☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Jún. 20, 2017 12:10 am írtam neked utoljára


Zadkiel & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"Ha jó okot adsz egy nőnek a küzdelemre, száz férfi erejével fog harcolni."
•••••••••••••••••••••••••••••••••••

A világunk nagyon sokat változott az idők során, az emberek maradéka harcol az életben maradásért. Az angyalok egymással szemben állnak, társadalmunk két csoportra oszlott. Testvéreink egymás életét ontják, minden tocsog a vérben, a városok romokban hevernek. Las Vegas a romhalmaz közepén fekszik, amit Gabriel serege foglalt el, a várost kisajátítottuk magunknak és ez lett az új otthonunk. Akármerre nézek csak romos épületek, törmelékeket látok, egye-egy szétszakadt testrész fekszik az úton, néhol kibelezett emberi tetemeket látni. A pusztulás mindent beborít, nem csoda, hiszen a legtöbb angyal elfeledte ártatlanságát, megszűnt benne a fény és pszichopata gyilkosokká váltak. Mindent egyetlen lapra tettek fel, győzni akarnak és ezért a végsőkig elmennek. A két ellenséges csoportban egy-két közös dolog azért van; a győzelem utáni vágy és Atyánk vissza szerzése. Háború. Katonák. Harcok. Ezek teszik ki a mindennapokat. De mégis mit ér egy angyal, aki nem ért a katonáskodáshoz? Ez vagyok én, a kerub, aki nyilakat tud lövöldözni, de semmi máshoz nem ért. Mielőtt hatalmas bajba kerülnék úgy döntöttem veszek pár leckét az egyik legjobb harcostól. Égen-földön kerestem a főhadiszállásunkon, de nem találtam, így elkezdtem a városban kutakodni utána. A megmaradt épületekbe belestem, először a könyvtárat vettem célba, mivel néha napján én is oda megyek, ha magányra vágyom. De kereshettem tovább, a következő állomásom egy-két bár volt, nem hittem benne, hogy ott találom valamelyikben, de sosem lehet tudni. Végül visszafelé sétáltam, mikor a templom előtt haladtam el, egy pillanatra megtorpantam és rá emeltem tekintetem az egyetlen épületre, ami egyben maradt. Valami azt súgta, hogy be kellene néznem, mást nem elmormolni egy keserves imát Atyánknak, hátha meghallgat. Az ajtó nyikorgó hangot adva engedelmeskedett, jól esett a hűvös levegő. Ahogy beljebb léptem megpillantottam az általam keresett személyt.
- Zadkiel, bocsánat, hogy megzavartalak - kezdtem bele kissé bizonytalanul, de kihúzva magam indultam meg felé - Téged kerestelek, már mindenfelé - teszem hozzá, miközben megeresztek felé egy halvány mosolyt. Pár lépéssel előtte állok meg, ahogy rá szegezem tekintetem, próbálok olvasni arcáról, hátha kiveszek belőle valamit. Tudom, hogy Zadkiel egy nagyszerű harcos, Gabriel hűséges szolgálója, ezért szeretnék hozzá fordulni, hátha megesik rajtam a szíve és megtanít hogyan éljem túl ezt az időszakot.
- Szükségem van a segítségedre - nem kerülgetem a forró kását, egyből a lényegre térek, tudom, hogy ezt ő is jobban értékeli.


•••••••••••••••••••••••••••••••••••


Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Május 09, 2017 9:01 pm írtam neked utoljára


***
szabad a játéktér

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Ápr. 25, 2017 9:52 pm írtam neked utoljára


To: Pandora
Feelings change, but memories don't!



Kifürkészhetetlen vonásokkal pillantok a penge után, mintha éppen csak azt firtatnám magamban, hogy sikeres lesz-e a találat. S bár még, ha az is volna, se érne többet egy könnyed kis játszmánál, avagy egy vakmerő megpróbáltatásnál. Halk, alig hallható mozzanattal lépek egyet oldalra, miközben rideg tekintettel, ám, mégis megcsillanó kíváncsisággal figyelem az eszköz megérkezését a rozoga ajtóba. Tökéletes találat, remek célzás, és egy nagyszerű társítás. Az ördögi kis vigyor továbbra sem tűnik el az arcomról, ahogy maga a jókedvem sem száll tova a démon érzetének kapcsán. Volt idő, amikor páholyból láthattam őket testközelből, és igen, sokan csak puszta gyalog katonák, netán bábok, de ugyanolyak, mintsem mi.. vakon követik azt a parancsot, amit a felsőbb valójuk elrendel. S míg a mi egyetlen báránykánk nyaralni távozott, magunkra maradt harcot indítva, nos számukra Lucifer nem vált köd illúzióvá. Nem dédelgette őket hamis álmokkal, vagy becstelen vaksággal. Megkaptak mindent, amit mi sosem, és rendelkezhetnek az akarattal, amellyel most ugyan élhetünk... de sokan csak sorozódnak egy őrült eszmei körbe foglaltan. "Vagy ez, vagy az.." szól a tábla felirat, és hűen beállnak "ide, vagy oda", mert "ezt egyszerűen imádjuk, avagy azt csak úgy megvetjük." Néha komolyan olyan érzésem van, mintha mindenki csak a saját kis farkacskája után rohanna, ami persze leszűkíthetné a kört a kutyákra, de megadom annyira a tiszteletet, miszerint számba véve mindenkit, nos csak sakkfigurácskáknak nevezzem szerény személyüket. Akik meg félre húzódtak, mintsem például a kedvenc kis Darts' táblácskám, nos azokat nyusziknak hívom. Mi az, hogy nem foglalsz pártot? Még ingázni is jobb, mintsem, hogy "nem érdekem az emberek megítélése", és a "testvéri szeretet" kapcsán hivatkoznak a félreállásra. Az ilyenek kicsinyesek, szánalmasak, naivak... és ne kelljen már folytatnom, kérlek!
- Oh, hello! Elnézést kérek érte, de tényleg... - Szólítom meg végül lebiggyesztve az ajkaimat, mint, aki igazán sajnálja is a dolgot. - ...ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor még több pengével ajándékoztalak volna meg! - Folytatom oldalra döntött fejjel, ahogy kirívóan méregettem, míg aztán végül a tekintettem visszasiklik az emberi fegyverek töm kellegére. - Szóval őszintén sajnálom, hogy csak egyet kaphattál tőlem üdvözlésként! - Teszem még hozzá szomorú éllel, ahogy megragadok egy újabb acélpengét, ám csak az ujjaim közt játszadozok vele. Pillantásommal ismételten megillettem, ahogy néhány lépést teszek az első padsor felé. Ajkaimról lehervad a színjáték, és újfent ördögien mosolygok rá.
- Esetleg ne vigyelek el még Isten színe elé is? - Kérdezem meg roppant ironikus hangnemet megütve. - Biztosan örülne a társaságodnak! - Pillantok ki a színes ablakfelületek egyikén, ahonnan sötétség árad befelé. Az üres templom hasonlítható lehetne egy temetőhöz, míg maga a fénytelenség megtörhetné a remény kósza is gondolatszálát is. S ki reménykedik még egyáltalán ebben az időkben? Szerintem már senki... bőven senki! A világ pusztul, Istenkénk kis otthona romokban fog heverni, és amikor visszatér... mert ugyan vissza fog térni, nos megsirathatja a remekművének a pusztulását! Hajtson magának fejet, és omoljon a saját hasznára a rozoga kis térdeire!
- Mindenesetre... - Szólalok meg töprengően. - ...nem szokásom, de kaphatsz egy esélyt, démoncika. Mond csak élsz vele? - Teszem fel számára a kérdést, ahogy immáron kikötök az első padsorok között. - Mert, ha igen, akkor elmesélhetnéd, hogy... voltaképpen mit is keresel itt? - Tárom szét a karjaimat. - Örömmel meghallgatlak az Isten házában, bár ő.... ő épp süket. Nyaral a tengerparton... Tudod, hogy megy ez! - Legyintek nevetve, ahogy végül megrázom a fejemet. - Ugye, nem terveztél gyónni nála? - Vágok halál komoly arcot hirtelen. - Mert... akkor lelőttem a poént.. - Kapom a szám elé a kezemet, de nem sokáig bírom visszafogni önmagam, így nevetni kezdek a saját kis őrültségemen.
- Várj.. esetleg valami italt kérsz? - Fordulok vissza az oltár felé, figyelmesen szemlélve a terepet. - Már látom, hogy szenteltvíz kapható minden mennyiségben... - Ekkor pillantok a démon nő irányába, bár természetesen csak szórakozom, de azt hiszem, ez pontosan le is olvasható rólam!

▲ music: Talk Dirty▲ ▲Words: 629▲ ▲Note: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Ápr. 11, 2017 12:41 pm írtam neked utoljára


•• panda & stamiel ••

A világ már koránt sem olyan, mint régen volt. Szinte egyenesen lelomboz. Mindenki tartozni akar valahová. Valakit követni, valakit isteníteni. Olyan elcsépelt. Én sosem tagadtam egyetlen egy pillanatra, hogy oda megyek, ahol nekem jobb lehet. Könnyedén el lehet csábítani engem jobb ajánlatokkal. De, hát kit nem? Nekem nincsen morális kódexem, hogy betartsam. Mindig a legjobbat akarom. Ez pedig időnként változó, mert a jelenlegi helyzete a világnak kész libikóka. Nem érzem úgy, hogy bárkinek is tartoznék bármivel, de ettől függetlenül én nagyon is jól érzem magam a bőrömben. De hát miért is ne tenném? Mindenem megvan ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ha pedig nincs, hát megszerzem. Nem szokásom túlzottan szórakozni. Ha akarok valamit az már abban a pillanatban az enyém. Nem tetszik? Tudlak sajnálni. Ja, bocsánat, de nem. Ha el tudom venni, akkor nem is igazán ragaszkodtak hozzá, igaz? Mármint miért is akarnának engem okolni valamiért, ami igazából nem is az én hibám? Kettőn áll a vásár. Meg amúgy is.. Én jobb hasznát veszem a dolognak. Hiszen, ha valamit akarok azzal szépen kell bánni. Különben sajnos elsétálnak. Mindez rám is ugyanígy igaz. Ha valaki maga oldalán akar tudni valami, bugyuta háború miatt nem szabad elfeledkeznie rólam, mert akkor én olyan szépen szökdécselek tovább, ahogy most is ugrándozok Las Vegas kihaltnak tűnő területén. Biztos vagyok benne, hogy vannak,a kik nem látnak engem itt szívesen, de hát az a szomorú valóság, hogy pont nem érdekel. Azt csinálok, amit akarok. Amikor akarom. Ha mégsem tetszik ez valakinek. Hát ki tudok csusszanni még a legerősebben szorító karok közül is. Mindig van rá mód. Csak meg kell találni. Én pedig akarom, szóval.. A többi már szinte történelem.
A kietlen utcák tükrözik a lelkem sötétségét és egyfajta otthon érzetet sugallnak mégis valahogy unatkozom. Nem mondhatnám, hogy pont ez a város lenne az, ahol a könnyedén manipulálható emberek csoportos gyülekezetét tartják. Pedig milyen jó is lenne! Tuti mindig oda járnék, hogy szórakozhassak pár szerencsétlenséggel, akik akarnak valamit, de túlságosan félnek a következménytől, hogy tegyenek érte valamit. Ha akarod, hát tegyél meg mindent azért, hogy a tiéd legyen. De, ha nem is akarod igazán, akkor inkább pattogjál tovább, mert senki nem kíváncsi a beszari alakokra. Hah.
Egy alakot látok elsuhanni a távolban a templom irányába, ahová én is elkezdek sodródni, halkan szökdécselve, de mikor éppen csak átlépem a bejárati ajtót, máris egy kés repül a képem felé, amit éppen csak el tudok kerülni és egyenesen a rozoga ajtóba fúródik. - Hát nem tanítottak meg téged arra, hogyan illik másokat köszönteni? - A kezeimet játékosan a csípőmre csúsztatom ebbe a játékba a lefelé konyuló ajkaim is becsatlakoznak. Azonban nem bírom pár másodpercnél tovább tartani és végül elnevetem magam. - De tényleg.. Azért egy meghajlás.. Puszi dobás... Valami.. Azért jól esne. - Szólalok meg végül a testem mellé eresztve a kezeimet.  


Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Ápr. 05, 2017 9:19 am írtam neked utoljára


To: Pandora
Feelings change, but memories don't!



Az ébenfekete lepel palástja magába rejt, s a sötétség rabjaként teszem meg a lépéseket. A lassú iramban telő idő, az óramutató egyhangú kattogása, a felettem elszálló parányinak se tűnő lét -, kedvező a számomra. Az éjszaka beborítja a tájat, az épületek kísérteties hellyé alakulnak, és a kint tartózkodás kockázatokkal jár -, legalábbis azoknak biztosan, akik Las Vegas területére tennék be a lábukat. Nem szokásom a kegyelem ismerete, így nem is lehetek a könyörület mintaképe, amely által felszabadítottá válhatna ez az egész város. Halk, megfontolt léptek, omladozó, romokban heverő építmények, és hűvös, rideg, sőt kietlen éjszaka. Csillogás, elnyomás, ragyogás, s halál.. S mond ki erre jársz, nos mi más is várhatna rád?
Tünékeny alakként mozgok épülettől épületig, mintha csak bármelyik percben is, de támadás érhetne bennünket. Az ellenség nem alszik, tárt íriszekkel figyeli minden léptünket, s mi magunk sem lehetünk az éberség nélküli határon, hisz' egyetlen pillanat alatt, nos vérözön közepette lelhetjük önmagunk. Suhanó, tovatűnő, felesleges idő.. Gyors, szökkenő, hangtalan léptek.. Néha az épület tetejéről szemlélem a tájat, mintsem egyfajta őrszem. Bizonyos esetekből rengeteget tanulhatunk, és én már bőven kitapasztaltam, hogy az éj leplébe burkolóznak azok, akik legszívesebben belépnének a határvonalon. Csak érteném meg, hogy mit várnak ettől, s mi céllal teszik azt, amit tesznek. Könnyed ugrással érkezem a földre, és simulok az egyik fal oldalának a mentéhez. Általában szokatlanul csendes szokott lenni a kihalt terep, sőt egész éjszakán át nincsen semmiféle mozgás, míg máskor egyesek átlépni próbálnának, de volt már eset arra is, hogy fényes nappal találkoztam olyannal, akivel voltaképpen nem is kellett volna. Ilyenkor szoktam eltöprengeni, miszerint tudatlanságból teszik-e a cselekedettett, vagy csak szándékosan a halálukat keresik oly' nagy örömmel? Nem, mintha panaszkodhatnék az áldozatok számával, és magával a stratégiával. Azt hiszem, vagyok annyira megfontolt, hogy kellő mértékben segíthessem Gabriel útját, s hogy az igazi céljai felé vezessem, melyek már a háború legelejétől hajtják.
Finoman fújom ki a tüdőmben tartott oxigént, ahogy egy pillanatig lezárom a szemeimet. Tökéletes, sőt túl nagy a csend. Igazából sokszor ezt lehet tapasztalni, de most valahogy mégis másféle érzéssel tölt el, mintsem, amikor valaki ólálkodik a közelben. Tán csak nem ily' éberen szeretne valaki végérvényesen is megszűnni? Hirtelen lököm el magam a faltól, és indulok meg egyenesen előre, mintha tudnám, hogy hová is vezet az út. Ám, minden lépés megtétele egyre nehezebbé válik, s az elmémre nehezedő teher súlya sem válik egyszerűbbé. Viszont az elém táruló épület látványától, még az ereimben is megfagy a vér -, ugyan csak képletesen, de élhettek a szóhasználattal. Eltűnődve nézek fel az égboltra, mintha választ kaphatnék odafentről arra, miszerint miért is kötöttem ki a templom előtt. Hívő emberek jártak ide egykoron, míg most minden átkozza az Úrt, hisz' egyszeriben csak eltűnt. A drága kis pornak való népe pedig egy magára maradt, s ha Atyánk sem segít rajtuk, akkor mégis ki fog? A Hold ezüstös pereme, a csillagok ragyogó aranya, de még a kereszt látványa sem okoz nagyobb gyönyört. Hiszen itt csak minden felesleges, elmorzsolható, és rommá tehető. A lépcsőn felvezető út teljességgel poros, törmelékes, és zord. A ridegség átfut rajtam, ám az arcom vonásai, és a tekintettem sem árulkodik különösebb érzelemről. Érzelemről? Jó vicc, kérlek, amikor is már régóta nem érzek mit sem! Végül pedig egy mély levegővétel keretében indulok meg felfelé, mintha csak ösztönösen választottam volna ki az úti célomat.
Belépve hűvös mosolyt öltök, ahogy a mocskos padlózaton át, a két padsor között, indulok meg az oltárhoz. Már, ha igazából nevezhető padnak azon faalapok összetétele, amelyek mindjárt beszakadnak, és ripityára törnek - zúzódnak - szét. Mély sóhaj, halk léptek, és úgy vonulok a pap helyére, mintha éppen én kívánnék azzá válva előadást tartani. Ám, a hirtelen jött nosztalgikus érzés tova száll, miközben elmozdítom a falon lévő képet, és a mögötte található apró gombbal egy titkosabb szegmentumot tárok fel. Fegyverek, eszközök, és minden háborús kellék, amely igazából vagy hasznos, vagy használhatatlan. Például ez az acélpenge.. szépen ívelt, könnyű vonulatú emberi tárgy, de igazából inkább alkalmazható egy emberen, mintsem bármelyik természetfeletti lényen. Mindez azonban nem izgat, sőt mi több, nos ördögi vigyorral az ajkaimon dobom el az eszközt, nos az ajtó irányába, hisz' ha a hallásom nem csal, akkor társaságom érkezett, de nem a mieink közül, így pedig érhető módon jól esik a védekező ösztön, vagy inkább csak a játékosság kikötésének elmélete.

▲ music: I get wicked▲ ▲Words: 699▲ ▲Note: -

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Feb. 03, 2017 8:19 pm írtam neked utoljára



-Nem, nem érdekelnek a kifogásai, atyám! – ráztam meg a fejemet most már bosszúsan. Meg sem említette még Istent, de már is az agyamra ment. – Az apácák meghalnak, maga pedig megfogja azt a tálcát és csinálja, amit mondok! Érti? – mosolyogtam a férfira, majd mikor az bólintott, megpaskoltam az arcát. – Remek! Tetszik ez a kis templom, ne tegye ezt nekem tönkre! – különben én teszem neki tönkre. Mondhatni… rég nem látott barátok vagyunk. Utoljára ötven éve, hogy látott. Bűnbe esett, ahogy ő fogalmazott. Isten szolgájaként szóba sem kéne, hogy álljon velem. Hogy miért teszi? Nos… roppant egyszerű a válasz, szinte adja magát. Először is, nem akar meghalni. A hiedelemmel ellentétben én igenis kedvelem a csuhás majmokat, de a konok csuhás majmokat… azok fertőznek, minél kevesebb van, annál jobb. Másodszor pedig… nincs választása. Tekintve, hogy a lelke lényegében az enyém. Nem ő az első papom, de valamiért mindig feldob a gondolat, hogy megint a bűn útjára kergettem egy szerencsétlen nyomorultat.
-Az apácákat oda! – mutattam a kezemmel körbe. – Égjenek, hangulatos megvilágítást szeretnék! – mindig is a maximumra törekedtem, nekem az ”elég jó” nem elég jó. Ezt pedig mostanra megtanulták azok az embereim, akik hosszabb idő óta vannak velem. – Az oltár köré. Azt hozzátok ide, és kelleni fog két szék is! – az egyik emberem már el is indult érte. Ilyen a jó munkaerő, nem kell külön szólni, tudja saját magától is, hogy mi a dolga. – Atyám, maga … mégis, hogy néz ki? Vegye le azt a keresztet a nyakából, bántja a szemem! – a kezemmel hessegettem el a férfit. Egy ekkora kereszttel a nyakában mégis hogyan tudna jól dolgozni?
Beletelik egy kis időbe, de végül csak elkészül a templom(om). Nem meghazudtolva magam, most is az elegancia zászlóshajójaként ülök az oltárnál, várva, hogy betoppanjon a vendégem. Vetek egy pillantást a körülöttem égő apácákra és elégedett hümmögéssel nyugtázom, hogy a fényük pont megfelelő. Ha már ennyi karót hoztunk, el is várom. A papnak intettem, hogy menjen hátra és készülődjön, ha hoznia kell az ételt.
Aztán végül nyílik az ajtó és egy halvány mosoly kúszik az arcomra, mikor megpillantom Ruby alakját. Akit persze nehezen engednek be az embereim, de végül csak beengedik. Nos, ennyire azért mégse legyen könnyű dolga, igaz? Habár… az újdonsült barátjával egy levegőt szívni szintén nem lehet könnyű, biztos hozzá szokott már. Amint helyet foglal, intek, hogy szóljanak a papnak. Majd kissé előre dőlök a székben, és elveszem Ruby-tól az üveget, hogy magamnak is töltsek, miután a saját poháról gondoskodott. – Az a hely nem igazán az én világom. Ahogy a barátod sem az én… barátom. – a poharamat felemelve koccintásra invitálva az övét mosolyodom el. – A … régi szép időkre? – kezdjük talán azzal. – Győzködni? Nem, elvégre… önálló vagy, nem igaz? Azt csinálsz, amit akarsz, azzal, akivel akarsz…   idézek pár dolgot abból, amit a múltkor elmondott. – És itt vagy. – pedig én nem győzködtem túl sokáig, ahogy ő is mondta. – A végén pedig… odamész, ahova akarsz. – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Sejthettem volna, hogy ez lesz, ha visszatérek. Talán előre kellett volna gondolkodnom és… betölteni az űrt. – gondolkodtam hangosan, mosolyogva, a poharamból kortyolva. Jobban örültem volna, ha valaki olyan mellett köt ki, akit megölhetek anélkül, hogy egy teljesen felesleges háborúba sodrom magam. Így viszont… kissé komplikáltabb a helyzet.

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Jan. 30, 2017 2:48 pm írtam neked utoljára



Nem tudtam leküzdeni a késztetést, hogy idejöjjek. Nem tudtam ellentmondani aljas és kényszerű ösztöneimnek, melyek akaratlanul is idevezettek. A lábaim, amelyek ösztönszerűen vezettek vissza… hozzá. Pedig azt hittem, hogy majd egy kis játék Kainnal – ártatlanok lemészárlása, a bódító halálsikolyok és az égett hús szaga sikeresen elterelik a gondolataimat róla és a múltamról, amit olyan gyalázatos módon hagytam magam mögött, mintha soha nem is létezett volna. Vérben fürdőztem, ezúttal csak azért, hogy csillapítsam a vágyat és a lelkemben – abban a nem létező lelkemben, ha-ha – dühöngő démonokat. Azt hittem, hogy ez majd fel fog tartóztatni az őrült tervemben. Vagyis abban, hogy visszatérjek hozzá. Nem tudok ellenállni, mert válaszokra van szükségem. Válaszokat akarok. Dühödt, erőszakos bestiaként feszegeti bensőmet, kényszerűen lüktet az elmémben, hogy tegyem azt, amit akarok. Tegyem azt, ami jó nekem. Vagy éppenséggel tegyem azt, ami a legkevésbé sem jó nekem – ami a legkevésbé sem volt jó nekem soha. Csupán egy név. Lazarus. Látni akarom Őt. Valamiért újra látni akarom, mi több, muszáj látnom, látnom kell (!), mert válaszokkal tartozik nekem. Persze meglehet, hogy mindez csak egy kifogás erre az ocsmány ösztönszerű késztetésre, aminek eleget kell, hogy tegyek, máskülönben nyughatatlanul és mégis üresen fogok feszengeni ebben a földi porhüvelyben. Mintha máris kezdenék eltűnni… a néhai önmagam… ki ő? Létezett egyáltalán? Ki ez az idegen a testemben? Én vagyok, de mégsem én vagyok.
Egyféleképpen csitíthatom a hamis gyönyört ígérő lidércet; ha megadom neki azt, amire vágyik. Csináld, csináld, csináld! Kimérten teszem az egyik lábamat a másik után, ahogy könnyed eleganciával lépdelek Las Vegas utcáin; a kietlen sikátorok felé tartok – tudom, hogy hol találom. Ott fog várni, ahol a legutóbb elváltunk egymástól. Megértettem azt az alig érezhető kis célzást, amit a kiábrándítóan nyers mondandójába csomagolt még a bárban. A szavait felém intézte, mégis a valós jelentése valahol ott lapult a tartalom mögött. Csak tudni kell a sorok között olvasni. Azt akarta, hogy idejöjjek. És valószínűleg tudta is, hogy jönni fogok, mert ismer már annyira, hogy tudja, nem hagyom csak úgy annyiban a múltunkat. Sem pedig azt, amit velem tett…
Az aprócska templom most is pazar látványt nyújt kívülről, már amennyire egy démonnak pazar lehet egy ilyesfajta látvány, ugye. Ez a templom a többi kis vegasi kápolnával ellentétben nem csak azért épült, hogy néhány jöttment részeg csavargót összeadjon, hogy aztán a következő nap el is váljanak. Las Vegas varázsa. Ha-ha. Nem, ez egy valós templom, pappal, apácákkal, hívőkkel meg minden. És emlékszem, ó igen, de még mennyire hogy emlékszem, milyen jót szórakoztunk mi itt! (…) mielőtt elváltak volna az útjaink. Bájos, hogy pont azt a szép és egyben gyötrelmes emléket próbálja felidézni bennem ezzel a gesztusával. Pussy!
A bejáratnál már ott állnak a testőrei, valósággal elállják az utat, és még inkább elállják az én utamat is, amikor megpillantják, hogy feléjük tartok. Na de fiúk! Hát illik így bánni egy hölggyel? Ha-ha.
- Nyugi… Békével jöttem! – tartom fel ártatlanul a kezeimet, miközben szórakozottan nevetni kezdek. – Látjátok? Nincs nálam fegyver… – Nem mintha bármiféle fegyver kéne nekem ahhoz, hogy kárt tegyek a néhai mesteremben. Ugyanis én magam vagyok a fegyver, ha úgy akarom. De nem, ezúttal tényleg békés szándék vezérelt. Többnyire. – Igazán beengedhetnétek, kitettem magamért…! Még illedelmesen ki is öltöztem erre a titkos szerelmi légyottra. HAHAH! – Ami igaz, mert nem az imént felavatott vértől és húscafatoktól összemocskolt ruhámba jöttem, hovatovább még a hajamban sem található egyetlen emberi maradvány sem. Tisztán, frissen és üdén érkeztem: pont ahogyan Lazarus szereti. Kain jobban szeret engem véresen, ha-ha.
Aztán megtörténik a csoda! Végre utat engednek nekem ezek a senkiháziak. Persze csak azért, mert végül ketten kísérnek be a karomnál fogva… Ha-ha. Ah, hát hova lesz így a démonbecsület?! Mindezt leszámítva a legkevésbé sem zavartatom magamat amiatt, hogy ennyire nem bíznak bennem, és hogy szinte maguk után ráncigálva kísérnek be a főnökükhöz. Ezzel a módfelett stílszerű belépővel haladunk végig a templom folyosóján, a padok között, egyenesen a kápolnáig, amit jól láthatóan asztalként díszítettek fel a meghitt vacsorához. A kápolna körül nyársra húzva és lángokba borulva állnak az apácák. A pap pedig pincérként funkcionál. Aww mily’ romantikus! Élveteg vigyorral tépem ki magamat a senkiháziak karmai közül, hogy aztán hasonló lelkesedéssel helyet foglaljak az asztalként funkcionáló kápolnánál Lazarussal szemben. Mert tudom, érzem, hogy engem várt. Egy pillanatra mintha visszacsöppennénk a múltba, ötven évvel ezelőttre. Mintha minden pontosan ugyanott folytatódna, ahol annak idején abbamaradt…
- Óóó, pezsgő! Igazán nem kellett volna, Laz… – Kérdés és kérés nélkül szolgálom ki magam a terítéken található itallal. Persze mielőtt még belekortyolnék a kristálypohárba, nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki azt, ami már órák óta a bensőmet feszíti. – Azt hittem, hogy tovább fogsz maradni. Vagy legalább tovább győzködsz, hogy veled tartsak – pillogok rá színlelt ártatlansággal, miközben az ajkam szegletébe gunyoros mosoly feszül.

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Templom
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: