☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Amber Cartelle
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Emberke
☩ Reagok :
31

Today at 12:39 am írtam neked utoljára





Ragu & Sari & Gabi & Amy

Nem tudok „otthon” ülve nyugton maradni miközben tudom, hogy ide kint mennyien szenvedhetnek. Az embereken, akiken tudtam már segítettem. Most folytatom a mentő akciómat, de már az állatoknál. Tudom talán nem most kellene. Abba kellene hagynom ezt, de egyszerűen nem tudok leállni vele. Mondjuk nem mintha utána bármit is tudnék velük csinálni. Egyre kevesebb az élelem. Nem tudom mi történhetett. Próbáltam megérteni, de nem sikerült. Mikor lesz ennek a pokolnak már vége? Lehet, hogy tényleg az lenne a megoldás, ha mi emberek meghalnánk. Az legalább megoldana mindent és talán végre helyre állna a rend. Ismét az állatok lennének a bolygó urai. Mondjuk örömmel megnézném azt, de tudom erre semmi esély.
Baluval ismét elmentem sétálni egyet. Faye most már még jobban le van foglalva. Már napok óta nem beszéltem vele rendesen. Mindig mennie kell, mindig zaklatják. Tudom, hogy ő sem tudja igazán, hogy mit csináljon. Ehhez már neki sincs elég hatalma. Ezt már csak egy valaki tudná megállítani… De az a valaki nincs itt.
Nem reménykedem abban, hogy bármit is találok. De legalább nem otthon vagyok. Balu is élvezi, hogy rohangászhat. Az egyik parkba érve hagyom hadd nézelődjön körbe. Addig én is körbe nézek. Ez a füst kezd nagyon az agyamra menni. Miért kell mindent elvenni tőlünk? Igaz ez előtt sem volt felhőtlen az életünk, de legalább láttuk a Napot, élvezhettük a melegét. Igazából mind ezt csak magunknak köszönhetjük. Ha nem lettünk volna ilyen kapzsik… És még azt mondják, hogy az emberek a legokosabbak.
Balu hirtelen morogni kezd. Az eget kémleli. Én is felemelem tekintetem, de egyelőre nem látok semmit, viszont ahogy visszapillantok a kutyára már meg is hallom a szárnycsapkodást. Remek…. Már csak Michael hiányzott nekem.
-Mit akarsz tőlem Michael?-Kérdezem hangosan, de ahogy felpillantok ismét arrébb ugrom és ezzel sikeresen hátra is esem.
-Mi a franc?-Balu is odarohan hozzám. Az idegenre morogva tekint. Egy angyal karddal? És a tekintetét nézve nem békességgel jött.

Öltözet: - ʘ Zene: link ʘ Megjegyzés: -

Sariel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angyal
☩ Reagok :
7
☩ Keresett személy :

Yesterday at 5:46 pm írtam neked utoljára


The End of The World
Amber, Raguel, Gabriel & Sariel


N
em is tudom, mit mondjak... Vagy mit gondoljak... Olyan gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még pislákol a Nap fénye, angyal angyal vérét ontja, az emberek otthonaikba rejtőznek... A következő pillanatban pedig hirtelen mindent beborít a Sötétség. Nem csendül már az angyalok pengéje, a halandók pedig hiába rejtőzködnek el. Hatalmas árvíz pusztított, tűzvész, kétségbeesés mindenütt... És ez  furcsa, éjszín füst is... Olyan energiák kavarognak a levegőben, amikről álmodni se mertem volna, hogy valaha érezni fogjuk őket. Mégis itt van. De hogy szabadulhatott ki? Hogy történhetett ez az egész??
Nagyon jól tudom, ki a felelős. Még a világ s az élet hajnalán zártuk el a Pokol legmélyebb bugyrába, hogy véletlenül se árthasson senkinek és ne nyúlhasson bele semmiféle szándékkal sem az Úr alkotásába. Úgy tűnik, ennyi nem volt elég. Erősebb zár kellett volna, erősebb mágia, vagy tudom is én, mi! És hol van az Úr? Atyánk még most sincs itt, pedig egyedül ő győzheti le teljes egészében a Sötétséget. Mi egymagunk nem lehetünk rá képesek. Teljesen cserben hagyott minket az átkozott! Mégis, milyen Teremtő és szerető Atya az olyan, aki a világ végén se mozdítja kisujját gyermekeiért?? Pedig már nem csak az emberekről és Gabrielék vitájáról van szó, annál sokkal többről. A fenébe is!
Teljes fegyverzetben indulok meg San Franciscóba, hogy felkeressem Mihályt. Valamit tennünk kell, most már ténylegesen, meg kell keresnünk az Öreget és rábírnunk a cselekvésre. Csak ez a nyomorult füst ne lenne… Nem tudok anélkül végigmenni a városon, hogy ne lélegezzem be, még a repülés se segítene igazán. Egyre feszültebbnek érzem magam, ahogy közeledek a központ felé. Mintha belülről rágna valami, egyre nyomasztóbb, és mégis kellemesebb... Legszívesebben megölnék valakit… Igen… Ha csak egy csepp vért is ontatnék… Hallanám édes halálsikolyát, legyen az angyal, démon vagy ember… Utóbbi lenne a legideálisabb. Bemutatnék Atyánknak, hadd lássa, miféle következményekkel is jár, ha magára hagyja legkedvesebb teremtményeit. Őt kellett volna elzárni, nem az Úrnőt... Ó, miért is nem Gabriel oldalán álltam már a háború kezdete óta?! Annyit alantas kis férget ölhettem volna már meg, amennyit nem szégyellek. Mellettük folytathattam volna ugyanúgy az angyalok kopasztását is. Talán most, hogy beköszöntött a Káosz, kiélhetem magam ismét. Itt egy rémült járókelő, amott egy másik… S a fejük mindnek porba hull, oda, ahová való… Látod, Atyám? Mit lépsz most? Hol vagy, hogy megállíts engem, vagy ezt az édes anarchiát, amit Amara elhozott nekünk? Nem érdekel, nem olyan fontos már neked? Pusztuljon hát minden és mindenki!
Fiatal vagy idős, angyal vagy ember, nem érdekel. Mindnek vesznie kell, vérük már az utcákat áztatja. A parkba érve pedig egy ifjú, halandó lélek tűnik fel nem olyan messze. Valahonnan ismerősnek tűnik… De ez kicsit sem érdekel most. Bemocskolt kardom megforgatom kezemben és felreppenve a levegőbe készülök lecsapni a leányra. A környéken azonban más angyalok energiája is terjeng. Erősek, mint én. Talán arkangyal társaim jöttek szintén, hogy véget vessenek minden életformának? Helyes. Ha megöltünk mindenkit, magunkkal is végzünk majd, hisz mi is ugyanolyan feleslegesek vagyunk már... Atyánk pedig egy hullákból álló világot uralhat, melyet valaha Teremtésnek és Életnek hívatott.


#legpocsékabbkezdő, de remélem, megteszi ❦  Kyrie EleisonOutfit ❦ 498 szó ❦ ×



Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
108
☩ Keresett személy :

Pént. Szept. 22, 2017 5:43 pm írtam neked utoljára




***
szabad a játéktér



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Rafael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
67
☩ Korom :
31

Pént. Május 05, 2017 5:23 pm írtam neked utoljára


A nézésére nincs látható reakcióm sem, még akkor sem, amikor abbahagyj a képessége használatát. Szerintem jobb nem firtatni a dolgot. Ráérünk majd akkor is, ha hazaértünk hozzá.
Egyébként, egészen elámít az, ahogy használja az erejét. Én már nem is tudom, mióta rejtőzök itt pengeélen táncolva, mindig csak egy hajszállal elkerülve a rám vadászó őrjáratokat, most meg kézen fogva átsétálunk a városon, tojva minden engem és őt kereső angyal fejére. Meg tudnám ezt szokni.
A lakásához érve felemelem a jobb kezem, ahogy elenged, és már kattan is a zár az ajtajában, majd kitárul magától, felfedve a dobozt a fényképalbumokkal a küszöb előtt...nos, ebből a nézőpontból inkább a küszöb mögött gondolom ha precízen akarunk fogalmazni....
-A többség inkább festmény, és kézzel rajzolt portré...a fényképelőhívás eléggé problémás volt akkoriban...de ezt leszámítva pontosan az van benne, amit mondtam.
Ha le is hajol érte, a tetején lévő kupac első képén ott fekszik az anyja hasán, akivel mosolyogva bújunk össze a fotó idejére. Csak egy pillanatra nézek oda, de el is fordulok. Valahogy nem szeretném látni ezt a képet, ahogy a következőt sem, ahogy együtt alszanak az anyjával, vagy azt, amikor járni tanítom éppen, vagy éppen amikor a szárnyaimat használja fekhelynek. Így belegondolva, borzalmasan sok fotó készült az első időkben....aztán egyre ritkábbak lesznek persze az idő múlásával.
A következő albumban már csak a ceruzarajzaim vannak, melyek hasonlítanak ugyan Sophie-ra, de egyértelműen emlékezetből készültek.
-Mindenki azt mondja, hogy anyádra ütöttél, de szerintem nem hasonlítasz rá különösebben. Szerencsére rám sem.
Újra körbenézek a lakásában, mintha most járnék itt először, s nem tudom nem észrevenni a dekoráció teljes hiányát, illetve azt, hogy aligha tudnám kitárni a szárnyaim ezen a helyen.
-Nagyon...takaros kis hely. Felteszem egyedül élsz itt?

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Márc. 26, 2017 1:21 pm írtam neked utoljára


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender
Csak felsóhajtok a kérdésére és megrázom a fejem. Borzasztóan dühít, hogy itt állok előtte és mégis azt védi, aki nekem fájdalmat okozott. Nem keresek felelősöket, nem mutogatok ujjal én pusztán azt tudom, amit megéltem, amiben felnőttem. Egy szülő legyen szülő akármilyen körülmények is vannak és ne a gyerek igya meg a levét annak, hogy ő máshogy látja az életet, mint kéne. Egy szülőnek nincs kifogás, nincs mentség… egy szülő mindig mindent adjon meg a gyerekének… én is így tennék. Lehet azért, mert én nem így nőttem fel. Nem egy teljes, boldog, szerető családban. Mert létezik ez… még a mostani körülmények között is létezik, csak talán tenni kell a dologért.
- Az a gond csak, hogy a jövő tettei nem fogják kitörölni a múltat. – Jegyzem meg halkan, bár biztos vagyok benne, hogy ő is hallja. Hiába vannak tervei, hiába van most itt, azért az én limitált emberi életemet nézve igenis a nagy részén, vagy legalább a felén nem volt velem fizikailag. Pedig sokszor mennyire jó lett volna valakihez fordulnom, valakinek úgy igazán elpanaszolnom, hogy mi fáj, hogy mi történt velem éppen. De nem volt senki… és gyerekes dolog, de akkor is okolni fogom ezért. Most még biztosan.
A kérésére láthatatlanok leszünk, viszont a megjegyzésére egy pillanatra ismét felfedem magam, hogy lássa tekintetem, ami nem túl barátságos. Tényleg? Képes volt otthagyni az ajtóm előtt? Lehet, hogy az ablakon dobtam volna ki abban a pillanatban, hogy meglátom. Bár ezt már sose tudhatom, de egy arkangyaltól nem ilyen mértékű gyávaságot várt az ember. Hogy jelenlét és egy szó nélkül otthagy egy dobozt. Igenis legyen férfi, legyen erős, ha már ennyi ideig nem foglalkozott velem és maradjon ott. Fél, hogy elutasítom? Nevetséges… kockázatot kell vállalni, márpedig úgy gondolom, hogy élt már át nagyobb kockázatot is ennél.
Sóhajtok egyet, majd miután ismét láthatatlanná válok, magam után húzva elindulok. Repülhetnék is… de én ahhoz nem vagyok hozzászokva. Hiába van rá lehetőségem, nem használom szárnyaimat túl gyakran… sőt. Leginkább soha, emberként éltem, s földhözragadt vagyok kicsit ilyen téren.
Tökéletesen ismerem már azokat az utakat, ahol kevés ember jár, hogy a házamig érjek, céltudatosan megyek és hátra se nézek, meg sem állok, amíg el nem érem a célt.
Ahogy az ajtóm elé érünk megtorpanok, s csak ekkor engedem el csuklóját Rafaelnek, majd láthatatlanságunk is eltűnik én pedig kérdőn nézek rá.
- Hol a doboz? – Teszem fel az ésszerű kérdést és addig nem is mozdulok semerre, amíg meg nem kapom a választ. Valaki elvitte volna? Ki az istent érdekelne bármi ilyesmi?
Hirtelen kapok észhez, hogy ha arra kért siessünk, feltehetőleg nem akar az ajtó előtt állni… és bár dühös vagyok még mindig, azért kicsit levetkőzöm makacsságom… és csak kinyitom az ajtót, hogy zárt falak között lehessünk.
kinézetzene©


Rafael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
67
☩ Korom :
31

Kedd Márc. 14, 2017 1:23 pm írtam neked utoljára


-Miért, te talán jobban tudod ők mit éreztek, mint saját maguk?
Nem, nem tudom elfogadni, hogy a nő akit szerettem lemondott volna róla, ha lett volna választása. Nem ismerhettem ennyire félre, és nem is tettem. Ha elfáradt az évek során, és ezért lankadt a figyelme, az más, de tudom, hogy nem akarta volna elveszteni Sophie-t, az pedig, hogy nehéz élete volt vele...sajnos jórészt az én hibám. Amiatt ami vagyok, nagyon sokat kellett szenvednie mindkettőnek.
A bemutató után hagyom hagy gondoljon, amit szeretne, és még azt is, hogy megtartsa ezt magának...innentől.
-Igen, veled voltam mindig. Vagyis, majdnem mindig.
Lehajtom a fejem. Legszívesebben magamhoz húznám, és szorosan ölelném, de nem szeretném tovább feszegetni az idegeit, mint amennyire elkerülhetetlen.
Ami az örökkévalóságot illeti, nem feltétlenül van igaza, még akkor sem, ha Isten ragaszkodik a szabályokhoz. Van azonban más út, és nem fog Sophie útjába állni, ha úgy dönt...a semminél még a pokol is jobb sajnos. És ahogy most állnak a dolgok, jelenleg a földnél is, bár erre fáj gondolnia.
-Még meglátjuk.
Több magyarázatra egyenlőre nem számíthat. Kell, hogy legyen rá mód, hogy kiszabadítsam ebből a csapdáéból. Még nem tudom, mi az, de meg fogom találni. Szerencsére a másik kérdése sokkal egyszerűbb.
-Azt szeretném, hogy tüntess el minket, és vezess minket haza hozzád. Ha én csinálom az túl feltűnő. Veled kisebb a kockázat.
Semmi kedvem összefutni a bátyámmal. Michael-el könnyebb szót érteni, mint a másikkal, de ezt is elkerülném, ha lehetséges. Csak azért, mert ő nem ortodox ork, mint Gabriel, lehet ő is úgy gondolja, hogy a nefilimek problémáira egy jó özönvíz a megoldás, mint a régi szép időkben. Többet nézek ki belőle, de nem szeretnék csalódni benne...
-Nem akarlak sürgetni, de a küszöböd előtt hagytam egy dobozt a baba fotóiddal, szóval lehet jobb lenne, ha igyekeznénk.
Ez amúgy nem igaz. A doboz a lakásában van. Őszintén nem tudom, hogy ettől nyugodtabb lenne, vagy még idegesebb.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Márc. 10, 2017 12:34 am írtam neked utoljára


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender
Felsóhajtok ismét és megrázom a fejem. Nem akarok már kiabálni, de valahogy mindig megtalálja azt a mondatot, amivel odáig lök, hogy felemeljem hangom akár, pedig nem vagyok egy kifejezetten nagy hevességű lány.
- Tudod mi a szomorú az egészben? Hogy nem volt rá szükségem, hogy eltűnjek… csak kisétáltam az ajtón a táskáimmal a kezemben. Az egy dolog, hogy figyeltél… de nem élted meg, amit én, szóval kérlek, nagyon szépen kérlek ne akard jobban tudni, hogy mit éltem át és hogyan is viselkedtek velem, vagy hogyan éreztek irántam.
De itt befejezem, pedig még tudnék mit a fejéhez vágni, de egyelőre ennyi elég volt… ha jól sejtem nem most láttam utoljára, ha ezt akarnám, akkor se, főleg, hogy ezek után bárhol felbukkanna, pontosan tudnám, hogy ki is ő. Ha csak nem tesz róla ismét, hogy ne tudjam, de nem, ezt a gondolatot ki is törlöm én a fejemből, mielőtt még ok nélkül leszek rá dühös.
Furcsa nekem, ahogy hátrébb lép és végigmér, ahelyett, hogy igazán válaszolna. Már szinte ösztönösen bennem van, hogy el kell tűnjek, de nem teszem. Csak ökölbe szorul egy picit a kezem, már reflexszerűen. Azt hiszem az elmúlt évek alatt tökéletesen kialakult bennem a menekülési ösztön és valahogy túlságosan is jól ismerem fel az olyan helyzeteket, ahol elővigyázatosnak kell lennem, most is megéreztem, hogy készül valamire.
Ennek ellenére azért meglepődök, amikor felemelkedek, s egy pillanatra láthatatlanná is válok, ismételten szinte reflexből, bár ha hasonló helyzetbe kerülnék ez már édeskevés lenne, úgy érzem. Csak nyugodtan tűröm ak is bemutatóját, hogy mekkora ereje is van és kicsit megsért, hogy azt gondolja én ezzel nem vagyok tisztában. De mégis mit vár? Tűnjek el? Ha ekkora erő támad ellenem, ha tudom, hogy kint van, ha nem, nem tudok vele mit kezdeni, nem bújhatok egész életemben a szárnyai mögé. Azt pedig kétlem, hogy akkora jelentőségem lenne bárkinek is, hogy szándékosan engem kutatnak.
- Végeztél a bemutatóddal? – Kérdezem kicsit morogva és leporolom kabátomat. A gondolataimat inkább magamban tartom, már ha ez lehetséges…
Ahogy gyerekkori dolgokról beszél… és képről, amin együtt vagyunk megtorpanok, kezem is egy kicsit megremeg.
- Te velem voltál? – Döbbenten nézek egy pillanatra a férfira, majd lehajtom fejem, hogy ne lássa könnyes szemem. Ez az érzés jobban földhöz vág, mint gondoltam, de nem akarok több gyengeséget mutatni. A kezében tartott, megölelt, velem volt… és elhagyott. Nem igazán tud jelenleg vígasztani a tény, hogy muszáj volt neki, vagy, hogy milyen veszélyes lett volna számunkra.
- Végül is… neked ott az örökkévalóság… nekem viszont egy emberi életem van, igazad van, várnod kellett volna még – Jegyzem meg keserűen, megint felbosszantott, de inkább csak megállok ismét a kérdésére és úgy nézek fel rá, mintha azt kérdezte volna tudok e járni, vagy levegőt venni magamtól. Annyi minden kavarog most a fejemben… előre látom, hogy jó pár napig nem fogok tudni aludni, mire mindent helyre rakok magamban és egyáltalán józanul meg tudom ítélni, hogyan is érzek jelen helyzet iránt.
Megragadom a karját és abban a pillanatban láthatatlanná válunk mindketten. Talán így jobb is, könnyebb elrejtenem, hogy mit is érzek jelenleg. Megtörlöm szemem sarkát, amit ugye ő már nem lát és megpróbálom összeszedni magam.
- Most mit akarsz?
kinézetzene©


Rafael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
67
☩ Korom :
31

Kedd Feb. 28, 2017 12:48 pm írtam neked utoljára


Oldalra döntöm a fejem, és nem leplezem a csodálkozásom, igaz, mint páran megjegyezték, a csodálkozó arcom nem sokban üt el a szokásostól.
-Láthatatlanná tudsz válni. De igen, mindenképpen könnyű dolgod volt, hisz az egyetlen amit tehetett, hogy imádkozzon azért, hogy felbukkanjak.
Nem lehetett könnyű ezt kívánnia, hisz látni sem akart már egy ideje. Jobban belegondolva, amikor utoljára látott az anyja, nagyon hasonlóan reagált, mint amikor először találkozott velem a leánya...a leányunk. Azzal már nem traktálom, hogy az emlékei nélkül is rá talált, köszönhetően annak, hogy nem ment valami messzire.
-Sophie, vannak, akik a puszta létezésed akarják eltörölni, nem csak annak emlékét. Most, hogy nem vagy vele, minden gondolata ami rólad szól veszélybe sodorta volna. Ahogy az is, ha én jutok eszébe, és nem gyűlölettel emlékszik rám.
Aztán újra csak tűröm a szóáradatot, kifejezéstelen arccal. A végére még hátrébb is lépek tőle, és végigmérjem őt. A probléma, hogy a saját szemszögéből talán igaza van. Nem örülök neki, de ideje ízelítőt adnom neki abból, hogyan fest ez az enyémből, és remélem megérti majd az aggodalmam. Felemelem egyik épp csak a derekam felé egy kicsit, mire érezheti, hogy láthatatlan kezek ragadják meg a lábait, a vállait, a karjait, és felemelik őt, akár egy nagy vattacukrot, majd két méter magasba, miközben az erőfeszítés egyetlen nyomát sem láthatja az arcomon.
-Tudom, hogy nagy lány vagy. És egész ügyes is. A legtöbb halandó a közeledbe sem juthatna.
Hátat fordítok neki, közben leengedem, és csak az utolsó pár centin esik egy picit. Nem áll szándékomban bántani őt.
-De sajnos van akivel szemben ez nagyon kevés.
Bevallom, kicsit azért boldogsággal tölt el, hogy egy idő után magától követ, még ha nem is teljesen dac nélkül. Továbbra sem zaklat fel amiket mond, még ha ott is visszhangzanak a fejemben a szavai, ám arr, hogy parancsolgatnék felhorkanok.
-Én sem így terveztem először találkozni veled. Be akartam kopogni hozzád, és a kezedbe adni minden gyermekkori holmidat, meg még azt a néhány képet, amin együtt vagyunk baba korodban. Nagyon csendes voltál picinek...
Nem fogom tagadni, hogy hiányzik eme tulajdonsága. Mielőtt feltenné a jogos kérdést, hogy miért nem így tettem, gyorsan folytatom:
-Féltem, hogy elküldesz. Hogy meglátsz, és csalódást okozok. Vagy valami ehhez hasonló. Fogalmam sincs a mai közjáték nélkül mikorra szántam volna rá magam. Egyébként haza megyünk, hozzád. Igen, tudom, hogy az a másik irányba van, de kerülőúton megyünk nehogy köv...
Itt megtorpanok. Elgondolkodva fordulok hátra.
-Illetve....ha jobban belegondolok, te el tudsz rejteni mindkettőnket igaz?

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Feb. 25, 2017 1:12 pm írtam neked utoljára


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender
Gyűlölöm azt az érzést, amikor kavarognak bennem az érzelmek… amikor egyszerre tombol bennem a düh és vagyok elkeseredett. Nem tudom, hogy melyik akar előtérbe kerülni, vagy éppenséggel egymást váltják egy szempillantás alatt. Egyszer a dühtől könnyezek, egyszer a szomorúságtól.
Felnézek arcába, ahogy szárnyai megjelennek, s próbálok ellenállni, mert nem akarom, hogy védelmezni próbáljon, próbálom eltolni magam tőle, de hiába nem fejt ki nagy erőt, mégis érzem, hogy stabilan tart.
- Nem tudom ki vagy… - Persze tudom, hogy az apám… tudom, hogy kicsoda, de ennél többet nem tudok róla. Hogy nyerhetnék vigasztalást abban, hogy ő itt van nekem? Tudom… vagyis, azt hiszem, ha meg kell védenie, megvéd, de a lelki világomra nem tud hatni… Nem tudja az űrt betölteni, hisz, ha csúnyán hangzik, ha nem, jelenleg senki az életemben, azon kívül, hogy vér szerint kicsodám.
- Akkor meg hogy mondhatod, hogy utánam jönne? Ha az lenne, akinek még te gondolod, akkor nem tudtam volna ilyen könnyen eljönni. – Lemondóan rázom meg a fejem. Nem igazán szeretnék erről beszélni, sose voltam az a fajta ember, aki olyan könnyedén beszél a gondjairól, inkább magamban oldom meg.
- Az egy kicsit sem vigasztal tudod, hogy rád nem emlékszik és nem is érdekel. De önkényes döntés volt ez… amihez nem volt jogod. Legalább… szólhattál volna. – Nem tűnt el belőlem a düh se és a szomorúság se, de egy egész picit lenyugodni látszok, nem akar belőlem olyan erősen előtörni, mint előtte.
- Úristen… azt hiszed nem tudom? Nem vagyok ostoba… ebben élek 7 éve. Tudom nagyon jól, hogy mi vagyok, tudom nagyon jól, hogy hogyan vélekednek a fajtámról, még ha nem is tehetek róla, hogy létezek, arról se, hogy az vagyok, aki. Szerinted miért élek egyedül ennyi ideje? Miért bujkálok a világ elől? Ne akarj ezzel kapcsolatban kioktatni… és tőlem mondhatod, hogy figyeltél, nem voltál itt minden percben, nem követtél éjjel-nappal. Meg kellett vívnom a magam csatáit is. Ettől még nem volt jogod kitörölni semmit… és dönteni az én sorsomról. Eleget kaptam azzal, hogy egész további életemben el kell, hogy rejtőzzek.
Akárhogy is nézzük, valahol nagyon is őt okolom, amiért nephilim vagyok. Az ő gyengesége miatt születtem… persze, hálás lehetek, hogy élek, és nem is akarnék meghalni. Nem mondom, a képességemet is szeretem, alapvetően szeretném, aki vagyok, ha nem kéne féltenem az életem, nem csak vadászoktól, de náluk sokkalta erősebb angyaloktól is, akik gyűlölnek, csak, mert létezek.
- Nem mellesleg meg tudom védeni magam… Megtanultam az évek alatt. Gyengének tűnök, de nem vagyok az.
Persze ezt valahol vicces így mondanom, hisz harmatgyenge vagyok akár hozzáképest, de azért megtanultam a javamra használni képességemet és a fizikumomat is.
Gúnyosan nevetek fel a kijelentésére, miszerint őt kerestem. Igen, valahol mindig is érdekelt az apám, de ez természetes. Apa nélkül nőttem fel, sose tudtam, hogy milyen az, amikor valakinek teljes családja van. Borzasztó érzés volt, amikor láttam körülöttem a normális családokat, ez az űr örökké bennem volt… és még most is ott van, hiába áll itt előttem.
- Remélem tudod, hogy ez nem túl szép tőled. Még szép, hogy ismerni akartam apámat, de ettől még nem fogsz kitűntetést kapni, hogy megjelentél 27 év után, vagy éppen azért, hogy most hirtelen meg akarsz védeni. Saját akaratom van. Lehetséges, hogy nem kényszeríteni kéne, hogy menjek veled.
Ahogy ismét húzni kell egy pillanatra azért megállok, majd ha engedi kirántom karom kezéből és magamtól megyek.
- Ha nem parancsolgatnál, előbb elérnéd a célod. Meg ha esetleg elmondanád, hova akarsz vinni.
Csak azért követem, mert érzem, hogy fölösleges lenne ellenállnom. Valahol tudom, hogy nem akar nekem rosszat, de erősebb a dac bennem és a düh, amit érzek, akár csak a most történtek miatt is. Akkor is magával vinne, ha kézzel-lábbal tiltakozok… felesleges lenne.
kinézetzene©

Rafael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
67
☩ Korom :
31

Csüt. Feb. 23, 2017 5:59 pm írtam neked utoljára


Mereven állom az ütéseit, mozdulatlanul. Arcom nagyot csattan, de szemem nem rebben, ahogy megüt. A mellkasommal már más a helyzet. A fiziológiám, és a rejtett páncélom miatt szegény lányom a folyó partjára állított nevetséges márványszobrot is püfölhetné, ami a tábla szerint engem ábrázol. Csendben tűröm a szavait, aztán amikor egy kicsit veszít végre a lendületéből, nagy huzatot kavarva jelennek meg ébenfekete szárnyai, és mielőtt a felkapott levelek újra földet érnének, hozzá lépek, és szorosan magamhoz ölelem a karjaimmal, szárnyaimmal pedig betakarom őt szinte a feje búbjáig.
-Én itt vagyok neked.
Puha szárnyaim biztosan tartják őt fogva, ha kell. Tudom, hogy valahol igaza van, és nincs jogom ehhez, de mi lenne a helyes? Hagyni, hogy önerőből érje el a végzete? Soha.
-Többet tudok, mint gondolod, mert mindent tudok, amit gondolsz. Tudom, hogy sosem voltam veled, de te is tudod, hogy sosem tévesztettelek szem elől teljesen.
Megvárom amíg lenyugszik egy kicsit. Aztán eresztem cska el, és válazsoilok a kérdésre, amit feltett, hisz megígérem, hogy felelek  négyre. Egyre már válaszoltam, lássuk a másodikat.
-Rafael Arkangyal vagyok. És az apád. Nem képzelem magam senkinek ezen kívül. És nem csak rólad vettem el anyád minden emlékét...
Ezt nem fejtem ki jobban, láthatta, mennyire átnézett rajtam is a nő, mintha csak egy idegen lennék, aki megszabadítja őt ettől a fura leánytól. Az első szerelmem, és pontosan tudom mit jelentettem neki, éppen ezért görcsben álla  gyomrom minden alkalommal, amikor csak úgy elmegy mellettem. Az ő szemében senki vagyok, és ez így van rendjén.
-Isten unokája vagy, és Nefilim. Sajnos vannak, akik csupán az egyikért is eltörölnéd az életed is, és nem csak annak emlékét. Ha úgy érzed, egész életeden át a bocsánatod kéne kérnem a tetteimért, nem fogok vitatkozni veled. De abban sem, hogy velem jössz.
Nem, nem érdekel, ha nem szeretne velem jönni. szüksége van a segítségemre, és a történtek után sajnos a titkolózás sem fogja megvédeni őt többé. A képessége még talán, de tekintve, hogy kik vadásznak rá, jobb lesz, ha ennél azért több védi az életét.
-Ugyan Sophie, egész életedben engem kerestél. Most itt vagyok. Innen viszont mennünk kell. A vadászt aki a nyomodban volt könynen elintéztem, és megteszem újra, de ha a többi angyal is felfedez, velük már nehezebb dolgom lesz.
Ezzel újra megfogom a karját, és húzni kezdem magammal. Sajnso nem cska paranoiából akarok eltűnni innen. A képességeim időt nyertek, ám sajnso akadnak bőven, akik tudják érzékelni pontosan mekkora erő kellett ahhoz, hogy ennyi ember szabad akaratát befolyásoljam egyszerre, és bár még nem hallok szárnycsapásokat közeledni, egészen biztos vagyok benne, hogy hamarosan azok sem lesznek messze. Nem akarok szembe szállni ezekkel az angyalokkal, őket többre becsülöm, mint gabriel követőit, ám ez édeskevés akkor, ha a lányomra támadnak. Nem tudom, ki mernének-e állni ellenem, de ebben az őrületben minden megtörténhet, és csak reménykedhetek benne, hogy nem. Féltem őket.

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Feb. 20, 2017 6:40 pm írtam neked utoljára


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender

Nem igazán vagyok kibékülve a helyzettel. Azzal se, hogy anya miért nem ismer fel… azzal se, hogy egy idegen miért rángat el, de visszafogom magam, ahogy mindig is tettem akármilyen szélsőséges szituációba kerültem. Bár az előbb azért sikerült jelenetet rendeznem és feltűnően viselkedni. Néha még engem is ki lehet billenteni az amúgy higgadt valómból. Nem is tudom, hogy kitől örököltem ezt… de biztos nem attól, akit a családomban ismertem eddig.
A nevemen szólít… nem is érdekel, amit utána mondd én csak mondom a magamég és próbálom kitalálni, hogy mi is történhet igazából. Túl sok minden kavarog bennem, ami kényelmetlen számomra. Feszült vagyok, valahol ijedt is… és legszívesebben köddé válnék abban a pillanatban, hogy elengedi a karom.
Igen, ez mindig is tökéletes védekezés volt számomra, ha valamiért, ezért hálás vagyok, hogy birtokában vagyok ennek az erőnek. Semmi mást nem szeretek ebben az egészben, sőt kifejezetten utálom sokszor valómat, de ez most más kérdés.
Csak azért nem tűnök el és menekülök, amerre látom, mert érdekel, hogy mi is történik. Túlságosan kíváncsi természet voltam mindig… ez lesz egyszer a vesztem. Nem mérem fel, hogy mi az a pont, ami fölött már nem kénem, hogy érdekeljenek a dolgok.
Aztán meghallom a mondatot, ami elhagyja a férfi száját és egy pillanatig csak meredten nézek rá. Nem, én ezt egy percig se gondoltam… lehet valahol, mélyen bennem volt, valahol tudtam, de sose jutott a gondolat a felszínre.
Kezem remegni kezd és úgy meredek rá, mintha egy halott szellemét látnám… ami valahol igaz is. Az én tudatomban édesapám halott volt valahol, hisz sose ismertem.
Magam se tudom, hogy miért, talán, mert sok elfojtott dühöt adok ki magamból, de amint észhez térek kicsit is, pofonvágom a férfit. Erősen… mert látom rajta, hogy nem tudok ártani neki… sőt, ezek után pontosan tudnom kéne, hogy milyen erővel is rendelkezik, de nyilván nem ezen jár most az eszem. Rengeteg ideig borzasztóan dühös voltam rá… fájt is, hogy nem volt velem, de haragudtam is rám.
Meg se szólalok, csak hallgatom, amit mondd, s érzem, hogy kezem ökölbe szorul a hallottak során, majd mire a végére ér gúnyosan felnevetek.
- Mit tudsz te arról, hova jönne utánam? Talán pont te vagy az oka annak, hogy úgy éltem le az életemet, ahogy… nem jönne utánam… anyám nem az, akinek te ismerted. – Első körben ez szalad ki a számon és veszek egy nagy levegőt. Mérhetetlen düh lobog most bennem.
- Mégis kinek képzeled te magad? Miért gondolod, hogy neked ehhez jogod van? Hogy veheted el az összes emlékét rólam? Hogy veheted el az édesanyámat? Nem érdekel, hogy hány kérdésre van időd vagy sem. Nem parancsolsz nekem… - Öklöm egyre szorosabb lesz, ujjaim már fehérednek a szorítástól, s szemem könnyes lesz.
Fel se fogom, hogy mi történik velem. Hiába nem éltem anyámmal már… hiába bánt úgy velem, ahogy, most, gyakorlatilag árva lettem. Mintha nem is létezett volna az életemben, hisz én se létezek az övében.
- Nem megyek veled sehova… - Jelentem ki határozottan, nagy levegőt veszek, s engedek öklöm szorításán, kinyújtva ujjaimat. Miért is fogjam vissza dühömet? Nem lát senki… s ha valaki, pont az előttem álló ember megérdemli, hogy rá borítsam azt, ami bennem gyűlik.
- Nem érdekel semmilyen magyarázat se… erre nincs jó indok.. elvetted a múltam, a családom, azt a keveset is, ami eddig volt. Nekem ettől jobb lesz? Nincs SENKIM! – Kezeim ismét ökölbe szorulnak és keményen ütöm meg a mellkasát, ahogy az utolsó szót kétségbeesetten kiáltom felé, s már önmagától erednek a könnycseppek szememből. Látom kemény vonásait, azt is, hogy nem igazán fogja elfogadni a válaszomat, de nem érdekel… annyi minden kavarog bennem, azt hiszem, fel se fogtam még igazán, hogy édesanyám nem ismer, hogy senki sincs igazán, aki közel állna hozzám ezen a világon már… még ha az utolsó ilyen ember se volt igazán közel hozzám.
kinézetzene©

Rafael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Arkangyal
☩ Reagok :
67
☩ Korom :
31

Hétf. Feb. 20, 2017 1:47 pm írtam neked utoljára


Megtalálni valakit, aki nems zeretné, hogy nyomára akadjunk nem egyszerű feladat, aztán pedig észrevétlenülk a nyomában lenni ennél is nehezebb, még az én adottságaimmal is. Bár ez nagyban elnyújtotta a keresését, én mégsem bántam, hisz ezzel együtt másnak sem lehetett könnyű dolga a nyomára akadnak, másnak, akinek talán annyira sem örült volna, mint nekem, az első találkozásunkkor fog, ha minden úgy történik, mitn amire számítok.
Azért meg kell hagyni, büszke lehetek a lányomra. Nincsenek illúzióim afelől, hogy báérmi közöm lenne ahhoz, hogy ennyire óvatos, hisz ez inkább tanult, mint örökölt tulajdonság, de tény, nem okozott problémát a szökése óta, és mindössze egyszer kellett közbelépnem a mai napig, és akkor sem tehetett róla, hogy a vadász kiszúrta őt, és követte egy ideig, mielőtt a lány befordult egy sarkon, ő pedig abbana pillanatban elfelejtett mindent ami az azt megelőző 10 percben történt vele. Még kikísértem a városból, biztos ami biztos, de nem hittem, hogy gondot okozna.
Igen, azt hiszem, összességépben kijelenthetem, hogy a Sophia többnyire meg tud állni a saját lábán, és nics szüksége semmilyen külső segítségre, leszámítva az olyan napokat, mint a mai...

Határozottan ragadom meg a lányt, de azért odafigyelek, hogy ne tegyek kárt benne, csak épp esélye se legyen ellenkezni, ahogy magammal húzom. Közben villantok egy elnézést kérő mosolyt a nőre, akit nincs mit szépíteni a dolgon, most sem esik jól látni, aztán viszont igyekszem eltűnni a közeléből, és közben minden angyali erőm bevetem, hogy senki se foglalkozzon ezzel az apró jelenettel. Van elég dolguk így is, ezzel igazán nem éri meg törődni.
-Sophie - szólok rá határozottan - a város lakói okkal élnek paranoiában, el kell tűnnünk innen.
Azt azonban nem várom tőle, hogy vakon kövessne a világ végére. Elég nekem az is, ha a közeli fák által elválasztott kisebb tisztásra velem jön, ahol csak magunk vagyunk. Láttam, hogy nézett rám az előbb, és ha nem is lehet biztos benne, tudom, hogy legalább sejti az igazságot, vagy valami olyasmit. Nem áll szándékomban sokkal tovább kétségek között tartani. A szemébe nézek, és kijelentem:
-Igen, Én vagyok az apád.
Hagyok neki pár másodpercet, hogy feldolgozza ezt, aztán a vállára teszem az egyik kezem, és némi aggodalommal nézek körbe.
-Édesanyád nem emlékszik rád. Ha emlékezne, a pokolba is utánad ment volna, hogy megkeressen, szó szerint attól tartok. Ezt nem engedhettem. El kell mennünk innen, de megértem, hogy minden bizonnyal ezer kérdés is cska a kezdet lenne. Háromra van időm felelni, aztán tovább kell álnunk, rendben?
A látszat ellenére ez nem kérés volt. Nem is igazán parancs, de érezhető, hogy nem fogadok el nemet, ahogy az előbb sem tettem.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Feb. 18, 2017 7:23 pm írtam neked utoljára


Sophie & Rafael
I'm a mess right now inside out, searching for a sweet surrender


Olyan furcsa ez a nap… miután felkeltem, egyből furcsa érzés fogott el… magam sem tudom, hogy miért. Egy rossz érzés csapott meg, ami általában azért hajlamos megbélyegezni az emberek egész napját. Velem se volt ez másképp. Alapvetően azért, ha nem is kifejezetten vidám, de legalábbis átlagos közérzetem szokott lenni, most viszont úgy mászkálok a lakásban, mint egy magára hagyott, árva kiscica, aki maga se tudja, hogy mit keres igazán. Megszoktam az egyedüllétet már, azt is, hogy egyedül vagyok úgy általában mindig, de néha, mint most is, borzasztóan elfog a magány.
Nem is bírok a két fal között maradni… magamhoz kapok egy üveg vizet és nekiindulok a világnak… vagy legalábbis a városnak biztosan, valami parkot keresve, ahol bár szintén egyedül leszek, de legalább körülvesznek majd az emberek és elveszve annyira nem leszek a nagyvilágban, mint amennyire eddig éreztem.
Céltalanul bolyongok, néhol nézelődök, amikor elfog egy furcsa érzés ismét. Hasonló, mint a reggeli… ezt hívják megérzésnek, azt hiszem… mert a következő pillanatban, ahogy felpillantottam szemem elé került egy arc. Egy arc, amitől rettegtem azóta, hogy eljöttem otthonról, amit azóta nem is láttam, talán csak az álmaimban és az emlékeimben.
Édesanyám közeledett felém. Valamivel nagyon el volt foglalva, ezt is csak abból következtettem le, hogy nem nézett fel, nem nézett rám. Amúgy csak mereven az arcát tudtam nézni, meg se mozdultam, mintha belebetonoztak volna a földbe.
Egyre csak közeledett, én pedig éreztem, hogy a kezeim egyre jobban remegnek. Nem tudtam, hogy mit fogok érezni, ha a szemembe néz… ha megszólít, ha kiabál velem, vagy, hogy ő egyáltalán hogyan fog reagálni rám.
Már csak pár lépésre volt, amikor felemelte a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetünk és elsétált mellettem. Nem is, hogy dühös volt és azért, rezzenéstelen arccal, gyakorlatilag átnézett rajtam.
Reflexből nyúltam utána és fogtam meg a karját, nem tudom, hogy miért, de dühített ez az egész. Egész életemben eddig ő volt az egyetlen személy, aki komoly és heves érzéseket tudott kihozni belőlem.
- ANYA – Kiáltok rá, ő pedig megtorpan, nyilván nincs más választása, nem olyan gyengéden ragadom meg a karját.
Visszafordul és úgy mered rám, mintha szellemet látna, vagy legalábbis nagyon nem értené azt, hogy én miért is kiabáltam most rá.
- Anya? Azt hiszem összekever valakivel, kisasszony…
Egy másodperc alatt válik az én tekintetem is értetlenné. Mégis mi az isten folyik itt? Nem… ő nem ilyen… akármilyen is volt velem, így nem viselkedni. De én se lehetek olyan bolond, hogy nem ismerem meg a tulajdon édesanyámat.
- Mégis miről beszélsz? Én vagyok az… Sophie… A lányod… - Hebegem neki, s már kezdenék további mondókába, amikor egy férfi határozott mozdulattal ragadja meg a karom és húz magával, késztetve ezzel arra, hogy elengedjem anyám kezét, ha csak nem akarom a földre rántani őt. Egy pillanatra még felé nézek, majd az ismeretlenre pillantok és megpróbálom kirántani karom a fogásából.
- Ajánlom, hogy most azonnal engedjen el. – Mordulok az idegenre. Ugyan nem tudom, hogy miért rángat, de feltűnést se szeretek keríteni magam körül, bár már így is megtettem… de nem kezdek el kiabálni, vagy látványosan ellenállni… nem szeretem, ha mindenki engem néz. – Mit képzel, hogy csak így rángatni kezd az utcán, fényes nappal? Megbánja, ha nem hagy békén… - Persze, általában üres fenyegetések, főleg egy gyengécske nőtől… de azért nem vagyok én olyan elesett, ha arról van szó.
Egy pillanatra elkapom a tekintetét a férfinak és ismét elkap az a furcsa érzés. Megtorpanok, már, ha nem rángat tovább és csak mereven nézem az arcát, de nem úgy, ahogy édesanyámét. Olyan… mintha ismerős lenne ez a tekintet, ez az arc… de nem tudom hova tenni. Mintha álmomban láttam volna, de ott is ismeretlen ismerősként kerül elő újra és újra.
- Ki vagy te? – Teszem fel a halk kérdést, már közel se olyan határozottan és erősen, mint előtte tettem.

...zene©

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: