☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Phanuel
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
6

Today at 3:56 pm írtam neked utoljára


A városra hatalmas vihar csapott le, borzalmasan erős széllel. Több ház dőlt romba és voltak akik a romok közt rekedtek. A panellakás, ahol lakok eléggé megrongálódott, de szerencsére nem az én házam. A vizek kiléptek a medrükből elborítva mindent. A város kevés területe maradt a víz felszínén. Én a panellakásomban vészeltem át az időt, de asztrális kivetüléssel jártam a káosz színhelyén. Sok ember lelte halálát, de sokan voltak, akik időben elértek a menedékhelyekbe.
Reggelre a vizek visszahúzódtak és a vihar elállt, maga után hagyva a romokat, kidőlt fákat és borzalmasabbnál borzalmasabb hullákat. Amint önkéntesek, köztük én is, hajnalban, a vihar elállta után feltakarítottuk a hullákat és a maradványaikat visszajuttattuk a családjuknak, már vissza is állt a város a normális kerékvágásba. Persze sokaknak a gyász ült a szívükben.
Este gondoltam, hogy elmegyek sétálni, de csodálkozva láttam az ablakomból, hogy valami fekete füst lepte el az utcákat.  Felöltöttem egy fekete csuklyás pulóvert és oldalamra kötöttem három kardom, majd elrejtettem őket mágiával és kiléptem az utcára. Az emberek szinte megőrültek, vagyis csak néhány. Ahogy mentem megláttam, amint két tagbaszakadt férfi megerőszakol egy kisfiút egy sikátorban. A kisfiú fájdalmas nyögései és keserves sírása betöltötte a sikátort, amint én is beléptem. A két őrült férfit teljes angyali erőmből torkon ragadtam és mind a kettőt felemeltem.
- Emberek, miféle démon tehet titeket ilyenné - mondtam, miközben észrevettem, hogy nekem is gonoszabbnál gonoszabb ötleteim támadnak, sőt erőt vesz rajtam a kegyetlenség.
Telekinézist használva a földre kényszerítettem őket és kardot ragadtam. A kard hegyét a torkukhoz szegeztem, miközben ők kegyelemért kiabáltak. Ekkor meghallottam egy hangot, mely ismerős volt, bár hosszú ideje nem hallottam már.
- Phanuel, ne tedd!
Ekkor a kardokat visszahelyeztem a helyükre és a két férfi fejét, telekinézissel felemelve   őket, összeütöttem, mire ők elájultak.
Amikor megfordultam Myadielt láttam egy pillanatra, majd eltűnt. A kisfiú mezítelen feküdt a földön alaposan össze volt verve. A könnyes szemei felpillantottam rám, mire én leguggoltam hozzá és megsimítottam az arcát, mire ő összerezzent, bár ezek után nem is csoda.
- Már vége - mondom lágy hangon. Odaléptem az egyik ájult "emberhez"  és levettem a kabátját, majd a gyermeknek adtam és beleburkolózott, hisz eléggé fázhatott.
- Messze laksz? - kérdeztem miközben megsimítottam a fejét.
- Nem, uram - mondta elcsukló, zokogó hangon.
Ekkor én felsegítettem és örömmel láttam, hogy tud járni.
- Menj haza! - mondtam, mire ő egy halk "köszönöm"-öt mondott, majd el is indult.
Amint egyedül maradtam a sikátorban megláttam Myadielt tőlem pár méterre. Elismerően biccentett, majd szaladni kezdett. Utánarohantam utcákon keresztül követtem Myadielt. Végül elértem egy vidámparkhoz.
A szívem zakatolt, amikor a vidámpark kapuihoz értem. Beléptem és követtem tovább Myadielt egészen az óriáskerékig. Ott megállt és átölelt. Az érzés, hogy újra itt van velem, leírhatatlan. A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon.
- Ne sírj Phanuel! Itt vagyok - mondta és megcsókolt. Hírtelen egy fájdalmas hörgést hallatott és a földre rogyott, azt a látványt nyújtva, mint a holttestét láttam. A gyilkosa ott állt tőlem pár méterre és ugyan azt az undorító kacajt hallatta, mint akkor. Elindultam a gyilkos felé miközben kivontam az egyik kardom elszánva magam, hogy itt helyben kettéhasítom.

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
108
☩ Keresett személy :

Pént. Szept. 22, 2017 5:44 pm írtam neked utoljára




***
szabad a játéktér



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Jan. 31, 2017 12:16 pm írtam neked utoljára


• Drake && Ambriel•


Furcsa szokásokat vettem fel az utóbbi időkben, de ez annak volt talán betudható, hogy érdekelni kezdett az emberi vidámság mibenléte. Mi ösztönzi őket a nevetésre, vagy az olyan érzelmi megnyilvánulásokra, amelyeket alapvetően a jókedv vált ki belőlük? Illetve tekintve egyszerű, és az elmúlás felé sodródó életüket hogyan képesek időnként az effélére? Atyánk egykor csak őket ajándékozta meg ezzel a lehetőséggel, minden teremtménye közül csak őket, és emiatt kicsit kiváltságosnak is gondoltam a halandókat. Gyakran megfigyeltem azonban, hogy mindannyiuk közül a gyermekek azok akik a leginkább birtokolják ennek a képességét, és bennük éreztem mindig a legőszintébbnek. Voltak testvéreim, akik úgy tartották, hogy egy ember gyermek nevetésében még ott csendül Teremtőnk hangja, még ott van benne az a fajta, semmihez sem fogható zengő és és mindenkihez eljutó szépség, melyet kizárólag Atyánk birtokol. Hallva az emberek gyermekeinek hangját ezt én is így gondoltam, és ez lehetett az oka, hogy a világuknak bizonyos helyein elég sűrűn megfordultam mostanság. Vidámpark, így nevezeték azt a helyet, ahol a leghangosabb volt a nevetés, ahol a legvidámabbak voltak az emberek, közöttük a gyermekek. Ha kicsit közelebb akartam jutni Atyámhoz, ha nyomokban is de az ő hangjára emlékeztető foszlányokat akartam a magaménak tudni, akkor ily helyeket kerestem fel. A Mennyekben van talán ez a semmihez sem fogható kakofónikus hangzavar, amelyet ilyen helyeken éreztem, és azt vettem észre magamon, hogy egyre többször megfordulok vidámparkokban, és egyre több időt eltöltök ott. Figyeltem a halandók viselkedését, és azt kellett megállapítanom, hogy kicsit mindannyian visszatalálnak gyermeki önmagukhoz. Oly sok ideje keresi az ember az örök élet titkát, pedig semmi mást nem kellene tennie, csak nem felejteni el az ártatlan gyermekkort, nem felejteni el, hogy kit teremtett egykor képmására az Úr, nem felejteni el, hogy milyen érzés volt az ártatlanságban létezni. De úgy tűnik a lélek, a halandó lélek mindennél összetettebb és kiszámíthatatlanabb szerkezet, mely amennyire értékes, ők annyira nem vigyáznak rá. Könnyedén odavetik, kufár módon alkudoznak rajta, vagy vannak akik nem is hisznek benne, ám olyanok is akadnak, akik szerint ez éri a legkevesebbet bennük. Pedig ez az egyetlen ami nekik megadatott, amíg nekünk vagy a hozzám hasonlatosaknak soha. Hogy irigyeltem volna őket? Nem. Ez az érzés számomra ebben a formában nem ismeretes, inkább csak értetlenül tekintettem rájuk annak kapcsán, hogy mennyire könnyedén el tudják dobni maguktól ha a szükség úgy kívánja. Illetve maguknak azt hazudják, hogy úgy kívánja. Ahogyan naív módon azt gondolják, hogy visszaszerezhető. Volt még egy dolog ami miatt megfordultam a Vidámparkokban, és azt hiszem ez volt a legcsodálatosabb és legkívánatosabb csábítás a világ kezdete óta, ami csak létezett, és amelyet úgy éreztem Isten ellen való vétek ennyire imádni. Úgy véltem, minden egyes alkalommal, amikor ajkaim érintik és elolvad benne ez a semmivel sem összetéveszthető ízorgia, azzal oly vétket követek el, mely ha kiderülne, akkor senki nem oldozna fel alóla. Édességnek nevezték, pontosabban vattacukornak. Olyan volt, mint egy pálcikán egyensúlyozott színes felhőpamacs. Mintha a készítője felemelve kezét, kiszakított volna egy darabot, az égen hintázó habfellegekből. Első alkalommal amikor ily helyen megfordultam és megláttam gyermekek kezében ezt a furcsa és szokatlan holmit, látva ahogyan apró kezeikkel kiszakítanak belőle egy darabot és a szájukba gyűrik, egy ideig értetlenül pislogtam a jelenet láttán. Az emberek színes fellegeket adnak a gyermekeiknek? Mikor ezt szóvá tettem a finomságot árusító férfinak, nemes egyszerűséggel kinevetett és nekem is készített ebből a csemegéből, majd a kezembe nyomta, és félhangosan arról értetlenkedett, hogy mégis hogyan nőhetett fel valaki úgy, hogy soha nem kóstolt vattacukrot. Első mozdulataim rettentően tanácstalanok és suták voltak. Az ujjaim közé csippentett édesség összeragasztotta a hüvelyk és a mutatóujjamat és amikor szétválasztottam, csak az olvadt rózsaszín valami volt ott, amely nem hasonlított arra a könnyed édességre, mit a másik kezemben tartottam. De akkor hogy is van ez? Végül az árus remekül szórakozva rajtam megmutatta furfangos technikáját ennek az igazán remek finomságnak. Innentől pedig nem volt megállás. Az a hely, az egész közeg, a világító, és igazán szemkápráztató fényeivel, az emberek magával ragadó hangulatával, és immáron közéjük tartozónak érezvén magam erre a kis időre, annak okán, hogy az én kezemben is vattacukor van, engem is magába szippantott a világuk. Végül hetekkel később azt vettem észre, hogy újra el akarok menni. De már nem csak azért, hogy vattacukrot egyek, hanem, hogy kipróbáljam azokat a szerkezeteket, amelyekre a halandók is felülnek, és miközben forog velük körbe, a szél a hajukat cibálja, és pirosra csókolja arcuknak halovány rózsáját, önfeledten nevetnek. Én is kipróbáltam egy ilyen körbe forgó, zenélő, világító holmit, amit körhintának nevezett az a férfi aki egy kis bilétát vett el tőlem, mit korábban az emberek pénzén vásároltam egy apró bódéban ücsörgő fiatal nőtől. Nem igazán értettem hogyan tud egy ilyen kis korong egy ekkora szerkezetet mozgatni, de hamarosan kiderült, hogy ez csak ahhoz kellett, hogy egyáltalán kipróbálhassam. Ez a része még kissé homályos volt számomra, és az is maradt a továbbiakban is. Végül amikor elindult velem az egész és a magasba emelkedtem, gyorsan világossá vált számomra miért szeretik ennyire az emberek: megteremti a repülés illúzióját. Közelebb kerülnek Atyánkhoz, bár azt hiszem ez az utóbbi abban a pillanatban kevésbé érdekli őket. Ők csak nevetnek, jókedvűen sikongatnak- ezt azért továbbra sem értem, mert egy alig érzékelhető félelmet érzek a közelükben, de akkor nem értem, hogy ha félnek mégis miért próbálják ki? Én csak egyszerűen ültem abban a hintában, tekintetemet az ég felé emelve, és arra gondolva, hogy milyen különös, de az emberekkel együtt én is közelebb kerültem az otthonomhoz. Mennyire régen jártam már ott. Hiányát azonban nem éreztem oly égetőnek, inkább csak a vágy volt meg bennem annak okán, hogy tudjam, a testvéreim jól vannak. Vészterhes időket éltünk, és egy oly változás küszöbén álltunk, melynek kimenetelét tán még  a legöregebbek vagy a legbölcsebbek sem ismerték teljesen.
A világ megismerése, jobban mondva a megértése nem tartozott a feladataim közé, ez inkább csak engem érdekelt, és az én kíváncsiságom tartotta életben, ha éppen olyan helyre tévedtem amely kifejezetten kedvemre való volt. Bár nem kellett tévedni, hiszen a mai napon is célirányosan jöttem, és már jó ideje forgolódtam az emberek között, próbáltam megérteni az örömük igazi forrását, és kicsit belefeledkezni a gyermekek nevetésébe. Éppen ezért az érzékeim későn kezdtek számomra jelezni mint azt kellett volna, és ez a késlekedés, akár még gondokat is okozhatott volna. Egy olyan bódé mellett álltam meg, melynek pirosra festett lépcsője felett kiaggatva egy  tarka tábla garantált borzongást igért az oda betévedőnek. A tarkómon a pihék szinte vigyázzba vágták magukat és enyhe borzongás szaladt végig a gerincemen, amikor megéreztem valakinek a figyelmét. Szokatlan volt, ismeretlen, és leginkább ijesztő. Körbeforgattam a fejem, és kerestem a forrását, hogy mi okozza ezt nálam, de senkit nem láttam. Ám nem nyomtam el magamban az érzést, tudtam, hogy nem véletlenül futott át rajtam ez a gondolat, és az érzékeim soha nem csapnak be. Óvatosan indultam tovább egy másik hely felé, amely egy közepes méretű csónakázó tó volt, a közepén egy alagútszerű barlanggal, melybe kecsesen ringatózva siklottak be, utasaikkal megpakolva a színes ladikok.”Mesebarlang” hirdette a világító itt-ott kissé már hiányos neonfelirat. Én azonban nem éreztem késztetést arra, hogy a vízre merészkedjem, így tovább álltam, még egyszer a hátam mögé pillantva. Ám csak a duruzsoló, hömpölygő embertömeget láttam, semmi egyéb szokatlan, semmi furcsa illatot, amely azonnal megcsapta volna az orromat. “Tükörvilág” egy felirat, csupa tükörből kirakva, mi egy éjszínűre festett épületbe próbálta becsábítani a látogatókat. Azt hiszem leginkább az érdekelt, hogy milyen módon látom viszont benne magamat, vagy éppen hogyan tudja az emberek által készített efféle huncut szerkezet becsapni angyali érzékeimet. Még egyszer visszanéztem, mielőtt a kis fülkében helyet foglaló hölgytől egy belépő jegyet vásároltam. Furcsa egyébként, hogy az emberek nem ingyen adják egymásnak a boldogságot, hanem ezért a pénznek nevezett holmiért, amiben eddig hiába kerestem az értéket, vagy a különlegeset, amiért ennyire ragaszkodnak hozzá, valahogyan nem találtam.
Egy sötét folyosó vezetett be az első terembe, amelynél nem tudtam eldönteni, hogy vajon hol kezdődik a valóság, és melyik az illúzió. Ezer példányban láttam visszatükröződni fekete szövetkabátba bújtatott emberi alakomat. És miközben körbeforogva, szinte szájtátva néztem ezt a csillogó és minden tekintetben lenyűgöző csodát, a következő másodpercben megjelent mellettem valaki. Szinte mondhatjuk, hogy a semmiből, de már nem egymagam néztem szembe magammal a tükrökben, hanem ezzel az idegen férfival együtt.
-  Ó! Üdv! Különös, nemde?- az első szó a meglepettségé volt, a második az üdvözlésé, a harmadik az udvariasságé. Aztán hirtelen megéreztem...ismét azt a szokatlan és furcsa érzést amit nemrégiben.Megborzongtam, pedig csak egy ember állt mellettem. Ugye?



credit &&



Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Jan. 31, 2017 8:42 am írtam neked utoljára



Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Vidámpark
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: