☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

James Darien Weston
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
13

Hétf. Okt. 09, 2017 3:37 pm írtam neked utoljára


Felvonom egyik szemöldököm, és egy finoman cinikus grimasszal mérem végig a papot. Én is boldog vagyok, hogy visszakaptam a jelvényem, és abszolút úgy gondolom, hogy bár nem lehet összehasonlítani, ez a munka alapvetően mégis fontosabb, mint a testnevelés órák megtartása. Idáig rendben is volna a dolog, de valahogy túl sokan és túl lelkesen örültek a sikeremnek, szinte szóról szóra ezt hangoztatva, mint Baker atya az előbb. "Örülök, hogy végre azt fogja csinálni, amihez a legjobban ért" mondta a polgármester, az iskola igazgatója, a többi tanár, a diákok, és a diákok szülei. Egy ponton túl nem vagyok benne biztos, hogy mind bóknak szánták.
Baker atyánál viszont nincsenek ilyenfajta kétségeim. Tisztelem, és kedvelem őt. Többek közt ezért nem reagálok semmit arra a megjegyzésre, hogy mind isten gyermekei vagyunk. Lenne pár epés megjegyzésem, ha bárki mástól hallanám ezt, de nem akarok hálátlannak tűnni, sem pedig aláásni a tekintélyét a démon előtt. had lássa csak a rém, hogy akihez hozták csak így rendre utasíthat egy ekkora állatot mint én.
-Tudom atyám - bólintok, mikor közli, hogy a démonok hazudnak. Gyors egymásutánban másodszor, hisz arra is bólintás volt a felelet, hogy a démontól tudom a nevét. - Azonban, miért hazudna erről? Úgy értem, Cleatus...miért állítaná bárki, hogy így hívják, hacsak nem tényleg ez a neve. De komolyan, hogy lehet ilyen neve valakinek...
Később lehet meg kell majd gyónnom, hogy bármennyire is bűn, élveztem ezt a  pillanatot. A pokolfajzat felemlegette minden létező, és feltételezett családtagom a rövid út alatt ide, és bár megtanultam nem magamra venni, ez a kis elégtétel azért jót tett. Nem úgy, mint ami ez után jön.
Nem vicc, és nem is túlzás, Ian Atya vallomására a szörnyeteg, és én is egyszerre pillantunk egymásra, értetlenül pislogva. Kétségbeesve próbálok kutatni homályos emlékeim közt, hogy amikor én voltam leláncolva, vajon akkor is bevallotta-e, hogy ő a Mikulás, és ez egy bevált trükk, vagy tartsam kéznél a démonok ellen magamnál tartott fegyvereim, mert ez a nap csak most fog igazán szörnyűvé válni.
-Hmm...? - aztán leesik végre a tantusz, amikor imádni kezd. Ezt nyilván nem szó szerint értette. Hisz ha ő isten, ugyan kihez imádkozna, Zeuszhoz? Nem, nyilván arra gondol, hogy isten ott van mindannyiunkban, vagy valami hasonlóra, én pedig teljesen ostobának érzem magam, amiért elkezdtem aggódni, és nem kapcsoltam azonnal, hisz hogyan máshogyan érthette volna? Egek...
-Jó tudni, hogy az Úr tartja a frontot odakint, amíg én nem vagyok az utcán.
Újfent magamban tartom a mondandóm végét. Nem akarom sürgetni őt. Az én módszeremmel gyorsabban végeznénk, igaz, de a kölyök meghalnak, efelől semmi kétség, és ezt szeretném elkerülni. Jól tudom, nem lesz könnyű dolga utána a srácnak, de talpra fog állni...talán még gyorsabban is, mint én.

Ian Baker
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Ember
☩ Reagok :
14
☩ Korom :
43

Hétf. Szept. 25, 2017 10:57 pm írtam neked utoljára





Ian & James

Fájó emlékek


A Sötétség soha nem válogat, nem nézi, hogy kinek a lánya, fia vagy te, csupán egy dolog érdekli. Te magad. Sokan azt hiszik, hogy a Sötétség azért választotta őket, mert az apja, az és az, vagy éppen az anyja, s rajta keresztül akarják őt megtörni. Pedig nem, a Sötétség nem válogat, mindenkit elkap, aki az útjába kerül, s nem elég erős, vagy éppen abban a pillanatban éppen gyenge. De nem válogat. Lehet magasztos összeesküvési terveken filozofálni, de felesleges. Nagyon kevés a valós terv, s az akkor is túl elvont, hogy megértsük. Legtöbbször azok a túlélők próbálnak vigaszt, támaszt keresni az ilyen teóriákban, akiket megszálltak, vagy akiknek közeli hozzátartozóját szállta meg egy démon. A munkánkhoz az is hozzá tartozna, hogy a megmentett lelkekkel folyamatosan kapcsolatban maradunk, támaszt adunk nekik a visszailleszkedéshez, s ha kell, visszatartjuk a Sötétségtől. De erre ma már nincs időnk, amikor havi 10-15 űzést kell elvégezni, de volt már olyan hónapom, hogy 27 űzésem volt, akkor nem marad ideje az embernek az ilyenekkel foglalkoznia. Hanem ezeket a lelki ápolásokat meghagyom az egyháznak, s jobban hiszek abban, hogy ha valaki magától talpra tud állni az elég erős, mint az, hogy minden lépést támogatni kell. Így kifejezetten jó érzés tölt el, amikor meghallom a helyreigazítást a megszólítással kapcsolatban.
-Ezt örömmel hallom, hogy ismét azt csinálja, amihez a legjobban ért. – mosolygok rá kedvesen.
A pályám elején nem egyszer volt, hogy egy űzés végén nem csináltam mást, mint bőgtem a sarokban, s Istenhez fohászkodtam, hogy adjon választ, miért enged ilyeneket megtörténni. Volt olyan is, hogy egyenesen Istent kezdtem el hibáztatni, amiért ezeket hagyta megtörténni. De ez minden ördögűző életében megtörténni, ahogy én hívom az újra keresztelés. Ilyenkor tapasztaljuk meg azt a mélységét, amelyet más nem képes elviselni, s ha innét képesek vagyunk felállni, akkor már képesek vagyunk a démonokkal is szembe szállni. A pályafutásom során ugyan kevés olyan elvetemülttel találkoztam, amely gyermeket szállt meg, de most mégis olyan közönnyel, s erővel tudok rá tekinteni, mintha nap, mint nap ilyet látnék. Így olyan érzelem mentesen tudom hallhatni, amit mond róla James.  De nem vagyok közönyös, csupán bízok magamban annyira, hogy tudjam, nem esik baja a gyermeknek.
-Benjamin.  – mondom utána, miközben a fiú arcát fürkészem, hogy miként reagál a név hallatára. Bár az árva jelzőt ki kell javítanom. – Mind Isten gyermekei vagyunk. – bár amint ki is mondom, meg is bánom kicsit, hiszen nem kioktatni akartam James-t, csak jelezni, hogy ez nem hátrány.
-Cleatus? – kérdezem, mikor befejezi. – Ezt ő mondta? Majd ellenőrizzük, de tudnod kell, hogy a démonok mindig hazudnak. – arra a megjegyzésre, hogy a démon szerinte állítólag most jár itt először itt a démon, azt inkább szó nélkül hagyom. Bár amikor előveszi a pisztolyát, akkor úgy érzem, hogy itt az idő közbe lépni, mielőtt valami butaságot csinál, így megérintem a vállát, hogy rám figyeljen.
-Ha lelövöd, akkor a fiú is meghal. Bár azt is meg tudom oldani. – kezdem magyarázni neki, teljes komolysággal – Valamit el kell mondanom neked, amit eddig nem tudtál rólam. – mondom úgy, hogy a démon is hallja.
-Én vagyok Isten. – emelem fel a kezemet a szent pózba, ahogy a képeken szokták ábrázolni feltartott kezekkel. – Bármire képes vagyok, csak álcában vagyok.
Biztos vagyok benne, hogy kételkedni fog bennem, ahogy abban is biztos vagyok, hogy a démon is hülyének fog nézni, de pont ez a célom. Higgye azt a kis démon, hogy nyeregben van.
-Mutatok egy csodát neked. – lehajtom a fejem, s imára kulcsolom a kezeimet magam előtt, nem mondok egy imát sem csak némán állok, majd végül felnézek, s leengedem a karjaimat. – Kész is, most 7 ember menekült meg a biztos haláltól a városban.




James Darien Weston
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
13

Hétf. Szept. 11, 2017 5:39 pm írtam neked utoljára


Amíg az atyát várom, tekintetem végigfuttatom az épületeken. Nem tudom eldönteni, hogy a helyszín ismerős-e vagy csak a helyzet. Olybá tűnik, Baker atya mindig ilyen kietlen, halálbűzös helyeket választ ezekre a szertartásokra, talán azért, hogy az áldozatnak megmutassa, mire számíthat a pokolban, és ezzel motiválja, hogy küzdjön a lelkéért. A saját esetemből nem sokra emlékszem, pontosabban nem vagyok benne biztos, a tengernyi rémképből mi volt valóság, és mi volt az, amit csak képzeltem. Halványan dereng az atya hangja, a pillanat, amikor valaki ártalmatlanná tesz, és Greed nővér zihálása, miután végre kiszabadították a markomból. A húsomba vágó fém, és az, ahogy a padló megreccsen a lábam alatt, mikor kis híján kitört a démonom a csapdából már ködösebb emlék. Ennek ellenére, biztos vagyok benne, idebent is számíthatok falra erősített régi rozsdás láncokra...
-Weston Hadnagy - javítom ki az atyát, de nem azért, hogy kötözködjek vele. Magamra erőltetek egy szelíd mosolyt, és kihúzom magam. Igen, végre újra szolgálatba álltam, hosszú idővel az után, hogy megszabadított attól a szörnyetegtől.
-Hát persze.
A társaim már mozdulnának, de végül egymagam hajolok le, és emelem fel a ketrecet fél kézzel. Tényleg szükségem van erre. Még akkor is, ha felfordul a gyomrom ettől a helytől. A színházi eset rég volt már, és sosem dolgoztam rajta, de valamiért egyike lett azon horrorsztoriknak, amiket mindenki ismer a cégnél. Miután előkészítettük a fiút az ördögűzésre, kérdőn nézek az atyára. Nem vagyok benne biztos, hogy nekem idézte a kérdést. Örülök neki...őszintén örülök, hogy számára ez egy kedd este...úgy értem, annak, hogy ha ilyen esettel kerül szembe, meg tudja oldani, nekem azonban komoly küzdelem megőrizni a tartásom.
-Benjamin Mason. 11 éves, árva. - Nyelek egyet. Kivételesen nem kell azt mondanom, hogy friss árva. Adjunk hálát a nagyon apró csodákért. - A benne lévő démon neve Cleatus valami...friss alkusz lehet. A viselkedéséből ítélve most jár először idefent...már a halandó életén túl persze.
Megunom az állandó szitkokat, és azt, ahogy a lény megpróbál leköpni. Előhúzom a műanyag pisztolyom, és rászegezem, azonban nem húzom meg a ravaszt. Nem akarom, hogy kárt tegyen a testben, ilyen hamar a szabadulás előtt, miközben őt a szentelt víz kínozza.
-És egyébként egy roppant kellemetlen alak. De gondolom ez evidens.
Szívesen megkérdezném az atyát, hogy telnek a napjai, vagy mi a helyzet a növendékével, akinek azóta sem tudok a szemébe nézni, igaz nem is kell szerencsére. Azonban nem akarok információkat adni ennek a bestiának, még akkor sem, ha minden bizonnyal nem fogja túlélni a hazatérést. Az a démon, aki elsőre egy napot sem tud fenn maradni a gyengeség látszatát kelti, és ha valahol, hát a pokolban nagyon világ vár a gyengékre. Legalábbis így hallottam...

Ian Baker
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Ember
☩ Reagok :
14
☩ Korom :
43

Kedd Aug. 01, 2017 3:39 pm írtam neked utoljára





Ian & James

Fájó emlékek


A legtöbben azt hiszik, hogy a papok élete csupa nyugalom, békesség és imádság, s a munkájuk másból sem áll, mint a kehely törölgetése, gyóntatás, illetve a misék levezetése. S hogy max 3-4 órát dolgozunk naponta. Persze az ördögűzőkről tudják, hogy nem ilyeneket csinálnak, de nem feltételezik, hogy ennél többet dolgoznánk. Igaz, hogy látszólag nem sokat dolgozunk, de azt elfelejtik, hogy ehhez mennyi háttérmunka tartozik. Arról nem is beszélve, hogy mennyi időbe és energiába kerül kiképezni egy ördögűzőt. Hiszen ördögűzőt képezni nem olyan, mint egy tanár, vagy egy mérnököt, vagy bármelyik másik polgári szakmát. Leginkább olyannak mindható, mint a katonák kiképzése. Megtanítod, hogyan kell lőni, megtanítod a fegyverekre, megtanítod a taktikákra, és utána az első bevetésnél kiderül mennyire sikerült jól felkészítened. Ha szerencséd van, akkor túléli az elsőt, majd a másodikat is, és akkor megnyugodhatsz. Jó munkát végeztél. Ezt az érzést eddig viszont nem volt lehetőségem megtapasztalni. Három tanítványom volt eddig, de mind meghalt legutóbbi az napra pontosan 5 éve. Három év képzés után elengedtem a kezét, s ő kapva kapott az alkalmon, amikor kihívták egy „szokványos” űzéshez a szegénynegyedbe. Szokványos. Milyen furcsa is kimondani, főleg abban a korban, amiben élük, és főleg az én szakmámban. De én persze elengedtem, úgy gondoltam, hogy felkészítettem, de tévedtem. Mikor másnap sem jelentkezett, akkor elkezdtem keresni, de a címen nem is laktak, a helyiek nem is látták, vagy aki látta, az sem mert beszélni. Kénytelen voltam a rendőrséget is bevonni. De persze ők sem erőltették meg magukat. „Eltűnt egy fiatal nő a szegény negyedben? Na és, napjában 20 is eltűnik”. Azért kiküldtek pár járőrt, de semmi kézzelfogható eredményt nem tudtak felmutatni. Végül 5 hónappal később én leltem rá ebben a házban, ami alig 2 saroknyira van az eredeti címtől, ahova jött. A hivatalos jelentés szerint öngyilkos lett itt helyben, miután szabadon engedtem. De én tudom mi történt azon a napon, s az évnek ezen a napján mindig visszatérek ide, hogy átgondoljam az egészet. Mit rontottam el? Hol hibáztam? Hogyan történhetett ez meg?

A házat az egyház és a város vezetése a javaslatomra felvette a nem biztonságos épületek közé, vagy, ahogy a köznyelv használja a gonosz által megszentségtelenített épületek közé. Így a hétköznapokban nem lakja senki, s ha én is ide akarok jönni, akkor csak kísérettel tehetem meg. Szerencsére a kíséret általában valami nélkülözhető személy a rendőrségről vagy a templomból, így ebből fakadóan az ilyen személyek nem is igazán akarnak bejönni, csak kint megállnak. Eredetileg Lia-t akartam magammal hozni, de mivel megint hibázott, így most 1 hét sötétzárkára kellet ítélnem, hogy át tudja gondolni azt, amit mondott. Megmondtam neki, hogy a tiltott szavak használata súlyos büntetést von maga után. Persze nem mondom, hogy nem néztek ránk furcsán a fogdánál, amikor közöltem nekik, hogy a tisztelendő nővér 1 hét sötétzárkát kapott. De teljesítették. Lia önként bement, s hagyta, hogy rá csukjam az ajtót. Igen én csuktam rá, hiszen én szabtam ki a büntetést, akkor ne hogy már egy másik személy hajtsa végre. Már csak két napja van a büntetésből, s megtehetném, hogy kiengedem. Senki sem akadályozna meg benne, de akkor megmásítanám a döntésemet. 1 hét, se több se kevesebb. Így kénytelen voltam egy kis papot hozni magammal, aki lelkesen vállalta, hogy őrt áll az ajtóba, amíg én bent vagyok.
Valaha egy nagy impozáns épület lehetett, valami színház, de mára már csak a hatalmas terem maradt meg belőle a színpaddal. A székeknek már nyomuk sincs, ahogy a világítótestek nagy része sincs meg. A Nap után már csak a funkcionális épületekkel foglalkozott a város vezetése, börtön, rendőrség, lakóépületek, korház, erőmű. Egy színház senkit sem érdekelt, hogy mi lesz vele. Szerencsémre áram még létezik az épületben valamennyire, így az a néhány lámpa még képes félhomályt varázsolni az ablaktalan helységben. Ha nem lenne az átható dohszag, ami időnként ürülékkel és oszló testek szagával vegyül, akkor azt lehetne mondani, hogy kellemesen is eltölthetné itt az ember az idejét. De sajnos az hogy valakinek az agya szétkenődik a színpad melletti falon, vagy az hogy letépik valaki karját, s hagyják ömölni belőle a vért a fa padlóra, és a sok számtalan hasonló ocsmányságot nem lehet elfedni. Bár a város vezetősége nem is akart erre energiát fordítani. Az eset után elvitték a testeket, és a nagyobb darabokat, a többi őket nem érdekelte. Szóval a szagtól eltekintve békés hely lehetne. Persze ahhoz az is kellene, hogy a színpadra szerelt láncokat is leszedje valaki, de hát az is munka lenne, s nincs haszna belőle a városnak. De ha le is lenne szedve az összes lánc, s ki is lenne takarítva, én akkor is magam előtt látnám azt a kilenc szerencsétlent, akik ide voltak láncolva, amikor először beléptem.
A merengésemből a paptanonc szavai térítenek magamhoz. Kissé összefüggéstelenek a szavak, de tisztán értem őket.
-Démon. Hoznak ide. Most.
-Várd őket a bejáratnál! - adom ki neki a parancsot, amíg én gyorsan munkához látok.
A sarokból gyorsan feltörlöm a port a színpad deszkáiról az egyik bilincsnél, s a nálam lévő krétával gyorsan egy démoncsapdát rajzolok fel köré. Aztán már rohanok is ki az ajtóhoz, hogy fogadjam őket. Mire az ajtóhoz érek, addigra már hallom a jól ismert mondatokat az ajtó túloldalról. „Mind megdöglötök! A beleitekkel fogok ugrókötelezni” és hasonló kedves mondatok. Szóval már itt vannak. Hallom a kopogást is, de mielőtt kinyitnám az ajtót, még veszek egy mély lélegzettet, hogy felkészüljek a show műsorra, ami következik.
-Szép napot! – köszöntöm a csoportosulást, miközben végignézek rajtuk, de a szemem azonnal megakad egy ismerős arcon.
-Mr. Weston! – köszöntöm őt külön, miközben szemmel a kis papnövendékemet keresem, de az sehol sincsen. Ha mázlink van, akkor a templomba rohant erősítésért, vagy felszerelését.
-Ő nem beteg, – javítom ki Jamest, miközben végigmérem az összeláncolt aprócska testet, amint vonaglik zsákkal a fején. – csupán egy démon szállta meg.
-Segítene behozni? – kérdem meg Jamest, s remélem, igent mond a hivatalos modorom ellenére is. Igaz, hogy tegeződni szoktunk, de ő most rendőrök között van. Szóval hivatalos személy.
Ha segít becipelni, akkor viszonylag hamar elérkezünk az előkészített lánchoz, ami egy vastag nyakpántban végződik. Amíg ő lefogja, addig én gyorsan rá teszem a kis zsákos nyakára, majd ha kész, akkor jelzek neki, hogy háromra ugorjon ki a körből, én csak utána engedem el a démont, s csak akkor veszem le a csuklyát róla, amikor én is kilépek.
-Mi finomat hoztál ma nekem? – kérdezem meg tőle, miközben a démon felfogja, hogy csapdába került. Nem foglalkozok a szitkozódásával, vagy avval, hogy az alig 2-2,5 méter átmérőjű körben körbe - körbe szaladgál, s próbál nekiszaladni a láthatatlan falaknak, hogy kitörjön mint egy vadállat a ketrecből.




James Darien Weston
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
13

Pént. Júl. 28, 2017 2:10 pm írtam neked utoljára


Két említésre méltó dolog történt az elmúlt napban. Az egyik, hogy végre sikerült többé kevésbé kialudnom magam először azóta, hogy újra munkába álltam. A másik, hogy egy frissen felavatott démon kis híján lemészárolt fél tucat rendőrt.

Az alvás nagyon rám fért már. Furcsa, hogy épp egy kellemesen forró bögre kávé idézte ezt elő. Az utolsó emlékem az, hogy a tejszínhab lenyalogatása után a kanapén kortyolgatom, és arra gondolok, lehet mégsem kellett volna annyira sietnem haza, a következő pillanatban pedig hanyatt dőlök, hogy pihentessem kicsit a szemeim. Fogalmam sincs miképpen kerültem át az ágyba, de jobb is így. Pár órát szunyókálni relatív kényelmes a szófa azon része, amiből nem állnak ki rugók, de huzamosabb ideig feküdni rajta komoly nyakfájással jár, meg persze mérgelődéssel, amiért nem tettem meg a két lépést az ágyig.
Jól esett a hosszú...majdnem 7 órányi pihenés, ám sajnos ezzel majdnem mindig együtt jár az az érzés is, hogy amíg távol vagyunk, a feje tetejére borul a város. Ennek ellenére néha muszáj kikapcsolódni. Legalábbis Mina erről győzködött tegnap este. Lehet nem épp alvásra gondolt, de most frissebbnek érzem magam mint 3 napja, és ez a lényeg.

A második esemény nem sokkal az elmaradt ebédem előtt következett be. Továbbra sem készült el a papírmunka, hogy nyomozóként dolgozzak tovább, ezért a készenléti rendőrséggel dolgoztam együtt ezen a napon is. Ezen a napon már nem voltak olyan forróak a kedélyek, s az őrjöngő tömeg végre hazatért, vagy mi szállásoltuk el. Épp időben higgadt le a tömeg, mert már megteltek a cellák, de még a zárható ajtajú felsőbb emeleti irodák is. Csend honolt az utcáékon. Mindenfelé csak hozzám hasonló teljes testpáncélt viselő rendőrök, és a szemetet felsöprő polgárok voltak láthatóak, rajtunk kívül mintha kihalt volna a városnak ezen része.
A csendet hatalmas robaj törte meg, majd bakancsok fürge dobogása, köztük az enyém is. Állítólag valaki a negyedikről ugrott ki a csukott ablakon át, és rohant be az egyik üres épületbe. Két társam ment utána, az egyik egy széttört ajtó szilánkjai közt feküdt eszméletlenül, egy másikat csak odabent találtam meg, falfehéren, reszketve, s véres nyakába egy 5 éves forma gyermek fogai martak. 10 éve keresztet vethettünk volna mindkettejükre, ma azonban már többet tudunk, és a démonra vetettem a keresztet...bizonyos értelemben...


A gyermek zsákkal a fején, hátrabilincselt kezekkel, és leláncolt lábakkal érkezett meg, ketrecbe zárva, mint valami veszett állat. Abban reménykedtem, hogy már út közben vissza fog menekülni a pokolba, és nem kell annak kitennem a fiút, aminek szinte a démont is sajnálnám. Azonban ennek a pokolbéli förmedvénynek nem volt elég esze, hogy magától térjen haza, így nemsokára találkozhat azzal, akiről első kézből tudom, mennyire hatékony, ha ezeket a bestiákat kell eltakarítani.
Három rendőrrel érkezem hozzá, csupán percekkel az után, hogy megtudta jövünk, viszont amint munkához lát, csak én maradok vele. Amíg várok, hogy ajtót nyisson, kezem a sebhelyemet fedő kötésre téved, és összeszorított fogakkal elevenedik fel az utolsó látogatásom képe itt. Még mindig elfog a remegés, ha eszembe jut az a három nap, de mégis, tudom, hogy szükségem van erre. Én kell, hogy legyek az, aki segít az atyának legyőzni ezt a démont, még ha csupán annyiban is, hogy mellette állok, és gondoskodom a biztonságáról. Egy ilyen tapasztalt ördögűzőnél ez azt jelenti, hogy nem teszek a világon semmit, de nekem ez így teljesen megfelel.
-Atyám...meghoztuk a betegét.

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
67

Vas. Feb. 26, 2017 3:05 pm írtam neked utoljára


Richard & Iliana
Mindenki kacérkodik a veszéllyel, persze azt feltételezve, hogy a veszély nem létezik.

Nem is tudom.. A férfi tapasztaltnak tűnt az ilyesmiben, ahogy előttem haladt. Ha nem is voltam teljesen nyugodt, most már, hogy nem vagyok egyedül, még is másabb. Követem, ahogy és amikor kéri. A kocsi kérdéseket vet fel, amit ugyan most nem fogok feltenni, de meg is nyugtat, mert ezek szerint hamar kifogok innen jutni, ha a huligánok nem jelennek meg újra. Richard szavaira, hogy valószínűleg elmentek felönteni a garatra, halkan sóhajtok egyet.
- Ha nem is örülök, hogy utolsó centüket is italra költik, most az egyszer igen jól jönne, ha tényleg oda mennének... - mondom, megállva mögötte, miközben újra kipillant a sarkon. Amikor elindul, hát megyek utána én is, felzárkózva mellé. Kezeimet a kabát zsebembe rejtem a hideg elől, majd a kérdésére rá pillantok.
- Itt volt dolgom. Rám esteledett, aztán gondoltam elmegyek az egyik közeli, kedvenc helyemre, de út közben bele botlottam a társaságba. - fejtem ki neki egy picit, habár nem túl részletesen. Mondjuk az "olyan típusú nő" alatt nem tudom, hogy mire gondol. Talán az anyagi helyzetre? Végül is, ha már a "roncsvadász" negyedben vagyok, akkor joggal kérdezheti ezt.
- Na és egy olyan típusú férfi, mint te, mit keres a környéken? - kérdezek vissza halvány mosollyal, próbálva oldani a "kis viccel" leginkább saját feszültségem, mert hogy ő nem tűnik zaklatottnak, az egészen biztos. Még is... ő se utca "gyereknek" tűnik, ráadásul akkora értékkel jött, amely a felsőbb körökbe tartozik, szóval azt hiszem, joggal tehetem fel én is a kérdést.
- Talán a rendfenntartókhoz tartozol? - kérdezek rá a gondolataimra. Végül is... az eddigi benyomások és információk alapján simán rá lehetne mondani. Visszapillantok az utcákra.A köd kezd ugyan felszakadozni, de a bekapcsolódó , itt-ott ritkás közvilágítás így is nehezebbé teszi rajta az átlátást. Halkan szusszanva ölelem át magamat. Egy démontól sem félnék igazán annyira, mint egy embertől. A démon el tudom űzni a Pokolba, vagy csapdába tudom zárni. Ha megállítani nem is tudom, lassítani, igen. De egy embert... Nem lehet. És bántani sem akarnám őket.


Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Feb. 26, 2017 2:37 pm írtam neked utoljára


*Kevés olyan dolog akadt az életemben, amiért megérte hogy a speciális erőknél kötöttem ki, de ezek közül az egyik aminek nagyon is örülök, hogy meg tudtam magam védeni, akár több emberrel képes voltam közelharcot vívni és rengeteg féle módot tudtam, hogy elrejtőzzek, ha nem akartam hogy valaki rám találjon. Természetesen ez nehézkesebben ment, ha egy plusz embert kellett kivinnem magammal, de volt pár olyan akcióm is, amikor túszmentésről volt szó, és ezeknek nagyrészét csendben kellett megvalósítani, amelynek természetesen mindig ugyan az volt a vége, a küldetés sikeresen végződött, és én mindig egy két kisebb sebbel megúsztam a dolgokat. Egy alkalommal esett meg hogy meglőttek, de az is csak karon talált, megfelelő kiképzést kaptam, amely 90%ban biztos sikerhez vezetett.
Most is felmértem a terepet, és eldöntöttem a legoptimálisabb útvonalat a furgon felé. Elrejtettem egy szűk sikátorba, ahol maximum akkor keresne valaki valami értékeset ha agyafogyott vagy homeless, vagy a kettő együtt.*
- Igen, van kocsim… -
*Bólintok röviden, aztán lassan és óvatosan kilépek a sarok mögül, majd mikor felmértem a terepet intek neki hogy jöhet tovább, nincs veszély. *
- Csak kövess, Iliana, és kiviszlek innen, nyugodj meg, nem vagyunk veszélyben perpillanat, tapasztalataim szerint, ilyenkor elindulnak egy kocsmába és talajrészegre isszák magukat, aztán elő sem kerülnek két-három napig… -
*Osztom meg vele, az ilyen csoportokkal kapcsolatos tapasztalataimat, közben lassan vezetem magammal a következő sarokhoz, ahol kinézve megint megbizonyosodtam róla, hogy nem kerültek elő megint. Itt is csend van és semmi mozgás, így nyugodtan folytathatjuk az utat a kocsi felé. *
- Minek keveredik egy olyan típusú nő, mint te erre a környékre, nektek nem mondják, hogy nem kéne éjszaka a roncsvadász negyedben tévelyegni? -
*Mert ugye alsó körökben így is hívták ezt a helyet, senki nem tudta, hogy miért de ráragadt a környékre.
Csendesen figyeltem az arcát és kíváncsian vártam a választ, miközben lassú léptekkel haladtam tovább.*

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
67

Csüt. Feb. 23, 2017 11:08 pm írtam neked utoljára


Richard & Iliana
Mindenki kacérkodik a veszéllyel, persze azt feltételezve, hogy a veszély nem létezik.

Nem mondanám magamat adrenalin függőnek, habár a démonokkal kapcsolatban szívesen nézek szembe a veszéllyel. Ez most nem olyan helyzet. Noha akkor is kockáztatom az épségemet, valahogy a mester mellett még sem félek annyira, mint jelen helyzetben. A szerencsém, hogy nem magassarkú van rajtam, hanem egy melegebb bakancs, így aztán könnyebb futnom, bár jelenleg azt sem tudom, hogy hova. Talán épp sikerül eltűnnöm a szemük elől az egyik sarkon, mikor hirtelen oldalról megragad valaki és beránt az egyik konténer mögé. A hirtelen ijedtségtől felsikkantok, védekezően felemelem a kezeim, de nem történik semmi. Egy férfi az, aki jelez is rögtön, hogy maradjak csendben. A sötétben nehezen veszem ki az arcát, de amint látom ezt a jelet, szinte összeszorítom az ajkaimat és az orromon keresztül lélegezve zilálok tovább. Pár másodperc múlva megszólal, s bemutatkozik, és elmondja, hogy segít nekem kijutni, csak tegyem azt, amit mond. Erre persze hevesen bólogatni kezdek, mert habár nem ez volt a tervem az estére, most jobb, ha nem maradok a szegény negyedben.
- Iliana vagyok... - mutatkozom be én is suttogva, majd ismét hallom a kiáltásokat, csörömpöléseket, a léptek zaját. Szinte lélegzet visszafojtva várok, aztán mikor elülnek a zajok, aggodalmasan figyelem, ahogy a férfi elhagyva a rejteket a sarokra sétál. Én a konténer mögül figyelem csendben, ahogy kinéz, majd visszahúzódik. Szavaira egészen meglepődöm, még a számat is eltátom szinte.
- Kocsit? - kérdezek vissza döbbenetemben. A kocsi egy olyan luxus cikk manapság, amelyet nem engedhet meg magának bárki. Faye elnöknek persze van, elektromos, azt hiszem, még néhány gazdagabb embernek is van, na meg a hadseregnek. Mióta nem tudnak az emberek csak úgy benzint termelni maguknak, a közlekedés ezen fajtája a köznép számára meglehetősen visszaszorult.
- Én.. igen, persze. Ha bántani akarnál, az esélyed most is meglenne. - bízom abban, hogy tényleg nem akar ártani nekem. Már amikor behúzott a konténer mögé, akkor meglett volna rá a lehetősége, de ehelyett csak segített elbújni.
- Merre..? - kérdezem, de még nem merek előbújni a konténer mögül. Azt mondta, ha azt csinálom, amit mond. Nem mondja, hogy bújjak elő, lehet látott valakit a sarkon, vagy ilyesmi. Inkább csak a "biztonságban" meghúzom magam. Közben persze elgondolkodok azon, hogy egy ilyen tehetős alak mit kereshet éjszaka a szegénynegyedben. Vagy az is lehet, hogy katona..? Megmagyarázná a bátorságot, amivel kezeli ezt a helyzetet.


Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Feb. 23, 2017 10:16 pm írtam neked utoljára


*Nem szokásom gyakran éjszaka kinn lógni és ténferegni, de most valahogy friss levegőre volt szükségem, így már lassan 3 órája sétáltam céltalanul. Időről időre rátaláltak a kellemetlen álmok, melyektől csak nagyon nehezen tudtam megszabadulni, ilyenkor indultam hosszabb utakra, melyek lekötötték a figyelmem és az energiám, és eltelt vele a felesleges időm.
Még nem sikerült munkát találnom, de minden nap azon voltam, hogy találjak valami épkézláb dolgot, amivel tölthetem az időmet és egy kis pénzt is kereshetek vele. Az ilyen éjszakákon nem tudok mást tenni csak bolyongani fel alá egészen addig, míg el nem fáradok eléggé hogy ne legyenek rémálmaim. Ezek az álmok általában mindenféle régi ügyről, harcról vagy hasonlókról szóltak.
A lényeg mindig egy dolog volt, az angyalok hadjárata a föld ellen. Nem értettem miért álmodom pusztításról, de így pár óra friss levegő után végre kitisztult a fejem.
Flangálok a városban, aztán egy társaságra leszek figyelmes, akik rongálnak és pusztítanak a városban. Nem tudom hova tenni az egész helyzetet, de jobb ha elkerülöm az egész dolgot. Teszek egy két utcás kerülővel megoldom, hogy ne kelljen elvegyülnünk köztük. Majd az utca másik végén kiszúrok egy lányt, aki kevesebb szerencsével tudta elkerülni a figyelmet.
Nem vagyok hős típus, sosem akartam belekeveredni senki életébe, de időnként indokolt volt, talán ez is egy ilyen eset.
A söpredék, már kisebb tereptárgyakat dobált a nő után aki aztán elindult a másik irányba futva, ami pont ütközött az én útvonalammal, aminek az lett a vége, hogy mikor elég közel ért hozzám, berántottam a sarkon, és elrejtőztünk egy konténer mögé. Az ujjamat a számra téve jeleztem hogy maradjon csendben, meg azt is hogy nem vagyok ellenséges szándékú, csak próbálok segíteni neki, remélhetőleg meg is értett, és ha csendben marad, akkor megúszhatjuk ezeket a huligánokat és sikeresen elmenekülhetünk, az amúgy nem túl rózsás helyzetből. Ha harcra kerülne a sor bőven magammal tudnék vinni közülük 10-15öt de nem szeretném itt hagyni a fogam szóval inkább elfelejteném ezt az eshetőséget. *
- A nevem Richard… Segítek kijutni innen, csak mindig próbálja azt tenni amit mondok… -
*Intéztem az első szavakat az ismeretlen nő felé, mikor már elhalt a zaj, így szépen lassan megindulhattam a sarok felé, ahol kinézve egyenlőre csendesnek tűnt a terep de nem voltam biztos benne, hogy biztonságban vagyunk, így visszahúzódva a sarok mögé így folytattam.*
- Ha velem tartasz, két tömbnyire parkoltam le a kocsit, azzal eltűnhetünk a környékről, és hazaviszlek… Már ha megbízol bennem persze… teljesen érthető lenne ha nem.. -
*Ezt a végét már csak magamnak teszem hozzá, majd újra kitekintek a sarkon, míg várom a választ.*

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
67

Csüt. Feb. 23, 2017 9:01 pm írtam neked utoljára


Richard & Iliana
Mindenki kacérkodik a veszéllyel, persze azt feltételezve, hogy a veszély nem létezik.

Tegnap éjjel a semleges negyedben leomlott egy ház. Az emberek valami démonról rebesgetnek, meg hogy az angyalok próbálták kimenekíteni a bent lévőket, ám talán nem sikerült mindet. Borzalmas ilyen híreket hallani... Azt gondolnánk, hogy a falak és az angyalok, a sereg megvéd, de lám, elég egynek bejutnia, hogy ilyen pusztítást vigyen véghez. Szívem szerint oda mentem volna, de mára már más dolgokat szerveztem be. Azért elmondtam egy imát, hogy lehetőleg mindenkit élve megtaláljanak.
A szegénynegyedet járom már reggel óta. Sok családhoz járok külön, meghallgatni a problémáikat, segíteni őket. Néha élelmet is viszek, ha van éppen egy kis felesleges pénzem. Sajnos ma éppen nem volt. Talán nem is baj: ez a negyed olyan mostanában, mint a lőporos hordó. A szegények és a felső réteg közötti határ egyre vastagabb, és ezek miatt nagy a hőbörgés errefelé. Most, hogy démonok miatt is aggódniuk kell az embereknek, még nagyobb az elégedetlenkedés: és még nagyobb szükség van ránk, ördögűzőkre. Habár még nem mondhatom magamat teljes jogú ördögűzőnek, azért lelkesen tanulok. Még ha néha kifejezetten nehéz és depresszív. Az emberek nem mindegyike menthető meg: van, aki már olyan régóta egy démon porhüvelye, hogyha kiűzzük belőle a démont, akkor sem él tovább. És vannak, akikkel maguk a démon végez, az űzés alatt. Ezek a legrosszabb és legkellemetlenebb esetek, mert bárhogy is próbálkozik az ember, nem mindig rajtunk múlik, hogy az áldozat életben marad-e.
Épp az egyik ilyen családtól távozom. A kis család nagyobbik gyermekét, a fiukat szállta meg egy démon, de nem tudtuk megmenteni. Még is, hétről-hétre azért elnézek hozzájuk, még ha nem is látnak szívesen. Talán bűntudatból. Talán tudni akarom, hogy ők jól vannak-e.
A nap kezd lemenni, a várost körbevevő falak már részint takarják is. Enyhe köd borul a hűvös utcákra, de én így is eltájékozódom nagyjából. A városban nőttem fel, szinte minden részét ismerem. Éppen a John F. Kennedy drive felé tartok, mert azon az úton jutok el a melegházba, amely még épen maradt a Háború előttről. Ha a környéken járok, mindig elnézek oda, már csak apám emléke miatt is. Hirtelen azonban zajokat, kiabálásokat kezdek hallani. Homlok ráncolva állok meg és pillantok szét a kereszteződésben. A ködben lassan felsejlő tömeg igen kellemetlen érzetet kelt bennem, ám nem a mérete, hanem viselkedése miatt. Lehetnek talán húszan, vagy harmincan. A fiatalabbtól kezdve idősebb korcsoportig mindenfélét látok, és azt, hogy meglehetősen agresszívek. Ablakot törnek be, roncs autót gyújtanak fel. Szívem aggodalmasan kezd verni, főleg, mikor az egyik rám mutat az elsők közül.
- Jaj ne... - motyogom és hátra arcot vágva sietősen elindulok arra, amerről jöttem. Nem csodálkozom, hogy dühös pillantásokat vetettek rám, már az öltözékemből is látni lehet rólam, hogy nem közéjük tartozom: nem vagyok szegény.
Futni azonban csak akkor kezdek, amikor egy ökölnyi kő landol mellettem és gurul elém. A lincseléstől félve azonnal valami búvóhely, vagy kapualj után kezdek nézni, ahol eltűnhetek a szemük elől a ködben.


Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Stanyan street
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: