Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 20, 2017 6:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender

Nem igazán vagyok kibékülve a helyzettel. Azzal se, hogy anya miért nem ismer fel… azzal se, hogy egy idegen miért rángat el, de visszafogom magam, ahogy mindig is tettem akármilyen szélsőséges szituációba kerültem. Bár az előbb azért sikerült jelenetet rendeznem és feltűnően viselkedni. Néha még engem is ki lehet billenteni az amúgy higgadt valómból. Nem is tudom, hogy kitől örököltem ezt… de biztos nem attól, akit a családomban ismertem eddig.
A nevemen szólít… nem is érdekel, amit utána mondd én csak mondom a magamég és próbálom kitalálni, hogy mi is történhet igazából. Túl sok minden kavarog bennem, ami kényelmetlen számomra. Feszült vagyok, valahol ijedt is… és legszívesebben köddé válnék abban a pillanatban, hogy elengedi a karom.
Igen, ez mindig is tökéletes védekezés volt számomra, ha valamiért, ezért hálás vagyok, hogy birtokában vagyok ennek az erőnek. Semmi mást nem szeretek ebben az egészben, sőt kifejezetten utálom sokszor valómat, de ez most más kérdés.
Csak azért nem tűnök el és menekülök, amerre látom, mert érdekel, hogy mi is történik. Túlságosan kíváncsi természet voltam mindig… ez lesz egyszer a vesztem. Nem mérem fel, hogy mi az a pont, ami fölött már nem kénem, hogy érdekeljenek a dolgok.
Aztán meghallom a mondatot, ami elhagyja a férfi száját és egy pillanatig csak meredten nézek rá. Nem, én ezt egy percig se gondoltam… lehet valahol, mélyen bennem volt, valahol tudtam, de sose jutott a gondolat a felszínre.
Kezem remegni kezd és úgy meredek rá, mintha egy halott szellemét látnám… ami valahol igaz is. Az én tudatomban édesapám halott volt valahol, hisz sose ismertem.
Magam se tudom, hogy miért, talán, mert sok elfojtott dühöt adok ki magamból, de amint észhez térek kicsit is, pofonvágom a férfit. Erősen… mert látom rajta, hogy nem tudok ártani neki… sőt, ezek után pontosan tudnom kéne, hogy milyen erővel is rendelkezik, de nyilván nem ezen jár most az eszem. Rengeteg ideig borzasztóan dühös voltam rá… fájt is, hogy nem volt velem, de haragudtam is rám.
Meg se szólalok, csak hallgatom, amit mondd, s érzem, hogy kezem ökölbe szorul a hallottak során, majd mire a végére ér gúnyosan felnevetek.
- Mit tudsz te arról, hova jönne utánam? Talán pont te vagy az oka annak, hogy úgy éltem le az életemet, ahogy… nem jönne utánam… anyám nem az, akinek te ismerted. – Első körben ez szalad ki a számon és veszek egy nagy levegőt. Mérhetetlen düh lobog most bennem.
- Mégis kinek képzeled te magad? Miért gondolod, hogy neked ehhez jogod van? Hogy veheted el az összes emlékét rólam? Hogy veheted el az édesanyámat? Nem érdekel, hogy hány kérdésre van időd vagy sem. Nem parancsolsz nekem… - Öklöm egyre szorosabb lesz, ujjaim már fehérednek a szorítástól, s szemem könnyes lesz.
Fel se fogom, hogy mi történik velem. Hiába nem éltem anyámmal már… hiába bánt úgy velem, ahogy, most, gyakorlatilag árva lettem. Mintha nem is létezett volna az életemben, hisz én se létezek az övében.
- Nem megyek veled sehova… - Jelentem ki határozottan, nagy levegőt veszek, s engedek öklöm szorításán, kinyújtva ujjaimat. Miért is fogjam vissza dühömet? Nem lát senki… s ha valaki, pont az előttem álló ember megérdemli, hogy rá borítsam azt, ami bennem gyűlik.
