We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Templom
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Calypso
avatar



☩ Reagok :
84

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 17, 2018 7:50 pm
Következő oldal


Bartholomew
& Calypso
A múlt, a jelen, a jövendő. A dolgok, amik történtek, amik történnek, és ami esetleg történni fog, mind része a megoldásnak
Még mindig meglep, hogy mennyi önérzetesség lapul az angyalokba. Egy rosszul összeválogatott mondat, s máris sértve érzik magukat. – Valóban, de a kor nem azt jelenti, hogy mindenből ugyanannyit mértek volna. Az idő pedig csak pereg, új dolgokat ismerünk meg, míg a régieket elfelejtjük. – könnyeden rántok egyet a vállamon. Mi más beszélne belőlem, mint a tapasztalat? Pont erre az ösvényre léptem én is, mikor kinyílott kriptám ajtaja. Évszázadok alatt lehulltak a tudás fájának levelei, s most új rügyek fakadnak rajta. – Akkor ne tégy úgy, mintha különb lennél nálam. – csuklóból jövő mozdulattal intek felé, majd mutatok végig magamon. Miért is lenne az? Mert szárnyai vannak? Amit egykor jelentett, az már annyit sem ér, mint egy falat kenyér. Se a szó, se a jelkép. Ez előtt sem tartottam sokra őket, eszközök voltak vagy éppen ellenségek egy háborúban, mely nem a sajátom volt. De a magasztosság, mely úgy csurog le róluk, mint a cukormáz, gyomorforgató volt. S lám, mi lett belőlük szárnyas bukott angyalok. – Mégis fenyegetve érzed magad. – jegyzem meg könnyedén. – Nem gondolod, ha így lenne, akkor levelet küldtem volna? – döntöm kissé félre fejem, mozdulatomra megrezzenek fürtjeim. Átlépve a bűvös határt, húztam magamra maszkomat, ha van is bennem félsz, ezt a harcos angyal nem láthatja. Bolond az aki, azt hiszi, hogy az árnyékok nem nőhetnek túl rajta. Fordul a kocka, s észre sem veszed, s vadászból, máris vaddá válsz. Ha vagy annyira botor, hogy ezt elfelejtsd illúzióban tengeted szánalmas létedet. Bár erőm Sethnek hála megnőtt szabadulásom óta, nem tudhatom mit kapott a söpredék. Ahogyan az sem kétséges, hogy szánalmas zsákmánnyá avanzsált minket, a kétely mégis mélyen mar minden szívbe. Erre alapozok én is, a tudatlanságára. Rideg tekintettel figyelem, miként villannak ki hófehér fogai, ajkai alól. – Büszkeséggel tölt el a tudat? Talán Atyád kérte ezt tőled? – rajzol ívet szemöldököm homlokomon. Nem érzek szánalmat az emberek iránt, ők a parasztok a táblán, a feláldozhatóak. De vajon vannak e annyian, hogy kitartson számuk, míg a mérlegnyelve el nem dől az egyik vagy másik irányba. Van-e értelme éppen most az értelmetlen mészárlásnak? Ez a jövő zenéje, hisz még minden út olyan homályos. Két eszme áll egymással szembe, ez nem kérdés, viszont míg a Sötét Királynő felállt a táblára maga mellé választva, akik számíthatnak, addig a Fehér Király várat magára. – A kérdés inkább az, hogy az Ördögöt még mindig Lucifernek hívják vagy Gábriel lett immár a neve. S itt…- tekintek körbe ismét.- … az új Menny vagy Pokol magját gondozzátok, féltve. – tekintek ismét a büszke harcosra. Kurta mosoly fut végig arcomon, bevallom kissé élvezem ezt a színjátékot. A tétovaságát, s zavarát. De ennél többet nem engedek meg magamnak, amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan is repíti tovább a szél. – Jól érzed, Atyád űz veled gonosz tréfát. Elvette tőled, s mindenkitől a tudást. Ő már csak ilyen. – halvány redők gyűrűdnek, ahogy összevonom szemöldököm, a gondolatra. Gyűlölök erről akár egy szót is ejteni, hisz oly nehéz a dühömet visszafojtani. Hátam mögött ökölbe szorítom kezem, s körmeimet bőrömbe mélyesztem. – Ezt állítom igen. – bólintok, mielőtt megnyitnám emlékeim csapját. – Játékot? Talán angyalnak nézek ki, hogy effélére lennék képes? Az adomány a tietek, s akitől kaptátok maga Isten, s ti az ő gyermekei vagytok. Ki más lenne képes rá? – feltételezését éppúgy vehetném sértésnek, ahogyan bóknak is. Efféle varázslatok sajnos soha nem szerepeltek tárházamban, de hogy kinézi belőlem… gondolatban helyette is megveregetem a vállam. – Megérte vagy csak az energiátokat s az időtöket pazaroltátok? – hangomban valódi érdeklődés. Vajon hogy látja egy parancsot követő katona, vannak e saját gondolatai vagy csak egy üres fejű báb, aki vakon hisz a vezetőjében? – Nem nevezném másnak azt, mikor barikádok mögé bújtok. S ez nem csak erre a szedett-vedett kompániára vonatkozik, mely ezen határok mögött vert tanyát. Ha nem bíznák magamban s az erőmben, már rég nem léteznék. Afféle ostobaságot, pedig nem követnék el, hogy bizalmat szavazzak egy magad fajtának, épp olyan megvesztegethetőek vagytok, mint bárki más. – vonásaim, mint egy kőszobor, hangom is ridegen koppan. – Biztos vagyok benne, hogy megvannak a saját kis praktikáitok. Nem lepődnék meg, ha a farzsebedből rántanál elő egy kedves kis trombitát, s fújnád el rajta a Riadó dalát. – epés mosoly ül ki arcomra. Micsoda gyalázás volt ez az emberek részéről. Pufók kis angyalok, s megcsillanó napfény a hangszeren. – De vajon te bízol abban, hogy én nem készültem fel efféle helyzetre? Bízol abban, hogy az én seregem nem áll ugrásra készen? – nincs sereg melyből építkezhetek, de vannak olyanok, akiknek ugyanolyan vér csörgedezik az ereiben, mint az enyémben, s kénytelen vagyok bízni abban, hogy hívásomra felelnének. De effélével még nem terhelem magam, ha álcám időközben nem hullott le, úgy még mindig nem sejtheti milyen hatalom birtokosa is vagyok, s éppen igaz is lehet. S ha kockáztatna, akkor az óvatosságot még hírből sem ismeri. – Vagy netalán megküzdeni kívánsz velem? – mosolygok továbbra is. Eljátszadozom a gondolattal, bár csak egy pillanat erejéig. – Tudjátok? S tesztek is valamit vagy csak eltáncolgattok mellette? – a tisztes távolságot nem lépem túl, s mióta megálltam előtte, apró gesztusokon kívül mást nem kap. Hirtelennek mondható mozdulatára, azért kissé megmerevednek izmaim, s tekintetemben is átsuhan valami, el is szakadok a mélységet idéző szemektől. – Mióta lett Bartholomew, Gabriel, hogy eldöntse mire van ideje vagy sem? – most rajtam a sor, hogy gúnyolódjak. – Az üzenetem pont ennyi, találkozni óhajtok vele. – válaszolok noha, már megtette saját magának.

Online
Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
19

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 13, 2018 11:44 am
Következő oldal



@Calypso
A jövő olykor a múlt ismétlődése.  • Credit:
Szemeimet megforgatva horkantok fel a kérdésre. Komolyan. Miért néznek ennyire ostobának? Jó, aláírom, nem a hidegvérről és a kedvességről vagyok ismeretes, de könyörgöm, attól még minden mással tisztában vagyok, még ha amúgy túl sokszor sikerül elvesztenem a fejem. Kegyetlenséget kössenek össze a nevemmel inkább, mint a jóindulatot, én nem az a kisangyal vagyok, aki segít. Ez van. De attól még nem idióta.
- Igen, ismeretes. Nem most kezdtem, már akkor árulókat, hazugokat és kémeket lepleztem le, amikor kiskegyed még valószínűleg csak kellemes ábránd volt valahol. Sőt. Manapság pedig aztán főleg, szóval, köszönöm, erről nem kérek oktatást – vetem oda, talán kissé nyersen a dolgot, de hát ez van. Mostanság, akik kintről érkeznek, vagy kint találkozom velük, mind ezzel jönnek. Rávilágítanak mindenre, és Isten a tanúm, tudom én mennyi de mennyi hibám van, csak épp semmit nem akarok ellenük tenni. Sokak szerint az a legnagyobb, hogy nem váltam még eggyé a semmivel, de hát, ez már csak ilyen bicikli, ezt dobta a gép. Kicsit lazítok merev vállaimon, mégse kellene úgy kinéznem, mint aki még karót is kapott a hátsó felébe, bár tény, nekem a katonás alapállás olyan, mint másoknak a zsebretett kéz. Zsigeri. Gabriel néha bír furcsaságokkal, de szereti a rendet és a fegyelmet, mind fent és most már idelent is, ami ellen nem szokásom tiltakozni. Sose voltam másmilyen, ujjaimmal szórakozottan babrálok fegyverem markolatán, de azt onnan nem húzom ki. Hogy rossz vagy jó előérzetem van-e? Egyik sincs, egyszerűen vizsgálom a másikat, aki volt olyan botor és bátor, hogy ezt meglépte. Talán a vakszerencse, hogy ma épp „laza” napot tartva erre jártam, vagy valami olyasmi. Néha, őszintén, én sem tudom mit miért cselekszem, a lábaim csak visznek előre, fejemben megannyi kérdés és választ várnak, de sose mondom ki, főleg nem annak, akinek kellene. Csak cselekszem, mint holmi gép. Hát ez lettem?
Kérdések. Maradnak és gyűlnek, de egyelőre csak egy apró nevetés szökik ki belőlem. Én mint préda? Sosem. Ha egy szál semmiben vonulnék be Michael vagy bárki más városába, akkor se érezném magam annak. Őrültnek, csalinak vagy épp egyszerűen csak valami fegyvernek, aki meglepetésre készül. De prédának... Holott van benne valami, mióta az emberek nem halnak, csak mi, mind azok vagyunk kicsikét.
- Nem, koránt sem. Netán benned akad ilyesmi? - hiába nézem, arcán, tekintetében nincs jele ilyesminek. Sőt. Meg is rémiszthetne, ha olyan fából faragtak volna, de nem, szerencsére. Attól még viszont valahol lúdbőrzik a karom kissé és nem vagyok képes elszakítani a tekintetem, nehogy elszalasszak valamit, amely talán az álarca alá mutatna, már ha van olyanja. Másrészt, az érzet, a kérdések, hogy ki is ő. Csendesen kutatok a semmi után.
- Ó, hát rólam ilyen szépeket mondanak? Vagy ha nem erre céloztál, akkor mire? - arcomra vigyor ül ki, hisz tudom, hogy nem beszélnek rólam szépen más vidékeken, ahol ismerik a nevem. Nem akarom, hogy szépeket mondjanak. Talán azt akarom, hogy mindenki rettegjen tőlem, ebben az elborult világban új célt leltem volna?
- Attól függ, kettőnk közül ki az Ördög új keze. Nem érzem rosszul magam, ez inkább... inkább bosszantó, mintha az elmém játszadozna velem, vagy épp bárki más. Eléggé... - harapom el a mondatot, mert még szavam sincs arra, milyen. Nem értem mi történhetett, hisz ha valaha láttam, valahonnan tudnom kellene ki ő, és mégsem. Szinte már migrén kerülget.
- Ó – az előbbi vigyor eltűnik, ajkaim csak apró résnyire nyílnak, ahogy magamban ismételgetve ízlelgetem nevét. A tenger, a mesék, de én nem mesékben hiszek hanem tényekben. - Atyám kisajátított? Azt mondod, ő az oka annak, hogy most idegenként nézek rád? - emelem meg szemöldököm, miközben közelebb lépked hozzám. Nem moccanok, csupán kissé erősebben kapaszkodom a fegyverembe, tagjaim görcsösen feszülnek, mint amikor az emberek nem képesek elviselni mások társaságát. Angyalok között sosem érzek ilyet, az emberek taszítanak, a démonokra köpetet sem szánok. És ő... Fel se fogtam kissé istenkáromló kijelentését igazán, még inkább kapok az iránt, amit enged, amit látni akarok. Mint holmi lavina, úgy önt el a régmúlt jelenete, az, ahogy külső szemlélőként találkozom össze önmagammal, ami egykor voltam és ami... ami ő volt. Kissé meg is szédít, meg kell mondjam, minden olyan élén és erős, hogy érzem, ha kinyúlnék, meg tudnám ragadni önmagam vagy épp őt. Szemeit lehunyva rázom meg a fejem, majd végigdörzsölöm arcom a tenyeremmel, mintha egy rossz álomból ébredtem volna. Mert talán az is. Talán becsapni készül.
- Emlékszem erre, de rád nem, arra nem amit most láttam. Mondd, játékot akarsz űzni csupán, mert bármerre kereslek, nem talállak – de érzem, hogy ez mégsem játék. Rajtam már rég nincs páncél, már rég nem derengek akkora fényben, és ő sem a porban fekszik. Tekintetem ismét rá szegezem, kezem leengedve hagyom meg a közelséget. Közel van, így ha bármire is készül. Nem bízok manapság már semmiben.
- Járulékos vesztesék, ahogy a csőcselék mondaná. Mindennek ára volt, amikor elkezdtük, és ami felé tartunk. De közel sem ez a vége – az, hogy mi dől romokba és mi nem, nem érdekes. Gabriel elkezdett valamit, és az már nem számít annak. Ez itt, csupán kellék, semmi több. Sose érdekelt.
- A föld alá? Ugyan kérlek... - prüszkölök egyet gunyorosan. Nem vagyunk gyáva nyulak. - Talán a kis... varázslatod téved. Sose bízz benne, bennünk – az igaz, hogy egyedül járok erre, de ha kellene, hamar talán erre társ, harcos, hogy erősítést hozzon személye. De egyelőre egyedül akarok lenni. Az előbbi emlékek hatása alatt állok, nem megy ki a fejemből, újra meg újra lejátszódik a jelenet.
- A Sötétség. Tudjuk ki ő, és mire készül, köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Már majdnem el is felejtettem! - élcelődök, mintha nem minden nap kellene ezzel szembenézni, mintha nem gondolnék rá eleget. Annál többet. Túl sok gonddal jár ő, és nagy veszéllyel, ezt vezetőnk is tudja jól, de nem hátrálunk meg.
- Küldönc – most ismét meglep szavaival. Karjaimat összefonva mellkasom előtt, elszakadok a fegyver fogásától, de attól még figyelek. Küldönc. Hát persze. Egyedül nem lenne mersze besétálni az oroszlán barlangjába, miért is hittem ilyet. - És mégis mit üzenne neki a Tengerek Úrnője? Mit gondolod, hogy van ideje holmi boszorkányok szavaira? - mert más szavam nincs rá. Nem angyal, nem pokolbéli démon – bár lehet az, nem tudhatom, de azt is, hogy e szavam sem igaz, azokból sose volt. Vagy talán elmém már teljesen becsap és átvág. Már... semmiben sem vagyok biztos.


Calypso
avatar



☩ Reagok :
84

Utolsó Poszt Szer. Aug. 29, 2018 2:46 pm
Következő oldal


Bartholomew
& Calypso
A múlt, a jelen, a jövendő. A dolgok, amik történtek, amik történnek, és ami esetleg történni fog, mind része a megoldásnak
- Óvatosság, én ekképpen nevezném. Ismeretes számodra ez a fogalom? Elvégre sosem tudhatod, hogy az, aki a fal másik oldalán áll, milyen játékszabályok szerint játszik, még ha a szándékaid tiszták is. – itt, az új Menny Kapujában, ahol az íratlan törvények semmivé válnak ennyi csak jár a vendégnek. A lehetőség, hogy felkészüljön a legrosszabbra. Féligazság? Meglehet. Tettem mögött ott lapult a kíváncsiság is. A porba csizmám orrával könnyed mozdulattal vonok magam elé egy vonalat, ezzel is szemléltetve az oldal egyik s másik oldalát. Színpadias lenne? Valóban, de mindig is rajongtam az ógörög drámákért, mikor egy maskara mögé, annyi mindenki bújhatott. – Vagy netalán prédának éreznéd magad a saját udvarodban? – emelem derékmagasságba két karom, égnek emelve tenyereimet, s pillantok végig a körülöttünk lévő sivárságon. Élcelődést vélhet felfedezni hangomban, köszönhetően a viszontlátásnak, mely számomra is meglepetés. Furcsa, hogy miként várjuk, hogy újra láthassunk valakit, találkozzunk vele, aztán múlik az idő és meglepetésként ér, mikor bekövetkezik. Két fajta ellenfél létezik, az egyik, aki túl ostoba ahhoz, hogy annak nevezd, a másik, amelyik van olyan jó, mint te s akár megkegyelmezni is hajlandó vagy neki, csak azért, hogy a macska- egér játék ne érjen véget. Az ő ábrázatára nem az a fajta meglepettség ül ki, mint az enyémre. Ezen már fenn sem akadok, hisz mostanában a hozzáhasonló arckifejezéssel sűrűn szembesülök. – Talán mert az én nevem nem kapja szárnyra, holmi nyári szél, hogy vért permetezve magáról, keringjen a világban. Bizonyos berkekben az új „ördög” jobb s bal kezének nevét suttogják, s azokét kinek vére a kezükhöz tapad. - szinte látom miként kutat emlékei közt, kitárva egy-egy évszázad ajtaját, s nem talál semmit vagy csak egy homályos foltot egy érzést, mely újra és újra illan el ujjai közül. – Ne érezd rosszul magad… - legyintek, majd hátam mögé helyezve kezeim, lépem át a magam által húzott határvonalat, miután bebizonyosodik az, amit eddig csak sejtettem. Nem emlékszik. - … nem te vagy az egyetlen, aki hasonló gondokkal küzd. Akik tudják a nevem, mind azt kívánja bárcsak fulladtam volna meg anyám méhében. – hangom üres, nem mást közöltem vele, mint a rideg valóságot. Szent meggyőződésem, hogy egyszer testvéreim túláradó szeretete fog megölni, de legalábbis közük lesz hozzá. – Calypso. Igen-igen a Tengerek Úrnője a legendák s mesék szerint. – bólogatva válaszolok a fel nem tett kérdésre, nem őrölve tovább idegeit.  – Valóban így van, de e név mögött több van, mint azok a gyerekmesék állítanak. Tettek, melyeket atyád kisajátított magának, leplezve gyengeségét, bizonyítva önzőségét és irigységét, mindazt, melyet annyira gyűlölsz az emberekben. – lépek újfent közelebb, csökkentve a köztünk lévő távolságot, de még mindig nem merészkedek hozzá túlontúl közel. Egy sarokba szorított állat – még ha képletesen is- de kiszámíthatatlan, nem tudhatod mikor dönt úgy, hogy feléd ugrik. Lehet, hogy mondatokká formált szavaim éreztetik teremtője iránti ellenszenvem, de hangom nem tükrözi dühömet, könnyedén forgatom a szavakat. Mély barna szempárba nézek, tudom mire készül. Ophilia is megtette velem már korábban. Halványan elmosolyodom, hát legyen. Értékelem, hogy nem akarja megerőszakolni emlékeimet, így miután bizonyos emlékeim köré védőhálót vontam, bepillantást engedek neki gondolataim közé. Lenyomom a kilincset, s kitárom annak a napnak ajtaját. Láthatja miként éltem meg azt a napot, láthatja azt, amit én akkor saját szememmel láttam, hallhatja amit akkor hallottam, érezheti az illatokat.  A hömpölygő sereget, a vár kapitányát élve, majd holtan a pajtában, hallhatja miként osztogatom a parancsokat, melyek esztelenségnek tűnt a védőknek, az égett hús szagát, majd láthatja saját magát fölém magasodva díszes páncélban, ahogyan pengéjén megcsillan a sápad hold fénye, láthatta dicső egykori önmagát. Végül becsukom az ajtót, elzárom az emlékek csapját. – Legutóbb, még nem volt itt semmi,a természet uralt mindent. De látom, miként munkálkodtok azon, hogy az enyészetté legyen minden. -  nézek körbe ismét a helyen, azon melyre oly büszke. De nem látok mást csak rombolást, ahol új virág nem sarjad. – Mindenhol? – emelem magasba szemöldököm, miközben gűnyoros mosolyra húzom ajkam. – Talán a föld alá rejtőztek, mert már nem elég biztonságos a falak mögött, melyeket magatok köré emeltettek? – fordítom most tenyerem a föld felé, s pillanatra lehunyom szemem, de nem használok mágiát, korábban már megtettem. – Nem…- ingatom meg fejem, tincseim lágyan követik mozdulatomat. - … rajtad és rajtam kívül nincs itt senki. – pillantok ismét arcára, melyen mintha megfeszülnének az izmok, onnan kezére siklik tekintetem. – Nem tőlem kellene tartanod, ma, ebben a vészterhes időben, hanem a távolban jövő felhőktől, mely meglátjátok benneteket is utol fog érni, nem fog megvédeni titeket semmi, rejtőzködhettek bármilyen magas falak mögé. A vállatokra fog telepedni a sötétség, s belülről fog felemészteni titeket. – továbbra is mozdulatlanul állok előtte, nem téve semmilyen mozdulatot, melyet támadásnak vehet. – A remény? Kedves szavatok. Nincs szükségem másra, csak egy küldöncre, aki egy üzenetet ad át Gabrielnek. S hogy pont te leszel az, nem tudnám másképpen nevezni, mint szerencsének, esetleg a sors fintorának. – rántom meg a vállam, hogy hisz-e szavaimnak, nem izgat. Valószínűleg, ha nem járok sikerrel, tovább folytatom a keresést, de itt van és nekem most más nem számít.

Online
Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
19

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 23, 2018 8:52 pm
Következő oldal



@Calypso
A jövő olykor a múlt ismétlődése.  • Credit:

Már nagyon régóta nem volt itt vendégünk. Vagyis, ha akadt is... Egy apró vigyor kúszik szám sarkába az emlék felidézése közben. Mondjuk azt, hogy neki nem volt kellemes emlék, nekem viszont annál inkább. A napok telnek, ugyanúgy, egymás után. Az új Menny formálódik és mégsem, mindig úgy érzem, hogy megragadva kell egy helyben toporogni, ameddig csak a lábam bírja és még azután is. De lehet, csak én látom ezt egyelőre így, a világban ismét elég nagy a felfordulás, így hát nem csoda, ha borul a rendszer is kissé. És ha ebben az egész katyvaszban persze, hogy a bolond turistáknak örülök, akik, mint egy varázslatos világban, nemigen távoznak innen. Az emberek mások, nekik ez teljességgel tiltott terület, ma már a gyerekek is tudják, hogy velünk nem kell és nem is szabad nagyon még egy megyetérképre sem kerülni, így úgymond – bánatomra -, megtanulnak elkerülni minket vagy épp kellemetlenül megcsiklandozni ha úgy hozza a sors. A vadászok mások, ők... Ha lehetne, örökké forrongó katlanba dobnám őket és ott aztán fürdőzhetnének örökkön örökké. Azonban most nem a kedves kis álmaimról van szó, hanem talán arról, hogy a mai ugyanolyan mégis másképp lesz. A természet elvégzi azt, amit kell; pusztít. Már látszanak a jelek, a szellő minden nappal forróbb, több homokot hord és... Fejem megemelve, immáron a napon állva parkolok le. Már nem érdekel a templom, a bohóckodás vagy épp bármi, amivel nemrég foglalkoztam. Minden csak egy pillanatra köt le, bár az embergyűlölő angyalt a kis dolgaik... Persze, akadtak már olyanok, akik lelkesen vetették bele magukat a hátrahagyott holmik között, én viszont mindig csak az voltam, aki figyelt és fintorgott. Ó, hogy tud ezen Gabriel szórakozni, majd amikor a szivar vagy épp egy üveg kerül ujjaim közé, akkor már nem őszinte a mosolya, de mindenkinek megvan a maga démona. Az élet tényleg egy rossz vicc idelent.
- És mégis azt teszed. Lopakodsz, mint holmi vad aki finom falatra vágyik – fordulok immáron a hang felé, kellemes csalódással. A nők erre igencsak ritkák, persze, angyalok között is akadnak, de mégis. A háborúsdi még mindig igen férfias sport. Nem mintha most kezdenék el flörtölni bárkivel is, és amúgy is, amennyire próbáltam szórakozott arcot vágni, az úgy tűnik el. Halandónak nem halandó, angyalnak nem angyal, és a démontól is messze tudhatom, vagy mégsem. Manapság nehézkes bármit is könnyedén felismerni pillantás útján, kezdenek elkopni a gépezetben a csavarok, vagy épp ez a sok mocskos homok tömíti el. Közelebb lépek párat, hisz nem rettenek meg, mégis, nem tudom lemosni arcomról az ábrázatom, hát még aztán mikor nevem hangzik el. Nem titok, persze, sőt, leginkább megtisztelő, mert tudják ki áll itt, Gabriel mellett, mégis. Nem hagy nyugodni.
- Ellenben én akárhogy próbálkozom, nem tudom a becses neves és kiléted – akárhogy is, nem. Visszaúszom a múltba, röpke pillanatok alatt felszínesen, és tudom, érzem, hogy ott van a válasz, ott lappang és amikor meg akarnám érinteni, látni és olvasni, akkor úgy érzem magam, mint régen a televízió adásszünete. Se kép, se hang, csak sistergés és zaj a képben. Fejem enyhén oldalra billen, tekintetem elszakítom tőle, és fejem rázom. Mi ez? Emlékeim sosem csaltak, mindig ott voltak bennem a válaszok és most is tudom, és mégse. Bosszantó? Meglehet. Sőt. Egyszerre ijesztő is valahol. A válasz a nyelvemen, de nem tudom előhúzni, a nyuszi a kalapban marad. Valaki odanyúlt és a sokévmilliós, biztos emlékezetem rendszerében matatva zavart okozott. És ez bosszant. Ujjaimat egy pillanatra ökölbe szorítom, majd visszatekintek rá. Arcom marad nyugodt, vagyis visszavarázsolom rá, és újra a szempárba tekintek, igyekszem olvasni. Nem látok fegyvert, semi trükköket. És hogy ez még jobban bosszant? Nem tudom. Túl nagy a zavar, egyelőre.
- Nem vagy ismeretes a környéken? Mi mindenhol ott vagyunk, még ha nem is látod – tekintek körbe, még teátrálisan körbe is mutatok, mintha be akarnám mutatni a mi kis lakhelyünket. Vagy épp várunkat. Ki minek nevezi. - Mi hozott ide, ha úgy vélted, kihalt vidékre tévedtél? - nem, nem veszek be ilyen meséket, már rég nem. Ártatlanság, véletlenek. Már nincsenek ebbe a világban. Ujjaim a fegyverem markolatára fonódnak, de nem teszek semmit. Igen, már rég támadnom kellett volna, tudom jól, de nem hagy a gondolat, amely ott ül a fejemben. Tudom ki ő és mégsem. Különös, hisz mégis, amely felbukkan elmémben, a tenger moraja, a háborítatlan, végtelen  mélység.


Calypso
avatar



☩ Reagok :
84

Utolsó Poszt Hétf. Aug. 06, 2018 9:49 pm
Következő oldal


Bartholomew
& Calypso
A múlt, a jelen, a jövendő. A dolgok, amik történtek, amik történnek, és ami esetleg történni fog, mind része a megoldásnak
Kietlen terület, akár egy temető. Ez egyszerre megnyugtató s hátborzongató is egyben. Látom, de nem hiszem. Egy délibáb, mely csalogat, míg rá nem jössz, hogy a saját nyakadba akasztottad a kötelet.  Vannak dolgok, amiket nem szívesen teszünk meg, mégis szükségesek. Szükségesek ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerülj a céljaidhoz. Az hogy most, itt vagyok egy ilyen lépés. A bűnös-város felett izzik a horizont, ahogyan a nap vörösen ébred, s én csendesen érkezem, keresek valamit vagy valakit. Árgus tekintettel figyelek, a felhalmozott járgányok között áthaladva, de egyedül csak az árnyékom követ. Átjutva a barikádon megtorpanok egy pillanatra, ennyi kell csak ahhoz, hogy a mágia- és életet fürkésző varázslatomat életre keltem. Végig suhan az utcákon, beszökik az ablakokon, felkapaszkodik a házfalakon, lassan eléri ható távját, s elenyészik. Lemondóan húzom el az ajkam, valóban kihalt minden, de az utolsó szikra mégis jelez.  Ismerős, de megfakult emlékeim között még nem találtam meg a hozzátartozó arcot. Ezen felbuzdulva, indulok el a jelzett irányba. Az utcán melyen haladok egy cukros papírt kap fel a szél, s akasztja hajamba. Kivarázsolva onnan emelem orromhoz, még mindig érezni rajta a málna illatát, végül adom át újra a szélnek. Tenyerem végig húzom, egy vérrel festet házfal oldalán, a hírek nem hazudtak, Gabriel parancsára több száz, ezer embert mészároltak le az angyalok. És miért? Pusztán sértettségből, dacból, bizonyítási kényszerből. S egykor ezek hajtották végre a parancsot, ítéltek, s mára semmivel sem többek azoknál, akiket pusztítanak. Szánalmas, ahogyan az is miként akarnak mindenek felé kerekedni. Bevallom szerettem volna először szemügyre venni, azt, akinek a neve ott van a nyelvem hegyén… – Nincs okom bujkálni, nem azért jöttem, hogy ártsak bárkinek is… - lépek elő sikátor óvó homályából, s támaszkodok meg vállammal a ház sarkának. - … Bartholomew. – ugrik be rögtön, ahogy meglátom az arcát. Nem olyan, mint amilyennek egykor gondolták az emberek. Nincs arany szőke haja, sem türkiz kék szeme, arcából hiányzik az ártatlanság, szeméből a jóság. Mindennek nevezném, csak nem olyannak, akinek a vonásait pemzlivel festeném egy kápolna mennyezetére. Inkább ijesztgetném vele a gyerekeket a búcsúban. Ismeretségünk, mely nem mondhatni barátinak, még jóval kriptába zárásom előtt tehető. Anyám sose nézett ki olyan rosszul, mint akkor, mára már sokkal jobb passzban van. Ha én mondom, az úgyis van. Basaként uralkodott felettünk, s használt fel minket a játékaihoz. Ide-oda tologatható figurák egyike, aki éppen akkor egy angyal – démon csata kellős közepén találta magát. Az okra már nem emlékszem, megkérdezném, de ha Okoska sem hallott még rólunk, ugyan ez a jómadár honnan is emlékezhetne? Egy szónak is száz a vége, a legemlékezetesebb találkozásunk talán akkor volt, mikor egy fronton, de külön oldalon álltunk. Egy síkság, egy város és egy látóhatárnyi távolság, mely percről, percre csak csökken. Az első csillagokkal kigyúlnak a jelzőtüzek, de hiába, a segítség feltartóztatva, vérüket mohón issza magába a kiszáradt föld. A városfalról összeszűkült szemmel kémlelem az eget, de csak a felhők gyülekeznek felettünk, majd a kapu előtt hömpölygő seregre vetem tekintetem, arcomra mosoly húzódik. – Hé kölyök, mit álldogálsz ott? Gyere velem! – tekintetem a hang irányába kapom, s leugrok a kiszögelésről. – Nincs idő a bámészkodásra! – indul meg a lépcsőn, s én szélsebesen utána. Apró lábaimat sűrűn kell kapkodnom, hogy ne maradjak le mögötte. Egy pajtába vezet, vagyis egykor az volt, mostanra már halott katonák fegyveri állnak csatasorban a fal mellett. – Értesz az íjhoz? – kérdezi, miközben felém fordul. – Nem, Kapitány. – rázom meg fejem. – És fogtál már kardot? – Nem, Kapitány. – Jó atyád, mire tanított akkor, tán főzni és mosni? – Nem, Kapitány, jó apám suszter volt, nekem is azt a sorsot szánta. – úgy görbül ajkam, ahogyan a szomorúfűz ágai. – Jól van kölyök, nem ám itt pityeregni fogsz. Nesze, itten ez a kard, bárkit, aki neme város lakója ne kíméld! – nyújtja át nekem a pengét, súlya alatt megremeg a kezem. – Jól van kölyök, jól mutat a kezedben. – túr bele szőke hajamba, s borzolja azt össze. – Úgy lesz. – mondom elhaló hangon, s nézek távolodó alakja után. – Úgy lesz! – csapódik be előtte az ajtó, s nem kímélem. Kilépek az ajtón, parancsra váró katonák néznek rám. – Íjászok a falra! – dübörög a hangom végig a városfalakon. Egyszerre mozdulnak, nem is sejtve, hogy onnan érkezik a támadás, ahonnan a legkevésbé várják. – Nem hittem volna, hogy olyan szerencsém lesz, hogy pont téged talállak itt. Mondjuk, abban is kételkedtem, hogy lesz itt egyáltalán valaki. – már akkor is Gabriel sorait erősítette, s ugrott, ha az fütyült. Lököm el magam a faltól, de egyelőre közelebb nem merészkedek, hátha azok közé tartozik, akik előbb ütnek, csak utána kérdeznek.

Online
Bartholomew
avatar



☩ Reagok :
19

Utolsó Poszt Pént. Aug. 03, 2018 11:53 am
Következő oldal



@Calypso
A jövő olykor a múlt ismétlődése.  • Credit:
Csendes és kihalt város, az idő megállt és míg a világ forog tovább, itt semmi sem moccan. A sivatag lassan kezdi el falatozni az általunk új Mennynek nevezett várost, és emészti el, mintha akkora sérelem lenne számára ez a megnevezés, hogy nem hajlandó többé elviselni. A város pereme tökéletes védelmet nyújt, a nagyobb járműveket már nagyon régen odavittük, az épületek pedig hatalmasak, még ha romosak is. Mégis, valóban jó lesz ez így? Valahogy még most is idegen a gondolat, hogy mikor minden ügyünk, ellenségünk elintézettnek számít, és a kapuk továbbra is zárva maradnak, itt bármi lehetséges lenne. Az Úr a székében, mellette Gabriel, körülötte pedig mi, a hű alattvalók. Az új birodalom, mégis, mégis úgy tűnik, ennek napról napra kevesebb az esélye, vagy épp csupán a fénye omlik össze, és veszi át helyét a kétely. Nem, nem szabad hagyni, nem szabad elengedni. Sikerességem kulcsa mindig is ez volt, és bár szavai ellen most sem tör elő, a hely az, amely aggaszt. Én jobbat ítélek meg nekik, magamnak nem, hiszen tetteim után nem érdemelnék többet, jobbat. Új világ, új rend, Gabriel iránymutatásával pedig aggodalomra nincs okom. Csak a lelkiismeretem helye az, amely örömmel simul a halott környezetbe.
A padlózat kellemetlenül nyikorog talpam alatt, mintha minden pillanatban leszakadhatna, megnyitva ezzel akár a föld mélyét, vagy épp a poklot. A templom egykori fénye már messze, mégis, talán mégis az egyik legérintetlenebb pont, mintha az a szent erő, amelyet reméltek tőle egykoron a halandók, megóvta volna. Kényelmes tempóban, egyedül haladok a padsorok között, mint aki bátortalanul indul meg a feloldozás felé. Az imák manapság már hasztalanok, nincs az, ki meghallgassa őket, az angyalok nagy része pedig érdektelen arra, mit kívánnak az emberek. Köztük velem az élen. A giccs és túlzás mintaképe köszön vissza mindenhonnan. A szobrok nagy része ledőlt, a plafonon rés tátong, és a bútorzat nagy része felborult, mégsem nehéz elképzelnem fénykorában. Ez itt Isten háza, és mégis olyan messze áll tőle, mint az égitestek. Egyszerű fapadok, és díszes oltár, két ellentét, két másik világ. Míg a padok felől a szerénység és egyszerűség sugárzik befele, a másik oldal gazdag, pazarló és hivalkodó. Egy leborult szobor Krisztus maradványait őrzi, egy megmaradt pedig angyalokat formál, apró, pufók teremtményeket, vidámsággal és áhítatos tekintettel. Ez előtt állok meg, és tanulmányozom, mégis hogyan juthattak el erre az elképzelésemre. Sem meztelen, sem kicsi, fodros hajú emberkezdemény sem vagyok, az ámítás viszont valódi, az igazság pedig kegyetlen. Nekünk ehhez sose volt közünk, és mosolyunk, harsonáink helyett pengékkel érkeztünk. A templomban sokáig visszhangzik a nevetés foszlánya, amely kitört belőlem. Utam folytatom, a látottakat elemzem, de meg nem értem. Talán ezt a helyet kellett volna elsőnek lerombolni, benne azokat akik egykoron oltalmat reméltek és vágytak. Arany, pompa és ámítás. Ha ez szent hely, miért viszolygok tőle ennyire?
A padok között állva lapozgatom a könyvet, melyben a magasztaló énekek kaptak helyet, amikor megérzem. Nem erőt, nem üzenetet, csupán azt, hogy valaki van a környéken. Mint egy apró, motoszkáló gondolat, amely nem tűnik el még percek múltán sem. Kilépve a napfénybe, még mindig a könyvecskét tartva állok meg a templom előtt és körültekintek. Talán csak egy testvérem az, talán csak egy falka vadállat. Éhesek, sokat kóborolnak.
- Szükségtelen a bújócska, lépj elő – úgy intézem szavaim, mintha egy katonám próbálna megtalálni, hiszen annyira már nem erős a mennyei erőm, hogy pontosan tudjam, mit fújt erre a forró szél. Érzékeim nem csalódnak sosem, de tévedhetnek, ujjaim folyamatos készenlétben, ha fegyverhez kellene folyamodnom. Odabent kövérkés angyalok dalolnak, idekint pedig az egyik legmorcosabb próbálja értelmezni egykori rituáléjukat. A világ megőrülni látszik.


Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
410

Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 9:59 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





Utolsó Poszt Kedd Jún. 20, 2017 12:10 am
Következő oldal


Zadkiel & Seraphiel

•••••••••••••••••••••••••••••••••••
"Ha jó okot adsz egy nőnek a küzdelemre, száz férfi erejével fog harcolni."
•••••••••••••••••••••••••••••••••••

A világunk nagyon sokat változott az idők során, az emberek maradéka harcol az életben maradásért. Az angyalok egymással szemben állnak, társadalmunk két csoportra oszlott. Testvéreink egymás életét ontják, minden tocsog a vérben, a városok romokban hevernek. Las Vegas a romhalmaz közepén fekszik, amit Gabriel serege foglalt el, a várost kisajátítottuk magunknak és ez lett az új otthonunk. Akármerre nézek csak romos épületek, törmelékeket látok, egye-egy szétszakadt testrész fekszik az úton, néhol kibelezett emberi tetemeket látni. A pusztulás mindent beborít, nem csoda, hiszen a legtöbb angyal elfeledte ártatlanságát, megszűnt benne a fény és pszichopata gyilkosokká váltak. Mindent egyetlen lapra tettek fel, győzni akarnak és ezért a végsőkig elmennek. A két ellenséges csoportban egy-két közös dolog azért van; a győzelem utáni vágy és Atyánk vissza szerzése. Háború. Katonák. Harcok. Ezek teszik ki a mindennapokat. De mégis mit ér egy angyal, aki nem ért a katonáskodáshoz? Ez vagyok én, a kerub, aki nyilakat tud lövöldözni, de semmi máshoz nem ért. Mielőtt hatalmas bajba kerülnék úgy döntöttem veszek pár leckét az egyik legjobb harcostól. Égen-földön kerestem a főhadiszállásunkon, de nem találtam, így elkezdtem a városban kutakodni utána. A megmaradt épületekbe belestem, először a könyvtárat vettem célba, mivel néha napján én is oda megyek, ha magányra vágyom. De kereshettem tovább, a következő állomásom egy-két bár volt, nem hittem benne, hogy ott találom valamelyikben, de sosem lehet tudni. Végül visszafelé sétáltam, mikor a templom előtt haladtam el, egy pillanatra megtorpantam és rá emeltem tekintetem az egyetlen épületre, ami egyben maradt. Valami azt súgta, hogy be kellene néznem, mást nem elmormolni egy keserves imát Atyánknak, hátha meghallgat. Az ajtó nyikorgó hangot adva engedelmeskedett, jól esett a hűvös levegő. Ahogy beljebb léptem megpillantottam az általam keresett személyt.
- Zadkiel, bocsánat, hogy megzavartalak - kezdtem bele kissé bizonytalanul, de kihúzva magam indultam meg felé - Téged kerestelek, már mindenfelé - teszem hozzá, miközben megeresztek felé egy halvány mosolyt. Pár lépéssel előtte állok meg, ahogy rá szegezem tekintetem, próbálok olvasni arcáról, hátha kiveszek belőle valamit. Tudom, hogy Zadkiel egy nagyszerű harcos, Gabriel hűséges szolgálója, ezért szeretnék hozzá fordulni, hátha megesik rajtam a szíve és megtanít hogyan éljem túl ezt az időszakot.
- Szükségem van a segítségedre - nem kerülgetem a forró kását, egyből a lényegre térek, tudom, hogy ezt ő is jobban értékeli.


•••••••••••••••••••••••••••••••••••



Utolsó Poszt Kedd Május 09, 2017 9:01 pm
Következő oldal


***
szabad a játéktér


Utolsó Poszt Kedd Ápr. 25, 2017 9:52 pm
Következő oldal


To: Pandora
Feelings change, but memories don't!



Kifürkészhetetlen vonásokkal pillantok a penge után, mintha éppen csak azt firtatnám magamban, hogy sikeres lesz-e a találat. S bár még, ha az is volna, se érne többet egy könnyed kis játszmánál, avagy egy vakmerő megpróbáltatásnál. Halk, alig hallható mozzanattal lépek egyet oldalra, miközben rideg tekintettel, ám, mégis megcsillanó kíváncsisággal figyelem az eszköz megérkezését a rozoga ajtóba. Tökéletes találat, remek célzás, és egy nagyszerű társítás. Az ördögi kis vigyor továbbra sem tűnik el az arcomról, ahogy maga a jókedvem sem száll tova a démon érzetének kapcsán. Volt idő, amikor páholyból láthattam őket testközelből, és igen, sokan csak puszta gyalog katonák, netán bábok, de ugyanolyak, mintsem mi.. vakon követik azt a parancsot, amit a felsőbb valójuk elrendel. S míg a mi egyetlen báránykánk nyaralni távozott, magunkra maradt harcot indítva, nos számukra Lucifer nem vált köd illúzióvá. Nem dédelgette őket hamis álmokkal, vagy becstelen vaksággal. Megkaptak mindent, amit mi sosem, és rendelkezhetnek az akarattal, amellyel most ugyan élhetünk... de sokan csak sorozódnak egy őrült eszmei körbe foglaltan. "Vagy ez, vagy az.." szól a tábla felirat, és hűen beállnak "ide, vagy oda", mert "ezt egyszerűen imádjuk, avagy azt csak úgy megvetjük." Néha komolyan olyan érzésem van, mintha mindenki csak a saját kis farkacskája után rohanna, ami persze leszűkíthetné a kört a kutyákra, de megadom annyira a tiszteletet, miszerint számba véve mindenkit, nos csak sakkfigurácskáknak nevezzem szerény személyüket. Akik meg félre húzódtak, mintsem például a kedvenc kis Darts' táblácskám, nos azokat nyusziknak hívom. Mi az, hogy nem foglalsz pártot? Még ingázni is jobb, mintsem, hogy "nem érdekem az emberek megítélése", és a "testvéri szeretet" kapcsán hivatkoznak a félreállásra. Az ilyenek kicsinyesek, szánalmasak, naivak... és ne kelljen már folytatnom, kérlek!
- Oh, hello! Elnézést kérek érte, de tényleg... - Szólítom meg végül lebiggyesztve az ajkaimat, mint, aki igazán sajnálja is a dolgot. - ...ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor még több pengével ajándékoztalak volna meg! - Folytatom oldalra döntött fejjel, ahogy kirívóan méregettem, míg aztán végül a tekintettem visszasiklik az emberi fegyverek töm kellegére. - Szóval őszintén sajnálom, hogy csak egyet kaphattál tőlem üdvözlésként! - Teszem még hozzá szomorú éllel, ahogy megragadok egy újabb acélpengét, ám csak az ujjaim közt játszadozok vele. Pillantásommal ismételten megillettem, ahogy néhány lépést teszek az első padsor felé. Ajkaimról lehervad a színjáték, és újfent ördögien mosolygok rá.
- Esetleg ne vigyelek el még Isten színe elé is? - Kérdezem meg roppant ironikus hangnemet megütve. - Biztosan örülne a társaságodnak! - Pillantok ki a színes ablakfelületek egyikén, ahonnan sötétség árad befelé. Az üres templom hasonlítható lehetne egy temetőhöz, míg maga a fénytelenség megtörhetné a remény kósza is gondolatszálát is. S ki reménykedik még egyáltalán ebben az időkben? Szerintem már senki... bőven senki! A világ pusztul, Istenkénk kis otthona romokban fog heverni, és amikor visszatér... mert ugyan vissza fog térni, nos megsirathatja a remekművének a pusztulását! Hajtson magának fejet, és omoljon a saját hasznára a rozoga kis térdeire!
- Mindenesetre... - Szólalok meg töprengően. - ...nem szokásom, de kaphatsz egy esélyt, démoncika. Mond csak élsz vele? - Teszem fel számára a kérdést, ahogy immáron kikötök az első padsorok között. - Mert, ha igen, akkor elmesélhetnéd, hogy... voltaképpen mit is keresel itt? - Tárom szét a karjaimat. - Örömmel meghallgatlak az Isten házában, bár ő.... ő épp süket. Nyaral a tengerparton... Tudod, hogy megy ez! - Legyintek nevetve, ahogy végül megrázom a fejemet. - Ugye, nem terveztél gyónni nála? - Vágok halál komoly arcot hirtelen. - Mert... akkor lelőttem a poént.. - Kapom a szám elé a kezemet, de nem sokáig bírom visszafogni önmagam, így nevetni kezdek a saját kis őrültségemen.
- Várj.. esetleg valami italt kérsz? - Fordulok vissza az oltár felé, figyelmesen szemlélve a terepet. - Már látom, hogy szenteltvíz kapható minden mennyiségben... - Ekkor pillantok a démon nő irányába, bár természetesen csak szórakozom, de azt hiszem, ez pontosan le is olvasható rólam!

▲ music: Talk Dirty▲ ▲Words: 629▲ ▲Note: -


Utolsó Poszt Kedd Ápr. 11, 2017 12:41 pm
Következő oldal


•• panda & stamiel ••

A világ már koránt sem olyan, mint régen volt. Szinte egyenesen lelomboz. Mindenki tartozni akar valahová. Valakit követni, valakit isteníteni. Olyan elcsépelt. Én sosem tagadtam egyetlen egy pillanatra, hogy oda megyek, ahol nekem jobb lehet. Könnyedén el lehet csábítani engem jobb ajánlatokkal. De, hát kit nem? Nekem nincsen morális kódexem, hogy betartsam. Mindig a legjobbat akarom. Ez pedig időnként változó, mert a jelenlegi helyzete a világnak kész libikóka. Nem érzem úgy, hogy bárkinek is tartoznék bármivel, de ettől függetlenül én nagyon is jól érzem magam a bőrömben. De hát miért is ne tenném? Mindenem megvan ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ha pedig nincs, hát megszerzem. Nem szokásom túlzottan szórakozni. Ha akarok valamit az már abban a pillanatban az enyém. Nem tetszik? Tudlak sajnálni. Ja, bocsánat, de nem. Ha el tudom venni, akkor nem is igazán ragaszkodtak hozzá, igaz? Mármint miért is akarnának engem okolni valamiért, ami igazából nem is az én hibám? Kettőn áll a vásár. Meg amúgy is.. Én jobb hasznát veszem a dolognak. Hiszen, ha valamit akarok azzal szépen kell bánni. Különben sajnos elsétálnak. Mindez rám is ugyanígy igaz. Ha valaki maga oldalán akar tudni valami, bugyuta háború miatt nem szabad elfeledkeznie rólam, mert akkor én olyan szépen szökdécselek tovább, ahogy most is ugrándozok Las Vegas kihaltnak tűnő területén. Biztos vagyok benne, hogy vannak,a kik nem látnak engem itt szívesen, de hát az a szomorú valóság, hogy pont nem érdekel. Azt csinálok, amit akarok. Amikor akarom. Ha mégsem tetszik ez valakinek. Hát ki tudok csusszanni még a legerősebben szorító karok közül is. Mindig van rá mód. Csak meg kell találni. Én pedig akarom, szóval.. A többi már szinte történelem.
A kietlen utcák tükrözik a lelkem sötétségét és egyfajta otthon érzetet sugallnak mégis valahogy unatkozom. Nem mondhatnám, hogy pont ez a város lenne az, ahol a könnyedén manipulálható emberek csoportos gyülekezetét tartják. Pedig milyen jó is lenne! Tuti mindig oda járnék, hogy szórakozhassak pár szerencsétlenséggel, akik akarnak valamit, de túlságosan félnek a következménytől, hogy tegyenek érte valamit. Ha akarod, hát tegyél meg mindent azért, hogy a tiéd legyen. De, ha nem is akarod igazán, akkor inkább pattogjál tovább, mert senki nem kíváncsi a beszari alakokra. Hah.
Egy alakot látok elsuhanni a távolban a templom irányába, ahová én is elkezdek sodródni, halkan szökdécselve, de mikor éppen csak átlépem a bejárati ajtót, máris egy kés repül a képem felé, amit éppen csak el tudok kerülni és egyenesen a rozoga ajtóba fúródik. - Hát nem tanítottak meg téged arra, hogyan illik másokat köszönteni? - A kezeimet játékosan a csípőmre csúsztatom ebbe a játékba a lefelé konyuló ajkaim is becsatlakoznak. Azonban nem bírom pár másodpercnél tovább tartani és végül elnevetem magam. - De tényleg.. Azért egy meghajlás.. Puszi dobás... Valami.. Azért jól esne. - Szólalok meg végül a testem mellé eresztve a kezeimet.  



Utolsó Poszt Szer. Ápr. 05, 2017 9:19 am
Következő oldal


To: Pandora
Feelings change, but memories don't!



Az ébenfekete lepel palástja magába rejt, s a sötétség rabjaként teszem meg a lépéseket. A lassú iramban telő idő, az óramutató egyhangú kattogása, a felettem elszálló parányinak se tűnő lét -, kedvező a számomra. Az éjszaka beborítja a tájat, az épületek kísérteties hellyé alakulnak, és a kint tartózkodás kockázatokkal jár -, legalábbis azoknak biztosan, akik Las Vegas területére tennék be a lábukat. Nem szokásom a kegyelem ismerete, így nem is lehetek a könyörület mintaképe, amely által felszabadítottá válhatna ez az egész város. Halk, megfontolt léptek, omladozó, romokban heverő építmények, és hűvös, rideg, sőt kietlen éjszaka. Csillogás, elnyomás, ragyogás, s halál.. S mond ki erre jársz, nos mi más is várhatna rád?
Tünékeny alakként mozgok épülettől épületig, mintha csak bármelyik percben is, de támadás érhetne bennünket. Az ellenség nem alszik, tárt íriszekkel figyeli minden léptünket, s mi magunk sem lehetünk az éberség nélküli határon, hisz' egyetlen pillanat alatt, nos vérözön közepette lelhetjük önmagunk. Suhanó, tovatűnő, felesleges idő.. Gyors, szökkenő, hangtalan léptek.. Néha az épület tetejéről szemlélem a tájat, mintsem egyfajta őrszem. Bizonyos esetekből rengeteget tanulhatunk, és én már bőven kitapasztaltam, hogy az éj leplébe burkolóznak azok, akik legszívesebben belépnének a határvonalon. Csak érteném meg, hogy mit várnak ettől, s mi céllal teszik azt, amit tesznek. Könnyed ugrással érkezem a földre, és simulok az egyik fal oldalának a mentéhez. Általában szokatlanul csendes szokott lenni a kihalt terep, sőt egész éjszakán át nincsen semmiféle mozgás, míg máskor egyesek átlépni próbálnának, de volt már eset arra is, hogy fényes nappal találkoztam olyannal, akivel voltaképpen nem is kellett volna. Ilyenkor szoktam eltöprengeni, miszerint tudatlanságból teszik-e a cselekedettett, vagy csak szándékosan a halálukat keresik oly' nagy örömmel? Nem, mintha panaszkodhatnék az áldozatok számával, és magával a stratégiával. Azt hiszem, vagyok annyira megfontolt, hogy kellő mértékben segíthessem Gabriel útját, s hogy az igazi céljai felé vezessem, melyek már a háború legelejétől hajtják.
Finoman fújom ki a tüdőmben tartott oxigént, ahogy egy pillanatig lezárom a szemeimet. Tökéletes, sőt túl nagy a csend. Igazából sokszor ezt lehet tapasztalni, de most valahogy mégis másféle érzéssel tölt el, mintsem, amikor valaki ólálkodik a közelben. Tán csak nem ily' éberen szeretne valaki végérvényesen is megszűnni? Hirtelen lököm el magam a faltól, és indulok meg egyenesen előre, mintha tudnám, hogy hová is vezet az út. Ám, minden lépés megtétele egyre nehezebbé válik, s az elmémre nehezedő teher súlya sem válik egyszerűbbé. Viszont az elém táruló épület látványától, még az ereimben is megfagy a vér -, ugyan csak képletesen, de élhettek a szóhasználattal. Eltűnődve nézek fel az égboltra, mintha választ kaphatnék odafentről arra, miszerint miért is kötöttem ki a templom előtt. Hívő emberek jártak ide egykoron, míg most minden átkozza az Úrt, hisz' egyszeriben csak eltűnt. A drága kis pornak való népe pedig egy magára maradt, s ha Atyánk sem segít rajtuk, akkor mégis ki fog? A Hold ezüstös pereme, a csillagok ragyogó aranya, de még a kereszt látványa sem okoz nagyobb gyönyört. Hiszen itt csak minden felesleges, elmorzsolható, és rommá tehető. A lépcsőn felvezető út teljességgel poros, törmelékes, és zord. A ridegség átfut rajtam, ám az arcom vonásai, és a tekintettem sem árulkodik különösebb érzelemről. Érzelemről? Jó vicc, kérlek, amikor is már régóta nem érzek mit sem! Végül pedig egy mély levegővétel keretében indulok meg felfelé, mintha csak ösztönösen választottam volna ki az úti célomat.
Belépve hűvös mosolyt öltök, ahogy a mocskos padlózaton át, a két padsor között, indulok meg az oltárhoz. Már, ha igazából nevezhető padnak azon faalapok összetétele, amelyek mindjárt beszakadnak, és ripityára törnek - zúzódnak - szét. Mély sóhaj, halk léptek, és úgy vonulok a pap helyére, mintha éppen én kívánnék azzá válva előadást tartani. Ám, a hirtelen jött nosztalgikus érzés tova száll, miközben elmozdítom a falon lévő képet, és a mögötte található apró gombbal egy titkosabb szegmentumot tárok fel. Fegyverek, eszközök, és minden háborús kellék, amely igazából vagy hasznos, vagy használhatatlan. Például ez az acélpenge.. szépen ívelt, könnyű vonulatú emberi tárgy, de igazából inkább alkalmazható egy emberen, mintsem bármelyik természetfeletti lényen. Mindez azonban nem izgat, sőt mi több, nos ördögi vigyorral az ajkaimon dobom el az eszközt, nos az ajtó irányába, hisz' ha a hallásom nem csal, akkor társaságom érkezett, de nem a mieink közül, így pedig érhető módon jól esik a védekező ösztön, vagy inkább csak a játékosság kikötésének elmélete.

▲ music: I get wicked▲ ▲Words: 699▲ ▲Note: -


Utolsó Poszt Pént. Feb. 03, 2017 8:19 pm
Következő oldal



-Nem, nem érdekelnek a kifogásai, atyám! – ráztam meg a fejemet most már bosszúsan. Meg sem említette még Istent, de már is az agyamra ment. – Az apácák meghalnak, maga pedig megfogja azt a tálcát és csinálja, amit mondok! Érti? – mosolyogtam a férfira, majd mikor az bólintott, megpaskoltam az arcát. – Remek! Tetszik ez a kis templom, ne tegye ezt nekem tönkre! – különben én teszem neki tönkre. Mondhatni… rég nem látott barátok vagyunk. Utoljára ötven éve, hogy látott. Bűnbe esett, ahogy ő fogalmazott. Isten szolgájaként szóba sem kéne, hogy álljon velem. Hogy miért teszi? Nos… roppant egyszerű a válasz, szinte adja magát. Először is, nem akar meghalni. A hiedelemmel ellentétben én igenis kedvelem a csuhás majmokat, de a konok csuhás majmokat… azok fertőznek, minél kevesebb van, annál jobb. Másodszor pedig… nincs választása. Tekintve, hogy a lelke lényegében az enyém. Nem ő az első papom, de valamiért mindig feldob a gondolat, hogy megint a bűn útjára kergettem egy szerencsétlen nyomorultat.
-Az apácákat oda! – mutattam a kezemmel körbe. – Égjenek, hangulatos megvilágítást szeretnék! – mindig is a maximumra törekedtem, nekem az ”elég jó” nem elég jó. Ezt pedig mostanra megtanulták azok az embereim, akik hosszabb idő óta vannak velem. – Az oltár köré. Azt hozzátok ide, és kelleni fog két szék is! – az egyik emberem már el is indult érte. Ilyen a jó munkaerő, nem kell külön szólni, tudja saját magától is, hogy mi a dolga. – Atyám, maga … mégis, hogy néz ki? Vegye le azt a keresztet a nyakából, bántja a szemem! – a kezemmel hessegettem el a férfit. Egy ekkora kereszttel a nyakában mégis hogyan tudna jól dolgozni?
Beletelik egy kis időbe, de végül csak elkészül a templom(om). Nem meghazudtolva magam, most is az elegancia zászlóshajójaként ülök az oltárnál, várva, hogy betoppanjon a vendégem. Vetek egy pillantást a körülöttem égő apácákra és elégedett hümmögéssel nyugtázom, hogy a fényük pont megfelelő. Ha már ennyi karót hoztunk, el is várom. A papnak intettem, hogy menjen hátra és készülődjön, ha hoznia kell az ételt.
Aztán végül nyílik az ajtó és egy halvány mosoly kúszik az arcomra, mikor megpillantom Ruby alakját. Akit persze nehezen engednek be az embereim, de végül csak beengedik. Nos, ennyire azért mégse legyen könnyű dolga, igaz? Habár… az újdonsült barátjával egy levegőt szívni szintén nem lehet könnyű, biztos hozzá szokott már. Amint helyet foglal, intek, hogy szóljanak a papnak. Majd kissé előre dőlök a székben, és elveszem Ruby-tól az üveget, hogy magamnak is töltsek, miután a saját poháról gondoskodott. – Az a hely nem igazán az én világom. Ahogy a barátod sem az én… barátom. – a poharamat felemelve koccintásra invitálva az övét mosolyodom el. – A … régi szép időkre? – kezdjük talán azzal. – Győzködni? Nem, elvégre… önálló vagy, nem igaz? Azt csinálsz, amit akarsz, azzal, akivel akarsz…   idézek pár dolgot abból, amit a múltkor elmondott. – És itt vagy. – pedig én nem győzködtem túl sokáig, ahogy ő is mondta. – A végén pedig… odamész, ahova akarsz. – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Sejthettem volna, hogy ez lesz, ha visszatérek. Talán előre kellett volna gondolkodnom és… betölteni az űrt. – gondolkodtam hangosan, mosolyogva, a poharamból kortyolva. Jobban örültem volna, ha valaki olyan mellett köt ki, akit megölhetek anélkül, hogy egy teljesen felesleges háborúba sodrom magam. Így viszont… kissé komplikáltabb a helyzet.


Utolsó Poszt Hétf. Jan. 30, 2017 2:48 pm
Következő oldal



Nem tudtam leküzdeni a késztetést, hogy idejöjjek. Nem tudtam ellentmondani aljas és kényszerű ösztöneimnek, melyek akaratlanul is idevezettek. A lábaim, amelyek ösztönszerűen vezettek vissza… hozzá. Pedig azt hittem, hogy majd egy kis játék Kainnal – ártatlanok lemészárlása, a bódító halálsikolyok és az égett hús szaga sikeresen elterelik a gondolataimat róla és a múltamról, amit olyan gyalázatos módon hagytam magam mögött, mintha soha nem is létezett volna. Vérben fürdőztem, ezúttal csak azért, hogy csillapítsam a vágyat és a lelkemben – abban a nem létező lelkemben, ha-ha – dühöngő démonokat. Azt hittem, hogy ez majd fel fog tartóztatni az őrült tervemben. Vagyis abban, hogy visszatérjek hozzá. Nem tudok ellenállni, mert válaszokra van szükségem. Válaszokat akarok. Dühödt, erőszakos bestiaként feszegeti bensőmet, kényszerűen lüktet az elmémben, hogy tegyem azt, amit akarok. Tegyem azt, ami jó nekem. Vagy éppenséggel tegyem azt, ami a legkevésbé sem jó nekem – ami a legkevésbé sem volt jó nekem soha. Csupán egy név. Lazarus. Látni akarom Őt. Valamiért újra látni akarom, mi több, muszáj látnom, látnom kell (!), mert válaszokkal tartozik nekem. Persze meglehet, hogy mindez csak egy kifogás erre az ocsmány ösztönszerű késztetésre, aminek eleget kell, hogy tegyek, máskülönben nyughatatlanul és mégis üresen fogok feszengeni ebben a földi porhüvelyben. Mintha máris kezdenék eltűnni… a néhai önmagam… ki ő? Létezett egyáltalán? Ki ez az idegen a testemben? Én vagyok, de mégsem én vagyok.
Egyféleképpen csitíthatom a hamis gyönyört ígérő lidércet; ha megadom neki azt, amire vágyik. Csináld, csináld, csináld! Kimérten teszem az egyik lábamat a másik után, ahogy könnyed eleganciával lépdelek Las Vegas utcáin; a kietlen sikátorok felé tartok – tudom, hogy hol találom. Ott fog várni, ahol a legutóbb elváltunk egymástól. Megértettem azt az alig érezhető kis célzást, amit a kiábrándítóan nyers mondandójába csomagolt még a bárban. A szavait felém intézte, mégis a valós jelentése valahol ott lapult a tartalom mögött. Csak tudni kell a sorok között olvasni. Azt akarta, hogy idejöjjek. És valószínűleg tudta is, hogy jönni fogok, mert ismer már annyira, hogy tudja, nem hagyom csak úgy annyiban a múltunkat. Sem pedig azt, amit velem tett…
Az aprócska templom most is pazar látványt nyújt kívülről, már amennyire egy démonnak pazar lehet egy ilyesfajta látvány, ugye. Ez a templom a többi kis vegasi kápolnával ellentétben nem csak azért épült, hogy néhány jöttment részeg csavargót összeadjon, hogy aztán a következő nap el is váljanak. Las Vegas varázsa. Ha-ha. Nem, ez egy valós templom, pappal, apácákkal, hívőkkel meg minden. És emlékszem, ó igen, de még mennyire hogy emlékszem, milyen jót szórakoztunk mi itt! (…) mielőtt elváltak volna az útjaink. Bájos, hogy pont azt a szép és egyben gyötrelmes emléket próbálja felidézni bennem ezzel a gesztusával. Pussy!
A bejáratnál már ott állnak a testőrei, valósággal elállják az utat, és még inkább elállják az én utamat is, amikor megpillantják, hogy feléjük tartok. Na de fiúk! Hát illik így bánni egy hölggyel? Ha-ha.
- Nyugi… Békével jöttem! – tartom fel ártatlanul a kezeimet, miközben szórakozottan nevetni kezdek. – Látjátok? Nincs nálam fegyver… – Nem mintha bármiféle fegyver kéne nekem ahhoz, hogy kárt tegyek a néhai mesteremben. Ugyanis én magam vagyok a fegyver, ha úgy akarom. De nem, ezúttal tényleg békés szándék vezérelt. Többnyire. – Igazán beengedhetnétek, kitettem magamért…! Még illedelmesen ki is öltöztem erre a titkos szerelmi légyottra. HAHAH! – Ami igaz, mert nem az imént felavatott vértől és húscafatoktól összemocskolt ruhámba jöttem, hovatovább még a hajamban sem található egyetlen emberi maradvány sem. Tisztán, frissen és üdén érkeztem: pont ahogyan Lazarus szereti. Kain jobban szeret engem véresen, ha-ha.
Aztán megtörténik a csoda! Végre utat engednek nekem ezek a senkiháziak. Persze csak azért, mert végül ketten kísérnek be a karomnál fogva… Ha-ha. Ah, hát hova lesz így a démonbecsület?! Mindezt leszámítva a legkevésbé sem zavartatom magamat amiatt, hogy ennyire nem bíznak bennem, és hogy szinte maguk után ráncigálva kísérnek be a főnökükhöz. Ezzel a módfelett stílszerű belépővel haladunk végig a templom folyosóján, a padok között, egyenesen a kápolnáig, amit jól láthatóan asztalként díszítettek fel a meghitt vacsorához. A kápolna körül nyársra húzva és lángokba borulva állnak az apácák. A pap pedig pincérként funkcionál. Aww mily’ romantikus! Élveteg vigyorral tépem ki magamat a senkiháziak karmai közül, hogy aztán hasonló lelkesedéssel helyet foglaljak az asztalként funkcionáló kápolnánál Lazarussal szemben. Mert tudom, érzem, hogy engem várt. Egy pillanatra mintha visszacsöppennénk a múltba, ötven évvel ezelőttre. Mintha minden pontosan ugyanott folytatódna, ahol annak idején abbamaradt…
- Óóó, pezsgő! Igazán nem kellett volna, Laz… – Kérdés és kérés nélkül szolgálom ki magam a terítéken található itallal. Persze mielőtt még belekortyolnék a kristálypohárba, nem bírom megállni, hogy ne mondjam ki azt, ami már órák óta a bensőmet feszíti. – Azt hittem, hogy tovább fogsz maradni. Vagy legalább tovább győzködsz, hogy veled tartsak – pillogok rá színlelt ártatlansággal, miközben az ajkam szegletébe gunyoros mosoly feszül.


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Zagan
Today at 10:03 am
☽ Zagan




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
3
Harcos Angyal
6
Vadász
10
Nephilim
5