Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
One-legged Squirrel Bar
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
499
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 27, 2018 9:31 pm
Következő oldal


Blondie Sisters
Good friends don't let you do stupid things... Alone
A mai nap talán az lehet, melyre már oly régen várok. A gondtalan és felhőtlen szórakozásé. Amikor elfelejthetek mindent, akár csak egy percig is. Amikor nem forog az agyam Amaran, Abaddonon vagy akár Ramiélen. Amikor minden… csendes lehet. Nyugodt. Amikor lehetek önző és csak magammal törődhetek. Senki sem akarja a maga igazát rám erőltetni, nem néznek le a gondolataim miatt.
Ahol nem kell megmagyaráznom, hogy én miért gondolom teljesen máshogy, mint más angyalok vagy épp démonok. Ha őszinte akarok lenni magammal, akkor meguntam. Meguntam, hogy ott legyek a kereszttűzbe, hogy rajtam csattanjon mindkét oldal ostora.
Most itt az idő arra, hogy egy kicsit magukra hagyjam. Mindenki gondolkozzon, mérje fel saját erejét. Járják körbe azokat, melyeket mondtam nekik…
Mégis… Nem gondoltam, volna, hogy régen látott testvéremmel fogok összefutni itt. Minden gondom, minden kétségem egy pillanat alatt száll ki testemből. Szívem hevesebben verne mellkasomba… Ha lenne szívem.
- Azért akad itt bőven - kacsintok rá. - Ha már száműzve lettem magam is a Földre, akkor használjuk ki annak minden egyes percét, nem igaz? Évezredeken keresztül irigykedtünk az emberekre, mindarra, mi megadatott nekik. Most ha akartuk, ha nem, kivesszük magunk is a részünk ebből az életből - vonom meg a vállamat könnyedén. Mosolyom csalfa, most mégis szelíd, kedves. Szívből jövő, még ha ezt el is vették tőlem.
- Lehetnél akár… - kezdek bele, kissé előre dőlve. Ajkamat szólásra nyitom, hang mégsem jön ki rajta. Ehelyett inkább becsukom. Majd újra parányira tátom, keresema megfelelő szavakat. Irónikus, hogy épp én nem találom őket, nem igaz? - Aki körbevezet a városba. A szokásokba, tudod… - ne, Ophilia ne használd ki őt saját célodra. Nem szenvedett már így is eleget? Rá tennél még egy lapáttal?
- Nem ismerem az emberi szokásokat, sok minden még annyira… Évezredeket töltöttem el azzal, hogy szemléljem őket, hogy figyeljem őket. Tudok róluk minden, minden apró botlásukat, és minden áldott szavukat. Mégis, itt közöttük járva, olyan… - az egyik vállamat felvonom, ahogy eltekintek testvérem mellett. A bár ablakán nézek ki, a járókelőket figyelem, majd a bár tagjait. - Mintha teljesen idegen lennék egy olyan közegben, ahol mindent tudok. Például, ezt a poharat Dowesburgh-ék készítették. Üveggyártásuk évszázadokra nyúlik vissza, és felismerhetőek az egyedi kézjeleikből, na meg a vízjeléből a pohár alján - emelem fel a poharamat.
Mindent tudok. Mindent láttam. Soha, semmi sem maradt észrevétlen a számomra. Mégis teljesen idegen vagyok ebbe a világba. Márpedig ha itt akarok élni, márpedig, ha itt akarok ténykedni meg kell tanulnom embernek lennem. Meg kell tanulnom emberinek lennem. S ki más lehetne erre a legtökéletesebb tanár, mint maga Ithya? Ki egykor bűnbe esett és ide száműzték?
- Mégis minden egyes pillanatára tisztán emlékszem - szorítom meg újra csak finoman kezét, annak ellenére is, hogy ezeket az emlékeket legszívesebben kiűzném elmémből. Nem akarok emlékezni az egykori naiv angyalra. Az emlékeire igen, de rá? Rá nem. Ő csak gátat szab nekem sok mindenben.
- Valóban? - lelkesülök fel. - Akkor most sok munkád lehet. A város sajnos folyamatos pusztítás alatt áll - mosolygom kedvesen. Majd észreveszem magamon. Kezemet hirtelen kapom szám elé és elnézően rázom meg a fejemet. - Bocsánat, csak tudod… a megszokás hatalma - magyarázom fejemet kedvesen megrázva.
Tekintetem a pincérre vetem. Mosolyogva tekintek utána, ahogy újabb pohárnyi gyöngyöző vérvörös bort tölt a vörös bukott. Hihetetlen, hogy mindene vörös. Ezután nyíltan szemlélem kedvelt testvéremet.
Emlékszem, hogy rosszul érintett a bukása. Fájt, nem értettem, hogy mi történt és miért. Mások nagyobb bűnt követtek el, mégsem díjazták ezzel őket. Mégis akkor elfogadtam Isten döntését. Ma már nem. Ma már dacolnék ezzel.
- Testvérek vagyunk, ha tetszik ha nem - vonom meg a vállamat hetykén, mosollyal az arcomon. - Legfeljebb te vagy a család fekete báránya, de hát… Mutass egy családot, ahol nem volt legalább egy lázadó - vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm, amolyan: na ugye, hogy ugye. - Ne emészd magad a múlton Ithya. Ami történt, megtörtént, ezen nem tudunk változtatni, tudod… Egy barátom azt mondta, hogy az élet túl rövid, ne pocsékoljuk el az időnket… - és most nem rettegek attól, hogy rám omlik a plafon.
Vajon ha tudná, hogy épp egy démon szavait idézem, vajon mit szólna? Vagy azt, ha barátomnak tartom az illetőt? Nem, Don több annál. Ő az egyetlen, kire bármikor számíthatok. Még most is…
- Csak akkor, ha megfogadod a tanácsomat - emelem poharam közel az övéhez, de addig nem koccintok, amíg nem kapok egy igenlő választ. Ezután iszok csak bele és prüszkölve fordulok el tőle… Ennek… rémes az íze.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
8
☩ Play by :
Jessica Chastain

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 27, 2018 8:01 pm
Következő oldal




A többség elhatárolódik tőlünk, a magamfajtától – a bukottaktól. Olyanok vagyunk, mint a repedések a magasztos, tökéletes kristálypalotán. Szepszis, melyet ki kell irtani, ártalmatlanná kell tenni – mert, ha valaki egyszer bűnt követett el, az újra, és újra, és újra bűnt fog elkövetni. Csak idő kérdése. És időből nekünk aztán rohadtul sok jutott, a többség azt sem tudja, mit kezdjen vele, csak lézengenek az emberek között, beletörődve a sorsukkal. Én nem. Én el akarom nyerni Isten bizalmát, és megbocsátását, én vissza akarok térni az otthonomba, a Mennyekbe, a testvéreim közé, az enyémekhez, újra annak akarok élni, amiért az Úr teremtett. Mert momentán úgy keringek a Földön, mint egy magányos aszteroida, mely valaha egy fenséges bolygó holdja volt, mára azonban nem maradt számára más, csak a végtelen, örök sötétség – és a magány.
Ophilia mosolyában van valami, hiába próbálja palástolni, és rejtegetni: sajnálat, és talán egy csipetnyi szánalom is. Megértem. Egy szárnyaszegett, elutasított, megbuktatott angyal nem lehet éppen felemelő látvány.
- Nincs itt olyan sok látnivaló – keserédes mosoly feszül ajkaimra, miközben hanyagul vonom meg a vállamat, és az édes, testes vörösborba kortyolok. Persze, más a Földet odafentről szemlélni, mintha ez a planéta nem volna egyéb, csak egy üveggömb. Más az, ha az ember lánya nemes céllal érkezik a Földre, hogy segítsen, hogy az Úr prófétája legyen. És megint más az, ha valakit ide száműznek. Számomra kevés öröm volt itt, aztán volt egy rövid időszak az életemben, amikor – nem is tudom, hogy egészen pontosan mire gondolhattam -, faltam az életet, amikor a két végéről égettem a gyertyát, tudván-tudva, hogy Isten nem enged engem haza, hogy Mephistopheles nyomát vesztettem, hogy örökre csapdába estem, nincs menekvés és nincs kiút. Akkoriban egészen más jelentett örömet és boldogságot, mint most. Most már nem sok örömömet lelem a Földön, hiába keresem a boldogságot, azt a keveset, ami még nekem adatott.
- Talán igaz sem volt – fejezem be a mondatát, karcosan nevetek, és azt kívánom bár így lenne, bár csak egy hosszúra nyúlt, groteszk rémálom lenne ez az egész, végeláthatatlannak tetsző, lassú sorvadás. De a sebhelyek emlékeztetnek a bűnömre, és emlékeztetnek a fizetségemre – a szárnyaimra, melyeket saját kezűleg vágtam le, mert olyan iszonyatosan büszke voltam, már akkor is, mindig is, hogy nem engedtem meg a hóhérnak, hogy megtegye helyettem.
Viszonzom a lágy szorítást, és igyekszem őszintén mosolyogni, és örülni – tényleg, komolyan, felhőtlenül – annak, hogy láthatom a nővéremet.
- Építészként dolgozom – felelem, a szárnyas szemeibe nézve. – Felhőkarcolókat, irodaházakat, társasházakat, családi házakat tervezek, és kivitelezek – felelem. Tulajdonképpen nincs más beszámolnivalóm. Nem élek makulátlan életet, nem vetem meg a testiséget, az italokat, a finom ételeket, talán olykor még önző is vagyok, és meglehet, hogy nem is olyan sokára még gyilkos is leszek. De ez nem biztos, hogy a megfelelő hely-, és szituáció arra, hogy ezt elmondjam Ophiliának. Néha még magamnak is féltem bevallani, hogy mire vágyok, hogy mit akarok, hogy mit tervezek; és, hogy az nem kevésbé alantas, mint, amit a démonok-, vagy az emberek tesznek.
Nem hiszem, hogy meg fogom gondolni magamat.
- Kérek szépen még egy ugyanilyet – szólok a férfihez, aki kiszolgálja Ophiliát, ő pedig bólint, és elveszi a kiürült poharamat, hogy újat hozzon helyette.
Érzem magamon a pillantását – az arcomon, a halántékomon, lélektükreimen -, lopva tekintek rá a szemem sarkából. Elmosolyodom. Egy kicsit olyan ez az egész, mintha valamiféle csalóka délibáb volna, tünékeny jelenés, mely a bármelyik pillanatban szertefoszlik. A gondolat nyomán egy kicsit erősebben szorítom meg a kezét, és egy kicsit szélesebben mosolyodok el.
- Szép tőled, hogy így gondolod, és én is örülök neked, de nem hiszem, hogy mi még testvérek vagyunk, és, ha őszinte akarok lenni, nem tudom, hogy mikor lehetünk azok megint, ha egyáltalán valaha ez bekövetkezik, Ophilia – lemondóan pillantok rá. – De mindent meg fogok tenni érte, hogy így legyen, hogy újra ott legyek, ahol lennem kell, azokkal, akikkel lennem kell, ott, ahová tartozom – és e szavak közben kihozták a boromat, melyet kissé a magasba emelek. – Cheers!



avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
499
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Csüt. Jún. 07, 2018 7:13 pm
Következő oldal


Blondie sisters
Good friends don't let you do stupid things... Alone


Halk nevetéssel konstatálom, hogy viszonozza ölelésemet. Szívem most biztos, hogy nagyot ugrana, ha épp a mellkasomba dobogna az a galád. De nem teszi, viszont örömöm így is végtelennek tűnik, ha igaz volna. Habár egy apró reményem van arra, hogy testvérem ezt nem veszi észre rajtam. Legalább is nem egyből. Addig meg van időm elhitetni bárkivel, hogy semmi sem változott.
Vagy legalább is csak annyira, mint bárki más, aki először jár a Földön isteni útmutatás nélkül. Amikor magának kell mindent felfedeznie.
Enyhén szorítom még magamhoz a törékenynek tetsző női testet. Ujjaimat a hátán végigsimítom, aztán engedem csak el.
Derűs mosollyal az arcomon hajolok el tőle, fejemet enyhén félrehajtom. Kérdésén ugyanis szükségszerű elgondolkoznom. Szemeimmel egy pillanatra tekintek csak el válla fölött, ahogy fogaskerekeim járnak a fejemben.
Végül úgy döntök, hogy az igazat fogom mondani.
- Felfedezem az emberi világot - vonom meg a vállamat s hozzá könnyedén. Mégis miért is hazudnék ezzel? Nem sűrűn jártam még ilyen helyen, ami azt jelenti szórakozási lehetőségként sem tekintettem erre. Ha voltam is itt, biztos csak azért, hogy segítsek valakinek.
Persze, tudom, hogy az angyalok nem szórakoznak, számunkra ez luxusnak számít. De ha úgy is minden elpusztul, ha nemsokára minden véget ér, akkor miért ne tehetném meg?
Ennyi még nekem is jár, ennyi idő után, nem gondoljátok?
Természetesen nem.
Kecsesen foglalok helyet a mellette lévő bárszéken. Alkarjaimat a pultra fektetve dőlök enyhén előre, az ő arcán szemlélve.
- Mily régen is volt már… - próbálok visszaemlékezni mikor láthattam arcát szemtől szembe utoljára. Mikor is volt annak, hogy… Egyszerű hibát követett el, szárnyait vesztette el miatta. Érdekes Istennek a kettős mércéje. Gabriel világának lényeit irtotta és még ha vissza is jönne, le merném fogadni, hogy soha nem vágná le emiatt a szárnyait. Megbocsánata neki, de… Ne foglalkozzunk most ezzel.
- De ne beszéljünk most ilyenekről - nyúlok előre, kezét megfogva, ujjaimmal finoman szorítva rá. Szemeimbe játékos fény csillan, ajkamon hosszú idők óta valódi őszinte mosoly vibrál. - Régen elvesztettem pillantásom rólad, mesélj mi történt veled azóta? Miként megy sorod? Mit csinálsz a városba és Wow, Ithya, meg kell mondanom - dőlök enyhén hátra, végig nézek rajta és halkan nevetem el magamat.
- Persze tudom, hogy ez számunkra jelentéktelen de jól nézel ki - azonban nálunk ez mégsem jelenti azt, hogy jól is lennénk. De hát angyalok vagyunk, ostoba emberi érzelmek nem keríthetnek minket hatalmába. Mindenki ezt várja el tőlünk, akkor hát miért ne adjuk meg mindenki számára ezt?
Amíg várom, hogy válaszoljon a pultos felé fordulva rendelek magamnak is egy italt. Martinit, rázva, nem keverve. Mintha ez egykor igazán menő lett volna. Mindig is ki akartam próbálni. Akkor hát miért ne tegyem ezt meg most?
Az elegáns öltönybe bújt kiszolgáló előbb egy szalvétát tesz le elém, majd arra talpas pohárba az italt, mihez egyelőre nem nyúlok hozzá. Sosem próbáltam még és fogalmam sincs, hogy milyen hatást fog belőlem íze elsőként kiváltani.
Előbb csak lopva tekintek a mellettem ülő vörös hajú egykori kerubra. Nem egykori. Nekem továbbra is az marad. Másodjára azonban már nyíltan fordulok felé. Tekintetemmel iszom be a látványát, arcának minden rezdülését, minden tincsének esését, szemének vonását, ajkának ívét.
- Őrülök, hogy van még itt egy másik testvérem is - fejezem ki újra csak halvány mosollyal saját ajkaimon. Valóban régen volt már.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her

avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
8
☩ Play by :
Jessica Chastain

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 04, 2018 5:36 pm
Következő oldal




Az emberekért éltem, mióta az eszemet tudom, hovatovább az emberekért, az embereknek teremtett engem az Úr egykoron, még a Mennyekben. Arra voltam hivatott, hogy a jó útra tereljem őket, hogy hassak rájuk, hogy a jóra buzdítsam őket, minden isten adta erőmből. És én megtettem. Hosszú évekig, évtizedekig, évszázadokig. Tettem, amire teremtettek, tettem, amit kellett, tettem, amit jónak láttam.
Aztán jött Mephistopheles, és úgy mászott be a bőröm alá, a véráramomba, a csontjaimba, az idegeimbe ivódott, és én észre sem vettem. Vak voltam, égi vak, egy ostoba naiva, az a porcelánbaba, akinek Mephistopheles látott engem; az a tökéletes, márványból faragott szobrocska, szép ruhákban, és bronzos, napfény áztatta, rőt tincsekkel. Az a fajta baba voltam, amelyikkel jó volt játszadozni, de még jobb volt összetörni. Éles szilánkok mindenhol; az életem a feje tetejére állt, az északból dél lett, a keletből nyugat, és hosszú évekig nem tudtam, hogy mit tehetnék, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy az Úr bocsánatát elnyerjem.
Sokáig imádkoztam – tudja... Istenhez -, minden este, néha akkor is, éjszaka, amikor felriadtam a gyötrő rémképek, rémálmok hatására, abban a hitben, hogy egy nap majd meghall engem, hogy egy nap majd újra felfigyel rám, hogy meghallgat, és elmondja, hogy mivel tehetném jóvá elkövetett bűneimet. Emlékszem, amikor egy nyári estén a fürdőszobába mentem, és a tükörbe néztem. És nem akartam ismerni azt az embert, azt a torzonborz vadállatot, amely visszanéz rám, farkasszemet néz velem. De ismertem, oh, igen, túlságosan is jól ismertem őt. És ez elborzasztott. Abban a pillanatban a földre rogytam, a térdeimre ereszkedtem, és összekulcsoltam kezeimet, néma kérdést mormoltam, esdekeltem az Úr színe előtt. És zokogtam.
Az életem – a földi – olyan volt, mintha az elmúló évek, minden egyes napján egy szörnyűséges autóbalesetem lett volna. És ez túl sok volt. Túl nehéz. És egyedül voltam, minta kisujjam. Iszonyatosan nagy szükségem lett volna az Úrra.
Isten persze nem válaszolt, sem azon a fülledt, nyári éjszakán, amikor a fürdőszoba márványpadlóján térdepeltem, sem máskor, azóta.
Régebben nem fogalmazódtak meg bennem olyan jellegű gondolatok, mint manapság. Régebben a magasba akartam törni – ténylegesen, és átvitt értelemben egyaránt. Sokat tűnődtem azon, hogy vajon, mi lehet az, ami miatt Isten újra észrevehetne engem, amire azonnal felfigyelne. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy, ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez – tudom, furcsa hasonlat, vagy metafora ez az én számból, de vonatkoztassunk el a teológiai hovatartozásomtól; elég öreg vagyok hozzá, és elég régóta élek ezen a planétán, az emberek között, hogy tudjam: minden legenda ugyanarról a mindent alkotó, teremtő, óriási hatalomról szól. Istenről. Nevezhetném Jehovának, Allahnak, Sívának, Brahmának, Visnunak vagy Zeusznak is. Minden kultúrában ugyanazt jelenti: Legfőbb Lény, Egész, Teremtő; Felsőbb Hatalom. Tehát, arra jutottam, hogy az egekig nyúlok az Úr után: hatalmas, üveg és acél épületeket, felhőkarcolókat emeltem New York szerte. Ha ez nem lett volna elég, szelíd erőszakkal bevettem magam a város elitjének rétegeibe, belső köreibe, de csak és kizárólag azért, hogy kellő befolyással, hatalommal és vagyoni támogatást nyújtani képes befektetőkre tegyek szert, annak érdekében, hogy a szerencsétlen, földönfutók életét szebbé és jobbá tegyem. Felújítottam egy csomó lakást és házat, újakat emeltem, felújítottam a régi-, de menthetőeket.
De, hiába minden erőfeszítésem és törekvésem, a múltamat nem tudom megváltoztatni, melynek a szerves részét képezi Mephistopheles, és éppígy a jelenemre-, és ezzel egyidejűleg a jövőmre is kihatással van: amíg él, én nem térhetek vissza a Mennyekbe. Az utamban áll, és nem kerülhetem ki. Mert nem hagyja. Mert ő jobban szórakozik akkor, ha én a Földön tengetem mindennapjaimat, míg el nem jön az utolsó pillanat, az utolsó, elhaló szívdobbanás, és elfúló lélegzet; a mindenek vége. Célul tűztem ki magam elé, hogy Mephistopheles megkapja a méltó büntetését az Úrtól, és, ha ezt csak úgy érhetem el, hogy én magam viszem elé – láncra verve, lehetőleg -, akkor megteszem.
Néha még az is eszembe jut, hogy talán... az volna a legjobb, ha...
Megölném.
A vörösbor édesen cirógatja a nyelvemet, mikor a neonfények kereszttüzében újra megfogan a fejemben a gondolat, hogy talán az volna a legjobb, ha végleg eltűntetném a démont a Föld felszínéről.
A pultnál ülök, nem rég végeztem a munkahelyemen, az építkezési vállalat egyik modern vaskalitkájában, mely irodaként funkcionál. Magas sarkú cipő van rajtam, decens szoknya, ujjatlan blúz, melyet a szoknya derekába tűrtem és blézer, melynek ujjait feltűrtem – mind fekete színűek. Vörös hajam lágyan omlik vállaimra, ajkaimon vérvörös rúzs, arcomon egyébiránt természetes smink. A magas, karcsú lábon, e magányos piedesztálon trónolva, gerincem egyenes, fejem felszegve, tartásom már-már pofátlanul büszke.
Egykori, angyali nevemet hallva fordítom hátra a fejemet, vállam fölött pillantok a régről ismerős arcba.
- Ophilia – derűs mosoly szökik ajkaimra, miközben viszonzom ölelését. – Mi járatban? – kérdezem, a mellettem lévő bárszék felé intve, hellyel kínálva. Nem emlékeztetem rá, hogy milyen régen találkoztunk, mert az a pillanat az volt, amikor saját kezűleg, gyötrelmesen, kínzóan gyötrő, pokoli fájdalmaknak kitéve magamat, önnön kezeimmel vágtam le a szárnyaimat.



avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
499
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Május 19, 2018 1:26 pm
Következő oldal


Blondie sisters
Good friends don't let you do stupid things... Alone


Régről megmaradt szempillaspirállal a kezembe hajolok közel a tükörhöz. Rögtönzött lakásom, mely évtizedek óta üresen áll az Upper East Side-on temérdek érdekességet rejt magába. San Franciscoba egy egyedül élő férfi házába költöztem be. Most úgy tűnik, hogy a környék legnagyobb dívájáét tudhatom magaménak. Ezernyi ruhák, cipők, sminkek. Amiket soha nem használtam, de életemben először most veszem őket kezembe.
Kezem mégis úgy mozog, mintha ezer éve tenném meg eme mozdulatokat. Tükörképemet nézve fel sem tűnik, hogy minden ecsetvonásnál egyre jobban tátom számat, amíg egy óvatos pislogást követően meg nem látom. Szemöldököm hiába vonom össze, a jelenséget nem értem. Noha számtalanszor láttam már.
Magabiztos mozdulattal tekerem vissza a kupakot, és dobom bele a mosdókagyló mellé állított kis dobozkába. Még egy utolsó pillantást vetek szolidan festett arcomra, kibontott egyenes hajamra és már fordulok is ki a helységből.
A gardróbba, mint már említettem ezernyi ruha vár, melyek közül képtelen vagyok választani. Hogyan is lehetne? Miért van bárkinek is szüksége ennyi holmira? De emiatt ne aggódjunk, ha már itt van, ne hagyjuk a molyoknak étek gyanánt. Bűn lenne. Utolsó napjaikba legyenek még oly elegánsan viselve, ahogy azt tervezőjük egyszer megálmodta.
Ezért sem törődők sem a színével, sem a formájával, sem a hosszúságával. Véletlenszerűen egyet kiválasztva emelek le egy vállfáról.
Gyorsan és könnyen húzom magamra, a tükörbe pillantva pedig azt kell látnom, ez nem is áll rosszul. Csalfa mosoly kúszik ajkamra.
Eldöntöttem. Ma megtalálom azt az alkoholt, amitől nem köpök szembe senkit. A választás nem olyan egyszerű, mint én azt gondoltam. Manapság az egyetlen italt, amit itt gyártanak, az a whisky, de az íze pocsék.
Kezeimmel óvatosan simítok végig a ruhán, magamon. Oldalra fordulva még utoljára megnézem hogyan áll hátul rajtam. Hajamat hátra dobva indulok neki a nagyvilágba. Magassarkú topánom már nem zavar. Az elmúlt napokba tökéletesen megtanultam bennük járni. Mintha mindig is rám öntötték volna őket. Különös érzés ily magasságokba közlekedni - mondom ezt, mint angyal.
Könnyedén odateleportálhatnám magam a kinézett bárhoz, mégis most New Yorkban vagyunk. Tudom, hogy tudják, hogy a városban vagyok, de azt nem, hogy hol. Miért adnék bárkinek bármilyen lehetőséget arra, hogy könnyen rám találjon?
Nem. Ez nem lesz ilyen egyszerű.
Mh, hol is tartottam? Oh, igen, az italoknál. Szóval a whiskynek búcsút mondtam. Azonban. Mire is mennék az erőm nélkül nem igaz? Gabriel úgy irtott ki mindenkit, hogy mindent hátra hagyott maga után. Ebbe értendőek az alkoholok. A világ összes pontján, a pincékben, a bárokba, a raktárokba ott porosodnak a különféle italok. Nem volt más dolgom csak, mint elhozni őket, ebbe az egy bizonyos bárba.
Óráknak tűnő sétálás utána lassan emelem fel tekintetem a bár neon cégérére. Már most többen vannak jelen, mint ahogy azt vártam. Hát igen, a meglepetés ajándék forgalmat jelent számára. A forgalom pedig embereket. Ajkamra hamis mosoly húzódik, lépteim hangja elnyomja a bárból jövő ritmikus zenéé. Több évtizede lehettek ezek divatosak, emlékszem még fentről rájuk. Most újra rátaláltak a lemez lejátszókra. Halvány remény él az emberek szívébe, hogy a világunk jobb lesz, mint valaha. Balga népség.
De ma nem ezért jöttem. Ma, hosszú idő után kikapcsolódni jöttem, jól érezni magamat.
Mégis ahogy belépek, a sötét, füstös helyen egy pillanatra elveszettnek érzem magam. Tudom, hogy nem vagyok idevaló és minden ilyen érzés rám tör. Keserű szájízzel indulok meg a pult irányába, ám szemem sarkából egy ismerős alakra réved tekintetem.
Szőke hosszú haj, kecses alak, büszke tartás.
Mily régen is láttam már.
Lépteim gyors irányt váltanak, a szolid tömegen átverekedve magam érkezem meg a testvérem mögé. Még ha bukott is, úgy vélem kijár neki eme jelző. Egykor vagyis így gondoltam. De mint mondtam, ma nem ezért jöttem ide.
- Ithya!? - szólítom meg, hisz nem vagyok ebben biztos, de ha mégis ő, és maga is felismer, boldog mosollyal az arcomon ölelem át. A viszontlátás régi érzéseket kavar fel bennem, ezeket mégis próbálom mélyen elnyomni magamba.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Vas. Nov. 27, 2016 1:32 pm
Következő oldal


Rosier és Aegra

Magányosan üldögélek a megszokott helyemen, miközben szemezek az előttem levő gyümölcsitallal. Nézem a piros színét, ami elsőre olyannak tűnhet, mintha hígított vér lenne. Egyik kezemmel fogom az italom, míg a másikkal támaszkodom a pulton, mint a kocsmában szokás. Cseppet sem érdekel, hogy ilyen puccos helyen  kinéznek innen ezen bárdolatlan viselkedésemmel. Próbálkozzanak erősebben! Hosszú éjszakám volt, s most jól esik a semmittevés. Ujjbegyemmel végigsimítok a pohár oldalán, hogy utána a pohár tetejét cirógassam. Nem rejtem véka alá, hogy kissé unott a hangulatom és alvásra van szükségem. Egyelőre nem várok senkit, s semmit. Nyugodt perceket szeretnék, aztán majd ha az italom megittam, akkor hazamegyek pihenni. Lassan odaemelem az ajkaimhoz a poharat, s enyhítem egy korttyal a szomjúság érzetem. Nem kapkodok, s nem hajt senki sem. Felsóhajtok, mikor a hűs ital legurul a nyelőcsövemen keresztül. Ribizli italt iszok, ami ezen a helyen igazi különlegesség. Nekem tetszik az íze, sőt még az állaga is. De jó lenne mindennapjaimat így eltölteni! Francba az egész hercehurcával, angyalokkal és démonokkal és a többi rakoncátlan népségből! Egy újabb sóhaj, de érezhető benne a különbség az előzőhöz képest. Ebben ott van a fájdalom. Végül úgy döntök, hogy megiszom az italt, aztán rendelek még egyet.
~ Vajon mikor pihenhetek meg egy hosszabb időre? Kéne pár új gönc, mert a mostani rongyos állapotban van. ~ mondom magamban, aztán lehúzom a pohár tartalmát. Jelzek a kiszolgálónak, hogy töltse újra. Csak most tűnik fel, hogy milyen pocok a fejének kinézete, s egyáltalán nem sportos. Nem mondanám kövérnek, inkább csupán jól tápláltnak. Egyidősek lehetünk, bár sosem kérdeztem tőle a korát, így ő sem érdeklődött ez ügyben. Próbálkozott nálam, de hamar lepattintottam, mert semmi szükségem nincs egy ilyen alakra. Kiráz a hideg, ha csak egy picit is belegondolok, hogy milyen lenne az élet mellette.


Utolsó Poszt Vas. Nov. 27, 2016 1:32 pm
Következő oldal


* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * *


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3