- Nem érdekel semmilyen magyarázat se… erre nincs jó indok.. elvetted a múltam, a családom, azt a keveset is, ami eddig volt. Nekem ettől jobb lesz? Nincs SENKIM! – Kezeim ismét ökölbe szorulnak és keményen ütöm meg a mellkasát, ahogy az utolsó szót kétségbeesetten kiáltom felé, s már önmagától erednek a könnycseppek szememből. Látom kemény vonásait, azt is, hogy nem igazán fogja elfogadni a válaszomat, de nem érdekel… annyi minden kavarog bennem, azt hiszem, fel se fogtam még igazán, hogy édesanyám nem ismer, hogy senki sincs igazán, aki közel állna hozzám ezen a világon már… még ha az utolsó ilyen ember se volt igazán közel hozzám.
kinézetzene©
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Feb. 20, 2017 1:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Megtalálni valakit, aki nems zeretné, hogy nyomára akadjunk nem egyszerű feladat, aztán pedig észrevétlenülk a nyomában lenni ennél is nehezebb, még az én adottságaimmal is. Bár ez nagyban elnyújtotta a keresését, én mégsem bántam, hisz ezzel együtt másnak sem lehetett könnyű dolga a nyomára akadnak, másnak, akinek talán annyira sem örült volna, mint nekem, az első találkozásunkkor fog, ha minden úgy történik, mitn amire számítok.
Azért meg kell hagyni, büszke lehetek a lányomra. Nincsenek illúzióim afelől, hogy báérmi közöm lenne ahhoz, hogy ennyire óvatos, hisz ez inkább tanult, mint örökölt tulajdonság, de tény, nem okozott problémát a szökése óta, és mindössze egyszer kellett közbelépnem a mai napig, és akkor sem tehetett róla, hogy a vadász kiszúrta őt, és követte egy ideig, mielőtt a lány befordult egy sarkon, ő pedig abbana pillanatban elfelejtett mindent ami az azt megelőző 10 percben történt vele. Még kikísértem a városból, biztos ami biztos, de nem hittem, hogy gondot okozna.
Igen, azt hiszem, összességépben kijelenthetem, hogy a Sophia többnyire meg tud állni a saját lábán, és nics szüksége semmilyen külső segítségre, leszámítva az olyan napokat, mint a mai...

Határozottan ragadom meg a lányt, de azért odafigyelek, hogy ne tegyek kárt benne, csak épp esélye se legyen ellenkezni, ahogy magammal húzom. Közben villantok egy elnézést kérő mosolyt a nőre, akit nincs mit szépíteni a dolgon, most sem esik jól látni, aztán viszont igyekszem eltűnni a közeléből, és közben minden angyali erőm bevetem, hogy senki se foglalkozzon ezzel az apró jelenettel. Van elég dolguk így is, ezzel igazán nem éri meg törődni.
-Sophie - szólok rá határozottan - a város lakói okkal élnek paranoiában, el kell tűnnünk innen.
Azt azonban nem várom tőle, hogy vakon kövessne a világ végére. Elég nekem az is, ha a közeli fák által elválasztott kisebb tisztásra velem jön, ahol csak magunk vagyunk. Láttam, hogy nézett rám az előbb, és ha nem is lehet biztos benne, tudom, hogy legalább sejti az igazságot, vagy valami olyasmit. Nem áll szándékomban sokkal tovább kétségek között tartani. A szemébe nézek, és kijelentem:
-Igen, Én vagyok az apád.
Hagyok neki pár másodpercet, hogy feldolgozza ezt, aztán a vállára teszem az egyik kezem, és némi aggodalommal nézek körbe.
-Édesanyád nem emlékszik rád. Ha emlékezne, a pokolba is utánad ment volna, hogy megkeressen, szó szerint attól tartok. Ezt nem engedhettem. El kell mennünk innen, de megértem, hogy minden bizonnyal ezer kérdés is cska a kezdet lenne. Háromra van időm felelni, aztán tovább kell álnunk, rendben?
A látszat ellenére ez nem kérés volt. Nem is igazán parancs, de érezhető, hogy nem fogadok el nemet, ahogy az előbb sem tettem.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Feb. 18, 2017 7:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender


Olyan furcsa ez a nap… miután felkeltem, egyből furcsa érzés fogott el… magam sem tudom, hogy miért. Egy rossz érzés csapott meg, ami általában azért hajlamos megbélyegezni az emberek egész napját. Velem se volt ez másképp. Alapvetően azért, ha nem is kifejezetten vidám, de legalábbis átlagos közérzetem szokott lenni, most viszont úgy mászkálok a lakásban, mint egy magára hagyott, árva kiscica, aki maga se tudja, hogy mit keres igazán. Megszoktam az egyedüllétet már, azt is, hogy egyedül vagyok úgy általában mindig, de néha, mint most is, borzasztóan elfog a magány.
Nem is bírok a két fal között maradni… magamhoz kapok egy üveg vizet és nekiindulok a világnak… vagy legalábbis a városnak biztosan, valami parkot keresve, ahol bár szintén egyedül leszek, de legalább körülvesznek majd az emberek és elveszve annyira nem leszek a nagyvilágban, mint amennyire eddig éreztem.
Céltalanul bolyongok, néhol nézelődök, amikor elfog egy furcsa érzés ismét. Hasonló, mint a reggeli… ezt hívják megérzésnek, azt hiszem… mert a következő pillanatban, ahogy felpillantottam szemem elé került egy arc. Egy arc, amitől rettegtem azóta, hogy eljöttem otthonról, amit azóta nem is láttam, talán csak az álmaimban és az emlékeimben.
Édesanyám közeledett felém. Valamivel nagyon el volt foglalva, ezt is csak abból következtettem le, hogy nem nézett fel, nem nézett rám. Amúgy csak mereven az arcát tudtam nézni, meg se mozdultam, mintha belebetonoztak volna a földbe.
Egyre csak közeledett, én pedig éreztem, hogy a kezeim egyre jobban remegnek. Nem tudtam, hogy mit fogok érezni, ha a szemembe néz… ha megszólít, ha kiabál velem, vagy, hogy ő egyáltalán hogyan fog reagálni rám.
Már csak pár lépésre volt, amikor felemelte a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetünk és elsétált mellettem. Nem is, hogy dühös volt és azért, rezzenéstelen arccal, gyakorlatilag átnézett rajtam.
Reflexből nyúltam utána és fogtam meg a karját, nem tudom, hogy miért, de dühített ez az egész. Egész életemben eddig ő volt az egyetlen személy, aki komoly és heves érzéseket tudott kihozni belőlem.
- ANYA – Kiáltok rá, ő pedig megtorpan, nyilván nincs más választása, nem olyan gyengéden ragadom meg a karját.
Visszafordul és úgy mered rám, mintha szellemet látna, vagy legalábbis nagyon nem értené azt, hogy én miért is kiabáltam most rá.
- Anya? Azt hiszem összekever valakivel, kisasszony…
Egy másodperc alatt válik az én tekintetem is értetlenné. Mégis mi az isten folyik itt? Nem… ő nem ilyen… akármilyen is volt velem, így nem viselkedni. De én se lehetek olyan bolond, hogy nem ismerem meg a tulajdon édesanyámat.
- Mégis miről beszélsz? Én vagyok az… Sophie… A lányod… - Hebegem neki, s már kezdenék további mondókába, amikor egy férfi határozott mozdulattal ragadja meg a karom és húz magával, késztetve ezzel arra, hogy elengedjem anyám kezét, ha csak nem akarom a földre rántani őt. Egy pillanatra még felé nézek, majd az ismeretlenre pillantok és megpróbálom kirántani karom a fogásából.
- Ajánlom, hogy most azonnal engedjen el. – Mordulok az idegenre. Ugyan nem tudom, hogy miért rángat, de feltűnést se szeretek keríteni magam körül, bár már így is megtettem… de nem kezdek el kiabálni, vagy látványosan ellenállni… nem szeretem, ha mindenki engem néz. – Mit képzel, hogy csak így rángatni kezd az utcán, fényes nappal? Megbánja, ha nem hagy békén… - Persze, általában üres fenyegetések, főleg egy gyengécske nőtől… de azért nem vagyok én olyan elesett, ha arról van szó.
Egy pillanatra elkapom a tekintetét a férfinak és ismét elkap az a furcsa érzés. Megtorpanok, már, ha nem rángat tovább és csak mereven nézem az arcát, de nem úgy, ahogy édesanyámét. Olyan… mintha ismerős lenne ez a tekintet, ez az arc… de nem tudom hova tenni. Mintha álmomban láttam volna, de ott is ismeretlen ismerősként kerül elő újra és újra.
- Ki vagy te? – Teszem fel a halk kérdést, már közel se olyan határozottan és erősen, mint előtte tettem.

...zene©
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3