☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Doll’s sztriptízbár

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jan. 27, 2017 10:10 pm írtam neked utoljára




Olyan mintha az egész létezésem csak egy vicc volna. Egy csúfos vicc. Vagy inkább a természet gusztustalan tréfája. Legalábbis valahogy így érzem most magamat azok után, ami történt az elmúlt fél órában (?) Lazarus értelmetlen felbukkanása… Egyáltalán volt bármi célja is ezzel? Mintha csak azért tért volna vissza, hogy tovább gyötörhessen engem… Tudom, annak idején bármit megtettem volna azért, hogy visszatérjen hozzám. Bármit megtettem volna azért, hogy tudjam, életben van. De azok az idők elmúltak, és jelen pillanatban nem vágyom semmi egyébre csakis a halálára. Hálátlan dolog az ilyesmi, tudom, de hát végül is démon vagyok, ő mondta ezt mindig. Ő tanított engem erre. Valószínűleg a tudtán kívül, de mindvégig arra nevelt, hogy végül eláruljam őt. Persze nem szándékosan történt, ami történt; más karjában kötöttem ki. Egyszerűen csak így alakult… DE! Ő akarta ezt… Ő akarta, hogy démonibb bestia legyek. Hogy tényleg úgy viselkedjek, mint egy igazi démon… aki hűtlen, és aki nem szeret. Vagy legalábbis nem őt. Ő nem kért belőlem. Nem kellett neki a rajongástól túlfűtött szerelmem. Túl sok voltam neki. Vagy éppenséggel túl kevés. De mindegy. Most már vége. Végleg vége. Nagyot sóhajtok, miközben belefészkelem magamat Kain karjaiba, mintegy az egyedüli mentsváramba ezen a világon. Ő valaha ember volt, még tudja, hogy milyen szeretni. Arra gondolok, hogy milyen fantasztikus volna semmissé tenni az imént történteket. Semmissé, mintha egyáltalán meg sem történtek volna. Valószínűleg akkor még mindig a ketrecemben vonaglanék. És való igaz, a legszívesebben visszamásznék a kis személyre szabott kalitkámba riszálni magamat és szórakoztatni a nézőközönséget. Csakhogy a nézőközönség időközben olyannyira megcsappant, hogy nincs is. Konkrétan senki sincs a teremben rajtunk kívül. Testemmel szorosan simulok Kain mellkasához, majd bohókásan pürrögni kezdek, akár egy macska. Vagy sokkal inkább egy szeretetéhes kiscica. Ha-ha.
- Prrr… Te mindig tudod, hogy mivel tudsz levenni egy hölgyet a lábáról, daddy! – hízelgek neki élveteg mosollyal a szám szélén, szinte kislányos lelkesedéssel. Ugyanilyen lelkesedéssel ugrok bele aztán a nyakába, amikor kimondja a bűvös szót: „Gyere ide!” És én megyek, hovatovább (!), valósággal belerepülök a nyakába, a karjaiba, mondhatni minden része kap belőlem egy aprócska szeletet. Hanyag eleganciával vetem át kezeimet a tarkóján – így viszonozom a csókját.
Végül vigyorogva válok el az ajkaitól, ahogy megszólalok.
- Hol van kicsi Lucy? Úgy szeretnék játszani vele…! – Ez virágnyelven annyit tesz, hogy „Gyerünk, menjünk és csináljunk valami igazán gyalázatosat!” HAHAHA!

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Jan. 25, 2017 7:33 pm írtam neked utoljára



- Hidd el, Lazarus. Ez a kutya harap. Méghozzá nagyot.
Bár szerintem tudhatná ezt ő is, hogy engem pont nem nagyon hat meg, hogy ki az ellenfelem. Nyilván vannak olyan démonok, akiknek én sem mennék neki, mert van annyi eszem, de Lazarus nem ilyen. Amúgy is, van egy elég nagy hírnevem a démonok körein belül, és csak nézőpont kérdése, hogy ez jó dolog, vagy rossz. Számomra jó. Így legalább a lehető legkevesebben szarakodnak velem. De ha valaki meg is próbálja, akkor sem ér vele sokat.
Röhöghetnékem támad az utolsó mondatának hallatán. Látszik, hogy mennyire elnyomta őt, és nem hagyta meg neki azt, hogy kialakuljon valamilyen személyisége Rubynak. Mert az a Ruby, akit én ismerek, ő neki van annyi esze, hogy ne ugorjon csak úgy vissza a karjaiba, pláne, miután átélhette, milyen is mellettem lennie. A hozzá hasonló démonoknak nem nagyon jár ki ilyesfajta szabadság, mint amilyen neki. Ugyan hivatalosan ő az enyém, de ha úgy döntene, hogy el akar menni, én nem ellenkeznék. Vagyis… olyan szintig, hogy megpróbálnám lebeszélni róla, de ha hajthatatlan, akkor menjen. De nem hiszem, hogy ilyesmire sor fog kerülni a közeljövőben.
Nem szólok egy rövid ideig semmit, hagyom Rubynak, hogy kicsit itt pihenjen az ölelésemben. Egyébként örülök, hogy ugyanúgy látjuk vele a dolgokat, miszerint mellettem tudott csak igazán kiteljesedni. Pedig azért lássuk be, velem körülbelül ötven éve van csak, míg korábban Lazarusszal… na mindegy, így is többet volt már szó róla, mint akartam.
Végül pedig megunva ezt az egész csendes nyugalmat, megszólalok.
- Képzelem, milyen lehet ez most neked. Hogy még mindig körülbelül egy bábuként kezel téged, és bőven alábecsül. Ez az egyik legrosszabb, amit mással tehetünk, hogy nem nézünk ki belőle bizonyos dolgokat. De én tudom, láttam már, hogy mire vagy képes, és hogy összességében milyen vagy. Miatta viszont nem kell aggódnod, mert ha a szükség úgy hozná, én megvédenélek. De ezt tudod jól. Na, gyere ide!
A mondandóm befejeztével pedig odahajolok Rubyhoz, hogy megcsókoljam őt. Nem igazán tudom megmondani, pontosan miért is. Örülök a hűségének, esetleg felizgatott ezzel az egésszel, vagy csak szimplán büszke vagyok rá? Úgy mind az egyben szerintem.
// Mi köszönjük, hogy velünk tartottál! Very Happy //

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Jan. 09, 2017 7:35 pm írtam neked utoljára



Haragos tekintettel és durcás grimasszal – amely mögött ott lapul az egyöntetű kétségbeesés – szakad fel a levegő a tüdőm mélyéről, miközben farkasszemet nézek azzal a színtiszta semmivel, amivel Lazarus megtisztel engem. Se bánat, se szomorúság, se düh, semmi érzelem. Érzéketlenül fogadja a mondandóm teljes egészét, ami igazán nagy kár ugyanis szívből jött! Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy hanyag eleganciával söpri le magáról a szavaimat. Visszapattannak, nem érnek célt – pontosan úgy, mint annak idején. Ó, ha az Ördög sírni tudna…! (…) akkor most bizonyára zokogna dühödt tehetetlenségében. De az Ördög nem sír, és én sem. Ezúttal nem. Mert a démonok nem sírnak, ugye?
A maga módján azonban igencsak nevetséges ez; ugyanis a státusszimbólum mivoltomról dumál, miközben az igazi státusszimbólum mindvégig mellette voltam. Mi is bizonyítja ezt jobban, minthogy évtizedek múltával előtűnik itt a nagy semmiből, mintha mi sem történt volna, és amint megérkezik, már egyből füttyent, hogy lelépünk? Mondanám, hogy nevetséges, de sokkal inkább szánalmas. Szánalmat érzek most – valahol a bánaton és a beletörődésen túl. Még sosem láttam Őt ennyire önmagának: egy irigy, manipulatív, érzéketlen senkiházi. De most már nem parancsol nekem soha többé… Már nem teheti. Mert nem érdekel. És ha mást nem is, de ezt, úgy érzem, hogy tudnia kell. Valósággal megkönnyebbültem általa.
Így, amikor még utoljára visszafordul hozzám, mielőtt elhagyná a terepet, az én karmazsinvörösre rúzsozott ajkaim is szóra nyílnak.
- Tudod, Lazi… Igazán örülök annak, hogy visszatértél. Felnyitotta a szememet. Most már máshogy látom a dolgokat. – Egészen olyan, mintha egészen idáig vak lettem volna. Vakon hittem benne, mint valami fanatikus őrült. De ennek vége. – Neked fogalmad sincs arról, hogy mennyire jó helyem van itt. És én sem tudtam ennyire biztosan, míg most fel nem bukkantál és be nem bizonyítottad, hogy valóban így van. Kain többet jelent nekem, mint te valaha is… Mellette önmagam vagyok. – Akár a ketrecben, akár a démonjaival játszadozva, vagy az emberek lelkét csábítva a pokolba és az örök kárhozatba taszítva ezzel. Vagy bármi is legyen a dolgom mellette. Mert bármit is teszünk, élőnek érzem magamat Kain oldalán – nem húznak vissza a rabláncok, amelyeket a megteremtésemmel együtt aggattak rám. Nem sok magamfajta démon lehet ám szabad. Voltaképpen egyetlenegy ilyen démont sem ismerek, aki rang nélkül szabadnak tudhatja magát. Persze hivatalosan én is Kain-hoz tartozom, de ő elengedne, ha a saját akaratomból el akarnék menni, ugye? (…) Ugye, el?
Fejemet a mellkasára döntve, testemet valósággal a karjai közé ékelve, arcomat pedig a nyakába fúrva – valahogy így nézem végig, amint Lazarus és az őt kísérő bagázs elhagyja a helyszínt. Mégis annyira, annyira üresnek érzem most magam. Zaklatottan bújok hát még erőteljesebben apuci oltalmazó karjaiba mintegy mentsvárként… Néha az ilyen csúnya, csúnya rossz lányoknak is kell a szeretet. Groteszk, huh?

--- köszi a vendégszereplést k76k ---

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Jan. 08, 2017 8:40 pm írtam neked utoljára



A fejemet kissé oldalra billentem, mikor a lába az ölembe kerül. Nem arról volt szó, hogy ne élveztem volna a helyzetet. Dehogynem, roppantmód élveztem, mindig is úgy voltam vele, hogy akár két főbűn lordja is lehetnék. Habár, ily módon mindenki lehetne az. Ki ne élvezné a másik érintését? Felszínes, de ugyanakkor benne van minden, ami az embert emberré teszi, és akármik is vagyunk, mindig visszatalálunk ide.
Nem szakítom őt félbe, mikor beszél, bár aligha tudnám, mivel egy pillanatra sem marad csendben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez hiányzott. Habár, egy idő után igen. Kain azonban úgy látszik vagy nem akar szájkosarat tenni rá néha napján, vagy, ami furább lenne, élvezi. Nem tudom, hogy miként lehet élvezni azt, ha valakire a nap 24 órájában oda kell figyelni.  Mindenkinek vannak hibái. Kinek kisebb, kinek nagyobb. Ruby sokat beszél, Kain pedig… él.
A tekintetem lefelé siklott, mikor elkalandozott a combomon a keze, de nem akadályoztam meg benne. Helyette inkább tettem azt, amitől igyekeztem magam óva inteni. Végig hallgattam. Habár bőven lett volna mit mondanom. Egyrészt, nem lett volt lehetőségem közbeszólni, másrészt, amíg beszélt, a keze dolgozott, ez pedig felülírta azon szándékom, hogy megszakítsam. Itt hibáztam.
Váratlanul ér az arcomba csapódó whisky, és még váratlanabbul a pohár, ami összetörik rajta. Gyorsan emelem fel a kezemet, hogy megakadályozzam valamelyik emberem egyik elhamarkodott cselekedetét. Az öltönyöm zsebéből előhúzott díszzsebkendővel pillanatok alatt megtörlöm az arcom és nagyot sóhajtva pillantok fel Ruby-ra. Habár valamiféle mosolyra görbül a szám, a tekintetemből inkább a dühöm árad. Amit azonban néhány pillanat múlva lenyelek, hogy válaszolhassak. De csak rövidre fogva.
-Soha nem tagadtam, hogy okos vagy Ruby. Okosabb, mint amilyennek látszol. – mosolyogtam rá néhány pillanatra. – De közel sem olyan okos, mint amilyennek hiszed magadat. Nem vagy te ilyen jó színésznő, a legkevésbé előttem. A szexistennőt nem vitatom, de a többit igen. Kettőnk közül te a szép voltál, nem az okos! – ráztam meg a fejemet, mielőtt felálltam volna a székemből. Összegomboltam a zakóm, majd Kain szavait meghallva a férfira pillantottam. – Tudod, hogy van ez. Amelyik kutya ugat, az nem harap. – vontam meg a vállamat, majd visszatettem az üres poharat az asztalra. – Telne neked jobbra is. Ne legyél ilyen zsugori, ha már van egy sztriptízbárod. – utálom a zsugoriságot. Aki megteheti, éljen nagylábon, élvezze az életet és mindazt, amit megkaphat. Mikor újra megszólal, rájövök, hogy miért nincs Ruby-n szájkosár. Kain éppúgy szeret feleslegesen beszélni. – Még szép. A te embered, a te asztalod. Tehát, a te bajod. – tudtam le a fickót, aki még mindig ott feküdt, ahol hagytam.
-Rendben, uraim, itt az ideje, hogy induljunk! – intettem az ajtó felé az embereimnek, és én magam is arra felé vettem az irányt, de még utoljára hátra fordultam. – Tudod Ruby, abban reménykedtem, hogy ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. – most engedtem, hogy őszinte sajnálat tükröződjön az arcomról. Elvégre, sajnálom is. Egy közeli kis templomban találkoztunk utoljára, volt egy kis... elintéznivalóm a helyi istenszolgával. Talán... meglátogathatnám újra. A régi idők emlékére.  

//Köszi a játékot srácok, rövidebb lett, mint hittem, de hát van ilyen Very Happy //

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jan. 06, 2017 8:52 pm írtam neked utoljára


Hátradőlve az ülőalkalmatosságban hallgatom vigyorogva azt, amit Lazarus mond. És még, hogy én vagyok az ostoba. De jó, ezt még elfogadom. Ostoba vagyok. De ő pedig rendkívül vak, hogy nem látja át az egész helyzetet. Rubynak teljes szabad akarata van, mióta velem van. Hangozzék akármennyire is ironikusan, nálam nincs ketrecbe zárva. Nem parancsolom meg neki, hogy mikor üljön le, mikor álljon fel, tehát nem kezelem úgy őt, mint egy kutyát. Talán azért, mert akármennyire is régen volt, emlékszem még, milyen embernek lenni. Egy cseppnyi mindig is megvolt bennem, de annyi nem elég, hogy visszaalacsonyodjak az emberek szintjére.
Arra sem reagálok semmit, hogy leülteti a kiskutyáit. Nem mondom azt, hogy nem érdekel, mert kurvára bassza a csőrömet, hogy itt vannak, továbbra is teljesen hívatlanul. Egy-két italt is elvehetnek felőlem. De ha elkezdik kirámolni a pultot, akkor bizony folytatni fogom a vérontást, amit Lazarus kezdett a mellettünk fekvő férfival. Nagyobb türelemnek örvendhetek, mint sok más démontársam, de egyszer nálam is betelik a pohár. Nehezebb előidézni ezt nálam, nem sokkal, de nehezebb, viszont… a hatás sem lesz gyengébb.
Érzem Ruby pillantását magamon, és félig felé is fordulok közben. Látom a kétségbeesett arcát, és számtalan dolgot Lazarus pofájába vágnék, mert lenne mit, de inkább meghagyom Rubynak, hogy elintézze őt. Halványan biccentem a fejem az idősebb démon irányába, amolyan „kapd el, kislány” arccal. Tudom, hogy nincs teljes mértékben szüksége a segítségemre, valamint nem tagadom, kíváncsi vagyok, ő hogyan látja mindezt.
Elkényelmesedek a fotelban, arcomra semmiféle érzelem nem ül ki, továbbra is gyilkos tekintettel nézek magam elé, figyelve arra, Ruby mit is csinál. Ahogy egyre inkább mondja a magáét, úgy kezd el engem is eltölteni az elégedettség. Belül vigyorgok, de kívül továbbra is csak figyelem őket, mikor bele-belekortyolok a whiskymbe. A végén viszont már akaratlanul is elmosolygom magam, mikor az arcába önti a pohara tartalmát, az üveget pedig széttöri rajta. Ez az én csajom!
Lazarusnál szinte biztosra veszem, hogy nem fogja bántani, ha viszont hallom, hogy mozgásba lendülnének az ebek, akkor nem vagyok rest az utolsó szálig kibelezni őket. Képes lennék rá, ezt mindketten tudjuk az Irigységgel. Szóval az ő érdekében visszafogja őket. Bár ki tudja, lehet azok maguk is képesek a tanulásra, és inkább megmaradnak a seggükön.
Én is felállok végül a székemből, és Rubyhoz sétálok, karomat átvetve rajta, és úgy figyelve Lazarust.
- Hallottad a hölgyet, Lazarus. Az italod még megihatod, de aztán takarodj ki innen, és meg ne lássalak még egyszer. Mert legközelebb nem leszek ilyen visszafogott, mint most.
Ezt felfoghatja fenyegetésnek, és ígéretnek is egyaránt.
- Most mondanám, hogy takarítsd fel a szemetedet, de… ez a ház ajándéka, most elengedem.
Bökök a csávó felé, akinek nemrégiben szétverte a fejét. Nem fogom siratni egy pillanatig sem. De nem bírom kivárni azt a pillanatot, mikor végre elhúzza innen a csíkot. Vannak nekem fontosabb dolgaim is, mint vele foglalkozni.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Jan. 06, 2017 7:44 pm írtam neked utoljára



Egész szép életem volt itt eddig. Szórakoztató, mókás, kalandokkal és gyilkolással teli. Pont nekem való. Felszabadító életem volt itt. Míg a sátán el nem jött, hogy tönkretegyen mindent…! Vicsorba torzult ajkaim mögül feszült, gyűlölettel teli sóhaj szakad fel, ahogy a körmeim akaratlanul is a bőrkanapé felszínébe tépnek Lazarus szavai hallatán. Émelyítő lüktetés kezdi el feszíteni a gyomromat, mintha csak valaki kést vágott volna a szívem helyére. Az a nem létező, fájó szívem… Annyira gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Rég látott ismerősként ölel magához a zavaros érzelemmassza, amely dühödten veszi birtokba a lényem egészét – és érzem a rothadt lelkem mélyén, a testem minden egyes szegletében. Fájdalmasan. Zsigeri szinten. Lenyelem a keserű epét, amit szívem szerint a szemei közé köpnék. Lenyelem, a könnyeimmel együtt… Nem tudom, hogy démon létemre miért élek át ennyire intenzíven mindent, és hogy miért érzek egyáltalán… bármit is.
Megremegnek az ajkaim, ahogy Kain felé fordulok, kétségbeesett tekintettel, amit csakis ő láthat egyedül. Aztán vissza az ex-mesterem irányába, újult erővel, ridegen, rezzenéstelen arccal. Karmazsinvörösre rúzsozott ajkaim ezúttal elnyílnak, hogy válaszoljak, vagy legalább valamit reagáljak a mondandójára, azonban rájövök, hogy voltaképpen… nem tartozok neki magyarázattal. Nem tartozok neki semmivel az égvilágon. Nem is tartozom hozzá; minket egészen más motivál, a szívünk és mi magunk is különböző entitástól származunk. Eredendően különbözünk, mindkettőnket más és más bűn éltet. Soha nem is tartoztam hozzá. Csak egy eszköz voltam a kezében. Mert erre teremtettek. De ennek vége… Ugye, vége már?
Bestiális grimasszal, élvetegen mászok bele az arcába, kriminális mosolyom pedig eszelős vigyorrá torzul a szám szegletében. Azt hiszi, hogy manipulálhat engem… megint?! Úgy gondolja, hogy megtörhet, újra és újra? Ha-ha. A nagy francokat!
Könnyed eleganciával kortyolok bele ismételten az italos poharamba, miközben a szemöldököm az egekbe szökik, mintha csak annyit kérdeznék ezzel: „Befejezted?”
Újabb korty. És egy sanda pillantás Lazarus kutyái felé.
Egyik kezemmel magamhoz ölelem a poharat, mialatt a lábaimat hanyagul nyújtom bele az ölébe.
- Tudom, tudom, most biztosan azt gondolod, hogy ki ez a nő itt? Ez nem a régi Ruby. Ez nem a TE Ruby-d! Merthogy úgy gondolod, hogy aki voltam melletted, az voltam én. De honnan tudod, hogy az a valaki tényleg én voltam? Honnan tudod, hogy nem csak egy színjáték volt, és a mostani Ruby az igazi? Az, aki szereti mutogatni és illegetni magát, mert… – közelebb hajolok hozzá, kéjesen belesuttogva a fülébe. –… azzal játszok, akivel akarok, ahol akarok, és AMIKOR akarok! – élesen csattannak a fogaim a füle mellett, majd öblös, elégedett kuncogás gurgulázik elő a torkom mélyéről. – Ők is csak játékszerek – vonok vállat egykedvűen. – És én szeretek játszani velük! Pont úgy, ahogyan veled is szerettem játszani annak idején… Emlékszel még azokra az időkre, APUCI, amikor te és játszadoztunk egymással, édeskettesben? – felajzott pillantással tekeredek köré, miközben a szabad kezemmel a combja felé nyúlok, illetve annál kicsit feljebb. Végtére is, ez is csak egy játék. Ha-ha.
Valósággal belemászok az arcába, hogy az ajkaiba suttoghassak.
- … Pedig az egész csak egy színjáték volt. Az voltam, akit akartál, hogy legyek. Eljátszottam a naivát, az agresszort, a szexistennőt. Mindig azt, akit akartál, hogy eljátsszak… Igazán kedvelted azt a személyt, aki voltam, pedig igazából… hahaha!… az a személy nem is létezik! – Éles váltásként távolodok el tőle, olyan hirtelen, minthogyha áramütés érte volna a testemet. Kéjelgő arckifejezésemet pedig átváltja a lelkem mélyén lappangó valós érzelem: gyűlölet és színtiszta dac elegye. Gyors mozdulattal, szinte átmenet nélkül öntöm képen a whisky maradékával, ami még a poharamban fellelhető. Aztán grátisz gyanánt kettétöröm rajta még a poharat is. Ha-ha. Szeretettel. – … Szóval miért is nem húzol el innen a francba, Lazarus? – Kap mellé egy ilyen szeretetteljes szöveget is, csak hogy lássa, miféle úrinővel van dolga, miközben serényen felpattanok mellőle. Ezt követően pedig vicsorogva fordulok az őt kísérő démonok felé, ha esetleg meg akarnák torolni szerény személyemen, hogy ily’ módfelett szívélyesen üdvözöltem a kis gazdijukat. Csúnya, csúnya én.

Vendég
WHISPERING AMEN



Csüt. Dec. 29, 2016 4:22 pm írtam neked utoljára



-Senki nem akar térdre kényszeríteni. – válaszoltam egyszerűen. Nem akarom őt látni térden csúszva. Elég régóta élek már, elég tapasztalatot gyűjtöttem. Megtanultam, a saját káromon, hogy a megalázott ellenség az a hiba, ami végül értelmetlenné teszi a győzelmet. Ha meg is alázol valakit, tenned kell róla, hogy ne legyen esélye felkelni. Így hát, ha ő térden is fog csúszni, nem fog onnét felállni.
-Őszintén nem értem, hogy mit látnak benned egyesek. – sóhajtottam fel kissé színpadiasan, ahogy helyet foglaltam. A kettőnk közötti különbség igen egyszerű. Végletek vagyunk. Én elsősorban üzletembernek tekintem magamat. Nem véletlen hordok méregdrága öltönyt. A külsőm tükrözi, hogy nem ragadtam meg a vadállatok szintjén. Ellenben vele. Ő a modortalanság. A vendéget, akár szívesen látott, akár nem, illik hellyel kínálni.
Hagytam, hogy végig mondja a történetét, nem akasztottam meg. A kérdését hallottam, de nem feleltem rá egyből. Emésztettem a hallottakat. Ruby-ról a tekintetem a Kain-ra tévedt egy pillanatra, majd a teremben lévő  ketrecre, amiben Ruby nem olyan régen még vonaglott. Halkan felnevettem, mikor ismét találkozott a tekintetünk Ruby-val.
-Elnézve ezt a helyet és… most téged, nem hinném, hogy megmentett. A ketreced meg van, ugyanúgy szórakoznak rajtad, akik körbe állják. – persze, más értelemben, de attól még a lényeg nem változik. – Vadászok helyett pedig egy démon házikedvence vagy. Egy ketrecben vagy, nem érinthetnek meg. Lényegében egy… státusz szimbólum vagy, drágám. – biztosan nem ért ezzel egyet, talán még fáj is neki, amit hall, de mielőtt bármit mondhatna, Kain-hoz fordulok. – Megértelek. Éltél egy kínálkozó lehetőséggel. Én is ezt tettem volna. Na de te…  csóváltam meg a fejemet Ruby-ra pillantva. – … azt hittem ennél többre tartod magad. Számítottam erre, de… nem tudom, miért hiszed, hogy az, amit éreztél, az ok lehet arra, amibe belesétáltál nélkülem. – ez nem ő. Olyan itt, mint egy… drága tárgy a múzeumba. Mindenki láthatja, de senki nem érintheti meg. Nem hibáztatom őt azért, hogy ide sodródott. Nincs rosszabb annál, mint a régi szép időkre emlékezni, a nyomorban. Miért élne nyomorban, fájdalomban, ha élhet máshogy? Így azonban elvesztette azt, ami velem volt.
-Valóban? Ez esetben ostobább vagy, mint hittem. – csóváltam meg a fejemet mosolyogva Kain szavait hallva. Egy nyílt támadás a részéről csak ártana, nem hozna hasznot. – Nem miattad vannak itt. Maradnak. Helyezzétek magatokat kényelemben! Nem fognak hellyel kínálni titeket! – intettem nekik, hogy üljenek le, vagy igyanak egyet.
Miközben beszélt, Ruby-t néztem, de az utolsó szavait hallva lassan felé fordítottam a fejemet.
-Megkeseríteni az életedet… igazán csábító gondolat. – vontam meg a vállamat mosolyogva. – Ki kell ábrándítsalak, Kain, de nem érdekel az életed. Még annyira se, hogy megkeserítsem. – számomra ő jelentéktelen. Eddig is tökéletesen boldogultam anélkül, hogy akárcsak a nevével találkoztam volna. – Azonban, amíg Ruby itt van, lesznek valószínűleg nehézségeid. De azok mindig vannak. Ez csak… piaci verseny. – elég érdekeltségem van, hogy még csak szálka se legyen a szememben. – De most beszéljünk komolyan! Komolyan itt akarsz maradni? – intéztem a kérdést Ruby-hoz. – Ha igen, csak… mondd ki! Megiszom az italom, és távozom. Reméltem, hogy veled együtt fogok innen távozni, de… tudok türelmes is lenni. – habár utálok, de elengedhetetlen része a sikernek. Nem véletlen tartják erénynek a türelmet, ez nem afféle parasztvakítás, ez a kendőzetlen igazság.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 23, 2016 10:04 am írtam neked utoljára


- Kihagyom a lehetőséget, de ettől eltekintve, értékelem a gesztust.
Válaszolok gúnyosan Lazarus megszólalására. Nem fogok hazudni, élvezem ezt a jelenlegi helyzetet. Nem teljesen, mert továbbra is szeretném, ha egyszerűen csak fogná magát, és eltűnne innen. De jól szórakozok rajta, hogy ennyire vissza akarja szerezni Rubyt. De ahhoz nekem is lesz egykét szavam. Őszintén szólva, magasról teszek rá, hogy mi történt vele az elmúlt években. A legkisebb mértékben sem tud érdekelni.
- Vigyázz csak, Lazarus. Nem vagyok én olyan könnyen térdre kényszeríthető.
Elmosolyodom a mondandóm végére. Mit ne mondjak, eléggé megedződtem a Halál lovasa mellett. Rohadt sokat szenvedtem eleinte, de mindez hosszabb távon ki is fizetődött rendesen. És nem csak rangot tekintve.
Csak egy kisebb sóhajtással nézek le Rubyra, mikor tovább nyomja a hülyeségét. Szerintem még ő is elhiszi ezt valamilyen mértékig, hogy tényleg jó ötlet. De én pedig nem vicceltem. Ha egy ilyet meg is próbálnánk – de komolyan, még a feltételezés is túl abszurd -, akkor az tényleg vagy egyikőnk, vagy mindkettőnk halálával végződne.
Figyelem, ahogy arrébb löki a férfit, majd leül. Én is követem a példáját, a rugdosást kivéve.
- Nem, úgysem kínáltalak volna.
Most mit tagadjam? Nem vagyok oda Lazarusért, és nem is fogok arra törekedni, hogy puszipajtások legyünk. Közelről sem. Még így is tartozik nekem egy emberrel, amit bizony be is fogok hajtani rajta. De nem most. Most csak belemegyek a játékba, és alakítom a történéseket.
Elveszem a poharamat Rubytól, mikor visszaér, és keresztbe teszem a lábaimat, miközben a történetet hallgatom, amivel a kapcsolatunk indult. Közben bele-belekortyolok a whiskybe. Emlékszem az azt megelőző napokra. Az idősebbik démonról semmi hír nem volt, és Rubyról pedig régóta tudtam már. Gondolkoztam, hogy a szárnyaim alá vegyem, vagy inkább hagyjam sorsára. Úgy döntöttem, egy próbát legalább megér, ha más nem, akkor pedig eldobom én is magamtól, mint tudjukki. Néhány hónap múlva már ezek is teljesen eltűntek, hogy én hagyni fogom, hogy bármi baja essen. Volt egy-két húzósabb menetünk, annyi már biztos, aminél ha nem vagyok ott, vagy szimplán csak úgy döntök, nem éri meg a fáradtságot, akkor már Ruby sem lenne. A szövegelése végén lényegében Ruby is elmondja ezt.
- A kutyáidat egyébként nem akarod elküldeni innen? Ha annyira meg akartalak volna támadni, már réges régen megtettem volna.
Ők pedig, lássuk be, csak egy kicsit lassítanának le, ha először velük kellene elbánnom. De még így is kutya könnyű dolgom lenne.
- Most, ha érdekelne, rákérdeznék, merre voltál, de igazából szarok rá. A kérdésem inkább az, hogy mit akarsz itt? Mert ha megpróbálod megkeseríteni az életünket, de legalább az enyémet, akkor mérget vehetsz rá, hogy meg fogod bánni.
Majd pedig belekortyolok a whiskymbe. Ez közelről sem üres fenyegetés. Ha ő a tettek mezejére akar lépni, akkor én is hasonlóan fogok tenni.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Dec. 21, 2016 4:21 pm írtam neked utoljára



Hallom a mordulást, ahogy hátat fordítok neki és faképnél hagyom. Ösztönszerű, kaján vigyor ül ki az arcomra. Nahát! Csak nem fáj, apuci? Ha-ha. Persze ez az önfeledt vigyor a képemen nem tart valami sokáig, ugyanis bármennyire is próbálom tagadni – vagy elégtétel formájában kárörvendezni –, a lelkem mélyén nekem éppen annyira fáj ez, mint Ő neki. Függetlenül attól, hogy magamra hagyott, vagy sem – vagy, hogy mennyi év telt el a csúfos incidens óta –, nem vagyok hozzászokva az érzéshez, hogy csalódást okozzak neki. Az érzéshez, amit nem is volna szabad éreznem. Egyáltalán.
Az arcom sötétségbe borul – a vigyor helyét őszinte megbánás és sajnálat veszi át. Szégyen. Szégyellnem kéne magamat azért, hogy elfelejtettem őt? Vagy az együtt töltött időket? Azt, hogy neki születtem, és most mégis másé vagyok? Sajnálkoznom kéne azért, hogy ő volt számomra a minden, aztán magamra hagyott, és nem maradt már semmim sem, csak a fájdalomnak az emléke?! Amikor elhagyatva jártam ezt a földi poklot minduntalan őt keresve? De nem találtam még a pokol bugyraiban sem… Senki sem tudta, hogy hol van. „Add fel, Ruby, nem jön vissza többé. Meghalt.” De én nem hittem nekik. Sokáig nem hittem. Aztán azt nem hittem el, hogy képes lenne elhagyni. Keservesen zokogtam fel Los Angeles utcáin, és gyötrődve nevettem Las Vegas nyomornegyedében. Egy idő után már teljesen összefolytak az emlékek. Emlékszem arra is, hogy sohasem vett engem igazán komolyan. Vagy az érzéseimet (?) „Minek vannak gyengéd érzelmeid, hiszen démon vagy, hát viselkedj is úgy!” Olyan voltam neki, mint egy tárgy – természetes volt, hogy az övé voltam. Mert neki teremtettek. De az idők változnak… Csak a fájó emlékek maradtak meg – és ezért hervad le az ajkamról a mosoly. Örülök neki, hogy ennyi év után sikerült valamiféle érzelmet kiváltanom belőle. Elvették a játékszerét. Csak szomorú, hogy ennyi időbe telt. Mélységesen szomorú… Tragikus! Ugyanis már nem mehetek vele, mert másé vagyok. Kain oldalbordája. Ennek hallatán azonban ismét felcsillannak a szemeim és egy komisz mosoly kezd játszadozni az ajkam szegletében. Eltűnik az iménti borús rosszkedv.
- Most miért??? Szerintem észveszejtően zseniális ötlet! – csapom össze a tenyereimet kislányos lelkesedéssel, és a végén még magam is elhiszem, hogy komolyan gondolom mindezt. Mármint ha együtt élnénk, akkor legalább nem kéne választanom közülük, és mindenki megkapná azt, amit akar. Vagyis engem. Ha-ha. Jaj, a végén még elhiszem, hogy fontos vagyok! Csak viccelek. Tárgynak néznek engem… Legalábbis az egyikük mindenképpen.
- Természetesen, főnök! Kérned sem kell… – hízelegve hagyom ott Kaint a néhai mesteremmel, remélvén, hogy addig sem nyírják ki egymást, majd a bárpultnál mindhármunknak whisky-t töltök. Egyértelmű, hogy nekem is az a kedvencem, hiszen mindkettő „apucim” ezt az italt szereti, így én is ehhez vagyok már hozzászokva. Őrült jó, mi? Persze én stílusosan, szívószállal szoktam inni, plusz két kis ernyővel díszítem fel a pohár szélét.
Visszalibbenek – légies, kecses mozdulatokkal, kezemben az italos poharakkal. És addig-addig ügyeskedek, míg Lazarus és Kain között nem sikerül helyet foglalnom. Ha kell, akkor finoman arrébb is lökdösöm őket egymás mellől, hogy én elférjek.
- Ó, ez a kedvenc sztorim! Lássuk csak, hol is kezdjem… – szedem össze a gondolataimat az italomat szürcsölgetve. – Kikezdtem néhány angyallal, és én húztam a rövidebbet, végül ilyen állapotban talált rám egy csapatnyi pancser vadász. Ketrecbe zártak, kínoztak, úgy gondolták jó poén, ha a házi kedvencükké tesznek egy démont. Elég sokáig szórakoztak így velem. Aztán jött Kain… Ő mentett meg engem! … helyetted! – Ismer már engem. Tudhatta volna, hogyha nem mellette lesz dolgom, hogyha egyszer magamra maradok, akkor magamhoz hűen fogok bajt keverni úgy, hogy abból senkinek sem származik haszna. Mert én ilyen vagyok. Imádom a bajt. És a baj is imád engem. – Valószínűleg, ha ő nem lenne, akkor most én sem lennék…! Kielégítő volt a válasz, Lazi? – pillogok ártatlanul Lazarus képébe, miközben belekortyolok a mézszínű nedűbe.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 16, 2016 2:22 pm írtam neked utoljára



Ruby szavait hallva az arcomra akaratlanul is egy fintor ült ki. Számítottam erre. Talán mégiscsak ki kellett volna kötnöm valahová a Pokolban, amíg biztonságos nem lesz. Más minden bizonnyal ezt tette volna. Mással minden bizonnyal én is ezt tettem volna. Kezdem úgy érezni, hogy  hibát követtem el. Mondjuk úgy, hogy az én dolgaim az… én dolgaim. Csak az enyémek. Nem szeretem, ha mások hozzányúlnak, vagy piszkálják őket. Ezzel biztosan vannak még így egy páran, igaz?  
Amikor azonban ellépett mellőlem, már hangot is adtam a nem tetszésemnek egy mordulással. Régen ilyet nem tett volna. A kis ismertető nélkül is meg volt a háttértudásom, de hagytam, hogy bemutassa az újdonsült… barátját. Nem igazán adtam jelét annak, hogy hatással lenne rám az, amit mondott, de az ”oldalborda” szó említésére grimasz szerű mosoly szökött az arcomra.
-Az oldalbordád…  - ismételtem meg a szavait fejcsóválva. – Szerezhetek neked egy újat. Kérned sem kell, ezt ingyen kapod. – mosolyogtam ugyan, de nem hinném, hogy egy pillanatra is komolynak vélné ezen gesztusom bárki. Nem mintha ez volna a cél.
A kérdésemre nem érkezik igenlő válasz, de az ellenkezője sem. Helyette Ruby egy sajátos, minden értelemben lehetetlen ötlettel áll elő, amit pont annyira veszek komolyan második nekifutásra is, mint elsőre.
-Csak a magad nevében beszélj. Én nem csak megölnélek. – húztam mosolyra a számat, ahogy megemeltem a poharamat az irányába. Azonban elsősorban én üzletembernek tartom magam, semmint hidegvérű gyilkosnak. Meghalni… könnyű. Nem okoz elégtételt, csak egy pillanatra, nekem azonban nem ez kell. Nekem revans kell. Az kell, ami, aki az enyém. Az ára pedig ránézve, nos… nem hinném, hogy megtudná fizetni.
A rangomra tett megjegyzésére nem is reagálok. Felesleges. Elvégre, igaza van, nincs ezen mit tagadni. Hogy mennyire dühít az elém tárulkozó látvány? Oh, nagyon! Azonban, épp elég ideje élek, hogy levonhassak az életemből egy örökérvényű tanulságot, ami minden helyzetben mosolyt csal az arcomra. Ez pedig az, hogy: mindig megkapom, amit akarok.
Amíg ő Ruby-hoz beszél, én a lábammal arrébb rúgom a fickót, akit az előbb asztalnehezéknek használtam, és így már kényelmesen letudok ülni anélkül, hogy bárki testrésze a látókörömet zavarná. – Amit mindig is. – pillantok Ruby-ra. Scotch. Az ír whisky az egyike azon kevés dolognak, amiért a Teremtés már megérte.
-Ülj le! – mutattam a szemben lévő székre Kain-ra pillantva. – Remélem, megbocsátod, hogy nem vártam meg, míg te kínálsz hellyel. – nem erőltettem meg magam, hogy bármiféle sajnálkozás kiüljön az arcomra. – Mondd csak, Ruby, ti ketten, hogy is találkoztatok? Mesélj egy jó sztorit, hosszú volt az utam. – néztem fel mosolyogva Ruby-ra, mikor – vagy, ha – a kezembe nyomta a whisky-m.

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Dec. 12, 2016 5:38 pm írtam neked utoljára


Nem fogom azt mondani, hogy örülök Lazarus ittlétének, mert egyáltalán nincs így. Sőt, a legjobb tényleg az lenne, ha minél hamarabb eltakarodna innen, mielőtt nekem kell ezt megtennem helyette. De egyelőre inkább csak hagyom, hadd történjen minden úgy, ahogy kell neki. Nem vagyok naiv, biztos vagyok benne, hogy Rubynak is van egy része, aki szívesen visszamenne ehhez a féreghez, de valószínűleg jó mélyre eltemetve. De szerintem elég csak belátnia, hogy velem szűk 5 évtized alatt mennyivel jobb dolga volt, mint vele.
Végül alighogy megérkezek a színre, a kiscsaj már mozdul is felém, és egy kisebb gúnyos mosolyt is villantok Lazarus felé. Tőle egy pillanatig sem vártam el, hogy bemutasson a démonkáinak, de Ruby kéretlenül is megteszi helyettünk. Mikor végül kimondja a nevemet, még egy kicsit meg is hajolok, arcomon továbbra is egy mosollyal.
- Ahogy mondod, szöszi.
Van egy-két ötletem, mivel lehetne teszteltnem Lazarus türelmét, de úgy érzem, lesz még erre bőven alkalmam. Habár Ruby egyáltalán nem egy eszköz számomra ahhoz, hogy ezt a démont magamra haragítsam, vagy bármi.
- De, ha már úgy is apámnál és anyámnál tartottunk, inkább azt mondanám, hogy az oldalbordám.
Imádom ezt az őrültet kétségkívül, és az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy tényleg rendesen egymáshoz nőttünk az elmúlt időben. Na meg sokan mondhatják el azt magukról, hogy úgy kezelem, vagy kezeltem őket, mint egy rongyot, de ez rá közel sem igaz.
Lepillantok Rubyra, mikor Lazarus úgy határoz, hogy döntsön ő. Csak horkantok arra, amit végül mond, arcomon pedig továbbra is egy vigyor pihen. Aztán megszólalok.
- Sok őrült ötleted volt már, drága, de ez mindre ráver néhány kört. Előbb ölnénk meg egymást, minthogy ez megtörténjen. Igaz, Lazarus?
Fordulok vissza a másik démon felé, már komoly tekintettel. De mielőtt bármit is mondhatna, folytatom a beszédemet.
- Na meg lássuk be… Hét főbűn van, az övé pedig az irigység. Szerintem ezzel épp eleget mondtam.
Egyikünk sem hülye, hogy ne rakja ebből össze azt, hogy mire célzok. Nem hiszem el, hogy ne tudta volna, hogy Ruby már régen nem tartozik hozzá, és valószínűleg velem is tisztában volt.
- Az együttélést nem, de egy italt képes vagyok felajánlani. Ötöt is, ha az kell.
Majd pedig emelem is a poharamat Lazarus felé, és megiszom a pohár tartalmát. Aztán odaadom Rubynak a poharat, és közelebb is hajolok hozzá, egyik ujjammal álla alá nyúlva, és féloldalasan rámosolyogva.
- Hoznál még egyet, drága? Igazán hálás lennék. Ha ő is kér valamit, akkor neki is.
Azt meg mondanom sem kell, hogy magát pedig szolgálja csak ki, ahogy akarja.

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Dec. 12, 2016 3:22 pm írtam neked utoljára



Túl rég volt már, hogy utoljára láttam, most pedig egyszerűen csak feltűnik a semmiből… Annyira irreálisnak és meseszerűnek tűnik az egész, pedig valóban megtörténik. A kérdés már csak az, hogy akarom-e én ezt egyáltalán? Valahol, a lelkem mélyén, talán egy részem még vágyik rá, egy részem még hiányolja őt. De az üresség, amit maga mögött hagyott akkor, amikor elment, sokkalta nagyobb mint a néhai hiányérzet. Miatta díszeleg egy „rothadt” feliratú tetoválás az arcomon. Meglepő, hogy mennyire kétségbeesett tud lenni egy démon a mestere nélkül. Legalábbis egy olyasfajta démon, mint én. Meglehet, hogy túlságosan ragaszkodtam hozzá egykoron. Meglehet, hogy a ragaszkodásom az irányába már-már megszállottá és irányíthatatlanná vált. Meglehet, hogy ennek a ragaszkodásnak mára már vége szakadt. Más vette át a helyét. Másvalaki. És nem csak azért, mert ezzel valaki másnak lettem a kis szárnysegédje – meglepő módon kedvelem ezt a szerepet, mindig is kedveltem –, hanem mert ez a valaki tényleg, igazán törődik velem. És nem hagy el. És szeret. Tudom, hogy szeret, még akkor is, ha a démonok nem képesek szeretni. Ő képes rá, és éppen ezért olyan különleges – akárcsak a kapcsolatunk.
- Nem hiszek neked – viszonzom ugyan a mosolyát, de az enyém az övével ellentétben nem őszinte. Keserű, hamiskás mosoly. Nem hiszek neki, és nem bízok benne többé. Valószínűleg sosem kellett volna. De hát nehéz olyasvalakiben nem megbízni, akinek gyakorlatilag megszülettél, akinek teremtettek… Pedig igazából semmi keresnivalóm nem lett volna mellette. Most meg aztán pláne nincs. Mégis a lényem egy mostanra már igencsak elfeledett része – az a része, amely mindmáig lojális hozzá – szívest örömest meglépne vele. Éppen ezért olyan nehéz meggyőzni magamat arról, hogy minden szava csupán hazugság, és mindössze azért jött vissza értem, mert nem bírta elviselni, hogy valaki másé legyek. Elvégre Lazarus az irigység démonhercege.
Aztán végre megérkezik apuci is. Kéjes mosolyra rándulnak az ajkaim, amint megpillantom őt – amihez csillogó szempár társul. Beharapott ajkakkal, megfeszült testtel figyelem az utat, amit megtesz a bárpult és a démonfattyak között. Szinte ugrásra készen várom a parancsát. „Ruby, lábhoz!” Ha-ha. Nem mintha ő így beszélne velem, vagy így szólítana magához. A kezem, amely idáig könnyed eleganciával pihent meg Lazarus vállán, önkéntelenül mozdul – lecsusszan a karján, ahogy megindulok Kain felé, ezzel egyúttal faképnél hagyva a másik démont.
- Ó, majd ééén bemutatlak! – rikkantok fel önfeledten és szertelen vigyorral a szám szélén, holott a feszültség egyértelműen érezhető körülöttünk. Lassacskán az egész helyiséget betölti ez az idegtépő űr. Úgy tűnik, csak én szórakozom itt egyedül… – Emlékszel a történetre a testvérpárról, Ádám és Éva fiairól, amikor a fivér meggyilkolja az öccsét? – Lépteim lassúak, kimértek. Végül Kain oldalán állapodok meg, a karjába karolva, felsőtestemmel az övének simulva, egyértelműen célozva arra, hogy hova is tartozom. – Íme, Kain, az én legújabb játszópajtim. Kicsit több annál… Ő a bűntársam! – pillantok rá cinkos nézéssel és egy bestiális vigyorral. – Jól mondom, szivi?
Akkor talált rám, amikor te eldobtál magadtól… De inkább nem mondok semmit. Magamba fojtom az álnok elégtételt, mert akármennyire is fájt az, amikor elhagyott, nem áll szándékomban fájdalmat okozni neki. Nem mintha lehetne, elvégre démon… de akkor is… Minek traktáljam olyanokkal, hogy nem kellettem neked, ezért most más kefél? Ha-ha. Féltékenységből? Irigy lenne, annyi bizonyos, hiszen az irigység az ő lételeme – éppen ezért nem kapja meg tőlem azt, ami élteti őt.
Helyette inkább, és ezzel egyidejűleg kikerülve a válaszadást, így szólok. Komolytalanul, bohókásan, nevetgélve.
- Miért nem maradsz inkább te is? Élhetnénk hármasban, mint egy nagy és boldog család! Mit gondoltok, fiúk, hát nem volna csodálatos?!
Persze csak viccelek. Persze ők ezt nem tudják. Nem tudhatják… Mert minden viccnek a fele igaz, ugyebár.

Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 09, 2016 8:15 pm írtam neked utoljára



Nem lett volna feltétlen szükséges, hogy így hívjam fel magamra a figyelmet, de… muszáj volt. Meglepő, hogy milyen düh fogott el, mikor megtudtam, hogy Ruby itt van. Tekintve, hogy ismerem, legalábbis hírből a tulajdonost, sejtettem, hogy nem egyszerűen csak itt dolgozik Ruby. Habár, megerősítve ez a megérzésem nem lett, de nem vagyok ostoba. Persze, az elmúlt jó pár évtizedben tennie kellett valamit, nem is vártam el, hogy egy szobában üljön egész nap és várjon a visszatértemre, de… nos, így belegondolva, nem is lett volna olyan rossz ez a forgatókönyv. De ő helyette itt van. Én pedig csak most érkeztem meg ide.
-Talán kétségeid voltak? – mosolyodtam el, mikor a nyakamba vetette magát. Nem azzal volt a gond, hogy megtaláljam őt. Ami ezt az egészet megelőzte, na az volt a gond. Egyik a problémát kell megoldani a másik után, egyszerre ezeket nem igen lehet.
Számítottam arra, hogy bőven lesz kérdése, hogy dühös lesz, igazából ezerféle forgatókönyv lejátszódott előttem, mielőtt idejöttem volna, hogy összetörjem a fickó fejét. Mindegyikben kérdőre lettem vonva, úgyhogy kelletlenül, de beismertem, hogy nem úszhatom meg kérdések nélkül az elmúlt évtizedeket. Fordított esetben nyilván én is így tennék.
-Hosszú lenne azt elsorolni. Talán majd egyszer, de nem ez a megfelelő idő és… a hely sem az. – mondtam, ahogy körbe néztem. – De most már minden rendben, megoldottam. – mosolyogtam rá. Nem véletlen, hogy nem jött velem. Ezzel éppen őt óvtam meg attól, hogy megismerje a Pokol kevésbé idilli helyeit.
Csak akkor veszem le a tekintetem Ruby-ról, mikor meghallom Kain kérdését. Elhúzom a számat, ahogy az irányába nézek, majd lopva Ruby felé pillantok, hátha kiül valami árulkodó az arcára.
-Nem. – adok választ röviden Kain kérdésére. Remélem ő maga se reménykedett igenlő válaszban. – A nevedet te is képes leszel elmondani. – a legkevésbé sem fűlött a fogam ehhez, amit a legkevésbé sem palástoltam. Valószínűleg e nélkül is több, mint nyilvánvaló lett volna ez.
Intettem az embereimnek, hogy álljanak félre. Gyengék lettek volna ők ehhez, nem is ezért hoztam őket ide. Ha már meg kell halniuk, annak legyen értelme. Az pedig a jelen helyzetben most nem adódott.
-Egy mellette, egy ellene. Mit mondasz, kedves? Maradnál? – pillantottam aztán Ruby-ra.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Dec. 07, 2016 2:38 pm írtam neked utoljára


Elég sok ilyen és másfajta bárom van még város szerte, és ugyan vannak kisfőnökeim, szeretem a dolgokat én magam intézni. Ha készlethiány van, beugrok az adott helyre, hogy elintézzem ezt a problémát. Persze mindeközben egy tapodtat sem mozdul mellőlem az oldalbordám, Ruby. Nem is igazából bánom. Míg én intézkedek bizonyos ügyekben, addig ő mindig el tudja valahogy foglalni magát a bárjaimban. Van, mikor az irodámban vonaglik fel-alá, mert éppen valamihez nagyon kedve van, és nem bírja kivárni, vagy pedig, mint ahogy jelenleg is, épp másokat szórakoztat. Elég árgus szemekkel figyelik az emberek azt, amilyen táncot lejt nekik, de tisztában vagyok vele, hogy akármennyire is élvezik ezt az egészet, a látványt, Ruby szórakozik a legjobban.
Kitöltöm a szükséges dokumentumokat, amit átadok az egyik gyereknek, aztán pedig ki is mászok az irodámból. Ahogy sétálnék oda a pulthoz, meglátok az egyik sarokasztalnál egy ismerős arcot. Néhány pillanatig őt nézem, hogy biztosra menjek. Aztán pedig folytatom tovább az utamat a pult mögé, átmászva a tömegen, elsétálva Ruby ketrece mellett is, felpillantva és rákacsintva rá. Folytassa, ameddig akarja, egyelőre nekem sincs más dolgom. Úgy gondoltam, beállok a pult mögé én is, és nemsokára el is érek oda. Először öntök magamnak egy kevés whiskyt, amit le is húzok, és végül elkezdem kiszolgálni a jöttmenteket. Közben a tekintetemmel figyelem a történéseket is. Különös figyelmet kap Lazarus, mert kíváncsi vagyok, mi a faszt keres most itt.
Nem szólok bele a történésekbe, csak szemlélem őket. Mikor viszont szétveri az egyik férfi fejét az üvegasztalon a démon, akkor csak sóhajtok egyet, öntök magamnak még egy pohár whiskyt, és odaszólok az egyik biztonságinak, hogy záróra van, küldjön el mindenkit, a zenét pedig kinyomom. Ahogy egyre kevesebben lesznek a bárban, úgy mászok ki a pult mögül, és kortyolok bele a poharamba, majd haladok Lazarus, Ruby, és a kis démonfattyak felé.
- Minek köszönhetem a látogatásotokat?
Tárom szét a kezemet, mosolyogva kérdezve tőlük ezt. Tovább folytatom az utamat Lazarus felé, ha pedig megpróbálnak állítani az emberei, akkor tőlem elég szokatlan módon nem teszek még semmit, csak nevetve kezdek bele a mondandómba.
- Gyerekek… Remélem ezt ti sem gondoljátok komolyan. Meg sem tudnátok izzasztani. Vagy… ó, várjunk, lehet nem is tudjátok, ki vagyok! Lazarus, bemutatnál?
Nekem tök mindegy, hogy a könnyebb (átengednek), vagy az élvezetesebb (mindegyikkel elbánok) utat választjuk, így, vagy úgy kikötök Lazarus és Ruby közelében.
- Nem fogod elvinni Rubyt, erről biztosíthatlak.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Dec. 07, 2016 12:44 pm írtam neked utoljára



Szemérmetlenül tekeredek a ketrecben fellelhető lánc köré – amely csakis az én kedvemért lett odarakva. Provokatív, már csaknem pajzán csillogással villannak a szemeim a közönség felé. Gyalázatos táncot lejtek nekik, pedig én igazából nem is vagyok a műsoron. Ha-ha. Mi több, meztelen sem vagyok, a többi táncossal ellentétben, akik igencsak pőrén vonaglanak a saját ketrecükben vagy rúdjuk körül. Mégis majdhogynem minden kiéhezett férfiszem az én sziluettemet falja. Néhányan közvetlenül a ketrecem köré gyűlnek, akárcsak az éhes ragadozók – annyi a különbség, hogy itt igazából én vagyok a ragadozó. És ennek megfelelően olyan műsorszámot adok nekik, hogy a lelkük mélyén még ők maguk is megbotránkoznak a súlyától. Merthogy ilyet a többi lánytól biztosan nem kapnak. Elvégre ők egészen mások, mint én. Ők szimplán csak halandók. Én viszont… démoni bestia vagyok; egy succubus. Érzéki és ideglelő teremtés. Az a dolgom, hogy a halálba csábítsak másokat, szó szerint.
Csípőből mozdulok, fásult magányában hagyva ezzel a ketrec közepén himbálódzó aranyláncot. Az aranykalickához aranylánc dukál – aranybilinccsel, és gyémántokkal kirakott aranyszívvel. Persze mindez csupán az ínycsiklandó máz, hogy idecsalogassuk azt a sok szerencsétlent, akik majd eladják a lelküket néhány órányi földi gyönyörért, holott a lelkük az örökkévalóságig ott fog rohadni a pokolban. Ha-ha! Őrületes, miii?
Ragadozóvigyorral sétálok a ketrecem széleihez, incselkedve hívom a közönség tagjait közelebb magamhoz. Akik jönnek… Szinte meg sem kell mozdulnom, mire máris tolongva, egymást fellökve feszülnek neki a rácsoknak, mire az ujjaim vérmesen kulcsolódnak – úgy kapaszkodok, míg az egész testem neki nem passzírozódik az arannyal borított ketrechez. Szórakoztatom őket. És egyúttal szórakoztatom magamat is. Fogaimmal a levegőbe marok, nevetve, önfeledten. Féktelen vehemenciám végül ártatlan, kislányos kuncogásba torzul, ahogy kezemmel ide-oda kapok kifelé a rácson, megpróbálva elkapni őket. Némelyiket még meg is karmolom, ha-ha.
Látom a szemeikben a zavarodottságot, és azt a rémületet, valahol a mocsokkal teli lelkük mélyén. Látom azt, hogy rettegve akarnak engem. De mégsem mernek közelebb jönni a ketrechez… úgy igazán… ténylegesen. Pedig én annyira nagyooon szeretnék játszani velük! Bohókásan kapkodok hát bele a levegőbe, mind a fogaimmal, mind pedig a kezemmel, mintha csak egy fogságba ejtett vadmacska lennék, aki próbálja éppen becserkészni a rácsok túloldalán rostokoló csemegéjét.
Aztán…
… megtörténik az, amire egyáltalán nem számítottam. Az, amire már hosszú idő óta nem vágytam. Az, amiről végül lemondtam.
Szilánkok csilingelése, karcos dallamok szaggatják a dobhártyámat. Egy koponya törése. Egy véráztatta, szétzúzott üvegasztal. És Lazarus.
Ez már az őrület, vagy még a valóság?
Hirtelen mozdulok – dühödten, zabolátlanul ragadom meg a ketrec ajtaját, és lépek ki belőle, mit sem törődve az egykori nézőközönségemmel. Úgyis mást bámulnak most már. Helyettem az én egykori mesteremet nézik. Voltaképpen mindenki őt nézi. Ki ez az idegen? (…)
- Hát megtaláltál! – fakad ki belőlem a szó, a gondolat, és egyúttal a megszállott lelkesedéstől túlfűtött örömmámor. Valósággal a nyakába ugrok, amikor kitárja a karjait, mintha csak éppen engem várt volna. És ott csüngök még jó néhány másodpercig, habár nem érdemli meg. Mert hirtelenjében eszembe jut a gyötrelmes valóság; hogy elhagyott engem. Hiszen nem halt meg. De nem is élt mellettem. Egyszerűen csak… elhagyott.
Kétségbeesett arccal, és mélységes csalódottsággal fejtem le magamat róla, majd durcásan vetem meg a lábaimat, akár egy kisgyerek.
- De te… élsz… Akkor mégis hol a francban voltál idáig, haa?! – És nem tudom hirtelen eldönteni, hogy örömömben megnyalintsam, vagy csalódottságomban kinyiffantsam inkább. Mert annyira nagyon egybefolyik ez a két érzés – a féktelen düh, és a földöntúli boldogság elegye. Itt van, végre eljött értem. Sosem felejtem el az időt, amit mellette töltöttem, de az utóbbi negyvenöt év valamiért mégis minden eddigit felülír. Én most már ide tartozom. És az „ide” alatt nem a sztriptízbárt értem, hanem annak a tulajdonosát – természetesen. Ez az én otthonom most már, Kain mellett. Mégsem tudom kimondani azt, ami teljesen egyértelmű – jól látható, és már-már szinte tapintható –, mert mindezek ellenére annyi, de annyi minden köt őhozzá még.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Dec. 03, 2016 4:52 pm írtam neked utoljára



Egy sarok asztalnál foglaltam helyett. Innen nagyjából átlátok mindent. Az előttem lévő asztalon egy nő táncol, a két emberemnek nagyon is tetszik, a többi ebből kimaradt, ők kint vártak. Én azonban nem figyelek rá, sokkal inkább a bár közepén lévő ketrecet figyelem. A benne táncoló több, mint ismerős. Ötven éve nem láttam ugyan de nem igazán változott, habár ez mindkettőnkről elmondható. Mióta kivontam magam az életemből, nem tartottam vele semmilyen formában sem a kapcsolatot, így óvatosságra intettem magam, nem mentem egyből oda. Ezek az évek elégé viharosak voltak, legalábbis a számomra, hogy számára miként alakult ez az ötven év, arról fogalmam sincsen.
Csettintettem a nő felé, és intettem, hogy menjen el. Mellettem az eddig vigyorgó két fickó persze egyből búskomor képet vágott, de nem szóltak egy szót sem. Ha nem is tudták pontosan, hogy miért is vagyunk itt, azt már sikerült megtanulniuk, hogy nem szeretem, ha ellentmondanak. Amint elment, már teljesen tiszta volt a kilátásom Ruby-ra. A ketrec körül, amiben táncolt, egy kisebb közönség gyűlt össze. Fintorogva figyeltem a történéseket még néhány pillanatig, majd a mellettem balomon ülő férfira pillantottam. – Menj oda ahhoz a férfihoz és mondd meg neki, hogy vegye le Ruby-t a műsorról! – böktem a fejemmel a szemben lévő asztal felé. Nem ivott, csak állt és figyelt, nem is a vendégeket, hanem a táncosokat. Gondolom ő teszi itt össze a műsort. A férfi felállt, hogy tegye, amit mondtam, én pedig kíváncsian vártam, mi történik majd. Kétségem sem volt afelől, hogy minimum megverik. Felálltam én is, tettem pár lépést előre és vártam.
Ahogy sejtettem. A küldöncöm vitatkozott, majd behúztak neki egyet, mire elesett. Ketten egyből ugrottak is, hogy lefogják és kicipeljék őt a bárból. Hogy ott mi lesz vele, az már nem igazán érdekelt. Viszont így a férfi egyedül maradt. Megkerültem a ketrec előtti tömeget és a férfi mögé érve megragadtam a fejét és a mellettünk lévő üvegasztalhoz vágtam azt. Majd újra, újra, és újra, utána pedig már meg sem próbált felkelni. Vagy nem tudott, kitudja. A vendégek persze úgy néztek rám, mintha most látnának életükben először embert, de nem különösebben zavartatot a bamba kifejezésük.
-Visszatértem! – tártam szét a kezemet, most, hogy már Ruby is rám figyelt. – Gyere onnan le, elmegyünk innen! – intettem a kezemmel és még mielőtt a biztonságiak bármit is csinálhattak volna, az embereim megjelentek, hogy ne jusson eszükbe semmi olyan, amit később megbánhatnának.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Dec. 03, 2016 3:40 pm írtam neked utoljára





Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Doll’s sztriptízbár
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: