Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Park Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
703
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Okt. 04, 2018 8:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 30, 2018 11:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Te is őrült vagy, mint én? Szenvedsz, mint én?
Vettél egy százdolláros pezsgőt, mint én?
Csak hogy kiborítsd a csatornába azt a szart, mint én?
Használnád a vízszámlád, hogy felszárítsd a foltot, mint én?"

Húgom törékeny balerina-testét tartom karjaimban, görcsösen kapaszkodva múltunk hamvaiba. A jelen fájdalmához. Minden, minden amit gyűlölök, önmagam, most elevenen ég bennsőmben. Vékony szövésű blúzába markolnak erős ujjaim, szinte elveszik a kezeim között. És ő még mindig hiszi, szentül hiszi, hogy én vagyok a Fényesség. A Fényhozó. Miféle fény ez?! Kuncognom kell eszelősen.
- A gázolaj...ahogy az égő gyufa rá hull és szörnyű lángokra gerjed, na, az fényes...nagyon fényes. Bennem legfeljebb ilyen "fény" van. Bezin szagú lángnyelvek elemésztő világossága.
Felelem neki keserűen, egyszerre s újfent sebezve meg mindkettőnket. A szívemnek legkedvesebb testvért és a lényem, mit megvetek. Már túl rég óta vagyok árnyéka önmagamnak. És ahogy kishúgom elgyötört arcát nézem, csak még inkább bele süppedek a szégyen mocsarába. Egy szörnyeteg vagyok, mivel az hagyján, hogy önmagam marcangolom, de még a szeretteimet is gyötröm. Két kezembe fogom hát a formás kis arcát és megcsókolom. Borostám cirógathatja, hiszen igaz angyalként nem engedtem meg magamnak ilyesmit, szúró arcszőrzetet. Fivéri csók ez apró ajkaira, mint a régi szép időkben, mikor ez a gesztus csak szépet és jót jelentett, bensőséges kapcsolatot. Egy ártatlan puszi a másik szájára. Régen. Régen minden más volt. Tiszta voltam, szerethettem őt, mert semmi rossz nem származott tőlem. Na de most? Most már én is kárhozottá lettem. Talán hiba volt őt megpróbálni úgy szeretni és dédelgetni, mint egykoron. Mert bármely gyámoltalan és testvéri is volt emberöltők előtt ez az apró, szeretetteljes gesztus - ahogyan később Apánk követői is átvették ezt, az első Földre szállását követően, mint köszöntést - , mostanra minden megváltozott. A világ pont úgy, ahogyan mi. A csók többé már nem ártalmatlan, tisztátalanná lett. És az én ajkaim, még annál is romlottabbak. Hogy is érinthettem meg velük őt? Egy fájdalmas sóhaj szakad fel mellkasomból és lesütöm a tekintetem, de csak miután angyali szemeibe néztem és megláttam, ő ugyan úgy fogadta-e, mint korábban. Megtört-e, mint én? Megrontotta-e ez a világ, mint engem? Nem tudok a szemébe nézni az után, amit az mént tettem. Miért mar a bűntudat? Miért mérgezte meg a testiség ezt is?! És miért kell eszembe jutnia, hogy talán már ő sem makulátlan többé? Hogy lehet, hogy csókolta már férfi úgy, ahogy nőt szokás és így számára kellemetlen az ajkakra lehelt apró, testvéri csók. Gyűlölöm magam. A gondolataimért is, hogy egyáltalán eszembe jutnak. Hogy feltételezni merem róla, hogy romlott lett. Hogy ítélkezni merek. Hogy sajnálom tőle egy halandó szerelmét, miközben úgy ragaszkodom Chloéhoz, hogy az már botrányos. Akaratlanul is eszembe jutnak a csókok, melyeket a nyomozóval váltottam. Három(szor)...akár a szentháromság. A szerelmes csókok, melyek cseppet sem voltak szűziesek. De tudok-e én még "szűziesen" csókot adni? Vagy mindent elemésztett a kátrány. Miért kell rosszul éreznem magam még attól is, ami korábban természetes volt? És én ismét könnyekben török ki.

"Be vagy állva mariska nélkül is, mint én?
Széttéped magad szórakozásból, mint én?
Suttognak rólad az emberek a vonaton, mint rólam?
Mondván, hogy nem kéne vesztegetned a csinos pofid, mint én?"

Érzem gondoskodó, meleg tenyerén a lapockámon. A sebhelyen, mely tán még az öltöny szövetén át is tapintható. És ami fantomfájdalom-szerűen hasogat még olykor. Ő azt akarja, beszéljek és engedelmeskedem neki, bár tudom, mondandómmal őt magát is darabokra töröm, akár egy kristálytükröt. Feldúlt lényemnek még is balzsam, ahogyan dús hajamat simítja, midőn színt vallok neki múltam legsötétebb pontjáról. Amint pedig kérdőre von, finoman távolodom el nyakától, hogy ismét a szemébe nézhessek hollófekete íriszemmel, melyben fényesség egy szikrányi sem.
- Hogy is mondhattam volna el? A bátyád vagyok. Felnéztél rám. A húgom vagy, jó példát akartam mutatni neked és megvédeni téged, bármitől és bármi áron. De egy szörnyeteg lettem, akit megaláztak és legyűrtek önnön teremtményei, míg nem a démon bennem felül nem kerekedett és le nem mészárolta őket! Ezt...nem lehet szépíteni!
Szinte görcsösen remegek, még pislogni is elfelejtek. Nem rá haragszom, hanem magamra. Nem akartam, hogy így lásson. Hogy úgy lásson vagy egyáltalán tudjon róla, a szégyenfoltról.
- Ő?!
Felszalad a szemöldököm ében szemeim felett, majd hisztérikus hahotát hallatok a fejemet csóválva.
- Hogy mit tett Atyánk...
Minden erőmre szükségem van, hogy ne ordítsam a választ az indulattól, amit az gerjeszt bennem. De Uriel nem ezt érdemli. A válasz sem méltó hozzá. Én...nem akarom őt még jobban tönkre tenni és eloszlatni az illúzióit, mi maradna akkor az én drága húgocskámból? De nem hazudhatok, tudnia kell.
- Semmit. Az égvilágon semmit.
Teljesen higgadtan válaszolok, ahogy pár centire az arcától rezzenéstelen arccal meredek ég-kék szemeibe. Atyánk hallgatott. Magamra hagyott. Nem segített, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Így értheti ifjú leánytestvérem, miért nem rajongok Apánkért.
Uriel védelmező, mentegető szavai visszhangzanak fejemben, de ez a tényeken mit sem változtat.
- Ha pusztán önvédelem lett volna, egy gyors és kíméletlen mozdulattal végeztem volna velük.
Jegyzem meg hidegen, csak, hogy bánthassam, hogy ezért is tovább utálhassam és kínozhassam magam.
- E helyett halálra kínoztam őket, miközben a vérüket ittam és komótosan ücsörögtem a trónomon. A tetemeiket pedig felzabáltattam a pokolkutyákkal. Érted már? Többé nem az a báttyj vagyok, akit szerettél! Akire felnézhettél!
Észre sem veszem mikor ragadom meg mind a két karját, hogy aztán szegényt megrázzam, mint egy rongybabát. Megijedek, mikor rá eszmélek, mit is cselekszek éppen és viharosan elengedem.
- Bocsáss meg...bocsáss...meg...vagyis...inkább ne is!
Esedezem majd kontrázok a magány és önsajnálat mocsarába süllyedve. De ő csak tovább mondja és mondja, vigasztal és még a legsötétebb történetben is meglátja annak napos oldalát. Hogy lehet ez? Hogy lehet ő még mindig ennyire jó? Talán a kérdés maga, ami rossz. Hogy romolhattam el ennyire?

"És minden ember azt mondja:
'Nem ébredhetsz fel, ez nem álom
Te egy gépezet része vagy, nem pedig egy emberi lény
A mű arcoddal a képernyőn élsz
Kevés önbecsüléssel; benzinnel működsz'"

Most rajta a sors, hogy az én borostától szúrós arcomat a két kezébe vegye. Határozott, erős mozdulattal. Mélyen merd szemeimbe, áthatolva íriszem feneketlen sötétségén. Szavai pedig belém fojtják még a lélegzetet is. Némán hallgatom hát, érzem, hogy arcomon kövér cseppekben patakzanak könnyeim. Nem akarok sírni, de nem akarnak elállni. Csak nézem őt, s oly aprónak érzem magam. Oly letisztult mindaz, amit mond. Ahogyan mondja. Hogy már-már kezdem elhinni. Mi szerint igaza lehet. Uriel egy teljesen másik szögből világítja meg ezt az egész őrületet. Apró lány ő, még is olyan nagyon erős! Mélán emelem fel jobb karimat, hogy hűvös tenyeremet arcára helyezhessem.
- Nem akartalak...téged is megrontani, ahogyan a halandókat magam körül.
Nyögöm nyeldekelve. Mert ez az igazság. Annyira belém égett a szerep, mit Apánk rám osztott, hogy már elemi szinten jön. Eggyé váltam vele. És sose bocsátanám meg magamnak, ha beszennyezném. De ez is csak önzés, akkor jövök erre rá, mikor ő is könnyekben tör ki.
- Uriel...én annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy így érzel...azt hittem jobb neked, ha nem kereslek.
Bizonytalanná válok, kétségek gyötörnek, ahogy zokogó kishúgom nézem. Minden amit teszek, rossz. A detektívvel ugyan ezt művelem pepitában. Meg akarom védeni önmagamtól, de csak egyre mélyebb sebeket ejtek rajta. Homlokomat Urieléhez érintem egy pillanatra, behunyt szemmel, majd erélyesen megölelem, magamhoz húzva, had könnyezze meg vállamon vérző kapcsolatunk.
- Hogyhogy...alig kerestek fel testvéreink? Mivé...lett a világ?
Hüledezek és szörnyülködöm egy időben. Bár tény, mindig is velem volt "összenőve", azért a legbájosabb kishúg minden fivér szívébe lopta magát. De a dolgok elromlottak, úgy látszik nem csak én.
- Mihály...tőled is elfordult, igaz?
Epésen kérdezem, mert azt tudom, hogy a tornyában duzzog naphosszat, a város legocsmányabb, legkirívóbb építményében. Cseppet sem érdekel, hogy bátyánk esetleg "így" dolgozza fel Apánk eltűnését.
- Te is hiányoztál nekem, hugi.
Lehelem a fürtjeinek és a fülének, ragaszkodó ölelésemben. Halvány mosolyra húzódik ajkam, bár ezt jelenleg nem láthatja.
- Tudom.
Ennyit  felelek, mikor nem létező lelkemre köti odaadását. Hiszen nem is ezzel van a baj. Sose vele volt, hanem velem. Gyáva és hitvány vagyok, ezért nem kereste, pedig kellett volna. Szüksége lett volna rám. A bátyjára, még ha az a Sátán is maga. Mert neki...és talán Chloénak én nem az ördög vagyok. Csak...egyszerűen csak Lucifer. Bármit is gondoljak magamról, ahogyan a nyomozónő mondta.
Nem vagyok egyedül?
Sosem voltam?
Hallhatom Uriel szeretetre méltó kirohanását. Oly erős igazságérzettel és szent meggyőződéssel beszél hozzám, akár ha mennyei harsonát fújna. Keresem a megfelelő szavakat, de csak nem találom.
- Uriel...
Így hát pusztán a nevét rebegi ajkam, meghatottan. Meleg mosoly terül el arcomon és újfent kezeim közé veszem édes arcát, hogy ezúttal a homlokára adjak csókot. Ajkaim alatt érzem bőre bársonyát. Ujjaimat cirógatják játékos fürtjei. "Tudd! Én hiszek benned és a te jóságodban! Örökre!" Elmémbe égnek kinyilatkoztatásai.
- Én pedig a te tiszta szívedben.
Felelem neki, önzően, hiszen szerető szívét megtartanám magamnak. Eloroznám, hogy mindig emlékeztessen igaz mivoltomra. Őt nem érdemli meg a világ. És nem akarom, hogy halandó férfi szemet vethessen rá. Hiszen mióta teszem, amit teszek, ezzel is számolnom kell, eme gondolat is mérgezi elmémet. Hogy jól tudom, mit láthat benne Ádám egy kései utóda. A nőt. És nem a Tiszta Jóságot. Ökölbe szorul bal kezem a gondolatra, önkénytelen.
- Ahogyan én sem tőled. Többé nem választhatnak el minket.
Jelentem ki határozottan, a füle mögé simítva egy kósza tincset. A kötelék, mi hajszál vékonnyá vált az idők forgatagában, most újra erősödni látszik. És én fájdalmasan nézek le rá.

"Azt hiszem, hiba van a kódomban
Ezek a hangok nem hagynak egyedül
Nos, a szívem arany és a kezem hideg"

- Bár mind a ketten tudjuk, hogy ez pusztán ábránd.
Meglehet, az ő szemében, az ő szívében én a legkedvesebb fivér vagyok. Emlékszik arra, ki voltam és máig látja bennem azt a valakit. A Fényhozót. De a világ tova haladt és én már nem csinálhatok vissza semmit. Ezért is oly kínzó ez a perc, ahogy orcájához érek és ő megfogja a kezem. Mindez túl szép ahhoz, hogy igazzá válhasson. Képtelen vagyok hinni benne. És nem tudom, akarok-e újra az Apánk mellett szolgálni. Bárcsak elmehetnénk innen! El, egy másik világba, ahová nem ér istenek vagy szörnyek keze! Egy dimenzió, ahol csak egymásért élhetünk...és vinném Chloet és a porontyát is! Mind, együtt, akiket szeretek. Kötelességek és kötelezettségek nélkül. Ó, minő gyermeki álomkép ez, mit fantáziám kerget sóvárogva! Ha...ha lenne még erőm, ha nem gyengültem volna el Atyánk távozása, majd Amara kiszabadulásának hatására, tán megpróbálnék létrehozni valamit, csak nekünk. Kitartó hűségén kiszélesedik mosolyom.
- Ez azt jelenti, hogy jobban szeretsz még Atyánknál is?
Gonosz dolog ilyet kérdezni tőle, hiszen mindig is rajongott Apánkért, de még is csak megfogalmazódik bennem, így felteszem a zavarba ejtő kérdést. És mindketten felemelkedünk. Linda szavai jutnak eszembe, mi szerint bár az angyalok elbukhatnak, fel is emelkednek.
- Fogsz, amennyiszer csak szeretnél!
Nem kell tovább sóvárognunk egymás társasága után, New Orleans az enyém, egy álnok karmos kéz sem érhet hozzá! Eljöhet, mindig a vendégem. Ugyan úgy vágyom a közös szórakozásainkra, mint ő. Nosztalgiázva. És ő megcirógatja borostás állam, én pedig megragadom csuklóját, hogy csókot lehelhessek kezére, szeretettől túlcsordulva.
- Van ami nem változik. Már hogy ne védenélek? A kedvenc angyalom vagy.
Vallom be a nyílt titkot szórakozottan, bár nem illendő rangsorolni testvéreinket, nekem mindig is könnyen ment. És ő invitál, mire én rögtön a nyomozóra gondolok és ki is mondom ezt. Eszembe sem jut, hogy Uriel azt sem tudja, miről beszélek. Csak mikor megpillantom kérdő tekintetét és kerek perec rákérdez.
- Chloe Decker nyomozónő. Olykor segítek neki a bűnügyek felgöngyölítésében. Itt, San Franciscoban.
Mesélem tény-szerűen, pedig mindez, a detektív és én, sokkal több, mint a rideg tények. De hogyan is mondhatnám el és...talán csak beszélnem kéne és kész. Hiszen Uriel áll előttem, aki előtt korábban nem voltak titkaim. Az után is csak ő volt velem, hogy az ártatlanságom elvesztettem. Nem nézett le, nem fordul el. Nem láttam undort vagy megvetést a tekintetében, csupán az őszinte együtt érzést. Többet érdemel, mint szürke profilt és pár semleges megjegyzést.
- Chloe...
Sóhajtom a szeretett nő nevét, ahogy egy pillanatra elrévedek. Nem is tudom hol kezdjem vagy pontosan mit is mondjak róla.
- Ő egy különleges halandó. Azt hiszem, Atyánk tréfálkozik velem általa, de még is...
Elkezdem a gondolatmenetet, de végül bele feledkezem az emlékek örvényébe.


"Meg vagy háborodva, mint én? Furcsa vagy, mint én?
Gyufákat gyújtasz, csak hogy lenyeld a lángot, mint én?
Egy kicseszett hurrikánnak nevezed magad, mint én?
Másokra mutogatsz, mert nem bírod mikor téged okolnak, mint én?"




Aláfestő zene:
 
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Aug. 02, 2018 12:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Megrettentem szívemben. Testvérem érzelmi kitörése úgy rombolt le belül, akár vihar a hajóhadat. Könnyei, amint a hátamon éreztem őket... szorítása... mintha ezernyi sebből vérző, s nem létező lelkem még savval is kenegetni kezdenék. Fájt... annyira fájt... bár ne kellene soha látnom már, hogy testvéreim könnyekben törnek ki... bár megóvhatnám őket eme fájdalmaktól, mik ily keserűségre sarkallják őket...
- Nem... nem, benned annyi a Fényesség! - ellenálltam neki, mert nem, nem és nem és nem, és nem vagyok hajlandó elfogadni amit mond! Mert én ismerem őt! Tudom ki ő igazából, tudom milyen! Több a fény őbenne, mint énbennem! És ő sokkal, de sokkal erősebb, mint én valaha is leszek! Ha valakinek, hát NEKI lett volna helye a Mennyben!
Öleltem, és ő ölelt engem, és úgy éreztem, beleveszek ölelésébe... úgy éreztem, mintha testem az övéhez tartozna, mintha nem is különálló lények volnánk, hanem egyek... mintha testem az övére nőtt volna, mintha... oly erősen csatlakoznék hozzá, mint a karja vagy a lába... Erős volt... éreztem mindig, s most is az... erős, sokkal erősebb, mint én valaha voltam vagy leszek, testileg is. És ez jó érzés volna... az lett volna, ha nem azért szorít ily nagyon, mert fájdalma ily hatalmas volt... mert bánata ily nagyon kínozta őt legbelül...
- Jaj, testvérem... édes testvérem... - suttogtam keservesen, kínnal, fájdalommal, szenvedve, hogy nem tudom lemosni róla gyötrelmét... meggyógyítani sebeit, hegeit... a véres múltat...
De beszélni kezdett... szaggatottan, tagoltan... lassan ejtve a mondatokat egymás után... kínnal vallva meg, miben elszánta magát...
Hallgattam őt... és megremegett testem-"lelkem"... egész valóm kívül-belül... Beszélt, és a gyomrom összezsugorodott, torkom elszorult... Nyakamban éreztem forró arcát, nedves könnyeit... Kezem önkéntelenül is hátát simogatta, míg másikkal a haját cirógattam. Csitítani szerettem volna, elmondani, hogy nem kell gyötörnie magát, nem kell a kínban fuldokolnia, ne bántsa magát... mert minden, amit tett, már a múlt, és ő...
De folytatta, és én nem tudtam ellenkezni, nem ment... talán, mert valahol mélyen tudni akartam... tudni... a halál nem volt számomra meglepetés igazán, hisz... hallottam, tudtam már... voltak életek, melyeket ki kellett oltania... ám a folytatáson... megrekedtem... testben, lélekben... Kezem megremegett a hátán, s lélegzetem jól hallhatóan elakadt volna, ha sírása hangja nem fedi el a zajt. Szívem fájt... fájt, de még csak nem is attól, hogy mit tett, nem is attól, mint kezdte mesélni, hogyan történt, mit tettek és ő mit tett... Nem, fájdalmamat az okozta, hogy rá kellett jönnöm... olyan sok-sok mindent nem mondtak el nekem, amikről tudnom kellett volna... amikről jogom lett volna tudni... hisz a családomról volt szó... A fivérem szenvedett, bántották, gyötörték... és... és én erről mit sem tudtam...
- Miért... miért nem mondtad ezt el nekem?! - kérdeztem remegve, gyötrelmesen... fájlalva a tényt, hogy mi történt szeretett Luciferemmel, és hogy miért... miért nem tudtam erről eddig... miért nem... nem szólt... - És Atyánk? - kérdeztem szipogva, csak tovább simogatva őt, mert nem és nem akartam elereszteni. - Ő mit tett? - Nem tudtam elképzelni, nem ment... nem tudtam magam elé képzelni Atyánk arcát, és a reá kiülő érzelmeket, amikor meghallotta eme történéseket... nem tudtam elképzelni, mit tett, vagy nem tett... nem tudtam elképzelni őt, amint úgy dönt, nem mondja ezt el nekem, pedig tudta, mennyire fontos nekem Lucifer... hogy mennyire szeretem a testvéremet...
- Lucifer... Lucifer ne vádold magad! Nem tettél semmi rosszat! Te önvédelemből tetted, amit tettél! Ki tudja, mit tettek volna végül veled, ha... ha nem állítod meg őket! Belegondolni sem merek... És ki tudja, megálltak volna-e nálad, vagy... vagy ki lett volna a következő, akire rátámadnak? Nem követtél el bűnt! Meg kellett védened magad és minket...! Hisz... hisz mi lett volna, ha ellenünk fordulnak? Ha oly erősek voltak, mint mondod, vajon ki tudta volna megállítani őket, és milyen áron? Te nem tettél rosszat, testvérem! Természetes, hogy eluralt a düh, a harag, mikor azok támadtak rád, s kínoztak meg, akik... akiket te szerettél, kiknek Atyjuk voltál... dühös voltál, és fájt... és amit tettek, annál... kevés borzalmasabb dolgot tudnék elképzelni. Nem csak hogy teellened fordultak... de egyenesen az Atyjuk ellen... Meg kellett tenned, hogy megfékezd őket - győzködtem, teljes és tiszta hittel, szívemben örökösen bízva, tudva, hogy ő úgy cselekedett, ahogy kellett. Kegyetlen tett volt? Igen... igen, az volt... de ahogy a mi Istenünknek is olykor... úgy néha mindünknek meg kell hoznunk nehéz döntéseket... néha... nincs más választásunk... mint fegyvert ragadni, erővel ellene indulni a gonoszságnak, árulásnak... még ha fáj is, nekünk is épp úgy, mint azoknak, kik elszenvedik, muszáj néha... olyat is megtennünk, ami fáj...
S annak ellenére, hogy ezt mind tudtam, úgy, de úgy fájt, látnom szenvedését, bűntudatát... fájt, hogy meg kellett tennie... de az még jobban, hogy magam előtt láttam, mint kínozzák meg testvéremet, mint vetik rá magukat... és arcán az elképzelt bánatot, fájdalmat... mikor szembesült vele, kik árulták el...
- Nem, nem látom be - fogtam fivérem arcát két kezem közé, és mélyen a szemeibe néztem. Erősen tartottam, nem engedtem, hogy elfordítsa pillantását, azt akartam, hogy lásson... hogy minden szót jól értsen, amit kimondok, és közben lássa szemeimben... lássa, hogy minden szavamat komolyan is gondolom, és cseppnyi kétely sincs bennem. - Te vagy a Fény a sötétségben, Lucifer! Atyánk pedig a Fény a fényességben... ti ketten... oly hasonlók vagytok. Néha... szörnyű... nehéz dolgokat kell megtennetek, magatokra vállalnotok... és... talán azért van ez így, mert csak nektek van erőtök meg is tenni, amit kell... hogy megvédjétek a sokakat... minket... a világunkat... Néha ő sem bocsájt meg. Néha neki is fájdalmat kell okoznia... és ez neki sem könnyű, ahogy neked sem volt az... És ne, ne mond, hogy tévedek, mert ha könnyű lett volna, ha valóban, TÉNYLEG élvezted volna a sok szörnyűséget, amit tenned kellett, most büszkén ecsetelnéd ezeket nekem, büszkén, és nem sírva, nem bánattól és bűntudattól fuldokolva! Ne gyűlöld magad, mert Atyánk kicsit talán még jobban a maga képére teremtett téged, mint minket többieket. Ne gyűlöld magad, mert olyan erős vagy és olyan nehéz terheket kell olykor cipelned, mint neki. Nem teremt ő olyan sziklát, amit nem bír felemelni. És nem ró ránk sem olyan terhet, amit nem bírunk el. Megvédted magad! És, ki tudja még kiket, eme tetteddel! Ne vádold magad, kérlek! Követelem! - mondtam szilárdan, makacsul küzdve bűntudatával. Még ha sok-sok ezer év múltán kell is kitakarítanom azt a bűnbánatos szívét... amire már ráégett a kín és az önutálat és... és az az ostoba, téves hit, hogy ő eredendően kiérdemelte  a Poklot, mikor nem és nem így volt! Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni, akkor sem ha ő mondja, de még akkor sem tenném, ha Atyánk mondaná!
- Nem kerestél, mert azt gondoltad, majd elítéllek a tetteidért, nem igaz? Pedig tévedtél! Már csaknem három évtizede itt élek, és szüntelen vágytam... bár érdekelném annyira a testvéreimet, hogy rám tekintsenek... néha-napján... de alig valaki tette meg, és te nem voltál közöttük... - néztem rá könnyes szemekkel, bánattól fájlalva szívemet, belegondolva, hány meg hány alkalommal reméltem titkon... hogy a színpadról letekintve... egy nap majd testvéreimet látom a nézőtéren... őt... vagy bárkit... Atyánkat... de... nem úgy volt...
- Annyira hiányoztál... - És úgy szerettem volna elhinni neki, hogy valóban más lesz innentől. Hogy nem vesztem el ismét, hogy nem fordul el majd tőlem... ezúttal önként... vagy újra kényszerből... Szerettem volna hinni, tudni... hogy nem leszek ismét egyedül...
Szorítottam kezét, nem akarva ereszteni.
De mikor melléhez kapott, félelem mart belém... úgy követte kezem kezét.
- Pedig, látod... tudnod kellett volna, hogy én mindig és mindenkor úgy éreztem irántad, és mindig is úgy fogok! - feleltem, idegesen harapdálva alsó ajkamat, nézve, vizslatva szüntelen, nehogy ismét fájdalmon kapjam, mit esetleg titkolni próbálna...
- Nem értünk egyet. Attól még, hogy rátermettebb vagy a vezetésre, és olyan erő lakozik tebenned, mint őbenne, nem szabadott volna... ezt... ezt így... - ráztam fejemet, nem akartam beletörődni. Nem voltam hajlandó hitét elfogadni, hogy ő oda való. Nem!
- Én ugyanígy vagyok teveled. Tégy, amit csak akarsz, vallj be bármily' bűnöket... én mindig szeretni foglak, és sosem fogom neked elhinni, hogy a Pokolra termettél! Tégy, amit csak akarsz, halmozz lábam elé holtakat, mondj bármilyen szörnyűségeket, akkor sem lesz ez másként! Ahogy Atyánkat sem, úgy téged sem tudnék soha sem megszűnni szeretni! - Kedves volt... oly kedves, pedig nem érdemeltem meg. Az, hogy nem tudta elképzelni, hogy haragudjék rám... mintha csak önmagam hallottam volna. Ő sem, ahogy én sem. Hogy mivel tudna kiábrándítani önnön magából? Sokáig kellene ezen gondolkoznom, hogy bármi is eszembe juthasson... mert úgy vélem, semmivel. Igen, az volna számomra a Pokol, az igazi, ha ő tenne engem kínok elszenvedőjévé, ám... még akkor is... igenis... tudnám, érezném, hogy neki jobban fájna, mit tenne velem, mint nekem.
- Benned rengeteg, rengeteg jó van! Legalább annyi, mint énbennem! És ha rajtam múlik, ott is marad! Nem hagyom, hogy elvesszen! Emlékezz rá mindig, bármi is essék meg velünk! Akárhol is legyünk! Tudd! Én hiszek benned és a te jóságodban! Örökre! - vallottam, kitartva amellett, amiben egészen eddig is hittem. Ő erős, és hatalmas, és a testvérem, de akkor sem tud még ő sem arról meggyőzni engem, hogy ő rossz volna, hogy sötét, vagy hogy nem lehet tisztára mosni a kezét.
- Soha nem fordulok el tőled! Soha! Megértetted? - néztem szemeibe szigorúsággal, mint pörölő szülő rosszcsont gyermekével, ki kételkedik szülője szeretetében, mert rossz fát tett a tűzre. De én sosem tenném meg. Még ha Atyánk mondaná sem!
És ebben hiszek, s majd ha Atyánk hazatér, akkor is, és bármi is jöjjön utána... én tudtára adom, amit tudnia kell... meg kell ezt tennem a testvéremért!
Követtem az égre futó pillantását, bár mindketten tudtuk... tudtuk, hogy ő nincs ott. Ő... nincs odafenn, nem tekint le reánk. Bár megtenné, de nem, nem így van. Most nem... Egyáltalán, ha ő odafenn volna, én talán sosem jöttem volna le... nem tudtam volna meg, hogy Lucifer idelenn van, és nem találkoztunk volna, nem... lehetnénk most ismét egymás életének részesei...
És nem láthattam volna, mit tett drága arcával, szeretett Atyánk fényességének hiánya... Nem tudnám, hogy ez a hatás őrületet és kínt okoz, azoknak, akik megpillantják... Vajon Atyánk látta már? Tudja? Tudja, mit tett tulajdon fiával? Tudja, mit okozott a tette? Tudja, hogy mi történik azzal, akit angyalként a Pokolba juttat? Akit a fény gyermekeként megfoszt a fénytől, és a sötétbe zár?!
Vigyázva érintettem csak... gyöngéden. Furcsa, idegen, bizarr érzés volt... fájdalmas... nekem mindenképp, ha neki nem is fájt. Nekem igen, mert... mert úgy éreztem, mintha én magam húztam volna le a bőrt húsáról... mintha én magam vájtam volna bele húsába a barázdákat... mintha személyesen, a saját két kezemmel tettem volna meg vele mindezt... úgy fájt...
- Én is azt szeretném, ha olyan lehetnél, mint régen. Ha a neved hallatán... nem az Ördög, a kínok ura jutna az emberek eszébe, hanem az a férfi, aki nekem... a Fényhozó... a szívemnek legkedvesebb testvér. Egy jószívű, erős valaki! Legyen így, és megbocsájtok magamnak. Mossa le az ár szívedről a bűntudatot, a fájdalmat, a sok kínt, kapd vissza a téged megillető helyet közöttünk, odafenn, és az emberek szívében, és gyógyulj meg... - válaszoltam, ahogy arcomhoz ért, úgy fogva én is kezeim közé az övét. Legyen a régi, kapja vissza, ami megilleti, ami mindig is megillette, és... és akkor megbocsájtok majd magamnak... Akkor megteszem.
Ellenkezve ráztam fejemet, már aközben is, hogy beszélt.
- Száműzzön csak. Ha képes volna megtenni, azért, mert kiállok a testvérem mellett, mert... kiállok érted egy igazságtalan döntés után, akkor nem érdemli meg, sem a szeretetem, sem a hűségem! Ha elvet engem maga mellől, mert szeretlek, hát... hát tegye! - mondtam, még ha tudtam is, hogy ellenáll majd. Ha tudtam is, hogy nem fog ennek örülni. Dehát... miféle testvér, angyal... élőlény volnék... ha hagynám elkárhozni olyasvalakit, mint ő... ha hagynám elveszni, hagynám, hogy eltemessék a Pokolban, mikor ezer meg ezer sokkalta méltóbb feladatot bízhatnának rá! Mi volnék én akkor, ha nem áruló?! Mi volnék akkor, ha nem bűnös, ha ezt szó nélkül hagynám újra?!
Lábamra állok, miként felemelkedik, s magával vitt engem is. Megállok előtte, úgy tekintek szemeibe, szerető mosollyal nyugtázva... hogy olyan "birodalmat" lelt magának e világban, mi lám csak, nem csupa sötétség, és nem is csupa kín... ugye-ugye... ha ő maga teremti meg önnön környezetét szabadon, mi mindennek akad benne hely?
- Úgy szeretnélek hallani - sóhajtom szeretettel, vágyódva emlékezve a szép napokra... mikor órákon át csak azt hallgattam fáradhatatlanul... amint zongorán játszott, amint énekelt... sokszor e dallamokra lejtettem körötte táncot... két bolond voltunk, a Menny hatalmasságai között... két boldog bolond...
- Látod... - leheltem meghatottan, felnyúlva és megcirógatva borostás állát -, jó vagy. Ennyi sok év és bánat után is, óvsz engem, bárkivel szemben. - Ha ez nem volt elegendő bizonyíték, hogy mennyi sok jóság él még ma is őbenne, akkor nem tudom, mivel tudnám még ezt bizonyítani. Hogyan éreztethetném vele, hogyan érhetném el, hogy elhiggye, töméntelen mennyiségű jóság van benne, tisztaság, szeretet!
Felvillanyozott, már maga a gondolat is, hogy egyszer... végre... ily sok idő múltán... megvalósulhat az álmom... egyik verziója... hogy... őt láthassam a nézőtéren... őt, aki énmiattam érkezik majd a színházba...
- Nyomozó? - lepődtem viszont meg. Ez a részlet kissé váratlanul ért, mert... mert nem tudtam, kire kell gondolnom e jelző alatt. Nyomozó? Hát barátságot kötött valakivel? Egy emberrel? Egy rendőrrel? Nahát... Lucifer, mindig meg tudsz lepni... ugye-ugye... Erre is mosoly jelent meg arcomon, belegondolva, tessék, még egy bizonyíték. Ha olyan romlott volna, mint aminek hiszi magát, nem barátkozna. 2-0 az én javamra. Vagy már több is... nem tudom, eddig nem számolgattam... de igazam volt. Amíg van benne szeretet, törődés... Lucifer nem lehet rossz!
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 28, 2018 1:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


16+
/brutalitás & vérontás/



Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

Húgocskám a fejét rázza, loknis fürtjei úgy táncolják körbe kislányos arcát, ahogy ő szokta az utcákat és az embereket. Két kézre fogom ellenkező arcát és magamhoz húzva csókot lehelet a homlokára. Egy szerető fivér csókja ez. De rég volt már, hogy utoljára ilyesmiben részesíthettem! Annak előtte, míg együtt voltunk, akár az ikrek, rendszeresen pusziltam meg kishúgom homlokát és ő mindig rám nevetett. Most a homlokunk ér össze és a szívem szorul össze, attól, amit Uriel mond. Szavai visszhangzanak a fejemben, "Csakhogy... nem mindegy, hogy azt a parancsát követem-e, amit a szája mond, vagy azt... amit a szíve... " Fájdalom jár át, mert ez az egy mondat emlékeztet bűneimre és gyötrelmeimre. Ez az egy, abszolút igazság. Erősen rántom magamhoz a törékeny testet és ismét ráz a zokogás. A fekete könnyeim az ő világos blúzát mocskolják, ahogy a vállán keresztül a hátán végig csurog. Egy ideig nem tudok megszólalni sem. Éget, mar bévülről mindez. S húgom tiszta lénye feloldja nyelvem, Pandora szelencéjét, melyből csak a romlás árad ki, mielőtt lezárnák.
- Uriel! Ő szeret és megbocsát...de én nem vagyok ilyen! Annyi...bennem a Sötétség!
Úgy kapaszkodom a lányka testbe, mintha csak én volnék a gyermek s ő az óvó felnőtt. Ujjaim görcsösen markolnak vállaiba, ahogy ölelem, észre sem veszem. Nem szeretném őt bántani, se így, se úgy, de még is el kell mondanom, valakinek....végre...hátha nem emészt tovább és szüntelen!
- Mit...tettem....!
Szipogom és arcomat újra a nyakába temetem, elbújva a világban levő rossz és a saját elemi feketeségem elől, ami gyötör jobban, mint bármi. Ó, bár enyhülést hozna az én drága kishúgom és ne én szennyezném a kátránnyal, ami bennem fortyog!
- Én...megöltem őket! Mind egy szálig!
Kezdem mondani neki, megvallva bűneimet, akár halandó a gyóntatószékben, rózsafüzérrel kezében térdepelve a pap előtt a dohos fülkében.
- A...gyermekeimet!
Keservesen sírok, sosem ontottam még ilyen mértékű könnyeket, sosem rázott így a kín és bűntudat, mint most.
- Atyánk megbocsátott volna! Ő megbocsát! Azt is megbocsátotta nekik, hogy felszegezték arra az átkozott keresztre! Hogy...nem gyűlölte meg őket?!
Apánk a Tökéletes Jó, a Fényesség maga, de akkor hogy lehet, hogy én még sem vagyok ilyen?! Vajon voltam egyáltalán valaha? Amara tett-e ilyenné vagy ez csak csúf kifogás rossz természetemre? Magam sem tudom már. Túl régen volt, túlságosan régen.
- A démonaim...azt hiszik...ők az elsők, akiket teremtettem. De ez nem igaz!
Képtelen vagyok a szeretett testvérke szemeibe nézni, a jóságos pillantását tűrni. Elveszek hát hajának zuhatagában és úgy gyónom meg neki vétkeim. Kitől kaphatnék enyhülést és vigaszt, ha nem tőle?
- Senki...senki se tud erről...sose...mondtam...el....
Rebegem elcsukló hangon, de meg kell erőltetnem magam, torkom köszörülöm siralmas állapotomban, hogy folytatni tudjam.
- Annyira...magányos voltam! Lényeket alkottam, olyanokat, mint mi! Atyánk képmására! A mi képmásunkra! Hímeket és nőstényeket, éjfekete szárnyakkal!
Olyannal, amilyen most ironikus módon minden angyalé, akiknek még megmaradt a szárnya az Apokalipszist követően. Félelmetes véletlen.
- Ők...voltak az elsők. Az első "démonok". A haragom manifesztálódásai, hús-vér testtel. Azt hittem a barátaim, az új családom lehetnek...de elárultak, Uriel. Már arra sem emlékszem, miért! És ez a legborzasztóbb...nem tudom...miért...! Mit tettem, amiért ellenem fordultak? Sosem gondoltam volna, hogy ilyet tesznek! Megbíztam bennük! És ők megcsaltak. Váratlanul törtek rám, mind, ahányan csak voltak! Ó, Uriel, olyan erősek voltak és olyan védtelen voltam a csalódottságtól! Olyan gyorsan történt minden! A hosszú ebédlőasztalomhoz cibáltak...leszorítottak!
Nagyon nehéz megformálnom a szavakat és minimális remegéssel a hangomban elmesélnem ezt a szörnyűséget, de ami kikívánkozik ennyi évezred után, az most utat tör magának.Arccal a fekete márványasztalra nyomtak, leszorították a fejemet és hátra bilincselték a kezeimet. És....és....hatalmas szegeket vertek a lapockáimba, hogy ne tudja kinyitni a szárnyaimat.
Érzem alsó ajkam remegését, soha, semmi nem történt velem, ami olyan szörnyű lett volna, mint az a nap. Ökölnyi vastag szegek vágtak érzékeny lapockámba, a szárnyam eredési pontjába. Hallom saját ordításomat a hatalmas díszteremben: "Atyám, segíts!".

"Ein Schrei wird zum Himmel fahren
/Egy sikoly száll a Mennyekig/
Schneidet sich durch Engelsscharen
/Átvágva angyalok seregén/
Vom Wolkendach fällt Federfleisch
/Az égboltról húscafatos toll hull alá/
Auf meine Kindheit mit Gekreisch"
/A gyermekkoromra, ordítva/

Rammstein - Mein Teil

De nem jött válasz. A dühöm viszont nőttön nőtt minden egyes kalapácsütéssel, amit a lapockámra mértek. Kifeszített karjaim ökölbe szorultak, vérem pergett ujjaim között, ahogy saját tenyerembe martam. Ahogy az ajkamat is elharaptam.
- Éreztem...ereimben a folyékony tüzet. Az indulatot. A gyűlöletet. Még sosem éreztem annak előtte ilyen intenzív, negatív érzelmeket.
Meg kell kímélnem, nem árulhatom el, hogy atyánk után kiálltottam, de ő néma maradt.

"Erst wenn die Wolken schlafen geh'n,
/Csupán mikor a felhők aludni térnek,/
Kann man uns am Himmel seh'n...
/Láthatnak minket az égen.../
Wir haben Angst und sind allein.
/Félünk és egyedül vagyunk./
Gott weiß ich will kein Engel sein!"
/Isten tudja, nem akarok angyal lenni!/
Rammstein - Engel

Mély levegőt veszek, hogy folytatni tudjam, mert a java csak most jön. Mert ez az ő vétkük volt, de az én bűnöm csak most jön. Undor és gyalázat érzése forrt bennem. Elhallgattam, de folytatták, amit elkezdtek. Az arcom keserű mosolyba torzult.Hallom a szegek és kalapács nászának hideg csattanását, fémes szimfóniáját. Pontosan az egyik tükörre láttam, méretes volt és fekete gyémántok keretezték. A terem végében volt. Talán akkor láttam meg először az ördögi arcom, de már erre sem emlékszem biztosan.
- Számoltam, hányszor csapnak le.
Csúsznak ki a szavak erőtlenül a számon, már nem szorítom testvéremet, csupán lógok rajta, mint egy élettelen holttest. Állam a vállába akadva, csak ez tartja a fejem a helyén, úgy érzem. Karjaim Uriel teste mellett lógnak ernyedten.
- És akkor arra gondoltam, hogy gyűlölök angyalnak lenni. És rühellem a szárnyaimat.
Bevallom hát neki azt, ami régóta kísért. Csoda, hogy közel harminc évvel ezelőttig bírtam anélkül, hogy levágjam a szárnyaimat. Nem is tudom miért nem tettem meg korábban. Talán valamiféle tudat alatti folyamat lehetett a háttérben. Egy végső vágyakozás.
- Eszembe jutott, hogy ki is vagyok. Én vagyok...az alkotójuk. Aki törődött velük. És ők így hálálták meg. Hát én lettem az, akitől végső büntetésüket elnyerték. Én, a Sátán ( "satan" hébet szó, jelentése: ellenszegülő). Ellenszegültem kicsinyes és tisztátalan lázadásuknak. Amikor ez a cél felötlött agyamban, mikor tudatosodott bennem a rangom, nemes egyszerűséggel kipattintottam a szárnyaimat. Véres cafatokban lógtak, ahogy a körülöttem gyűrűző árulókat messzire csapták el tőlem és az asztalról. Feléjük fordultam és láttam tekintetükben a rettegést. Nem tudom mikor történt, hogy az irántuk való harag átment félelmük és szenvedésük élvezetébe. Ahogy egyre közelebb sétáltam hozzájuk, lassan húzva issza szárnyaimat, melyből lassan csordogált a bíbor vér. A fájdalom teljesen elbódított és vörös ködként borult elmémre.Mindet....mind egy szálig eleven égettem el mágiámmal, pecsétem börtönébe zárva őket, hogy ne szabadulhassanak, míg a lassú halál el nem éri őket...éreztem az égő hús és toll maró szagát. Még mindig érzem az orromban. A gyermekeim voltak, akik ellenem fordultak. És én ezért szemrebbenés nélkül végeztem ki őket kínhalállal. Apánk...ő megbocsátott volna nekik.
Hangom a végére már csak suttogássá halkul. Ajkaim egészen cserepessé válnak. Hát így jártak azok, akik az első pokoli lázadást kivitelezték. És most egy következő puccs zajlik. De a szervezkedők nem tudják, valójában kivel is kezdtek. Húgom pedig azt begei, hogy jóvá szeretné tenni a nem létező bűneit. Én is jóvá szeretném az én valós bűneimet...de valóban másként cselekednék, ha újra választhatnék? Kétlem! A sors iróniája, nemde? Megszabadulnánk a mocsoktól, de nem tudunk és nem is akarunk. Emlékszem arra is, mi történt az után, hogy hosszas kínlódás és jajveszékelés után a teremtményeim végleg elhallgattak. Ott ültem a trónomon, egyik lábam a karfán, a szárnyaim romokban csuklottak le a trón egyik s másik oldalán, hosszasan nyúlva el a padlón, gyógyulófélben. Egy pohár volt a kezemben, de nem vörösbor volt benne, hanem az első ivadékom vére. Ahogy égett, megragadtam a hajánál fogva és angyalpengémmel elmetszettem a torkát. Lenyaltam a pengét, mielőtt eltettem és hagytam, hogy patokozzék mellkasára a bíbor nedű. Aztán mágikus úton egy öblös poharat levitáltattam a szabad kezembe és oda tartottam a tátongó sebhez. Balom, minek markolásától a feje hátra csuklott, megégett, akár csak ők, de ez sem érdekelt. Bár azóta ha lángnyelveket idézek, azt úgy teszem, hogy az én testemet ne sérthessék. Aztán ellöktem, be a többi szörnyülködő szárnyas áruló bestia közé, had égjenek, mint évmilliókkal később Jeanne d'Arc! Elfoglaltam helyem és lassan kortyolgattam a frissen csapolt vér. Érzem a förtelmes ízét az ajkaimon. Ahogy azt is, mikor kedvenc entitásaimat megalkottam. A pokolkutyák vagy démonkutyák, kinek hogy tetszik. Hűséges jószágok, jó házi kedvencek. Az elsővel kilefetyeltettem az pohár tartalmának maradékát, majd parancsba adtam nekik, hogy zabálják fel kimúlt nagytestvérkéik tetemeit. Hallottam, amint az elszenesedett csontokat ropogtatják és az égett húst cibálják. Elégedetten gyűltek körém, sem szemekkel, sem aggyal nem áldottam meg őket, így hűséges társaim, míg világ a világ. Évezredekig éltem magányban, mire újra teremtő kedvemben lettem. Hogy csupán szörnyetegeket alkossak. Testük messziről se hasonlítson fivéreimre, akiket szintén árulónak bélyegeztem Uriel kivételével. Talán ezért nem szívlelem Azurát, akit valamiféle mámorban hasonlatosra teremtettem, mint az első áruló nemzedéket. És bizonyára ezért voltam vele mindig is bizalmatlan. Mint kiderült, ördögi ösztönöm nem csalt.
- Most már...belátod, hogy Atyánk méltán választott ki erre a pozícióra?
Kérdezem tőle, immáron ugyan olyan magabiztos hangon és újra a szemeibe nézve, mintha pusztán arról társalognánk, hogy az ég kék, a fű pedig zöld.
- Shh...
Súgom neki ismét, még mielőtt túlizgatja itt magát nekem. Érzem, ahogy megkönnyebbültem attól, hogy meggyóntam neki, még ha nem is mindent. Már ez is jól esett. De nem önzőség-e, hogy most hamvas lényére pakoltam ezt a szörnyű tudást?
- Én sem kerestelek, de most már mindaz a múlt. Nem változtathatunk rajta. De a jövőnk lapjai még üresek. Újra egymásra találtunk és most már együtt leszünk.
Két kezét megfogom, hogy biztosítsam elhatározottságomról. Bár túláradó szeretetétől úgy érzem, meghasad a szívem. Mellemhez kapok és ő megretten.
- Semmi baj, húgocskám...csak már régen érezte a szívem, hogy szeretnek!
Húzódik oldalvást mosolyra szám, negédesen. Majd felguggolok és lecsittelem a drágát.
- Atyánk jobban ismer minket bárkinél. Még önmagunknál is. Ő tudta, hogy én kellek a Pokolba és nem Mihály vagy bárki más. Azt hiszem, gyűlölöm érte, amiért látta bennem azt, amit sosem akartam volna magamban tudni.
Jól tudom, ezen szavaim fájdalmasak neki, de kénytelen vagyok őszintének lenni vele ezen a ponton, azon az áron is, hogy fájdalmat okozok neki.
- Talán már születésünk előtt is erre a feladatra szánt. Báránybőrbe bújt farkast alkotott.
Persze mindez találgatás, én sem tudhatok mindent, ahogy egyikőnk sem. Kivéve a Mindenhatót.
- Hogyhogy nem érted?
Kérdezem tőle szórakozottan mosolyodva el és kedvesen csillogó fekete szemekkel.
- Hiszen szeretlek. Nem tudnék rád haragudni.
Vallom be nemes egyszerűséggel, hiszen ennyi az ördöngösség. A kis Uriel volt mindig is az én csillagom, az Esthajnalcsillag csillaga, a Vénusz igazi fényessége. Talán ezt neszelték meg a halandók, mikor a Vénuszt nőneműre alkották, hozzá hasonlatosra még az ábrázolásokon is. Bár az Esthajnalcsillag (Morningstar), azaz a Vénusz én vagyok, a fényességemet ő adja. Eszembe jut Botticelli: Vénusz születése c.festménye, mely mindig is szívemnek legkedvesebb testvérkémet juttatta eszembe. Pár mitológia egy kissé összemosta az ő alakját az enyémmel, de nem is hibáztatom érte az embereket.
- Valakinek mindig be kell mocskolnia a kezét.
Ha valamit, hát ezt megértettem a hosszú idő során, míg a Pokolban sínylődtem, annak uraként, de egyben foglyaként is.
- Az a kevés jó, ami bennem maradt - ha maradt, egyáltalán -, az tőled származik. A te irántad érzett szeretetem és a testvéri szeretet, mellyel visszonzod.
Fogalmazódik meg bennem eme tény. Hiszen ha valami szörnyűt tettem, mindig rá gondoltam, hogy megnyugtassam magam és vissza zökkentsem lelki békémet. Már ami megmaradt belőle.
- Mert Uriel, tudtam, hogy bármit teszek is, te sosem fordulsz el tőlem. Ez az én horgonyom most is, hogy Atyánk eltűnt.
Vallom be neki gyermeki őszinteséggel. Egyenesen fűzöld szemeibe meredve, miket a tenger kék habjai nyaldosnak árnyalatában. Ő az én igaz horgonyom. Nem tudom mit tett atyánk, amiért olybá érzünk egymás iránt, akár az ikrek, kik egy anyaméhben fejlődnek és egy azon bölcsőben nevelkednek. Ő az én jobbik felem, hinni akarom. Mindaz, ami lenni szerettem volna. Talán pont ezért helyezett Apánk mellé, ezért adta a spirituális "vonzalmat" lénye iránt, hogy ezzel leplezze a bennem gomolygó fekete űrt, míg el nem hív feladatomra. Ez lennék én az Atya szemében? Egy kínzó, gyilkos fegyver, akit szép díszcsomagolásba forgatott, művészetek talaján érlelt és közel állítva a Naphoz - Urielhez -, mint egy időzített bombát, aki a sötétbe taszítva ketyegni kezd. Keserű gondolat, de túlságosan hihetőnek érzem. És ha igazam van, akkor Uriel is csak eszköz volt a kezében, hogy engem féken tartson, amíg úgy tartotta kedve. De ezt már nem mondhatom el szegénykének, így is épp elég szóval terheltem. Nem roppanhat össze pont általam. És most még itt van a Nyomozó is, mit akarhat Apánk?! Ez a taktikája, nőkkel irányít?! Kétszeres bilincsbe ver, hogy ideig-óráig ne ficánkoljak a kis tervében? De miért? És mit akar tenni, ha újra lángoló ostoraként kíván élni velem? Tán megöli vagy megkínozza Chloet?! Vagy Urielt?! Esetleg mindkettőjüket?! Lázas düh gyullad bennem, mert ha ilyet tesz, nem nyugszom, míg nem pusztítom el! Blaszfémia, de sötét kis mosoly suhan át arcomon, ahogy egy pillanatra az égre nézek megszokásból. El is feledve, hogy ki kuporog velem szemben. De mindez pusztán a másodperc töredékéig tart. Leolvad az álcám és ő félve ér taszító ábrázatomhoz.
- Valahogy úgy...
Ennyit nyögök rebegő kérdésére. Téboly, igen, az lesz úrrá rajtuk. Eszembe jut a férfi, akivel a munkánk során találkoztunk szívem detektívével, egy stúdióban történt. Felé sétáltam és ahogy Chloe az üvegcserepek közé hullott, megragadtam a félnótást, magam elé szorítottam és ő láthatta tükörképünket, megmutattam neki. Dobhártyaszaggató sikoly volt. A zártosztályon kötött ki a csóka, már ha lehet így nevezni manapság a hasonló helyeket. Ella mesélte el, amit Chloe látott, mikor meglátogatta az ürgét. Azt rebegte, a sátán valós és közöttünk jár. Aztán addig csapkodta a fejét a nyomozónő és közte húzódó üvegfalnak, míg péppé nem verte a saját koponyáját és agyát. Egy másik gazfickó pedig mikor a tetőn mutattam meg az Ördög Arcát, azon nyomban levetette magát sikoltozva. Chloe ekkor ért a tetőre, végig nézte az egészet. És sosem kérdezett rá. Érzem testvérem finom ujjait torz képemen, az eleven húson, mi gumiszerű, hol puhább s hol keményebb és rapancsos. Mély vájatok éktelenítik. Türelmesen tűröm, míg felfedezi új - igazi? - arcomat. Vajon ilyen volt mindig is, csak nem láttam? Apánk alkotta? Vagy én teremtettem saját magamnak?! Húgomat azonban gyötri a bűntudat vaskeze, mi mellkasára nehezedik. Bármit is mondok neki vagy teszek, bárhogy vigasztalom is, amíg nem bocsát meg magának, hasztalan. Sóhajtok egy aprót, ahogy tovább ostorozza magát.
- El kell engedned ezt az érzést, ami belülről emészt fel, Uriel. Magadnak kell megbocsátanod, ha a lelki békédet vissza akarod kapni. És én szeretném, hogy vissza kapd. Hogy olyan lehess, mint régen.
Arcocskáját kezdem cirógatni lágyan, hátha szívét is megérinthetem.
- Én sem akarok oda vissza menni. De Atyánkat legfeljebb kérlelheted, nem fordulhatsz szembe vele. Megértetted? Nem hagyom, hogy miattam száműzzön ide vissza. Vagy egy még rosszabb helyre.
Meghat húgom eltökéltsége és kitartó, cselekvő szeretete. De fontosabb ő nekem annál, mintsem, hogy hagyjam, hogy kiverekedje magát miattam Isten kegyeiből. De elég a sanyarú igazságokból! Felállok és emelem magammal Urielt is.
- Zongorabár.
Ismétlem immáron elmosolyodva az ő derülő arcát látva és vissza emlékezve a régi szép időkre.
- Zenei esteket szoktam tartani, mikor én játszok. És énekelek.
Ecsetelem neki, lelkének virágát öntözgetve.
- El kell jönnöd. Majd megparancsolom a démonoknak, hogy rád se merjenek nézni.
Teszem hozzá, hiszen nyilván tisztában van azzal, hogy mióta nénénk kitört a Pokolból lezárta azt és a Mennyeket, így bizony a démonaim is mind a Földön vannak. Ez adja is magát, hogy körülöttem serénykednek, a báromban, a hotelben és globál a városban, amit elfoglaltunk. A bűn városában, az egykor csodás New Orleans-ban.
Az a démon pedig, aki egy ujjal is hozzá ér szeretett testvéremhez, vagy akár csak csúnyán néz rá - hiszen mind gyűlölik az angyalokat - , a legkeservesebb kínok közt ítéltetik halálra kezem által.
- Köszönöm. Alig várom, hogy újra táncolni lássalak! Majd elhívom a nyomozót.
Mondom vidáman és oly természetesen, hogy eszembe sem jut, hogy neki valószínűleg fogalma sincsen, ki is az a "nyomozó".





Angyal:
 
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Júl. 20, 2018 4:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Ellenkezni akartam. Minden erőmmel szerettem volna kinyilatkoztatni, mennyire téves ez a gondolat, de mégis... csak pár szó, s a fejem rázása volt, mivel képes voltam ezt kifejezni.
- Nem... nem... nem, nem és nem... - Mert tudtam, hogy ez nem így volt. Igen, Atyánk engedelmességet várt el tőlünk, és igen, azt is, hogy hirdessük az ő igéjét, hogy utasításai szerint vezetgessük a világot... de ennél volt valami még sokkal fontosabb is. Hogy szeressük Őt, egymást, s minden gyermekét... óvjuk és védelmezzük őket... és egymást... és sose forduljunk egymás ellen, ellene, vagy halandó gyermekei ellen. Tudom és tudtam, legtöbbször, engedelmességünket várta el tőlünk, de máskor... épp azt, hogy szava ellen téve, titkolt vágyait felismerve... kiálljunk az igazságosság mellett és... tettekkel bizonyítsuk, értjük és érezzük legmélyebb tanítását... hogy szeressük egymást.
Ezt akkor tettem volna meg, ha aznap kiállok Luciferért. Én leginkább, hisz én álltam hozzá a legközelebb talán... Nekem kellett volna cselekednem, de nem tettem... Szó nélkül engedtem, hogy elküldje őt, és ez hiba volt a részemről. Közöny... az volt, és ezt azóta is minden felidézéskor mérhetetlenül szégyenlem... Hibát követtem el. És meglett az eredménye... A világ szemében... testvérem lett a gonoszság maga... pedig ha csak töredékét is tudnák az igazságnak...
- Csakhogy... nem mindegy, hogy azt a parancsát követem-e, amit a szája mond, vagy azt... amit a szíve... - sóhajtottam fel, mikor homlokom az övéhez ért, s egy pillanatra lehunytam szemeimet, mielőtt újra reá néztem volna. - És én tudom, hogy hibát követtem el, amikor elengedtelek... én... hibáztam, és nem tudom még... hogyan hozzam helyre... de szeretném.
Gondolataim között ezer meg ezer vad és bátor gondolat keringett, miként is lehetne... miként is tehetném... de hát, egyik jelző sem illik énrám... vad, bátor... ugyan... Sosem voltam olyan. Soha nem is tudnék, hiszen... azt sem tudom, hogyan kell olyannak lenni. Mégis szerettem volna... hinni... hogy ha módom nyílna rá, hogy kijavítsam a hibám, akkor meg bírnám tenni. Ha szemben állnék Atyánkkal, ki merném jelenteni, hogy nem küldheti vissza testvéremet a Pokolba, akarata ellenére! Hogy nem engedném, hogy megtegye! Igen... szeretném magam ennyire bátornak hinni... ennyire erősnek... szeretném, de... de még sosem voltam ilyen, nem tudom, vajon képes leszek-e rá egyszer...
- De ez a faladat nem... te nem erre születtél, te nem... ilyen vagy... - ellenkeztem kitartóan, mert nem és nem fogja velem soha tudni megértetni, elhitetni, hogy ő valóban méltó volna a kínzómester, a Pokol ura... az Ördög titulusára... nem... nem, én ismertem őt mindezek előtt, mindenkinél jobban, talán Atyánknál is jobban, és Lucifer nem volt erre méltó! Ő ennél sokkal jobb volt és jobb ma is! Hiszem! Tudom!
- Akkor is! Meg kellett volna lelnem a módját! És ha nem is sikerült volna, próbálkoznom kellett volna! És ha akkor sem érek el semmit, akkor is tovább... Hisz mióta járod már a Földet, és én erről sem tudtam, mert nem kerestelek! Ez az én hibám! - ragaszkodtam hozzá, hogy magamat ostorozzam. Ha már ő nem tette meg velem, nem utált, nem haragudott rám, muszáj voltam megtenni magam... mert biztosan tudtam, hogy megérdemlem.
Halkan felnevettem kicsit szavain, de sírós nevetés volt ez.
- Ha én vagyok a legszuperebb, félek megkérdezni, ki a legrosszabb... - feleltem gyöngén, elkeseredetten, de ahogy megláttam, hogy a szívéhez kap, megijedtem. Félve kaptam én is oda, kezére téve a kezemet, és félve vizsgálva arcát. - Mi a baj? Én okoztam? - kérdeztem, mert biztosra vettem, hogy én tettem vagy mondtam valamit, ami rossz volt, ami... nem is tudom... fájt neki... az arcából, és a tekintetéből ítélve. Megrémisztett, hogy olyan fájdalmat okoztam neki, ami... ilyen reakciót követelt meg tőle. Sosem történt még velem ilyen, és az, hogy most éppen neki... ez rettenetes érzés volt.
De nem szólt, csak lesütötte szemeit... én pedig félve, kérlelve pislogtam rá, nem tudtam mit tehetnék, mit mondhatnék, hogy segítsek... Mikor pedig mégis szóltam, újra csak ijedtség ült ki arcomra, hirtelen mozdulatai láttán. Nem is értettem először, miért akart elhallgattatni, de hallgattam rá, mikor ujja ajkamhoz ért. Elnémultam. Elnémultam, és csak bámultam rá, tágra nyílt szemekkel.
- De miért épp neked, akinél jobbat sosem ismertem? A Pokol a kínok birodalma, a büntetések helye, és te... te hasonlítottál énrám a legjobban odafent... akkor miért épp te? Miért nem én, vagy akárki más? - kérdeztem, miután megfogtam finoman kezét, és elhúztam a számtól. Meghatott, igen, meghatott amit mondott, bár nem tudom honnét gondolta, hogy én oly ártatlan volnék... hisz megvannak nekem is a magam bűnei. Eltávolodott éntőlem is Atyánk, ahogy mindünktől, nem voltam semmivel sem méltóbb náluk Atyánk fényességére. És szerettem volna ezt elmondani neki, szerettem volna ezt megértetni vele... szerettem volna, ha tudja, énnekem is megvannak a bűneim, amikkel hozzájárultam a jelenlegi helyzethez... de hiába szerettem volna kimondani... ráébredtem, az én bűneim... még ha számomra súlyosak is, de... ő csak legyintene rájuk, azt mondva, parancsot követtem, azt tettem, amit mondtak nekem... És épp ez az. Magamtól semmit nem tettem, pedig lett volna rá hatalmam, képességem... Nem láttam túl, azon, amit elmondtak nekem, nem... cselekedtem. Nem láttam túl, az aranyló fényességen...
A fényességen, amit tőle elvettek...
- Éppen ezt nem értem... Hogy lehet, hogy nem vádolsz? - kérdeztem, hisz... félelmeim a vádjaitól, haragjától, elutasításától, még mindig nem magyarázták meg... miért nem haragszik rám? Hisz talán minden másként lett volna, ha én... ha teszek érte valamit.
- De nem szabadott volna, hogy épp a tiéd legyen. Túl... tiszta voltál, ehhez a szörnyű munkához - mondtam, mert ahányszor csak visszagondoltam tiszta lényére, csak... még kevésbé értettem, miért épp ő, miért épp ezt. Bárcsak inkább... teremtett volna Atyánk valakit, aki kedvét lelte volna mindabban a... a Pokolban... és aki oda illő lett volna, akinek a számára nem lett volna... helytelen odakerülnie.
Amiként Lucifer újra magához ölelt, már... tudtam... igen, tudtam... ha angyalként a Pokolra juthatnék, tudtam... igen, rájöttem, mi lehetne az, mivel engem az örök időkig kínozhatnának sikeresen... Ha többé nem érezhetném ezt. Ezt. Testvérem óvó... szerető ölelését... ha... nem érezhetném többé szeretetét... ha... ha ő tenne bennem bármi kárt, ha... neki kellene gonoszságot tennie velem... vagy ha csak megtagadná tőlem ölelése oltalmát... az éppen tökéletes kín volna... Mert a legjobb, legtisztább... a legmélyebb szeretettől fosztanának meg, mely valaha osztályrészemül juthatott... s juthatna... Ő. És a szeretete. Kedvessége. Tisztasága. Ha ezt elvennék tőlem újra... az volna számomra a Pokol.
Fájt. Fájt látnom, igen... hogy mi lett a testvéremből, és mindez... a látvány, az érzés... a fájdalom... mind csak tovább erősített abban... hogy tudjam, ez... ez hiba volt. Hogy Atyánk oda küldte fiát, hogy én... hogy mi többiek hagytuk ezt... Hisz ez... mind... elkerülhető lett volna, ettől... megkímélhettük volna... őt... És magunkat a bűn súlyától...
- Bele... beleőrülnek, igaz? - kérdeztem, remegő hangon, és mikor megengedte... az elképzelhető legnagyobb óvatossággal értem hozzá az arcához... hogy kezemmel töröljem le róla a könnyeket... Bár azt állította nem fáj neki, mégis féltem... annyira féltem, hogy érintésem fájdalmat vált majd ki belőle.
A büntetések netovábbja. Annak éreztem ezt, és... és nem, nem őmiatta. De a férfi, aki egykor... a legtisztábbak egyike volt, aki... fényt, örömöt, és nevetést hozott a mindennapjaimba... aki néha mintha egy test, egy lélek lett volna velem, oly közel éreztem magamhoz... most igazi arca megmutatásával félelmet, és őrületet terjeszthetett csak... Ezt tette vele... a mi bűnünk, a mi nemtörődömségünk, a... az, hogy nem láttuk, mivel kell fizetnünk a bűnösök megbüntetéséért, azért, hogy... a helyükön maradjanak, hogy a büntetésüket megkapják... Túl nagy volt az ár. Túl súlyos... nem így kellett volna lennie. Mást kellett volna... máshogyan kellett volna... nem úgy, hogy ennek érdekében Atyánk tönkretegye egy fiát... nem szabadott volna feláldoznia őt ezért, és nekem nem szabadott volna engednem, szó nélkül hagynom, csendben, engedelmesen... Hiba volt. A mi hibánk.
- Nem... - suttogtam könnyezve, közben nem távolodva el tőle egyetlen pillanatra sem. - Nem... - mondtam bele szemeibe, arcát lágyan érintve. - Én EZT okoztam neked... és nagyon sajnálom! - Ahogy kimondtam, szerettem volna... úgy szerettem volna a szívébe bújni, hogy átérezze, hogy... hogy teljes egészében átérezhesse, mennyire bánom, mennyire fáj... és mennyire... szeretném, ha meggyógyíthatnám arcát, ha... elmoshatnám a Pokol bugyraiban töltött keserves éveket, és minden borzalmat... Annyira... szerettem volna... ha érzi... s ha megtehettem volna.
- Nem akarom, hogy visszamenj a Pokolba - válaszoltam, ekkor már újra... a régi-új... arcába. Abba, amely ismerős volt, amely... új értelmet adott a fájdalom szónak, és új szintet a bűntudatomnak... ami már az egekig nyúlt... egészen fel... nagyon magasra... - Meg fogom neki mondani, nem érdekel mi lesz a következménye... meg fogom mondani neki, hogy nem küldhet vissza oda téged! - jelentettem ki makacs eltökéltséggel, s talán még életemben nem volt ilyen komoly kifejezés az arcomon... egészen bizsergett is tőle, egészen... idegen érzés volt, ismeretlen... sosem éreztem ehhez hasonlót...
Lucifer felállt, s magával húzott engem is, és biztosra vettem, nem állja majd meg szó nélkül, még ha... hiába is teszi majd, mert nem... én ezt... nem bírom nem megtenni, nem... nem lehet, nem követhetem el ismét, másodszorra is... ezt a bűnt. Nem. Nem! Atyánknak meg kell tudnia... tudnia kell, hogy hibát követett el, és ha senki más nem mondja meg neki, akkor nekem kell! Muszáj! Tudnia kell, hogy hibáztunk! Ő is, mert megtette, én is, mert hagytam, tudnia kell! Ha nem is enged szavamnak, tudnia kell, hogy szava ellen vagyok, hogy... hogy mit okoz azzal, ha Lucifer a Pokolban van! Ha ezt... EZT okozza neki, amit láttam az imént... Muszáj tudnia, hogy ez nem helyes, nem jó!
- Zongorabár? - Nem tudtam mosoly nélkül megismételni, a szívemben dúló viharok ellenére sem. Ő és a zongora... ő és a zene... mint én és a zene... Mi és a zene... közös múltunk.
- Bárcsak láthatnám egyszer - mosolyogtam rá, szeretettel, vágyakozva. Tudtam, abban a városban nem magamfajták laknak, s még ha őt nem is bántják... hisz ő az uruk... s még ha én nem is félem a démonok társaságát, odalátogatnom körül-belül olyan volna, mint... egeret sétáltatni egy sereg macska közt.
- Én pedig itt nem messze szoktam fellépni a színházban. Szívesen látlak az előadásokon, téged és bárkit - mondtam biztatón. Na nem arra akarnám ösztökélni, hogy démoni osztálykirándulást szervezzen egy előadásomra, de... szerettem volna hinni, hogy nem minden démon... démoni. Hogy akik őbelőle teremtettek, akad bennük valami belőle is... érzések... tisztaság, vágy, rajongás, szeretet... legalább elvétve. És ahogy máskor sem, úgy most sem tagadtam volna le egyik legfőbb alapelvem, hogy a színházban bárkit és bármit szívesen látok, míg nem bajt keverni jön. Lucifernek még azt is elnézném, ha ő bajt keverni jönne. Neki bármit.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 12, 2018 10:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Egyedül érzed magad,
pillantásod a messzeségbe réved, akár egy álomban
körülötted pulzál az élet
de te észre sem veszed"

Világos szemtükrébe nézek. Bár külsőre nem hasonlítunk túlságosan, belülről mindig is ő volt az a testvér, akivel a leghasonlóbbak voltunk. És most ezek a zöldeskék szemek, melyek olyanok, akár a friss mezők és az égbolt mezsgyéje, saját érzéseimet tükrözik. A tekintetünk egy, még ha az én szemeim szurokfeketék vagy éppen vérvörösek is. Ugyan az a tekintet, ugyan az a törékeny alkat s arcunk és ajkunk finom vonala. Valójában ha alaposan megnéznek minket, fellelhető a hasonlóság, ami akár Mihállyal összehasonlítva rögtön szembe tűnik. Még is, nem is lehetnék ennél távolabb bátyánktól. Hallgatom a kis Uriel önmarcangoló szavait, ahogy két kézzel kapaszkodik zakóm karjába. Hogy adhatnék gyógyírt neki?
- Úgy viselkedtél, akár egy angyal. Egy engedelmes angyal, mert hiszen ez a mi dolgunk. Ez a feladatunk. Atyánk parancsának követése, akaratának kinyilatkoztatása, s ha kell, ostora. Nem tettél tehát semmi rosszat...mert az a legkedvesebb az Ő szemében, aki elhagyja anyját, apját s testvéreit, Ő érte...
Haloványan mosolyodom el, bár nálunk az első kettő kiesik, de a parancs ugyan az: egész életünket neki szentelni. Őt dicsőíteni és akaratát megvalósítani. Egyik kezem a tarkóját támasztja meg, hogy aztán homlokunk ismét össze érhessen, míg másik kezemmel pirospozsgás orcáját cirógatom.
- Nem tagadhatod meg a parancsát, ezt te is tudod.
Teszem hozzá, mert az, hogy Uriel kegyvesztett, bukott angyallá váljon, számomra elképzelhetetlen, szentségtörés.
- Feladatot kaptam.
Próbálom mentegetni húgom megmaradt önbecsülését, hiszen nem lettem elzavarva, kidobva otthonról, hanem megbízást kaptam. Ami egy örökkévalóságra szól.
- Ne emészd magad, nem is tudtál volna keresni...ahol én lakom, oda nem jöhet mennybéli, sem földi halandó, ha nem arra rendeltetett.
Tisztára mosom én a lelkiismeretét, patyolat lényét. Ez az egész végítélet pedig nem tart olyan régóta, hogy a szemére vethessem. Mellesleg én sem kerestem...hiszen nem tudtam a szemébe nézni, sem megmutatni, sem elrejteni azt, amivé lettem. De most még is eljött a pillanat, érzem. Ahogy lehorgassza fejét, én két tenyerembe temetve emelem fel azt és mind a két arcát megcsókolom.
- Dehogy vagy te rossz testvér. Te vagy a legszuperebb!
Tudatom vele kiszélesedő mosollyal s valóban így is gondolom. Ő pedig arcával a tenyerembe bújik. Ez az apró testvéri, szeretetteljes gesztus megsajdítja szuroktól csöpögő szívem. Szabad kezemmel a mellkasomhoz kapok, mint egy halandó, akinek éppen szívrohama van. Belém nyilal, szúró fájdalom, mi emlékeztet rá: valóban van szívem, még ha meg is rothadt az idők során. Elüszkösödve dobban újra és újra, hogy még veszedesebb szörnyeteggé tegyen. Egy idézet jut eszembe, Stephen King-től, a Halálos árnyékból: "A valódi szörnyeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek." A Mesternek igaza lehetett. Mert egy érző lény, aki szeret, veszedelmesebb bárminél. És ő kimondja, "A Nap, amitől megfosztottak téged." Szavai visszhangzanak a fejemben és lesütöm a szemem. Nem tudok mit mondani, képtelen vagyok szólni. Csupán nézem, ahogy ujjai az enyémekre siklanak és egymásba fonódnak. Ismét felnézek rá, fel kell kapnom a fejem, ahogy az indulat felcsap kijelentéseiből. Hirtelen guggolok fel és egy úttal szabad kezem mutatóujját a szájára tapasztom.
- Shh! Ilyet ne is mondj, hugi! Nem lázadhatsz fel Atyánk ellen! Nem hagyom, hogy kitépjék a szárnyaid és erre a bolygóra száműzzenek! Tettünk mindketten, amire hivatottak lettünk. Hiszen tudjuk jól, hogy az Alvilág, Amara és a gonosz lelkek nem maradhatnak őrizetlenül s büntetlenül! Valakinek ezért is felelnie kell.
Komoly elhatározással nézek mélyen a csillogó szemeibe. Tudom, hogy ő ugyan olyan elszánt, mint én, és hogy minden egyes szavát véresen komolyan gondolja. Pont ez az, ami aggaszt. Nem mellesleg, ha bukna sem lehetne velem, hiszen lázongó testvéreinket ide, a Földre zavarta Atyánk s nem hozzám, annyira ő sem...nem milyen? Gonosz? Ő pedig hirtelen felindulásból ölel magához, erősen, rendíthetetlenül. Én pedig visszonzom akaratos és önző ölelését. Ahogy eltávolodunk egymástól, látom a szemében az értetlenséget.
- Csak nem hitted egy percig is, hogy téged vádollak?
Meleg mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy édes arcát fürkészem. Elsimítok egy kósza, göndör tincset, a füle mögé.
- Hagytad, hogy végezzem a dolgom.
Egészítem ki a mondatot, amit szipogva kezdett el és jobb mutatóujjam kampójával felfogom a könnyét, hogy aztán a számhoz emeljem és elemésszem, ahogy azt a bánatával is tenném. Újfent szerető s féltő ölelésembe vonom törékeny testét. Őszinte szavain csak erősödik szorításom. Széles vállaim és hosszú karjaim között egészen elveszik az apró, vékonyka test. Ahogy tovább beszél, szavai egyszerre balzsamozzák és gyötrik bennsőmet. Forró, sós könnyek áztatják némán az arcomat s őt, ahogy én is hozzá bújok, rőt hajába fúrva ördögi arcomat. Valóban igaza van? Tényleg elfelejtettem volna, hogy ki vagyok valójában? Ismét finoman eltávolodunk egymástól és ő megérinti az állam. Oly határozottan mondja, hogy tudja, ki vagyok, hogy ismer s ezért bátran fedhetem fel a szörnyűséget, amit a legvadabb rémálmaiban sem tudna össze képzelegni. Határozottsága meghat, meglepettség suhanhat át arcomon, bár, hogy szavai vagy saját meglepettségem okozza-e a bizalmatlanságom révén, azt nehéz lenne megállapítani. És így jött el a pillanat, hogy immáron a saját szemével lássa azt a lényt, amit a földi népek különböző nyelvei egységesen, bár a maguk módján, ugyan úgy neveznek: A Sátán. A név, melytől sok-sok halandó rettegett s retteg. Mitől a démonok is össze rezzenek. Mert ez a név már nagyon hosszú ideje borzalmas asszociációkat von maga után, egy torz külsejű alakról, férfiról, nem: Bestiáról. Hogy mikor és ki látta meg a Másik Arcom, aki futótűzként terjeszthette el az Ördög szörnyűségeit, azt nem tudom, de nem is lényeges. Egy biztos: valami romlott az, ami az alvilág urának neveznek. Lassan olvad le a mágikus maszk, a saját-egykori-arcom, mivel a jelenlegit álcázom. Évmilliók álltak rendelkezésemre, hogy tökéletesítsem ezt a kis manővert.
- Nem hagyhatom, hogy a halandók lássák...
Kezdenék bele magyarázkodásomban, nem is tudom, melyikőnk megnyugtatására, de végül elcsuklik a hangom és a fekete szurok-szerű könnyek csak tovább folynak gőgösen, viszkózusan. Rossz látnom, hogyan fogadja a szeretett húg irtózatos arcom. Rosszul esik, mert egy részt sajnálom őt, amiért látnia kell és ez hátborzongatóan hat rá...más részt pedig azért, mert ő, aki úgy szeretett mindig is, most egy lidércnyomásnak lát s nem a csinos bátyjának. Nem tudom meddig bámulta merev iszonyattal pokoli ábrázatom, mire megszólalt. S én nem siettettem, hiszen ez a szörnyű, rideg valóság egyenesen feldolgozhatatlan. Rettenetes arcom látványa könnyeket csal ki szeméből, na de ennek ténye az enyémekből is. Csakhogy az enyémek feketék, mint a legsötétebb éjszaka. Egy kérdés az, mit először képes kipréselni tüdejéből. Finoman rázom meg a fejem.
- Nem. Talán egykoron még fájt volna...de ma már nem.
Vajon pusztán azért, mert már annyira hozzá szoktam a fájdalomhoz vagy valóban elmúlt, netán csupán nem érzékelem?
- Te csak boldogságot okozol nekem.
Felelem nemes egyszerűséggel s ahogy haloványan elmosolyodom, ismét angyali fivére néz rá vissza. Mindig is erős okkult képességekkel rendelkeztem, szerettem kísérletezni a mágiával és saját hatalmammal, korlátaimmal. És én, Lucifer, nos, mindig is hiú voltam férfiúi szépségemre. Az esztétika az életfilozófiám volt, még a Mennyekben is.
- Nem akarom, hogy más is lássa...hogy bárki lássa. Akinek nem muszáj vagy nem a kínzásául szolgál a Pokolban.
Teszem hozzá és immáron felállok guggolásomból, vállainál fogva emelve őt is magammal.
- Van egy klubom, New Orleans-ban. LUX a neve, hotel és zongorabár.
Elmosolyodom, ahogy megemlítem ezt. Zongora, zene, művészet, mely szeretetén mindig is osztoztunk. Még most is, ennyi idő után is...emlékeztet arra, ki is vagyok vagy voltam.


"Uram, add, hogy a fekete Nap süthessen le ránk,
szurokfekete könnyek zokogjanak reánk"






Dalocska:
 
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 6:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Egy bő pillanatig szerettem volna azt hinni, vigaszt jelenthetett számára... Hogy én azt jelenthettem neki. Hogy... hogy együtt vagyunk újra, hogy nincs egyedül... Hogy a magány éveinek talán végre vége, hogy... nem lesz már semmi baj... Reméltem, hogy érzi...
Ám egyszerre csak eltolt magától, és elhúzódott... szemeiben pedig megláthattam... saját tükörképem... Nem, nem a személyemét, nem, hanem... érzéseimet. Ugyanazt tükrözték vissza nekem... a rosszallást, a bűntudatot... zavart, hogy miért a másik gyötrődik helyettem... háborgó lelket... viharokat...
- Nem, nem... épp ez az, Lucifer, épp ez az... - ráztam meg hevesen a fejem, oldhatatlan bűntudattal, karjaiba kapaszkodva két kezemmel -, csak... egy engedelmes angyal voltam... csak... egy... angyal... Azt tettem, amire utasítottak, és nem... nem viselkedtem úgy, ahogy egy testvérnek kell... nem... tettem semmit... nem... nem védtelek meg. Megtettem, amire utasítottak, de... azt nem, amire Atyánk valahol mindig tanított minket, hogy... mind... mi... a gyermekei vagyunk, testvérek... és legyünk... jó testvérek. De én nem voltam jó testvéred, én... félrenéztem, elfeledtem, én... oda sem pillantottam a sok év alatt, hogy hol jársz, mit teszel, mi van veled... nem kérdeztem, nem kerestelek... nem... voltam jó testvér... - keservesen gyötrődve a kín alatt, fejemet leszegve süllyedtem csak lefelé a bűntudat mocsarában. Úgy éreztem, arra sem vagyok méltó, hogy a szemeibe nézzek, nem érdemlem kedvességét, törődését...
Nem akartam, de ő két kezébe fogta arcom, és tekintete az enyémet fürkészte. Úgy éreztem belém lát, egészen odáig, ahol ha halandó volnék, a lelkemnek kellene lennie...
Arcom tenyerének dörzsöltem. Drága, finom érintése... melengette szívem, és oly' nagyon hiányzott... nagyon-nagyon... Kedves érintése... mindig olyan mélyen melengette szívem, mindig... annyira biztos lehettem benne, hogy ezek a kezek megóvnak, megvédnek... és sosem tudnának bántani...
És valamiért mégis... Atyánk a Pokolba száműzte, a büntetés, a kínok urának tette meg... olyan szerepet szánt rá, amire én... sosem tartottam volna érdemesnek, hisz annyi sok jó és kedves és... szép volt őbenne... annyi erő és szeretet, és...
Istenem, miért tetted ezt...? - méláztam gondolatban szomorú, szívfájdító emlékemen... ama napon, amikor kiűzettetett legkedvesebb testvérem hazulról... és eme döntéssel örök időkre elvette őt tőlem Atyánk...
Legalábbis ezt hittem... ezt hihettük... De most... Atyánk eltűnt, és helyette a fivéremet kaptam vissza... de... vajon meddig... Vajon ha Atyánk hazatér, ő visszamegy a Pokolba, ahogy mi a Mennybe? Vajon... akkortól ismét nem láthatom, és ő sem minket, vajon... minden úgy lesz utána, mint előtte...?
- A Nap... aminek a fényétől megfosztottak téged... - feleltem, és kezem kezére siklott, ujjaim ujjai közé csúsztak. Tényleg csak arra tudtam gondolni, ha... ha mindennek vége lesz valamiként... vajon mindenki visszamegy oda, ahonnan jött? Minden újra... a régi mederben megy tovább?
- Így csak még jobban fáj... fáj, hogy nem küzdöttem érted... Ha visszamehetnék, ha... újra dönthetnék... megtenném. Esküszöm, megtenném. Nem hagynám... hogy újra ez történjen veled. Akkor előbb engem kellene Apánknak a Pokolba száműznie, vagy a szárnyaimtól kellene megfosztania, hogy csak úgy... elengedjelek téged, testvérem - szorítottam magamhoz, csak azért is, csak hogy... hogy érezzem... itt van, velem van... hogy már... ismét láthatom, érezhetem őt, és... sem ő, sem én, nem vagyunk egyedül! Főként ő!
De eleresztettem. És ő még mindig a szemembe bírt nézni, még... még mindig olyan kedvesen ért hozzám, ahogy előtte. Még mindig nem láttam benne... nem sütött szeméből a vád, a kétely... hogy talán igazam van, hogy... bűnös vagyok, hogy... elárultam őt... én... hogy... cserben hagytam, és... és... miattam kellett... annyit szenvednie... annyit magányosan lennie... ezer meg ezer lélek közt, mégis... egyedül...
- De oly sok évig... hagytalak... - szipogtam. És most ő ölelt magához, szorított mellkasához... és én fájdalommal vegyes félelemmel öleltem viszont őt... Ohh, bár... bár tudná, bár átérezhetné... mily nagy szeretetet érzek és éreztem mindvégig őiránta... bár... tudná... hogy mennyit jelent nekem... ő... és hogy itt van, hogy látom, érzem, hallom... hogy ő... egész lényében mennyire sokat jelent nekem...
És annyira féltem, hogy egyszer csak kiderül, hogy ez az egész csak képzelet, csak álom, csak... fantázia, és... majd egyszer csak köddé válik, és eltűnik az éjben, a sötétben, és én itt ülök majd egyedül... magányosan... elhagyatva... testvéreimtől, egész családomtól megfosztatva...
- Bár veled lehettem volna azokban az órákban... Bár... veled lehettem volna, hogy ne feledd el, ki vagy, és... milyen vagy... igazából... Hogy milyen az a Lucifer, akire én emlékszem, az a... kedves... szerető... tiszta, gondoskodó, aranyos, édes... drága testvér... akire én emlékszem... aki nekem vagy és voltál mindig... - reszketeg sóhajom csiklandozhatta bőrét, de csak míg ingébe nem rejtettem arcom. El akartam bújni. Oltalmazó, szerető lényében, ahol nem tudom már mióta biztosan nem fordult meg az igazság... az érzés, amit csak az éreztethet az emberrel, akivel születésünktől fogva ismerjük egymást, és aki... igazi valónk legjobb és legrosszabb kiadását is ismerte már akkortól egészen mostanáig.
Mert én tudtam. Tudtam. Ahogy ölelt, ahogy hozzám simult, ahogy én öleltem, és őhozzá simultam, tudtam, éreztem... tudtam, hogy ő az... ő az akit ismerek, és igen, biztos, hogy ezer és ezer rémség van, volt... amit tennie és tudnia kellett, és amiről én nem is sejthetem hogy megtörtént, hogy megtette, hogy tudta, érezte, de... én... tudom most, és... tudtam amióta csak világ a világ, ki ő igazából, kinek teremtették, kinek született, ki ő... odabenn... a szívében! Igenis tudtam.
- De... - Felnéztem rá. Megérintettem állát. - Tévedsz. Tévedsz, ha azt hiszed, nem tudom ki vagy. Mert tudom - súgtam oda neki, és mélyen, bele a szemeibe mondtam. - Tudom ki vagy. Nem okoz nekem fájdalmat, ha látlak. Engedd meg, engedd, hogy lássam, kérlek... - Látnom kell, hogy mit okoztam... De ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Tudni akartam, igen... tudnom kellett... hogy tudjam, miért kell vezekelnem, miért is kérek igazából bocsánatot, mi az... ami... amit tettem, amiért... bűnhődnöm kell... Mit tettem vele? Igen...
Vártam... vártam... csak néztem őt, láttam hogy küzd, viaskodik, ellenállna... Ahogy rázta a fejét... de én annyira szerettem volna, ha megteszi nekem... Ha nem rejtőzik el előlem... ha bízik bennem... újra...
Az igazságot akartam, igen... még ha láttam is, hogy valami nagyon... nehezet kértem tőle... amire bizonyára nem volt igazságos tőlem hogy kértem, ám de... de... Ő Lucifer! Az én Luciferem! A testvérem, a bátyám! Tudom, fél... de Uram, hát igazságos az, hogy a testvérem félt megmutatni nekem az igazi arcát?! Igazságos ez? Igazságos? Hogy fél, hogy könnyeivel felel, hogy önmagával küzd, ellenkezik... Igazságos ez?
Nem igazságos...
És talán hiba volt... hiba volt megütnöm... De nem teheti ezt velem! És magával! Nem hagyhatom, hogy szörnynek állítsa be magát! Nem lehet! Ő nem az! Láttam már szörnyeket, és azok nem ilyenek voltak! Nem olyanok mint ő!
Igen, hiba volt megütnöm... De... ettől talán elhitte végre... Hogy... én... ő... hogy mi... egy csapatban vagyunk. Hogy nem engedem... még neki sem engedem, hogy így vélekedjen magáról. Nem!
De könnyei újra megeredtek... és fájt... fájt...
Istenem, mit tettem... - remegtek be a szavak holt gondolataim közé, s már nyúltam vállához, értem volna orcájához, szerettem volna megsimogatni, megérinteni, szerettem volna a bocsánatát kérni, és megmondani, hogy szeretem, amikor hirtelen... ő... akkor... változni kezdett a szemem előtt... És a kezem megmerevedett, egyik a vállán, a másik a levegőben az arca előtt. Szám kicsit elnyílt, szemeimben a könnyek megcsillantak... ahogy szemem elé tárult... Lucifer és igazi... új... arca... teste...
Ledermedtem.
Levegőt vettem, de bennrekedt... nem bírtam kiengedni utána... csak... ültem ott előtte a földön, félig előtte, félig karjai között, egyik kezemmel a vállán, a másikkal az arca előtt, és csak... csak... hirtelen... megrekedtem valahol két tett és gondolat között, és... nem tudtam hogyan lépjek ki... lépjek túl... át...
Nyelni próbáltam, de az sem ment jobban, mint a próba a levegővel...
Nem féltem tőle. Nem... ezt muszáj voltam tisztázni magammal is... nem ez volt a baj... nem... hanem... az... az egész... az egész felismerése... Rájönni, hogy... a közöny... a hideg elfordulás, a... a megfeledkezés... a...  kitaszítás, a figyelmen kívül hagyás... ez... én... mindezt... EZT okoztam neki... vele... én... Ahogy az arcába... új arcába néztem, rájöttem... nincs lelkem, de... ha volna... most éppen azt nézném... épp így festene az is... mert tetteink minket jellemeznek, nyomot hagynak lelkünkön, és az én tetteim... illetve, azok hiánya... ezt okozták... ezt tették... a testvéremmel...
Percekbe is telhetett... talán... akár... nem is tudom... Míg újra megpróbáltam, és levegőt vettem. Levegőt, hogy meg bírjak szólalni... nézve a könnyeim fátylán át ama arcot... bátyámat...
- Fáj, ha... ha... ha megérintelek...? - kérdeztem remegő hangon. Nem akartam, semmiképpen sem akartam még ennél is több... több fájdalmat okozni neki, de a könnyeit... azokat a... a sötét... vonalakat... úgy... de úgy... annyira le akartam törölni, és... én... Annyira szerettem volna... megsimogatni őt... hogy érezze... hogy... én... nem... nem tőle félek, nem őtőle undorodom, vagy nem rá haragszom, nem... hanem... én mindezt... saját magam iránt érzem... csak magam iránt... És úgy fáj... fájt, ahogy még eddig soha... hogy elengedtem akkor őt... akkor régen...
- Nem akarok még több fájdalmat okozni neked... - suttogtam, de szinte inkább csak tátogtam, olyan halkan bírtam csak megszólalni, úgy mart a bűntudat belülről...
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 21, 2018 12:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Mindenki a Fényt várja
féljetek, ne féljetek
A Nap a szemeimből süt
Ma este nem fog alábukni
s a Világ hangosan tízig számol"

Szerető karjai között tart, mint egy védtelen, reszkető gyermeket. Együtt érző szíve táplál s nyugtat, midőn gyengéden simít végig alantas lényemen. Mi változott meg? Mikor? S hogyan? Bárcsak minden olyan lehetne mint régen! Fogalmazódik meg bennem eme vágy, ahogy mélyet sóhajtok kishúgom szeretetteljes ölelésében. Ő a Nap, az én Napom, a világok fényessége...s nem de nekem kéne a Fényt elhoznom? Borzongás fut végig tagjaimon, a meghasonlottság tépő érzete. Szavaira azonban hirtelen elhúzódom kissé és zavartan, háborogva és értetlenül nézek tündérien tiszta szemeibe.
- Ne, Hugi...te nem tettél semmi rosszat! Követted Atyánk parancsát, ahogy engedelmes angyalhoz illik! És...senki sem tudhatta, hogy ez lesz. Hogy így végződik. Hogy...ezzé válok! Tán csak Ő, a Mindenható....
Tekintetét fürkészem, meg akarom győzni, nem bírom nézni s tűrni kínját! Szavaimat azonban megválogatom, nem akarom felhergelni vagy tovább bántani azzal, hogy Apánkat gyalázom vagy csak gunyorosan szólok róla. Tudom mennyire apás. És hogy én mennyire nem vagyok az. Két arcát simogatom lankadatlan. Angyali fürtöcskéi cirógatják kézfejem.
- Nem ismerek nálad szentebb lényt, nálad tökéletesebb angyalt! Ha rád nézek...ha az arcodat nézem...a Mennyek fényessége tárul elém! Maga vagy a sugárázó Nap!
Öntöm ki szívemet neki. Az igazat szólom, fel akarom oldani bánata bilincsét. Réges régen el kellett volna már mondanom mindezt. De most, hogy jártam a másik oldalon, hogy oly sokáig voltam távol, még biztosabban mondhatom ezt neki. Én már csak tudom!
- Én vagyok az Esthajnalcsillag, még is...szerintem-nekem-, Te vagy a legfényesebb csillag!
Tenyereim között tartom apró orcáját rendíthetetlenül, mélyen meredve könnyektől csillogó szemeibe. És elmosolyodom.
- Te nem követtél el semmit...főleg nem a bátyád ellen! Te vagy a gyógyír, a gileádi balzsam!
Hát valóban elfeledte? Vagy tán nem is tudta? Örömmel az arcomon mondom neki mindezt. Nem hagyhatom, hogy lerántsam magammal a kénköves Poklokba! Ismét intenzíven magamhoz ölelem, mintha ezer éve nem láttam volna...de valójában sokkal több idő telt el annál.

"A Nap a kezeim közü süt
megégethet, megvakíthat titeket
mikor kitör öklömből
forrón fekszik az arcra
fájdalmasan fekszik a mellkasodra
az egyensúly oda vész!
Keményen a földre taszít...
s a Világ hangosan tízig számol!"

- Azthiszem...éppen csak te tartottad bennem a "lelket", mélyen, legbelül, arcod viszont látása, a kiút a mély feketeségből...a legsötétebb órákban.
Elrévedek, ebbe még sosem gondoltam bele, legalább is tudatosan nem. De ahányszor a düh és a kín újra és újra felperzselte lényem az évmilliárdok során, ahogy ökölbe szorult a kezem fivéreim és Atyám gondolatára, úgy látogatta meg elmém minduntalan drága, hőn szeretett húgocskám ragyogó arca. Játékos hangja. Balzsamként lenyugtatva, lassan gyógyítgatva...Teljesen mellkasomhoz szorítom, hogy elvesszen ölelésemben, én pedig, arcom pedig, az ő szikrázó hajkoronájában, mi glóriaként ragyog. S ismét egymás szemeibe néztünk, testvér a testvérébe. Az ismerős, még is ismeretlen tekintetekbe. A könnyek tengerébe.
- Nem lehet...nem akarom, hogy lásd, mivé lettem. Túl fájdalmas lenne...s én nem akarok még több fájdalmat okozni.
Vallok neki őszintén, mert nem szokásom hazudni. De most még nyíltabban szólok. Már így is, ez az egész, a találkozás és amit kiváltottam belőle...úgy sebeztem meg, mint még soha! És ez nekem fáj a legjobban. Ne, kérlek, ne többet! Ő még is határozottan követeli, ami megilleti: Hogy lássa bátyja valódi arcát. Azt a rémet, amivé lett. Lassan rázom fejem, hosszú csermelyeket hullatva, midőn ő szeretget, cirógat, ahogy csak egy kegyes leánytestvér tud. Nem nézek a szemébe, ahogy járomcsontjaimra leheli csókjait, csak meredek magam elé s viaskodom. Megtenni vagy nem tenni? Nem akarom, de érzem, közeleg az elkerülhetetlen. Hiszen ez vagyok én, mindörökké, egy bestia, aki még azokat is bántja, akiket a legjobban szeret a világon. Újonnan, telhetetlenül fonódunk össze még egy családias ölelésben, mire ő hirtelen tol el magától. Szigorú, gyermekded arca néz velem szembe. Oly drága még így is szívemnek! Apró, törékeny kacsója pedig lendül a levegőben és ő, az ördög legkedvesebb húga, képen törli a Sátánt! Másnak eszébe sem jutna hasonló s nem is merné megtenni, ha meg is foganna koponyája mélyén. De ő igen. Az én kis Urielem! Haloványan, vérszegényen mosolygok csupán, ahogy némi hatásszünet után vissza fordítom felé az arcomat. Szemtől szembe. Enyhén éget orcám, piroslani kezd a borosta alatt. Ó, Hugi! És bármit is zúdít rám, bármilyen jóindulat vezérli, minden egyes szavával egyre jobban fáj...hogy téved. Ismét s még intenzívebben kezdenek folyni a könnyeim. Az átlátszó csóvák egyszeriben csak feketévé kezdenek válni, ahogy hagyom, hogy álcám lemálljon arcomról és egész külsőmről. Csak apránként szabadítom fel látását, így is tudom, a sokk fájdalmas tőrként hatol majd tiszta szívébe. De nem kerülhetem el a végzetem. Két nő lészen, kik a legfontosabbak a szívemnek és nekik látniuk kell...tudniuk kell, mert megérdemlik. Nem menekülhetek örökké jóságos, igazságos lényük elől. Immáron szurok-szerű, fekete és egyre sűrűbb az, ami a szemeimből árad. Íriszem bíborrá változik, pont, mint mikor megpillantott. De nem csak az. A szemem fehérje lassan feketedik be, mintha sötét gomoly fertőzné, akár a tinta, amit az itatós magába szív. Lassan a hajam is eltűnik, ében üstököm, s nem marad más, csak a roncsolt, taszító, vérvörös pofa, mely olyan mintha megnyúzták vagy megégették volna. Sebhelyeim is egymás után jelennek meg, mintha egy hadsereg kaszabolta volna arcomat. Képtelen vagyok abba hagyni a könnyáztatást, mert felfedni magam előtte az eddigi legfájdalmasabb dolog, amit megéltem. Érzem, ahogy az ez idáig forró illúzió-könnyek hűvösen kanyarognak le visszataszító képemen. Le az államon, végig szaladva a torkomon s rá és be az ingem alá. Immáron lát, teljes valómban. Hát ez lesz egy angyalból, efféle rémmé korcsosul, ha egy örökkévalóságig összezárják az Elemi Sötétséggel! Mint egy borzalmas kísérlet kétes, szörnyszülött végeredménye. Hát igaz, minket, szárnyasokat az atyai szent fényesség szerető melege táplál. Anélkül, akár a virágok a réten egy sötét szobában elzárva, cserép s víz ide vagy oda...satnyákká válnak, apró, sötét és korcs levelű kis szutykokká. Velünk, angyalokkal sincs ez másként...
S ím, centiméterekre az arcától pillanthat meg!:

Park Tumblr_og3dh6T0k01qhs7c2o1_400

"Egy, Itt jön a Nap
Kettő, Itt jön a Nap
Három, Ő a legfényesebb csillag mind közül!
Négy, és sosem hull az Égből alá
Öt, Itt jön a Nap
Hat, Itt jön a Nap
Hét, Ő a legfényesebb csillag mind közül
Nyolc, Kilenc, Itt jön a Nap!

Vége."




Itt jön a Nap:
 
Idézetek a dalból
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 8:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Szívembe hasított a pengeéles kín, ahogy megremegett érintésemre... éreztem... mint fejéhez értem, és ő megremegett... és fájt nekem... úgy fájt... Régen nem kellett remegnie, félnie... könnyeket hullajtania, ha hozzáértem, ha megöleltem, ha megsimogattam... és most... most engem is űzött a gyötrelem, a végtelen erejű bűntudatom, hogy hagytam ezt.... hogy engedtem idáig fajulni a helyzetet... az ő helyzetét, a mi helyzetünket... és az egészet... mindent... Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ennyire önző?
- De... de tehetek, épp ez az... hisz nem tettem érted semmit... Úgy érzem, nem érdemlem meg a szárnyaimat... olyan mély bűnt követtem el ellened, drága testvérem, hogy nem érdemlem meg őket... talán soha nem is érdemeltem... - szipogtam keserűségtől és bánattól átitatottan, a karjaiban.
Hogyan is érdemelném, hát miféle angyal, miféle ark, de legfőként, miféle testvér vagyok én?! Hogy mással sem törődtem, csak a művészettel, az rendben volna...? Hisz azt hittem, reméltem... remélném ma is... hogy segítettem azzal... próbáltam legalább... De hogy szeretett fivéremmel sem...? Vele sem tettem egyebet? Hát mit ért ő azzal, hogy én táncoltam a Mennyben, hogy művészek és művek születtek, de mire fel, mi értelme volt? Ő ettől nem nyert semmit, nem érezte szeretetem, nem érezte törődésem, nem érzett tőlem mást, csak azt a temérdek magányt... csak a hiányom... semmi egyebet... semmit, de tényleg semmit sem...
Hogy tehettem ezt vele? Hogyan...?
Lelkem égett, fekete szemei tüzében... éreztem, szinte égetett, belülről perzselt... éreztem... fájt... láttam bennük elveszett múltunkat... életünk... időnk... századaink, ezredeink... miket élhettünk volna... támogatva egymást, szeretve, vigyázva, óvva...
És helyette mi lett?
Elhagytam őt... Hagytam egyedül szenvedni, kínlódni... míg én táncoltam... Ő gyötrődött, a Pokol lett az otthona... míg én selyembe bújtattam lábam és átpiruetteztem a Mennyen... Bűnös vagyok... és nincs az a fény, az az isteni megbocsájtás, mely feloldozhatna... mert nem az Úr ellen vagy szava ellen vétkeztem, nem... hanem épp hogy annak fogadtam szót, és ezzel elhagytam a legdrágábbat, kit valaha teremtett... a testvéremet...
Nekem kellene a Pokolba mennem, nem neki...
És neki csak még jobban peregtek könnyei, egymással viaskodva, mely buggyanjon elő előbb, és mely zuhanjon a végbe, a mélység sötétjébe hamarább... De mintha minden könnye tőr lett volna a szívembe... úgy éreztem magam, olyan volt látnom szenvedését, mintha készakarva én magam rángattam volna elő belőle a könnyeket... Pedig Isten látja "lelkemet", nem így volt...!
- Ne küzdj ellenem... - suttogtam neki, csak mint kósza, árva fuvallat az éjben... amint homlokunk összeért, és éreztem, láttam benne... lényében... mint kínlódik, mint küzd... Valamit rejtegetett előlem, éreztem, valamit titkolni akart, tán mert félt, tán mert szégyellte, de nem tudtam... Mégis, úgy akartam... bármi is az, hát hulljék le a lepel, leplezze le a titkot, látnom kell, hadd lássam... Bármi is az, nem lehet rosszabb, mint önnön érzéseim, miket viharként szenvedtem meg bensőmben...
- Hagyd, hadd lássam... - hajoltam füléhez, és csókoltam meg orcáját. Egyiket a másik után.
"Érzem. Nem tudott soha nekem hazudni, kérlek Uram... ne most adj neki erőt hozzá..." - gondoltam mélyen legbelül, és próbáltam minden erőmmel azt sugallni feléje, hogy nincs oly titok, nincs oly félelem, mely legyűrhetné iránta táplált szeretetemet! Hiheti hogy van, hihette éveken át... de nincs. Esküszöm, hogy nincs...
Elmosolyodott, és én viszonoztam azt. Megsimítottam orcáját, oly jólesett mosolyát látnom... oly régen volt hozzá szerencsém már... ohh... egek, idejét sem tudnám megmondani...
De meglepett, ahogy újra átölelt engem. Jólesett, és viszonoztam is, persze, hiszen... ettől mertem csak remélni, hogy titkon nem haragszik rám, amiért elhagytam, amiért elárultam őt... amiért engedtem hogy a Pokolba küldje őt atyánk... Olyan jó volna hinni, hogy nem haragszik érte... hogy nem érzi, hogy bűnös vagyok benne, még ha az is voltam, s leszek is mindig...
- Hé! - vállainál fogva toltam el őt magamtól, és egy nem túl nagy, de érezhető pofont adtam arcára, ahogy meghallottam szavait. - Ezt meg ne halljam még egyszer, megértetted?! - kértem azonnal számon rajta. - Az én kedvenc bátyámra senki nem mondhatja, hogy szörnyeteg, még ő maga sem, világos? Mert velem húz ujjat! - szigorúan mértem végig arcát, komolyságot olvashatott ki a szemeimből, és arckifejezésemből is egyaránt. Nem és nem, én nem fogom eltűrni, hogy így gondoljon önmagára, mert az én testvérem nem szörnyeteg! Nem fogadok el ilyen jellemzést, nem és nem!
- Meg ne halljak tőled ilyet még egyszer, mert biztosíthatlak, hogy nem akarsz szembekerülni a haragommal - szigorúan beszéltem vele, még ha mindössze álca is volt ez a mérhetetlen keserűségem és fájdalmam ellen... amiket csak remélhettem, hogy el bírtam ezzel rejteni... Ne lássa, mennyire fáj, hogy így gondol magára... és hogy szörnyeteghez méltó dolgokat kellett tennie, míg távol volt... odalenn... a mélyben... egyedül...
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 30, 2018 5:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Nem hiszek a Sátánban
De ő hisz énbennem
Mindig oly türelmesen vár
És élesíti a fogait
Véren imádkoznak és csak abban hisznek, amit a két szemükkel látnak
Nem hiszek a Sátánban
De ő hisz bennem
Ő hisz bennem
Ő hisz bennem"

Kátrányszín, fénytelen szemeim elkerekednek, még ajkaim is elnyílnak leheletnyire. Ahogy szerető karjait felém tárja. És kecses, vékony lábai emelkedni kezdenek a macskaköves, koptatott és dudvától burjánzó utacskáról. De még a meghatódó, őszinte mosolya előtt megpillantom a szúró bánatot, mi végig suhan gyermeki arcán. Mint egy sötét felhő az égen, ami eltakarja a Napot. A Napot, ami ő maga kéne, hogy legyen. A napsugarat, mi az ő belső világossága. Én tettem ezt vele, én okoztam fájdalmat neki. Hirtelen nem tudom melyik gesztusommal, de ez nem is lényeges. Bennsőmbe mar az érzés, hogy erről én tehetek és elszégyellem magam. S ez már jó régóta rám fért! Már régóta nem tudnám kitalálni röpke gondolatait, mint rég...Ő és én, én és ő, egykoron olyanok voltunk, mint az ikrek vagy mint a zsák és a foltja. A régi szép idők. Valóban azok voltak. Fényesek, örömmel teliek s kacagással fűszerezettek. De most itt állunk, össze ölelkezve, a Világ Végén, a Jelenések Könyve vált valóra s mi még is, még mindig, itt vagyunk...egymásnak. Újra. Nem akarom többé elereszteni, sem karjaimmal, sem lényemmel. Hogy is bírtam ki ennyi időt nélküle és a Mennyei Fényesség nélkül? Költői kérdés ez csupán, elmém csont-szilárd falai között, hiszen jól tudom a választ, mi nem más, mint az Ördög maga. És hogy az Apánk tudta-e a választ a kérdésre? Mindenható lévén nincsenek illúzióim. Talán így akart "férfit" faragni a legszelídebb fiából, aki mindig is kakukktojásnak tűnt a bátyjai mellett. A fiúból, aki inkább a húgával ínycselkedett a többi fiúra jellemző égi csatározás helyett. Hát remélem most már "büszke" vagy, Apa! Gondolom epésen. De tova is röppen ez a keserű gondolat. Angyali húzom átható tekintete ugyanis elfátyolosodik, ahogy a karjaimba veti magát. Az erős borostán át is érzem langymeleg könnyeit. Melyeket érettem s velem hullat.

"A gyarlóságaimban rejtőzik
Minden hazugságba és bűnben
De mikor újra szentté válnék, ő forralni kezd valamit
Hogy újra letaszítson
Ő a kísértés atyja
Ő az ámítás mestere
Nem hiszek a Sátánban
De ő hisz bennem
Ő hisz bennem
Ő hisz bennem"

Ölelésem egyre bennsőségesebbé válik, tenyereim ívelt lapockáira kúsznak fel. Lapockáira, ahonnan éteri szárnyai fakadnak, ha kiereszti őket béklyóikból. S egy úttal eszembe jut, hogy az én lapockáimon pusztán tenyérnyi, éktelenkedő sebhelyek tapinthatók a zakó és az ing alatt. Maze csonkításának eredményei, a sebek, melyek-nyilván Apánk jóvoltából-sosem tűnnek el. Sosem gyógyulnak be teljesen. A sebek, melyeket a lényemen ejtettem, mikor kimondtam szárnyaim felett az ítéletet.

Park Tumblr_o40q84POTf1ug4yqlo2_500

Immáron az én könnyeim is apadhatatlanul folynak végig durva vonásaimon, a nyakába fúrom hát az arcom, mint egy mennyei menedékbe. Túl sok ez most nekem, évmilliókig egy csepp otthon, egy leheletnyi szeretet vagy fényesség sem s most ez az egész rám zúdul-aminek normálisnak kéne lennie-és én összerogyok a terhe alatt. Egyszerre frusztráló és kellemes, édes gyötrődés. Határozott össze rezzenés, ahogy éj-fekete üstököm simogatni kezdi, akár egy rémült, sérült vadállat, mi nem tudja mire számíthat s hogy mit is kezdjen a gondoskodó gesztusokkal. Csak némán, elfúló szipogással hallgatom, amint vigasztaló, nyugtató szavait a fülembe leheli, édesdeden. Miközben valahonnan a koponyám mélyéről egy több emberöltővel ez előtt fogant vers magányos strófája hullámzik a felszínre:

"Jós! - hörögtem - választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva - mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?"
- Szólt a Holló: "Sohasem." "

Összeszorítom a könnyektől forró szemeim, talán még is csalfa Poe Hollója s húgom nyújthat nepenthét búmra. Feltéve, ha megengedem magamnak. És nyelvem megered, a sok maró keserűség, mi bévülről emésztett fortyogva, ennyi időn át, most felszínre kerülni látszik. Nem akarom mindezt rá zúdítani, hiszen nem tehet róla s nem akarom, hogy szíve énrajtam keseregjen.
- Ne...ostorozd magad. Te nem tehetsz semmiről!
Biztosítom, mert nem hagyhatom, hogy ezt tegye önmagával, főleg nem jogtalanul. Inkább saját szégyenem, hogy még önmagamtól sem tudom megvédeni a számomra legkedvesebb testvérem. Mert hiába próbáltam gyűlölni a fajtánkat, ha bátyjaimat sikerült is megutáltatnom önmagammal, Urielt sose tudnám és nem is akarnám.
És ő arcom két apró, puha és finom keze közé zárja, tenyerei szinte elvesznek fekete borostámban. Kényszerít, hogy üde tekintetébe nézzek, hamvas arcába s én nem bánom ezt. Ocsmánynak érzem magam mellette, szennyesnek. Könnyektől vérben forgó, fekete szemeim még is reá merednek. Az ártatlanság és jóság megtestesítőjére. Ha maradt még szép és tiszta ezen a felperzselt Földön, akkor azt ő képviseli. Ő pedig, a kis drága, sötét szemeim fénye, apró puszikkal csókolja le bátyja sós könnyeit. Gesztusa meghat, én tettem vele ugyan így, réges-régen, bárányfelhőktől övezve, s ettől csak még intenzívebben folyik a víz végig az arcomon. Bár már nem ráz saját gyászom s zokogásom, a folyam csak nem áll el, mintha önálló életre kelt volna.

"Hallottam, ahogy a fülembe suttog
Kezei a torkomra fonódva
Éreztem ahogy a vasvillája a lelkembe döf
De nem fogadok hűséget egy fáról lógó kígyónak
Nem hiszek a Sátánban
De ő hisz bennem
Ő hisz bennem
Ő hisz bennem"

És húgocskám bársonyos homlokát az én érdes, masszív homlokomhoz támasztja, úgy nézve szemeimbe. Lényembe látva. S nekem minden erőmre szükségem van, hogy az álcám illúzióját mágikus úton fenn tartsam. Nem volt még ilyenre példa, hiszen az érzések már túl régóta voltak idegenek számomra, így azzal sem lehettem tisztában, hogy ilyesfajta módon hatnak rám, képességeimre, erőmre. Egy kósza gondolat erejéig Chloe arca sejlik fel előttem, a Nyomozónőér, aki mellett sebezhetetlenségem elpárolog. De ezt a gondolatot elhessegetem, hogy szóródó figyelmem ismét csak Urielé legyen. És ő beszélni kezd hozzám, leheletnyire arcomtól, a legőszintébb, legmélyebb, legbennsőségesebb gondolatairól és érzéseiről. Most már nem törődök azzal, hogy könnyeim folyvást csak folynak, mintha sosem apadhatnának el. Egyet pislantok és melegen elmosolyodok. Széttör ezekkel a szavakkal és ezzel a vallomással, de egyben újra össze is rak. Hallhatom hát az ő véleményét, nézőpontját az idők kezdetén történtekről, melyről eddig nem fejthette ki véleményét, hiszen minden oly gyorsan történ. És én újra megölelem őt, immáron a sarkaimra ülve s úgy vonva ismételten karjaimba.
- Bárcsak a fülembe suttoghattad volna ezeket a szavakat a legsötétebb óráimban...akkor talán nem váltam volna ezzé a szörnyeteggé, ami most vagyok.




Zene:
 
Idézetek a dalból
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 6:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Éreztem, mennyire feszült, mily ideges, zavart... Tekintete kérdő volt, majd szemei elkerekedtek meglepetésében, ahogy rájött mit teszek éppen. Láttam, s szomorúvá tett, hogy nem számít rám, s nem tudja, hogy számíthat rám, még mindig, ma is, most is, épp úgy, mint egykoron, számíthat rá, hogy én szeretem őt, hogy én vele vagyok, mellette vagyok, és érte is épp úgy megtennék bármit, amit csak tudok, hogy boldog legyen, s érezze, hogy ugyanúgy a családom, ahogy annak előtte volt.
Elkönnyeztem a pillanatot, igen, de nem szégyellem. Nem az Ördög csalta ki könnyeimet, hanem a bátyám!
Mert elkapott, ahogy hozzá repültem, és nem csak ennyi, de magához is ölelt, épp ahogy vágytam! Erős kezeit magamon éreztem, meleg tenyerei a ruhán át is melegítették bőröm. Szorított engem, másodpercről másodpercre egyre inkább magához szorított, és éreztem, mint remeg meg teste... Arcszőrzete szúrta az arcomat, de nem érdekelt. A levegő szinte kiszorult apró testemből, de ez sem érdekelt. Az egyetlen, mit felfogott elmém, hogy a bátyám karjaiban vagyok... az egyetlen, mi kitöltötte szívem, a végtelen szeretet iránta... az egyetlen, mit érzékeim magukba fogadtak, hogy átnedvesedő arca az enyémet is megnedvesítette, s könnyeink összekeveredtek bőrünkön... Szinte fullasztó volt a szeretet, amit e percekben éreztem, és mégsem vágytam semmi többre hirtelen, csupán csak erre. Mert ilyen közel már nem is tudom hány éve nem éreztem magam az otthonomhoz... a családomhoz...
Éreztem, mint tűnik el arca bőrömtől, ahogy a hajamba rejtőzik, s rázkódó alakjával együtt én is remegtem. Sötét hajára siklottak ujjaim, s szeretettel kezdtem el simogatni, és közben vigasztalón a fülébe susogni:
- Nincs semmi baj...
De még ha képes volnék mindezt sírás nélkül mondani, tán el is hihette volna nekem. Még ha tudom is, kisebb gondja is nagyobb lehet annál, mint sem azokat én megoldhatnám egy kis vigasztalással... pedig úgy, de úgy szerettem volna elfújni bánatát, letörölni szívéről a kormot, mit a Pokol tüze hintett rá...
Félek... fáj... bánatom oly hatalmas testvéremért...
- Tudom... én tudom... - feleltem halkan, szavaira nagyot nyelve. - Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül küldjön oda... szólnom kellett volna... tennem valamit... Nem volt igazságos, hogy téged... hogy oda... egyedül... ennyi sok időre...
Éreztem miként remeg meg ismét, úgy szerettem volna, ha valahogy csökkenthetem fájdalmát... valahogyan... bárhogyan...
Térdei meginogtak, s ahogy összerogytak alatta, az én térdem is a földre került. Éreztem, amint szúrják bőröm az apró kavicsok, de nem érdekelt. Ott, a puszta földön, az ösvény közepén, az éj sötétjétől és a park buja növényzetétől rejtve, az Ördög karjai közé bújtam, és öleltem őt, simogattam, mintha óvó ölelésem bármitől is megvédhetné... Nem tudom... nem hiszem... hisz kevés vagyok én ahhoz... mégis... sírása hangja, könnyei nedves érintése... szívemet perzselték, mintha láng marna belülről, minden oldalról...
- Luci... héj... hé... ne... Nézz rám! - picit elhúzódtam, ahogy már nem bírtam bánatát tovább engedni áradni. Két kezembe fogtam arcát két oldalról, kényszerítve, hogy szembe kelljen néznie velem, majd finoman kezdtem el lecsókolni könnyeit arcáról. Mikor ezt megtettem, homlokomat az övének támasztottam, úgy néztem sötét szemeibe. Könnyesek voltak, akárcsak az enyémek, de mégis rámosolyogtam, mélységes-mély szeretettel. - Kérlek, ne sírj... Nem számít mi történt, mit tettél, mert én tudom, hogy... hogy nem te akartad... és te nem is olyan vagy igazából... te nem vagy rossz... te jó vagy! És nagyon szeretlek! Nagyon... nagyon-nagyon szeretlek! Érted? Ezt jegyezd meg, jó? A testvérem vagy, és én... én nagyon szeretlek! Ezt ne felejtsd el soha! Mindegy mi történik, mindegy hol vagyunk... a Mennyben, a Pokolban és a Földön is, ugyanúgy szeretlek! - mondtam eltökélten, komolyan, tiszta szívemből.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 11:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Ez vagyok én, mindörökké
Egy az elveszettek közül
A Névtelen
Irányt mutató őszinte szív nélkül
Ez vagyok én, mindörökké
Egy névtelen
E sorok utolsó fáradozásom
Hogy a hiányzó életszakaszt megtaláljam"

Szemeim vérvörösen izzanak fel s tekintetünk találkozik. Angyali íriszein tükröződik ördögi pillantásom. És bár ne látnám ezt a nézést, a felismerést s aztán ennek elengedését. De tűrnöm kell, állnom tiszta tekintetét s lényét, bármivé lettem is. Egy ismerős idegenné. Vagy idegen ismerőssé. Ó, hogy vigasztalnám, mint régen! De nincs mit szépíteni szörnyeteggé lett énemen. Ez vagyok én, mindörökké. Míg világ a világ. A nevemet rebegi, kristálytiszta, gyermekien-vagy inkább angyalian-édes hangján. Ha tudná, hogy hangja zene füleimnek a sok kínlódó lélek fájdalmas üvöltése és nyüszítése után! Hangja szívemhez szól, feltéve ha van olyan nekem és nem szenesedett s rothadt el teljesen. Kinyúlnék utána, délibáb-szerű alakjához, de kezeimet szorosan préselem zsebeimbe. Közelebb merészkedek, kilépve a holdvilág gyér, tejfehér fényébe. Alantas és káromló a dal, mi elhagyja szám. Magam sem értem pontosan miért teszem ezt vele. Miért teszem ezt magammal. Ha őt bántom, azzal magamat sebzem a legjobban. De én sose bántanám a kishúgom, még is mi a fenét művelek?! Szólal meg egy rég elfeledett hang a fejemben. A halandók bizonyára lelkiismeretnek hívnák, bár nekünk velük ellentétben nem adatott meg a lélek, Atyánk Lehellete.

"Ó, hogy vágyom
Az enyhítő esőre
Minden vágyam újra álmodni
Szerető szívem
Elveszett a sötétben
Reményért odaadnám mindenem
Virágom elhervadt
Könyvem lapjai közt
Az egyszeri s örök virágzás bűneimmel veszett oda"

Immáron jól ismert obszidián-fekete íriszeimmel mérem végig, nem gyanakodva, inkább hitetlenkedve. Hogy tényleg itt van, itt áll előttem teljes valójában s ugyan olyan ártatlan és bájos, mint annak előtte. Csak belőlem lett Fenevad, ki már a saját tükörképét sem állhatja. Mindezen idő alatt ő kivirágozz, az én virágom pedig elhervadt.
Látom tekintetében a rosszallást, szóval megérezte a Bestia bűzét és taszítja, amivé lettem, értem én, kit ne taszítana? Ki lenne képes szeretni egy olyat, mint én?! Nem is érdemelném meg. Azok után amiket tettem és amivé lettem. S még is, ez a leheletnyi rosszallás kérdő irányt vett. Arcát fürkészem, apró változások mennek végbe rajta, de ezeket nem tudom megfejteni. Nyelek egyet, ádámcsutkám megugrik. Egy gombóc van a torkomban, de legyűröm, cseppet sem hősiesen. Húgom pedig egy tollpihe könnyedségével és egy balerína kecsességével lejt oda hozzám komoly arccal. Végig mér, olyan alaposan, mint én őt. Biztosan nem tetszik neki amit lát, hiszen még emlékszik a fényességemre. Hiszen én voltam maga a Fényhozó, Atyám szerelmére! Most pedig, a kínok és sötétség hozója vagyok.

"Járd a sötét ösvényt
Aludj angyalokkal
A múltat hívd segítségül
Érints meg szereteteddel
És fedd fel igazi nevem
Egyszer s mindenkorra
És mindent egyszerre
Névtelen marad nevem mindörökre
A Névtelen haza vitorlázik
A Névtelen elenged"

Bőröm alatt szinte össze rezzenek, mikor újra megindul, elhaladva mellettem. Izmaim megfeszülnek, ajkaimat vékony, vértelen vonallá gyötörtem. És ő puha ujjával megérinti a gerincemet, mitől azt várnám, hogy majd a hideg szalad végig rajtam, amilyen feszült állapotban vagyok, de még sem ez történik. Határozott melegséget érzek. Már régen tova tűnt a pillanat, mikor hozzám ért, még is elevenen érzem ujjának nyomát, egy kellemesen forró pontot a hátam közepén, miből melegség árad és olvassza tagjaimat. Most már keresem őt tekintetemmel, homlokráncolva, ahogy újra felbukkan mögülem. Annyira bizarr és abszurd ez az egész! A jelen és múlt viaskodik bennem. Az angyalnak ismerős, az ördögnek idegen s így tépik ketté lényemet. Ő pedig oly játékos, mint amilyennek ismertem...de nem tudok nem furcsán nézni rá, mindezek után. Ő még is egyre közelebb szökken kecsesen és gyönyörűen. Lucifer, akit ő ismert most tapsolna, szélesen mosolyogna és bravó-t kiálltozna neki. De én már nem vagyok a régi önmagam. A Pokol Ura vagyok. Ekkor viszont váratlan dolgot művel. Ami valójában nem is olyan idegen tőle, de engem ebben a helyzetben határozottan meglep! A karjaimba repül, szorosan fonva át nyakamat és lógva rajtam. Én reflex-szerűen kapom el, már a mozdulat közben, ő pedig karjaival közelebb húz magához a nyakamnál fogva. Szökellése közben láthatja ahogy elkerekedik fekete szemem a megdöbbenéstől. Most pedig, ahogy kezeim vékonyka derekát érték, egyre szorosabban kezdem ölelni. Remélem azért nem annyira, hogy fájjon neki. Az ölelés egyre szűkül, mintha nem tudnám megállítani. Puha kis orcáját a durva, érdesen borostás arcomhoz nyomja. Érzem bőrének melegségét. És a feszültséget, mi kúszik fel bennsőmben. Az érzés bévülről éget és kapar, szinte robban. Fátyolos lesz a szemem, pedig nem akarok sírni. De meghallom, ahogy szipog, még is boldogan. Dorgáló szavaiból is kihallatszik az ujjongás és az igazi, őszinte szeretet, melyre úgy éheztem.

Park Tumblr_ofm2j7Jlou1qa7ubto3_500

Könnyeim immáron patakokban folynak arcomon, nem tudok parancsolni nekik. Egyszer csak rázni kezdi vállamat a zokogás és én arcomat a nyakába és tündéri fürtjeibe bújtatom. El akarok bújni a világ szeme elől, a szituáció elől...még is ahogy a feszültség felszínre tör, úgy könnyebbülök meg percről percre.
- Én-én nem akartam ezt! Csak tettem, amit Apánk parancsolt! De-de nem bírtam már tovább odalent!
Érzem a térdeimet elgyengülni ahogy törékeny húgocskámat ölelem és a szavak feltörnek torkomból. Mintha egyszeriben képtelen lennék megtartani a súlyunkat, bármely nevetségesen is hangzik. Térdem megadja magát és térdre rogyok, karjaimban Uriellel. Nem eresztem, remélem nem ütötte meg magát. Csak zokogok és zokogok, aprócska húgom pedig térdeim között kuporogva ölel szeretően, mintha nem választott volna el minket tér és idő, sohasem.




Zene+néznivaló:
 
Idézetek a dalból
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 5:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Vártam... füleltem... akár csak arra is, hogy a légvételeit ha legalább meghallhatnám... De csönd volt. Tücsköket hallottam ciripelni, ágacskák ropogtak, fák lombjait fújta a szellő, a levelek zizegtek... De őtőle először még semmit... s már kezdtem azt hinni, tényleg nem akart mást, csak... talán mást keres, vagy csak megnézni akart, s nem egyebet...
Gondoltam... mígnem egyszer csak egy vöröslő szempár izzott fel nem messze... Egy árnyékba burkolózó alak szemei, kit a Hold épp csak ért fényével a fák alatt. Ismertem ezt a sziluettet... ismertem... drága testvéremé... De azokat a szemeket nem... azok idegenek voltak nekem. A vörös, izzó, ijesztő szempár... mely most reám tekintett egy végtelen pillanatra... igen... az számomra idegen volt... idegen és szívfacsaró.
- Lucifer... - suttogtam, alig hallhatóan, szomorún emlékezve vissza, arra, amikor ez még nem volt... amikor még odafenn élt, s szemei nem a vér színét idézték... Persze, gondolhattam, hogy nem maradt változatlan, hiszen annyi sok éven át... egyedül... odalent... És... magam is megismertem a "divatos" elméleteket, arról, miként képzelik el az emberek az Ördögöt... Hogy ama képet a félelem vagy a fantáziájuk szülte-e, netán tényleg volt, hogy afféle alakokban jelent meg bátyám előttük... s ezért ragadt úgy meg a... vörös bőrű, villás nyelvű, villás farkú, izzó szemű, szarvakkal rendelkező, ijesztő ábrázat... aki pokolkutyákkal és vasvillával a kezében lófrál...
Nem tudhatom... de féltem a gondolattól... mivé vált, miképpen változhatott testvérem a sok év alatt... míg nélkülünk kellett lennie, s a sok-sok borzalmat felügyelnie... kordában tartania... Végtelenül nehéz munka volt az övé... s én olyankor úgy szégyelltem magam, ha eszembe jutott... hogy egyedül kellett mindig cipelnie ezt a terhet...
Bámult engem, és én visszabámultam rá. Nem mozdult, de én sem... Nem szólt... de egyszer csak... dúdolni kezdett, majd énekelni... halkan... s egy számomra ismeretlen dalt... A hangját megismertem, az én szeretett testvéremé volt... de a dal ijesztő... félelmetes... libabőrös lettem tőle, s mintha a levegő is meghűlt volna köröttem... Nem tetszett... És azt sem értettem, miért énekel nekem ilyet... mi oka van erre? Elijeszteni szeretne? Miért tenne ilyet? Miért? Nem értettem őt...
- Lucifer...?  - haboztam. Bár szerettem volna megkérdezni, miért tesz ekképpen... hangom elakadt, amikor ismét megmozdult. Elindult, és odasétált hozzám. Követtem őt a szememmel, minél közelebb ért, annál alaposabban mérhettem végig... Furcsa volt... alakja annyira... sötét... titokzatos lett... Ha nem ismertem volna, azt mondhattam volna, ijesztő. Mert ijesztő volt... még ha hittem is, hogy engem sosem bántana, vagy hagyná, hogy más bántson... hisz ő az én édes bátyám, ki oly védelmezőn ölelt mindig magához, óvott, védett, imádott... E töménytelenül sok, szeretetteljes érzés nem múlhatott el csak úgy... még ennyi idő, ennyi sok minden történés után sem... nem... bizonyos vagyok abban, hogy nem!
Figyeltem a szemét, mely már nem izzott, ahogy felém jött... de nem állt meg előttem rögtön, előbb körbesétált... tekintetem követte őt, szemem sarkából láttam, hogy a hajamhoz ér, éreztem, amint végigsimít egyik-másik tincsemen. Vártam... hagytam neki, hadd tegyen, amit szeretne...
Pillanatok teltek csak el... újra mozdult, és sétált tovább... már-már félni kezdtem, hogy ennyi volt, és el is tűnik újra a sötétben, amikor is megállt aztán előttem... Több lépésnyire... amitől némileg rosszallón pislogok rá... Hát ennyire taszítom őt? Ennyire... ellenére volna, hogy a közelemben legyen? De hát... akkor miért jött, ha nem is...
Kérdőn pislogtam fel magas alakjára, láttam mosolyát, csillogó szemeit... Zsebre dugott kezeit tartózkodónak, azzal együtt távolságtartóan hivatalosnak, s valahogy gúnyosnak éreztem... Mosolygott, de... éreztem, hogy... mhh... mintha feszült volna...
Egészen addig nem sikerült megfejtenem eme különös, távoli, idegen viselkedést, míg ki nem nyögte azt a két mondatot... Akkor jöttem rá, hogy nem is velem van baja... nem énmiattam viselkedik ilyen furcsán, ennyire másként, mint amit megszoktam tőle anno... Az a baj, hogy ő a Pokol Ura. Hisz őt taszították a Pokolba, őt tették meg a Pokol vezérévé, urává... Ő a démonok atyja, az elkárhozott lelkek börtönőre... vagy hogyan is nevezzem... Nekem mind oly idegen, olyan... más, mint aminek őt ismertem... ismerem... hisz nekem ő a testvérem, semmi egyéb... ő a... az egyike legszeretettebb testvéreimnek... Nem énmiattam viselkedik így, hanem maga miatt... mert azt hiszi... hogy én... több vagyok, mint ő...? Vagy hogy elítélem?
Soha!
Bármit is tett, vagy nem tett, az elmúlt ezer meg ezer év során... ő az én szeretett testvérem! Hát nem is vártam tovább, hogy bújával, bánatával idegesítse itt önmagát előttem, mikor végre újra láthatom... Ő már megérintett engem, most én következem! Ez nekem is kijár! Hogy magam dönthessem el, miként is akarom köszönteni őt.
- Lucifer... - vettem egy mély lélegzetet, s szinte csak leheltem nevét... arcomra komolyságot festettem, szigorúságot, majd kihúzva magamat, egyenes háttal, kimért léptekkel, higgadtan sétáltam eléje. Felnéztem a szemeibe, de csupán egyetlen röpke pillanat erejéig, majd el is kaptam róla a szemem, és végignéztem alakján így közelről is. Elfordultam tőle, mintha csak menni készülnék... ám ehelyett akként tettem, mint az előbb ő is. Körbesétáltam. Mikor a háta mögé értem, leheletfinoman megérintettem a gerince közepénél, épp csak annyira, mint egy kósza fuvallat. Majd el is kaptam a kezem, mintha izzó parázshoz nyúltam volna.
Titkon elmosolyodtam, de nem adtam hangot gondolataimnak, hagytam, hadd tépelődjön, ha már olyan gonosz és buta volt, hogy csak ennyit nézett ki belőlem...
Legyen hát, gondoltam magamban, és beálltam alapállásba, azután, mintegy a móka kedvéért, egy chasse oldalra, egy chasse előre, még egy oldalra és már előtte is álltam újra, és még mielőtt megkérdezhette volna tőlem, hogy ugyan mit is csinálok, illetve... hogy miért csinálom, fogtam magam, és mindennemű aggodalom nélkül a nyakába ugrottam. Két karomat a nyaka köré fontam, és arcom az övéhez nyomtam. Olyan magas volt, hogy a lábaim a levegőben kalimpáltak kecsesen, de nem is bántam, így legalább kénytelen lesz rendesen megérinteni, akár viszonozni akarja majd az ölelésem, akár lerázni akar magáról... habár őszintén reméltem, hogy a viszonzást választja... különben lehet hogy sírni fogok... vagyis, azt hiszem, azt már így sem úszom majd meg... A közelsége érzetétől már így is könnybe lábadtak a szemeim.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy megúszod ezt a rideg köszöntést? - kérdeztem, a fülébe duruzsolva, szipogva, és picit sem távolodva el tőle, majd egy puszit nyomtam az arcára. Csak hogy tudja, hol is van a helye. És, hogy velem így nem bánhat. Ezt nem tűröm el, még tőle sem, mindegy honnét jött, és mennyi ideje nem látott, akkor is illene emlékeznie rá, hogy én nem ezt érdemlem, nekem egy hellónál és egy gonosz dalocskánál több jár. Mikor utoljára láttam, legalább megölelt, most meg... ennyi? No nem, nehogy komolyan gondolja, hogy egy kis pokoltúra nekem elég, ahhoz, hogy lemondjak róla! Ez őszintén sértő...
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 26, 2018 11:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Szeretett Húgomnak
Uri & Luci
──────────── ────────────

"Az árnyak között járva, a sötétség leple alatt...a magány mocsarába süllyedve."*

Úgy kúszok a fekete anyagtalan masszában, mintha abba születtem volna bele. Pedig ez nem volt mindig így. De már túl régóta tart ez az állapot és nem is fog megváltozni. Elvégre én vagyok az Ördög maga. Az egykori angyal, akiből szörnyeteget faragott a saját apja. Nézem, figyelem, kémlelem őt. A szépet, a kecseset...a tisztát. Megtestesíti mindazt, amire mélyen legbelül vágyom: a mennyei fényességet egy személyben. Amitől én ennél távolabb már nem is állhatnék. Egykori angyali energiáim a dühvel démoniakká érlelődtek. Ahogy az angyalarcom is ördögivé aszott. Talán pont ezért bújkálok előle, mint valamiféle alantas féreg...vagy kígyó. Csupán a kellemes takarást kínáló fák rejtekéből lesek rá, mint ahogy azt a legromlottabb lelkek szokták. Ki vagy mi más lesne egy fiatal lányt a fák közül? Megváltoztam, más lettem, bár valahol még is önmagam maradtam...Atyánk viszont kifordított, akár vikingek az ellenségeik belsőségeit. Megismerne-e így egyáltalán? Nem rettenne-e meg attól, amit lát? S én akarom-e, hogy így lásson? Miért ne maradhatna meg rólam a szép emlék...a lant, a zongora, a táncpróbák. A csengő nevetés és bennsőséges ölelések. Mikor hatalmas szárnyaimmal is elfedtem őt - hogy szerette! És hogy kacagott! De mindez egy örökkévalósággal ez előtt történt. Most én vagyok a Sátán, aki történetesen a bátyja. És ő látni szeretne....megáll, hallom vékony, kellemes hangját, amint szólongat. El akarom kapni a tekintetem fájdalmas arcáról, de képtelen vagyok rá. Össze szorítja szívem az érzés. Ugyan akkor, a bennem élő Ördög szívesen kivillantaná a foga fehérjét. Nem tagadhatom meg, ami vagyok! Így hát...kilépek a sápadt Hold fényébe. De az a bátyj vagyok-e, akire számít?

Park 6a109f32c2996dcff55b4b5645ef60ea

Szemeim vörösen izzanak a sötétben és ez csak a kisebb torzulás a külsőmet illetően, de az igazi bestiát nem engedem, hogy lássa. Ragaszkodom a régi arcom illúziójához. Uriel nem érdemli azt a látványt, ami fogadná. A Nyomozónő sem érdemelte, még is látnia kellett és csaknem bele roppant. Túlságosan távol van az égi világosságtól az az ábrázat. Pontosan annak teljes hiánya szülte. Ezzé a rémmé változik hát az, akitől megvonja Apánk a szeretetét és éteri izzását. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz elviselnem ezt a pillanatot. Látni akartam és láttam is...képtelen vagyok levenni róla a szemem napok óta, hiszen évmilliókig nem nézhettem és érezhettem közelségét. Hogy megbirkózzam ennek súlyával s tényével, az ördögi Lucifer szólal meg, dúdolgatva.
- "Whoa-oh-oh, oh-oh-oh!
A démonok éjjel jönnek és bajba kevernek
Whoa-oh-oh, oh-oh-oh!
A démonok egy lány legjobb barátja
Whoa-oh-oh, oh-oh-oh!
A démonok életre kelnek és átveszik a hatalmat
Whoa-oh-oh, oh-oh-oh!
A démonok egy lány legjobb barátja!"**
Mindig is piszkosul jó hangom volt, most pedig képes vagyok szép halkan efféle blaszfémiákat dalolgatni a romlásmentes húgomnak! Nem is én lennék a Pokol Ura, ha nem így tennék. Még ha ördögi kis félmosolyom mögött szégyellem is, hogy ilyen csúnyán szólok hozzá annyi idő után. Kezeimet zsebre vágom, talpig feketét viselek, bár az ing az borszínű. Komótosan sétálok oda hozzá, fölé magasodva vékony, határozott alkatommal. Nem állok meg előtte, hanem körbe járom, mintha nem legeltettem volna ártatlanságán sötét szemeimet épp elég ideig. Finoman hozzá érek angyali fürtjeihez kis körívem során, melyek a hátára omlanak. Alig érintik ujjbegyeim, hiszen jól tudom, nem lenne szabad hozzá érnem. Beszennyezném. Nem érdemlem meg. Selymes tincsei még is cirógatják ujjaim. Végül szemben vele állok meg, de határozott, tisztes távolságot tartva, hogy megvédjem önmagamtól. Újfent zsebeimbe mélyesztem kezeimet. Izmaim megfeszülnek a selyeming alatt, érzem. Mosolygok ugyan, de ez is csak álca. Rettentően nehéz a szemébe nézni úgy, hogy a bátyó, akire felnézett maga lett a Sátán. Minden, amit valószínűleg egy ilyen eredendően tiszta lény megvet. Minden lettem hát, ami ő nem. Pedig mi ketten annyira hasonlítottunk és olyan jól kijöttünk egymással...a régi szép idők. De azóta bár ő ugyan olyan szent és káprázatos maradt, én démonokat teremtettem s szabadítottam a világra.
- Hát helló, húgocskám. Régen láttalak!
Nyögöm neki minden erőmet összeszedve s igyekezve, hogy ne látszódjon milyen nehezemre esik ez az egész. Mennyivel kényelmesebb volt, mikor csak a fák közül lestem őt!





* Idézet a Kárhozottak Királynője c.filmből
** A dalocskából


Dúdolgatott dalocska:
 
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 26, 2018 7:17 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


A parkon át vezet az utam. Mikor előadás után hazafelé megyek, mindig erre jövök, ez sosem változik. Hogy miért? Mert csendes. Tulajdonképpen ez a legfőbb oka. Mikor a nap végén elindulok hazafelé, úgy vagyok vele néha, hogy jólesik egy mély lélegzetet vennem. És elmerengnem, az aznapon. Néha azon, amit látok, máskor azon, amit nem. Most... most ennél némileg bonyolultabb a helyzet. Most azért vezetett errefelé az utam, mert szeretnék... nos, szeretnék kiugrasztani egy nyuszit a bokorból... azaz... egészen pontosan, egy testvéremet a fák mögül...
Nem, nem az tűnt fel, hogy valaki figyel, mert... ezt az érzést már megszoktam, mindig érzem... színpadra születtem, szemek előtt éltem az egész életem, ami ezidáig megadatott, nem kelt külön megérzéseket bennem, ha néznek... még az sem, ha valaki konkrétan megfogalmazva, megles, s nem is csak néz, figyel. Mert bizony ez a valaki... napok óta leselkedik utánam. Az árnyékomnál is hűségesebben, ami azt illeti... igen.
Nem, nem az volt fura, hogy figyel valaki. Nem ezt éreztem meg. Igazából, nem ilyesmiről volt szó, nem is igazán tudnám szavakba önteni az érzést, egészen egyszerűen csak... egyszer csak elfogott egy olyan... egy... mmm... hogy is fogalmazzak... deja vu fogott el... mintha olyasvalaki nézne, aki...
Először nem értettem. Ki nézne engem, akit ismerek, aki máskor is nézett már, és ha így volna, az illető miért nem jön oda hozzám? Miért nem beszél velem? Napokig agyaltam a kérdésen, elmélkedtem. Sorra vettem mindenkit, akire emlékszem, akit ismertem, ismerek... jó, ez nem volt egy végtelen lista, a kedvenc zeneszerzőimé hosszabb, ha azt nézzük, hogy mennyi egészséges emberi kapcsolatom is van összesen... de... azért át kellett gondolnom a helyzetet és a lehetséges okozóit.
Végül, támadt egy ötletem. Vagyis inkább felismerésnek nevezhető. Arról a személyről, aki a legrégebben beszélt velem utoljára... pedig szívem szerint úgy örültem volna... Ő volt talán az egyetlen, aki épp olyan szemekkel nézett engem tánc közben, mint atyánk... tényleg, egyedül az ő íriszeiben láttam ugyanazt olyankor... azt, hogy... engem figyel... nem csak "valakit" aki táncol, valakit, aki csinál valamit, nem egy egyszerű akárkit, nem a művészetért nézte végig amit csináltam, nem azért... hanem énmiattam. Engem nézett. Engem látott. Mindig szerettem amikor nézett... mikor még nézett... és olyankor nem műalkotásnak éreztem magam, hanem... nem is tudom hogyan mondjam... akkor... magamat... magamnak éreztem... önmagamnak. Nem is többnek, nem is kevesebbnek.
De nem jött elő. Napokig vártam, akármerre vitt az utam... mindig vártam, hátha egyszer csak majd elém lép, megszólít... vagy bekopog... vagy valami... akármi, nem is tudom...
De nem tette.
És fogalmam sincs, miért nem...
Egy idő után, már szinte kezdett bántani a gondolat, hogy nem is akar velem beszélni, rendesen találkozni, csak... valami fura kíváncsiság hajtotta talán, vagy akármi efféle... Azon kezdtem elmélkedni, vajon meddig fog követni... És már az is eszembe ötlött, talán nem is miattam jött, hanem... mást keres, akiről azt hiszi, majd felkeres engem...
Bár bíztam benne, hogy nem így van...
Tehát, végül arra gondoltam, megpróbálok kezdeményezni vele egy beszélgetést... valahogy rávenni, hogy bújjon elő, és álljon elém...
Ezért jöttem ma este is a parkba. Gondoltam, talán a fák közt megbújva végre elszánja magát, itt, a sötétben, ahol madár se jár szinte... de ember semmiképp.
Ám nem tette. Ezért kanyarodtam a "B" tervhez. Ahhoz, amelyben megszólítom. Remélve, hogy ez talán... elérhet valamiféle eredményt... választ adhat a kérdéseimre...
- Előbújnál, kérlek? Szeretnélek látni! - hangom tisztán szállt a csendes éjszakában, a sötétségbe... a fák közé, a bokrok felett... Az ösvényen álltam, körbe-körbe figyeltem, bámultam bele a sötétbe, hátha megpillantok egyszer csak egy mocorgó alakot, egy ismerős arcot...
- Kérlek... - figyeltem reménykedve... bízva benne, hogy a kedvemért megteszi, hogy idejön hozzám.
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 26, 2018 12:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Este, a Holdfényben minden olyan, mint annak előtte. Az éj ellepi-elfedi civilizációnk hanyatlásának kegyetlen sebeit. Mindenre jótékony feketeség borul, a világok nyugovóra térnek és halandók s halhatatlanok mind szövögethetik utopisztikus álmaikat a megremegő szemhéjak alatt. Lassú, hangtalan léptekkel járok ezen a földi Poklon, a z emberi világ romjain. Hát így vész oda Atyám utolsó nagy alkotása. S még is, a pusztulásból új élet fakadhat - legalább is az ilyen csendes, csillagtalan estéken mind hajlamosak vagyunk magunkat ehhez hasonló hiú ábrándokkal áltatni. Apró kövekből rótt ösvény, burjánzó-vad s zöldellő növényzet. Minden szurokszínűre mázolva. S én a sötétben, a fák adta árnyak között járok, mintha csak egy lennék közülük. S ki meri állítani, hogy nem így van? Nincs többé Atyánk, ki dirigálhatna és kioszthatná a ránk osztott szerepeket önkényesen. Így hát úgy osontam be Michael bátyám kis "királyságába", mint a Vörös Halál Edgar Allan Poe jól ismert novellájában a bálra.
Követem őt.
Kiszagoltam, mint keselyű a dögöt.
A fák mellett haladok közvetlen, balom ujjaival játszva az érdes törzseken, alig érve hozzájuk. Közben tekintetemet nem veszem le róla, az árnyak közül lesek rá, akár egy prédára. Íriszem vörösen felizzik, ahogy vigyorom kiszélesedik:
Park Giphy
Ó, igen! Milyen régóta vártam már ezt a percet! Az egyik menedéket nyújtó fa után bújok meg egy másik mögött. Vajon megérzi jelenlétemet? Régen volt már, nagyon régen...de még is, erős a bizonyosság bennem, hogy nem feledett el. Ha valaki, akkor ő nem! De vajon rám ismerne-e egyáltalán? Tudja-e, hogy már napok óra követem? A nyomában járok, akár az eleven árnyéka, szinte olyan közel osonva, amilyen közel a szárnyai erednek gyönyörű lapockái mentén. Az én drága, szépséges kishúgom...Mindőnk közül a legtisztább. Az egyetlen, aki valóba méltó Apánk szeretetére. Nem szólítom meg. Nem bújok elő az elemi sötétségből. Csak követem finom alakját ahogy szokásos esti sétáján tova halad vöröslő loknis fürtjeivel.
"Ez vagyok én, mindörökké: egy, az elveszettek közül."
(Nightwish - Nemo)


made by ©️ miri

Aláfestő zene Wink:
 

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Raguel


Park 20zpnk7
☩ Történetem :
☩ Reagok :
108
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jan. 12, 2018 7:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


A feszültséget tapintani lehetett. Reménykedtem abban, hogy Amber okosan fog majd válaszolni, hiszen éppen Gabriel kezei közt van. Minden lehetséges választási lehetőséget végig futtatok magamban. Hogy szabadítsam ki a lányt? Hogyan tudnám utána két testvéremet is feltartani? Úgy, hogy mindkettejük inkább ellenségesen áll hozzám. Sariel főleg, amit nem is értek. Te, nővérem, te vagy az, aki mindig a legtöbbre értékelted az életet, hiszen te magad is ontottál vért eleget. Ez a füst... Ez mérgezte meg az elméjét, feketíti be a szívét. Csak reménykedni merek, hogy vissza lehet hozni őt közénk. Hogy észhez lehet téríteni. A hogyan azonban még várat magára. Egy hangos reccsennés és Amber összeesik.
- Mit tettél?! - fakadok ki döbbenten, magam elé suttogva, kikerekedett szemekkel. Ez megpecsételte a kialakulható békét Michael és Gabriel között. Ez a lány... Kulcsfontosságú szereplője volt ennek a történetnek, és most halott. Látom, ahogy az élet szikrája, utolsó lehelete távozik belőle. Ismét mindent elrontottam. Hevesebben kellett volna védenem. Ordítani tudnék a fájdalomtól. Sokáig azonban nem agonizálhatok, mert egy sötét árny tűnik fel felettem. Épp hogy védekezni tudok Sariel támadása ellen. Szinte bele nyögök az erőlködésbe, hogy kardját visszatartsam, s ellökjem magamtól. Egy pillanatra megijedek. Sokkal, de sokkal erősebb nálam, így nem sokat tehetek, csak hogy hátrálok és védekezek. Kétségbeesetten kutatok valami megoldás után a fejemben. Mi lehet az, amely észhez térítheti őt? A szavaknak itt nincs ereje. Lassan körvonalazódik bennem valami. Szeretem a nővéremet és csak ha fele annyira szeret engem, mint amennyire a sok ezer év alatt mutatta, akkor talán sikerülni fog eléggé megdöbbenteni és megállítani. Persze, ha az őrülete nagyobb, mint a testvérei iránt érzett szeretete.... Akkor imádkozom a Mindenhatóhoz, hogy hamarosan megjelenjen és segítsen nekünk.
Ha Gabriel is rám támad, elérkezettnek érzem az időt. Úgy se bírnám már sokáig... De ha elér a penge, akkor úgy érjen el, s azé, akié kell. Egyre fáradtabban és lassabban védekezem. Az erőm el fog illanni, mint a szárazjég, úgy hogy jól kell időzítenem. Ha együtt harcolnak, összehangoltak. Gabriel ea Sariel mindketten megállják a helyüket a harcmezőn.
Egy gyomron rúgással küldöm hátrébb Gabrielt, mikor úgy látom, alkalmam nyílik rá. A lendülethez kezeimet elölről hátra lendítem, testem kissé megdől. A tökéletes, kiszolgáltatott célpont Sariel számára. Most egész testem védtelen. A szívem hevesen ver. Annyiszor láttam már, ahogy megjelenik a Halál, hogy elragadja az emberek lelkét, s elvigye őket. Sok millió ember pusztulását láttam, és még is félek egy kissé. Én nem fogok a pokolra jutni... De a mennybe sem. Az üres űr lesz az enyém, az fog magához ölelni. Magamban már készülök a fájdalomra. Atyám! Adj erőt... Kérlek!

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Amber Cartelle


Park Tumblr_o1gsmsYwrr1up42jgo6_540
☩ Reagok :
105
☩ Rang :
Főnci húga
☩ Képességem :
Sok van
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
25
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Jan. 06, 2018 9:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next





Ragu & Sari & Gabi & Amy

Ostobaság volt a részemről elmenni sétálni? Nos továbbra is azt mondom, hogy nem. Igaz, ha ezt Faye megtudná nem ezt mondaná… Ha megtudná halálom végéig bezárna engem egy szobába…. Pont ezért nem fogok erről mesélni neki. Nem mintha olyan sokszor beszélgetnénk egymással… És nem nem csak az én hibámból.
A szemeit fürkészem az arknak, látom benne a gyűlöletet, ahogyan az enyémben is ott van. Aztán hirtelen minden elsötétedik.
Testem élettelenül zuhan nagy puffanással a földre. Balu azonnal odasiet a testemhez és szaglászni kezd, majd felvonyít. Balu ne! Hagyd abba! Kussolj el!... Téged is meg fog ölni! Nem hallod? Kussolj el!
Sokat olvastam a halálról, sok olyan ember osztotta meg a tapasztalatát, akik meghaltak, de vissza tértek az orvosoknak köszönhetően… Ezért volt egy elképzelésem róla, de ez… ez most mégis más. Nagyon más. Valami nincs rendben. Nekem nem kellene már itt lennem. Látom őket, hallom őket, de nem élek, csak lebegek. Elmennék, de nem tudok.
Mégis mi történik itt?

Öltözet: - ʘ Zene: link ʘ Megjegyzés: -



//Bocsi, hogy csak most, de nem tudtam, hogy én jövök xD Legközelebb szóljatok nyugodtan nekem, hogy hééé írjál már Very Happy Very Happy //
Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Dec. 10, 2017 4:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


The End of The World
Amber, Raguel, Gabriel & Sariel


S
ok kérdésnek sok az alja, szokták ezek a kis férgek mondani, de van benne igazság, azt meg kell hagyni. Sejtelmesen mosolyodom el bátyámra, de jobb szemem rándul egyet, mert féktelen zsivaj támad koponyám egy rejtett zugában. Mintha valami ki akarna törni onnan, ordít, jajveszékel. Mégis mi a fene lehet ez?! Miért szólítgatja Őt?! Úrnőm, adj erőt, hogy elhallgattassam a kísértő hangot, mely Istenért kiállt! Add, hogy Sötétséged legyűrje a Fényt és fekete fellegekkel borítsa be tündöklő egét! Hadd legyek kezedben a Penge; hadd legyek a Te Halál Lovasod; hadd legyek mindaz, amit csak kívánsz! Lábad elé borulok, kezedet csókolom és szívemet az öledbe helyezem. Gyilkos apácád leszek, a Te menyasszonyod s szolgád. Minden nap áldom a neved, amiért elhoztad nekünk a megváltást, a Káoszt. Jöjj el, Úrnőm, súgd fülembe az Igét, szabadíts meg a Jótól és ölelj át a Sötétség leplével!
S íme, imám meghallgattatott. Elül a kísértő hang fejemben, nem kínoz többé. Íriszeimben ott gomolyog a Sötétség. Atyám mikor sietett bármikor is ily gyorsan a segítségünkre, ha hívtuk? Soha. Kisujját sem mozdította.
Ez idő alatt pedig Gabriel bátyám nyakát szegi a lánynak, majd rám néz. A gyönyör ül ki arcomra. Micsoda szimfónia, csodás zene, a nyak csigolyáinak reccsenése! Hogy nem voltam képes korábban élvezni ezt, a vér fröccsenését, a tollak hullását, a sikolyokat?! Micsoda élvezetekről maradtam le... És nem csak erről, mindenről, amiről csak lehetett. De mostantól másképp lesz. Úrnőm oldalán végre kiteljesedik az életem, az lehetek, akivé már rég válnom kellett volna.
Szemeim ekkor a másik angyalkára siklanak. Olyan ismerős, mintha a Béke hófehér galambja állna ott, készen állva minden lehetséges támadásra. Bennem pedig nő a vérszomj... S miért is ne hagynám kitörni? Ismét hangok visszhangzanak a fejemben, de ezek másabb jellegűek - ez egy üzenet. Öld meg, öld meg az ellenállót! Nem kell kétszer mondaniuk. Hirtelen ismét kardomért nyúlok, a levegőbe reppenek és egyenest az angyalra repülök rá, fegyvereink hangos, erőteljes csattanással találkoznak össze. Add, Úrnőm, hogy Gabriel mellém álljon! Olyan kár lenne érte, erős, jóképű, neki is velünk kell harcolnia! Amíg az angyallal küzdök, a Sötétség képességeim által, telekinézissel hatol be Gabriel tudatába, ha csak nem számít rá és nem zárja ki időben. Ugyanazok a szavak hangzanak el, mint amiket én hallottam meg először, mikor az Úrnő megszólított. Remélem, hogy bátyám is felismeri az igazi istenséget, akit szolgálnunk kell.


 megöllek  ❦  Kyrie EleisonOutfit ❦ 384 szó ❦ ×


Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Dec. 01, 2017 8:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


this is the end
to Sariel & Amber & Raguel
Animal I Have Become • • credit:

Úgy tűnik, Sarieltől nem fogok választ kapni a kérdéseimre, vagy legalábbis nem mostanában. Annyi biztos, hogy a Sötétség hatalmába kerítette, ő irányítja, őt szolgálja. Szeretném tudni, hogyan történhetett ez meg, vagy hogyan fordíthatom ezt vissza, de mintha az emberlány folyton ennek útjában lenne, minden akörül forog, él-e vagy hal. A kis hölgy a feleselésével csak még tovább növeli a bosszúságomat. Nem tudja, mikor lenne érdemes hallgatni, és mikor a feltett kérdésekre válaszolni. De téved, nem azért kell meghalnia, mert ember, hanem azért, mert a halála lehet a kulcs Sariel felszabadításához. Ha a leányzó a továbbiakban nem vonhat magára túl sok figyelmet, talán végre rátérhetünk az igazán lényeges, és nem mellékesen közös problémánkra, és annak megoldására.
- Igazad van, nem számít, mi a neved – felelem végül komoran, majd egy mozdulattal kitöröm a nyakát, és hagyom őt a földre hullani. Nem ez volt az eredeti tervem, nem azért jöttem ide, hogy embereket gyilkoljak, de még ilyen időben sem hagynak nekem más választást. Ismét Sariel felé fordulok. Talán rábírhatom, hogy jöjjön velem. Nem akarok a szükségesnél több időt tölteni San Franciscoban. Csak felmérni jöttem a károkat, megnézni magamnak, mire is lehet képes Amara, látni, mivel állunk szemben, nem pedig háborúzni.
Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/4
Angyal
5
Démon
10
Bukott Angyal
2
Ember
1
Félvér
3
Harcos Angyal
4
Vadász
9
Nephilim
3