis ösvényen, és a fák közé fordulok, hogy távolabb legyek az emberektől. Ha az közeledik, akire gondolok, akkor nem csupán biztonságosabb ez így hanem szükséges is egyben. Kezemmel átsimítom a bokrokat, és a hátam mögé fordulva nézem miképpen fut végig a szél és meghajlásra kényszeríti a zsenge fűszálakat is. Nem futok tovább. Egy fákkal körülvett, apró kis liget a park közepén, ahova végül megérkezem, nyomomban ezzel a furcsa és szinte a láthatatlanságba burkolózó erővel. Megpördülök a saját tengelyem körül és a környéken futtatom végig a tekintetem.
- Jól van, itt vagyok. Mit akarsz tőlem? Mutasd magad!- nem parancsoló a hangom, sokkal inkább kérlelő. Oka kell legyen annak, hogy oly sok idő után megint itt van, ahogyan oka kell legyen annak, hogy éppen ő és éppen engem….Ha az emberek mértékével mérem egykor volt kapcsolatunkat, barátoknak mondanám magunkat, akik mégis valahol elveszítették egymást a kusza és különböző eszmék tengerében. Most ellenségnek sem nevezném magunkat, hiszen az én szívemben nincs iránta harag, sem megvetés, sem gyűlölet. Csupán értetlenség, továbbra is, pontosan úgy mint egykor.
- Kérlek….- a hangom elhalkul, mikor csupán a csendet hallom tovább dobolni a fülemben, azt a tapintható és illatos csendet mely továbbra is körbeölel.
- Ardonius….- ejtem ki a nevet, mely szinte úgy gurul le ajkaimról, hogy századok nehéz dohos leheletét rázza le magáról. Mily régen ejtettem ki. És most is inkább kérve semmint parancsolva. De hiszen ismer….      






credit &&



Neilla Armstrong
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Nephilim
☩ Posztok :
16
☩ Képességem :
Empátia - érzések átvétele, befolyásolása
☩ Play by :
Felicity Jones
☩ Korom :
26
☩ Pokol vagy menny? :
Menny


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Feb. 26, 2017 10:12 am írtam neked utoljára



Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Egyetemi Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: