Látom, érzem a meglepettségét, valamiért mégsem utasít el, nem húzódik el, nem olyan távolságtartó, mint korábban, az érkezésekor. Talán ebből merítem a kellő bátorságot, hogy közelebb hajoljak az arcához, a füléhez... - Látod, milyen jól megy? Ha tennél egy kört egyedül is, szólj, és máris elengedlek – szólalok meg halkan, majd kissé távolabb is húzódom, mégsem túl távol. Valójában nem szívesen engedném ki a karjaim közül, még nem, de megfojtani sem akarom a közelségemmel. Örülök, hogy itt van, hogy velem van, hogy ennyi idő után újra láthatom, és hogy kezdünk lassan feloldódni, ugyanúgy lenni, mint régen, mintha nem is huszonöt év telt el volna azóta, hogy elváltunk egymástól, inkább csak pár nap. A mögöttünk levő időszak azonban mindkettőnkben nyomott hagyott, és semmi sem olyan egyszerű, vagy kézenfekvő, mint régen. Ami lehetetlennek tűnt, mára mindennapos, és ami átlagosnak számított, ma már sehol sincs. A világ kifordult magából. És atyánk távol maradása minden egyes nappal nehezebbnek tűnik, mi pedig kétségbeesetten kapaszkodunk bármibe, ami hit, reményt, esetleg némi boldogságot ígér vagy biztosít. És számomra mindezt ebben a pillanatban Anaelle jelenti. Minden tudni szeretnék róla, minden gondolatát, érzéseit... újra megismerném őt. A faggatózásom is ugyanezt a célt szolgálja. A válasza meg kellene, hogy lepjen, vagy elindítson bennem valamit, talán egyféle láncreakciót, melynek eredménye talán a bűntudat, megbánás, vagy bizonytalanság. De már megszoktam, hogy egyesek az emberi jósággal, tisztasággal hozakodnak elő, és így próbálnak meggyőzni a terveim helytelenségéről. Ana persze nem e célból mesél nekem a védencéről, de talán valahol reméli, hogy a szavai eljutnak a szívemig, de még ha el is jutnak, már nem verhetnek gyökeret. Ezen kicsit el is csodálkozom magamban, őt hallgatva, hogy az emberiség földi sorsa milyen mértékben hidegen hagy mostanra. De téved, aki azt képzeli, hogy a gyűlölet, vagy harag vezérel. Csak a küldetésemet látom magam előtt, egy célt, amiben hiszek, és amelytől nem tudnak eltéríteni az egyéb érzéseim sem. Valaha Anaelle is ember volt, ám halandó életének vége nem jelentett örök elmúlást. Épp ellenkezőleg. Valami szebbnek, csodálatosabbnak a kezdetét jelezte. Hiszem, hogy ugyanígy az apokalipszis, az emberiség elmúlása is egy új világ eljövetelét vetíti előre, melyben atyánk ismét itt lesz, hogy felügyeljen, vigyázzon ránk, és fényével megvilágítson valamennyiünket. - Igaz. Az időt nem lehet visszafordítani, a múlt már nem térhet vissza. Előre kell haladnunk az úton, amit atyánk kijelölt nekünk, akkor is, ha Ő már nincs itt közvetlenül, hogy kísérje utunkat – jegyzem meg halkan, majd némi gondolkodás után újra megszólalok. - Még sosem meséltél nekem a gyerekkorodról. Valójában az emberi életedről sem tudok sokat – teszem hozzá tűnődve. Odafenn, amíg hosszú éveken át mentoráltam őt, egyengettem az útján, hogy őrangyal válhasson belőle, mindig inkább a jövőre koncentráltunk, esetleg a jelenre, és kevés alkalmunk maradt arra, hogy arról beszéljünk, honnan jött. Én sem értem, miért éppen most válik érdekessé életének az a része számomra, talán éppen azért, mert most itt vagyunk lent, közelebb ahhoz, ahol a létezése kezdődött, de igazán kíváncsi lettem a történetére. Az én faggatózásom azonban az ő érdeklődését is felkelti, így nem is el kell kicsit gondolkodnom a témán. - Régebben talán... még évszázadokkal, ezredekkel ezelőtt egyszer-kétszer. Első földi útjaim és feladataim során. De nem akartam igazán ember lenni, inkább csak... szerettem volna kicsit jobban megismerni, megérteni őket... a helyükbe képzelni magam... - felelem magamban felidézve azokat az időket. A nosztalgiából azonban egy-két élesebb sikoly térít magamhoz. A hangok lentről érkeznek, kissé távolabbról, a város egy mostanság kevésbé forgalmas területéről. Azonnal sejtem, miről lehet szó, és erős a gyanúm, hogy ez nem Anának való. Tekintetem a lány felé kapom ismét, és miközben a szavakat keresem, elengedem őt. - Megnézem, mi történik. Talán jobb lenne, ha te itt maradnál... vagy még jobb, ha visszamész a tetőre – ajánlom neki, és reménykedem, hogy nem most akar ellenkezni velem.
Olyan hihetetlennek tűnt, hogy elsőre összejöjjön felemelkednem és eltávolodnom a földtől, hogy rendesen meglepetésként ért a sikerem. Egy széles mosoly húzódott végig az arcomon, a felismerésre, hogy repülök. Ezt követően, szinte gondolkodás nélkül kulcsolom össze az újjainkat. Nem kellett volna megtennem, hiba volt, tisztában voltam vele, de mégsem tudtam megállítani magamat. Egy részem teljesen helyesnek érezte a mozdulatot. Ahogy egyre távolabb kerültünk a talajtól, én is egyre bátrabbnak éreztem magamat, illetve otthonosabban is kezdtem el viselkedni. Hiányzott a repülés. A lényem egy részét teljesen elnyomtam magamban, azóta, hogy a földre jöttünk. Már-már teljesen emberré formálódtunk a társaimmal. Akkoriban nem bántam, csak most döbbentem rá igazán, miről is mondtam le annak idején. Gab reakciójára, mikor a szabad karját a derekam köré illesztette, egy pillanatra a lélegzetem is visszafolytottam. Minek köszönhető nála hirtelen ez a változás? Ám, nem tudtam még időben feltenni Neki a kérdésemet, mert közben ő beelőzőtt, egy egész mást címezve felém. - Nos, ritkán de előfordult, hogy igen. - Vallom be habozás nélkül Neki, hogy akadtak bizony pillanatok, mikor azt kívántam, bárcsak ismét emberi bőrbe bújhatnék. - Kiváltképpen, miközben a védencemet figyeltem.. olyan ártatlan és jóságos a fiú, tele lehetőségekkel és életerővel. Akaratlanul is, a gyerekkoromat juttatja eszembe, minden alkalommal, mikor rápillantok. - Itt tartok egy rövid kis szünetet és mélyet szippantok a levegőből. - Aztán eszembe jut az is, hogy emberként nem lehetne részem ebben az élményben. Bármennyire is jó volt halandónak lenni, az angyallétnek is megvannak a maga szépségei. - Pillantok fel, egyenesen Gab-re emelve a tekintetemet. Őt sem ismerhettem volna meg, ha még mindig halandóként tengetném a napjaimat. - És te? Kívántad valaha azt, hogy halandó légy? - Kérdezek vissza, bár sejtettem, hogy mit fogok kapni válaszként.
Türelmesen várom, amíg Anaelle bátorságot gyűjt, és elrugaszkodik a földtől. Azt hiszem, ezt okozza az emberek közelsége, és leköltözésünk a földre: néha még azt is elfeledjük, kik vagyunk, mire lehetünk képesek, mire vagyunk hivatottak. Pedig a repülés elvileg a lényünk része, ugyanúgy, mint a halhatatlanság, a gyógyítás, a telepátia, vagy bármelyik másik képességünk. És kétlem, hogy ezekben a dolgokban képesek lehetnénk berozsdásodni. Ez inkább csak a fejünkben történhet. Elbátortalanodunk, elbizonytalanodunk... Atyánk távozása, az Ő hiánya is kisebb-nagyobb mértékben rossz hatással van valamennyiünkre. Ezért is kell kapaszkodnunk valamibe, a saját hitünkbe, a céljainkba, az elveinkbe, hogy ne veszítsük el önmagunkat. - Persze, hogy sikerült – mosolyodom el, látva a lány lelkesedését, amint felemelkedett a tetőről. Szavaim és a tekintetem is azt sugallja, hogy én nem is vártam tőle kevesebbet. Csak egy kis löket kellett, hogy higgyen magában, ennyin múlt az egész. Amikor elég közel ér hozzám, ujjainkat összefűzi, én pedig egyre magasabbra irányítom magunkat, majd el a város fölé, hogy az épület végül el is tűnik alólunk. Aztán lelassítok, valamelyest Ana felé fordulok, majd a kezét fogva kicsit közelebb húzom magamhoz, végül szabad karom a dereka köré fonódik, mintha csak egy égi táncra kérném fel. Magam sem tudom, mitől bátorodtam így fel ehhez a mozdulatsorhoz. Talán még mindig a korábbi érintés varázsa alatt vagyok, amikor végigsimítottam a szárnyán, vagy a repülés szabadított így fel, de jelenleg nem érzem egyáltalán helytelennek, amit teszek, hogy bátorkodom az ölelésembe zárni őt. Az énem egy része még mindig azt súgja, hogy ezt nem lenne szabad, miközben a másik felem szerint ezt valójában már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem. A mi életünk ugyan nem olyan rövid, mint az embereké, az utóbbi évek megtanítottak rá, hogy milyen gyorsan változhatnak a dolgok, és milyen egyszerűen válhatunk mi is semmivé. Atyánk távozása, hogy magunkra hagyott bennünket, sok szempontól tanulságos a számunkra, és most, hogy nem kötnek gúzsba bennünket szigorú szabályok, néha úgy vélem, sokkal több mindent megengedhetnénk magunknak, mint hittük. Valószínűleg valamelyest másképpen fogok érezni, ha most elutasításba ütközöm, de szerintem akkor sem igazán fogom bánni, hogy néhány pillanat erejéig magamhoz ölelem őt. - Mesélj nekem egy kicsit, Ana, hogyan teltek az elmúlt éveid? Milyen volt az emberek között élni? Kívántad valaha akár csak egy pillanat erejéig is azt, hogy újra halandó legyél? - billentem oldalra a fejem érdeklődve. Egy percig sem az jár a fejemben, hogy esetleg San Franciscoról szerezzek újabb belső infókat. Tényleg érdekelne, hogyan élte meg ő ezt az időszakot. Szeretném újra megismerni, megtudni, hogy mennyit változott. Mert az nem kérdéses, hogy változott, ez alól egyikünk sem lehet kivétel. Az elmúlt negyed évszázad fajtól, rangtól függetlenül mindenkiben nyomott hagyott.
Nem hittem volna, hogy ilyen irányba fog terelődni a mai napom. Azok után, hogy elraboltak, betuszkoltak egy autó csomagtartójába, majd ide hoztak, az állítólagos bűnök városába, mint túszt Gabriel elé. Bár, ha erre a szerencsétlen véletlenre nem kerül sor, lehet mi Gab-el sem találkoztunk volna még jó hosszú évtizedekig. Nem igazán kereszteztük egymás útjait, ami érthető is, hiszen amíg ő az emberek elleni pusztító hadjáratát tervezte, én Michael seregében próbáltam kitartani és nem megőrülni. Az utóbbi időben, főleg a megőrülés megelőzése miatt, elég sok időt töltöttem el a védencemet figyelve.. sőt, hacsak időm engedte mindig rajta tartottam legalább az egyik szememet. Egyrészt mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy félre pillantsak, s ezzel egyidőben Gab angyalainak is esélyt adjak arra, hogy megöljék a fiút.. másfelől, pedig immár nem maradt más feladatom, amitől igazán angyalnak érezhettem magamat. Repülni sem repültem már, nagyon rég óta.
Pontosan ezért is féltem annyira attól, hogy újra használni kezdjem a szárnyaimat. Kicsit berozsdásodhattak.. én pedig nem szívesen tettem volna ki magam egy jó nagy pottyanásnak.. Gabriel szavai viszont ösztönzőleg hatottak rám. Plusz, nem tagadom, már az a felemelő érzés is hiányzott, hogy újra repüljek. - Lehet.. - mondom bátortalanul, majd mikor megérinti az egyik szárnyamat, végighúzva az újjait a tollakon, egy elég fura érzés kerít hatalmába. Nem igazán tudnám megmagyarázni a dolgot, de az viszont tény, hogy nem mindennapinak számít az, hogy valaki végigsimítson a szárnyaimon.. aminek örülök is. Majd, miután ő felemelkedett a levegőbe, és kezét kinyújtotta felém, egy pillanatra lehúnytam a szemeimet és próbáltam magam elé képzelni a legelső repülésemet, azzal együtt, amire akkoriban is gondoltam. Képes vagyok rá. Gab mindig is tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy motiválni tudjon engem, talán emiatt is érdemelhette ki ő a legjobb mentor szerepkört nálam. Aztán, néhány rövidke másodperc után, mikor újra kinyitottam a szemeimet, már nem éreztem a lábaim alatt a talajt. Repülök. - Sikerült. - Mosolyogtam szélesen Gab-re, mikor már végre nagyjából egy magasságban voltam vele, közben újjainkat összekulcsolva.
Las Vegas, a város, mely sokaknak hozta el a szerencsét a korábbi évtizedek alatt, másoknak a nyomort, veszteségeket, bűnt, veszély, halált... És megannyi olyan házasság köttetett itt, amelyek heteken, sőt, napokon belül feloldásra kerültek. Szomorú. Mégis, a bűn és az eltévelyedés állandó jelenléte ellenére van benne valami igazán gyönyörű. Persze az utóbbi időben rengeteget változott ennek a terebélyes településnek az arculata. Mára már főleg angyalok lakják. Olyan testvérek, akik hisznek a céljainkban, és ez összeköti őket, erőd ad neki. Még azoknak is, akik már rég elvesztették a szárnyukat, és azzal együtt talán a hitüket is abban, hogy valaha jobb lesz a sorsuk. Aztán vannak itt démonok is, bár nem túl nagy számmal, de mindig akadnak olyanok, akik közénk merészkednek, információéhesen, vagy épp egy új üzlet lehetőségének reményében. És emberek. Bizony, közülük is akadnék még itt páran, leginkább olyanok, akik túl makacsok ahhoz, hogy elmeneküljenek, vakmerőn kitartanak amellett, hogy ez itt még az ő otthonuk, és inkább bujdokolnak... amíg megtehetik. Bármilyen komoly feladatot is tűztem ki magam elé, az efféle emberi kitartás és szívósság még engem is megérint olykor. És amikor idefenn vagyok, mindezt a nyüzsgést, változást, a fajok egymás melletti együttélését, a készülődéseket, a terveink okozta izgalmat, félelmet, bizonytalankodásokat... mindezt egyszerre érzem, és néha pontosan erre van szükségem. Egy kis zűrzavarra ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam. De most nem ezért jöttem fel, hanem mert úgy éreztem, meg akarom osztani ezt a kis titkomat Anaelle-lel. Az hogy ő itt van, talán újabb változásokat hozott magával, és olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket már régen éreztem. - Sejtettem, hogy tetszeni fog – bólintok elmosolyodva. Szárnyaim kitárása őt is hasonló mozdulatsorra készteti, és nem tudom megállni, gyönyörködve issza tekintetem a látványt. - Biztos vagyok benne, hogy újra ráérzel, amint kipróbálod. Ez nem olyan dolog, amit tanulnunk kell. Ez hozzánk tartozik. És szerintem kevés jobb dolog van a repülésnél. Kicsit megmozgatod őket, és meglátod, menni fog – lépek előrébb kicsit oldalazva, majd szinte gondolkodás nélkül érintem meg a hófehér tollakat, ujjaimat végighúzom az egyik szárny felső részén. Egy céltalan mozdulat, aminek nem tudtam ellenállni. Egy angyal akkor van igazi pompájában, amikor nem rejti el micsoda, és Anaelle tényleg elbűvölően szép így. Végül újra a szemeibe nézek, és kinyújtom felé a kezem. - Gyere! - azzal meglendítem a saját szárnyaimat. Egyetlen lendületes csapás, és már a levegőben vagyok, ám a karomat továbbra is Ana felé tartom. - Bátorság! Ígérem, elkaplak, ha mégsem menne – teszem hozzá lágyan felnevetve. Igazából nem tervem messzire elcsalni őt, csak körözni egyet a város felett, megnézni közelebbről a fényeket, látni, ahogy a társaink megtöltik élettel az utcákat, érezni, ahogy a szél körültáncol bennünket. Nincs ennél szabadabb érzés, és csak az lehet jobb, ha megoszthatjuk valakivel. És talán még beszélgetni is marad közben kedve.
Mintha minden a legnagyobb rendben lenne körülöttünk. Körülbelül így éreztem magamat abban a percben, mikor az újjaink ismét eggyé olvadtak, majd beszáltunk mindketten a liftbe. Nem szabadott volna hagynom neki. Ebből még baj lesz, tudom, illetve a lelkem mélyén egy aprócskát még érzem is. De én mégis megtettem, és immár nem is akartam elengedni a kezét. Hagytam, hogy irányítson a meglepetése fele, nem tiltakoztam, hiszen egyrészt kíváncsi voltam rá, bármit is készül megmutatni nekem, másrészt pedig.. bíztam benne. Még azok után is, hogy nem tudunk egy oldalra állni és mindketten mást gondolunk helyesnek. Ő Gabriel, a mentorom, a barátom.. és az a férfi, aki iránt még angyalként is képes vagyok gyengéd érzelmeket táplálni. Mindegy mi történik, vagy épp melyik oldalon harcolunk, a bizalmam az irányába soha nem fog megszűnni. - Nem bánom, ha gyalogolnunk kell. - Jegyzem meg egy megnyugtató mosollyal az arcomon, miután kiszáltunk a liftből. Tényleg szerettem sétálni. Mióta lejöttünk a Mennyből, a járkálás jelenti az egyik legjobb kikapcsolódást a számomra, mert addig sem kell a világ problémáin gondolkodnom. Majd kisvártatva a sétánk is véget ért, mikor kiértünk az épület tetejére. Egyre kíváncsibb lettem rá, mit szeretne Gab megmutatni nekem. Netalán, a tájat? Mert az gyönyörű, állapítom meg magamban, miközben gyorsan körbe is pillantok. - Nagyon szép a kilátás. - Szólalok meg a szavai után, közben követve őt, de még nem foglalok helyet, hanem inkább csak figyelem őt és a kilátást, felváltva. Igen, mesébe illő ez a táj, ahogyan a jelenet is, amibe csöppentünk. Rég éreztem őt ennyire nyitottnak. Csak most döbbenek rá igazán, mennyire is hiányzott az életemből az alatt az idő alatt, amit egymástól távol töltöttünk el.
Majd hirtelen felpattant és feltett egy olyan kérdést, amire egyáltalán nem számítottam. Akaratlanul is kiszélesedett a mosolyom, mikor rájöttem arra, mit is tervez konkrétan. Repülni akar. - Hát, nem tegnap és nem is a múlt héten, de remélem még nem felejtettem el azért használni őket. - Nevetek fel jóízűen, majd ahogy a pillantásom megakadt Gab szélesre tárt szárnyain, én is késztetést éreztem rá, hogy megpróbálkozzam a feladattal, hogy előcsalogassam a sajátjaimat. És.. sikerült. Egyszerűen felemelő érzés volt olyan hosszú idő után.. ismét szabadnak és angyalinak érezni magamat. Abban se tudtam hagyni a mosolygást. Mint egy kisgyerek, aki hozzájutott a rég óta áhitott játékjához, körülbelül én is olyan boldog lehettem ebben a pillanatban. - Köszönöm, hogy megmutattad ezt itt nekem. - Fordulok ismét vissza Gab-hez közben a fennséges kilátás fele mutatva a kezeimmel, majd a szárnyaink szélesre tárásától reflexszerűen törtek ki belőlem kicsivel később a következő szavak is. - Mit gondolsz, szerinted el lehet felejteni a repülést..? - Kérdezem bizonytalanul tőle, és az igazság az, hogy félek kideríteni.
Örülök, hogy további győzködések és vita nélkül képesek vagyunk egyszerűen félretenni a témát. Egyenesen megkönnyebbülés, hiszen az utóbbi időben már semmi másról nem szólnak a mindennapjaim, mint a háborúról, szervezkedésről, gyakorlásról, toborzásról, győzködésről... A körülöttem lévők talán már azt gondolják, hogy tényleg nem is érdekel más, pedig időnként nekem is hiányzik, hogy egy kicsit magam mögött hagyhassam ezt az egészet, hogy legalább pár órára megszabaduljak a tehertől, amit magamra vállaltam, kicsit lazítsak, és ezáltal újra igazán annak az angyalnak érezhessem magam, aki régen voltam. Csakhogy erre itt nincs sok lehetőségem. Nem csak nekem vannak elvárásaim a társaim felé, ez visszafelé is érvényes, hiszen erről szól vezetőnek lenni, plusz nem is igazán van kivel kiszakadnom a szokásos légkörből. Ezért is öröm egy régi, kedves arc, egy barát felbukkanása. Megfeledkezni a háborúról, mással foglalkozni, másról beszélni, emlékeket feleleveníteni... Ki gondolta volna, hogy tényleg csak ennyire van most szükségünk? Ana hamar beleegyezik, hogy követ, amivel ismét apró, sejtelmes mosolyt csal az arcomra, és mivel nem mutat ellenkezést az iránt sem, hogy a kezét fogjam, összekulcsolom az ujjainkat. A lift hamar megérkezik, a lányt pedig egy intéssel magam elé invitálom, majd én is belépek után. Nem sokkal később a szerkezet újra kinyílik, és ezúttal egy gyéren kivilágított folyosón találjuk magunkat. Nem sokan járnak erre. - Innen egy kicsit még lépcsőznünk kell, de tényleg csak keveset – ígérem meg, és azzal be tovább is vezetem őt a lépcsőházba, onnan pedig felfelé. És akkor végre, az ajtón túljutva már a tetőre is érünk. - Az egyik kedvenc helyem a városban – tárom szét a karomat, aztán abban a reményben, hogy követ, megcélzom a perem legközelebb eső részét, és leülök rá. - Gyakran jövök ide gondolkodni, ha egy kis magányra van szükségem, főleg éjjel – árulom el, majd a város felé fordítom a fejem. Tele van kisebb-nagyobb fénypontokkal, melyek elnyomják a csillagokat. Gyönyörű. És egyben szomorú is, belegondolni, hogy az ember mi mindent volt képes létrehozni mindazzal a találékonysággal, és az alapanyagokkal, melyeket atyánk biztosított nekik, de végül mindezt a csodát beszennyezte a sok bűn, a kapzsiság, a gyilkosságok, prostitúció, csalás... Az emberek pedig büszkén nevezték Las Vegast a bűnös városnak. Nem hiába vettem be elsőként éppen ezt a helyet. Időnként persze én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó úton haladok-e, de a látvány, ami idefenn szokott fogadni, az a szépség és tisztaság, amivel a környező, nagy kiterjedésű sivatagos föld körülveszi a csillogó települést, mindig elkápráztat, és tagadhatatlanul érdekes, vegyes érzéseket ébreszt bennem, melyeken jól esik időnként elmerengeni. - Egyik oldalról a város fényei, a másik oldalról a szinte még érintetlen természet... Néha úgy érzem, jól illusztrálja a helyzetet, amibe sokunk beékelődött az Ő távozásával – osztom meg a gondolataimat röviden összefoglalva a lánnyal, aztán gondolok egyet, és felállva felé lépek egyet. - Mondd csak, mikor használtad utoljára a szárnyaidat? - kérdezek rá egy cinkos mosollyal, miközben a sajátjaimat szélesre, hatalmasra tárom. Ami azt illeti, én sem sokat mozgattam őket mostanában, és ha jól sejtem, ő sem tette. Az informátoraim szerint a San Franciscoban élő angyalok többsége annyira igyekszik beilleszkedni az emberek közé, hogy néha talán arról is megfeledkeznek, hogy mik is ők valójában.
Miután kifejeztem a véleményemet, nem is próbált győzködni vagy ellenkezni, ami meglepetésként ért. Az, amit válaszként kaptam tőle igencsak messze állt attól, ami lelki szemeim előtt megjelent. Megértő volt. Azért minden bizonnyal nehezére eshetett így visszafognia magát és elfogadni azt, hogy pont az egykori tanítványa nem ért vele egyet.. de nem hazudhattam. Nem éreztem helyesnek. Hosszú távon meg is bánnám, ha nem lennék most teljesen őszinte vele. Túl sok minden forgott kockán. Bár, egyébként sem szoktam hazudni. Nem is angyalokhoz méltó tulajdonság a hazudozás. - Igen. - Bólintok a szavaira egyetértően. Ha ő nem akarja folytatni a meggyőzésemet, akkor én sem fogom folytatni a lebeszélését az egész tervéről. Be kell látnom, nem lesz könnyű dolgom megváltoztatni a nézeteit. Viszont, az előbbiből azt vonhatom le, mint amolyan következtetést, hogy igenis megéri folytatnom, mert nem csak süket fülekre talál a mondandóm. Idővel talán sikerülhet is rávezetnem Őt arra, hogy meggondolja magát.. ráadásul még időben, még mielőtt beláthatatlan következményei lennének az egésznek az emberiségre nézve. Majd miután kinyújtottam felé a karomat, egyenesen az övére helyezve a kézfejemet, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, sőt kéztetést is éreztem arra, hogy visszahúzzam a kezemet, de Gab beelőzött, így mielőtt még bármit is tehettem volna, a tenyerem már a kezei között találta magát. Nem bántam. Jól esett az újjainak érintését a sajátom körül érezni. A nézeteltéréseink ellenére is.. mintha még mindig meglenne a kapocs kettőnk között. Ennek csak örülni tudok. Azt hiszem, nehezen viseltem volna el, ha az előbbi után ingerülten kiparancsolt volna a helyiségből, mondván, hogy ha nem értek vele egyet, akkor ne kerüljek többé a szemei elé. - Igen, szerintem is. A körülményektől eltekintve, jó itt lenni. Olyan rég beszéltünk utoljára. - Pillantok fel rá, egyenesen a szemeibe, közben egy mosolyt is megengedve magamnak. A következő javaslata ezek után, már nem is ért annyira váratlanul. De az inkább, mikor szavakba is foglalta, hogy megért engem, illetve belátja, mit miért tettem. - Rendben. - Állok fel én is, hozzá hasonlóan, mikor megemlíti, hogy a vitatkozás helyett, inkább mutatna nekem valamit. Követem őt a lift felé, majd kissé bizonytalanul ugyan, de végül elfogadom a felém nyújtott karját is. - Egyébként.. mit szeretnél mutatni nekem? - Bukik ki belőlem a kíváncsiság, miközben a liftre várunk.
Hallom őt, és azt hiszem, értem is, vagy csak szeretném, de valahol mégis elbeszélünk egymás mellett, és ez kissé elkeserítő. Bizonyos értelemben biztos igaza van. Nem arra teremtettük, hogy pusztítsuk az embert, hanem hogy segítsük, és terelgessük őt azon az úton, amit atyánk kijelölt neki. Ha eltévelyedne, utat, fényt mutassunk neki. Vannak pillanatok, amikor rám tör a félelem, a kétségbeesés, hogy én is olyan lettem, mint ők, egy eltévelyedett, aki a fény hiányában letért a kijelölt útjáról. Istenünk útmutatása nélkül nehéz boldogulnunk. Ezért is kell hinnem abban, hogy ha a küldetésem végére értem, és véghez vittem azt, amit kijelöltem magam előtt, akkor végre visszatér majd hozzánk. A halandók már sokszor megkapták a lehetőséget a megtérésre. Attól tartok, ezúttal már nincs visszaút. Ha Urunk távozása valóban a világ végét jelöli, ahogy azt sokan tartják, akkor a bűnös lelkek már elkéstek. Ahogy a jövendölésekben is áll, ez az időszak arról szól, hogy végleg leszámoljunk a gonosszal, annak minden megnyilvánulásával. Csak hát... mindig úgy hittem, hogy Ő is velünk tart ebben a csatában. Vagy legalább Mihály megérti, és velem együtt harcol majd, nem pedig ellenem. - Mindannyiunknak hinnünk kell valamiben, ami erőt és célt ad – bólintok végül. Talán mégsem ma lesz az a nap, amikor meggyőzhetem Anaellet az igazamról. Azt hiszem, ahogy az emberek mondani szokták, ez nem sprint, hanem maraton. Ahogy a többi testvérem esetében, úgy vele kapcsolatban is türelmesnek kell lennem, és végül talán meglátja, hogy igazam van. Vagy fordítva fog történni. Ki tudja? Néhány pillanattal később, számomra teljesen váratlanul, a fiatal pártfogoltam kinyújtja felém, majd a kézfejemre csúsztatja a kezét. Kissé meglepetten tekintek fel rá, azt hittem, zavarja az érintésem. Ám mielőtt meggondolhatná magát, a saját tenyeremet az övére simítom, így zárva a kezeim közé. A különbözőségeink ellenére is a helyzet meghittsége kellemesen melengeti a szívemet. Azt hiszem, senkit nem éreztem magamhoz ilyen közel, mióta atyánk elment. Nem fizikai, inkább lelki értelemben. Persze itt vannak a testvéreim, sokan közülük körülvesznek nap mint nap, együtt éreznek, egyetértenek velem, támogatnak a küldetésemben. Mégsem érzem őket elég közel. Távolról sem ugyanaz ez, mint egykor. Azelőtt. Egyetértés van, de a szeretet...? Nem is tudom. De Anával most teljesen más. - Örülök, hogy most itt vagy. Még ha egy szerencsétlen félreértés útján kerültél is ide – mosolyodom el halványan, ujjaim finoman érintik a puha, selymes bőrt a kézfején, aztán egy kis tűnődés után újra megszólalok. - Mit szólnál, ha egy időre félretennénk ezt a témát? Szeretném, hogy tudd, megértelek, hogy mit miért tettél, és miért érzel úgy, ahogy. De ahogy én nem győzhetlek meg ma este már az igazamról, úgy minden bizonnyal te sem fogsz a tiédről. Inkább... engedd meg, hogy mutassak neked valamit – állok fel a kijárat és lift felé lépve, és hívogatón felé nyújtom a karom.
Lehet túl keményen fejeztem ki a véleményemet az általa képviselt elvekkel kapcsolatban, de még mindig úgy gondolom, hogy meg kellett tudnia. Más nem fogja kimondani Neki ezeket a szavakat, amiket én az imént megtettem. Ebben teljesen bizonyos vagyok. Tartanak Tőle. Talán nekem is kellene, de egy részem bízni akar abban, hogy biztonságban vagyok mellette. A belső hangom általában nem szokott cserben hagyni, remélem ezúttal sem fog. Bár, ha cserben is hagyna, legalább azzal a tudattal fogok szembe nézni a következményekkel, hogy én megpróbáltam. Látva az arckifejezését, egy pillanat erejéig hirtelen ismét olyannak láttam Gabrielt, mint egykoron. Annak a férfinek, akire bármikor támaszkodhatok, aki megért engem és akiért akár még a végsőkig is elmennék. És.. azt hiszem, még mindig így érzek vele kapcsolatban, ha nem is ez jön le a viselkedésemből. Én mellette állok, jelenleg is azt próbálom elérni, hogy meggondolja magát. Mert az Úr nem akarná, hogy ezt tegye. Nem akarhatja! - Tudom, hogy nem kérnél olyasmit, de még az sem változtatna az alap felálláson. Én.. nem tudom mit mondhatnék. Nem érzem azt, hogy mindannyian megérdemelnék a sorsot, amit nekik szánsz. Például, a védencem sem. Gab, mi arra születtünk, hogy megvédjük az embereket vagy jó útra térítsük őket, ha szükséges.. nem az elpusztításukra. - Próbálok annyi ész érvet felhozni, amennyit csak képes vagyok. Aztán, néma csendbe burkolózva hallgattam a szavait, közben a pillantásom akaratlanul is az övét kezdte keresni. Annyira megbántottnak tűnt. - Nem hiszem. Nem gondolhatjuk ezt.. - Nem lehet, hogy az Úr is azt akarná, ő nem kívánhatja ezt a sorsot a saját teremtményeinek. Bár, korábban is megtette az özönvízzel. Viszont, a mostani más. Ezúttal angyalok harcolnak egymás ellen, nap mint nap, az életüket kockáztatva a cél érdekében, amiben hisznek. - Nem vagy őrült. - Jelentem ki határozottan, és közben késztetést érzek arra is, hogy megérintsem a tenyerét vagy átöleljem, de nem, azzal lehet csupán rontanék a helyzetünkön. - Csak hiányzik a jelenléte, megértelek. Nekem is, ahogy valószínüleg mindannyiunknak. Mindenesetre van valami abban, amit mondasz. Nem világos a számunkra az, hogy Ő mit is szeretne konkrétan, de egy valamivel kapcsolatban változatlan a véleményem. Kell lennie egy tervnek a tarsolyában és minden bizonnyal bonyolultabb lehet annak a kivitelezése, mint az emberiség eltűntetése a föld színéről. Vissza fog térni. Hinnünk kell ebben. - Ha nem is érezhetem át teljesen azt, amiken Gab keresztül mehet, de attól még megérthetem a fájdalmát. Jogosan érzi elhagyatottnak magát a történtek után, én pedig nem szeretem őt ilyennek látni. Végül, miután magamba folytok egy megadó sóhajt, hirtelen kinyújtom az egyik kezemet, majd egyenesen az övére helyezem. - Bármennyire is nehezteltem rád, igenis nehezemre esett ellened dönteni. - Bukik ki belőlem kisvártatva a mondat, mielőtt kétszer is meggondolhattam volna, mit készülök kiejteni a számon.
„Ez nem helyes...” - visszhangzik fejemben ez az árva fél mondat, miközben Ana tovább szövi a mondandóját, én pedig szóra nyitom a szám, aztán mégsem mondok semmit. Valamiért úgy érzem, őt meggyőznöm az igazamról, vele megértetnem az indokaimat, nehezebb lesz, mint korábban bárki más esetében. Talán éppen azért, mert ő azon kevesek közé tartozik, akiknek a véleménye és a támogatása nem csupán a háború alakulása miatt számít nekem, hanem elsősorban személyesen is érint, hogy hogyan vélekedik. Inkább először csak végighallgatom őt, mindazt, amit mondani akar, addig is elgondolkodhatom, miként is válaszoljak a szavaira. - Hidd el... - egy másodperc erejéig eltűnődve pillantok a kezére, késztetést érezve rá, hogy a tenyerembe fogjam, de végül természetesen nem teszem. Semmi értelme nem lenne egy ilyen mozdulatnak, amikor minden érintésemtől ódzkodik. - Sosem várnám el, hogy beállj a seregembe, és harcolj. A háború nem való mindenkinek. Vannak angyalok, akik erre teremtettek, és vannak, akik nem – vonok vállat megnyugtatónak szánt szavaim után. Valójában, azt hiszem, nem csak, hogy nem várnám el, de nem is igazán nézném jó szemmel, ha csatározni szeretne. Hiszen még mindig olyan fiatal, tapasztalatlan, csupán pár évszázad van mögötte. Őszintén remélem, hogy lesz alkalma ennél sokkal többet is megélni. - Viszont ami az emberek sorsát illeti... akkor is mellettük állnál, ha Atyánk csak az ő életük árán térne vissza? - vonom fel a szemöldökeimet. Ha az Úr visszajön, talán egy pillanatba sem telne a számára, hogy mindent rendbe hozzon, újra teremtsen. Nélküle viszont... mind csak egyre inkább elveszünk. - Tudom, sokan még ma sem értenek velem egyet, őrültnek hisznek, azt gondolják, elment az eszem, belebetegedtem a hiányába... És ki tudja? Talán igazuk van – sóhajtok, majd egy-két pillanatig némán meredek magam elé, aztán újra a lány szemeibe nézek. - De mi van, ha nem? Mi van, ha tényleg ezt várja tőlünk? Nem mintha nem tett volna már maga is hasonló drasztikus lépéseket korábban. És vajon nem jelent volna meg, és utasított volna rendre bennünket, ha tévedünk, és az elveszett báránykái még mindig ugyanolyan fontosak a számára? - teszem fel a kérdéseket, amelyek bennem is időről időre felötlenek. Egy részem talán várja is ezt a momentumot, amikor atyánk újra itt lesz, és megbüntet a tévedésemért, ha úgy tartja kedve. Azt hiszem, még erre is készen állnék. Sokkal inkább, mint a mostani céltalanságra és bizonytalanság, ami sokunkat a markában tart. De arkangyal vagyok, nem bujdokolhatok el reménytelenül, a babérjaimon ülve, ahogy egyes testvéreim teszik, mint például Ramiel. Tennem kell valamit, bármit, hogy reményt adjak ezzel a többieknek, a társaimnak, akik úgy döntenek, követnek engem, és első sorban magamnak. Komolyan elhiszem a célt, amiért harcolok, tiszta szívemből, mert hinnem kell valamiben, és tudom, hogy sokan vannak még így.
// 
