• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Sariel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angyal
☩ Posztok :
10
☩ Keresett személy :
☩ Képességem :
Angyali képességek
☩ Rang :
Ark
☩ Play by :
Marion Cotillard
☩ Pokol vagy menny? :
Menny
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Máj. 15, 2017 12:27 am írtam neked utoljára


Azazel & Sariel
Sparkling angel, couldn't see your dark intentions, your feelings for me...


M
iért most? Miért most kellett elkövetkeznie ennek a pillanatnak? Szívem olyan gyorsan ver, olyan feszültnek érzem magam, hogy legszívesebben szárnyra kelnék és elmennék innen, amilyen gyorsan csak lehet. Lábaimat azonban mintha mágiával kötnék a talajhoz, csak dermedten állok, kezemben kardommal, oldalamon az erszényemmel, amiben a kő lapul. Igen... Most így hirtelen belegondolva nem csoda, hogy ő maga is felbukkant, hiszen értékes ez az érc, ő pedig nagyon is ért hozzájuk... Hogy hogyan kovácsoljon fegyvert belőle, bár, ebből maximum egy tört lenne képes, de az is éppen elegendő. Különösen nagy baj lenne, ha... A Pokol javára szolgálna vele. Hova máshova mehetett volna börtönéből, ha nem bukott bátyámhoz, hogy fogadja magához? Talán én is így tennék, ha az ő helyében volnék, Lucifer pedig nyilván fogadná, hiszen tudása a kovácsolás terén nem elhanyagolható. Ezt nagyon jól tudom.
Röviden és tömören válaszol. Ez nem túl megszokott tőle, de ennél többet nem is igazán mondhat jelenleg. Természetes, hogy fenyegetésnek érezték jelenlétem a démonok, hiszen kivont karddal repültem közéjük. Olykor a támadás a legjobb védekezés, de ez esetben ez a taktika nem igazán jött be számukra. Gondolom, nem volt elég idejük felmérni, hogy miféle erővel is állnak szemben - túl gyorsan történt minden... De mindegy is már, halottak. Kivéve azt az egyet, akit azonban hiába ölnék meg, Azazel még ugyanúgy informálhat bárki mást is Pokolból, hogy nálam van az érc. Őt viszont nem akarom megölni... Nem... Nem lennék rá képest. A szárnyaitól megfosztottam, engedtem, hogy börtönbe vigyék, de hogy megöljem... Pedig lehet, jobb megoldás lett volna a több százévnyi szenvedés helyett. Ilyen könnyen azonban nem akartam elveszíteni, s ez talán önzőségnek hangzik, de... Így volt akkor. Talán még az is megfordult a fejemben, hogy meglátogassam... Nem tudom, miért nem tettem meg. Illetve... De. Megtettem. Még Azazel sem tudta, hogy ott vagyok, kivetülésképp jelentem csak meg elrejtőzve. Igen... Szenvedését látva viszont nem voltam képes sokáig maradni. Pár alkalom után nem tudtam tovább nézni. Bizonyára ezért nem tűnt fel, mikor megszökött, vagy megszöktették... Amilyen állapotban volt, biztos voltam benne, hogy valamiféle úton-módon meg fog halni, hogy meg fogja találni rá a módját... Azt pedig nem akartam látni.
S lám, mégis itt áll előttem. Épen és erősen, már amennyire erősnek nevezhető képességei nélkül. Kérdésére sóhajtok egyet.
- Tudod nagyon jól... Tudom, hogy ezért jöttél, és tudom, hogy azok a démonok hozzád tartoztak. Ennyire azért nem vagyok vak.
Ilyen könnyen nem fog átverni. Ugyan mi másért jött volna ide? Vagy csak azt akarja elhitetni velem, hogy a démonoktól függetlenül jött ő maga is a kőért? Valamiért kételkedve fogadom ezt a gondolatot. Többről van szó ennél a véletlennél, érzem.
S hogy mit hittem? Csak azt tudom válaszolni, ami pár perce is eszembe jutott az emlékek hada közt.
- Azt, hogy valahogy véget fogsz vetni a szenvedésednek... Nem éppen szökésre gondoltam, de... Úgy tűnik, alábecsültem a képességeid börtönöd biztosításához képest.
Talán örülnöm kellene, hogy inkább így alakult? Nem tudom, tényleg nem. Valahol jó érzés őt újra látni, de a múlt, amit a szememben képvisel, olyan fájdalommal tölt el, amit nehezen tudok elviselni. Kész csoda, hogy ilyen sokáig bírtam eddig a közelében maradni. Bizonyára még a kezdeti sokk hatása teszi, hogy nem bírom megemelni szárnyaim és elmenni.
Kijelentésére biccentek. Igen, itt vagyunk, s talán nem hiába. Vajon Atyánk rendezte úgy a szálakat, hogy az idő előrehaladtával ismét összefussunk, vagy ez tényleg csupán a véletlen műve? Az a gond, hogy én ez utóbbiban nem hiszek. Vannak dolgok, amik maguktól történnek, de azok előzménye viszont biztosan tervezett volt. Most is úgy érzem, hogy Azazel szökése azért történhetett meg, hogy aztán a dolgok alakulásával ismét találkozhassunk. Hogy ezzel mit is akar Atyánk elérni, egyelőre rejtély számomra. Lehet, hogy ez csak egy utolsó szóváltás köztünk, hogy könnyebben elengedhessük a másik emlékét? Lehet, hogy ezek után rendszeressé válnak az efféle találkák? Isten útjai kifürkészhetetlenek, ahogy az emberek szokták mondani... És milyen igazuk van ebben!
Azok az arcvonások... Milyen rég láttam őket. Azok s szemeinek csillanása elárulják, hogy ő is hasonlóan érez jelenleg, mint én, bár... Az ő íriszeiben gyűlöletet is látok. Én nem gyűlölöm őt... Csak haragszom rá, amiért olyat tett a múltban, ami elválasztott minket örökre. Nem mintha lett volna köztünk bármiféle komoly dolog, csak... Mégis. Szerettem vele lenni, még ha ez annyira nem is látszott rajtam az esetek többségében. Ő valahogy mégis sejtette, hogy így van, hiszen olyan kedvességgel mosolygott rám mindig, olyan szeretettel, ahogy senki. Most pedig... Vegyes érzéseket fedezek fel benne. Ki tudja, melyik tombol benne erősebben... Jobb lesz azért vigyázni, bár nem hiszem, hogy nyíltan nekem akarna támadni. Az nem lenne bölcs döntés.
Gondolataimból azonban újabb megjegyzése ránt a felszínre. Hogy... Jól nézek ki? Kissé kérdőn pillantok rá.
- Attól függ, mihez képest.
A háború kitöréséhez, vagy a jelenlegi sokkhoz képest? Vagy másra célzott? Nem tudom, tekintetem azonban egy pillanatra a bujkáló démonra esik. Szemmel tartva őt teszem el kardom. Nincs értelme tovább kivonva tartani, de minden eshetőségre készen állok, a biztonság kedvéért. Ismét Azazelre pillantok.
- Szóval, a Pokolban szolgálsz most... Valaki küldött az ércért, vagy magad kerekedtél útra érte?
Nem valószínű, hogy elárulja, de ha mégis, jobb tudni róla. Nem mindegy, hogy például a Halál vagy a Háború démonát haragítja magára a sikertelen küldetéssel, vagy pedig csak a saját maga szemében bukik el. Nem mintha előbbi esetben odaadnám neki a követ, vagy bármelyik másikban, de... Nem, nem engedhetem, hogy megtudják, hogy az angyalpenge egy csekély forrása nálam van. Az alattomos okkultizmusukkal lehet tudnák sokszorosítani az anyagot, és...
Tudom már, mit fogok tenni.
- Velem kell jönnöd.
Jelentem ki hirtelen, miután előbbi kérdésemre megkaptam a választ, avagy csak a némaságot. A démont megölöm, őt pedig elviszem magammal. Senki, senki nem tudhatja meg, hogy nálam van. Beszélni fogok azzal az angyallal is, akitől megkaptam az információt. Bár, azóta nem hiszem, hogy bárkinek is elárulta volna a dolgot. Túlságosan is megijedt a haragomtól.


Kyrie EleisonOutfit ❦ 960 ❦ ×



Azazel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Márc. 08, 2017 3:40 pm írtam neked utoljára
Online



Sariel & Azazel


Mennyei Atyánk úgy teremtett meg minket, hogy egy másodpercet sem öregedhetünk, így még ha ezer meg ezer év telik is el, mindig ugyan úgy fogunk kinézni. Egyetlen hajszállal se leszünk többek, nem leszünk kevesebbek, és a sérüléseink is hamar elmúlnak, feltéve, hogy nem angyali pengével okozták azokat, így aztán annak esélye, hogy két fajtám béli ne ismerje fel egymást egy újra találkozás alkalmával, majdhogynem lehetetlen. Mikor Sariel megáll velem szemközt, egy kicsivel távolabb tőlem, minthogy letámadhassam, és hátra hajtja a csuklyát, a pillanat tört része alatt mérem fel helyzetem komolyságát. Nem akárki az, aki velem szemközt áll, nem akárki jött el a kis kavicsomért, hanem olyasvalaki, akit vegyes érzésekkel temettem el magamban, olyan mélyen, amilyen mélyen csak el lehet olyasvalakit temetni, akit minden nap felváltva átkozol és magasztalsz.

Számoltam már pár alkalommal egy ilyesféle találkozással, mindig éppen úgy, ahogy a kedvem tartotta, hogy éppen mennyire gyűlöltem azt, aki szárnyaimtól ténylegesen megfosztott, vagy örvendtem annak, hogy nem kötnek többé már azok az unalmas felsőbb szabályok, amikkel, amennyire jelenleg érzem, egyáltalán nem lennék képes azonosulni. Távol áll tőlem az, hogy az emberek kedvére segítsek az emberiségen, bár az is távol áll tőlem, hogy pusztítsam őket, mint a férgeket, melyek a gyümölcsöket marják. Pedig olyanok ők ennek a gyönyörű bolygónak, éppen annyira kártékonyak, de úgy látszik, hogy mint korábban oly sokszor, most is van megoldás erre a kis problémára. Megint rengeteg lélek veszett oda, újra rajta vagyunk egy teljes világégésen, ahonnan talán már nincsen többé visszaút. Talán ezek a bolygó végnapjai, talán Mennyei Atyánk végleg bezárja az egész állatkertet, úgy ahogy van, mert megunta. Amit nem is igazán csodálok. Lucifernek is elege lett a Pokolból, akkor Mennyei Atyánknak miért ne lehetett volna elege a teljes egészből, Pokolostúl, Földestűl, Mennyországostúl?

Amit viszont most érzek, annak nem sok köze van ahhoz, amit Mennyei Atyám vagy Lucifer érezhet ezzel az egésszel kapcsolatban, hiszen hirtelen megfeledkezek mindenről, már-már újra élem a zuhanást, az ítéletet, melyet kimondtak a fejem felett. Szinte érzem sajogni hátamat. Gondolhattam volna, hogy azok után, hogy Raguellel volt „szerencsém” találkozni, már nem sok választ el attól, hogy másokkal is összefussak.
Sarielre meredek a csuklyám alól, és mindamellett, hogy úgy érzem magamat, mint akire éppen savat lapátolnak markolóval, csorog a hátamon a verejték,… Megizzaszt ez az egyszerre kellemetlen és vérfagyasztó szituáció. Vajon köti-e még Mennyei Atyánk intése, vagy ő is elfajzott önbíráskodó lett, mint Gabriel? Egyszerűen leblokkolok, mint aki se köpni se nyelni nem bír attól, amit tapasztal. Márpedig ez a tapasztalat annyira szívbe markoló, mint mikor kitépik a testből ezt a bizonyos kis csekély, hasznavehetetlen szervet.

- Vagy úgy – válaszolok fázis késéssel a szavakra, mintha az már rögvest más helyzet lenne. Persze, nehezen tudom elképzelni, hogy hacsak nem tűnt számukra fenyegetőnek az angyali jelenlét, akkor neki estek volna. Márpedig, amennyire tapasztaltam a belépőjét, ahogy szétrohantak az emberek a szélrózsa ezer irányába, biztos vagyok abban, hogy az én kicsi démonjaimnak legalább halálfélelme volt. Nos, ez akkor sem oldja meg azt a problémát, hogy hol lehet a kavicsom. Elégedetlen sóhajt hallatok, miközben gyorsan körbe pillantok fejmozdítás nélkül. Egyelőre nem igyekszem levetni a csuklyámat, nekem így is jó. Egyébként se gondolom, hogy ne lenne elég jellemző a hangom ahhoz, hogy ne tudja, ki vagyok; ha pedig tévednék úgy a jobb. – És mit akartak elvenni? – Teszem az ártatlant, mintha nem én lennék a mester, akiért a démon sipákolt. Aztán remélem, hogy van annak az egy maradék szerencsétlennek annyi esze, hogy visszaiszkoljon a Pokolba, még az előtt, hogy valaki ketté hasítja a koponyáját vagy levágja szükségtelennek vélt végtagjait.

Hirtelen üresnek érzem magamat, de ismerem ezt az érzést, tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend, mintha zavaros érzéseim egy hullámon lovagolnánk az egyik kontinenstől a másik kontinensig, csak még nem értek a taréj tetejére, hogy aztán hangosan lecsaphassanak mindenre, ami alájuk kerül. Vajon mi követi majd ezeket a pillanatokat, talán a teljes megsemmisülés? Talán jól gondoltam, és valóban tőrbe akartak csalni az angyalok, és a legjobb megoldást választották ellenem. Elvégre elég sok alkalommal törtem az orruk alá borsot, hogy így gondoljanak rám.

- Nem? – kérdezek vissza felszegett állal. Ezt mégis mire véljem? Halottnak akart tudni, vagy azzal a végtelen szenvedéssel, amivel a sivatag mélyére vetettek, ahová Raphael fivérem vitt el, hogy aztán sziklák nyomorítsák meg a testem az idők végezetéig? Persze, hogy megint a negatív gondolataim kerülnek előtérbe, hiszen újra feltörnek a régi érzések, a régi gondolatok, de első sorban nem is Sariellel kapcsolatban, hanem gyűlölt saját fajtámmal és még jobban gyűlölt atyámmal. És hogy mégis itt vagyok, azt csupán magamnak köszönhetem. És természetesen Lucifernek, aki hozzám hasonló sorsra jutott, száműzöttként… a Pokolban.

- Akkor mit hittél? – kérdezem egy csekély kihívó, de inkább távolságtartó éllel a hangomban. Azért jobb, ha pontossá tesszük a tényeket, még mielőtt teljesen eluralkodna rajtam ez a sötét kétségbeesés. Vajon én komolyan gondoltam valaha is, hogy egyszer újra láthatjuk egymást? Egyáltalán belegondoltam abba, hogy egy ilyen találkozásnak jó vége is lehet, vagy ez sosem jutott az eszembe, és azzal járnék jobban, ha azonnal kardot rántanék? Nem, nem. Ehhez túl agyafúrt lettem. Bár ahhoz nem kell túl nagy ész, hogy tudjam, nem érnek fel a képességeim egy arkangyal képességeivel.

- Hát, most itt vagyunk Sariel – jelentem ki ezt az egyszerű tényt, miközben hátra hajtom a csuklyámat, hogy egymás arcába bámulhassunk, vagy akár csaphassunk, ha esetleg úgy döntene, hogy fel akar szeletelni, mint jó szándékú hentes a romlott párizsit, hogy lejáraton túl is el tudja adni. Egyikünk se igazán hitte azt, hogy ez bekövetkezhet, de itt állnak a Teremtés felszínén, egymással szemközt, és csak Isten tudja, hogy most mi következhet. Pusztulás lesz-e a végzetük, vagy valami más? Mit fogunk tenni? Ezt kérdezem magamtól, miközben az elmém egy eddig elveszett, nem keresett, meg sem talált zugából előbújik az a sok ki nem mondott gondolat, mely oly régen és hosszan emésztett engem, még bukásom előtt.

- Egész jól nézel ki – ahhoz képest, ahogy egyes arkangyalok néznek ki mostanság. Gabrielnek például, mintha sötét őrület ragyogna a szemében, miközben parancsait leosztja a kis lóti-futi fiúcskáinak, hogy aztán azok embert aprítsanak hagymaszeletelő konyhai segédeszközök módjára. Michael féltő anyai tekintetéről nem is beszélve, hogy tovább fokozzam e földi helyzet pikáns mivoltát.



Sariel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angyal
☩ Posztok :
10
☩ Keresett személy :
☩ Képességem :
Angyali képességek
☩ Rang :
Ark
☩ Play by :
Marion Cotillard
☩ Pokol vagy menny? :
Menny
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Feb. 27, 2017 7:44 pm írtam neked utoljára


Azazel & Sariel
Sparkling angel, couldn't see your dark intentions, your feelings for me...

Nem szeretem az ilyen váratlan kis kalandokat... Meginog tőle a biztonságérzetem. Nem mintha nem sejtettem volna, hogy nem leszek itt egyedül természetfelettiként, de titkon fohászkodtam azért, hogy ne kelljen ma vért ontanom, legyen az démoné vagy másé. Mégis harca kellett keverednem. Életben maradhattak volna a pokolfattyak? Talán, viszont rám támadtak, így nem hagytak más választást. Nem tudom, felismerték-e, hogy ellenem nincs sok esélyük, de gondolom a gazdájuk nem részesítette volna őket jutalomban, ha meghátrálnak akkor, mikor a kő szinte a markukban van... Talán a vezetőjük sem sejtette, hogy össze fognak futni egy arkkal... Ahogy én is remélem, hogy nem találkozok össze erősebb démonnal. Mondjuk, ha a négy lovas egyike lenne itt, akkor valószínűleg nem egy ilyen szedett-vetett csapattal jött volna el a kőért... Akkor mégis kinek volt bátorsága eljönni ide és kísérletet tenni arra, hogy megszerezzen egy ilyen értékes ércet? Fogalmam sincs... De ki fogom deríteni.
Teszek egy kört az égbolton, s ahogy valami árnyféleségre leszek figyelmes, le is szállok az egyik bokor mellett. Ekkor rohan ki a démon, éppen hogy csak el tud menekülni kardom pengéje elől. A mesterééért kiált, én pedig csuklyám árnyékából figyelem, merre megy. Sietős léptekkel követem, hátha időben lecsaphatok rá és az emlegetettre. Nem akarom, hogy bármelyikük is hírt vigyen a Pokolba arról, hogy nálam van a...!

Nem... Ez nem lehet... Uram... Uram, irgalmazz... Nem akarom... Nem akarok emlékezni...
Előlép. Hangjának ismerős csengésétől földbe gyökeredzik a lábam és szívem vadul vágtatni kezd mellkasomban.
Atyám... Kérlek, ha hallod szavam... Mondd, hogy csak álmodom... Mondd, hogy ez nem valós... Mondd, hogy csupán érzékeim csapnak be és nem Ő áll előttem... Kérlek... Nem akarok emlékezni...
Lélegzetem, gyors szívverésem ellenére, akadozik. Az esti hűvös, sivatagi levegő nem telíti meg tüdőm, zsibbad kardomat tartó kezem, amivel... Amivel régen...
Atyám, hol vagy? Hol vagy, mikor szükségem lenne rád? Miért nem érinted meg gyöngéden vállamat és ébresztesz fel ebből a kínzó rémálomból? Miért kell könyörögnöm? Miért nem vagy itt, Atyám? Ments meg ebből a helyzetből... Nem akarok emlékezni... Nem akarom látni Őt... Hiszen... Nem is kéne itt lennie... Meghalt... Eltemette a Dudáel izzó homokja... Kísértet lenne? Egy bukott képes visszatérni a halálból? Képtelenség... Mégis... Nem, nem lehet... Atyám, könyörgöm...
Elmémet emlékek hada önti el. Felvillanó képek csupán, de elegek ahhoz, hogy egy pillanatra meginogjak. Síró anyák... Halálhörgés... Vérben fürdő, kicsiny gyermekek... Hulló, fehér tollak... Sose éreztem talán még akkora fájdalmat, mint akkor, arcomra mégis a hűvös kegyetlenség álarcát helyeztem, hogy a bűnösök ne láthassák valódi érzéseimet. Meg kellett tanulniuk a leckét és elszenvedniük a rájuk szabott ítéletet. Nem kegyelmezhettem, hiába könyörögtek... Hiába kérték, hogy legalább gyermekeik hadd maradjanak életben... Nem lehetett. Érezniük kellett, miért nem szabad megszegni az Ő akaratát, mi szerint nefilimeket tilos nemzeni. Olyannyira, hogy ez a szabály még ezekben az apokaliptikus időkben sem vesztette el érvényességét.
Miért fáj hát ennyire? Miért kínoznak ezek a képsorok lelki szemeim előtt? Sose volt utódom, sose szerettem senkit sem úgy igazán. Feladatom végett elzárkóztam minden ilyen jellegű érzelemtől... Akkor mégis miért sajdul bele a szívem mai napig?
Atyám, miért? Mondd el nekem, miért fáj! Súgd meg egy keserű álomban, sugalld a szél által, perzselje bőrömbe válaszod az égető Nap, mikor újra fel kell a horizonton! Most, hogy újra látom... Nem fogok tudni nyugalomra lelni. Olyan nehéz volt akkor is... Napokig elzárkózva éltem, hogy ne láthassanak így... Könnyeim megállíthatatlanul folytak értük... Nem engedtem senkit magamhoz, aki meg akart volna vigasztalni. Még Raguel húgomat sem, aki kedves szavaival újra elhozhatta volna a harmóniát számomra... De nem... Ez a saját belső harcom volt, melynek végén győztem, de... A seb újra felhasadni látszik...
Kyrie eleison... Kyrie eleison...


Össze kell szednem magam. Ha valóban ő az, nem állhatok elgyengülve előtte. Mély levegőt veszek és levetem csuklyám, hogy láthassa arcom. Hátha ő is így tesz és akkor megbizonyosodhatok arról, hogy valóban ő-e az. Nem lehet más... Ez a kisugárzás, ez a hangszín... Más nem lehet. Kezem még a markolatot szorongatja, de talán nem fog rám támadni. Meglátjuk.
- Fegyvert fogtak ellenem... És el akartak venni valamit, ami nem az övék.
Hangom határozott, de halk, ahogy válaszolok kérdésére. Nem tudom, mennyi ideig állhattam előtte döbbenten, de szavainak jelentése mintha csak most jutott volna el tudatomig. Lehet csupán pár másodperc volt az egész... Én viszont végtelen hosszúnak éreztem.
- Nem hittem volna, hogy újra látlak... Azazel...
Valahogy eloszlik az a minimális kétségem is afelől, hogy ő az, így nevén is szólítom őt. Vajon ő mit érezhet most, hogy újra lát? Gyilkos haragot? Ürességet? A fejébe nézhetnék, hogy megtudjam... De valahogy nincs bátorságom hozzá, hiába a kíváncsiság. Lehet, hamarosan úgyis megtudom a választ.



shy angel  ❦ Kyrie EleisonOutfit ❦ 751 szó ❦ Credit

Azazel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Feb. 12, 2017 12:16 am írtam neked utoljára
Online



Sariel & Azazel

Eleinte még lassú léptekkel, nem sietve haladok tovább az oázis felé, hiszen sejtelmem sincs arról, hogy valamiféle veszély fenyegethet majd ott. Sejtelmem sincs egészen addig, míg a fekete tollak el nem takarják előttem az oázis előtti épület látványát, hogy nővérem lecsapjon szolgálóimra. Bár még akkor is csupán egy halvány sejtelem fogan meg elmém valamely rég nem használt zugában, mivelhogy olyan gyorsan reppen fel az angyal a sötét ég irányába, hogy aztán a ház tetején landoljon, hogy csak kósza gondolatként jelenik meg az agyamban, hogy: Talán nem a szemem csalt meg, hanem éppen megvalósulni látszik, az, amitől már előre féltem. Mert lehet ez egy csapda, talán az angyalok démonokat akarnak pusztítani, mert jó dolgukban, mióta földre szálltak, nem tudják, hogy mi tévők legyenek. Most, hogy már elég embert öltek, jöhetnek utánuk a démonok is. Talán egy kicsit szkeptikus vagyok az angyalokkal kapcsolatban, hogy már semmi jót se tudok kinézni belőlük, pedig az emberek, hogy „istenítik” őket, néha sokkal jobban tisztelik egyiket-másikat, mint magát a Mennyei Atyát.

Valóban nem számoltam azzal, hogy esetleg összefuthatok egy arkkal, hiszen azt hittem, hogy mindegyik Amerikát választotta új lakhelyének, ahelyett, hogy visszatérnének az egekbe, és ott tespednének az idők végezetéig, önimádatukban. Hol van most az én Mennyei Atyám, hogy megvédje szeretett embereit az első teremtményeinek végtelen gonoszságától? És még én fürdettem meg a földet vérben! Ahhoz képest, amilyen pusztítást ezek végeztek, az, amit én tettem, semmi se volt. Egészen addig morgolódok így magamban, míg fel nem tűnik, hogy riadt emberek, jajveszékelve futnak ki az épületből. Ekkor csendül csak meg bennem a vészjelző rettenetes harangja! A szemem elé veszem távcsövemet, hogy megnézzem magamnak, mi történik. Biztos vagyok abban, hogy a démon fattyak, akiket magammal hoztam, nem fognak mészárlásba bocsátkozni, hiszen többségében egyszerű lelkek, akiknek bárki parancsolhat odalenn, akinek csak egy kicsit is nagyobb hatalma van. Szinte repestek az örömtől, hogy feljöhettek a felszínre. Én pedig nagy kedvesen még halandó testet is biztosítottam számukra, amit manapság nem egyszerű beszerezni ezen a környéken. A halálba vezettem őket. Na, nem először, mert korábban is vállaltam már ilyesféle áldozatokat. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha pár kapzsi embert hoztam volna magammal. Most viszont elteszem a messzelátót, hogy futásnak induljak, kapkodom a lábaimat, hátha megmenthetem még… a követ, amiért jöttem.

A lábam azonban nem olyan gyors, mint régen, mikor még a szárnyaim a hátamon voltak, így még távolról lehetek annak tanúja, ahogy egyetlen démon szalad ki (még) élve az épület ajtaján. Akkoriban, mikor még fenn éltem a testvéreimmel, inkább repültem, mikor csak tehettem. És még mindig emlékszem arra, mikor először érintettem talpammal a földet, melyet az én (gyűlölt) Mennyei Atyám teremtett. Azóta megtanultam járni, majd szárnyak nélkül talpon állni is, és bevallom őszintén, hogy ez utóbbi sokkal nehezebb volt, mint az elsőre gondoltam. Mostanra azonban vígan járok-kelek, mikor nem éppen ilyen kellemetlen helyzetbe keveredek. Hamarosan ugyan abban a bokorban rejtőzöm el, amelyikben korábban az angyal repült, hogy megnézzem, mégis ki az, aki darabokra szedte a pár héttel ezelőtt nagy reményekkel kecsegtetve összeverbuvált bandámat. Látom, ahogy az egyetlen megmaradt szolgám, a legerősebb még próbál valahogy megmenekülni, de nem esik meg rajta a szívem, hogy segítsek neki, hiszen a saját életem sokkal értékesebb ennél a szerencsétlennél. Amúgy is csak használati eszközök voltak számomra. Ez a szomorú tény. Ahogy az is, hogy egy oázisból nagyon-nagyon nehéz elmenekülni egy héjaként a fejed felett köröző angyal elől, szóval kénytelen leszek megvárni, míg abbahagyja a kutakodást... Illetve, nagyon szeretném megvárni, de ez a jómadár úgy dönt, hogy visszatér a földre sétálni.

Más se kell a még utolsó démonnak, hogy ijedtében kivágódjon a rejtekhelyéről, és elkezdjen szaladni,... mintha bármi esélye lenne az ark ellen.
- Mester! Mester! - kiabálja a démon, mintha bármilyen segítséget is igényelhetne a bukott angyaltól. Azonban ezzel lebuktatja magukat, hogy mégsincs egyedül.

A kezeim ökölbe szorulnak, és legszívesebben a saját két kezemmel aprítanám fel ezt a kétbalkezes közdémont, amiért ilyen ostobaságot tesz, de ettől függetlenül egyenlőre nem kívánom magamat közszemlére tenni. Talán az angyal megunja a bújócskát, és hazarepül. Igaz, akkor nem szerezhetem meg, azt, amiért jöttem. Mély levegőt veszek. Egyáltalán a kőért jött az angyal, és ha igen, akkor megszerezte már? Vagy csak egyszerűen a puszta véletlenek összjátéka az egész? Nem, nincsenek véletlenek. Sose hittem a véletlenekben, ezért is... biztos vagyok abban, hogy Mennyei Atyám szándékosan csinált belőlem bűnbakot...
- Hé te! Ki jogosított fel arra, hogy a gyengébbeket pusztítsd? - Hangzatos belépőt választok magamnak, miután pont a bokrom mellett hasalt el az egyik rettegve menekülő ember, aki aztán, mikor megpillantott, felsikoltott. Biztos voltam abban, hogy lebuktam, ezért kénytelen-kelletlen előléptem a bokor takarásából. Persze, az is lehet, hogy az angyal nem vélte volna semmire se a halandó botlását, de most már mindegy. A pengém a kezem ügyében van, hátha jó szolgálatot kell tennie. Ha az angyal visszafordul felém, csak akkor ismerem fel, ha már elég közel ért hozzám.

Music: In The End

Sariel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angyal
☩ Posztok :
10
☩ Keresett személy :
☩ Képességem :
Angyali képességek
☩ Rang :
Ark
☩ Play by :
Marion Cotillard
☩ Pokol vagy menny? :
Menny
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Feb. 10, 2017 6:18 pm írtam neked utoljára


Azazel & Sariel
Sparkling angel, couldn't see your dark intentions, your feelings for me...

Talán fél óra telhetett el, de még mindig nem jöttek ki. Még mindig nem! Elhiszem, hogy válsághelyzet van és bíznak a buzgó imádságban, de azért siethetnének egy kicsit! Vagy csak én kezdek türelmetlen lenni... Jól van, Sariel, nyugalom... Nincs semmi gond. Nincs veszély, úgyhogy ráérsz. A türelem rózsát terem. Sóhajtok egyet és tovább figyelem az épületet. Hmm... Mi lenne, ha valahogy eltakarnám az arcom alsó felét és bemennék, mintha én is csak egy hívő lennék? Legalább elvegyüléssel elüthetem az időm egy kicsit, hallgathatom a hodzsa imádságát, aminek nyomán hajlonganak a hívők. Nem is annyira rossz ötlet. Nem keresztény angyalhoz méltó, de több, mint a semmi. El is takarom arcom és csendesen elindulok az épület felé.
Illetve... Csak elindulnék... Ez mi?!
Tekintetem elkapom a templomról s körbepillantok a bokor takarásában. Démoni energiákat érzek. A fenébe is! Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy nem én leszek az egyetlen, aki képes lesz felkutatni akár az egész Szaharát! Hogy a fenébe juthatott el hozzájuk a hír?! Ha az az angyal fecsegett rosszkor, rossz helyen...! De csak figyelt a szájára, miután letorkoltam az ostobaságáért... De mi van, ha még előttem mondta el valakinek, akinek nem kellett volna? Akár egy bukottnak, vagy egy emberbőrbe bújt démonnak, nem tudom... Kezdek kissé pánikba esni, bár nem tudom, mire fel... De mi lesz, ha van velük egy démonlord? Nem olyan erős, mint én vagyok, igaz, de ha számítanak angyali jelenlétre, akkor tőrbe is csalhatnak... Ha netán észrevették, hogy én is itt vagyok, bár próbálom minél jobban elfedni a jelenlétem...
Zörgésre leszek figyelmes, visszanézek a kis mecsetre és meglátom az egyik pokolfajzatot, majd a következőt és még egyet, amint beszöknek az épületbe. Össze kell szednem magam és azonnal cselekedni, nem hagyhatom, hogy rá tegyék a mocskos mancsukat, csapda ide vagy oda!
Kilépek a buja növényzet védelméből, megidézem fekete szárnyaim, melyeket szinte elnyel az éjszaka sötétje és felreppenek gyorsan az épület tetejére. Annak egyik ablakán lépek be halkan, s persze az emberek már menekülnek is kifelé. Ezeket az átkozottakat nem érdeklik a halandó életek, csak a feladatukra koncentrálnak, ami úgy tűnik, hogy valóban ugyanaz, mint az enyém: megszerezni a követ. Kihúzom pallosom a tokjából és leugrom az ablakból, szárnyaimmal az oltárféleséghez vitorlázva, amin a követ tartják nagy becsben. A démonok persze rögtön észre vesznek és rám támadnak, de nincs esélyük ellenem. Alacsonyabb rangúak. Eh, ostobák! Úgy tűnik, nem számoltak azzal, hogy egy arkkal fognak összefutni, pedig talán jobban jártak volna, ha ténylegesen hoznak magukkal egy démonlordot is, már ha valóban olyan fontos nekik ez a nyersanyag. Lehet, hogy azok nem is tudnak róla, hanem valakinek a magánvállalkozása ez? Valakié, aki véletlenül megfülelte a dolgot? Nem tudhatom, de nem is érdekel. Lekaszabolom azt, aki rám mer támadni, egy azonban megszökik. Fogom a körülbelül két és fél öklömnyi nagyságú meteroitot, elteszem a számára hozott szütyőmbe, s ha nincs több démon vagy más a közelben, itt sem vagyok, elrepülök.
Bár... Nem, előtte még megnézem, hogy az embereknek nem esett-e bajuk. Kiszaladok az épület elé, páran már elmenekültek, de egy-kettő még itt van, a tevéik között próbának elrejtőzni. Halkan szusszanok egyet. El kéne kapnom azt a szökött démont. Ha hírt visz a Pokolba és megtudják, hogy nálam van, akkor hiábavaló lesz a küldetésem, mert akkor engem fognak üldözni. Ismét szárnyra kelek és utána reppenek, teszek egy kört, hátha az oázis területén van még. Viszonylag nagy, úgyhogy itt is elrejtőzhetett, elfedve bármiféle okkult trükkel az energiáit. Most már nincs értelme rejtegetni se a szárnyaim. Hátha az emberek lelke is megnyugszik tőlük, akik még itt vannak, és elmennek gyorsan, amíg tudnak.


fefefeffffeff  ❦ Welcome WithinOutfit ❦ 582 szó ❦ Credit

Azazel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Bukott
☩ Posztok :
93
☩ Keresett személy :
☩ Rólam :
☩ Képességem :
Számos mesterséghez értek,
amikre mások már nem is emlékeznek.
Mindemellett halhatatlan vagyok.
☩ Rang :
Pokoli kovács és kínzómester
☩ Play by :
Josh Hartnett
☩ Pokol vagy menny? :
Pokol


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Feb. 09, 2017 11:16 pm írtam neked utoljára
Online


Sariel & Azazel
Minden egy gondolattal, egy vággyal,
egy reménnyel vagy egy álommal kezdődött.

A sivatag melege meg se kottyan egy olyan bukottnak, aki az ideje nagy részét a pokolban tölti. És nem zavarja a démoni lényeket sem, akik bizony abba az izzó forróságba lettek teremtve, ami odalenn van, így talán még fáznak is kissé. De mindegy is, hiszen ez engem nem-igen érdekel. A lényeg, hogy jó szolgálatot tesznek nekem azzal, hogy jönnek-mennek, és főleg híreket hoznak. Általában mindenfélét, gyakran ész nélkül, de olykor az értelmesebbje is eljut hozzám. Az ilyen esetekben történhet meg az, ami most is:
Homokdűnék között sétálok, mit sem zavartatva magamat azon, hogy esetleg arcon csaphat egy spontán keletkező homokvihar, aminek nyilván vannak előjelei, csak én nem vagyok sivatagi időjós, hogy előre tudjam. Bár erre az eshetőségre tekintettel, hoztam magammal egy egyszerűbb sátrat, amivel gyorsan gátat szabhatok annak, hogy a szemem világát időlegesen elveszítsem. Na, nem azt a „kidobhatós” vacakot, ami annyira menő volt a huszonegyedik században, hanem egy masszívabb darabot, amelyet még egy amerikai kiscserkész is simán irigyelte volna.
Pár kilométernyivel előttem járnak azok a földalatti fattyak, akiket azért hoztam magammal, hogyha esetleg belefutnék pár angyalba, akkor feltartsák őket, míg én kereket oldok. Természetesen a földre hullott értékes anyaggal együtt, hiszen ki is figyelne rám a felfordulás kellős közepén? De jelen távoli helyzetemben még nem vagyok biztos abban, hogy a meteorit, nem-e egy valamikori műhold darab, amire az emberek egy része már nem is emlékszik. Akkor számomra értéktelen. Talán pont most ért olyan pályára, hogy bevégezze a sorsát, és becsapódjon a Földön, de az is lehet, hogy ez a valami tényleg különleges. Márpedig nem ez lenne az első alkalom, hogy olyan kavicsok hullanak az égből, amibe egy-két angyal később belehal. Az ilyen kavicsok olykor eljutnak hozzám, hogy fegyverré váljanak a kezeim között.
Általános esetben nem személyesen mennék kirabolni egy szentélyt, de az utóbbi időben, mióta az angyalok a földre szálltak, azóta már semmi se úgy megy, mint régen. Nincsenek általános esetek, még én is egyik napról a másik napra élek, pedig régen stabil helyem volt a pokolban. A démonok megkergültek. A világ a feje tetejére állt. Az angyalok is fosztogatnak. De minek? Csak, mert szórakoztatónak tartják? Hát, ennyire gyűlölik az embereket, hogy fel kell forgatni az otthonaikat? Mindegy is!
Ez a sivatag hajlamossá tesz az elkalandozásra, így kicsivel később veszem észre az oázist, minthogy a szolgálóim megérkeznek oda. A szemem elé veszem látcsövemet, hogy alaposan megnézzem a helyet.
- Igen, ez az, amit kerestünk - suttogom magam elé elégedetten. Már lassan másfél, ha nem két hete kutyagolunk itt. Amit egyébként egyre inkább unok. A sivatag már nem szórakoztató, mint régen, mikor Michael üvegsivataggá változtatott egy kisebb földdarabot, nagyon-nagyon-nagyon régen. Most csak a bosszúságomat látom a végtelen kvarcok között. Még a nadrágomból is homok folyik, és Istenre mondom, hogy nem az orromat már ki se merem fújni, nehogy egy fél hektárnyi hínáros mocsár terüljön szét a zsebkendőmön. Visszarejtem köpenyem alá a távcsövemet, majd megigazítom a csuklyámat, hogy jó mélyen az arcomba lógjon. Szemem elől tévesztem a démonjaimat egy rövid időre, de úgy gondolom, hogy ennek azaz oka, hogy bementek az épület egyik bejáratán.



Perfect. Wink * Demon * Outfit * 554 szó *


Sariel
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON
avatar



☩ Történetem :
☩ Faj :
Angyal
☩ Posztok :
10
☩ Keresett személy :
☩ Képességem :
Angyali képességek
☩ Rang :
Ark
☩ Play by :
Marion Cotillard
☩ Pokol vagy menny? :
Menny
•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Feb. 09, 2017 7:25 pm írtam neked utoljára


Azazel & Sariel
Sparkling angel, couldn't see your dark intentions, your feelings for me...

Évekkel ezelőtt történt...
A Mennyország lakói a Földre szálltak már, s megkezdődtek a harcok az angyalok között. Megesett egyszer, hogy egy kisebb angyal csoport Las Vegasból visszatért eredeti otthonunkba, hogy hozzon abból a különleges, mennyei kőzetből pár darabot, amiből a fegyvereinkhez szükséges fémet nyerjük ki. Fel akartak készülni az esetleges veszteségekre, így nekiláttak plusz fegyvereket kovácsolni az ellopott nyersanyagokból... Valóban ellopták volna? Nézőpont kérdése, de nem is ez a lényeg most.
Az egyik angyal ügyetlen volt. Elhagyva Szent Péter kapuját, a Földre vezető átjáróban elhagyott egy kisebb darabot ebből a kőzetből, ami hullócsillagként szállt alá a Szaharába. Valamiféle nomáddá vált muszlim népcsoport talált rá, állítólag, és egy oázisban őrzik, Allah nevéhez kötik megjelenését, mint a mekkai kába követ, és el-elzarándokolnak hozzá időnként.
És én erről csak most hallol először. Az alacsonyabb rangú angyal, aki meséli, Gabriel seregében szolgált, de megszökött, mert nem bírta a nyomást. Árulónak érezte magát, s inkább semlegességre adta a fejét, ezért futottam vele össze.
- És mégis miért nem kereste meg még senkit azt a követ??
- Ne-em tudom... Talán fontos lenne?
- Ha a démonok megtudják, hogy az emberek világában van egy ilyen kő, azonnal elindulnak majd érte! Hát nem érted?!
Meg sem várom a válaszát, azonnal összekészülök és magam indulok el érte. Ha kell, napokat töltök el abban a kíméletlen környezetben, de meg fogom találni. Muszáj lesz.
Odajutni nem is volt nehéz... De a végtelen homokdűnék, a szárasság és a meleg... Nem mintha ártani tudnának nekem, viszont a végtelenség így is aggasztó egy kissé. Sehol nem látok egy oázist sem, pedig jó pár órája itt vagyok már. Repülni nem igazán akarok, nehogy észrevegyenek, az energiáimmal próbálok tapogatózni, de azok hatósugara sem lehet több pár száz méternél. Valamiért nem érzem magam teljességgel egyedül, és nem azért, mert egy kisebb tevecsoport halad el nem messze tőlem... Tevék... Hát persze! Ha őket követem, elvezethetnek a legközelebbi oázishoz. Viszont így is bujdokolnom kell, különben megijednek és elszaladnak...
Vagy nem... Az egyikük észrevett, de ahelyett, hogy figyelmeztette volna társait, odajött hozzám. Bizonyára volt gazdájuk, csak meghalt vagy ki tudja, mi lett vele. Nem baj, számomra most hasznosak lesznek. Felülök a barátságos állat hátára, vigyázva azzal, hogy pallosom s annak tokja az oldalamon nehogy bármiféle kárt tegyen benne, majd a többi után terelgetem, hogy kövesse őket. Sose tevegeltem még... Mondjuk lovon se ültem túl sűrűn. Hozzá vagyok szokva a repüléshez, de azt most mellőznöm kell. Ki tudja, nem rejtőzködnek-e itt szakadárok vagy démonok...
Ismét eltelik pár óra. Csendesen relaxálok újdonsült szövetségesem hátán, mikor is a távolban fényeket pillantok meg. Az oázis! Tudtam, hogy megbízhatok ezekben a négylábúakban. Le is ugrok útitársam hátáról, mikor az oázis határához érünk és elrejtőzöm az egyik bujább bokorban. Körbenézek. Pár embert látok csupán, akik a kő köré épített nem túl színvonalas, de egész tűrhető kis mecsetféleségbe lépnek be. Zarándokok. Őket nem kéne bántani. Sóhajtok egyet. Meg kell várnom türelmesen, amíg kijönnek és elmennek, aztán beszökni és elvinni a követ. Nálam nagyobb biztonságban lesz, mint itt, ebben biztos vagyok. Ki tudja, kiknek csicseregte még ki az az ostoba a kő hollétét...


Remélem, kezdetnek megfelel. ^^ ❦ Desert of YunusOutfit ❦ 505 szó ❦ Credit

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Valahol a Szaharában
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: