⊂ War is peace. Freedom is slavery.⊃
Black as the devil, hot as hell, pure as an angel, sweet as love.

 
Vidámpark
The devil's voice is sweet to hear.

Phanuel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
24

Utolsó Poszt Kedd Okt. 10, 2017 7:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Phanuel&Nathaniel&Alexander


Sikerült megsebeznem a célpontomat, de nem tudtam megölni. Felszisszent és csak szerencsétlenül forgolódott a földön próbálva életben maradni. Valahogy a harcban nem ilyen volt, sokkal erősebb és gyorsabb, bár ki tudja, hogy egy olyan angyal, aki hátulról szúr le egy másikat milyen a szemtől szembeni harcban.
Éppen szúrtam volna az utolsót, ami véget vetett volna eme tisztátalanságnak, amikor valami csattanást hallottam meg és már csak ösztönösen félreugrottam a zuhanó objektum elől. Az ugrás következtében a földre kerültem, de legalább nem csökkentette a térfogatom a tábla. Elég kellemetlen lehet összenyomva lenni.
Amint észhez térek megpróbálom a két eddig lebegő kardomat az angyal után reptetni, hogy azok felnyársalják.  De maximum megsebesítem az "angyalt", hisz velemi megzavart.
A koncentrációban megzavart az a teremtmény, aki nyilakkal kívánta megszakítani a bosszúm beteljesítését. Gyorsan letörtem a nyílvessző végét, mely a combomban volt, hisz aggatott és ha kihúzom akkor elkezdek vérezni.
Egy pengével rontott nekem. Látszott, hogy nem sok közelharci tapasztalata van. Ahogy rám vetné magát a pengével elkapom a pengét tartó kezét, majd a szemébe nézek.
- Gyermek! Miért nem hagyod, hogy megbosszuljam  a ... - Ekkor elakadt a szavam, hisz nem tudtam igazán, hogy minek nevezzem Myadielt. A testvérem volt, de egy kicsit több annál. Én elég erős érzéseket tápláltam iránta, ahogy ő is irántam. Ő volt a tanácsadóm. Egy lélegzetnyi szünet után befejeztem a mondatom. -  a szerelmemet? - mondom kicsit halkan, hisz nem tudtam, hogy ez mennyire helyes, hogy így gondolok Myadielre.  Meg persze a haragom és fájdalmam is elnyomta a hangom.
Minden esetleges támadása elöl megpróbálok kitérni, de a legveszélyesebb kezét, melyben a fegyver van azt szüntelen szorítom, sőt lehet, hogy a szorítástól elejti a pengét.
Próbálom ellökni a támadómat, majd ha sikerült ellöknöm magamhoz repítem a fegyvereimet. Kitárom a hatalmas szárnyaimat, ha mindez sikerült, és egyetlen csapással felröppenek a levegőbe. A célpontom után eredek nem túl magasan, de gyorsan repülve érzékelve minden  lélegzetvételt, szívdobbanást, gyomorkorgást sőt, még a vérszagot is érzékelem.
Amennyiben az inzultálóm megakadályozza valamilyen módon, hogy ellökjem és meglógjak, esetleg valahogy belém kapaszkodik, vagy leterít a földre, akkor minden erőmmel azon leszek, hogy harcképtelenné tegyem a lehető leggyorsabban, de mégse öljem meg. Nem célom fölöslegesen halandó életeket kioltani. Megpróbálom kigáncsolni az ellenfelemet.
A végső célom megölni a gyilkos angyalt, hogy elégtételt vegyek Myadiel meggyilkolásáért.
- Muszáj sikerülnie! - ordítom és megpróbálok az ellenségem után eredni.

Alexander Payne
'Cause we're hot like hell
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
38

Utolsó Poszt Vas. Okt. 08, 2017 9:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


A holtak köztünk járnak
Phanuel & Nathaniel & Alexander
Zene: Riot • szószám: 355 • Credit:

A közelharcban sosem jeleskedtem, azonban az íjászat olyasmi, amelyet bekötött szemekkel, fejen állva, és Shakespeare-t szavalva is kitűnően űzök, szóval enyhén fogalmazva is megdöbbenek, amikor elegáns egyszerűséggel elhajol a férfi a nyilam elől. Persze a megilletődöttség nem szegi a kedvem, újra és újra próbálkozok, csakhogy nem én vagyok az egyedüli, akire a kitartás jellemző. Ahogyan telepatikus képességével - amelyhez hasonlót még életemben nem láttam, csupán a könyvekben olvastam s anyáéktól hallottam - a megmaradt fegyverzetét elkezdi röptetni a levegőben, majd azokkal blokkolni a támadásaimat… Be kell vallanom, ámultság telepedik rám. Na meg aggodalom, egy jó adagnyi stressz, tekintve, hogy a tartalékaim végesek, és azokat a nyilakat bizony nem volt egyszerű létrehozni sem.
Alsó ajkamat harapdálva, összevont szemöldökökkel repítek felé egy újabb nyilat, miután nagyjából sikerült megfigyelnem a pengék mozgásának ritmusát és dinamikáját, a számításaim pedig precíznek bizonyulnak; legalább a combját sikerül eltalálnom. Mondjuk nem különbül lepi meg a helyzet, szinte ugyanolyan vehemenciával hadonászik félig rám, félig a földön fekvő srácra koncentrálva a figyelmét. Ez így cseppet sem lesz jó, pusztán a nyilaimat pazarlom, érdemben meg képtelen vagyok fellépni ellene. Taktikát váltva kivárom, amíg kicsit a fiúra összpontosít jobban, és nem rám, majd sietősen körülnézek, mit vethetnék be fegyverként vagy terelésnek ellene.
Nos, a feje felett függő régi, rozsdás neontábla tökéletesen megtenné, csupán egy vaskosabb fémhuzal az akadály, viszont nem hallottam még olyanról, hogy bármi is útját állhatná az angyali ötvözeteknek. Célirányt változtatva tehát, a levegőmet benntartva és egy, az arcomon alágördülő verejtékcsepptől kínlódva megkísérlem eltalálni a vaskos drótot.
Szerencsére az nem ugrál sehova, nincs is észveszejtő messziségben, és pengéket sem tud a nyilam útjába reptetni, szóval egy, a levegőt rezonáltató pengéssel kettéhasad, az általa tartott tábla pedig egyenesen a feltételezett angyal felé zuhan, aki ha nem tér ki sietősen, hamar kilapítva találhatja magát. Ez az idő már talán elegendő lesz arra, hogy az áldozata menekülőre foghassa, persze én sem várakozok tétlen, már a zuhanás pillanatában elkezdek feléjük rohanni, s mivel vélhetően a levegőben hadonászó kardjait már nem lesz esélye tovább röptetni, úgy sikerülhet a közelébe kerülnöm. Az íjamat és a nyilaimat útközben elhajítom, és pengét ragadva vetem rá magamat a férfire, amint a látóterembe került.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Sometimes hunting is the only thing that makes sense

Nathaniel Edwards
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
nephilim
☩ Reagok :
12
☩ Korom :
27

Utolsó Poszt Vas. Okt. 08, 2017 3:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☽ A holtakköztünk járnak

Phanuel xXx Alexander xXx Nathaniel
I'll be good • szószám: 449 • Credit:

 


Életem során számtalanszor kerültem már szorult helyzetbe, nem egyszer azért, mert direkt kísértettem a sorsot. Ma már nem üldözöm ilyen mániákusan a halált, de a bujkálásból is elegem van már. Én csak normális életet szeretnék élni, olyan nagy kérés ez? A válasz pedig egyértelmű. Annak születtem, aminek, így pedig egyértelműen igen. A létezésem a rend ellen való. De ha már így alakult, nem fogom hagyni, hogy legalább annyit ne kelljen megtennie a "bölcs és igazságos" angyaloknak, hogy idejönnek hozzám és belém vágnak egy pengét vagy valami hasonló. Az viszont, hogy pont egy ilyen baljóslatú napon támadjon rám egyikük, mikor az igencsak megviselt állapotban lévő vidámparkon vágok keresztül, egyáltalán nem szerepelt az egyenletben. Mert ez szinte tuti, hogy angyal. Elég egyértelmű a kardból, amit előhúz, ahogy minden kérdés és előzmény nélkül rám ront. Ha így haladunk, lassan kezdhetem írni magamban a végrendeletemet. Mondjuk nem mintha lenne bármim, amiről végrendelkeznem kellene.
Ahogy a földön fekszem azután, hogy elcsúsztam és próbálok feltápászkodni, már látom, ahogy ismét megindul felém. Ha eddig nem, most már biztos, hogy a kivégzésemre indul. Ekkor azonban, mintha a semmiből egy nyílvessző repülne felé, ami elől kitér, de számos másik követi, egy pedig a lábába fúródik, ám meg sem rezdül. Az események gyorsan pörögnek, csak akkor veszem észre, honnan jöttek a nyílvesszők, mikor az illető idekiált, egyértelműen nekem címezve szavait. Mi a fene? Ki ez?
Persze nincs sok időm gondolkozni ezen, hisz egy elég komoly támadás célpontja vagyok és távolról sem tudhatom még magam biztonságban. Próbálnék menekülni, de a fickó meg sem rezdül az  őt érő támadásoktól, figyelme már-már mániákusan csak és kizárólag felém irányul. "Te ölted meg!" Üvölti felém, amit nem értek. Mi van? Én ugyan nem öltem meg senkit. De tényleg, soha. Nincs azonban időm bármit válaszolni neki. A földön fetrengve próbálok kitérni a szúrások, vágások elől. Védekezésképp felemelem a karomat a testem, arcom elé, amin egyszer a penge végig is húz, nyomán pedig vér serken egy hosszú csíkban. Felszisszenek a fájdalomtól, de tartom magam. Mivel felkelni nincs erőm, megpróbálok arrébb gördülni, kúszni a gyilkos szúrások elől. Csak abban bízhatok, a folyamatosan záporozó nyilak megzavarják annyira, hogy ha gyors vagyok, el tudok tőle távolodni valamelyest, fel tudok kelni aztán esetleg a képességemet használva szó szerint eltűnni a szeme elől. Azt a képességet, ami a szárnyaim mellett még markánsan megkülönböztet a "normális" emberektől. Testetlen nem leszek, de láthatatlan igen és ez épp elég lehet. Még az ő szemének is remélhetőleg, noha angyalokkal szemben tudtommal még sosem használtam ezt a képességet. Talán ez elég lesz valamire. Mondjuk úgy reményeim szerint a túlélésre. Talán. Viszont ha elszámítom magam, a megmozdulásom szinte biztos, hogy végzetes is lehet számomra, hisz mozgás közben kevésbé tudok védekezni, figyelni. Akkor pedig nekem annyi. Szinte biztosan.


Phanuel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
24

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 05, 2017 6:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Az a mocskos, erénytelen, alávaló angyal elcsúszott, mielőtt lemetszhettem volna a fejét. Sose hittem volna, hogy angyal lehet ennyire béna. Éppen a földön fekvő ellenfelemre akartam lesújtani, mikor valami pendülést hallottam. A legjobban egy íjhúr pendüléséhez hasonlított.
Hála a kitűnő hallásomnak és reflexeimnek az első nyílvessző elöl sikeresen kitértem és az ellenségem túloldalára ugrottam, úgy, hogy szembe kerüljek a lövésszel. Telekinézissel elő röpítettem a többi kardomat, majd bevontam azokat is a harcba.
A kardjaimmal megpróbáltam hárítani a nyílvesszőket, miközben a kezemben lévő kardommal Myadiel gyilkosát próbálom leszúrni, illetve lekaszabolni.
- Te ölted meg - ordítom neki és még egyet hasítok felé, bár a nyílvesszők szüntelen zápora nagyon idegesít.
A lebegő kardjaimmal szüntelen cikázok a levegőbe blokkolva a nyílvesszőket. Egy nyílvessző mégis átjutott a védelmemen és combon talált. A fájdalom hirtelen nyilallt a combomba, de rendületlenül folytattam a támadásrohamot a földön fekvő ellenfél felé és a nyílvesszőket továbbra is próbáltam hárítani.
Sok szúrást, vágást intézek a földön fekvő delikvens felé, remélve, hogy eltalálom és kileheli a lelkét. A figyelmem már nem csak Myadiel gyilkosáé, hanem a lövészé is. Így hát van esélye, hogy a karom megcsúszik és nem találja el a latort.

Alexander Payne
'Cause we're hot like hell
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
38

Utolsó Poszt Pént. Szept. 29, 2017 6:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


A holtak köztünk járnak
Phanuel & Nathaniel & Alexander
Zene: Riot • szószám: 661 • Credit:

A szüleim rengeteget meséltek arról, hogy milyen volt egykor megtapasztalni a világ végét. Azt, hogy az emberek évről évre beharangozták a végítéletet, viszont amikor megtörtént, senki sem akarta elhinni a rémálmot, amely rájuk zúdult. Apa a katona múltjából fakadóan gyakrabban beszélt a történtekről és az általa megéltekről, amikor még kisebb voltam, én pedig el-elakadó lélegzettel ittam minden szavát. Tudni akartam a legapróbb részleteket, elképzeltem azt is, ahogyan az angyalok serege alábukott az égből, és ártatlanok millióinak tették tönkre az életét. Egyszerre borzasztott el és erősítette meg bennem a vadász lét érzetét, noha az is igaz, gyűlöletem és megvetésem az utóbbi időben enyhült némelyest a szárnyasok felé. Nem kimondottan ez a lényeges, hanem az, hogy soha nem gondoltam volna; az életemben valaha meg fogom tapasztalni azt a rettegést és kétségbeesést, amit a katasztrófák sorozatai keltenek az ember szívében. Vadászként felkészítettek szinte bármilyen lehetőségre, arra is, hogyan menjünk elébe a dolgoknak, éppen ezért nehéz megőrizni a nyugalmunkat, és szembenézni a tehetetlenségünkkel.
Talán emiatt ragadtam íjat, és kerekedtem fel a városban a megrongálódott falakon kívülről benyomuló démonok ellen, míg mások a meneküléssel vagy a romok között bajbajutottak mentésével foglalatoskodtak. Egy nap már eltelt, s bár a helyzethez képest egészen szervezetten fogott össze New York népe, a reggeli nap első sugaraival elénk táruló látvány jól bizonyítja, hogy legyünk bármilyen fából is faragva, vannak erők, amelyekkel nem versenyezhetünk. Nem építhetünk újjá mindent pillanatok alatt, nem vonszolhatjuk el az utcákról a temérdek holttestet, nem segíthetünk minden sérülten és azokon, akik egy-egy démon martalékává váltak. Főleg úgy nem, hogy alig néhány órán belül valami beazonosíthatatlan, sűrűn gomolygó füst lepi el az utcákat, eltakarva a ragyogó égboltot és a nappalból éjjelt varázsolva.
Eleinte meggyőződésem, hogy újonnan lobbanó tüzek okolhatók a jelenségért, de ahogy fátyolos valója körülöleli a testemet, rá kell döbbennem, valami egészen másról van szó. A lángok duzzasztotta füstnek szaga van, fullaszt és marja a szemet, ez viszont egyszerűen csak hideg s üres. Nehéz megfogalmazni, hát még elképzelni, hogyan lehet egy gomolygó ködpamacs üres, ám nincs erre jobb szó, egyszerűen megtölti bensőmet és lelkemet a feneketlen semmivel, ami kényelmetlen feszültséget és nyugtalanságot fogantat bennem.
Nagyot nyelve fordulok be a vidámpark egyik oldalsó kapuján, amit havonta egyszer, szombaton szoktak megnyitni és beüzemelni, tekintve, hogy elég sok áramot elfogyaszt, abban pedig minden találékonyságunk ellenére sem bővelkedünk. A régi játékok amúgy sem szoktak az emberben biztató érzéseket kelteni, főként éjszaka, megvilágítatlanul, azonban a tegnapi viharoknak és egyéb borzalmaknak köszönhetően most még szívfacsaróbb látványt nyújtanak az út mentén szétszóródott, szakadt plüssfigurák, vagy a ripityára tört kisebb-nagyobb körhinták. Mégsem akad időm túl sokat szomorkodni, tőlem néhány méternyire dulakodásra leszek figyelmes. Éles látással áldott meg a sors, ami elengedhetetlen feltétele az íj precíz használatának, a füst miatt mindenesetre most lázasan kell hunyorognom, hogy kivehessem az elém táruló jelenetet. Egy szőke hajú fiú, és egy idősebb férfi, akinek ujjai között élesen fénylő penge ékeskedik. Ha küllemre nem is tudnám megmondani, de a ritka fegyverből nagy bizonyossággal tudok következtetni arra, hogy egy angyallal van dolgom. Elfogadóbb lettem velük szemben, ez tény, viszont kimerülten, városunk védelme nélkül és egy ártatlan élet alakulását a kezemben tartva nem fogok töprengeni azon, hogy szembeszálljak-e vele vagy sem.
Minden óvatosságomat bevetve lopózok közelebb a pároshoz a biztos célzás érdekében, s mikor a feltehetőleges áldozat a sárba esik, nem is késlekedek tovább. Íjamat és izmaimat megfeszítve, hátamat kihúzva és oldalvást álló pozíciót felvéve mérem be az ellenfelem kezét, majd egy mély levegőt szívva a tüdőmbe, útnak engedem az angyalpengéből kovácsolt nyilamat. Amennyiben sikeresen átszeli a levegőt, és a célzásom is pontosnak bizonyul, úgy a férfi kardot tartó alkarjába fúródik, én pedig kihasználva az esetlegesen kínálkozó alkalmat, sebtében odafutok a szőke hajú fiúhoz, hogy felrángathassam a földről.
- Gyerünk, igyekezz! - sürgetem nem túl finoman, ugyanis egy vészhelyzetben nem éppen az illem és a jó modor a mérvadó. Persze ha nem sikerült úgy kiviteleznem a támadásomat, ahogyan szerettem volna, addig-addig próbálkozok a lövéseimmel, amíg valahol találatot nem érnek az angyalon, vagy magamra nem vonom eléggé a figyelmét ahhoz, hogy az áldozata menekülőre foghassa.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Sometimes hunting is the only thing that makes sense

Nathaniel Edwards
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
nephilim
☩ Reagok :
12
☩ Korom :
27

Utolsó Poszt Kedd Szept. 26, 2017 4:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


☽ A holtakköztünk járnak

Phanuel xXx Alexander xXx Nathaniel
I'll be good • szószám: 856 • Credit:

 


Elegem van már a bujkálásból. Az életem eddigi huszonhat éve másról sem szólt. És mit kaptam érte? A nagy büdös semmit. A magányt, a bizalmatlanságot, a rettegést, hogy megélem-e a holnapot egyáltalán, nem találnak-e épp ma rám azok az istenverte angyalok. Ja, meg hat éve van két szárnyam is. Hát ezért igazán megéri. Pláne, hogy miattuk üldöznek mióta élek, ha azt nézzük. Állítólag Isten igazságos az angyalok pedig a rendet, a békét felügyelik. Óvják az emberiséget. Csakhogy én ebbe nem tartozom bele. Mert félig angyalvér csörgedezik bennem. A létezésem a rend ellen való. És ez az én bűnöm. Kíváncsi lennék, vajon az apám, a nemzőm kapott-e bármi büntetést azért, mert vétett a rend ellen és paráználkodott (gondolom ezt ilyen magasztosan mondhatják ők) egy fiatal halandó nővel. Bármiben fogadni mernék, hogy nem. Mert neki lehet. Mert ő angyal. Nem olyan nagy bűn az, hogy megkívánt egy halandó nőt. Na de a kölyke, az aztán már bűnös a javából... Ez aztán az igazságos ítélkezés mondhatom...
Nekem azonban már elegem van ebből. Élek, mert egy "jóságos" angyal elbukta a feladatot, hogy megöljön még csecsemőként. Milyen naiv kisgyerek is voltam, hogy egy percig is hősnek láttam azt az anyám elmondása szerint álomszép fiatal lányt, amilyennek ő leírta a "megmentőmet"! Ő hozott New Yorkba, hogy élhessek. De milyen életet? Titokkal, bujkálással terhes lét ez. Elegem van belőle, hogy nem tarthatok fenn kapcsolatot sokáig senkivel, nem maradhatok huzamosabb ideig sehol, egyszerűen nem lehet normális életem. Ezért is döntöttem úgy néhány éve, hogy elhagyom az anyámat. Velem az ő élete sem lehetett teljes. Feláldozott értem mindent, de sokat így sem tudott nekem adni. Hálátlannak tűnhet, de úgy érzem, ezzel tettem érte a legtöbbet. Szabadabban élhet, nélkülem. A fiatalságát ugyan eltékozolta rám, tovább sem tanult, de a maga egyszerűségében is egy értelmes, csupa szív asszony, aki még a negyvenes évei elején járva úgy hiszem, nem olyan öreg, hogy ne kezdhessen egy új, jobb életet. Nélkülem.
Ami pedig engem illet... hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg az öngyilkosság gondolata soha a fejemben. Mikor kinőttek a szárnyaim és nyilvánvalóvá vált, hogy én tényleg nem lehetek soha olyan, mint a többi normális ember, igencsak felerősödött bennem az érzés, de aztán rájöttem, ezzel pont azt adnám meg az angyaloknak, amit annyira szeretnének. Márpedig én gyűlölöm őket annyira, hogy ne tegyem ilyen egyszerűvé a dolgukat. Ha valaki meg akar ölni, igenis küzdjön meg érte. Legalább annyira, hogy egy pengét belém kelljen mártania. Ahogy már huszonhat évvel ezelőtt annak az egynek is meg kellett volna tennie. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem jóságból mentett meg, hiába mondogatta anyám. Állítólag még fel is keresett minket néhányszor itt New Yorkban, hogy rendben megy-e a sorunk. Én mégis biztos vagyok benne, hogy összetettebb oka lehetett annak, hogy nem ölt meg végül. Gondolom be akart tartani valakinek. Vagy egyszerűen csak gyáva volt a feladathoz. Bár nem tudom, mit lehet várni egy angyaltól, aki még egy csecsemőt sem képes eltenni láb alól.
Mindenesetre az életem sehogy sem könnyű, ezért miért is lennék hálás bárkinek az anyámon kívül? Legalább már érte nem kell aggódnom, nélkülem biztonságban van. Én azonban továbbra is igyekszem kevéssé szem előtt lenni. Ezt pedig úgy tudom leginkább elérni, ha csak alkalmi, kevéssé felelős, inkább kisegítő jellegű, vagy fizikai munkákat vállalok és kevésbé frekventált helyeken húzom meg magam, időről-időre változtatva a tartózkodási helyemet. Ez azonban azzal jár, hogy olykor sötétebb, bűnözéstől igencsak terhelt helyeken vagyok kénytelen élni, ami viszont a balhékat is hozza magával rendszeresen. Nem mintha bánnám, rendőr akadémiát végeztem, ha nagyon muszáj, meg tudom védeni magamat. Más kérdés, hogy hacsak nem kényszerülök tényleg rá, nem mutatom ki, mit tudok.
Most egy sikátorban húztam meg magam és épp a mostani munkahelyemről tartok hazafelé az igencsak furán leamortizált városban. Nem normális az, ahogyan New York kinéz. Ez a sötét köd... Valószínűleg akkor is furcsállanám, ha egyszerű halandó lennék. Gondolom. Bár az sosem voltam és sosem leszek. Sajnos.
Épp a természetesen az ítéletidőre tekintettel üzemen kívül lévő vidámparkon vágok át, efféle szokásos gondolatok közepette, mikor az óriáskerék mellett egy férfi jön szembe velem. Nem kellene jelentőséget tulajdonítanom neki, még úgysem, hogy nem látok a közelben mást (bár a látási viszonyokat a köd jelentősen rontja), csakhogy ahogy alakja egyre közelebb ér, kirajzolódik a kezében egy kard. Igen, egyértelműen azt szorongat. Nincs ezen azonban időm túl sokáig gondolkodni, mire észreveszem, már igazán közel jár, ha felém sújt a kardjával, épp csak az utolsó pillanatban tudok félreugrani előle. Ha nem nephilim lennék, talán meglepne a helyzet. Így azonban csak egy dologra tudok gondolni. A fickó biztosan angyal. Ami pedig azt jelentheti, hogy bekövetkezett, amitől anyám huszonhat éve próbál megóvni. Megtaláltak. A kilátásaim a túlélésre ebben az esetben pedig több, mint rosszak. De akkor sem hagyom magam, amíg bírom. Nem akarok azonban küzdeni, a képességemet használni még kevésbé. Talán a látási viszonyok neki is gondot okoznak, legalábbis bízom ebben. Azonban, ahogy menekülni próbálok, talán már felém suhint ismét és ahogy kitérek megcsúszom, (ha ezt nem tenné meg, simán csak a lábam csúszik meg a sáros talajon) és máris a földön találom magam. És ha most elég gyorsan méri fel a helyzetet és mozdul, nekem befellegzett, az tuti. Ilyen gyorsan és egyszerűen. Vagy létezne még kiút a számomra?


Phanuel
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
24

Utolsó Poszt Vas. Szept. 24, 2017 3:56 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


A városra hatalmas vihar csapott le, borzalmasan erős széllel. Több ház dőlt romba és voltak akik a romok közt rekedtek. A panellakás, ahol lakok eléggé megrongálódott, de szerencsére nem az én házam. A vizek kiléptek a medrükből elborítva mindent. A város kevés területe maradt a víz felszínén. Én a panellakásomban vészeltem át az időt, de asztrális kivetüléssel jártam a káosz színhelyén. Sok ember lelte halálát, de sokan voltak, akik időben elértek a menedékhelyekbe.
Reggelre a vizek visszahúzódtak és a vihar elállt, maga után hagyva a romokat, kidőlt fákat és borzalmasabbnál borzalmasabb hullákat. Amint önkéntesek, köztük én is, hajnalban, a vihar elállta után feltakarítottuk a hullákat és a maradványaikat visszajuttattuk a családjuknak, már vissza is állt a város a normális kerékvágásba. Persze sokaknak a gyász ült a szívükben.
Este gondoltam, hogy elmegyek sétálni, de csodálkozva láttam az ablakomból, hogy valami fekete füst lepte el az utcákat.  Felöltöttem egy fekete csuklyás pulóvert és oldalamra kötöttem három kardom, majd elrejtettem őket mágiával és kiléptem az utcára. Az emberek szinte megőrültek, vagyis csak néhány. Ahogy mentem megláttam, amint két tagbaszakadt férfi megerőszakol egy kisfiút egy sikátorban. A kisfiú fájdalmas nyögései és keserves sírása betöltötte a sikátort, amint én is beléptem. A két őrült férfit teljes angyali erőmből torkon ragadtam és mind a kettőt felemeltem.
- Emberek, miféle démon tehet titeket ilyenné - mondtam, miközben észrevettem, hogy nekem is gonoszabbnál gonoszabb ötleteim támadnak, sőt erőt vesz rajtam a kegyetlenség.
Telekinézist használva a földre kényszerítettem őket és kardot ragadtam. A kard hegyét a torkukhoz szegeztem, miközben ők kegyelemért kiabáltak. Ekkor meghallottam egy hangot, mely ismerős volt, bár hosszú ideje nem hallottam már.
- Phanuel, ne tedd!
Ekkor a kardokat visszahelyeztem a helyükre és a két férfi fejét, telekinézissel felemelve   őket, összeütöttem, mire ők elájultak.
Amikor megfordultam Myadielt láttam egy pillanatra, majd eltűnt. A kisfiú mezítelen feküdt a földön alaposan össze volt verve. A könnyes szemei felpillantottam rám, mire én leguggoltam hozzá és megsimítottam az arcát, mire ő összerezzent, bár ezek után nem is csoda.
- Már vége - mondom lágy hangon. Odaléptem az egyik ájult "emberhez"  és levettem a kabátját, majd a gyermeknek adtam és beleburkolózott, hisz eléggé fázhatott.
- Messze laksz? - kérdeztem miközben megsimítottam a fejét.
- Nem, uram - mondta elcsukló, zokogó hangon.
Ekkor én felsegítettem és örömmel láttam, hogy tud járni.
- Menj haza! - mondtam, mire ő egy halk "köszönöm"-öt mondott, majd el is indult.
Amint egyedül maradtam a sikátorban megláttam Myadielt tőlem pár méterre. Elismerően biccentett, majd szaladni kezdett. Utánarohantam utcákon keresztül követtem Myadielt. Végül elértem egy vidámparkhoz.
A szívem zakatolt, amikor a vidámpark kapuihoz értem. Beléptem és követtem tovább Myadielt egészen az óriáskerékig. Ott megállt és átölelt. Az érzés, hogy újra itt van velem, leírhatatlan. A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon.
- Ne sírj Phanuel! Itt vagyok - mondta és megcsókolt. Hírtelen egy fájdalmas hörgést hallatott és a földre rogyott, azt a látványt nyújtva, mint a holttestét láttam. A gyilkosa ott állt tőlem pár méterre és ugyan azt az undorító kacajt hallatta, mint akkor. Elindultam a gyilkos felé miközben kivontam az egyik kardom elszánva magam, hogy itt helyben kettéhasítom.

Hell or Heaven
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
121
☩ Keresett személy :

Utolsó Poszt Pént. Szept. 22, 2017 5:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2




***
szabad a játéktér



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Kedd Jan. 31, 2017 12:16 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


• Drake && Ambriel•


Furcsa szokásokat vettem fel az utóbbi időkben, de ez annak volt talán betudható, hogy érdekelni kezdett az emberi vidámság mibenléte. Mi ösztönzi őket a nevetésre, vagy az olyan érzelmi megnyilvánulásokra, amelyeket alapvetően a jókedv vált ki belőlük? Illetve tekintve egyszerű, és az elmúlás felé sodródó életüket hogyan képesek időnként az effélére? Atyánk egykor csak őket ajándékozta meg ezzel a lehetőséggel, minden teremtménye közül csak őket, és emiatt kicsit kiváltságosnak is gondoltam a halandókat. Gyakran megfigyeltem azonban, hogy mindannyiuk közül a gyermekek azok akik a leginkább birtokolják ennek a képességét, és bennük éreztem mindig a legőszintébbnek. Voltak testvéreim, akik úgy tartották, hogy egy ember gyermek nevetésében még ott csendül Teremtőnk hangja, még ott van benne az a fajta, semmihez sem fogható zengő és és mindenkihez eljutó szépség, melyet kizárólag Atyánk birtokol. Hallva az emberek gyermekeinek hangját ezt én is így gondoltam, és ez lehetett az oka, hogy a világuknak bizonyos helyein elég sűrűn megfordultam mostanság. Vidámpark, így nevezeték azt a helyet, ahol a leghangosabb volt a nevetés, ahol a legvidámabbak voltak az emberek, közöttük a gyermekek. Ha kicsit közelebb akartam jutni Atyámhoz, ha nyomokban is de az ő hangjára emlékeztető foszlányokat akartam a magaménak tudni, akkor ily helyeket kerestem fel. A Mennyekben van talán ez a semmihez sem fogható kakofónikus hangzavar, amelyet ilyen helyeken éreztem, és azt vettem észre magamon, hogy egyre többször megfordulok vidámparkokban, és egyre több időt eltöltök ott. Figyeltem a halandók viselkedését, és azt kellett megállapítanom, hogy kicsit mindannyian visszatalálnak gyermeki önmagukhoz. Oly sok ideje keresi az ember az örök élet titkát, pedig semmi mást nem kellene tennie, csak nem felejteni el az ártatlan gyermekkort, nem felejteni el, hogy kit teremtett egykor képmására az Úr, nem felejteni el, hogy milyen érzés volt az ártatlanságban létezni. De úgy tűnik a lélek, a halandó lélek mindennél összetettebb és kiszámíthatatlanabb szerkezet, mely amennyire értékes, ők annyira nem vigyáznak rá. Könnyedén odavetik, kufár módon alkudoznak rajta, vagy vannak akik nem is hisznek benne, ám olyanok is akadnak, akik szerint ez éri a legkevesebbet bennük. Pedig ez az egyetlen ami nekik megadatott, amíg nekünk vagy a hozzám hasonlatosaknak soha. Hogy irigyeltem volna őket? Nem. Ez az érzés számomra ebben a formában nem ismeretes, inkább csak értetlenül tekintettem rájuk annak kapcsán, hogy mennyire könnyedén el tudják dobni maguktól ha a szükség úgy kívánja. Illetve maguknak azt hazudják, hogy úgy kívánja. Ahogyan naív módon azt gondolják, hogy visszaszerezhető. Volt még egy dolog ami miatt megfordultam a Vidámparkokban, és azt hiszem ez volt a legcsodálatosabb és legkívánatosabb csábítás a világ kezdete óta, ami csak létezett, és amelyet úgy éreztem Isten ellen való vétek ennyire imádni. Úgy véltem, minden egyes alkalommal, amikor ajkaim érintik és elolvad benne ez a semmivel sem összetéveszthető ízorgia, azzal oly vétket követek el, mely ha kiderülne, akkor senki nem oldozna fel alóla. Édességnek nevezték, pontosabban vattacukornak. Olyan volt, mint egy pálcikán egyensúlyozott színes felhőpamacs. Mintha a készítője felemelve kezét, kiszakított volna egy darabot, az égen hintázó habfellegekből. Első alkalommal amikor ily helyen megfordultam és megláttam gyermekek kezében ezt a furcsa és szokatlan holmit, látva ahogyan apró kezeikkel kiszakítanak belőle egy darabot és a szájukba gyűrik, egy ideig értetlenül pislogtam a jelenet láttán. Az emberek színes fellegeket adnak a gyermekeiknek? Mikor ezt szóvá tettem a finomságot árusító férfinak, nemes egyszerűséggel kinevetett és nekem is készített ebből a csemegéből, majd a kezembe nyomta, és félhangosan arról értetlenkedett, hogy mégis hogyan nőhetett fel valaki úgy, hogy soha nem kóstolt vattacukrot. Első mozdulataim rettentően tanácstalanok és suták voltak. Az ujjaim közé csippentett édesség összeragasztotta a hüvelyk és a mutatóujjamat és amikor szétválasztottam, csak az olvadt rózsaszín valami volt ott, amely nem hasonlított arra a könnyed édességre, mit a másik kezemben tartottam. De akkor hogy is van ez? Végül az árus remekül szórakozva rajtam megmutatta furfangos technikáját ennek az igazán remek finomságnak. Innentől pedig nem volt megállás. Az a hely, az egész közeg, a világító, és igazán szemkápráztató fényeivel, az emberek magával ragadó hangulatával, és immáron közéjük tartozónak érezvén magam erre a kis időre, annak okán, hogy az én kezemben is vattacukor van, engem is magába szippantott a világuk. Végül hetekkel később azt vettem észre, hogy újra el akarok menni. De már nem csak azért, hogy vattacukrot egyek, hanem, hogy kipróbáljam azokat a szerkezeteket, amelyekre a halandók is felülnek, és miközben forog velük körbe, a szél a hajukat cibálja, és pirosra csókolja arcuknak halovány rózsáját, önfeledten nevetnek. Én is kipróbáltam egy ilyen körbe forgó, zenélő, világító holmit, amit körhintának nevezett az a férfi aki egy kis bilétát vett el tőlem, mit korábban az emberek pénzén vásároltam egy apró bódéban ücsörgő fiatal nőtől. Nem igazán értettem hogyan tud egy ilyen kis korong egy ekkora szerkezetet mozgatni, de hamarosan kiderült, hogy ez csak ahhoz kellett, hogy egyáltalán kipróbálhassam. Ez a része még kissé homályos volt számomra, és az is maradt a továbbiakban is. Végül amikor elindult velem az egész és a magasba emelkedtem, gyorsan világossá vált számomra miért szeretik ennyire az emberek: megteremti a repülés illúzióját. Közelebb kerülnek Atyánkhoz, bár azt hiszem ez az utóbbi abban a pillanatban kevésbé érdekli őket. Ők csak nevetnek, jókedvűen sikongatnak- ezt azért továbbra sem értem, mert egy alig érzékelhető félelmet érzek a közelükben, de akkor nem értem, hogy ha félnek mégis miért próbálják ki? Én csak egyszerűen ültem abban a hintában, tekintetemet az ég felé emelve, és arra gondolva, hogy milyen különös, de az emberekkel együtt én is közelebb kerültem az otthonomhoz. Mennyire régen jártam már ott. Hiányát azonban nem éreztem oly égetőnek, inkább csak a vágy volt meg bennem annak okán, hogy tudjam, a testvéreim jól vannak. Vészterhes időket éltünk, és egy oly változás küszöbén álltunk, melynek kimenetelét tán még  a legöregebbek vagy a legbölcsebbek sem ismerték teljesen.
A világ megismerése, jobban mondva a megértése nem tartozott a feladataim közé, ez inkább csak engem érdekelt, és az én kíváncsiságom tartotta életben, ha éppen olyan helyre tévedtem amely kifejezetten kedvemre való volt. Bár nem kellett tévedni, hiszen a mai napon is célirányosan jöttem, és már jó ideje forgolódtam az emberek között, próbáltam megérteni az örömük igazi forrását, és kicsit belefeledkezni a gyermekek nevetésébe. Éppen ezért az érzékeim későn kezdtek számomra jelezni mint azt kellett volna, és ez a késlekedés, akár még gondokat is okozhatott volna. Egy olyan bódé mellett álltam meg, melynek pirosra festett lépcsője felett kiaggatva egy  tarka tábla garantált borzongást igért az oda betévedőnek. A tarkómon a pihék szinte vigyázzba vágták magukat és enyhe borzongás szaladt végig a gerincemen, amikor megéreztem valakinek a figyelmét. Szokatlan volt, ismeretlen, és leginkább ijesztő. Körbeforgattam a fejem, és kerestem a forrását, hogy mi okozza ezt nálam, de senkit nem láttam. Ám nem nyomtam el magamban az érzést, tudtam, hogy nem véletlenül futott át rajtam ez a gondolat, és az érzékeim soha nem csapnak be. Óvatosan indultam tovább egy másik hely felé, amely egy közepes méretű csónakázó tó volt, a közepén egy alagútszerű barlanggal, melybe kecsesen ringatózva siklottak be, utasaikkal megpakolva a színes ladikok.”Mesebarlang” hirdette a világító itt-ott kissé már hiányos neonfelirat. Én azonban nem éreztem késztetést arra, hogy a vízre merészkedjem, így tovább álltam, még egyszer a hátam mögé pillantva. Ám csak a duruzsoló, hömpölygő embertömeget láttam, semmi egyéb szokatlan, semmi furcsa illatot, amely azonnal megcsapta volna az orromat. “Tükörvilág” egy felirat, csupa tükörből kirakva, mi egy éjszínűre festett épületbe próbálta becsábítani a látogatókat. Azt hiszem leginkább az érdekelt, hogy milyen módon látom viszont benne magamat, vagy éppen hogyan tudja az emberek által készített efféle huncut szerkezet becsapni angyali érzékeimet. Még egyszer visszanéztem, mielőtt a kis fülkében helyet foglaló hölgytől egy belépő jegyet vásároltam. Furcsa egyébként, hogy az emberek nem ingyen adják egymásnak a boldogságot, hanem ezért a pénznek nevezett holmiért, amiben eddig hiába kerestem az értéket, vagy a különlegeset, amiért ennyire ragaszkodnak hozzá, valahogyan nem találtam.
Egy sötét folyosó vezetett be az első terembe, amelynél nem tudtam eldönteni, hogy vajon hol kezdődik a valóság, és melyik az illúzió. Ezer példányban láttam visszatükröződni fekete szövetkabátba bújtatott emberi alakomat. És miközben körbeforogva, szinte szájtátva néztem ezt a csillogó és minden tekintetben lenyűgöző csodát, a következő másodpercben megjelent mellettem valaki. Szinte mondhatjuk, hogy a semmiből, de már nem egymagam néztem szembe magammal a tükrökben, hanem ezzel az idegen férfival együtt.
-  Ó! Üdv! Különös, nemde?- az első szó a meglepettségé volt, a második az üdvözlésé, a harmadik az udvariasságé. Aztán hirtelen megéreztem...ismét azt a szokatlan és furcsa érzést amit nemrégiben.Megborzongtam, pedig csak egy ember állt mellettem. Ugye?



credit &&



Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Kedd Jan. 31, 2017 8:42 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2



Sponsored content
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


 
Vidámpark
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: