We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Doll’s sztriptízbár
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Szer. Dec. 07, 2016 12:44 pm
Következő oldal



Szemérmetlenül tekeredek a ketrecben fellelhető lánc köré – amely csakis az én kedvemért lett odarakva. Provokatív, már csaknem pajzán csillogással villannak a szemeim a közönség felé. Gyalázatos táncot lejtek nekik, pedig én igazából nem is vagyok a műsoron. Ha-ha. Mi több, meztelen sem vagyok, a többi táncossal ellentétben, akik igencsak pőrén vonaglanak a saját ketrecükben vagy rúdjuk körül. Mégis majdhogynem minden kiéhezett férfiszem az én sziluettemet falja. Néhányan közvetlenül a ketrecem köré gyűlnek, akárcsak az éhes ragadozók – annyi a különbség, hogy itt igazából én vagyok a ragadozó. És ennek megfelelően olyan műsorszámot adok nekik, hogy a lelkük mélyén még ők maguk is megbotránkoznak a súlyától. Merthogy ilyet a többi lánytól biztosan nem kapnak. Elvégre ők egészen mások, mint én. Ők szimplán csak halandók. Én viszont… démoni bestia vagyok; egy succubus. Érzéki és ideglelő teremtés. Az a dolgom, hogy a halálba csábítsak másokat, szó szerint.
Csípőből mozdulok, fásult magányában hagyva ezzel a ketrec közepén himbálódzó aranyláncot. Az aranykalickához aranylánc dukál – aranybilinccsel, és gyémántokkal kirakott aranyszívvel. Persze mindez csupán az ínycsiklandó máz, hogy idecsalogassuk azt a sok szerencsétlent, akik majd eladják a lelküket néhány órányi földi gyönyörért, holott a lelkük az örökkévalóságig ott fog rohadni a pokolban. Ha-ha! Őrületes, miii?
Ragadozóvigyorral sétálok a ketrecem széleihez, incselkedve hívom a közönség tagjait közelebb magamhoz. Akik jönnek… Szinte meg sem kell mozdulnom, mire máris tolongva, egymást fellökve feszülnek neki a rácsoknak, mire az ujjaim vérmesen kulcsolódnak – úgy kapaszkodok, míg az egész testem neki nem passzírozódik az arannyal borított ketrechez. Szórakoztatom őket. És egyúttal szórakoztatom magamat is. Fogaimmal a levegőbe marok, nevetve, önfeledten. Féktelen vehemenciám végül ártatlan, kislányos kuncogásba torzul, ahogy kezemmel ide-oda kapok kifelé a rácson, megpróbálva elkapni őket. Némelyiket még meg is karmolom, ha-ha.
Látom a szemeikben a zavarodottságot, és azt a rémületet, valahol a mocsokkal teli lelkük mélyén. Látom azt, hogy rettegve akarnak engem. De mégsem mernek közelebb jönni a ketrechez… úgy igazán… ténylegesen. Pedig én annyira nagyooon szeretnék játszani velük! Bohókásan kapkodok hát bele a levegőbe, mind a fogaimmal, mind pedig a kezemmel, mintha csak egy fogságba ejtett vadmacska lennék, aki próbálja éppen becserkészni a rácsok túloldalán rostokoló csemegéjét.
Aztán…
… megtörténik az, amire egyáltalán nem számítottam. Az, amire már hosszú idő óta nem vágytam. Az, amiről végül lemondtam.
Szilánkok csilingelése, karcos dallamok szaggatják a dobhártyámat. Egy koponya törése. Egy véráztatta, szétzúzott üvegasztal. És Lazarus.
Ez már az őrület, vagy még a valóság?
Hirtelen mozdulok – dühödten, zabolátlanul ragadom meg a ketrec ajtaját, és lépek ki belőle, mit sem törődve az egykori nézőközönségemmel. Úgyis mást bámulnak most már. Helyettem az én egykori mesteremet nézik. Voltaképpen mindenki őt nézi. Ki ez az idegen? (…)
- Hát megtaláltál! – fakad ki belőlem a szó, a gondolat, és egyúttal a megszállott lelkesedéstől túlfűtött örömmámor. Valósággal a nyakába ugrok, amikor kitárja a karjait, mintha csak éppen engem várt volna. És ott csüngök még jó néhány másodpercig, habár nem érdemli meg. Mert hirtelenjében eszembe jut a gyötrelmes valóság; hogy elhagyott engem. Hiszen nem halt meg. De nem is élt mellettem. Egyszerűen csak… elhagyott.
Kétségbeesett arccal, és mélységes csalódottsággal fejtem le magamat róla, majd durcásan vetem meg a lábaimat, akár egy kisgyerek.
- De te… élsz… Akkor mégis hol a francban voltál idáig, haa?! – És nem tudom hirtelen eldönteni, hogy örömömben megnyalintsam, vagy csalódottságomban kinyiffantsam inkább. Mert annyira nagyon egybefolyik ez a két érzés – a féktelen düh, és a földöntúli boldogság elegye. Itt van, végre eljött értem. Sosem felejtem el az időt, amit mellette töltöttem, de az utóbbi negyvenöt év valamiért mégis minden eddigit felülír. Én most már ide tartozom. És az „ide” alatt nem a sztriptízbárt értem, hanem annak a tulajdonosát – természetesen. Ez az én otthonom most már, Kain mellett. Mégsem tudom kimondani azt, ami teljesen egyértelmű – jól látható, és már-már szinte tapintható –, mert mindezek ellenére annyi, de annyi minden köt őhozzá még.


Utolsó Poszt Szomb. Dec. 03, 2016 4:52 pm
Következő oldal



Egy sarok asztalnál foglaltam helyett. Innen nagyjából átlátok mindent. Az előttem lévő asztalon egy nő táncol, a két emberemnek nagyon is tetszik, a többi ebből kimaradt, ők kint vártak. Én azonban nem figyelek rá, sokkal inkább a bár közepén lévő ketrecet figyelem. A benne táncoló több, mint ismerős. Ötven éve nem láttam ugyan de nem igazán változott, habár ez mindkettőnkről elmondható. Mióta kivontam magam az életemből, nem tartottam vele semmilyen formában sem a kapcsolatot, így óvatosságra intettem magam, nem mentem egyből oda. Ezek az évek elégé viharosak voltak, legalábbis a számomra, hogy számára miként alakult ez az ötven év, arról fogalmam sincsen.
Csettintettem a nő felé, és intettem, hogy menjen el. Mellettem az eddig vigyorgó két fickó persze egyből búskomor képet vágott, de nem szóltak egy szót sem. Ha nem is tudták pontosan, hogy miért is vagyunk itt, azt már sikerült megtanulniuk, hogy nem szeretem, ha ellentmondanak. Amint elment, már teljesen tiszta volt a kilátásom Ruby-ra. A ketrec körül, amiben táncolt, egy kisebb közönség gyűlt össze. Fintorogva figyeltem a történéseket még néhány pillanatig, majd a mellettem balomon ülő férfira pillantottam. – Menj oda ahhoz a férfihoz és mondd meg neki, hogy vegye le Ruby-t a műsorról! – böktem a fejemmel a szemben lévő asztal felé. Nem ivott, csak állt és figyelt, nem is a vendégeket, hanem a táncosokat. Gondolom ő teszi itt össze a műsort. A férfi felállt, hogy tegye, amit mondtam, én pedig kíváncsian vártam, mi történik majd. Kétségem sem volt afelől, hogy minimum megverik. Felálltam én is, tettem pár lépést előre és vártam.
Ahogy sejtettem. A küldöncöm vitatkozott, majd behúztak neki egyet, mire elesett. Ketten egyből ugrottak is, hogy lefogják és kicipeljék őt a bárból. Hogy ott mi lesz vele, az már nem igazán érdekelt. Viszont így a férfi egyedül maradt. Megkerültem a ketrec előtti tömeget és a férfi mögé érve megragadtam a fejét és a mellettünk lévő üvegasztalhoz vágtam azt. Majd újra, újra, és újra, utána pedig már meg sem próbált felkelni. Vagy nem tudott, kitudja. A vendégek persze úgy néztek rám, mintha most látnának életükben először embert, de nem különösebben zavartatot a bamba kifejezésük.
-Visszatértem! – tártam szét a kezemet, most, hogy már Ruby is rám figyelt. – Gyere onnan le, elmegyünk innen! – intettem a kezemmel és még mielőtt a biztonságiak bármit is csinálhattak volna, az embereim megjelentek, hogy ne jusson eszükbe semmi olyan, amit később megbánhatnának.


Utolsó Poszt Szomb. Dec. 03, 2016 3:40 pm
Következő oldal






Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Natalie Rossmyra
Yesterday at 9:09 pm
☽ Stamford




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5