☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Vas. Júl. 02, 2017 12:55 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


Nem firtatom a témát a gyanús viselkedésével kapcsolatban. Elmondtam, miért tűnik annak, talán a jövőben figyelembe veszi ezen "tanácsomat". Legalább is, ha tényleg óvatos, mint ahogy mondja, és továbbra is bujkálni fog. Elgondolkodom azonban azon, milyen lehet ilyen életet élni. Angyal vagy, de a testvéreid elől rejtőzködnöd kell, nem vagy ember, de előttük titkolóznod kell, még ha nem is élsz köztük akkor is, és ráadásul ha meg is próbálnál ott élni, akkor se menne rendesen, hiszen az angyalok nem öregednek. A bukottak sem, tudtommal. Arra, hogy nem tudni, ki a barát és ki az ellenség, kesernyés mosoly kerül az arcomra.
- Sajnos ez így van. A démonok általában jól rejtőzködnek, már amikor akarnak. És az angyalok sem különböztetik meg magukat semmivel, hogy "Én Gabriel" vagy "Én Michael párti vagyok". Ezért sem kedvelik az angyalokat annyira az emberek. - de azt hiszem, ezt már mondtam egyszer. Kérdésére, hogy túl sokat járnak be, bólintok, s megállva megvárom, míg beér.
- Igen. Egy-két nappal ezelőtt azt hiszem egy démon berontott a városba és egy egész háztömböt lerombolt. Az angyalok nem tudták elkapni, de megtalálták a karját a romok között, amit az egyik harcos vágott le. - mesélem neki a helyi pletykákat. Persze nem tudom, ebből mennyi az igaz, mert én magam nem láttam, csak a romokat.
- Néhányan meg is haltak... - sóhajtok halkan. Olyan kevesen maradtunk... és akkor még jönnek az ilyen katasztrófák is. De legalább megerősíti, hogy őt nem kell félteni.
- Harcos voltál? - kérdezek rá kíváncsian. Hiszen attól függetlenül, hogy valaki angyal, még nem biztos, hogy megtudja védeni magát. Őt még se kell félteni, szóval feltételezem, hogy erősebb, képzettebb.
A tojást és kolbászt megjegyzi, a főzésre viszont szinte húzza a száját, amin elmosolyodom.
- Tudom, nektek angyaloknak nem szükséges ilyesmit tanulnotok. De néha, ha jobban beakarsz épülni az emberek közé, jól jöhet. Az ételosztáson pedig akkor várlak. - mondom mosolyogva, majd a kérdésére a háborúval kapcsolatban elmerengek.
- Így is 25-26 éve tart a dolog. Azt hiszem, nem sok dolog fog változni, hacsak nem erősödik meg az egyik, vagy másik fél, és dönti a maga oldalára a mérleget. - igazából sose gondolkodtam túl nagyban. A magam harcával vagyok elfoglalva, az is éppen elég nehéz, nem hogy az angyalok háborújára is gondolni, szemmel tartani, figyelni, részt venni benne.
- Én abban reménykedem, hogy hamarosan véget ér, remélhetően nem kipusztulással. Tettünk rossz dolgokat a történelmünk során... Szörnyű dolgokat, ha a nagy egészet nézzük. De mint egyének, nem mindenki érdemli ezt a sorsot. És azok, akik megérdemelnék, talán megbánják a tetteiket. Ők a második esélyt érdemlik meg. -merengek el.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Hétf. Jún. 19, 2017 10:05 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel


- Neked talán úgy tűnik – bólintok, hiszen megértem, hogy lehet oka arra, hogy ilyesmit feltételezzen, pláne azok után, hogy milyen könnyű szerrel segítettem be neki az amúgy igen kényes démonűzésbe. Persze, nem hagyhattam, hogy egyedül végig csinálja, máskülönben talán nem ezzel az eredménnyel zárul. Mármint nem azzal, hogy nem kell lemásznom a világ végéig, hogy visszahozzam a kis démont, mert összecsinálta magát egy túlbuzgó inkvizítor-palántától. – Ám én csak óvatos vagyok – nem győzöm ismételni magamat. Hiszen kinek ártanék én, mikor csak a magam bőrét kívánom megóvni? Régen próbáltam a szeretteimét is, de az ilyenek általában csúfos kudarcba, és gyakran menekülésbe is fulladtak. Persze ideig-óráig elrejtőzöm az emberek között, de ha túl soká maradok egy helyen, az angyalok előbb-utóbb megneszelik. Habár mostanában sokkal figyelmetlenebbe. És ez most az én nagy szerencsém, a sok hátránya ellenére is! - Ebben az időben nem lehet tudni, hogy ki barát és ki ellenség – ingatom a fejemet szomorúan. Lehet, hogy az emberek úgy gondolják, hogy ennek a háborúnak ők a nagy vesztesei, de valójában… Valójában az angyalok azok, akiknél az eddigi gyönyörű, harmonikus rend felborult. Ennek a háborúnak az angyalok a nagy vesztesei, míg az emberek, ha akarnának, profitálhatnának, hiszen most, hogy egyértelmű, hogy van Isten, nem kell ezen rágódniuk.
- Túl sokat járnak be? – kérdezek vissza meglepetten. És annyira meglepetten, hogy meg is torpanok, pedig egyszer már úgy tűnt, hogy végre újra úton vagyunk, és mivel nem akarom, hogy megint egy helyben toporgás legyen, ezért gyorsan össze is szedem magamat, tovább járatva a lábam. – Hogy érted azt, hogy túl sokan járnak be? – teszem fel a kérdést, amire remélem, nyilvánvaló, hogy nem egy nyelvtani elemzést várok válaszul, hanem valami olyasmit, hogy mégis miből gondolja ezt.
- Hát, engem aztán biztos nem – ingatom a fejemet mosolyogva. Na, ebben nem csak az a pláne, hogy együtt dolgozok jó pár szerencsétlennel, hanem az is, hogy egyébként elég jól ismerem őket ahhoz, hogy tudjam, mivel tehetek nekik alaposan keresztbe.
- Rendben, megjegyzem – bólintok. Sok tojás és sok kolbász rendelésre. Nem fogom elfelejteni, viszont időbe telik majd, mire újra visszaérek hozzá. Na, meg míg megtalálom a démont, hogy kicsit elbeszélgessek a sötét fejével.
- Hát… - és láthatóan elgondolkozom rajta, miközben megtűzöm az előtti három igen fontos betűt még egy-két határozott ö-vel – ezt még átgondolom – mert hát milyen furcsa helyzet már az, mikor az angyalt főzni tanítja egy egyszeri halandó. Nem tudom, hogy bevenné-e az idősödő gyomrom ezt a helyzetet. – De az ételosztás nem hangzik rosszul – teszem hozzá mosolyogva.
– Szívesen segítek nektek embereknek - biccentek a lány felé kedvesen mosolyogva, már ha tudok egyáltalán még olyasmit produkálni ezzel a jelenlegi helyzetemmel, mellyel sodortuk magamat. Hogy egy ember kihúzza belőlem, hogy bukott vagyok? Nem sokaknak volt ehhez manapság szerencséje. Habár tegyük hozzá, hogy nem is volt igazán nagy kedvem titkolózni.
- Vajon mi lesz, - érdeklődőm meg a véleményét, - ha nem ér véget ez a háború pár évtizeden belül? – kérdezem miközben igyekszem mellette kényelmes tempóban haladni, késhegynyi aggodalommal a hangomban. Nyilván senkinek sem jó helyzet, mikor egymást ölik a lények... pláne, ha az angyalok teszik ezt, annak reményében, hogy kipusztul-avagy-túlél az emberiség.


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szer. Május 03, 2017 7:02 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


Persze azt figyelmen kívül hagyja, hogy miért is gyanakodtam rá, de nem számít, a lényeg, hogy miután nem tudta csak úgy visszavonni a szavait, rávezet arra, hogy ki is ő. Nem mondanám, hogy örülök a jelenlétének a városban, igazából picit tartok tőle, mert hát... Szerintem nem kell megmagyaráznom. Még is, rengeteg esélye lett volna arra, hogy bántson, szóval most, hogy már tudom, kicsoda, megadom neki azt, hogy őszintén tegyen valamit ami könnyíthet a lelkén. Hiszen ha tényleg ő az, már sok-sok évezrede köztünk élhet. Persze láthatóan nem örül a dolognak, nem is mondja el, miért bujkál igazából társai elől.
- Ettől úgy tűnsz, mintha rosszban sántikálnál. - mondom neki, picit elhúzva a számat. Valahogy.. megértem, hogy fél, mert háború van, és az angyalok egymás ellen harcolva lassan jobban bíznak bennünk, mint egymásban. Végül elindulok, ő pedig mint valami dühös...paci, prüszköl egyet idegesen, hogy megengedtem neki, hogy velem tartson. Valahogy az angyalok felsőbbrendű gőgje tűnik elő belőle morgására. Mintha nem függhetne tőlem, hogy kinek a társaságát szeretném élvezni és kiét nem. Továbbra is kijelenti, hogy nem veszélyes, bár elég csak arra gondolnom, hogy ebben a világban még a gyerekek is tudnak veszélyesek lenni a kellő fegyverrel és magyarázattal.
- Jó-jó, nyugi. Elhiszem, hogy nem akarsz ártani nekem. - mondom nyugtatgatva, de ő azért még egyszer elmondja, hogy ha akarna, már ártott volna a városnak, plusz már akkor is itt volt, mikor még csak épült és én már csak pislogok rá, mert tovább érvel a mesterségekkel és az eddigi segítségeivel, aztán végül kilyukadunk oda, hogy elvegye a szatyromat.
- Ha ettől megnyugszol, nyugodtan viheted. Nézd, nem akartalak kiakasztani, de épp az előbb támadott meg egy démon, aki még mindig errefelé kóricál, és amúgy is túl sokat járnak be, fene se tudja hogyan, szóval sajnálom, ha egy kicsit pánikba estem és vádaskodtam anélkül, hogy ismernélek. - szusszanok, mellette sétálva.
- igazából, sokkal nyugodtabb vagyok, hogy tudom, nem vagy ember. Legalább téged nem kell félteni a démontól, ha visszatérne... - mondom, majd amikor azt mondja, hogy elmegy megvenni azt, amit sikeresen elhagytam riadtságomban, halkan sóhajtok. Mondanám, hogy nem szükséges ez az egész, hiszen nem az ő hibája volt, vagy egyáltalán bárkié lett volna, de úgy sejtem, úgy is azzal felelne rá, hogy ne álljak a vezeklése útjába, épp ahogy a szatyorral is tette.
- Ühm.. köszönöm, egy nagy tálca tojás volt, meg pár szál kolbász. - mondom el végül, majd az utóbbi kérdésére egy egészen széles mosoly húzódik az ajkamra.
- Igen, segíthetsz. Taníthatlak is egy kicsit, ha szeretnéd.
És ha tényleg úgy érzed, hogy segíteni akarsz még nekünk, embereknek,
akkor el is jöhetnél holnap az ételosztásra.
- hívom meg egy apró mosollyal rá pillantva. Valahogy, lassanként kezd formálódni előttem, hogy miként is szeretne vezekelni, szóval felajánlom neki a lehetőséget, hogy segítsen nekem holnap szétosztani azt, amit megfőzünk. Általában van segítségem, ezt említettem is neki, de ha már most is ő helyettesíti az illetőt, akkor miért ne lehetne holnap is ott? Elférni elférünk, és legalább hamarabb is meglennénk a dologgal. Több szabadidő jutna nekünk, a szegények pedig hamarabb jutnának ételhez.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Szomb. Ápr. 29, 2017 3:09 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel


Figyelem, ahogy a halandó arcán lassan megjelennek a felismerés nyomai. Mondhatni Lucifer arkangyal után az egyetlen híres, nevesített bukott angyal vagyok, akit még az apokrif iratokban is emlegetnek, nem úgy, mint szerencsétlen társaimat, akik végleg elvesztek Sariel pengéje alatt. Persze, én voltam az első, aki ilyen vétket ejtett. Előttem nem is tudták mások, hogy, amit tettem az vétek lenne, még én magam se tudtam, mikor társaim végül rávettek mindenre, de velem… velem példát statuált Mennyei Atyám.
- Ez bonyolult – válaszolok neki, kicsit még mindig azon bosszankodva, hogy el kellett, hogy áruljam magam, de ez az érzés nem tart sokáig. Mély levegőt veszek, majd elengedem bosszúságomat. - A világ rendje felborult, - mondom, és pár emberi szempillantásig hagyom magamat fáradtnak tűnni, mint akinek már elege van ez egészből. Pedig régen szerettem háborúzni. Azonban azokat a háborúkat még nem angyal vívta angyal ellen. Ez most valami más. - jobb, ha a testvéreim nem tudnak rólam - mert akkor nem akarnak újra visszavetni abba a tömlöcbe, amiben szenvednem kellett. De ezt már nem teszem hozzá.
- Hmh – fújok egyet, arra gondolva, hogy milyen tiszteletlenek manapság a halandók. – Kedves tőled, hogy megengeded – jegyzem meg az orrom alatt, kicsit talán morogva. Mintha lenne más választása? Ha el akarom kísérni, akkor elkísérem, akár akarja, akár nem. Habár végül is… akár mehetnék is a saját dolgomra,…? Miért is indultam egyáltalán? - Nem vagyok veszélyes, már mondtam - ismételem meg még egyszer, hátha az ismétlés megerősíti benne a tudatot, hogy nem azért vagyok itt, hogy ártsak. Nem csak azért járhat egy angyal a földön. Pláne nem ebben a városban.
- Egyébként is, mit ártanék én ennek a városnak? Itt voltam már akkor, mikor annak az épületnek az első köveit letették - bökök az egyik épületre véletlenszerűen. Teljesen lényegtelen, hogy konkrétan akkor abban a pillanatban itt voltam-e. - Ha akkor nem ártottam, most miért tenném? - kérdezek vissza, ezzel is jelezve, hogy mennyire szomorú, hogy egyáltalán kinéz belőlem ilyesmit.
- De mondok neked jobbat: - vonom fel a szemöldökeimet, mielőtt folytatnám.
- Szerinted ki volt az, aki újra tanítani kezdte a régi mesterségeket? - Rendben, nem mindegyiket, de az egyik vagyok, aki kézből kézbe képes átadni a legrégebbi tudásokat, a mesterségek legrégebbi ismereteit.
- Fiatal lelkészlányok szatyrait viszem – válaszolok szinte gondolkozást nélkülözve, mielőtt újra felé emelném a tekintetemet, közben pedig nyúlok, hogy visszavegyem magamhoz az említett eszközöket. Elvégre nekem meg se kottyan egy kis cipekedés. - Szóval ne vedd el tőlem a vezeklés lehetőségét - kérem vissza ezen a furcsa módon az ételnek valót, hogy továbbra is a segítségére lehessek.
- Jobb lenne, ha még mindig embernek hinnél - vagy ha nem is jobb, de mindenképpen egyszerűbb. Kisebb a lebukás esélye. Nem mintha rosszban sántikálnék, csupán nem tudom, hogy hogyan reagálnának rám a fivérek és a nővérek. Talán már fel se ismernének, de... ha a nevemet hallanák. Mit tennének, ha a nyomomra akadnak?
- Hazakísérlek, és visszajövök a piacra, hogy beszerezzem, ami elveszett - lássa, milyen jó szívű vagyok. Persze, csak azért térek vissza ehhez a témához, nehogy az utcán akarjon tovább faggatózni. - Mi is volt a szatyorban? - teszek úgy, mintha már nem is emlékeznék rá. Közben még a homlokomat is ráncolom, hogy hatásosabban adjam elő ezt az enyhe memóriazavart.
- Segíthetek főzni? - kérdezem, majd gyorsan hozzáteszem hiányosságomat is. - Bár... ahhoz nem értek - ennem sosem kellett. Ahhoz nem sok közöm van, hogy az emberek megtanulták elkészíteni az ételeket. Az edények már más tészta. Emlékszem, mennyi pénzt húztam le az emberekről a Zepter edényekkel. Mennyi házba lehetett bejutni pár edény segítségével! Azok a nem is oly régi szép idők...


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Kedd Ápr. 25, 2017 4:37 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


Kijelentésére, hogy az öröklétem nem adnám el, hogy másoknak segítsek, megingatom a fejemet.
- Ez azért nem annyira egyszerű. Helyzet és körülmény függvénye. Eltudok képzelni olyan helyzetet, ahol a saját üdvömet áldozom fel azért, hogy másoknak megmaradhasson. - mondom, elmerengve magam elé.

Szavaira, hogy az emberek titkolóznak, hangosan szusszanok egyet.
- De te nem vagy átlagos ember. Olyan tudás van a birtokodban, amely talán az emberiség egy százalékának sincs. És ha egy ilyen ember titkolózik egy ördögűző előtt, akivel elvileg ugyan azt a célt képviselik ugyan azzal a tudással, akkor az gyanússá tesz. Érted? - magyarázom el neki, hogy miért lettem hirtelen elutasító vele szemben. Aztán morogva, mint egy duzzogó gyerek, azt mondja, "nyertem". A becsületemre bízza magát, azt akarja, hogy titokban maradjon a kiléte, amelyről még mindig nem beszél egyenesen, de már legalább elhint annyi dolgot, amiből ha nem is azonnal, de egy kis gondolkodás után következtetni tudok... Vezeklő angyal... tehát bukott. És Zelként mutatkozott be. Beletelik pár másodperces bámulásába, de aztán csak összeáll valamiféle kép róla. Azazel, a bukott angyal elég híres még az emberek között is. Kicsit bizonytalanul nézve őt álldogálok még és gondolkodom. Nem akarok előre felállított sztereotípiák miatt ítélkezni felette.
- Ha vezekelsz, miért kell bujkálnod a társaid elől? - kérdezem, majd végül sóhajtok egyet és elfordulva biccentek egyet a fejemmel abba az irányba, amerre tartottunk.
- Most, hogy végre kezdünk "őszintén" beszélni, velem jöhetsz, ha szeretnél. Megtartom a titkodat, egészen addig, amíg az embereknek és szövetségeseinknek nem esik baja hozzád kapcsolódóan.
- mondom, és körbe nézek, hogy látott, vagy hallott-e bárki bármit rajtunk kívül.
- Hogy vezekelsz? - kérdezem ránézve, ha jön velem.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Szer. Ápr. 12, 2017 10:42 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel


- Reménykedjünk ebben – bólintok. Bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a világ még sokáig fennmaradhat. E tekintetben igen sötétek az elképzeléseim. Már, amilyen jövőképet felfestett nekem Mennyei Atyám az utolsó hozzám intézett szavaival. De ebben csak akkor lehetek biztos, ha már a halálomon vagyok. A jóslatok nem hazudnak, sose hazudnak, sajnos.
- Szóval az örök lelkedet nem adnád el, hogy másnak segíthess – vonom le a következtetést abból, amit eddig hallottam. Talán jó ösvényen jár. Majd elválik.

- Azért segítettem, mert megtehettem – mi más ok kellene még erre? Pont ő az, aki nem hiszi el, hogy lehet valaki egyszerűen jó szándékú, pusztán a mellett, hogy ismer egy-két megfelelő szöveget is démonűzésre? Ez ennyire abszurd. Látszik, hogy nem is merem már annyira az itteni embereket, mint régen. Vagy csak ő túl… komplikált. – Éppen arra jártam, amerre te, és adódott egy lehetőség… - mármint arra, hogy segítsek - …és éppen nem volt semmi dolgom… - és hozzáteszem azt is, hogy mit akartam, nehogy félre értse, amit mondok - gondoltam, segítek – tárom szét a karjaimat, hogy lássa, nincs mit rejtegetnem, habár úgy sejtem, ezek a gesztusok ebben a világban már nem sokat jelentenek. Az emberek túl sokat hazudtak egymásnak. Illetve ha jobban gondolok, van mit rejtegetnem, de azt elég régóta rejtegetem már ahhoz, hogy angyal legyen a talpán, aki észreveszi.
- Mindenkinek van oka. Az emberek titkolóznak egymás előtt. Egyesük félelmükben tesznek így, mások szégyenükben… olyan sok ok lehet, nem pusztán szörnyűségek – válaszolok.
- Ah… jó, hogy nem akarsz igazoltatni – nézek félre, miközben bosszúsan morgok, és reménykedek egy kevés csendben, hogy kicsit átgondolhassam a helyzetemet. Megéri-e a kockáztatni? Habár viszonylag gyorsan, és ügyesen el szoktam tűnni, hála a mocskos nagy szerencsének, ami a nyomomban szokott járni, de ki tudja, hogy él-e még a szerencsém ebben az új világban?
- Rendben, nyertél – teszem zsebre a kezeimet magamban tovább morgolódva, amiért behódolok egy kis halandónak, de már eldöntöttem, hogy hogyan fogok eljárni ebben a helyzetben, szóval jöjjön, aminek jönnie kell. – Elárulom neked, hogy ki vagyok, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. - Majdnem megkérdezem tőle, hogy áll-e az alku, de még időben kapcsolok. Ez talán nem vette volna ki magát olyan jól. - A becsületedre bízom magam – teszem hozzá. Ha elárulna a testvéreimnek, az végzetes lehetne rám nézve. Illetve… egy ideig megint nem jöhetnék be a városba, ami egyébként nem járna olyan óriási kellemetlenséggel, maximum Lucifer lenne csalódott,… de biztos vannak más eszközei is, amivel ide bejuthat.
- Azért nem akartam elmondani, hogy ki vagyok, mert nem akartam, hogy az alapján ítélj meg - de tessék, nem tehetek mást, mert még a végén szól valamelyik ismerősének, és aztán hipp-hopp eljut a hír Michaelig, aki aztán fogja magát és megkeres, hogy feldaraboljon, vagy ami még rosszabb, visszazárjon a börtönömbe. Közben újra közelebb sétálok hozzá, hogy ne kelljen hangosan mondanom, amit akarok. És vissza is veszek a hangerőmből, már-már suttogok, hogy nagyon kelljen fülelnie a szavaimra.
- Egy vezekelő angyal vagyok a sok közül, Iliana Greer - innen már nem kellhet neki sok, hogy rájöjjön ki vagyok. Elég beszédes nevet választottam magamnak. - És nincs érdekemben, hogy veszélybe sodorjalak téged, vagy bármely élő embert - inkább csak holtakkal foglalkozom, de ezt nem kötöm az orrára.


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Hétf. Ápr. 03, 2017 12:59 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


A kérdésére aprón bólogatok.
- Igen, volt jó néhány. De az emberiségnek nem kell sok, hogy rendesen talpra álljon. Ha ez a nyugalmi időszak hosszabbra nyúlik, ha véget ér a háború, akkor újra elfogjuk érni azt a fejlettséget. Remélhetőleg a szövetségeseinkkel nyugodtabb történelmet írunk majd, mint amilyen régen volt önmagunkkal. - semmi kedvem egyik háborúból a másikba lépni. Így hogy volt egy közös ellenség, az emberek összekovácsolódtak. De az is jó volna, ha ez a háború és ellenség is eloszlana, és képesek lennénk békében élni egymás mellett.
Fura kérdésére elmerengek.
- Anélkül is lehet segíteni az embereken, hogy eladnám a lelkem. A szó szoros értelmében akár. Erre a mostani helyzetem is példa. - mondom apró mosollyal. Mindig van választás. A kemény világra csak halkan sóhajtok, aprót bólogatok ismét.

- Segítettél nekem. És miért? Ki vagy te? - teszem fel ismét a kérdést. Hangom talán kissé emelkedett, de csak azért, mert kiforgatja szavaimat.
- Te vagy az, aki eleve nem adja meg nekem az esélyt, aki rejtegeti igazi arcát egy maszk mögé! Ha tényleg olyan jó szándékú és kedves volnál, mint aminek látszol, akkor miért titkolózol előlem? Megadtam az esélyt: megkérdeztem, ki vagy. És te eldobtad ezt, továbbra is falat emelve. Még is mit vársz tőlem? Csak az titkolózik, akinek oka van rá, s ha maga a személyed a titok, akkor elgondolkodom, hogy miért? Veszélyes vagy rám nézve? A városra nézve? Megijednék, ha megtudnám? Segítségért kiáltanék? Csak ilyesmire tudok gondolni, hiszen ellenkező esetben igazán nyugodtan beszéltél volna magadról, nem igaz? - fejtem ki neki kétségeimet. Az ima hatalomra utal. A titkok és a hatalom pedig sose volt jó párosítás, még is miért csodálkozik, hogy tartok tőle?
- A neved az igazi egyáltalán? Vagy az is titok? - kérdezem, de nem mozdulok sehova. Eszem ágában sincs egy idegent -egy talán veszélyes alakot- a házamhoz elvezetni. Ha pedig nem kapok válaszokat, nem magyarázza el nekem, mire jó ez az egész, miért fontos titkolnia a kilétét, nem is fogok még elindulni. Ha igen, akkor is csak köröket teszek addig, míg nem találkozom egy városőrrel, vagy angyallal. Bár mostanra talán ők is észrevették a démont, lehet többen is lesznek az utcán, mint amúgy.

//Bocsánat, kicsit rövidke lett//
Clothes | Credit

Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Szer. Márc. 22, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel


Csak bólogatok arra, amit mond, hiszen, ha túl sokat kérdezek, azzal is árthatok magamnak. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Cartelle, de nem is szeretném ezt a tudtára hozni. Bőven elég, hogy Michaelről tudom, hogy kicsoda. Lucifer szövetségese jelenleg, és ennek megfelelően kell nekem is viseltetnem az irányában.
- Volt pár előnye annak a rohanó világnak, nem igaz? – ingatom a fejemet mosolyogva. Bizony az oltások nélkül sok gyermek még az első pár évét sem élheti meg. Ha pedig felütné a fejét valamilyen járvány, kitudja, hogy képesek lennének-e megállítani.
- Szépen átlátod a dolgokat – bólogatok a szavakra elismerően. Nagyon jól ismeri a politika világát, tehát jól felismeri a helyzeteket. Valószínűleg tényleg lehet benne érzék a témához, ami azért valljuk be, az egyház berkein belül se éppen haszontalan képesség. – Szóval, nem adnád el a halhatatlan lelkedet, hogy másoknak jó legyen? – kérdezem mosolyogva. Persze, most nem démoni értelmében gondolom a mondatot, de ha már így csúszott ki a számon… csak nem zavarom ezzel össze, nem igaz? Nem úgy nézek ki, mint egy démon.
- Mindenki számára kemény ez a világ – sóhajtok. Senkinek sem nyugodalmas, mint régen, mikor az angyalok nem ilyen módon lófráltak a matérián, hogy aztán halomra öljék egymást vagy akár az embereket, anélkül, hogy Mennyei Atyánk parancsát követnék.

Némán nézem, ahogy kiveszi a kezeim közül a szatyrokat, habár láthatóan nem szívesen adom vissza, hiszen szerettem volna továbbra is segíteni, de mégsem ellenkezem. Valahogy úgy érzem, hogy semminek sem lenne haszna, most hogy a gyanakvás magja csírázni kezdett az eszes fejében.
- Segítettem neked, és most megítélnél? – kérdezek vissza döbbenten. Mégis miért ilyenek az emberek? Hát persze, hogy vaj van a fülem mögött, de ez miért olyan átkozott nagy baj? – Felvettem, amit elejtettél, hoztam a szatyrokat, és megerősítettem a hangod, mikor remegett – nézek rá értetlenkedve. Miért érdemelem meg a gyanakvását? Csak mert nem hagytam, hogy egy tovább viaskodjon egy démonnal? Szomorúan, már-már csalódottan sóhajtok fel.
- Nem tudok magamon segíteni – tárom szét a karjaimat. Fogalmam sincs, hogy hogyan jöhetnék ki hazudozás nélkül ebből a helyzetből. Az igazat nem mondhatom el, hiszen az pont annyira bal sejtelmű, mint ez a helyzet maga. Hogy feltételezne rólam bármi jót, ha tudná, hogy ki vagyok? – Nem tudsz eleget rólam, hogy választ kaphass a kérdésedre – és ezt én nagyon-nagyon sajnálom, pedig felkeltette az érdeklődésemet. Talán még arra is hajlandó lettem volna, hogy megtanítsam erre-arra, de most úgy látszik, hogy ez megvalósulatlan képzelgés marad csupán.
– Türelmetlen vagy, mint a legtöbb ember – ráncolom a homlokomat értetlen tekintettel, miközben a gondolatok roham sebességgel szállják meg a fejemet, gyorsan elfeledtetve velem azt, hogy jól szerettem volna kijönni ebből a helyzetből. - Azt mondod, hogy mindenkinek jár az esély, de most mégis elvennéd? Azt hiszem, hogy én voltam az, aki elhamarkodottan ítélt, – ingatom a fejemet csalódottsággal átitatott sértettséggel.
- Most pedig indulj – intek a fejemmel. – Akár akarod, akár nem, kénytelen vagyok haza kísérni, nehogy újra próbálkozzanak – mert ki tudja, hogy mi járhatott a démon fejében, miután megpróbálták elűzni. Még én se irányíthatom ezeket, hiszen nincs igazi hatalmam fölöttük, mint amilyen egy magasabb rangú démonnak lenne.
- Kicsit lemaradok, hogy ne érezd fenyegetve magad – ajánlom fel, hiszen már úgyis veszve minden. Ha pedig elindul, akkor csalódottan sétálok mögötte, mint egy gyerek, akit elzavartak az idősebbek a játszótérről. Miért szívom meg mindig ezeket a dolgokat? Hát ennyire bizalmatlan képet formált nekem Mennyei Atyánk?


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szer. Márc. 22, 2017 1:10 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


A kérdésemre olyan diplomatikus választ ad, hogy azt még anyám is megirigyelné. Halkan fel is nevetek ezen, de nem firtatom tovább a témát. Felesleges, ha kerülte a válaszadást, akkor kár erőltetni a dolgot. A bűnökre és a városra áttérve megingatom a fejemet.
- Talán.. A rend pedig a Cartelle családnak köszönhető. Faye nagyon vigyáz az emberekre, a biztonságukra. Szerencse, hogy Michael ebben segítőtársa, így az angyalok és emberek viszonylag könnyen dolgoznak össze. - persze személyes ellentétek mindig és mindenhol lesznek, ezt nem tudjuk elkerülni, már a jellembeli eltérések miatt sem.
- Szerintem a régi gyors életmód miatt van bennünk a türelmetlenség, na meg hát.. Nem olyan hosszú az ember élettartama már, mint régen. A gyógyszerekből rendesen visszaszorult az emberiség. - ma már nem tudunk mindenféle bajra gyógyszert előállítani. A korlátaink pedig sajnos ezt eredményezik Arra, hogy a Pokoltól nem tartanak az emberek, halkan sóhajtok. Magam is tisztában vagyok azzal, hogy mennyi ember fog oda kerülni, gyakorlatilag biztosra tudhatóan. Kellemetlen érzéssel tölt el, hogy mindezek ellenére, már csak dacból sem élnek úgy, ahogy kellene.
- Nem, nem érzékelek. - mondom megrázva picit a fejemet, aztán anyám jön szóba én pedig halkan sóhajtok.
- Ő azt akarta, hogy az ő útján induljak el. Hogy független, erős nő legyek, nagy hatalommal és befolyással. Manipuláljam az embereket, tegyek a közösségért úgy, hogy a magasból pillantok le rájuk. Nekem ez nem ment. Még az elgondolás sem tetszik. A politika tipikusan az a fajta élet, amelyet végig kell hazudnod. A nép érdekében, a saját magad érdekében... Így vagy úgy, de nem lehet őszinte életet élni. És azért csalódott anyám, mert én inkább választottam egy ilyen "semmilyen" életet, mint a fényűzést. Nem tudom, megvannak-e még a kapcsolatai. Sosem foglalkoztam ezen oldalával sokat, és mostanában alig találkozunk, így még kevesebbet tudok arról, befolyásos-e még egyáltalán. Belőle persze kinézem, hogy nagyon is. - sóhajtok halkan. Michaelre kitérve megkérdi, milyennek láttam őt és elmerengek.
- Gondterheltnek. Szomorúnak. Az angyalok fenséges látványát mostanában ezek az érzések árnyalják be. - válaszolom kissé ajkamat lebiggyesztve. Sajnálom őket. Nem tudom, milyen érzés lehet egy régi egységet megtörni és egymás ellen fordulni. Az ember mindig is háborúzott önmagával a történelme során, nálunk ez nem meglepő, inkább megszokott. De náluk...

A démon támadása után hirtelen minden fejre áll. Fogalmam sincs, ki ez a férfi és ahogy rá kérdezek, ismét kitérő választ ad. Arról nem is beszélve, hogy nem csak rólam, de még a démonról is véleményt formál. Honnan tudhatná, elég erős-e bármihez a lény, vagy sem? Csak nem ismeri? Megüresedett kezeimmel bizalmatlanul veszem el tőle a szatyrokat.
- Egyenes és nyitott voltam, mert arra érdemesnek találtalak. Talán elhamarkodottan ítéltelek meg. - Nem beszél? Rendben. Nem kell elmondania, kicsoda, micsoda, de ne várja el, hogy úgy pillantsak rá, mintha nem tudnám, hogy rejteget valamit. Lehet, hogy veszélyes alak. Vagy bűnöző. Ha ismeri a démont, talán veszélyben vagyok mellette és nem csak én. Szólnom kell egy őrnek, méghozzá minél hamarabb, hogy figyeljék őt is és kutassanak a démon után, mert még a városban lehet. Ha minket nem sikerült megszállnia, mást fog keresni.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Vas. Márc. 12, 2017 4:12 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel


A válasz előtt egy pár pillanatig csak nézek felé, azon gondolkodva, hogy erre mit is mondjak. Talán érdemes menne valami messzemenő eszmefuttatásba bocsátkoznom, de nem szeretném se agyafúrtnak, se okoskodónak mutatni magamat, szóval inkább nem teszek ilyet, hanem helyette mosolyogva azt mondom, hogy:
- Egy csinos ifjú nőt látok, aki még bebizonyíthatja, hogy érdemes a kijelölt útjára. – Úgy tartom, hogy ez kellően diplomatikus, és szórakoztató válasz is ahhoz, hogy továbbra is kedvesen viselkedhessünk egymással. Bár én nem vagyok mindig ilyen, sőt ez egy kifejezetten ritka alkalom, hiszen általában éppen azzal foglalom el magam, hogy kiöljem másokból az emberség utolsó szikráját is, így… igazán érdekes ez a találkozás. Bár be kell valljam magamnak, hogy titkon arra vágyok, hogy újra úgy járhassak az emberek között, mint akkoriban, mikor a fivéreim még nem mészárolták őket és egymást is. Ugyan az sosem izgatott, ha halomra ölték egymást az angyalok vagy akár a démonok, de az, hogy ezt a matérián teszik…
- Egy ilyen időszakban könnyebben kapnak teret a bűnök – mondom elgondolkodó hangon, mintha kicsit távolabb járnék, mintha a szavai elindítottak volna egy irányba, amely talán vezet valahová, de az is lehet, hogy zsákutcába fut. – Csodálom, hogy ebben a városban ilyen nagy a rend – hiszen mindenhol fegyveresek vigyázzák az embereket. Persze, biztos, hogy itt is akadnak elhanyagolt területek, ahová még inkább begyűrűzik a gonoszság.
- Talán a kilátástalanság teszi ezt a türelmetlenséget – jegyzem meg gondolkodás nélkül, habár nem szeretném felmenteni az embereket a bűneik alól kifogásokkal, ahogy Mennyei Atyám engem se mentett fel tetteim következményei alól, úgy én is szívesen táncolok a halottak csontjain örömtáncot, ha már a pokolba rántotta lelküket a vétkezés. – Szomorú, hogy még mindig nem tartanak elegen a pokoltól, pedig sokakra az vár – ingatom meg a fejemet sóhajtva. Pedig mostanra már mindegyiknek rettegnie kellene attól, hogy egyszer az örök szenvedés lesz tettei következménye.
- Vagyis nem érzékelsz különbséget – bólintok halvány mosollyal az ajkaimon. Persze, fiatal lélek még, alig ismeri az emberiséget, de nincs benne jóra való restség. Csak tartsa meg magában ezt a jó lelket, és biztosan a felfele száll majd, ha eljön élete utolsó órája. És hogy hitetlen lennék? A hit az emberek játékszere.
- Hm. Nem csodálom, hogy anyád ilyesmitől tart – ingatom a fejemet. Bizony csinos egy lelkészlányt vetett elém a sors, nem csodálom, hogy egyetlen élő szülője drága kincsnek tartja. Értékes portéka lenne, ha eladósorba helyeznék. Busás vagyonokkal fizetnének azért, hogy birtokolják ezt a csinos testet. – De miért vagy csalódás anyád szemében? A politikai pálya miatt? – Tetszik ez az őszinteség, hogy nem kell semmit sem harapófogóval kihúzni belőle. Olykor élvezem, ha kemény dióval van dolgom, de most inkább megnyugtat, hogy nem járunk felesleges köröket.
- Édesanyád befolyásos személy? – kíváncsiskodok tovább, mert abból, amennyit hallottam, erre kell, hogy következtessek. Nem, mintha amúgy érdekelne az, hogy milyen kapcsolatai lehetnek, mert nincs semmi okom kihasználni… habár, később még lehet okom rá, de.. csak nagyon ritkán szoktam ennyire előre gondolkozni. Inkább abban vagyok jó, hogy az utolsó pillanatban kihúzzam magamat a trágyából, még mielőtt még több ömlene a nyakamba, nem pedig az előrelátásom miatt. Pedig milyen nagy hasznát vettem volna már korábban is!
- És milyennek láttad őt? – kérdezem kíváncsian, hiszen már évezredek óta nem láttam a fivéremet, már jó formán arra sem emlékszem, hogy milyen, ha emberi látszatot öltve jár a halandók között. Emlékszem, régen felnéztem rá.

Tovább húzom magammal a lányt, rákényszerítve arra, hogy tempósan fusson utánam, hogy bőven legyen ideje a démonnak elillanni, méghozzá jó messzire, hogy ne visszaűzés áldozata legyen. Minden esetre, később kénytelen leszek megkeresni.
- Nem vagy elég erős hozzá – válaszolok rémült szavaira, mivel a remegő hangja alapján erre a következtetésre jutottam. Közben lassítok, mert láthatóan szüksége van arra, hogy kifújja magát, az ellenfele pedig amúgy is a másik irányba rohant. És nem hiszem, hogy a démon ezek után visszamerészkedne.
- És az sem elég erős hozzá – bővítem ki a tudását, hogy kicsit boldog lehessen attól, hogy nem okoztunk problémát azzal, hogy otthagytuk a démont. Persze, ezek után száz százalékra veszem, hogy nem fogok tudni lelépni tőle magyarázat nélkül.
Hirtelen megáll, és követeli, hogy valljak előtte színt, de én nagyon nem szeretnék, mert általában, ha valaki tudja, hogy ki vagyok, az már nem sok jót néz ki belőlem, pláne ebben a vészterhes időszakban, mikor a háború szaga tüzeli fel a kedélyeket. Elengedem a karját, nehogy azt higgye, hogy erőszakoskodni akarok, habár lényegében éppen az előbb mentettem meg attól, hogy csapdába csalják.
- Csak valaki, aki éppen segíteni próbál – próbálok kitérni a válaszadás lehetőségétől. Felé fordulok, a kezemben a szatyrokkal, és úgy érzem, hogy ez más helyzetben viccesnek tűnne, de most meg kell tartanom egy halandó bizalmát, ami… nos, sosem ment egyszerűen. Talán, mert hosszú időre elfordultam tőlük, hogy a démonok között éljek, Lucifer társaságában. Féltem a felszínre jönni, féltem testvéreim haragjától, mit tettek volna velem, ha tudják, hogy megszabadultam a börtönömből? Talán újra atyánk elé cipeltek volna, hogy halállal lakoljak? Ki tudja, lehet, hogy most hamarosan megtudom, milyen következménye van annak, hogy mégsem szenvedtem a sivatag mélyén ítéletnapig.



Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Pént. Márc. 03, 2017 1:20 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


Válaszát hallva elmosolyodom. Vajon honnan tudhat ilyesmiket? Mesélték neki? Olvasta? Valószínűleg, mivel nem tűnik olyan idősnek, hogy használni tudta volna a rész elveszett internetet. Tényleg... vajon, ha Faye-nek sikerülne visszakapcsoltatnia, akkor meglenne rajta mind az a tudás, amit egyszer feltöltöttek? Már a gondolattól is izgatott leszek, hogy mekkora kincs is valójában a net, hogy mennyi minden érdekesség, tanulnivaló és egyéb dolog lehet rajta. Kérdésére, vidáman rá mosolygom.
- Szerinted nem passzol? - kérdezem kíváncsian. Nem tud rólam olyan sokat, de annyit még is, hogy következtethessen egy igenre, vagy egy nemre.
A hitetlen emberek témájára térve kicsit megkomolyodnak a vonásaim. Nem áll szándékomban megváltani a világot, nem is lennék rá képes egymagam. De amit tudok, megteszek: elűzöm a gonoszt, segítek az embereknek, és ha hagyják, megtanítom őket újra, hogy higgyenek.
- Komoly, de nem lehet erőltetni. Aki pedig nyitott rá, megtalálhat minket, és a megnyugvást a hitben. Ha pedig az emberek látják, hogy nem ártunk, hogy van, amely ösztökél minket, talán kíváncsiak lesznek. A legtöbb gyerek, aki a háború után született, nem ismeri a tanokat, a hitet, amelyet mi nyújtunk. A harcokat megélt szüleik félve tartják távol őket mindentől, amely az angyalokhoz köthető. Ha az apám nem lett volna erős hitű prédikátor még a háború előtt, talán én is úgy növök fel, hogy nem ismerem a vallást. - mesélek neki az itteni helyzetről. Hiába van itt Michael és a többi angyal... az emberek bizonytalansággal és fajgyűlölettel pillantanak rájuk, még ha az angyal segített is. Sokan arrogánsnak tartják őket. Kérdésére, hogy mi kellene még az embereknek, halványan elmosolyodom.
- Az emberek türelmetlenek. Mindent most, és azonnal akarnak. Ha felajánlom nekik a hitet, ők bizonyítékot akarnak. Ha a kisujjam nyújtom, a karomért kapnak. - gondoltam egyszer arra, hogy elszállásolok egy szegényt magamnál, de az a baj, hogyha egyel kivételezek, akkor a többivel is kell. Több száz embernek pedig nem tudok segíteni, hajlékot adni, bármennyire is szeretném.
A költői kérdésre halványan elmosolyodom.
- Isten eddig is néma volt. Közvetlenül soha nem szólt hozzánk már jó régóta, de jutalmazott és büntetett minket. A mostani helyzet nem más, mint 10, 20 vagy éppen 100 éve. Akkoriban a létezését kérdőjelezték meg, manapság a kegyelmességét. - foglalom neki össze röviden, apró mosollyal. Engem nem zavar, ha ő hitetlen. A legtöbben azok manapság, én volnék a legjobban meglepve, ha hívő lenne. Következő kérdésére elmosolyodom.
- Anyám miatt. Attól fél, hogy úgy járok, mint Zsuzsanna, akit meglestek az öreg bírák. Nem akarja, hogy férfiakkal éljek együtt, ő nem igazán hisz a szentségükben. Én pedig próbálom fent tartani vele a jó viszonyt, legalább ennyire, ha már egy csalódás vagyok a szemében. - mondom keserédes mosollyal az arcomon. Anyám szerint politikusnak kellett volna mennem, és akkor sokkal életre valóbb lennék. Most viszont aggódhat nap mint nap az egészségem és az épségem miatt. Amikor elmondom, hogy lelkész vagyok, az arckifejezése épp olyan lesz, mint mindenki másé, aki megtudja rólam ezt az információt. Aprót bólintok, nem ismétlem meg a dolgot. Azt rá bízom, hogy elhiszi-e, vagy sem, nekem nincs okom hazudni neki, meg úgy másnak se.
- Nem, nem találkoztam vele, habár messziről láttam már őt is és a katonáit is. A plébános szeret minket távol tartani az angyaloktól. - mondom elmerengve, tovább sétálva az otthonom irányába.
A dolgok hirtelen változnak meg. Egyik pillanatról a másikra, az étel a földre kerül, hogy a rózsafüzérem markolhassam, s félve kezdem a megjelenő démonra az űzés igéjét mondani. A mester most akkor tockos adna, ha ezt látná... fejemben felzengnek kemény szavai, amit a második űzésem után intézett hozzám. Akkor lebénultam a félelemtől, épp úgy, mint első alkalommal.
"Határozottság és elhivatottság. Bátorság és tisztaság. Ha ezeket megtartod, ördögűző lehet belőled. Ám hagyd el csak az egyiket, és elevenen fognak felfalatni saját hibáiddal."
Ekkor hirtelen meghallom, hogy a férfi is csatlakozik hozzám az űzésben. Kissé összezavarodom. Egy hitetlen, aki ismeri az űzés igéjét...? A démon sikítva illan el. Hangjára a piacon lévő tömegen nyugtalanság lesz úrrá. Zilálva, remegő lábakkal nézek Zelre, aki megragadva húzni kezd.
- Várj! Nem sikerült vissza űzni, csak elmenekült! Megfog szállni valakit, ha nem teszünk valamit! - szólalok meg végül, még mindig remegő hangon. Még a víz is kivert hirtelen a lény felbukkanásától. Ezek hatalmas pusztításra képesek és szerencsésnek érzem magam, hogy a mester, csapda, és egyebek nélkül épen megúsztuk a találkozást. Rengeteg kérdés merül fel bennem a titokzatos Zel iránt. Eddig csak egy jóakaró lakosnak gondoltam, de ez csak a jéghegy csúcsa. Héber név, az űző ige ismerete... Ezek olyan dolgok, amelyekkel az átlag ember nem rendelkezik.
- Ki vagy te?! - állítom meg a sietős menetelésben, karom visszahúzva, ha azt még mindig fogja. Valahogy úgy sejtem, hogy az illető vagy egy vadász, ördögűző, esetleg angyal, de ez utóbbi tűnik a legvalószínűbbnek. Az ige... igen árulkodó jel.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Csüt. Márc. 02, 2017 11:07 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel

- Tudok ezt-azt – válaszolom magabiztosan mosollyal az orrom alatt. Hosszú volt az idő napjainkig, melyet a matéria felszínén töltöttem, és számtalan név létrejöttét megtapasztaltam, amik többnyire már egyáltalán nem hasonlítanak eredeti alakjukra, sőt sem tartalmukra.
- Úgy gondolod? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel, közben kíváncsian szemlélem az arckifejezését. Mennyi mindent le lehet olvasni a halandókból egyetlen pillantás alatt! Nem kellenek nekem ehhez angyali képességek.
A valóság az, hogy fogalmam sincs, hogy miért durrant el az egyik fivérem agya annyira, hogy lejöjjön a Teremtés felszínére, hogy pusztulást hozzon az emberiségre, ahogy azt sem értem, hogy miért jelent meg a másik, hogy szembe szálljon vele. Sok mindent nem értek, ami nálam hatalmasabb, és amihez már jó ideje semmi közöm. Attól viszont tartok, hogy ez a teremtett világ végnapjait jelenti. És olykor kicsit félek a haláltól.
- Komoly feladat a hitetleneket visszatéríteni az örvényre – bólogat egyetértően. És a legtöbb ember már vissza se fog térni a helyes útra, még akkor se feltétlenül, ha a hitük megmarad. Így kicsit szomorúnak, és meddőnek hat a kép, amit magam elé vizionálok az egyébként csinos, lelkészre nem hasonlító nőről. Megfordul a fejemben, hogy bepróbálkozzak nála, elvégre elég régen volt lehetőségem szórakozni, és… Néha megfeledkezek arról, hogy nem démon vagyok, ami valójában vicces, hiszen a létem minden pillanatában érzem a bukásom súlyát.
- Hm – szalad fel a szemöldököm azon, amit halok. Vajon akkor is ezt mondaná, ha egy rossz ember sarokba szorítaná egy sikátorban? Egy pillanatra elterelődnek a gondolataim ezen a kérdéssoron, de szerencsére hamar visszatérek ahhoz, hogy képben maradjak a beszélgetésünk fonala kapcsán.
- Ez nem elég? – teszem fel érdeklődve. – Mire lenne még szüksége az embereknek? – kérdezem úgy, mint aki valóban nem tudja, hogy mi lehet az a több, amit még adnia kellene a nőnek, hogy másoknak jó legyen… - A gyónás csak annak hasznos, aki hisz is – ingatom a fejem szomorúan. Egyetértek ezzel az állásponttal, az aki nem hisz, nem fog megtisztulni a bűne alól. És valószínűleg az sem, aki hisz benne.
- Mindig érdekelt a kérdés, hogy azok után, hogy elnémult az Istenetek, hogy maradhatott még fenn bennetek a hit? – teszem fel a költői kérdést. Talán meg se kell válaszolnia, hiszen valahogy egyértelmű, hogy a hit az hit, de a lényeg egyébként is az Atyám némasága. Persze, ezzel elárulom magam: hitetlen vagyok. Vagy legalábbis nem a szokványos értelemben hívő.
- Miért költöztél saját lakásba, ha élhetnél a plébánián is? – faggatózok tovább. Tetszik az őszintesége. Manapság mindenki alakoskodik. Pláne a démonok, akikkel körülvettem magam. Egyik se tud egy egyenes választ adni, vagy legalábbis annyira kevés, hogy jó formán észre se veszem. A tanítványaimat meg nem szoktam olyan dolgokról kérdezni, amikben hazudhatnának.
- Valóban? – csendül valódi megdöbbenés a hangomban. Tényleg nem néztem volna ki belőle, hogy lelkész, hiszen… Nem úgy néz ki. Túl csinos ahhoz, hogy lelkész legyen. És… számos ok megfordul a fejemben, hogy miért ne lenne jó annak, ami lett. – Így még érdekesebb ez a találkozás – jegyzem meg mosolyogva. Bár még fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni ezzel a nagy információ halmazzal, de biztos vagyok abban, hogy „ebből még lehet valami”. Például lelkész feleségem még nem volt. Na, ezen a poénon el is vigyorodok az orrom alatt. Egyáltalán házasodhatnak? – Olyan nehéz elhinni – ingatom a fejemet, de persze nem állítom, hogy hazudna, egyszerűen csak, annyira képtelenségnek tűnik ez az egész…
- És találkoztál már Michaellel? – kérdezem kíváncsian. Persze a közelébe nem mennék a bratyónak, ha telhetném se. Talán még mindig haraggal van irántam a legutóbbi miatt. Akkor sikerült egy „enyhe” túlkapásra rávennem, akaratom ellenére. Sajnos nem volt elragadtatva az események után.
- Az nincs messze – biccentek. Nekem meg se kottyan. Azok után, hogy az életem nagy részét azzal töltöm, hogy a világ egyik végéből a másikba rohangálok Lucifer kedvére, ez a séta már igazán semmiség. Még talán futok is után pár kört, hogy fitten tartsam magam. Ugyan, most kivételesen nem azért vagyok a városban, hogy a fivérem kedvében járjak, csak ide szólítanak az üzleti ügyeim néha.
- Vigyázzak? – kérdezek vissza megdöbbenten. Nem nekem kellene rá vigyázni? Vagy nem kellene neki sikítva menekülni, amint meglátja a démonokat? Mert, gondolom, nem a saját árnyékától próbál megóvni. Azért ez igazán mulatságos, de most nem szakít arra időt, hogy nevessen. Valahol mélyen legbelül bosszankodni kezd, amiért úgy tűnik, hogy a démonok elrontották a napját, de mire egyáltalán belekezdenék a dologba, addigra a lány finom kis ujjai között előkerül a rózsafűzér, torka mélyéről remegve kántálás tör elő.
A füstből álló alaktalan démonalak visítás szerű hangja az első pillanatban leginkább arra emlékeztet, mint mikor a kannában felforr a víz, melyhez hamarosan bugyborékolás is társul. Hamar menekülésre fogja a figurát, mivel hogy túl gyenge ahhoz, hogy test nélkül hosszan itt tartózkodjon. Miért is gondolta azt, hogy szerencsével járhat egy ilyen akaraterős nővel? Hát, persze, nyilván azért, mert velem volt, és általában én segítek mindenkinek testet szerezni.
- omnis legio, - csatlakozok végül a kántálásához, mert nem szeretném az agyatlan turistát játszani - omnis congregatio – közben megfogom a vaskeresztet a nyakamban, és felemelem, hogy még riasztóbb hatást keltsek - et secta diabolica, in nomini et virtute Domini nostri Jesu Christi... – ám a hangom keményebben, erőteljesebben szól, mint a nőé, habár nem hinném, hogy bármennyi hasznom is lenne belőle, azon kívül, hogy talán erőt nyer abból, hogy aki mellette van, az nem inalt el, mint a nyúl, ellenben a démonnal, aki nem teljesen önszántából lép a távozás fortyogó mezejére.
- Menjünk – ragadom meg Iliana csuklóját, hogy magammal húzzam. Itt az ideje annak, hogy sürgősen távozzunk, még az előtt, hogy még több démonban kárt tesz. Persze, megértem, hogy zavarja, hogy itt flangálnak a városban a Lucifer porontyai, de nekik is meg kell élniük valamiből…


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Pént. Feb. 24, 2017 9:01 am írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


Habár magyarázatot nem kapok arra, hogy miért lett az a neve, ami, ehelyett kapok egy érdekes tényt a magam nevéről. Szinte elámulva pislogok rá párat.
- Nahát, hogy te miket tudsz! - mosolyodom el lelkesen. Meghallva az "elődöm" nevének jelentését csak tovább vigyorgom, mint egy vadalma.
- Szinte Nomen est omen! - "nevében a végzete", jegyzem meg. Legalább is, ha úgy hívnának passzolna, de amúgy az Iliana tudtom szerint napot, illetve fényeset, vagy okosat jelent. Miket meg nem lehet tudni egy idegentől, akivel épp most találkozott az ember. Aztán szavaira, hogyha az emberek egy kicsit segítőkészebbek lettek volna, a Menny sem szakadt volna ránk. Halkan sóhajtok egyet és felpillantok az égre. Nem ismerem az angyalok miértjeit. Ugyan van pletyka arról, hogy mindez a bűneink miatt van, azt is rebesgetik, hogy Gabriel egyszerűen rajtunk tölti ki a dühét. Persze a világ végén is képesek az emberek szkeptikusan szemlélni a dolgokat, amely néha már-már nevetségessé teszi őket még az én szememben is. 25 éve talán megfordult a fejükben ez a dolog, de amióta velünk élnek és kiderült, hogy az angyalok is épp oly esendőek, mint mi, azóta már kevésbé foglalkoztatja őket a bűn témája.
- Az emberek nehezen hisznek bárkinek, aki vízről papol és bort iszik. - Nem tudom, mi lett volna a jó megoldás az emberiség bűneire, amely már elég korán gyökeret ver bennünk környezetünk hatására. Sokat lehetne találgatni, de értelme kevés lenne, mert a múlton már nem lehet segíteni. A jelenre kell koncentrálni, hogy egy jobb jövőt felépítsünk.
- Úgy hiszem az emberek megérdemelnek egy esélyt. Csak így válhatnak jobbá, mint amilyenné a világ tette őket. - mondom bólintva arra a kérdésére, hogy rossz embereknek is segítek-e.
- Persze, miféle segítséget tudok nyújtani ételen és pokrócon kívül..? Legalább is ami az életben maradáshoz hasznos. Meggyónhatják nekem a bűneiket, feloldozhatom őket, de ez egy átlag ember szemében nem sokat jelent. - ami sajnos igaz. Talán, ha a megmaradt populáció egy, vagy két százaléka hívő... Meglepett kérdésére, hogy a plébánián élek-e, megingatom a fejem, megállva én is, mikor megtorpan.
- Az igazság az, hogy amióta felszenteltek egy éve, saját lakásom van. De a szobám meg van még a plébánián, így ott is élhetnék, ha akarnék. 26 éves vagyok. - mondom vissza mosolyogva rá, majd én is elindulok, amint ő is. A közvetlenségem megjegyzésére elmosolyodom. Nincs titkolnivalóm, életem nyugodt és a mindennapi ember hullámvölgyeivel tarkított. Sok mesém ugyan nincs, amely hasznára válhatna a mindennapi embernek, de bízom abban, hogy minél idősebb leszek, annál többet tapasztalok majd. Kérdésére, hogy mit csinálok a plébánián, hangosan felnevetek. Szakácsnő! Ez tetszik...
- Lelkész vagyok! Bár végül is szakácsnő is lehetnék. - vigyorgok rá vidáman. Hát igen... Az emberek nem gyakran nézik ki belőlem, hogy lelkész vagyok. "Túl fiatal! Túl szép! Túl lány!" Már hozzá szoktam, hogy az emberek megdöbbennek azon, hogy milyen pályát választottam. Hát még amikor közlöm, hogy ördögűzőnek tanulok. Akkor az fordul meg a fejükben, hogy vajon az elejétől kezdve lódítottam-e, vagy sem. Kérdésére, hogy a közelben lakom-e, megingatom a fejem.
- Fogjuk rá, negyed óra gyalog. - mosolygom rá. Biciklivel könnyebb lenne, az átlag ember azzal közlekedik, de úgy hiszem, én azzal sem tudtam volna haza vinni ennyi cuccot. Kérdésére, hogy mi történt apámmal, kicsit elmerengek a múltban.
- Tüdőbetegségben meghalt, mikor 15 éves voltam. Ő is az egyház tagja volt, egy remek prédikátor. Az ő példája nyomán akartam ezen az úton elindulni. - nem esik nehezemre beszélni róla. Apámról csak jó emlékeim vannak és habár néha hiányzik, mikor nehéz pillanatokat élek meg, hiszem, hogy a Mennyben éli kiérdemelt életét. Ezek közben a gondolatok közben fordulunk be a sikátorba. Eleinte észre sem veszem, mi történik körülöttem, de a szemem sarkából meglátva a mozgást a falnál rossz előérzetem támad. Oda pillantok, majd hátra, végül felfelé, és szemeim elkerekednek a látványtól. Riadtan torpanok meg és lépek egyet hátra, a tojást elengedve. Nem érdekel, ha az most összetörik, éppen egy démonnak "szemezek"!
- Vigyázz! - figyelmeztetem Zelt, miközben egy kézzel meg is állítom és szinte magam mögé tolom. Másik, felszabaduló kezemmel azonnal a rózsafüzéremért nyúlok a zsebembe, kapom elő, és szinte automatikusan, kissé remegő hangon állok neki az űzésnek. Egyedül még soha nem csináltam, ráadásul van velem valaki, akinek talán baja is eshet közben. Ezt pedig a legkevésbé sem akarom.
- Exorcizamus te, omnis immunde spiritus, omni satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica, in nomini et virtute Domini nostri Jesu Christi...


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Csüt. Feb. 23, 2017 8:54 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel

A meglepett mosolyra először egy barátságos mosollyal övezett bólintással válaszolok, melyet hamar szóban megerősítek:
- Igen, héber – ahogy azt az imént már mondtam. De nem haragszom meg rá, amiért visszakérdezett, hiszen a huszonegyedik század elején elamerikaiasodott világban már nem voltak túl gyakoriak a héber nevek. Lassan kikoptak a köztudatból. És talán így is volt ez jól. - Szeretem a régi neveket – teszem hozzá, ahelyett, hogy arról kezdenék beszélni, hogy a szüleim miként adták számomra ezt a különleges, régi nevet, hiszen ilyesmiről nem is lenne lehetőségem beszélni, ha őszinte akarnék maradni. Márpedig minek tódítsak egy idegennek, mikor a hazug angyalt hamarabb veri Isten átkokkal, mint a sánta kutyát utolérik. – Az Iliana például görög eredetű elődjének héber eredetije Eliyyahu férfinév, az igazhívők neve – mesélek a nőnek az ismereteimből előbányászva valamit. Egyszer ismertem egy ilyen személyt, vagy talán többet is, de egyik sem hagyott bennem annyira mély benyomást, hogy tovább kutakodjak a gondolataimban folytatás után.
- Ha minden ember segítene egy kicsit a másikon, akkor talán nem is szakadt volna az ég a földre – jegyzem meg csak úgy, és úgy is érzem, hogy ebben van némi igazság. Ahogy abban is, hogy ebben jó részt az embereknek saját magukat kell hibáztatniuk, és csak kisebb mértékben minden mást: démonokat, angyalokat, bukottakat, istent. A szabad akarat nem csak áldás, inkább átok. Közben, ahogy így gondolkozok, tovább haladok mellette, először észre se véve azokat a becsmérlő pillantásokat. Nem is sejtem egyenlőre, hogy milyen okuk lehet másoknak így megnézni minket, pontosabban a lányt, akinek kísérőjévé szegődtem.
- Rossz embereknek is szokott segíteni? – teszem fel a kérdést kíváncsian, még az előtt, hogy rátérnénk a tegeződésre, habár sejtem, hogy nem fogunk sokáig magázással élni.
- A plébánián élsz? – pillantok a lányra megdöbbenten, még meg is torpanok. Persze, veheti úgy, hogy éppen olyan vagyok, mint a többi, és elítélem azokat, akik kitartanak a vallási propagandák mellett, de… csak meglepődtem. Pislogok is rá még egy ideig, mielőtt újra elmosolyodnék, és folytatnám az utat, mintha mi sem történt volna. – Ritkán találkozni ilyen közvetlen emberekkel – mondom a hallottakat követően. Úgy tűnik, hogy neki sincs veszteni-hazudni valója. Bár, nekem lenne, de inkább próbálom elkerülni az olyan helyzeteket, amiben kiderülhet, hogy bukott vagyok. – Szóval tizenegy éve állsz a város szolgálatában. És mennyi idős is vagy, ha szabad kérdeznem? – csak, hogy el tudjam képzelni, hogy korábban milyen lehetett.
- Mit is mondtál, mit csinálsz a plébánián, te vagy a szakácsnő? – puhatolózok afelől, hogy végülis mit csinál ott, hiszen nem tűnik olyannak, mint aki… annyira odavaló. Bár a fejemben egészen más kép él a vallások szent és félszent embereiről, mert igen régóta kerülöm az ilyen helyeket. Egyszerűen eddig nem éreztem arra késztetést, hogy a közelükbe menjek anélkül, hogy le akarnám köpni a falat, vagy romba dönteni az épületet. Most viszont, hogy a pokol felköltözött a földre, édesmindegy.
- A közelben laksz? – kérdem, mert fogalmam sincs, hogy merre található itt még működő plébánia, viszont, ha választ kapok, és nagyjából képbe kerülök az iránnyal, akkor tippem is van arra, hogy hogyan érhetnénk oda a leggyorsabban. Persze, a legegyszerűbb az lenne, ha megpróbálnánk kivergődni a tömegből. Erre pedig alkalmasnak ígérkezik a sikátor.
- Mi történt az édesapáddal? – teszem fel kíváncsian, szemrebbenés nélkül, mert úgy gondolom, hogy ennyi idő bőven elég arra, hogy bármilyen seb behegedjen annyira, hogy ne lehessen feltépni. Bár az enyém is ilyen seb lenne, de sajnos, még mindig patakokban folyik a vérem, amióta a Mennyekből a földre hajítottak. Mit hajítottak! Hiszen ólom súlyú sziklák alá temettek, hogy összetörjenek, majd újra begyógyuljanak a porcikáim, míg világ a világ. Még szerencse, hogy képes voltam megszökni, különben tényleg beleőrültem volna a végtelen megtapasztalásába. Közben, ahogy a sikátorban haladunk, a szemem sarkából észreveszem, hogy a ház tövében olykor árnyak tűnnek fel, ezért pillantásom a tetőre vetül. Éppen időben ahhoz, hogy kivegyem, ahogy egy démon aláereszkedik az egyik épület rejtett oldalánál, valószínűleg azt remélve, hogy a szerencsétlen halandó nem vette észre. Rosszat sejtek, de még nem vagyok biztos abban, hogy bármit is cselekednem kellene. Sajnos ezek az alacsonyabb rangú démonok néha elég furcsán értelmezik a feladataikat, és előfordulnak kisebb-nagyobb balesetek. Egyáltalán már az is meglepő, hogy van közülük olyan, aki sikeresen túlél, és feljebb lép azon a bizonyos hardcore lépcsőn.



Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Hétf. Feb. 20, 2017 7:46 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


A kérdésére, hogy kevés ember gondolja úgy, hogy szerencsésnek számít, ha olyan helyzetben van, hogy segíthet másokon, bólintok. Ez sajnos tényleg így van. Az emberek hálásak azért, amijük van, de abból ritkán adakoznak. Persze ez nem mondható el mindenkiről, aminek örülök is. Amikor kitérünk a férfi nevére, meglepetten rá mosolygom.
- Héber? - rá kérdeznék, hogy ugyan miért pont ilyen nevet választottak a szülei neki, de inkább nem teszem. Az emberek gyakorta kényesen kezelik a vallásukat, már pedig valahogy úgy sejtem, hogy oda lyukadnánk ki ezzel. Persze, ha magától kezd el mesélni, szívesen végig hallgatom, de alapjáraton nem az a fajta ember vagyok, aki vallatni szokta a másikat... Kivéve, ha a mesterről van szó. Őt mindig zaklatom néha ostobábbnál ostobább kérdésekkel.
Mikor kérdésére elmondom, hogy ez a rengeteg dolog a szegény negyednek lesz, látni rajta a döbbenetet, amelynek még hangot is ad. Amikor visszatér a segítőkész emberek számára, halkan sóhajtok, egy apró mosollyal az ajkaimon.
- Sikerült kifognia a kevés közül az egyiket. Ez sajnos nem jelenti, hogy sokan vannak. Hiszek abban, hogy ha minden ember csak egy másiknak segítene egy kicsit a szegény negyedben, akkor kevésbé lenne ennyire rossz a helyzet ott. - mondom kissé komolyabban, mint szeretném. Sajnos van egy nagy szakadék a középréteg és az alsó között. Persze már is kapom innen onnan a rossz pillantásokat, már legalább azoktól, akik fél füllel hallották, mit mondtam. Kicsit meghúzom magam, miközben jelzi, hogy nem kell ennyiszer megköszönnöm, mert szívesen segít, no meg hogy tegeződhetünk.
Lépteim közben megkérdezi, hogy mióta is segítem a szegényeket én pedig el kell, hogy merengjek.
- Igazából.. Talán apám halála óta, mióta a plébánián élek. Anyám mellett talán jobb lehetőségeim lehettek volna erre, de én mindenképp papnak akartam tanulni. A politikai pályát nem éreztem a magaménak. Úgy hogy a tiszteletesekkel együtt én is kivettem a részemet a szegények megsegítésén. Ha az első naptól kezdjük, akkor úgy 11 éve. - mondom, majd miután a számolgatást befejezem, rá mosolygom. Ezzel el is árultam neki a foglalkozásom, vagy legalább is azt, hogy minek kezdtem el tanulni, bár szavaimból sejtheti, hogy maradtam is azon az úton, amelyet elterveztem.
Miután megvettem a még kellő dolgokat, a segítségéért kérek, és átnyújtom a paradicsomot, hogy a tojást és a kolbászt vinni tudjam. A kérdésére, hogy hova megyünk, rá nézek.
- Hozzám. Ott szokott pihenni minden, aztán másnap reggel viszem tovább őket a szegény negyedbe, hogy frissen készüljön el az ebéd. - mondom, miközben elindulok. Pár méter után Zel szól, hogy azon a kis sikátoron át talán gyorsabb volna és igaza van. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak most találkoztam vele és már is egy szűkös utcát ajánl "kerülő" útnak, de úgy vagyok vele, hogy ott van nála az a sok cucc. Ha ledobná, hát kapná a tojást az arcába és hála az egészséges életmódomnak -avagy a rendszeres edzésnek- elfutok majd, mint egy nyúl. Szégyen a futás, de hasznos, mondták valamikor régen.
- Valóban. Pár percet lecsenhetünk itt, ha nem kell embereket kerülgetni! - bólintok, és elindulok. Nem igazán azért fordult meg ilyesmi a fejemben, mert bizalmatlan volnék, inkább csak az aggasztó hírek miatt a démonokról. Nem ellenőrizhetek le minden embert, akivel találkozom, meg hát ultra ciki lenne, ha a kétségeim közölném vele, ellenőrizném és nem volna az. Azzal azt mondanám, hogy rosszul csinált valamit, viselkedett, nézett... Közben pedig lehet, hogy csak én vagyok paranoiás.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Vas. Feb. 19, 2017 7:55 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel

- Valóban? – így kérdezek vissza, mintha nem tudnám, hogy kihaló félben van az emberekben a jószándék. És valóban, azon felül, hogy az elmúlt kétszáz évben megsokszorozódott a pokolban szenvedők száma, nem-igazán tudom, hogy milyenek is az emberek nagy többségében. Nincs olyan jó statisztikai hivatalom, mint a Mennyekben élő fivéreimnek. Ők biztosan képesek lennének megállapítani, hogy mi a helyzet. Mikor is láttam utoljára egykori otthonomat? Még szinte alig jártak emberek a földön, bár egyesek szerint már akkor is túl sokan voltak, ezért nyomtak a nyakukba egy kis özönvizet.
- Különlegesen? Sosem éreztem annak – viccelődöm kicsit. Hát, még ha tudnád, kedves Iliana, hogy mennyire különleges vagyok, pláne az igazi történetem, amit a nagykönyvben csak annyira említenek meg, hogy „az, akinek a második bakot áldozzák”, de nem igazán érdekel a Biblia-propaganda. - A nevem héber eredetű – válaszol a nőnek, pontosabban még ennél is ősibb, de nem akarja lebuktatni magát. – És valóban nem vagyok idevalósi – vallja meg őszintén.
- Ahogy gondolja – ha nem, hát nem. Minek is erősködjek? Ezek a modern nők amúgy is tudják, hogy mikor kérjenek segítséget, és általában arra is rájönnek, hogy kit kell behálózniuk a legtöbb segítségért. Persze engem lehetetlen behálózni, amit egyes démonok nagyon-nagyon nehezen képesek felfogni.
- Nahát – csúszik ki a számon a megdöbbenésem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen jótét lélekkel futok össze. Ennyit arról, hogy gyenge jellemeket fogok keresni! De egyáltalán nem bánom, hogy segítségére vagyok valakinek, aki jól bánik a többi emberrel. Persze, ezt már abból leszűrhettem volna, ahogy a kisfiúval bánt, de akkor még a gondolataimba mélyedtem. – És még Ön mondja, hogy mostanában kevés a segítőkész ember? –[/i] kérdezek vissza, még mindig nem felocsúdva a megdöbbenésből.
- Ugyan! Nem szükséges – utasítom vissza a megköszöngetést. – Szívesen segítek – amúgy se lenne igazán más dolgom lélekhajhászaton kívül, de az ráér később is, hiszen a démonokat nem kergeti a tatár. Persze, jó lenne minél hamarabb összegyűjteni a testeket, hogy aztán elindulhassunk a „nagy utazásra”. - Tegeződhetünk – egyezek bele egy mosoly és egy bólintás kíséretében. Tetszik ez a csinos kis pofi, mintha lenne benne valami gyermeki huncutság még annak ellenére, hogy már inkább felnőtt. Bár ebben a korban elég hamar felnőnek a gyermekek.
Közben követem oda, ahová megy, de nem mászok a nyakára, hiszen alapvetően követni szoktam az alapvető illemet. Magam se repesnék az örömtől, ha egy idegen beleállna az arcomba. Sőt, nagy valószínűséggel tennék is arról, hogy kicsit távolabb kerüljön.
- Mióta segítesz ilyen lelkesen a szegényeken? – kérdezem, mert nem gondolom róla, hogy lelkész, inkább valami bűntudatos gazdag lánynak tippelem, akit a szülei pénzelnek, de ennek ellenére nem sikerült elkényeztetniük. Persze, manapság nem ismerem olyan jól az embereket, hiszen sokat töltöttem tőlük távol, és inkább csak felületesen ismerkedtem, mikor fenn voltam. Az agymenéseik meg nem-igazán változtak az évszázadok, ezredek során, tehát mindig lehet találni olyat, akinek a szíve már korom fekete.
- Rendben – nyújtom a kezem, hogy kivegyem az ujjai közül a szatyrot, így mégis csak könnyebben fogunk közlekedni.
– És most hová megyünk? – kérdezem kíváncsian. Ilyenkor kissé sajnálni szoktam azt, hogy már nem vagyok képes belelátni mások fejébe, hogy aztán előre tudjam a következő lépését az embereknek. Persze, akkor valószínűleg nem kellene ilyen közvetett módszerekhez folyamodnom ahhoz, hogy új testeket és rabszolga-lelkeket találjak, na meg akkor valószínűleg ilyesmire se vetemednék. Rossz Azazel! Rossz! Rossz! Halkan sóhajtok egyet, azon, ahogy néha képes vagyok megbotránkozni a saját gondolataimon, hogy aztán visszasüllyedjek a jól megérdemelt szenvedésembe. Egy rövid ideig komorrá válik a tekintetem, de aztán igyekszem újra mosolyogni, ha az ifjú hölgy felém pillant.
- Arra, mintha rövidebb lenne – mutatok az egyik irányba, amerre kevesebb az ember. Persze gyakorlatilag ez egy kisebb kerülővel ér fel, viszont tekintve, hogy milyen sokan vannak a piacon, valószínűleg hamarabb visszaérünk azon a keskeny utcán, ami két épület között nyílik. Bár, ha lépre akarnám csalni, akkor is arra vinném, de most nincsen semmilyen hátsó szándékom, és eszembe se jut, hogy esetleg Iliana azt fogja gondolni a javaslatra, hogy rossz ember vagyok.

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szomb. Feb. 18, 2017 11:24 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


- Nagyon szívesen. Ez az én szerencsém, hogy így segíthetek. - mondja, mire kis mosolyom szélesedik egy picit. Kiskoromban ilyenkor úgy néztem ki, mint valami majom, legalább is apám folyamatosan "kis maki"-zott mikor szélesen elmosolyodtam. Kicsiként először túl komolyan és talán sértésnek is vettem, ami miatt sokáig nem voltam hajlandó elnevetni se magamat, bár apa mindig megoldotta, hogy végül kacagásban törjek ki. Mára már kinőttem efféle aggályaimat, hiszen apám utolsó perceiben, tinédzser éveimben is képes volt ezen a becenéven hívni. De hogy visszatérjek a mosolygás miértjére, örülök, hogy valaki úgy érzi, szerencsés, hogy másoknak segíthet. Én is úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy másokon segíthessek.
- Ritka szemlélet mód. - mondom erre, miközben megfigyelem az erős kézfogást. A névre elmosolyodom.
- Örvendek a megismerkedésnek, Iliana Greer. Zel Smith.
- Részemről a szerencse. Zel? Különlegesnek hangzik. Esetleg ez egy becenév? Vagy nem idevalósi? - persze nem akarok tolakodni. Lehet, hogy külföldi a férfi és azért van ilyen neve, nem tudhatom, mindenesetre kíváncsiságom elég nagy, hogy szóba hozzam. Az ügyetlenséget ő is megmosolyogja, de nem bánom. Csak azaz ember lehet igazán boldog, aki a saját nyomorán is nevetni tud, én pedig szeretek vidám pillanatokat csöpögtetni más lelkébe. Már lépnék tovább, mikor felajánlja, hogy megfogja a másikat is, én pedig először nem tudom, le akarom-e terhelni ennyire férfit. Segíteni akar, de még sem a málhás lovam, hogy megpakoljam.
- Köszönöm, de egyelőre bírom. - mosolygom rá hálásan, aztán tovább haladok.
- És kinek lesz ez a szép nagy lakoma? - kérdésére elmosolyodom és rá pillantok.
- A szegénynegyednek. Minden héten szombat reggel meleg ételt és vizet készítek és osztok az önkénteseimmel a szegényeknek. Ha hideg van, pokrócot is kapnak. Általában pénteken veszem meg a hozzávalókat, ahogy most is, bár kitalálhattam volna egyszerűbben elhozható ételt is, ha már tudtam, hogy egyedül kell vele bajlódnom. - mondom majd még egyszer egy hálás pillantást vetek a férfire.
- Tényleg nem tudom elégszer megköszönni. Rengeteg morgástól és munkától mentett most meg. Öhm... tegeződhetünk, amúgy? - kérdezem, hiszen nem tűnik olyan idősnek, vagy rangosnak, hogy magázzam -én pedig végképp nem vagyok se idős, se rangos. Közben oda érek az egyik árushoz és veszek egy nagy tálca tojást. Kifizetem, majd elvéve a szatyrot kettőt oldalra lépek a következő standhoz.
- A szárazból kérek négy szálat. Igen, abból, köszönöm. - mondom, miközben bólogatok a mutogató hentesnek. Van még itt szalonna, szárított húsok, meg még sok minden. A húst a tojás mellé teszem, majd a férfire pillantok.
- Most elfogadnám a segítséget. Jobb a tojást két kézzel vinni. - amennyiben segít, vízszintesen fogva a tálcát a zacskóba burkolva, elindulok. A piac tömegében próbálok óvatos lenni, mert sajnos több tojásra nincsen pénzem. Az adományokból annyira futja, amennyire kell. Se nem többre, se nem kevesebbre és azt hiszem, ez így is van jól.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Szomb. Feb. 18, 2017 9:01 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel

- Nagyon szívesen – pillantok fel az ifjú hölgy arcára újra, hogy tudjam, kivel is lesz ezen a szép pénteki napon dolgom. - Ez az én szerencsém - teszi hozzá továbbra is kedvesen mosolyogva, - hogy így segíthetek. – Olykor San Franciscoban sem árt felmérni, hogy mennyi a bűnös lélek, amelyek megérettek az aratásra. Hiszen, még ha oly szívélyesnek is tűnik elsőre egy hölgy, koránt sem biztos, hogy valóban gondos szív lakik a hús rejtekében. Ahogy felpillantok rá újra, az arcán felfedezni vélem annak jelét, hogy nem tud hová tenni, hiszen nem vagyok helyi. Ő is felmér engem, ahogy én is őt, és úgy gondolom, hogy ez így van rendjén. Minden találkozásnál, mind a két fél megmérettetik. Ki-ki a másik szemében. Felkelek a földről vele egy időben, majd a kezemmel válaszolok a nyújtott kacsóra. Erős vagyok ugyan, de nem szorítok keményen, hiszen nem kívánom összeroppantani azt a finom holmit, ami az ujjaim közé kerül.
- Örvendek a megismerkedésnek – biccentek felé, - Iliana Greer – ismétlem meg a nevét, hogy biztosan megjegyezzem, de nem feledkezek meg arról sem, hogy nekem se árt bemutatkoznom, tehát megteszem a kötelességemet:
- Zel Smith - mutatkozok be a nőnek, hogy elkezdődhessen megismerkedésünk. Azt gondolom, hogy ez a név áll a legközelebb ahhoz, ami a valóság. Nagy sajnálatomra az igazi nevemet már nem használhatom. Már csak azért sem, mert nem szeretném, ha bárki megidézne a hívó nevem ismeretében. Nem mintha bármi hasznát vennék annak, ha megjelennék, kivéve, hogy hosszasan tudnék sztorizgatni a régi időkről, na meg a szenvedésről, amelyet átéltem.
- Igen, kevés – mosolygok jó ízűen azon, ahogy elnevetgél a saját ügyetlenségén. Sajnos ennél többet tennem illetlenség lenne, de nem is nagyon szeretnék hangosan hahotázni ezen a kis ügyetlenségen, ami lényegében még szimpátiát is kelt bennem. Hisz az emberek olyan gyönyörű törékeny lények! Mindig is csodáltam a teremtés eme különleges részét, a szabad akarat első rendű gazdáit. Nem, mintha én magam ne rendelkeznék már ezzel a képességgel. Az átkom egyben a szerencsém is, hogy másként láthattam évezredeken át a világot, mint ahogy a testvéreim. A testvéreim szemét elhomályosította a Atyám akaratának igája.
- Jól hangzik – válaszolok arra, amit hallok, és valóban, még az én gyomom is kissé korogni kezd, ahogy elképzelem a hatalmas a terített asztalt a finomságokkal. Élvezem az ételeket. Bár nekem eszébe se jutna ebből bármit is főzni, hanem csak úgy magában, szinte nyersen fogyasztanék el mindent.
- Megfogom a másikat is – nyúlok a szatyorért, mikor tovább indulna, hogy nálam legyen minden teher, ami eddig a kezeit húzta, így majd a Iliana is könnyebben fog vásárolni, ha cipekedek helyette. - És kinek lesz ez a szép nagy lakoma? – kérdezem kíváncsian, hogy folytathassuk ismerkedési rituálénkat.


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szomb. Feb. 18, 2017 7:33 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


A paprika úgy potyog ki a kezemből és a zacskóból, mint az eső a felhőből. Arrébb gurulnak, én pedig halkan sóhajtva, a földön térdepelve szedem össze, amennyit tudok. Egy kisfiú tűnik fel a színen, barna bőre, fekete haja koszos, ruhája szakadt. Ismerem már őt, ott szokott lenni családjával a szombati ételosztáson. Azt hiszem Marknak hívják.
- Vidd csak. És üzenem a szüleidnek, hogy holnap várlak titeket. - mosolygom rá bátorítóan, mire onix barna szemei felcsillannak. Lelkesedve harap bele a ropogós, lédús zöldségbe és már szalad is tovább. Eközben más is oda ér mellém, és szemem sarkából látom, hogy összeszedi a maradék paprikát, hangjára felpillantok rá.
- Ezeket elejtette. Segíthetek? - kérdésére elmosolyodom. - Az most igazán jól jönne, köszönöm... Általában van segítségem, de úgy tűnik, az önkéntesemnek jelenleg más dolga akadt. - mondom, majd felvéve a paradicsomos szatyrot a földről a férfire pillantok. Nem tűnik ismerősnek, pedig én a legtöbb arcot szeretem megjegyezni, akik a misékre jönnek. Nem is nehéz, mivel nincsenek sokan, annak ellenére, hogy a város népessége nem kicsi és egyre csak nő. Bal kezembe veszem a zacskót, így oda tudom nyújtani a kezemet egy kézfogásra.
- A nevem Iliana Greer. - szeretek kezet fogni másokkal, mert sokat elárul róluk - és egyben rólam is. Próbálok néha tudatosan erősebben kezet fogni, hogy határozottnak tűnjek, de van, hogy erre épp azért nem fordítok figyelmet, mert éppen a partner kezének szorítását figyelem. Ha megtudom az illető nevét, akkor egy kedves mosollyal elengedem a kezét és tovább indulok a soron.
- Tényleg köszönöm, hogy segít. Igazából még kolbászt és tojást kellene vennem, de már így is kevés volt a kezem, mint láthattuk. - nevetek halkan a saját ügyetlenségemen, lépteim közben.


Azazel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Reagok :
77
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol



Szomb. Feb. 18, 2017 7:08 pm írtam neked utoljára



Iliana & Azazel

A kérdés, hogy: Mit keres egy magam fajta bukott az egykor fényárban és gazdagságban és gettóban és gyárakban úszó San Franciscoban? A válasz pedig roppant egyszerű: Ez az egyetlen hely a hatalmas, és nagyrészt porig rombolt Földön, ahol csekély eséllyel találkozok démonokkal, vagy olyan angyalokkal, akik kérdés nélkül akarnak darabokra cincálni. Azt nem mondom, hogy nem kockázatos itt lennem, de azt hiszem, hogy mind a kockázatvállalást, mind az ezt követő olykor-olykor megtörténő bukást, és az azt követő szorult helyzeteket már megszoktam annyira, hogy ne legyek ideges. A problémák előbb-utóbb mindig megoldódnak, vagy azért, mert megszökök a börtönből, vagy pedig azért, mert megmentenek. Az eredmény mindenképpen az, hogy végül tovább folytatom a létezést. Persze, nekem nagy általánosságban mindig „szerencsém” volt, hiszen a fivéreim és nővéreim nem pusztíthattak el, mivelhogy örök életre kárhoztatott Mennyei Atyánk. Vagyis, örök életre, egészen az Ítélet Napjáig. De addigra már mindenkinek minden mindegy lesz. Néha úgy sejtem, hogy közeli már ez a pillanat, de általában próbálok nem belegondolni abba, hogy mennyire távoli vagy közeli ez a jövő. Talán, ami most van, csak egy átmeneti állapot, és később visszajön Mennyei Atyám, hogy újra az angyalok torkára lépjen. És akkor majd számos bukottal fog tovább gyarapodni ez kicsi bolygó.

Szóval, végül is... egy kicsit kikapcsolódni jöttem erre a helyre, de nem ám első alkalommal! Már egy ideje van egy boltom az egyik sarkon, ahol mindenféle fém eszközöket, kovácsolt termékeket lehet vásárolni. Bármit elkészítünk, amire az embernek igénye van,... és legálisan forgalmazható. És olykor egy-két illegális dolgot is, a megfelelő ajánlatért cserébe. Van itt egy kis tanítványom is, aki… Hát, azóta, mióta utoljára hosszabb időt töltöttem itt, nem is olyan kicsi. De a lényeg, hogy így titokban tudom támogatni az embereket. Mert ők továbbra is fontosak maradtak nekem, még ha egyesek arra a sorsra kárhoztattak is, hogy végül a pokolra kerülnek. Sajnos, nem lehet mindenkit megmenteni - és ezt hamar beláttam a saját példám okán. Én is menthetetlenül ostoba vagyok, és mindemellett bűnös lélek. A Bűnbak.

Az üzleti ügyeken túlverekedve magam, ilyenkor mindig lehetőséget adok arra, hogy új ismeretségeket kössek a város lakóival, hiszen sose lehet tudni, hogy kire lesz egyszer szükségem. Na, meg azt se, hogy kit fogok viszontlátni a pokol démonai között pár tíz évvel később, vagy akár napok múlva. Igaz, olykor előfordul, hogy magam választom ki a pokolra ítélt lelkek közül azokat, amelyek megérettek már az aratásra. Ehhez szinte mindig van nálam fiolányi abból az esszenciából, amit Lucretia készített. Pár csepp a kiválasztott alanyra, és kilométerekről jelzi a démonoknak, hogy nyitva áll előttük az ajtó. Bár ebben a városban nem sűrűn szoktam használni, hiszen nekem nem érdekem, hogy ide bejöjjenek a pokol kapzsi lakói.

Zsebembe csúsztatom az üzlet kulcsait. Mára bezártunk. Egy kis kimenő nem árt senkinek sem. Lépteim a piac irányába visznek, hogy mazsolázzak a finomságok között. Tudom, hogy nem lenne semmilyen ételre sem szükségem a túléléshez, de ettől függetlenül, mióta bukott létem már nem kárhoztat arra, hogy ne élvezzem az emberi étkeket, előszeretettel veszek magamhoz különösebbnél különlegesebb ételeket, hogy szórakoztassam magam. Gyötörhetném magam azzal, hogy az emberek éheznek, hogy kevés az élelem, de mivel még mindig a pénz-cserekereskedelem világában élünk, ezért lényegében ezzel a cselekedetemmel megtöltöm mások hasát. Régen, volt, hogy gyötrődtem ezen, és ehhez hasonló gondolatokon, de mára már…

A lábam elé guruló paprika, és a hozzá kapcsolódó zajok visszarántanak emlékeim közül a valóságba. Tekintetem egy röpke pillanatra a zöldség gazdájára vetem, majd lehajolok, hogy felvegyem, aztán másik, majd még egy után, és végül odalépek a nőhöz.
- Ezeket elejtette – lépek oda, és barátságosan rámosolygok a hölgyre, aki sejtelmem szerint jobban ismeri a várost jelenlegi állapotában, mint én. Elvégre nem tűnök mindig rossz embernek, hogy ne örüljenek a segítségemnek. Gyakran kedves vagyok, és amennyire lehet, rejtem ex-angyali létemet is.
- Segíthetek? - ajánlom fel a szabad kezeimet, hiszen nálam még nincsen semmi. Közben visszapakolom a paprikákat oda, ahol a helyüket sejtem, majd felveszem a szatyrot, ezzel is jelezve jó szándékomat.


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szomb. Feb. 18, 2017 6:00 pm írtam neked utoljára


Azazel & Iliana
A vigasz olcsó ajándék, a segítség fontos kapaszkodó.


A nap ugyan úgy kezdődött, ahogy mindig. Arcomra sütött a nap az ablakból, felkeltem. Egy gyors edzés, futás a környéken, aztán irány haza, tusolás, öltözködés, reggelizés. Növényeket meglocsolni, megnézni a leveleket, de ma nem jött semmi. Ezek után -mivel ma péntek van-, fogom a táskámat és elindulok a piacra. Ezen a napon mindig jól bevásárolok, egyrészt magamnak, egyrészt pedig azért, hogy szombat délelőtt ebédet készíthessek a szegényeknek, nincsteleneknek, és szétoszthassam a szegénynegyedben. Általában a Cartelle családtól szoktam segítséget kapni, Amber nagyon lelkes, ha mások megsegítéséről van szó, ám most úgy tűnik, egyedül megyek. Járművet nem tudok fent tartani, szóval sanszos, hogy vagy egyszerre hozok el mindent, vagy több időt beleáldozok és több kört megyek.
Utam a piachoz vezet, ahol már most elég nagy a tömeg. Vegyes pillantással néznek rám az emberek. Van aki mosolyogva üdvözöl, van aki fintorogva elkerül.. de hát ilyen hatást kelt az, aki az egyháznak dolgozik és ez köztudott. Egy olyan "szervezetnek" amely Istent élteti, hol ott az emberek úgy gondolják, épp Ő árulta el őket. Dühösek rá és dühösek ránk is, amiért a katasztrófa után is képesek vagyunk hinni benne és az oldalára állunk.
Úgy döntöttem, hogy lecsót fogok holnapra elkészíteni. Mivel egy jó nagy kondérral szándékozom főzni, elég sok alapanyag kell. Már vagy fél órája itt körözöm a kirakott zöldségek körül. A paprikát már meg is vettem, azzal van tele az egyik kezem, s most veszem meg a 3 kg paradicsomot is. Le van foglalva a másik kezem is, pedig még kellene kolbász, tojás és fűszer... Mivel úgy gondolom, hogy azok elférnek egy füles szatyorban, inkább nem indulok haza, hanem neki állok elindulni a tojásokért. Persze, Murphy törvényét mindenki ismeri, s most is, elég félre pillantanom ahhoz, hogy egy gyerek átrohanjon előttem. Hirtelen akarom kikerülni, mire meg is botlok a beton egyik repedésében. Épp hogy sikerül megtartanom az egyensúlyom, de a paprika kiesik a kezemből és néhány el is gurul.
- Ó jaj... - sóhajtok fel, és letérdelve magam mellé teszem a paradicsomos zacskót, hogy elkezdjem összeszedegetni a paprikát.


Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Történetem :
☩ Posztok :
72
☩ Reagok :
60
☩ Rang :
Lelkész - Tanuló ördögűző
☩ Play by :
Lorena Rae

Szomb. Feb. 18, 2017 4:17 pm írtam neked utoljára



Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Piactér
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: