☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Hétf. Márc. 20, 2017 8:42 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Továbbra is az asztalon könyökölve ábrándosan tekintek a mennyezetre. Mily szép is lenne a nem alvás. A nagy francokat dehogy lenne szép! Egy ideig lehet, hogy tökre élvezném, de pár nap után megunva könyörögnék az istenekhez, hogy legyenek oly kedvesek és adják vissza az alvási képességem.
De amíg ez nem következik be, addig ábrándosan sóhajtok fel.
- Gondolom kevesebbszer kényszerültök rá? Minek teremtett az Isten mellétek, minket? Hisz ti… ti… magatok vagytok a tökély – mutatok végig a velem szemben ülő nő alakján, már amennyit látok belőle az eltakaró asztal miatt. – De tényleg, minket minek teremtett? – hajolok újra előre, de választ már nem nagyon kapok tőle.
Aggódó tekintetem mit sem változik válaszát hallva.
- Szerintem, ha valaki felajánlja segítségét, nem gesztusból teszi. Nem ezzel terhelsz meg másokat, hanem ha úgy zúdítod rá másokra a bajodat, hogy ő nem kér belőlük – mosolygok rá kedvesen, pár pislogás közepette. Hajamat zavartan csavarom, őszinte szavaim kimondása közben.
Valóban így gondolom. A magam részéről legalább is igen. Én nem azért ajánlom fel másnak a segítségemet, mert nyűgnek érezném. Tényleg szeretnék segíteni neki, ha tudnék. Hiszen az életemet mentette meg, nem ez lenne a legkevesebb?
De aztán megjön az étel, én pedig falatozni kezdek, mely közepén hamar megzavarnak minket. Agyamat elönti a vörös köd, hisz a drága, egyetlen, mindenható kávém ment tönkre, pazarolta el, vagy bánom is én. Lényeg, hogy a fekete lőre most az asztalon én pedig idegességembe gondolkozás nélkül pattanok fel. Vékony lábaimmal, magasított talpú cipőmmel, öles léptekkel indulok ki.
De ugyanilyen gyorsan araszolok is vissza, s a kifelé tartó angyalba ütközöm.
- Hogy? Mi? – kérdezem zavartan, kezeimet magam előtt tartva, állva féle. – De hát, hova… - mondatmat nem tudom befejezni, hiszen máris viharzik ki mellettem. Fekete szárnyait kibontva ragadja meg a befelé tóduló démont. A magasba röppen vele, én pedig utánuk futok. Csak az ajtóig futok.
- Aliyah! – kiáltok utána, aggódva. Mi történik, ha nem tudja legyőzni? Ha megsebesül? Tényleg egy tetőn akar aludni? Hatalmasat nyelek, s érzem, hogy a torkomon gombóc alakul ki. Az ajtófélfába kapaszkodik meg, s hallom, hogy a hátam mögött többen felsorakoznak, bámulva az eget, ahol mind messzebb kerül az égi jelenség.


Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Hétf. Márc. 20, 2017 10:34 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Furcsa lenne, ha az embereknek sem lenne szüksége alvásra. Pont ez az egyik dolog, ami miatt olyan esetlenek és védtelenek. A kimerültség. Mi is elfáradunk, nem arról van szó, ha pedig elnyúlik egy csata, idő, mire visszanyerjük erőnk teljességét, mégis... Ha egy halandó kerülne szembe egy halhatatlannal egy összecsapás során, aligha bírná tovább néhány ütésnél. Minden egyes csapás megterhelné testét. Arról nem is beszélve, hogy még az én öklöm is beletört Rafael koponyájába. Persze ehhez szükséges volt az angyali erő, mely összetalálkozott fejével. Nagyobb ütés, nagyobb kár.
- Minden bizonnyal előnyötökre lenne, bár ez sem mindig kellemes. Van, amikor mi sem tudunk mást tenni, csak pihenni. Amikor rákényszerülünk - vallom be egy sóhaj kíséretében.
Halványan elmosolyodom kérdését hallva. Csak nem fel akarja magát ajánlani ilyen célra? Semmi szükség rá. Eleve hogy oszthatnék meg egy emberrel olyasmit, ami néha még katonáinkra sem tartozik? Akad néhány titok még az angyalok között is. Talán nem is kevés.
- Számos testvérem van - kezdek bele a válaszba - Ugyanakkor az én problémámon nekem kell túljutnom. Nem terhelhetek vele másokat, főleg, hogy mindenkinek megvannak a maga gondjai - jutok a felelet végére.
Kicsit szórakoztató, hogy tömi magát. Nem tudom, hogy képesek ennyit enni az emberek. Minden bizonnyal megvan az oka. Talán csak nagyon éhes volt. Fogalmam sincs, de nem is számít. Megkóstolom a palacsintát, majd be is fejezem. Ennyi elég. Ha akarja, felőlem ezt is megeheti társaságom.
- Finom.
Nagy csattanásra leszek figyelmes, majd a kávé és egyéb folyékony dolgok szétfolyására az asztalon. Valami nem stimmel. Kezem azon nyomban kardom markolatára siklik. Várok még, egy-két másodpercet, aztán felkelek, amint az ember kiviharzik. Ostoba! A lány bolond, az már tudom. Túlontúl vakmerő, még ha nem kevés bátorsággal is párosult mindez. Utóbbi becsülendő, előbbi fegyelmezésre szoruló tulajdonság. Nem rohanhat így neki akárkinek. Már mennék is kifelé, mikor visszaér. Ez nem tartott sokáig. Kérdését nemigazán értem, az viszont világos, hogy démon áll a dologban. Egy dühös démon. Csoda, hogy nem jött be első nekifutásra az ablakon. Nem várom meg, hogy beérjen. Nem, itt nem fog pusztításba kezdeni, miként én sem.
- Elintézem. Kérlek, köszönd meg a palacsintát a nevemben! - mosolygok Tasyra, egy pillanatra vállára téve kezem.
A démon az ajtót nyitja, mikor elé állva belé rúgok egyet, hogy még csak véletlen se tehesse be a lábát. Utána lépek, fekete szárnyaim hátamra öltöm, majd nagy sebességgel indulok meg felé, elkapva őt nyakánál a magasba emelkedve. Nem jövök ide vissza. Addig semmiképp, míg el nem intézem az alakot, de utána sem valószínű.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Szomb. Márc. 18, 2017 7:36 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyha & Tasy
Regret is for suckaz

Félrehajtott fejjel nézem, ahogy kedveszegetten válaszol, megszokott rövid mondatával. Már nem is zavar igazából, kezdek hozzászokni. Továbbra is képes vagyok többet beszélni, nincs ezzel gond. Az még csak eszembe sem ötlik, hogy biztos velem lehet a baja. Kinek lehetne épp velem baja, annyira, hogy ne akarjon velem beszélni? Pf…
- Ühüm. Hát figyelj, te döntheted el, hogy mikor pihenj. Tudod, hogy ez milyen nagy kegy lenne egy embernek? Ha nem fáradna el folyton folyvást? Kötelező alvás nélkül sokkal több mindenre lenne lehetőségünk, amit mi csak elképzelni tudunk – sóhajtom el magam, ahogy az asztalra könyökölve államat a tenyerembe rejtem – Mennyi mindent meg tudnánk pluszba tanulni. Mennyivel több mindent meg tudnánk élni – ábrándozok, noha pontosan tudom, hogy akkor is átaludnám a fél életemet. De akkor én döntöm el, hogy épp alszok-e vagy sem. Nem pedig a hitvány szervezetem.
- Van akivel tudsz beszélgetni, ha valami bánt? – húzom ki magam. Eddigi csenevész tekintetem hirtelen válik komollyá és aggódóvá. Eddig ugyanis ebbe bele sem gondoltam. Persze az embereknek kell, hogy kibeszéljék a bajaikat, de egy angyalnak vajon erre van szüksége? Van fent az égben bárki, kikhez fordulhatnak? Megkönnyíti valaki a lelküket? Egyáltalán van lelkük? Éreznek? Mesélnek sokfélét, de azok tényleg így vannak?
Válaszát várva megérkezik ételünk is, én pedig nekilátok. A pizzaszeleteket nem kímélem, másodpercek alatt eltűnnek a tányéromról. Már napját sem tudom, hogy mikor ettem kiadósan utoljára. Szóval ilyenkor kihasználom minden percét. No persze továbbra sem mohón, csak épp úgy, aki pár napig éhezett.
- Köfönö nefed if – válaszolok neki teli szájjal, vigyázva, hogy egy jótékony falat se vesszen kárba. Elsírnám magam, ha ez történne. A pizzával végezve a tacohoz látok hozzá, s lopva figyelem, hogy miként eszi Aliyah a palacsintát.
- Ízlik? – kérdezem.
Ám ekkor valami furcsa történik. A mellettünk lévő ablakhoz kívülről csapódik valami hirtelen. Olyannyira, hogy a neki támasztott asztal is beleremeg, szószom felborul, pirosló salsa folyik szét a falapon. De… A kávés bögrém is kiborul. Elkerekedő szemmel és elnyíló ajkakkal nézem, ahogy a fekete nedű egyre nagyobb foltban nyer teret az előttünk elterülő asztalon.
- A rohadt… - kezdek bele és idegesen pattanok fel. Ha szemmel most lehetne ölni… Lendületesen fordulok ki a boxból, hogy kimenve revánsot vegyek a drága, egyetlen, szeretetteljes dologért, mely valaha is ért az életemben.
Ez ám, s már fordulok is ki az ajtón, így fegyvertelenül, minden nélkül, tíz körmömet betárazva, amikor meglátom, hogy az eddig üldöző démonfickó rontott az ablaknak.
- Oh jaj – pislogok rá kettőt, s hirtelen megfordulva térek vissza az étterembe, hogy tekintettemmel megkeressem az angyalét. – A démonok kelj fel Jancsit is tudnak játszani? – kérdem nyikorgó hanggal, elhúzott szájjal. Persze az előbb említett alak nem éri be az ablak dörömbölésével, rohamosan indulna meg befelé is.

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Szer. Márc. 15, 2017 12:09 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Mióta démonokkal és egymás ellen küzdünk, mondhatni oda a halhatatlanságunk. Éppen ezért döbbent meg egy pillanatra, hogy miként vélekedik rólunk. Igaz, valami ilyesmit láthatott nem is olyan rég, de azért nem volt olyan egyszerű. Figyelnem kellett, s valójában még így is megkarcolt az egyik démon. Ezek pedig nem voltak erősek. Vannak... sokkalta veszélyesebbek is.
- Sajnos ez közel sem így van - komorodom el.
Gondolataimba merülök. Elgondolkodok azon, mi lenne, ha tényleg úgy lenne, ahogy mondja. Valószínűleg senkinek nem lenne problémája a démonokkal. Akkor már csak arra kellene figyelnünk, hogy lerendezzük a testvéreink közötti konfliktust, melynek nem látom értelmét. Következő, fel nem tett kérdését hallhatóan megválaszolja saját magának, így van időm elmélkedni. Még mindig nem tudom, mi értelme ennek a hirtelen viszálynak. Miért kell leölnünk egymást?
- Mázlista? - rángat vissza a valóságba.
Tény, hogy nem rossz dolog nem aludni, de olykor az sem túl kellemes, ha heteken át folyamatosan figyel az angyal. Újra őt figyelem, nem ragadva a "Mi lett volna, ha" kérdések tengerébe. Csak azzal tudok mit kezdeni, ami adott. Felesleges feltételezésekbe és ábrándokba temetkezni.
- Néha talán igen.
Épp úgy, ahogy vártam volna valami letolást a romba dőlt épület miatt, vagy a halott emberek miatt, akiket nem sikerült kimenteni. Büntetést akartam az akkori kétségbeesésért, valakit, aki ha mást nem is, legalább behúz egyet hogy észhez térítsen. Ehelyett nem történt semmi. Ezen érzéseimet kénytelen voltam a Rafael elleni gyakorlásban elereszteni, miután megtapasztaltam bőrömön ütéseit és rúgásait. Nem hiszem, hogy kimondottan beszélgetésre vágytam. Bármivel beértem volna.
Az elénk kerülő ételeket szemlélem. Láttam már szebb tányérokat, nem csak magam előtt, de úgy általánosságban is. Ennek ellenére, ha neki megfelel a rajta lévő étel, hát egye. Igaz, a kinézet nem jelent semmit egy fogás ízét tekintve. Lehetséges, hogy finom. Nem tudok vele vitába szállni. Én is úgy vélem, hogy meg kell ismerünk ezt a világot ahhoz, hogy kellőképp hatékonyak legyünk és nem csak úgy, mint korábban, hogy fentről figyeltük őket. Nem azt mondom, hogy mindent ki kell próbálni, mert nem. Vannak határok, tartanunk kell magunkat angyalvoltunkhoz, de a határokon belül mozoghatunk és ismerkedhetünk, például az ételekkel.
- Jó étvágyat!
A tejszínhabból kanyarítok kicsit villámmal, hogy a levágandó falathoz vigyem és azzal együtt kóstoljam meg. Kellemes, enyhén édes egyveleg, ötvözve a főzött dió kellemes ízével és a puha tésztával. Tényleg jó. Most pedig, hogy megkóstoltam, be is fejezem. Az evőeszközöket az első falat után lepakolom. Megismertem ennek is az ízét, ennyi elég. Még mindig szokatlan számomra, hogy étkezem.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Hétf. Márc. 13, 2017 5:47 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Ali & Tasy
Regret is for suckaz

Tágra nyílt szemmel hallgatom, alkaromat az asztal lapjára simítom, rájuk támaszkodva hajolok előre. Feketére festett hajam óvón a bögrém köré hull, eltakarva azt az illetéktelenek elől.
- Wow. Még az angyalokra is kell vigyázni? - meredek rá, hisz erről eddig fogalmam sincs. - Mármint, ti nem ilyen űbertápos lények vagytok, kik természetfelettiek vagytok és mindenkit odavágtok a falhoz és kész, vége is a csatának? - egyszerűsítem le az eddig leképzett véleményemet a mennyei lényekről. Nem, nem vagyok rasszista, csak épp szinte alig tudunk valamit róluk még úgy is, hogy közöttünk élnek. Teljes mértékben elzárkóznak előlünk, annak ellenére, hogy lényegében a mi harcunkat vívják értünk.
Ki értheti mindezt?
- Biztos vagyok benne, hogy a vámpírokat rólatok mintázták. Várj, várj, nappali fény árt nektek? Áh, de miket is kérdezek - legyintek könnyedén. - Akkor a "jót" sem szolgálhatnátok - dőlök végül kényelmesen hátra. Kezeimmel ütemesen dobolok az asztal lapján. A sok kávé teheti, amit nap, mint nap megiszok. Nekem már fel sem tűnnik megszokott mozdulataim, rendszerint mások szólnak rám. Nyughatatlan ujjaim mindig piszkálnak valamit, mindig matatnak valami után, folyton mozgásban vannak.
- Nem aludtál, te piszok mázlista - felelem neki, enyhe grimasszal az orrom szegletében, mely nem neki szól. El sem tudja talán képzelni, hogy mennyiszer vágytam már arra, hogy hasonlót élhessek át. Hogy nem nyomaszt el a fáradtság, hogy... Na jó, ez nem teljesen igaz, mert imádok aludni és lustálkodni. De akkor is. Én dönthetném el, hogy mikor teszem ezt.
- Jó, mást nem látok itt, akkor téged kérdezlek. Sose vágysz beszélgetésre? Egy-két jó vagy épp rossz szóra? - kérdezem tőle valódi őszinte, talán komolyabb hangstílussal, mint eddig tettem. Ujjaim újra a bögre falához tapadnak, amikor megkapom végre a megérdemelt vacsorámat és lassan kiüresedő köcsögöm is újratelik.
- Ez maga a mennyország - csorgatom a nyálamat a silány látványra. Tény, hogy nem a leggusztusosabb étel kerül elém, de szemlátomást nem zavar engem. Rögtön falatozásba is kezdek, no nem mohón, csak enyhén.
Unott pultusunk még egy kört tesz és ízletesnek rémlő palacsintát tesz le Aliyah elé. Teli szájjal vigyorgok előbb a fickóra, majd angyaltársaságomra. Eltelik egy kis idő, amíg rájövök, hogy nem kelthetek bizalomgerjesztő hatást. Nagyot nyelve, tekintek rá bizakodóan.
- Palacsinta - tudatom vele - liszt, öhm, cukor, só, tojás, azt hiszem tej. No meg olaj. Uh tetején lévő tejszínhab a legjobb! Komolyan, ha tényleg a védelmünket akarjátok meg kell ismerni a világunkat - mosolygok rá - hidd el nem mérgező. Ezt a tulaj csinálja a legjobban. Megkedvelt téged is, szereti a különcöket - azt már nem teszem hozzá, hogy aki velem idetér az biztos, hogy különc is. Hisz ki lenne az, aki velem beszélgetne, társalogna, a társaságom lenne?


Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Vas. Márc. 12, 2017 1:32 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


A kérdésekből jól hallhatóan nem fogy ki. Egyik követi a másikat, s lassan úgy vélem, egyszerűbb lenne egy könyvet adni a kezébe, ami tartalmazza a rólunk megtudható információkat. Azt azért értékelem, hogy halkra fogja hangját. Felőlem lehetne még ennél is halkabb, akkor is érteném amit mond, de jó így is. A lényeg, hogy környezetünk ne halljon belőle semmit. Igaz, semmi olyat nem mondok, ami titok, de nem akarom, hogy mások is faggatózzanak.
- Néhány éve. Ha nem tör ki a háború, még most is a mennyben lennék és vigyáznék testvéreimre - adok neki újabb információt.
Rövid időre megszabadulok a kérdésektől. Addig, míg Tasy rendel magának, nem velem foglalkozik. Újabbat kortyolok kávémból. Ha már megkaptam, illik elfogyasztani, még akkor is, ha nem kértem. Itt vajon mindenki kap maga elé egy bögrével, mikor megérkezik? Vagy csak a velem szemben ülő ember miatt van? Tőle minden bizonnyal megszokták ezt az igényt.
- Ha nem fáradnék el néha, nem lenne szükségem pihenésre - jegyzem meg.
A kapott kérdésen elgondolkodok. Mikor is aludtam legelőször? Rég volt, de ez az időtáv csupán perceknek hat az örökkévalóságban. A rég inkább emberi mértékben értendő. Ahelyett azonban, hogy az éveket számolnám visszafelé, inkább a tartózkodási helyhez viszonyítok. Amióta itt vagyok, mindig a tetőn aludtam, előtte meg...
- Sehol. Nem aludtam előtte - válaszolok neki őszintén.
Amióta itt vagyok, egyre gyakrabban kerülök összetűzésbe démonokkal. Harcokat vívok ellenük, védem az embereket megszálló szándékuktól. Közben rájöttem, hogy néha egészen hasznos a pihenés. Gyorsabban visszanyerem tőle erőm, ugyanakkor figyelek, hogy ne szokjak rá túlzottan. Végtére is még mindig angyal vagyok.
- Ez angyalfüggő - adok választ ismét.
Remélhetőleg hamarosan végére ér kérdéseinek, ugyanakkor közben én is érdeklődök néhány dolog felől. Ha már egyszer szóba elegyedtem egy emberrel, kit láthatóan nem zavar az ilyesmi... Bevallom, sokkal egyszerűbb kérdezni, mint válaszokat adni.
- Nem vagytok feláldozhatóak! - vágok szavába.
Nem tudom, honnan szed ilyesmit, de ha azok lennének, akkor miért vesződnénk a megvédésükkel? Teljesen értelmetlen. Akkor egyszerűen békét kötve lerohanhatnánk őket, feláldozva minden embert az angyalok békességének érdekében. Ez nem így működik. Bár ha így lenne, minden bizonnyal elfogadnám. Elsődlegesen még mindig a menny és annak teremtményeinek védelméért létezem.
Közben a halandó rendelése hamarosan megérkezik. Bögréje újratöltésre kerül, s az étel is előtte landol. A pincér morog még magában, aztán távozik, hogy hamarosan újra megjelenhessen és elém pakolhasson valamit. Láthatóan egykor kör alakú tészta, csúcsosan négybe hajtva, benne valami töltelékkel. Tejszínhabbal tetején, némi gyümölcscsel és sötétbarna, szinte már fekete öntettel.
- Nem rendeltem semmit - nézek fel rá, mire csak csámcsog kettőt.
- A főnök küldte, hölgyem.
Azzal távozik is. Kérdőn nézek utána, nem tudva, mire kellene ezt vélnem, aztán a velem szemben lévő emberre lesek, hátha ő tud valamit. Miért tennének elém ilyesmit? Egyáltalán mi ez? Illata édes. Érzem rajta a csokoládét és a diót.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Szomb. Márc. 11, 2017 12:01 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Újabb megjegyzése egy újabb homlokráncolást idéz elő szemöldököm környékén. Próbálom felfogni szavait, de az agyam, mintha csökevényes lenne. Vagy csak túl ostoba ehhez.
- Szóval, halhatatlan vagy - hajolok enyhén előre, hangomban inkább kijelentés lapul, mint maga a kérdezés. Magamnak jegyzem meg, de várva tőle némi reakciót is erre. - Mióta is vagy lent a Földön? Vagy ti az egész életeteteket itt lent töltitek? Vagy csak egy részét? - fogom suttogóra a hangom, hisz nem akarom, hogy ide nem illő fülek hallják szavaimat. - Hogy kell ezt elképzelni?
Tudakozódok tágra nyílt hatalmas szemekkel. A kíváncsiság és a gyermeki érdeklődés tükröződik tekintetembe, ahogy azokat reá emelem. Szomjohúzom szavait, mint a kiszáradt ember kívánkozik egy korty hűsítő víz iránt.
A rendelésünket hamar leadjuk, habár sajnos Aliyah nem kér semmit. Ajkaimat csak egy pillanatra biggyesztem le, nem engedem, hogy eme érzés eluralkodjon rajtam. Nem fogok ráerőltetni semmit, amit nem akar. Annak mi értelme lenne? Úgy lenne a helyes, ha maga akarná megkóstolni ezeket a dolgokat.
- Van egy jó emberi mondás - mosolyodok el orrom alatt - Mindig arra van időd, amire akarsz hagyni. A pihenés fontos, még nektek is. Ne mondd nekem, hogy sose fáradt el - képeked el újra, hisz én már el is képzeltem, hogy olyanok lehetnek, mint a robotok, a háborús előtti időkből. Meséltek róla dolgokat, melyeket mindig csodáltam, és...
Állam lassan akar leesni, de csak nagyon lassan, olyannyira, hogy mire leérne már máris új témát boncolgatunk.
- Hozzászoktál a tetőhöz?  - pislogok értetlenül párat. - Mert előtte hol aludtál? - érdeklődök újra. Oly különös és furcsa teremtések ezek az angyalok. Számomra nem áll össze az egész, hogy mit miért is cselekszenek, mégis az, hogy most eggyel itt ülök.
Lenyűgöz és teljesen lázba is hoz. Mégis ki mondhatja el, hogy egy angyallal beszélgethet teljes nyugalomba?
- Sose vágytok beszélgetésre? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, ajkaimat enyhén elhúzva. Nem mintha zavarna szűkszavúsága, szerintem beszélek kettőnk helyett eleget így is. Mégis kíváncsi vagyok rá. Meg akarom ismerni, s ami a legkülönösebb az egészben...
Alig pár perce ismerem, de az életemet most neki köszönhetem. Először életemben úgy érzem, hogy ezt meg akarom hálálni, hogy tartozok neki és igenis mellette a helyem. De hogy mégis mit tudna velem kezdeni?
Igazából elég sok mindent is akár.
- Halandók - bólintok egyetértően. - És sebezhetőek. Feláldozhatóak egy "nagyobb cél" érdekében. Bárki bármit is képes állítani, akár a vadászok is, vajmi kevés erővel rendelkezünk. S ha nem lenne elég, hogy a nyakunkba szakadt egy angyalháború, a démonok is egyre pofátalanabbul jönnek a felszínre. Mármint, érted, előtte az emberek nem is tudtak a létezésükről, vagy csak oly kevesen, most meg? Nyílt utcán, az éjszaka kellős közepén képesek megtámadni az ártatlan embert, miért? De tényleg, miért? - kérdezem őszintén, hisz az angyalok mellett a démonokat is szeretném közelebbről megismerni.

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Csüt. Márc. 09, 2017 8:04 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Az idő egy olyan tényező, amiről fogalmam sincs, mennyi adatott. Se azt, hogy nekem, se azt, hogy másnak, főleg, ha a szabadidőről van szó.
- Nem tartok ilyesmitől, egyszerűen nem volt rá időm.
Azóta nem, hogy itt vagyok lent. Lehet, hogy lett volna, csupán én tereltem mindig a munka felé gondolataimat. Aggódtam, nem akartam hibát a védelemben, erre tessék. Volt, és még mindig van, csak most már egyel kevesebb. A rágót csámcsogó pincér visszatér, én pedig hátra dőlök helyemen. Nem vagyok túlontúl hozzáértő, de az elhangzott ajánlat cseppet sem hangzik... jól. Ebbe én nem folyok bele. Hagyom, hogy az emberek lerendezzék maguk között amit le akarnak, kezdve a rendeléssel. Az étlapot érintetlen hagyom magam előtt. Csupán a rajta lévő kopott mintára vetek egy pillantást, mielőtt felnéznék a mellettünk ácsorgó alakra, mikor az megszólít.
- Nem kérek semmit, köszönöm! - zárom le részemről a dolgot.
Akár erősködik a lány, akár nem, akkor sem óhajtok rendelni. Főleg nem azok után, hogy hallhatóan semmit nem fizet ki. Igaz, nincs beleszólásom, és láthatóan a tulaj is beleegyezett, különben nem tűrnék meg ezen a helyen. Kérdésére elgondolkodok, mennyit kellene elmondanom, de végül arra jutok, hogy felelhetek őszintén. Ettől nem változik a tény, hogy néha nekünk is kell a pihenés.
- Holnap, holnapután, esetleg egy hét múlva... Attól függ, mikor lesz rá időm.
Alighanem egy újabb kiakadás lesz várható ennek köszönhetően. Szinte már számolom addig a másodperceket magamban, várva a meglepett felkiáltást, vagy valami hasonlót. Abban azért van valami, amit kérdez. Tény, hogy nem szokványos döntés, főleg nem azok szemével mérve, kik örvendnek minden csepp kényelemnek.
- Hozzászoktam.
Szűkszavúságom számomra megszokott. Sosem voltam az a túl sokat beszélő fajta, sem az angyalok, sem az emberek között. Nem szeretek problémáimról beszélni, segítséget kérni, de belátom, hogy néha engedni kell, hogy segítsenek az előrejutás érdekében. Most már. Máskor pedig az is szükséges, hogy sokat beszéljek, utána azonban furcsa, hogy nincs mit mondanom. Olykor még számomra is.
- Általában, igen - adok azért feleletet, megnyugtatása végett.
Ma így is többet beszéltem, mint az elmúlt... másfél napban összesen. Azt hiszem. Vagy legalábbis a közelében járok annak a mennyiségnek, holott jóformán csak ezzel az egy emberrel társalogtam. Elgondolkodtató, amit mond, néhány kifejezése még számomra is felkavaró, de összességében nem tudok vele vitába szállni. Tény, hogy ebben a háborúban nem sok szerepe van az embereknek. Igaz, vannak vadászaik, de közel sem elegen ahhoz, hogy megoldhassák a felmerülő gondok legjavát. Nekik főként a démonokra kell koncentrálniuk. Velük foglalkoztak eddig is, ezután is úgy kellene.
- Mostanáig nem gondolkodtam rajta igazán. Úgy értem... ti emberek halandók vagytok, a szó eredeti értelmét tekintve. Sebezhetők, esetlenek, sokszor érthetetlenek... Mégis, van, akinek a lelke rendkívül erős, bátor, tiszta... Alighanem bármikor képesek vagytok meglepetést okozni - vallom be.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Szer. Márc. 08, 2017 9:34 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Könnyedén legyintek, mintha semmiség lenne az egész. Valójában az is, az életünk egy apró, igazából mások számára elhanyagolható dolog ez a lőre - de nem nekem! - mégis annyira fel tudja dobni az unalmas és sivár hétköznapokat. Azon időkbe, amikor az emberek az életükért harcolnak, kell valami, ami ha egy pillanatra is elfeledteti velük az életük gyötrelmeit.
Hisz beszélhet bárki, bármit, mutathatjuk, mi városlakók, hogy mennyire rendben van minden, mi pontosan tudjuk, hogy ez a háború, melyet nem mi vívunk mennyire tönkre tesz minket.
- Ha adsz neki időt és van benned hajlandóság megkóstolni mást is, akkor majd kitapasztalod. Ne félj megismerni új dolgokat - kacsintok rá futólag, s szemem sarkából látom, hogy életunt pincérünk visszatér közénk.
- Mit hozhatok? A mai ajánlatunk zsírban égett krumpli, félig fagyott hamburger, valamint úszós koszlow saláta - löki elénk amúgy az étlapot, körmével pedig fogai között turkál. Én rá sem nézek a kínálatra, gondolkozás nélkül felelek neki.
- Jobban izgat a penészes pizzátok, és a régen kiszáradt tacotok. Oh, és kóla és kávé is kellene meg. Vészesen fogy - nézek előbb az életuntra nagy szemekkel, majd az üresedő bödönömre.
- És fizetni mikor fogsz? - kérdezi egyekedvűen, én pedig meglepetten nézek rá.
- Hé! Ma akartam! - ütöm meg a hasát, de mintha ez sem zavarná, ahogy válaszom sem érdekli igazából. Miként lehet valaki ennyire...
- És a hölgynek mit hozhatok? - néz Aliyah felé, miközben rágóját hangosan csámcsogja.
- Oh, nézd már, hölgynek hívott - gügyögök előbb Életunt felé, majd pillantok Aliyahra. Biztatóan bólintok neki, ha a kétely egy apró szikráját is felfedezem benne.
Addig én újra ujjaim közé zárom hatalmasra kreált bögrémet és ajkaimhoz emelve mohón iszok belőle.
Miután pedig elmegy olyannyira kedves pincérünk, tágra nyílt szemekkel nézek újra a velem szemben ülőre.
- Nem biztos, hogy ma? Hát akkor mikor!? Olyan nincs, hogy nem piheni ki magát valaki! - tekintek rá fejemet megrázva.
- Tetőre!?? Felajánlok egy ütött-kopott kanapét, és inkább a tetőt választanád!? - kezdek el habogni, hisz számomra ez olyannyira érthetetlen. Vagyis a magam részéről örülnék, ha végre nem kell ilyen helyeken aludnom. Lényegében örülök is. - Hát de miééért???
Kérdezem talán egyhén túldramatizálva. Kezeimet az asztalra csapva dőlök enyhén előre, hogy megértsem a nőt, ki megmentette az életemet.
S akinek ezért hálás leszek, talán egész életemben. Ő volt az első, ki erre hajlandó volt eddig.
- Mh, mindig ilyen szűkszavú vagy, vagy csak az emberek előtt? - kérdezem meg tőle őszintén, miközben hátradőlök a boxba. A régi bőr felveszi vékony hátam alakját, s kényelmet nyújt neki. Ritkán élvezek ily fajta luxust, így ezt most ki is használom.
Apró monologomra sem kíváncsi, talán nem lenne véleménye? Az angyalok egyáltalán tudnak hosszan távon gondolkozni? Hiszen... Na jó ezt alkalomadtán meg kell kérdeznem, de egyelőre ő kérdez.
- Ezt a háborút nem mi kezdtük, igazából nem is mi vívjuk, de mi szívjük meg. Angyalok uralkodnak jelenleg felettünk, tőlük függ az életünk. Bármennyire is ostobáknak tűnünk, tudjuk, hogy Gabriel a halálunkat akarja, és a maradék várost - ha még létezik ilyen - azért nem iratotta ki, mert Michael megvéd minket. Nélküle apró porszemek vagyunk csak. Az emberiség az angyalok kegyeinek játékszere, semmi több - vonom meg a vállamat egyszerűen. Nincs ezen sok mindent mit taglalni. Nem sok esélyünk lenne Michael nélkül, s ezt be kell látnunk. Ideig óráig lennénk képesek harcolni a természetfeletti ellen.
- Miért te nem így gondolod? - kérdezek vissza eltűnődve.

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Hétf. Márc. 06, 2017 11:03 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Valószínűleg nekem is a macskák jutottak volna eszembe, csakhogy több időbe telt volna. Az emberek változatosak, szeszélyesek és érthetetlenek. Lélekben van, amelyik még az angyaloknál is erősebb, kitartóbb és szeretettel telibb. Egyszer csodálatra méltók, máskor csalódást okoznak. Egyszerűen túl sokféle van belőlük a világon. Egy ember azonban könnyebben megtalálhatja erre a választ, s lám, a társaságomban lévő elég gyorsan rá is bukkant. Macskafélék.
Miután megkóstoltam a kávét tisztán és vegyítve is, elgondolkodom. Biztosan lehet ez jobb is, ha annyi halandó szereti, még akkor is, ha a mi ízérzékünk más. Mi sokkal jobban kiérezzük az egyes alapanyagokat. A cukrot, a tejet, vagy magát a kávét, mit elsőre csak magában ízleltem.
- Azt hiszem, még nemigazán tudom, hogy kellene innom - felelem őszintén.
Visszautasításommal mintha megsértettem volna. Egyáltalán nem volt a szándékom, csupán nem akarok rá bajt hozni. Így is épp elég természetfelettibe botlott eddig, meg még nyilvánvalóan fog is. Nem szükséges, hogy még én is ott legyek, arról nem is beszélve, hogy nem tartana tovább néhány órán át. Furcsa ez az egész. Megmentettem, ahogy sokakat, mégis... Mintha ez más lenne. Mintha ragaszkodna hozzám, érthetetlen okból.
- Nem akartalak megsérteni - engedek meg magamnak egy kisebb sóhajt - Egyszerűen csak... Még az sem garantált, hogy ma fogok lepihenni - nézek rá elnézést kérően - Ráadásul ha arra kerül a sor, általában egyszerűen ledőlök egy tetőre - teszem hozzá.
Ahhoz képest pedig egy hely, ahol a tető az angyal feje felett, nem pedig alatta van, s ráadásul bútorozott és meleg, felérhet egy szállodával. Olyasfajta kényelem ez, melyben nem részesítem magam. Nem több felesleges luxusnál, ami lehet, hogy elkényelmesítene. Figyelmesen hallgatom feleletét, melyet itt-ott javítani kellene, de nem teszem meg. Amíg nem kérdez rá, jó ez így is. Lényegében végül is igaza van. A démonok is elpusztítják a halandókat, még akkor is, ha csupán idővel, miközben ügyelnek arra, hogy mindig legyen számukra elérhető lélek. Mintha csak az emberek populációját felügyelnék, időnként meghirdetve a vadászidényt.
- Igen, igaz - válaszolok kérdésére.
Legalábbis nagyon remélem, hogy az emberek védelmezői közé tartozom. Tudtommal még így van. Így volt, még akkor is, ha jelenlétünkben elveszíti egy-kettő az életét. Fel kell fognunk, hogy háborúban képtelenség bárkit megmenteni. Azt hiszem, mostanában ez az első alkalom, hogy ezt kijelentem, még ha csupán gondolatban is. Ennek ellenére törekedni mindig lehet az ellenkezőjére.
- Tényleg úgy gondolod, hogy nincs befolyásotok a jövőtökre nézve?
Ez elgondolkodtatott. Mindeddig úgy véltem, esetlen testvéreink azok, kik birtokában vannak a szabad akaratnak. Minket feladatunk ellátására teremtettek, nekik viszont mintha elfelejtettek volna azt adni. Vagy csupán rájuk bízták, melyiket választják a számos lehetőség közül. Az angyalok között vannak arkangyalok, harcosok, vagy mások, mindenki saját fajába teremtve, születésétől birtokolva képességeit. Tanulunk, fejlődünk, de már feladatunk kijelölésekor tudtuk, hogy képesek vagyunk annak ellátására.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Hétf. Márc. 06, 2017 6:29 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz


Kérdésére halkan hümmögök csak.
- Fogós kérdés - felelem végül, jelezve, hogy némi gondolkozási időre azért szükségem lenne. Milyen állathoz. Nem tudom, valahogy ezen sose gondolkoztam még. Hisz, én magam is ember vagyok, s akkor én milyen állat lennék?
Hát persze, egy szarka. De ez csak én vagyok. Más fajokat valahogy egyszerűbb bekategorizálni, mint magunkat.
- Nem is tudom, talán akkor macskatestűekhez. De nem csak a sima házi cirmos, hanem nagymacskákhoz is. Önzőek vagyunk, olykor makacsak és támadóak, azonban ott van bennünk is a jámborság. Nem mindenkit engedünk magunkhoz közel, mégis akit igen, azokhoz a legtöbb esetben hűségesek vagyunk. Aztán előfordul, hogy ez nem így van. Saját területünkhöz ragaszkodunk, megvédjük és fenyegetően lépünk fel másokkal szemben - magyarázom aztán, kissé hosszan, eltűnődve az egész dolgon. Igen, talán a macskákhoz hasonlítünk a legjobban, de nem csak rájuk. Számos példát fel tudnék sorolni, ha lenne időm és magányom gondolkozni rajta.
Félrehajtott fejjel szemlélem, miként kóstolja meg a kávét. Államat az asztalra könyökölt tenyerembe rejtem, s lágyan mosolygok a velem szemben ülőre. Másik kezem kopottas körmével halkan koccantgatok a hatalmas bögre kerámia oldalán. Mintha csak zongorán járnának az ujjaim, annyi kitétellel, hogy ezt nem kíséri kellemes dallam.
- Na és? Milyennek találod? - kérdezem kíváncsian, miután telepakolta a kávéját mindenféle plusz dologgal. Én bárhogy megiszom őket, tejesen, üresen, cukrosan, sziruposan. Melegen, hidegen, langyosan, tejszínesen.
Visszautasítása hallatán, enyhén meghökkenek.
- Jó, értem én, nem egy Four Season típusú kényelem, de azért nem olyan rossz az. A maga nemében teljesen kényelmes - nézek rá tágra nyílt szemekkel, némi sértődéssel egybekötve - Talán áram sem nagyon van, csak ritkán, viszont a kandalló melege mindenért kárpótolja az embert - jegyzem még meg a végére, némi éllel a hangomban. Jó, nem haragszom én, tudom én, hogy nem egy ötcsillagos hotelben élek, csak egy lepusztult kis házikóba, de...
- Amúgy is a héten lesz lomtalanítás, majd ott szerzek még pár bútort - motyogom az orrom alatt, inkább magamnak, mint Aliyahnak.
- Milyennek ítélem? - kérdzem vissza sűrűn pislogva - Igazából az előttem élők káosznak élik meg, de én már ebben nőttem fel, én nem tekintem annak. Vannak az angyalok, akik írtanak minket, van egy másik oldal, aki védelmez minket. Vannak démonok, kik minket akarnak megölni. Nem is értem, hogy miért nem állt még össze a másik két oldal ellenünk - rázom meg fejem teljes értetlenségben. - Igazából nincs itt semmiféle káosz. Mi éljük itt a városba a mindennapjainkat, anélkül, hogy bármilyen befolyásunk is lehetne jövőnket illetően - vonom meg végül a vállamat egykedvűen. Számomra ez a helyzet nem furcsa, a lehető legjobban próbálom kihasználni.
- Te gondolom a minket védelmezők közé tartozol, igaz?

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Hétf. Márc. 06, 2017 10:19 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


Ahogy taglalja ezt a kutyás hasonlatot, nemhogy nem lehet sértésnek venni, de szinte már bóknak mondható. Persze csak annak, akinek nincsenek gondjai az említett négylábúakkal, mint például nekem. Jól megvagyok velük és ők is velem. Már-már mondhatnám, hogy szeretem őket. Ugyan köztük is vannak kivételek, mégis, a legtöbbnek tiszteletre méltó a lojalitása és önfeláldozása, amennyiben szeretett személyének védelméről van szó. Valóban van köztünk hasonlóság.
- Ha az angyalokat kutyákhoz hasonlítod, akkor az embereket mihez? - kérdem, mert szerintem némely ember szintén rendelkezik számos olyan tulajdonsággal, amivel mi.
A kis jelenetet leszámítva békésnek mondható a hely, ahová érkeztünk. Körülöttünk mindent eláraszt a kávé illata, a konyhából különféle hozzávalók aromája jut el hozzám a levegőben, társulva a forró olaj és zsír szagával. A lényeget átvette mondandómból. Nekünk is kell néha pihenés, az már kérdés, hogy miért. Ha komolyan megsérülünk, utána nem árt. Gyorsabban feltöltődünk, ami nem hátrány. Egyébként a nap huszonnégy órájában, a hét minden napján képesek lennénk figyelni, bármiféle gond nélkül. Esetemben az történt, hogy a Háborúval megvívott harc után elhalasztottam a komolyabb pihenést. Helyette elrepültem, gyakoroltam Rafaellel a semmi közepén, majd visszajöttem. Most pedig itt vagyok. Az én kérdésem következik, majd az ő meséje. Érdekes történet, a lány pedig ezek szerint valamivel idősebb, mint amennyinek kinéz. A tulajnak is lehetnek jó tulajdonságai, ha megsajnálta őt.
A kávét először úgy kóstolom meg, ahogy kaptam. Keserű íze elárasztja nyelvem, s nem sok hiányzik, hogy ne tudjam megállni a fintort. Az eredmény úgy tűnik, egyértelmű, amit közlök is vele azzal, hogy tejet és cukrot pakolok a bögrémbe. Csupán egy keveset, végtére is nem tudom még, hogy mennyi az elég. Majd szépen fokozatosan rakok még bele, ha szükséges. A következő kóstolás már jobbnak tűnik. Nem mondom, hogy a legjobb, de sokkalta ihatóbb.
- Így már jó lesz, azt hiszem - gondolkodom el rajta.
Összességében pedig fogalmam sincs, hogy hogyan szeretem igazán. Tudnom sem kell lényegében, hiszen nincs rá szükségem. Állandóan nem fogok sorban állni ételért, vagy efféle helyeken ücsörögni, bár azt sem mondanám, hogy alkalomadtán egy-egy fogást nem fogok megkóstolni. Minél többet tudunk az emberekről, annál könnyebb velük együttműködni. Még akkor is, ha csupán védenünk kell őket.
- Köszönöm, nem! - utasítom vissza illendően a kanapét.
Számomra elegendő lesz egy üres tető arra a néhány órára. A kényelem nem mindig jelent előnyt. Én mihamarabb túl akarok esni rajta, hogy újra elegendő erőt érezzek magamban ahhoz, hogy biztosan elvégezhessem dolgomat. A járőrözés most sem gond, de egy újabb küzdelem... Nem lennék száz százalékos, ami egyet jelenthet a hibázással. Akkor pedig ki tudja, hányan sérülnek meg?
- Korábban azt mondtad, nem tudod, milyen volt az élet nélkülünk... Most milyennek ítéled? - teszek fel egy újabb kérdést.
Igaz, ez csak egyetlen szemlélet, de több a semminél. Kíváncsi vagyok. Ha valakik tudhatják, hogy mit kellene jobban csinálnunk, azok azok, akik megsínylik esetleges hanyagságunk következményét. Épp úgy, mint néhány nappal ezelőtt az a sok sebesült.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Vas. Márc. 05, 2017 1:27 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Megkérdezném, hogy mégis milyen ételt evett eddig, de dolgunk sürgősebb ennél. Hisz az idő szalad, a tetőre lassan szárnyasok libbennek, bár erről én mit sem tudok egyelőre. Nyugodt megjegyzésére sejtelmes mosoly költözik ajkamra. Nem fogom kiábrándítani, hogy milyen áron adtam vissza. A lényeg, hogy a végén én is és a doboz tulajdonosa is jól járt. Magam kaptam egy kis elkölteni valót, ő pedig visszakapta drága kis tulajdonát. Az meg már más kérdés, hogy az elkövetkező pár hónapban, évben nem nagyon kellene a város északi részére merészkednem.
Amúgy is, eredetileg is én szereztem neki a dobozt. A temetők rémjét éltem át, hogy megszerezzem neki és még csak alig fizetett érte!
- Ühüm! – jelentem ki határozottan – Hisz, a kutyák nagyszerűek! Erősek, méltóságteljesek, mint ti is. Az egyik legfőbb jellemük, hogy hűségesek. Védik saját területeiket, ez bennetek is megvan. No és ha ehhez még hozzávesszük a nagyszerű szaglást és hallást!? – egyszerre jelentem ki és kérdezem is tőle. Mi gond is lehetne egy ilyen egyszerű hasonlatból.
Azon túl, hogy néha irtózom a kutyáktól. Főleg, amikor kergetnek. De tényleg, az emberek nagy részének saját élelemre sincs elég keresete, nem hogy egy kutyának is! Br… A sötétben hirtelen ráz ki a hideg, számtalan rossz élményem volt már a bolhások királyával.
Amikor belépek a vendéglőbe nem látom, hogy mit is művel mögöttem, legfeljebb a konyha apró ablakában álló hajhálós köpcös férfi elkerekedő szemei lehetnek beszédesek. De hát ő mindig így néz, főleg ha én lépek be ide. Már megszoktam és nem is tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.
Inkább rögtön le is telepedek egy helyre. A közjátéknak hamar vége szakadt, az életunt, cingár pincér lassan visszamegy a pult mögé, hogy ott tegyen-vegyen. Rebesgető szempilláimra az előbb ügyet sem vetett, melyet az ő esetében jó jelnek vesznek.
- Áhhhá! – csapok le a mondatára. – Szóval nektek is szükségetek van pihenésre! Mindig is tudtam, ez az! – zárom ökölbe a kezem, s megrántom magam előtt, mintha egy kötelet húznék meg lefelé a magasból. Alsó ajkamba is beleharapok, de kérdése gyorsan kizökkent mámoros transzomból.
- Oh, ne is foglalkozz vele – legyintek – már lassan 15 éve éljük az utolsó alkalmat. Paul, a pincér úgy gondolja, hogy eme helyhez illik a tisztaság. Pf. Amikor először közölte az utolsó alkalmat, akkor tényleg nem engedtek be legközelebb. Órákig álltam a kirakatba és hatalmas szemekkel meredtem a kávéra, melyet mindenkinek kiöntött, de engem el akart zárni tőlem. A tulaj végül megszánt – vonom meg a vállam.
- Azóta is rendszeresen járok ide és Paul azóta is emlegeti az utolsó alkalmat, de nem dobnának ki innen. Már a hely része vagyok – felelem neki, miközben az ajkaimhoz emelem a poharat, és még a gőzölgő forró italba nagyot kortyolok bele. Halk hümmögő hangot hallatok, ahogy élvezem, hogy a forró lőré végig égeti a torkomat.
- Mh, a keserű vagy az édes dolgokat szereted? – kérdezem miután kinyitva a szememet leteszem a poharat. – Ugyanis ha a keserűt, akkor ajánlom, hogy kóstold meg így feketén. Azonban ha annyira mégsem kedveled a keserű ízeket, akkor tejjel vagy cukorral is kipróbálhatod – adok pár tanácsot a kávét illetően.
- Egyébként, ha gondolod van egy romos kis ház, ahol meghúzom magam, iszonyatosan kényelmes a kanapém! - ajánlom fel számára a pihenés jelentőségét.

Aliyah
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos angyal
☩ Reagok :
77

Vas. Márc. 05, 2017 11:02 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Tasy & Aliyah
Van olyan erő, mely hatalmasabb, mint a félelem. Erőteljesebb, mint az önvédelem ösztöne.


- Igen - válaszolom röviden.
Mi ez a sok kérdés az ételről? Igaz, számukra meglepő lehet. Az embereknek egy életfeltétel a táplálkozás. Éhínség idején háborúkat is képesek voltak indítani a több élelem reményében, s manapság szintén vannak olyanok, akik megküzdenek minden egyes falatért. Talán szó szerint. Mi pedig eljöttünk, a hozzájuk mérten halhatatlanok, és egyszerűen közöljük, hogy nincs szükségünk ilyesmire. Egyeseknek ez rémisztő lehet, másoknak felfoghatatlan. Az olyanoknak, kik tíz körömmel kapaszkodnak a megszerzett falatba, küzdve azért, hogy övé maradhasson az az egy, mit nagy nehezen megszerzett.
- Jól tetted - jegyzem meg nyugodtan a tényre, hogy visszaadta az ellopott holmit.
Hiszek neki. Bízni szeretnék abban, hogy megfontolta amit tett és tényleg visszaszolgáltatta az eltulajdonított értéket. Nem engedem, hogy megnézze, miként ereszkednek le a tetőről az angyalok. Teljesen megértem őket. Mikor a földiek közé kerültem, jó ideig számomra is furcsa volt az emberekkel beszélni, vagy nyíltan repülni felettük. Időbe telt feldolgoznom a tényt, hogy már felesleges rejtegetni magunkat. Tudják, hogy létezünk. A lehető legerőteljesebb módon tudatták velük kiirtásukat tervező fivéreink és nővéreink.
- Te most tényleg egy kutyához hasonlítottál egy angyalt? - kérdem meglepetten, szinte túlzóan tagoltan, hogy jól érthesse minden egyes szavam.
Na, ez megint új. Volt már olyan, hogy gúnyolódásból hozzám vágtak ilyesmit a hitetlenek, vagy éppenséggel démonok, csakhogy benne nem érzek efféle szándékot. Szerintem nem sértésnek szánta, egyszerűen csak érdeklődésnek. Keresi a legkézzelfoghatóbb viszonyítási alapot a tulajdonságainkra. Olyasmikhez igyekszik hasonlítani egy-egy adottságunkat, amik számára ismertek. Mintha próbálna elérhetővé tenni, annak ellenére, hogy itt vagyok mellette.
Engedem, hogy vezessem, hogy húzzon, ha akar. Ahogy kinyílik az ajtó, sőt, már előtte is arra figyelek, mennyi démon lehet odabent. Mikor pedig belépünk, még inkább, csakhogy egyik kezem akkor már pihentetően kardom markolatán helyezkedik. Egy sincs. Egyelőre nincs mitől tartani, vagy ha kellene is, úgy nem érzékelem. Ez egy kicsit zavaró, de egyben megnyugtató is. Jó olyan közegben lenni, ahol nem azzal kell töltenem az időmet, hogy démonokat távolítok el a városból. Helyet foglalok, fegyverem pedig elengedem. Helyette rezzenéstelen ábrázattal nézem végig az előttem kialakuló jelenetet. Nem az én dolgom, az övék, mégis... egy kicsit talán érdekel. Azt hiszem, az emberek jobban megfertőztek emberségükkel, mint hittem. Minden bizonnyal közbeavatkoznék, ha komolyabbra fordulna a dolog, hiába lenne emberek közti küzdelem. Még csak nem is az egyenlő esélyekről lenne szó, sokkal inkább arról, hogy nem bírom elviselni, ha feleslegesen bántanak előttem valakit. Az embereknek nem kellene egymással harcolniuk. Éppen elég, hogy a halhatatlanok nyíltan egymásnak ugortak.
Aztán már kapom is a kérdések újabb sorozatát. Ennyi volt a pihenőm, kezdhetek újra kérdez felelek játékba, ezúttal azonban teljesen kétirányú lesz. Kíváncsi vagyok dolgokra, amikre talán választ adhat. Egyet mindenképp.
- Ha ennyire tudni akarod... - hajolok közelebb hozzá, közben megérezve a kávé kellemes illatát - Épp egy helyet kerestem, ahol alhatok néhány órát, mikor rád bukkantam - mondom mosolyogva.
Ez nem hazugság, ráadásul válasz is kérdésére. Nem mintha képes lennék hazudni. Egyszerűen csak néha úgy mondok igazat, hogy nem adok konkrét választ. Azt mondják, a legkreatívabb válaszadók azok, akik nem hazudhatnak. Meglehet, hogy ez igaz, bár... Biztosan nem rólam van szó.
- Mi volt ez az "utolsó alkalom" dolog? - kérdezek ezúttal én, előtte hagyva neki néhány másodpercet, amíg átgondolja a kapott információt.
Ha erre választ kapok, akkor minden bizonnyal letudhatom iránta felmerülő aggodalmam. Nem mintha ráérnék bárki problémáját orvosolni. Ha nem érzem meg a démoni jelenlétet, ha emberekkel gyűlik meg a baja, valószínűleg nagy ívben elkerülöm környékét, tekintve, hogy nem épp erre szándékoztam jönni.





Natasya Alaskeevich
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
I'm only human
☩ Reagok :
67

Vas. Márc. 05, 2017 12:30 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Aliyah & Tasy
Regret is for suckaz

Hüledezve tekintek rá, enyhén meg is rázom a fejemet, hogy biztosan jól hallok-e. Persze szólnak mesék arról is, hogy az angyalok nem esznek, nem alszanak, nem éreznek, szinte csak vegetálnak, de hát ezt melyik épeszű ember hiszi el?
Hiszen. Ugyan már, ilyen azért nem létezik, nem lehetnek olyanok, mint a robotok és a gépek! Ez… Egyszerűen képtelenség.
- Várj. Ettél már valami emberi ételt? – puhatolózok tovább. Nem vagyok képes – de talán nem is akarom – elhinni, hogy tényleg úgy van, ahogy mások mesélték ezeket.
De témánk sajnos visszatér az előző bújdosó helyszínemhez. Megkell hagyni igen rafinált a hölgy, hogy képes volt leszűrni pár apró megjegyzésből, hogy mit is műveltem. És még el sem árultam magam. Vagy mégis? Áh, csaknem.
- Mh, már visszaadtam – vakarom meg zavartan a tarkómat. Nem hazudok – lénytelen lenne most már. Talán túlmisztifikálom a lényét, de egy angyalnak hazudni!? Biztos út a pokolba, s akkor én is üldözővé válnék, s ne adj isten még egy angyal meg is ölne.
No, no, no, kizárt. Nem lehet. Ennyire nem ment még el az amúgy sem ép eszem.
Lelkendezésemre adott mosolya némi önbizalommal tölt el afelől, hogy csak nem akar akkor most itt kivégezni. No meg szavai, hogy mások segítenek eltüntetni a holttesteket. Én pedig teljesen elámulok a látványukon. Szívem szerint nem mennék el, végignézném, hogy viszik el, lopva követném őket az éjszaka árnyaiba, ám a nő maga után húz.
Ahogy kiérünk az utcára, kezeimet továbbra is a zsebembe süllyesztve veszem fel az ő tempóját.
- Ahha. Szóval vannak ilyen szuperszónikus képességeid, hogy megérzed, ha baj van? Mint a kutya, kiszagoljátok? – faggatózok tovább, hisz számomra ez egy teljesen más világ. Közben sűrűn nézegetem a kirakatokat, amíg meg nem állok egy kissé lepukkantnak tűnő, Dinner feliratú helynél.
Régies stílusú helység ez, a neonbetűk már csak pislákolva világítanak a nevet megjelenítő cégéren. Az éjszaka miatt bent alig ólálkodik pár vendég, mégis a helység minden éjjel töretlenül nyitva tart. Még akkor is, ha senki sem tér be hozzájuk.
Így gyorsan elébe fordulok és most rajtam a sor, hogy magam után húzzam Aliyaht.
- Ez egy kedves kis vendéglő. Nem sokan járnak ide – tudatom vele, habár egy-két asztalnál ülnek. Vidáman intek a pult mögött álló kedvetlen pacák felé, majd az egyik box irányába veszem az irányt, ahova rögtön le is huppanok.
Ha követ Aliyah, lassan két bögrét tesznek le elénk. Ő elé egy hagyományos méretűt, míg elém egy kisebb kancsót helyez.
- Büdös vagy megint Tasy – közli egykedvűen a fickó. Hálás mosolyt küldök felé, mire sóhajt – Utolsó alkalom.
Szó nélkül kiönti a fekete kávét mindkét bögrébe, ha kap tiltakozást, ha nem. A pacákot nem érdeklik az ilyen dolgok ő csak… Csak itt van.
- Szóval – hajolok enyhén át az asztalon, miközben két kezem közé fogom hatalmasra k660000bögrémet. – Tényleg igaz, hogy sose vagytok fáradtak? Sose éheztek, szomjaztok? – fogom halkra a szót, nem akarván, hogy a kevés illetéktelen fül is meghallja, mit beszélünk.


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Channel Street
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: