We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Channel Street
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 06, 2017 11:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Valószínűleg nekem is a macskák jutottak volna eszembe, csakhogy több időbe telt volna. Az emberek változatosak, szeszélyesek és érthetetlenek. Lélekben van, amelyik még az angyaloknál is erősebb, kitartóbb és szeretettel telibb. Egyszer csodálatra méltók, máskor csalódást okoznak. Egyszerűen túl sokféle van belőlük a világon. Egy ember azonban könnyebben megtalálhatja erre a választ, s lám, a társaságomban lévő elég gyorsan rá is bukkant. Macskafélék.
Miután megkóstoltam a kávét tisztán és vegyítve is, elgondolkodom. Biztosan lehet ez jobb is, ha annyi halandó szereti, még akkor is, ha a mi ízérzékünk más. Mi sokkal jobban kiérezzük az egyes alapanyagokat. A cukrot, a tejet, vagy magát a kávét, mit elsőre csak magában ízleltem.
- Azt hiszem, még nemigazán tudom, hogy kellene innom - felelem őszintén.
Visszautasításommal mintha megsértettem volna. Egyáltalán nem volt a szándékom, csupán nem akarok rá bajt hozni. Így is épp elég természetfelettibe botlott eddig, meg még nyilvánvalóan fog is. Nem szükséges, hogy még én is ott legyek, arról nem is beszélve, hogy nem tartana tovább néhány órán át. Furcsa ez az egész. Megmentettem, ahogy sokakat, mégis... Mintha ez más lenne. Mintha ragaszkodna hozzám, érthetetlen okból.
- Nem akartalak megsérteni - engedek meg magamnak egy kisebb sóhajt - Egyszerűen csak... Még az sem garantált, hogy ma fogok lepihenni - nézek rá elnézést kérően - Ráadásul ha arra kerül a sor, általában egyszerűen ledőlök egy tetőre - teszem hozzá.
Ahhoz képest pedig egy hely, ahol a tető az angyal feje felett, nem pedig alatta van, s ráadásul bútorozott és meleg, felérhet egy szállodával. Olyasfajta kényelem ez, melyben nem részesítem magam. Nem több felesleges luxusnál, ami lehet, hogy elkényelmesítene. Figyelmesen hallgatom feleletét, melyet itt-ott javítani kellene, de nem teszem meg. Amíg nem kérdez rá, jó ez így is. Lényegében végül is igaza van. A démonok is elpusztítják a halandókat, még akkor is, ha csupán idővel, miközben ügyelnek arra, hogy mindig legyen számukra elérhető lélek. Mintha csak az emberek populációját felügyelnék, időnként meghirdetve a vadászidényt.
- Igen, igaz - válaszolok kérdésére.
Legalábbis nagyon remélem, hogy az emberek védelmezői közé tartozom. Tudtommal még így van. Így volt, még akkor is, ha jelenlétünkben elveszíti egy-kettő az életét. Fel kell fognunk, hogy háborúban képtelenség bárkit megmenteni. Azt hiszem, mostanában ez az első alkalom, hogy ezt kijelentem, még ha csupán gondolatban is. Ennek ellenére törekedni mindig lehet az ellenkezőjére.
- Tényleg úgy gondolod, hogy nincs befolyásotok a jövőtökre nézve?
Ez elgondolkodtatott. Mindeddig úgy véltem, esetlen testvéreink azok, kik birtokában vannak a szabad akaratnak. Minket feladatunk ellátására teremtettek, nekik viszont mintha elfelejtettek volna azt adni. Vagy csupán rájuk bízták, melyiket választják a számos lehetőség közül. Az angyalok között vannak arkangyalok, harcosok, vagy mások, mindenki saját fajába teremtve, születésétől birtokolva képességeit. Tanulunk, fejlődünk, de már feladatunk kijelölésekor tudtuk, hogy képesek vagyunk annak ellátására.






Utolsó Poszt Hétf. Márc. 06, 2017 6:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz


Kérdésére halkan hümmögök csak.
- Fogós kérdés - felelem végül, jelezve, hogy némi gondolkozási időre azért szükségem lenne. Milyen állathoz. Nem tudom, valahogy ezen sose gondolkoztam még. Hisz, én magam is ember vagyok, s akkor én milyen állat lennék?
Hát persze, egy szarka. De ez csak én vagyok. Más fajokat valahogy egyszerűbb bekategorizálni, mint magunkat.
- Nem is tudom, talán akkor macskatestűekhez. De nem csak a sima házi cirmos, hanem nagymacskákhoz is. Önzőek vagyunk, olykor makacsak és támadóak, azonban ott van bennünk is a jámborság. Nem mindenkit engedünk magunkhoz közel, mégis akit igen, azokhoz a legtöbb esetben hűségesek vagyunk. Aztán előfordul, hogy ez nem így van. Saját területünkhöz ragaszkodunk, megvédjük és fenyegetően lépünk fel másokkal szemben - magyarázom aztán, kissé hosszan, eltűnődve az egész dolgon. Igen, talán a macskákhoz hasonlítünk a legjobban, de nem csak rájuk. Számos példát fel tudnék sorolni, ha lenne időm és magányom gondolkozni rajta.
Félrehajtott fejjel szemlélem, miként kóstolja meg a kávét. Államat az asztalra könyökölt tenyerembe rejtem, s lágyan mosolygok a velem szemben ülőre. Másik kezem kopottas körmével halkan koccantgatok a hatalmas bögre kerámia oldalán. Mintha csak zongorán járnának az ujjaim, annyi kitétellel, hogy ezt nem kíséri kellemes dallam.
- Na és? Milyennek találod? - kérdezem kíváncsian, miután telepakolta a kávéját mindenféle plusz dologgal. Én bárhogy megiszom őket, tejesen, üresen, cukrosan, sziruposan. Melegen, hidegen, langyosan, tejszínesen.
Visszautasítása hallatán, enyhén meghökkenek.
- Jó, értem én, nem egy Four Season típusú kényelem, de azért nem olyan rossz az. A maga nemében teljesen kényelmes - nézek rá tágra nyílt szemekkel, némi sértődéssel egybekötve - Talán áram sem nagyon van, csak ritkán, viszont a kandalló melege mindenért kárpótolja az embert - jegyzem még meg a végére, némi éllel a hangomban. Jó, nem haragszom én, tudom én, hogy nem egy ötcsillagos hotelben élek, csak egy lepusztult kis házikóba, de...
- Amúgy is a héten lesz lomtalanítás, majd ott szerzek még pár bútort - motyogom az orrom alatt, inkább magamnak, mint Aliyahnak.
- Milyennek ítélem? - kérdzem vissza sűrűn pislogva - Igazából az előttem élők káosznak élik meg, de én már ebben nőttem fel, én nem tekintem annak. Vannak az angyalok, akik írtanak minket, van egy másik oldal, aki védelmez minket. Vannak démonok, kik minket akarnak megölni. Nem is értem, hogy miért nem állt még össze a másik két oldal ellenünk - rázom meg fejem teljes értetlenségben. - Igazából nincs itt semmiféle káosz. Mi éljük itt a városba a mindennapjainkat, anélkül, hogy bármilyen befolyásunk is lehetne jövőnket illetően - vonom meg végül a vállamat egykedvűen. Számomra ez a helyzet nem furcsa, a lehető legjobban próbálom kihasználni.
- Te gondolom a minket védelmezők közé tartozol, igaz?


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 06, 2017 10:19 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Ahogy taglalja ezt a kutyás hasonlatot, nemhogy nem lehet sértésnek venni, de szinte már bóknak mondható. Persze csak annak, akinek nincsenek gondjai az említett négylábúakkal, mint például nekem. Jól megvagyok velük és ők is velem. Már-már mondhatnám, hogy szeretem őket. Ugyan köztük is vannak kivételek, mégis, a legtöbbnek tiszteletre méltó a lojalitása és önfeláldozása, amennyiben szeretett személyének védelméről van szó. Valóban van köztünk hasonlóság.
- Ha az angyalokat kutyákhoz hasonlítod, akkor az embereket mihez? - kérdem, mert szerintem némely ember szintén rendelkezik számos olyan tulajdonsággal, amivel mi.
A kis jelenetet leszámítva békésnek mondható a hely, ahová érkeztünk. Körülöttünk mindent eláraszt a kávé illata, a konyhából különféle hozzávalók aromája jut el hozzám a levegőben, társulva a forró olaj és zsír szagával. A lényeget átvette mondandómból. Nekünk is kell néha pihenés, az már kérdés, hogy miért. Ha komolyan megsérülünk, utána nem árt. Gyorsabban feltöltődünk, ami nem hátrány. Egyébként a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján képesek lennénk figyelni, bármiféle gond nélkül. Esetemben az történt, hogy a Háborúval megvívott harc után elhalasztottam a komolyabb pihenést. Helyette elrepültem, gyakoroltam Rafaellel a semmi közepén, majd visszajöttem. Most pedig itt vagyok. Az én kérdésem következik, majd az ő meséje. Érdekes történet, a lány pedig ezek szerint valamivel idősebb, mint amennyinek kinéz. A tulajnak is lehetnek jó tulajdonságai, ha megsajnálta őt.
A kávét először úgy kóstolom meg, ahogy kaptam. Keserű íze elárasztja nyelvem, s nem sok hiányzik, hogy ne tudjam megállni a fintort. Az eredmény úgy tűnik, egyértelmű, amit közlök is vele azzal, hogy tejet és cukrot pakolok a bögrémbe. Csupán egy keveset, végtére is nem tudom még, hogy mennyi az elég. Majd szépen fokozatosan rakok még bele, ha szükséges. A következő kóstolás már jobbnak tűnik. Nem mondom, hogy a legjobb, de sokkalta ihatóbb.
- Így már jó lesz, azt hiszem - gondolkodom el rajta.
Összességében pedig fogalmam sincs, hogy hogyan szeretem igazán. Tudnom sem kell lényegében, hiszen nincs rá szükségem. Állandóan nem fogok sorban állni ételért, vagy efféle helyeken ücsörögni, bár azt sem mondanám, hogy alkalomadtán egy-egy fogást nem fogok megkóstolni. Minél többet tudunk az emberekről, annál könnyebb velük együttműködni. Még akkor is, ha csupán védenünk kell őket.
- Köszönöm, nem! - utasítom vissza illendően a kanapét.
Számomra elegendő lesz egy üres tető arra a néhány órára. A kényelem nem mindig jelent előnyt. Én mihamarabb túl akarok esni rajta, hogy újra elegendő erőt érezzek magamban ahhoz, hogy biztosan elvégezhessem dolgomat. A járőrözés most sem gond, de egy újabb küzdelem... Nem lennék száz százalékos, ami egyet jelenthet a hibázással. Akkor pedig ki tudja, hányan sérülnek meg?
- Korábban azt mondtad, nem tudod, milyen volt az élet nélkülünk... Most milyennek ítéled? - teszek fel egy újabb kérdést.
Igaz, ez csak egyetlen szemlélet, de több a semminél. Kíváncsi vagyok. Ha valakik tudhatják, hogy mit kellene jobban csinálnunk, azok azok, akik megsínylik esetleges hanyagságunk következményét. Épp úgy, mint néhány nappal ezelőtt az a sok sebesült.






Utolsó Poszt Vas. Márc. 05, 2017 1:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Megkérdezném, hogy mégis milyen ételt evett eddig, de dolgunk sürgősebb ennél. Hisz az idő szalad, a tetőre lassan szárnyasok libbennek, bár erről én mit sem tudok egyelőre. Nyugodt megjegyzésére sejtelmes mosoly költözik ajkamra. Nem fogom kiábrándítani, hogy milyen áron adtam vissza. A lényeg, hogy a végén én is és a doboz tulajdonosa is jól járt. Magam kaptam egy kis elkölteni valót, ő pedig visszakapta drága kis tulajdonát. Az meg már más kérdés, hogy az elkövetkező pár hónapban, évben nem nagyon kellene a város északi részére merészkednem.
Amúgy is, eredetileg is én szereztem neki a dobozt. A temetők rémjét éltem át, hogy megszerezzem neki és még csak alig fizetett érte!
- Ühüm! – jelentem ki határozottan – Hisz, a kutyák nagyszerűek! Erősek, méltóságteljesek, mint ti is. Az egyik legfőbb jellemük, hogy hűségesek. Védik saját területeiket, ez bennetek is megvan. No és ha ehhez még hozzávesszük a nagyszerű szaglást és hallást!? – egyszerre jelentem ki és kérdezem is tőle. Mi gond is lehetne egy ilyen egyszerű hasonlatból.
Azon túl, hogy néha irtózom a kutyáktól. Főleg, amikor kergetnek. De tényleg, az emberek nagy részének saját élelemre sincs elég keresete, nem hogy egy kutyának is! Br… A sötétben hirtelen ráz ki a hideg, számtalan rossz élményem volt már a bolhások királyával.
Amikor belépek a vendéglőbe nem látom, hogy mit is művel mögöttem, legfeljebb a konyha apró ablakában álló hajhálós köpcös férfi elkerekedő szemei lehetnek beszédesek. De hát ő mindig így néz, főleg ha én lépek be ide. Már megszoktam és nem is tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.
Inkább rögtön le is telepedek egy helyre. A közjátéknak hamar vége szakadt, az életunt, cingár pincér lassan visszamegy a pult mögé, hogy ott tegyen-vegyen. Rebesgető szempilláimra az előbb ügyet sem vetett, melyet az ő esetében jó jelnek vesznek.
- Áhhhá! – csapok le a mondatára. – Szóval nektek is szükségetek van pihenésre! Mindig is tudtam, ez az! – zárom ökölbe a kezem, s megrántom magam előtt, mintha egy kötelet húznék meg lefelé a magasból. Alsó ajkamba is beleharapok, de kérdése gyorsan kizökkent mámoros transzomból.
- Oh, ne is foglalkozz vele – legyintek – már lassan 15 éve éljük az utolsó alkalmat. Paul, a pincér úgy gondolja, hogy eme helyhez illik a tisztaság. Pf. Amikor először közölte az utolsó alkalmat, akkor tényleg nem engedtek be legközelebb. Órákig álltam a kirakatba és hatalmas szemekkel meredtem a kávéra, melyet mindenkinek kiöntött, de engem el akart zárni tőlem. A tulaj végül megszánt – vonom meg a vállam.
- Azóta is rendszeresen járok ide és Paul azóta is emlegeti az utolsó alkalmat, de nem dobnának ki innen. Már a hely része vagyok – felelem neki, miközben az ajkaimhoz emelem a poharat, és még a gőzölgő forró italba nagyot kortyolok bele. Halk hümmögő hangot hallatok, ahogy élvezem, hogy a forró lőré végig égeti a torkomat.
- Mh, a keserű vagy az édes dolgokat szereted? – kérdezem miután kinyitva a szememet leteszem a poharat. – Ugyanis ha a keserűt, akkor ajánlom, hogy kóstold meg így feketén. Azonban ha annyira mégsem kedveled a keserű ízeket, akkor tejjel vagy cukorral is kipróbálhatod – adok pár tanácsot a kávét illetően.
- Egyébként, ha gondolod van egy romos kis ház, ahol meghúzom magam, iszonyatosan kényelmes a kanapém! - ajánlom fel számára a pihenés jelentőségét.


Utolsó Poszt Vas. Márc. 05, 2017 11:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


- Igen - válaszolom röviden.
Mi ez a sok kérdés az ételről? Igaz, számukra meglepő lehet. Az embereknek egy életfeltétel a táplálkozás. Éhínség idején háborúkat is képesek voltak indítani a több élelem reményében, s manapság szintén vannak olyanok, akik megküzdenek minden egyes falatért. Talán szó szerint. Mi pedig eljöttünk, a hozzájuk mérten halhatatlanok, és egyszerűen közöljük, hogy nincs szükségünk ilyesmire. Egyeseknek ez rémisztő lehet, másoknak felfoghatatlan. Az olyanoknak, kik tíz körömmel kapaszkodnak a megszerzett falatba, küzdve azért, hogy övé maradhasson az az egy, mit nagy nehezen megszerzett.
- Jól tetted - jegyzem meg nyugodtan a tényre, hogy visszaadta az ellopott holmit.
Hiszek neki. Bízni szeretnék abban, hogy megfontolta amit tett és tényleg visszaszolgáltatta az eltulajdonított értéket. Nem engedem, hogy megnézze, miként ereszkednek le a tetőről az angyalok. Teljesen megértem őket. Mikor a földiek közé kerültem, jó ideig számomra is furcsa volt az emberekkel beszélni, vagy nyíltan repülni felettük. Időbe telt feldolgoznom a tényt, hogy már felesleges rejtegetni magunkat. Tudják, hogy létezünk. A lehető legerőteljesebb módon tudatták velük kiirtásukat tervező fivéreink és nővéreink.
- Te most tényleg egy kutyához hasonlítottál egy angyalt? - kérdem meglepetten, szinte túlzóan tagoltan, hogy jól érthesse minden egyes szavam.
Na, ez megint új. Volt már olyan, hogy gúnyolódásból hozzám vágtak ilyesmit a hitetlenek, vagy éppenséggel démonok, csakhogy benne nem érzek efféle szándékot. Szerintem nem sértésnek szánta, egyszerűen csak érdeklődésnek. Keresi a legkézzelfoghatóbb viszonyítási alapot a tulajdonságainkra. Olyasmikhez igyekszik hasonlítani egy-egy adottságunkat, amik számára ismertek. Mintha próbálna elérhetővé tenni, annak ellenére, hogy itt vagyok mellette.
Engedem, hogy vezessem, hogy húzzon, ha akar. Ahogy kinyílik az ajtó, sőt, már előtte is arra figyelek, mennyi démon lehet odabent. Mikor pedig belépünk, még inkább, csakhogy egyik kezem akkor már pihentetően kardom markolatán helyezkedik. Egy sincs. Egyelőre nincs mitől tartani, vagy ha kellene is, úgy nem érzékelem. Ez egy kicsit zavaró, de egyben megnyugtató is. Jó olyan közegben lenni, ahol nem azzal kell töltenem az időmet, hogy démonokat távolítok el a városból. Helyet foglalok, fegyverem pedig elengedem. Helyette rezzenéstelen ábrázattal nézem végig az előttem kialakuló jelenetet. Nem az én dolgom, az övék, mégis... egy kicsit talán érdekel. Azt hiszem, az emberek jobban megfertőztek emberségükkel, mint hittem. Minden bizonnyal közbeavatkoznék, ha komolyabbra fordulna a dolog, hiába lenne emberek közti küzdelem. Még csak nem is az egyenlő esélyekről lenne szó, sokkal inkább arról, hogy nem bírom elviselni, ha feleslegesen bántanak előttem valakit. Az embereknek nem kellene egymással harcolniuk. Éppen elég, hogy a halhatatlanok nyíltan egymásnak ugortak.
Aztán már kapom is a kérdések újabb sorozatát. Ennyi volt a pihenőm, kezdhetek újra kérdez felelek játékba, ezúttal azonban teljesen kétirányú lesz. Kíváncsi vagyok dolgokra, amikre talán választ adhat. Egyet mindenképp.
- Ha ennyire tudni akarod... - hajolok közelebb hozzá, közben megérezve a kávé kellemes illatát - Épp egy helyet kerestem, ahol alhatok néhány órát, mikor rád bukkantam - mondom mosolyogva.
Ez nem hazugság, ráadásul válasz is kérdésére. Nem mintha képes lennék hazudni. Egyszerűen csak néha úgy mondok igazat, hogy nem adok konkrét választ. Azt mondják, a legkreatívabb válaszadók azok, akik nem hazudhatnak. Meglehet, hogy ez igaz, bár... Biztosan nem rólam van szó.
- Mi volt ez az "utolsó alkalom" dolog? - kérdezek ezúttal én, előtte hagyva neki néhány másodpercet, amíg átgondolja a kapott információt.
Ha erre választ kapok, akkor minden bizonnyal letudhatom iránta felmerülő aggodalmam. Nem mintha ráérnék bárki problémáját orvosolni. Ha nem érzem meg a démoni jelenlétet, ha emberekkel gyűlik meg a baja, valószínűleg nagy ívben elkerülöm környékét, tekintve, hogy nem épp erre szándékoztam jönni.






Utolsó Poszt Vas. Márc. 05, 2017 12:30 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Hüledezve tekintek rá, enyhén meg is rázom a fejemet, hogy biztosan jól hallok-e. Persze szólnak mesék arról is, hogy az angyalok nem esznek, nem alszanak, nem éreznek, szinte csak vegetálnak, de hát ezt melyik épeszű ember hiszi el?
Hiszen. Ugyan már, ilyen azért nem létezik, nem lehetnek olyanok, mint a robotok és a gépek! Ez… Egyszerűen képtelenség.
- Várj. Ettél már valami emberi ételt? – puhatolózok tovább. Nem vagyok képes – de talán nem is akarom – elhinni, hogy tényleg úgy van, ahogy mások mesélték ezeket.
De témánk sajnos visszatér az előző bújdosó helyszínemhez. Megkell hagyni igen rafinált a hölgy, hogy képes volt leszűrni pár apró megjegyzésből, hogy mit is műveltem. És még el sem árultam magam. Vagy mégis? Áh, csaknem.
- Mh, már visszaadtam – vakarom meg zavartan a tarkómat. Nem hazudok – lénytelen lenne most már. Talán túlmisztifikálom a lényét, de egy angyalnak hazudni!? Biztos út a pokolba, s akkor én is üldözővé válnék, s ne adj isten még egy angyal meg is ölne.
No, no, no, kizárt. Nem lehet. Ennyire nem ment még el az amúgy sem ép eszem.
Lelkendezésemre adott mosolya némi önbizalommal tölt el afelől, hogy csak nem akar akkor most itt kivégezni. No meg szavai, hogy mások segítenek eltüntetni a holttesteket. Én pedig teljesen elámulok a látványukon. Szívem szerint nem mennék el, végignézném, hogy viszik el, lopva követném őket az éjszaka árnyaiba, ám a nő maga után húz.
Ahogy kiérünk az utcára, kezeimet továbbra is a zsebembe süllyesztve veszem fel az ő tempóját.
- Ahha. Szóval vannak ilyen szuperszónikus képességeid, hogy megérzed, ha baj van? Mint a kutya, kiszagoljátok? – faggatózok tovább, hisz számomra ez egy teljesen más világ. Közben sűrűn nézegetem a kirakatokat, amíg meg nem állok egy kissé lepukkantnak tűnő, Dinner feliratú helynél.
Régies stílusú helység ez, a neonbetűk már csak pislákolva világítanak a nevet megjelenítő cégéren. Az éjszaka miatt bent alig ólálkodik pár vendég, mégis a helység minden éjjel töretlenül nyitva tart. Még akkor is, ha senki sem tér be hozzájuk.
Így gyorsan elébe fordulok és most rajtam a sor, hogy magam után húzzam Aliyaht.
- Ez egy kedves kis vendéglő. Nem sokan járnak ide – tudatom vele, habár egy-két asztalnál ülnek. Vidáman intek a pult mögött álló kedvetlen pacák felé, majd az egyik box irányába veszem az irányt, ahova rögtön le is huppanok.
Ha követ Aliyah, lassan két bögrét tesznek le elénk. Ő elé egy hagyományos méretűt, míg elém egy kisebb kancsót helyez.
- Büdös vagy megint Tasy – közli egykedvűen a fickó. Hálás mosolyt küldök felé, mire sóhajt – Utolsó alkalom.
Szó nélkül kiönti a fekete kávét mindkét bögrébe, ha kap tiltakozást, ha nem. A pacákot nem érdeklik az ilyen dolgok ő csak… Csak itt van.
- Szóval – hajolok enyhén át az asztalon, miközben két kezem közé fogom hatalmasra k660000bögrémet. – Tényleg igaz, hogy sose vagytok fáradtak? Sose éheztek, szomjaztok? – fogom halkra a szót, nem akarván, hogy a kevés illetéktelen fül is meghallja, mit beszélünk.



Utolsó Poszt Szomb. Márc. 04, 2017 10:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Elgondolkodom kissé, mennyire is érdekel az ilyesmi. Valamennyire igen, ez nem vitás, végtére is hiába szemléltük évezredek óta a földet és lakóit, megtapasztalni érkezésünk után tapasztaltunk szinte mindent.
- Csak annyira, mint más ételek - állapítom meg végül.
Nem szerepel az értékrendemen kiemeltként, éppen ezért, majd egyszer sorra kerül, ha kerül. Ha nem, úgy így jártam. Nem lényeges. A feladatom ellátásában nem akadályoz a kávé ízének nem ismerése. Amint megemlítem a lopást, azonnal tiltakozni kezd. Szépítheti ahogy akarja, de a "nem lopás" és a "nem mondanám lopásnak" között nagy a különbség. Igaz, az előbbit se nagyon hinném el jelen esetben.
- És mikor szándékozod visszaadományozni? - kérdem, ha már egyszerű kölcsönvételről van szó.
Kicsit meglep, hogy szó nélkül képes végighallgatni mondandómat. Igaz, nem tart valami sokáig, de mégiscsak hosszabb egyetlen mondatnál, mégsem szól közbe. Meg sem mukkan, csak figyel. Úgy tűnik, bár legtöbb esetben nem tudja, mikor kell hallgatni, azért néha mégis összejön neki. Vagy gyakrabban, mint elsőre tűnik? Belegondolva, ha egy hozzá hasonló ember szembe kerül két démonnal, nincs más választása, mint beszélni. Erővel aligha lenne képes meggyőzni őket, marad tehát az elme. S valljuk be, azért tudtam közbelépni mielőtt baja esett volna, mert szóval tartotta őket. Mondhatni. És az egyetlen, ami leesik neki... Én egy angyal vagyok. Az ujjongást látva csupán bólintok egyet megerősítésként. Nem sokan örülnek nekünk ennyire. Mindenki reakciója más, de ez azért... Valóban szokatlan. Mosolyom azért fenn marad. Furcsa, hogy amikor leérkeztem a földre, nem volt ez több számomra, mint egy érthetetlen szájgörbület, mi sehogy nem akart ábrázatomra jönni. Mostanra szinte teljesen belém ivódó mozzanat lett. Sajátommá tettem, a vele járó érzelmekkel együtt. Egyelőre még nem tudom, hogy szerencsére, vagy sem. Lehet, hogy csupán gyengít.
Megjegyzését hallva azért elgondolkodom. Milyen lehet egy olyan ember szemszöge, aki nem tudja, milyen volt előttünk? Aki ebbe a káoszba teremtetett? Kérdeznék, de megérzem az érkezők jelenlétét. Figyelmem rájuk terelem, lévén a halandóval még eltöltök némi időt, amíg megbizonyosodom arról, hogy testvéreim nyugton eltávolítják innen a testeket. Utána nincs arra szükség, hogy távol tartsam. Egy újabb biccentés, majd kivezetem a sikátorból. Nem fogom hangoztatni, mik vannak a tetőn. Tudja ő jól, abból, amit látott. Na meg abból, amit mostanra rólam megtudott.
- Ahogy mondtad, angyal vagyok - tudom le ennyivel kérdéseire a választ.
Nem avatom be a részletekbe, hogy a város felett repültem, épp visszaérve egy hosszabb útról, mikor megéreztem a démonok jelenlétét és azonnal feléjük vettem az irányt. Az meg, hogy bajban volt, eléggé nyilvánvaló volt számomra.
- Aliyah - mutatkozom be röviden, majd megállva megvárom, míg valamivel elém ér, vagy legalább mellém - Nos, akkor vezess!
Ő tudja, hogy hova akar menni. Nekem mindegy, amíg nem a sikátor közelében ólálkodik, vagy démonok között. Talán ez a kis séta arra is jó lesz, hogy meglássanak mellette. Valószínűleg a kisebb démonok nem szívesen kötekednek olyasvalakivel, akit egy szeráf társaságában látnak. A másik lehetőség azonban, hogy pont emiatt kerül majd bajba. Valaki olyasvalaki által, aki nagyobb, mint azok, akiket nem olyan rég lerendeztem.






Utolsó Poszt Pént. Márc. 03, 2017 11:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Egyik kezemet felemelve két ujjamat érintem csak egymáshoz, miközben lassan intek vele. Szemeimmel továbbra is düllesztve nyelek egyet, miután választ ad kérdésemre. Jól van Tasy, nincs semmi baj. Nem kóstolta. Nem úgy kritizálja, hogy már kóstolta és úgy utálja. Még van remény.
- Ki sem akarod próbálni, hogy milyen lehet? Még egy picit sem izgat, hogy miféle íze lehet? – kíváncsiskodok gyorsan túllépve azon, hogy valóban nem szereti eme afrodiziákumot. Az éltető mannát, a fekte lőrét. A kávét.
Inkább már az izgat, hogy ki is lehet ő valójában, s hogy került ilyen gyorsan a közelembe. S hogy miért is segített nekem. Persze először még ő érdeklődik – amibe nincs is semmi rossz. Neki is tudnia kell, hogy kivel áll szemben. Apró megjegyzéseim a tengeri temetkezésről megmosolyogtatja, minek hatására ha csak egy pillanatra is, de az én ajkaim is meleg mosolyra húzódnak.
Őszinteségem valódi, még ha némileg ki is színezem a történeteimet. Mivel nem tudom, hogy kivel állok szembe, úgy vélem egyelőre felesleges lenne hazudnom. Talán rögtön át is látna rajtam.
Na tessék, ennyi. Át is lát.
- Öhm – emelem fel ujjamat tiltakozóan, azonban nem tudok erre mit mondani. – Nem lopásnak nevezném, csak kölcsönvételezésnek.
Javítom ki aztán, hogy teljes odaadással hallgassam szavait. Szemeim újra csak elkerekednek – úgy tűnik ez a mai legfőbb testmozgásom.
- Te egy angyal vagy! Nem csaltak a szemeim! – csapdosom össze kezeimet, aprón ugrálva magasított talpon bakkancsommal. Lelkesedésem mérhetetlen, ahogy csöppnyi eszemmel rájövök, hogy ki is ő. Szerencsémre nem egy újabb démonnal sodort össze a sors – bár tény, hogy akkor sem esnék kétségbe. Annyira.
- Igazából nem tudom, hogy milyen volt az élet, azelőtt, hogy felbukkantatok – vakarom meg enyhén is zavartan tarkómat. Hogy voltak olyanok, kik minket védtek? Nahát. Mármint, persze hallani egyes mást, de angyal szájából. Alapból, hogy egy ilyen áldott lénnyel találkoztam. Hisz egy pillanatig, mikor leszállt elém, nem tudtam felfogni, eltűnő szárnyait.
Tekintetemmel követem az övét, s amikor meglátom az alászálló feketeségeket… Lelkesedésem csak tovább fokozódik.
- Azt…a…jó…ég… - bukik ki a számon, s még ajkaim is tátva maradnak. – Azok ott, azok ott… - szinte szóhoz sem jutok, ahogy a nő és társai között jár a tekintetem. Teljes mértékbe lenyűgöztek.
Hiába nőttem fel közöttük, ilyen közel még egyet sem láttam elmúlt éveim alatt. Érzem, hogy karomnál fogva vezetnek ki, de égszínkék tekintetemmel még mindig a tetőn várakozó angyalokat szemlélem.
- Ez annyira menő – sóhajtom elhalón, s amikor már egy pillanatig sem látom őket gyorsan fordulok meg.
- Hogy kerültél ilyen gyorsan a tetőre? Honnan tudtad, hogy pont bajban vagyok? – faggatózok, miközben kezeimet a zsebembe dugom. A sikátorból kiérve, lámpák óvó fénye von minket körbe.
- Egyébként Tasy vagyok. Uh, kávé. Van itt a közelbe egy hely, ahol isteni lőrét készítenek. Kóstold meg, aztán mondj róla véleményt. Hidd el, hogy nem eshet semmi bajod belőle – dől belőlem a szó, ahogy mindig, amikor új impulzus ér engem.


Utolsó Poszt Szer. Márc. 01, 2017 8:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Furcsa, mennyire oda tudnak lenni egyes dolgokért az emberek. Alighanem ezt nevezik függőségnek, mi ki tudja, talán minket is képes lenne megfertőzni bizonyos értelemben. Meglehet, már azok is vagyunk. Mondjuk a repülésé... Nem tudom, mit tennék, ha nem tudnék többé repülni. Nyomasztó lenne, szinte már fojtogató a földhözragadtság. Ilyen lenne számára kávé nélkül? Akkor igya csak, amikor kedve szottyan.
- Még sosem kóstoltam - felelem.
Úgy lettünk teremtve, hogy vajmi kevés szükségletünk legyen, ez pedig most rendkívül kedvező. Az emberek élelme korlátozott, s ha egy seregre való angyalt is el kellene látniuk, valószínűleg hamarabb pusztulnának ki az éhségtől, mint a háborútól. Csupán arra van szükségünk, hogy bízzanak bennünk és hogy a körülmények késztetésének ellenállva, ne taszítsák kárhozatra saját lelküket.
Bármennyire irritál a hullák egyszerű eltüntetésének gondolata, nem tudok nem elmosolyodni kérdésének tálalásán. Megrázom fejem, megerősítve álláspontomat. Még ha meg is felelne, akkor is úgy kellene őket elvinni, hogy a többi ember ne vegye észre. Márpedig a valóság ferdítése nincs a specialitásaim között. Gondolkodás közben hallgatom további magyarázatát, ami a korábban előforduló esetre vonatkozik. Akárhogy csavarja a szavakat, akármennyire érzem úgy, hogy nem érzi magát bűnösnek, ami kissé aggaszt, nem változtat a lényegen.
- Szóval elloptad - állapítom meg, majd visszatérek magyarázatának elejére - A kezdetektől fogva ennek a világnak a részei vagyunk, csupán mindeddig nem volt tudomásotok róla. Volt, ki köztetek járt és láthatatlan óvott benneteket, volt, ki elvegyült az emberek világában és tanította őket. Mások pedig azokat védték, kik titeket segítettek - magyarázom neki.
Én legalábbis így látom. Mindig figyeltünk esetlen testvéreinkre. Tekintetem az égre kúszik, amint megérzem az érkező angyalokat. Elméjükben üdvözlöm őket, mielőtt tájékoztatást adnék a történtekről.
- Egyikre sincs szükség. Menjünk! - nézek az emberre.
El kell őt vinnem innét. A tetőn elhelyezkedők számára még mindig szokatlan emberek előtt mutatkozni. Vállalták, hogy elviszik a testeket és intézkednek felőlük, az én dolgom az, hogy az őket zavaró személyt eltávolítsam a helyszínről. Lehet, hogy ez nem hangzik valami kedvesen, de nem megyünk semmire, ha húzzuk az időt.
- Ezt mások elintézik hamarosan. Igyál egy kávét - említem szándékosan az általa piedesztálra emelt lét, mialatt kifelé vezetem a sikátorból.






Utolsó Poszt Kedd Feb. 28, 2017 8:22 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Válasza hallatán csak hebegni és habogni tudok. Szemeim kikerekednek, értelmes szó nem hagyja el ajkaimat. Felsőtestem enyhén meg is dől, hogy jobban kihangsúlyozzam hitetlenkedéseme.
- Ni.. Nincs… Nincs… Olyan nincs, hogy nincs szükséged! Ez nem szükség kérdése, egyált… na jó – csillapítom le magamat, húszszor elmantrázom a Szúszát, bensőm lassan nyugszik meg. – Szóval. Kóstoltad már és úgy állítod, hogy nincs szükséged rá?
Húzom fel enyhén egyik szemöldökömet, csakhogy biztosra menjek. Mert hát ha nem tudja, hogy mi az, annyira nem égbe kiáltó bűn. Hisz hiányát lehet pótolni, a kóstolásba meg eddig még senki sem halt bele. Legfeljebb ha direktbe megmérgezték a kávét, de hát ama nedű mérgezése pazarlás és bűn lenne. Egyből a pokolra jut ama gazfickó, ki ezt megmerészelni művelni.
Szóval, a kávén túllépve, érdekfeszítőbb napirendi pontra térünk. Mégpedig eme testek eltüntetése. Tény, hogy a saját megoldásom egyedi és nem túl humánus: de nézzünk végig rajtam. Vasággyal sem nyomok ötven kilót, képtelen lennék megemelni egy ekkora testet. Még segítséggel is nehezen, s messzire nem tudnám vinni.
- Oh – jegyzem meg elsőre ötlete hallatán, s próbálom magam behatárolni, hogy hol is vagyunk. S merre található az első ilyen alkamas épület. – Hát… Az nem a közelben van – fordulok menetirányba – S úgy vélem, hogy a talicskára szükség lesz – húzom el ajkaimat.
- Biztos nem jó a tenger? Régen a tengerészeket is oda temették – közlöm, mintha ez az én problémám is lenne. Lényegében az is, hisz valahol én kevertem magam bajba, s vele együtt az angyali nőt is – másra nem tudok gondolni, hogy ki lehet.
S amúgy is, nem akarok egyedül lenni, élvezem a társaságát, még ha olyan szófukar is. Ez sem zavar, beszélek én kettőnk helyett is.
- Hát. Nem környékbeli vagy igaz? Bár miket is kérdesek – legyintek egyet ajkaim berrengtetése közbe – Gondolom nem is evilági lény vagy. De akkor elmesélem, hogy eme környék, nem épp a biztonságáról híres. A városon belüli számkivetettek lakóhelye, ahol nem épp a kedves lelkivilággal rendelkezők élnek. S ha még ez nem lenne hátrányos helyzet, akkor bizony lehet, hogy én is rátettem egy lapáttal. De hé! Senki sem hibáztathat! Az a szép ékköves doboz csak úgy ott hevert, őrizetlenül, gazdátlanul! Én csak eltettem megőrzés gyanánt – vonom fel mindkét vállam, adva az ártatlan. Habár szavaim valósak, tényleg úgy gondolom, hogy semmi rosszat nem tettem.
A magántulajdon, mint olyan átértékelődött, s sajnos ezt nem mindenki látja be. Főleg a régebbi generációk szülöttei.
- Szóval, talicska, vagy van valami hiperszónikus erőd, amivel elvihetjük őket a tetemlakba – használom teljesen természetesen a többesszámot.



Utolsó Poszt Hétf. Feb. 27, 2017 8:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Egy újabb szóáradat következik rövid kérdésem után, mely jól hallatja, mennyire oda van a kávénak nevezett sötét folyadékért. Én nem tudom, mi ennyire jó benne. Még sosem kóstoltam, sőt, ami azt illeti, vajmi kevés étellel és hasonlóval találkoztam azóta, hogy leérkeztem a mennyből. Képtelen vagyok mást tenni, mint mosolyogva figyelni őt. Ezek a "kirohanások" egész szórakoztatóak.
- Nincs szükségem ilyesmire - jegyzem meg a kávét illetően.
Ha akar, hát igyon, engem nemigazán zavar. Az sokkal inkább, ami mellettünk van. Láthatóan erre rájön az ember is, mivel új ötlettel áll elő. A Kínai öböl? Szó sem lehet róla. Egyetlen holttestet sem szabad csak úgy kihajítani, s már az is zavaró, hogy ez megfordult fejében. Mégis miféle életet élt eddig? Az emberek testét méltón el kell temetni, égetni, vagy amit kultúrájuk megkövetel, esetleg a helyzet. Igaz, a porhüvelyek lelke valószínűleg már eltűnt, mégis, ennyi tiszteletet megadhatunk az áldozatoknak. Mert ők azok. A démonok áldozatai, kiket gyenge pillanatukban megszállt egy-egy pokolbéli teremtmény. Ki tudja, lehet, egykoron a hívők gyülekezetébe tartoztak, viszont ha mégsem, akkor sem fogom őket vízbe dobni, csak hogy megkönnyítsem a dolgomat. Ennek nem ez a rendje.
- Ha vannak a démonok porhüvelyeinek szerettei, tudniuk kell, mi lett velük. A hullaházba kell őket szállítani, ahol átvehetik a testeket a temetni vágyók.
Annyira nem ismerem a várost. Legtöbbször angyaltávlatban szemlélem az épületeket és a falat, mi körülveszi. Onnan könnyebben észrevenni a gyanús alakokat, s attól sem kell tartani, hogy nem tudom velük tartani a lépést. Nekem nem kell épületeket kikerülnöm, igaz, végül akkor is eljön a pillanat, mikor le kell szállnom, hogy elkaphassam. Akkor viszont már nincs hová menekülni. Se neki, se nekem, mert ilyesmi sosem fordul meg fejemben. A kis magyarázat egészen furcsán hat. Nem tudom, mennyit hihetek el belőle és mennyit nem. Az biztos, hogy így is szokatlan a dolog.
- És a múltkor is csak beszélgettél valakikkel, mikor a kukában töltötted az estét? - kérdem újra felé fordulva, egyenesen szemeibe nézve.
Próbálok nyugalmat árasztani. Az én dolgom a démonok elintézése volt, nem az emberek elítélése. Védem őket, legyenek bármilyenek, legfeljebb majd saját törvényeik szerint elítéltetnek. Abba nincs beleszólásom. A rend azonban meglehetősen átformálódott. A legtöbb hasonló esetre nem figyelnek fel, tekintve, hogy akár mindennaposnak is ítélhetnék a kaotikus átformálódásnak hála.






Utolsó Poszt Hétf. Feb. 27, 2017 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Hatalmasat bólintok kérdése nyomán.
- Az éltető manna, az afrodiziákum, a legnagyszerűbb létező dolog ezen a földkeregségen, melyet nem tudtak kiírtani. Feketén, tejesen, fehéren, sziruposan, vizesen, mindehogy és bárhogy, a kávé – gesztikulálok kezeimmel, ahogy előadom apró monológom. Hangomból teljes áhitat olvasható ki. Halkan felsóhajtok végül aztán, s magam elé meredve tekintem a mocskos fekete aszfaltot. Ábrándos tekintetem a távolba réved, hogy aztán hirtelen rázódjak fel.
- Kéne inni egy kávét. Nem kérsz egyet? – tekintek fel végül megmentőm arcára. Ennyi járna neki, ha már megmentette szánalmas életemet. Arcomon derűs mosoly húzódik, a félelem és a rettegés egyre távolabb kerül tőlem, köszönhető ez a nőnek is.
Van benne… Valami megnyugtató, valami, mi biztonságérzetet ad, ami azt súgja, hogy nem kell félnem a közelében: biztonságban vagyok. Ezt szerintem az elmúlt évtizedekbe kevesen érezhetik. Az emberek élete örök menekülés, rettegés. Félnek a démonok és az angyalok harcától, nem tudhatja, hogy ki a barát és ki az ellenség.
S mégis. Aki megmenti a másikat, hogy lehet rossz?
Félrehajtott tekintettel nézem, ahogy a két manust szemléli.
- Közel van a Kínai öböl – szólok újra, s mélyen szívok a levegőből. Élvezem, ahogy a sós levegő végigjárja a tüdőmet. – Itt van egy utcával lejjebb, igaz, itt még csak a csatorna része van, de nem messzebb van az öböl is. Ha gondolod keríthetek egy talicskát is. Itt biztos van. Elhagyatott terület ez, régen valami halászati negyed volt, úgy tartják a történetek – informálom a nőt, mert hát mégsem nézem ki belőle, hogy ismeri a vidéket.
Ha ismeri is a várost nem hiszem, hogy annak a lelakottabb részét. Ez azonban az én otthonom, az én terepem. Itt kiismerem magam.
Kérdése először meglep. Pár másodpercig sűrűn pislogok. Hisz ezen kérdésen én nem forogtam.
- Öhm. Nem tudom. Eleinte tök jól elbeszélgettünk, aztán hirtelen sötétbe borult a tekintetük – vonom meg a vállamat – Nem mintha ez túl gyakori lenne errefelé, de az életösztönöm azt mondta, hogy menekülni kell. Szerintem úgy voltak vele, hogy én vagyok a préda – vonogatom meg a vállamat.
- Gondolom az egyik közeli krimóból valók ők is, mint sokan errefelé.



Utolsó Poszt Vas. Feb. 26, 2017 9:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Erőteljes véleménynyilvánítását hallva immáron teljesen felé fordulok, most, hogy elmúlt a veszély. Legalábbis egy időre, az azonban érdekelne, hogy miért akart két démon elintézni egy emberi lényt. Nem mintha szükségük lenne indokra, mégis, talán akad. Ahogy pedig hallgatom további mondandóját, úgy tudatosul bennem, hogy minden bizonnyal volt oka annak, hogy idáig követték. Mégis ki az, akit rendszeresen üldözőbe vesznek, miközben nem tesz semmit érte? Ilyen nincs, így marad a másik lehetőség.
- Kávé? - kérdem, mert ez kicsit szokatlan.
Kicsit nagyon. Kinek jutna eszébe a kávé, hasonló esetben? Jut eszembe, nem először hallom tőle ezt a szót. Már egyszer említette, mikor a démonokkal beszélt, próbálva őket lebeszélni a támadásról, meglehetősen sikertelenül. Még mindig a történtek hatása alatt áll, vagy mindig ennyit beszél? A vasrúd pörgését figyelem közben, igencsak baljós előérzettel. Remegő kéz és egy himbálódzó rozsdás rúd, nem jó kombináció, ennek pedig meg is lesz a következménye.
Időm sincs megnézni, hogy rendben van-e a feje, máris jön az újabb áradat, mi már-már zavaró. Nem tettem semmi különöset. Csupán a dolgomat végeztem, akkor meg miért? Az imitáció láttán elkomorodom. Ugyanolyan, mint mielőtt elmentem. Mikor megtudták, hogy levágtam Ashtaroth karját. Véghezvittem azt, amit évezredek óta senkinek nem sikerült. Valami ilyesmit mondott akkor, nevetve, s valóban, harcos részem talán örült annak, hogy ennyit is elért ellene, a következménye azonban jóval súlyosabb volt.
- Igazán nincs mit - fordulok vissza a testek felé.
Valamit kezdeni kellene velük. Nem hagyhatom itt a hullákat csak úgy. Minden bizonnyal mások is megérezték a jelenlétüket, miként vélhetően azok eltűnését is, így alighanem hamarosan érkezik valaki segíteni, aki... Talán megteszi, hogy elintézi ezt itt.
- Miért támadtak rád? - faggatózom egy kicsit, tekintve, hogy egyelőre nincs jobb dolgom.
Ha mégsem jön senki, úgy kénytelen leszek én gondoskodni a kupiról, mit a démonok maguk után hagytak. Könnyebb így, hogy nincsenek szem előtt. Örülök, hogy nincsenek felesleges áldozatok, hogy nem voltak olyan erősek, hogy másokat is veszélybe sodorjanak hirtelen. Nagy megkönnyebbülés volt.






Utolsó Poszt Vas. Feb. 26, 2017 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Rámmosolyog!!! Rám! Teljes mértékben elfelejtek újra remegni, hisz az előttem álló nő teljes mértékben lenyűgöz. Jön a semmiből, mint a régi könyvekben az őrangyal, s piff-paff leüt mindenkit, megment. Mint valami szép regényben, vagy filmben, az ősidőkből. Oh igen, az ilyen tárgyakra hatalmas kereslet van, és ha már elcsaklizom az ilyen filmeket, mielőtt tovább adnám, magam is meglesem őket.
Szóval teljes mértékben le vagyok taglózva, hisz a legtöbb ember, angyal, démon észre sem vesz, elmennek mellettünk. Elvileg a mi védelmünk végett vannak itt. Hát, én ezt sokszor nem érzékelem, és még a nem mindig kellemes illatom sem lehetne kifogás. Pf. Mindegy.
De mielőtt teljesen elvesznék a nőbe, most rajtam a sor, hogy segítségére siessek. Ösztönből mozgok, mondja egy belső hang a fejemben.
Milyen ösztön? Förmedek rá. Ösztönszerűen a falon kéne most másznom és elmennem. Mégis valami itt tart, hogy viszont segítsek a nőnek. Menő és látni akarom a végkifejlettett.
S már indulnék is meg újra, amikor megjön végre a józan eszem és a végső lépés előtt lefékezek. Kezeimet felteszem, mint aki megadja magát, habár a kezemből ki nem eresztem a vascsövet.
Megfogadtam, hogy legjobb barátommá fogadom. Most már mindenhova velem jön, hogy megvédje fikarcnyi kis életem.
A barna hajú, magával ragadó szépség újra közém és a Debella 1.0 közé áll. Kettőt pislogok, s ezt a példányt is leszereli.
- Wow! – hangsúlyozom hangosan, a látattokról alkotott véleményemet, aztán csak sűrű pislogásokba kezdek újra.
- Mi, áh. Ez? Semmi. Láttad volna, amikor valamelyik nap egy egész éjszakát kellett a szemetesbe töltenem, mert valami hasonló pribékek üldöztek. No! Akkor féltem! És még kávém sem volt
– lóbálom meg a kezembe a vasrudat könnyedén, másik kezemet pedig a csípőmre teszem, ahogy palástolni próbálom egyre enyhülő félelmem. Az ám, csakhogy az egyik lendítésnél a vascső kissé félresiklik s halántékon talál.
- Auch – tapogatom meg a homlokomat – De wow! Te aztán nem vagy semmi. Úgy lerúgtad őket, hogy wow! Nagyon menő! – nyitom tágra a szemeimet, miközben a neonlámpa továbbra is csak pislákol felettünk az éjszakába. – Ahogy jöttél, hirtelen és puff! lecsaptad őket! – próbálom egy két mozdulatát utánozni lelkesedésembe.
- Oh, amúgy köszi! – mosolygok rá végül, hálásan.



Utolsó Poszt Vas. Feb. 26, 2017 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Figyelmem nem kerüli el, miként remeg teste a történtek miatt. Fél, hiába tagadja, ez viszont természetes. Ki ne félne egy ilyen esetben? Ennek ellenére próbálja leplezni, én pedig küldök felé egy nyugtató, és egyben elnéző mosolyt. Nem lenne szükséges hazudnia, sőt, mondhatnám inkább azt is, hogy felesleges. Előlem az ilyesmit nemigazán lehet egy egyszerű mondattal elrejteni. Igaz, nem vagyok élő hazugságvizsgáló, mint egyes angyalok, de azért az apró részleteket észreveszem.
Meglep, amikor felém megindulva hirtelen elrugaszkodik. Mégis mi a fenét csinál? Mintha csak meg akarna támadni, úgy viselkedik, én azonban ahelyett, hogy leszerelném, kikerülöm. Oldalra mozdulok, még épp időben ahhoz, hogy láthassam, miként vágja gyomron a földön épp vagdalni készülő démont. Mindez lehet csupán a véletlen műve, miután elvétette a valódi célt, de szavaiból valami egészen mást veszek le. Meg akart védeni. Előttem észlelte a támadást és közbeavatkozott, ami még inkább meglep. Hogy egy ember védjen egy angyalt... Érthetetlen, főleg azok után, hogyan reszketett még az imént. Itt pedig nem áll le. Már készülne a következő csapásra, hozzá tenném balga módon, hisz bárhogyan néz ki egy démon, attól még erőben az emberek felett áll. Nem tart sokáig, hogy összeszedje magát az összegörnyedő, akkorra viszont átadják nekem az intézkedés jogát. Mégis mire volt jó ez az egész?
Megkerülöm a földön fekvőt, magam mögé utasítva a halandót. Semmi szükség arra, hogy hősködése közben meghaljon, márpedig ha így folytatja, még az is előfordulhat. Nem érdekelt volna, hogy megvág. Volt már rosszabb is, alig néhány napja, mégsem haltam bele. Igaz, ahhoz Cassaelnek is köze volt. Ő gyógyított meg, visszarángatva a halál széléről. Akkor nem sikerült mindenkit megmenteni, most nem hagyom, hogy az egyetlen élet, mit megóvnék, semmivé váljon. A démon már guggol, úgy indul előre, kését maga elé tartva. Kardom ekkor húzom ki elmémmel a holt testéből, s állítom egyenest támadóm hátába, miközben az ő kése eléri bőröm. Csupán azt, nem hatol mélyebbre, viszont ruhám felszakítja. Rezzenéstelen arccal pillantok magam mögé, mialatt földre omlik az újabb holttest. Próbáltam a lehető legkevesebb vér kiontásával megoldani az ügyet, így sikerült. Nem fordulok meg teljesen. Addig nem, míg öngyógyító képességem helyre nem hozza az apró karcolást. Szerencsére megoldja magától, nincs szüksége segítségre, miként ruhám sérült részét is sikerül helyreállítanom, remélhetőleg észrevétlenül.
- Vége van. Most már abbahagyhatod a reszketést - veszem magamhoz ezúttal saját kezemmel angyali eszközöm, mit egy gyors csapással szabadítok meg a vértől, mielőtt visszacsúsztatnám oldalamon lévő helyére.






Utolsó Poszt Vas. Feb. 26, 2017 5:39 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Az ismeretlen nő, a megmentőm magabiztosan áll közöttem és a két debella között. Izmaik annyi sem mint nekem, látszik, hogy egykori tömegnövelőkön nőttek fel. Na igen, még a mai világban is vannak oly dolgok, melyek nem vesztek ki a régi időkből. Megtartották őket – no de vajon szavatosak is?
Ahj, Tasy, miért ilyeneken jár az eszed, amikor mindjárt megölnek? Áh, dehogy, majd Csikicsu lenyomja őket. Vagyis remélem.
Ettől függetlenül erősen markolászom a nemrég szerzett vasrudamat. Izzadt tenyeremben csúszik a gaz, még a rozsda sem segít a tapadásba. Fém érdes illata kúszik orromba, de most még ezzel sem tudok foglalkozni.
Debella 1.0-nak nem tetszik a nő válasza, mi sem nagyobb bizonyíték erre, hogy továbbra is vicsorít, azonban szavakra már nem futja tőle.
Talán tudja, hogy felesleges beszélnie? Vagy csak képtelen többet kimondani, hisz agyilag látszólag egy zokni. Az a fajta, aki először cselekszik aztán kérdez. Mi sem bizonyítja ez jobban, hogy amint előkerülnek a bicskák, kések, az egyik máris támad. Kecses és gyors mozdulatokkal szereli le a nő ellenfelét.
Elfelejtek félni. Tátott szájjal figyelem a sötétbarna hajú, egyenes kiállású személyt, kiről szerintem jogosan gyanítom, hogy nem ember. Szemeim kikerekednek, és csak a nőt látom magam előtt, a felém közelítő veszélyt már nem. Vészjelzőm is későn vijjog a fejemben. Későn emelem fel a kezemet, de lám, nincs is erre szükségem sem. Egy kard állj lelkét, s újra hallom saját halk sikkantásom.
Ki szólal meg az én hangomon? Átjár a félelem, lebénít az érzés, pedig eddig sem éltem…
- Hogy? Jah, persze, hogyne – legyintek kezemmel, enyhén remegve, játszva, hogy egyáltalán nem ráz meg a dolog. Amíg viszont rám figyel, a másik fickó röppályára állítja kezét és suhantani készülne.
Nem én mozgok, a robotpilóta kapcsol be újra. Guggolásból rugaszkodok el, s a vascsövet két kézzel markolva, harci kiálltást hallva lendülök előre, hogy teljes erőmből gyomron vághassam a gaz támadót. Kezei megremegnek, kést tartó mancsa megroggyan, teste ketté görnyed.
- Ezt neked Debella! – állok meg pár lépéssel mögötte, s visszafordulva, felemelt csővel indulok meg újra felé, de előtte hirtelen megállok.
- Öhm, inkább rád bízom – nézek a nőre, hisz, közelében sem vagyok annak a tudásnak, aminek ő, belőlem inkább az adrenalin szól, mint a tudás.


Utolsó Poszt Vas. Feb. 26, 2017 10:54 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Okos. Most, hogy itt vagyok előtte, jól döntött, hogy behúzódik az általam is optimálisnak talált zugba a szemetes és a fal közé. Jelen esetben csupán két oldalról tudnának hozzá férni, felülről, átívelve a kuka adta akadályokat, vagy szemből, arról viszont ott vagyok én, hogy a védelmet szolgáltassam. A két férfi láthatóan nem retten meg az angyalpenge látványától, bár az is lehet, hogy csupán egyszerű kardnak tekintik kinézete alapján. Tény, hogy alakra ez sem különbözik bármelyik másiktól, miként csizmám szárában rejlő tőröm sem.
Bal lábam valamivel oldalra csúszik a földön, miközben tekintetem a két támadó közé siklik, hogy mindketten látóteremben lehessenek teljes egészükben. Még. Ahogy mozdulok, ők úgy próbálnak két oldalamra kerülni, ami azonban egy sikátorban közel sem olyan egyszerű. A normális harchoz keskeny, sok akadállyal, mint például a tűzlépcső, vagy éppenséggel a szemeteszsákok tömkelege, miket az emberek itt tárolnak. Mindezek azonban elterelésként is használhatóak, s nem feledkezhetem meg az emberről sem, ki azóta is csak jártatja a száját, újra és újra magára haragítva ellenfeleimet. Ha túl nagy teret hagyok, hozzá férhetnek, akkor pedig túszként használhatják menekülésükhöz.
- Nem áll szándékomban félre állni - helyezem magam elé kardom.
A lány nagy szájából még előnyt is kovácsolhatnék, de jelenleg van jobb dolgom is, mint ezen gondolkodni. Többek közt az, hogy egy-egy kés kerül elő, mik nem néznek ki többnek hagyományos pengéknél, ez azonban lehet csupán olyan álca, mivel saját felszerelésem is rendelkezik. Nem lehetek óvatlan. Az áldozattal ellentétes irányban lévő fickó megiramodik. Az idő jelenleg ellenem dolgozik. Kimerült vagyok, s amennyiben ez az egész elhúzódik, gondok is adódhatnak. Na meg persze az ismeretlen tényező, ki folyamatosan gondolataim között cikázik jelenlétével. Talán pont ez lesz a megoldás. A tény, hogy nem képes csendben nyugton maradni, elérve, hogy megfeledkezzenek róla. Az emberek még mindig furcsa teremtmények.
A felém iramodó felé lépek, mit szinte már ugrásnak is lehetne nevezni, ez által szándékosan engedve meg a nagyobb távolságot védencem és köztem. Úgy vélem, mégiscsak ez az egyszerűbb megoldás, még akkor is, ha kockázatos. Bal kezemmel a felém száguldó tőrt markoló tenyérre fogok, hogy kardom szabadon maradhasson arra az eshetőségre, ami bekövetkezik. Ahelyett, hogy partnere engem venne célba és támadna hátba, az egyszerűbb megoldás felé közelít. Esetlen testvérem akarja kihasználni, mikor azonban elébe ér, kardom áthatol mellkasán, halálba taszítva pokolból visszatérő lelkét. Amint megbizonyosodom a penge megfelelő útjáról, balommal kirúgom az előttem elhelyezkedő bokáját, földre kényszerítve őt, eleresztve kezét. Egy maradt.
- Jól vagy? - kérdem az embert, hiszen mégiscsak megrázó lehet ez számára.
A későbbiekben meg kell majd bizonyosodnom lelkének épségéről. Nem minden nap támadnak emberekre démonok, főleg nem ebben a városban. Már maga a tény megrázó lehetett, ráadásul most öltem meg előtte egyet. A másik sem úszhatja meg egykönnyen, hacsak nem használja ki, hogy aggodalmam a halandóra tereli figyelmem.






Utolsó Poszt Szomb. Feb. 25, 2017 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Hasztalan próbálkozok bármivel is, mintha semmit sem érne. Rögös agytekervényeimen átfut a gondolat, hogy meglehet az elcsórt öngyújtó lehet az oka annak, hogy szemeik feketévé váltak. Hihetetlen, hogy az angyalok városába befurakodnak ilyen szörnyikék. No de hát nem lehet őket hibáztatni nekik is kell táplálkozniuk.
De ne belőlem!
Lényegében még semmit sem ártottam nekik, s tessék. Máris támadnak. Rám! Az ártatlan kis teremtményre!
Hátam teljes felületével nekifeszülök a falnak. Két kézzel markoklom a vasrudat, orromat megcsapja a bőrömet átjáró érdes szag. Órákig pucolhatom le.
Oh, hogy most van nagyobb gondom is.
Oda-vissza csapkodok a két ajtósszekrén között a levegőbe, azonban ahogy közelednek, könyökömet úgy hajlítom egyre beljebb.
- Figyeljetek, biztos meg tudjuk beszélni. Nem szól szám, el sem mondom senkinek, hogy idekint ólálkodtok. Van nálam nagyobb falat is a városba. Ti is jól jártok meg én is… - próbálkozok tovább, nem adom fel. Bármelyik irányba is nézek rá kell jönnöm, hogy zsákutcába kerültem minden irányból. Még csak egy kósza ablak sincs, amin betörhetve bejuthatnék.
- Nincs kávétok? – kérdezem végül vállamat enyhén felhúzva, mikor már a közelemben járnak. Ezen még ők is annyira meglepődnek, hogy egy pillanat erejéig megállnak és értetlenül fordítják a fejüket oldalra. szinte egyszerre.
- Wow! Ezt csináljátok újra! – lelkesedek, mintha egyáltalán nem lennék veszélybe. Persze erre már felbátorodnak, meg sem érzik a közelben lapuló angyal jelenlété, csak amikor már nem késő.
Én szerény személyem ebből csak annyit látok, hogy valami lehuppan elém, én pedig élesen sikítok fel az ijedelemtől. Az egyik pacák a falnak vágódik. Kapva az alkalmon bevetődök a szemetes és a fal közé, onnan kukucskálva figyelem a semmiből jövő megmentőmet. Valami furcsa rajta. Az előbb mintha terebélyesebb lett volna szárnyiránt.
- Ezt nektek ti kis izompacsirták! – rázom meg körmeimet, ám amikor vicsorítva tekintenek rám, inkább visszabújok a szemetes mögé.
- Félre! – jön a túlviláginak ható hang az egyik fickó torkából, ahogy az ismeretlen nőre tekint. Eközben a falnak vágódó kezd feltápászkodni, s két oldalról próbálják közrefogni jótékony megmentőmet.



Utolsó Poszt Szomb. Feb. 25, 2017 9:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Távol jártam a várostól az elmúlt napokban, s most, hogy végre visszarepültem idáig, fáradtnak érzem magam. Mintha semmi sem változott volna azóta, hogy utoljára itt jártam. Az összedőlt épület romjainak javát mostanra eltakarították. Az angyalok egy része a fal mentén járőröz, minden bizonnyal démonok után kutatva. Én mégis mit tettem ez alatt az idő alatt? Ahelyett, hogy maradtam volna, hogy tegyem azt, ami a dolgom, elmentem. Elfutottam tetteim következménye elől, mi most utolért, bármennyire igyekeztem elkerülni. Vagy legalábbis néhány nappal ezelőtt még próbáltam, mostanra tudom, hogy szembe kell velük néznem. Továbbra is hinnem kell önmagamban, különben képtelen leszek ellátni feladataimat. Ami történt, megtörtént. El kell fogadnom, emlékeznem kell rá, ugyanakkor nem hagyhatom, hogy elemésszen. Az csak saját vesztemet okozná, sőt, talán még társaimét is.
A szegénynegyed felett járok, mikor megérzem a démoni jelenlétet. Egy. Inkább kettő. Nem túl erős pokolbéli erők, miket érezhetően szabadjára engedtek. Mintha csak vibrálna a levegő, egyre erőteljesebben, ahogy közeledem. Egy sikátor melletti épület tetején landolok. Szárnytollaim megrebbennek idegességemben, mikor megérzem az embert is. Minden bizonnyal ő lenne az áldozat. Egyik csizmába bújtatott lábam pakolom a másik után, egész közel merészkedve a tető omladozó pereméhez, vigyázva, nehogy túlságosan annak szélére kerüljek. A tűzlépcső kopott, rozsdaszagot árasztó fémje belelóg látóterembe, de még így is meg tudom állapítani, hogy mi a helyzet odalent. Két démon, egy lány, a hangja alapján, ráadásul az utóbbi sarokba szorult.
Nincs sok időm. Csupán másodpercek kérdése, mire kiszúrják, hogy itt vagyok, akkor pedig két lehetőség áll fenn. Egyik, hogy azon nyomban menekülőre fogják, a másik, hogy rávetik magukat a halandóra. Mindez attól függ, mennyire merészek, vagy hogy mennyire bíznak saját képességeikben. Kettő egy ellen... Nem hiszem, hogy sokra lennének képesek, de ha mégis, egyáltalán nem számít. Cselekvésemet egyáltalán nem befolyásolja. Előrébb lépve, elrugaszkodom a tető peremétől, némi omladozó törmeléket hullásra ösztökélve, saját testemmel együtt, mi sebesen indul meg a föld felé. Csupán azelőtt csapok egyet szárnyaimmal, lassítás gyanánt, mielőtt alig két méteres magasságban eltüntetem azokat hátam mögül, hogy kényelmesen elférhessek az ember és támadói közt. Egyikükön amint lehetséges, taszítok egyet, hogy nyerjek magamnak némi időt angyalpengém előrántására, majd várok. Úgy helyezkedem, hogy eltakarjam előlük a lányt, erőteljesebben elkülönítve tőlük addigi céljukat.






Utolsó Poszt Szomb. Feb. 25, 2017 9:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz
Neonlámpa lila fénye töri meg a sötétséget a sikátorba. A mocskos aszfalton tipegek egyre jobban hátra, kezeimet feltartva. Néha-néha hátrapillantok, de a málló téglafal igen közel van már hozzám. Velem szembe két tagbaszakadt férfi halad. Szemeik éjnél is feketébbek. Utcák óta menekülök előlük, hisz a semmiből támadtak rám!
Rám, az ártatlanul kávéját iszogató éjszakai sétálóra! Na jó, bevallom, eleinte tök jól elbeszélgettünk. Talán az egyik fickó csicsás öngyújtója is ott lapul kabátom zsebébe – mire sok szükségem nincs az éjszakai melegek miatt, lássuk be. Mégis, percek múlva, kék íriszeik átváltoztak, sötétségbe borultak. Vérszomjas ordítással rontottak nekem.
- Ugyan már fiúk – legyintek könnyedén, egyik kezemmel az oldalamat fogva. Ritkán kell ennyit futnom s egyáltalán nem vagyok kondiba.
Naná, hogy nem, egész nap otthon tespedek, éjszakanta mozdulok ki, akkor is csak azért, hogy némi élelmet szerezzek magamnak, mint egy rendes utcagyerek. Nem, nem kell figyelni, hogy túlkoros vagyok egy ilyen kölyöknek. Az ember sose nő fel igazán.
- Nem történt itt semmi baj. Igazából nem is akartok engem bántani – szólok játszott könnyedséggel, kék íriszeimmel valami fegyver után nézek.
Ostoba Tasy, miért pont egy sikátorba kellet befutnod? A jobb oldalt a házfal mentén egy tűzlépcső fut végig. Igen, csakhogy oda is fel kellene valahogy kapaszkodni. Kiszámolom fejben, hogy a szemeteskondér tetejéről elérném-e… De rá kell jönnöm, hogy sajnos még így sem tudnék kijutni.
Gratulálok Tasy, végül is, csak a Kikötő végtelensége van itt melletted, neked mégis a legzártabb térbe kellett jönnöd.
Jól van na, pánikba estem! Pánikba ostobaságot csinál az ember!
Ekkor látok meg egy Véletlenül ottfelejtett vascsövet a kondéner mellett. Amilyen gyorsan csak lehet úgy hajolok le érte, s aztán támadó állásba vágom magam a két pacákkal szembe.
- Csak semmi hirtelen mozdulat! – magyarázok tovább, de hasztalan az egész. Mintha meg sem hallottak volna. Én pedig egyre jobban hátrálok, amíg végül elérem a falat. Gerincem halkan koppan a téglán. – Ne kelljen használnom!
Figyelmeztetem őket, miközben a szívem a torkomban dobog.
- A fenébe – összegzem sziszegve, látva, hogy minden próbálkozásom haszontalan.



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5