☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szer. Nov. 01, 2017 7:11 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: xXx • Credit:

Kérdése jogos és teljes mértékben elgondolkodató… volna, ha nem foglalna le jobban a sérülésem, és a tény, hogy egy újabb démon akar holtan látni. Ide sorolhatnám a túlélést, illetve a menekülési tervek kifundálását is, ám mostanra olyannyira kimerültem, hogy a néhány perce még magabiztosan pulzáló eltökéltségem hamvaira esett szét. Nem látok ugyanis kiutat ebből a szituációból; vért veszítettem, megsérültem, fegyvertelen vagyok és egy eszelős pokolfajzat lesi minden rezdülésemet, miképpen remélhetnék hát bármi esélyt arra, hogy megérjem a holnapot? Ennyire naiv és vak még én sem vagyok.
- Azt én is szeretném tudni… - motyogom neki feleletül, mialatt megadva magamat a szemhéjaimat ostromló fáradtságnak, behunyom őket. Amúgy sem volt semmi különleges a sötétséggel ölelkezett, repedezett plafonon, és ha már utolér a vég, akkor inkább mustrálnám a lelki szemeim előtt kibontakozó, békés világot, semmint egy sivár falrészletet az omladozóban leledző múzeumban. Gondolom legalábbis ezt addig, amíg a bejárat felől hangok nem csapják meg a füleimet. Nagy nehezen kierőszakolom magamból a szemeim ismételt felnyitását, s noha a mellettem elterülő pulttól az égvilágon nem látok semmit, mégis lángra lobban bennem a reménykedés. Elég lenne csupán egy zseblámpa villanása, egy ismert vadász orgánuma, és újra elhihetném, hogy ki fogok innét jutni még élve, mielőtt azonban bármi történhetne, erős rántást érzek magamon, aztán a démon vállán találom magamat. Önkéntelenül nyögök fel fájdalmamban, hiszen felkarjának kiszögellése éppen a sérülésembe nyomódik, és hiába nem volt szándékos a zajkeltésem, nem marad észrevétlenül. A bejárat körül téblábolók felől tompa neszesés hallatszik, sutyorogni kezdenek egymással, cipőtalpaik alatt pedig minden óvatosságot mellőzve ropognak az egykori ablak pirinyó szilánkjai, amiként felénk indulnak. Azt már nem látom, hányan vannak és milyen közelségben, elvégre a kínoktól csillagokat látok, meg amúgy is egy másik helyiségbe fuvaroz engem az elvetemült démon, ahol a felkapásomhoz hasonló durvasággal ejt az egyik ép falrészletnek.
Kimerülten emelem fel rá a tekintetemet, érzem, ahogy ruháimat nem csupán a korábbi eső és a vérem, hanem a verejték is átáztatta már. Sűrű pihegéssel kapkodom a levegőt, kezemet újfent a sérülésemre tapasztva, amelyről idő közben lecsúszott a korábban szerzett textília. Bosszanthatna, amiért még ezt is sikerült elveszítenem, de annál jobban megdöbbentenek a szőkeség szavai, minthogy holmi rongy miatt sopánkodjak.
- Miről… - beszélsz? Így hallatszódna a kérdésem, viszont a szavak a torkomon fagynak, nem csak, mert már el is szelelt mellőlem a démon, hanem mert ismeretlen alakok trappolnak be a szobába. Hárman vannak, és mit ad Isten? Mindhármuk szeme feketébe fordulva függ rajtam. A hozzám legközelebb álló ábrázatát önelégült mosoly keríti hatalmába, és a következő pillanatban sűrű füst andalog elő az ajkai mögül. A jól ismert jelenség pedig egyenesen az enyéim felé süvít…

//Köszi a kört *-*//



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
5

Szomb. Okt. 28, 2017 5:12 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 625 • Credit:

Múltam véletlenszerű felbolygatása azonban kizökkent előzőleges jókedvemből, és hamar el is vesztem a hidegvéremet a név hallatán, mely villámcsapáshoz hasonlóan rántja görcsbe tagjaimat, elérve, hogy meghátráljak, ami már nem csak engem kényszerített kényelmetlen helyzetbe. Végül aztán karomon álló szőröm undorító látványa zökkent ki döbbenetemből, mely úgy bűzlött a gyengeségtől, hogy legszívesebben elokádtam volna tőle magam. Hányszor kell még emlékeztetnem magam, míg jegyzem egy életre a leckét? Nem vagyok az az együgyű, ostoba halandó, már aki voltam, egy démon vagyok, akinek semmi sem szabhat gátat, még a józanész se, sőt talán saját erőm korlátaival se nagyon foglalatoskodtam eddig, csupán éltem bele a nagyvilágba, akár valami ösztönlény, mely ravaszabb, mint egy róka, de alávalóbb a legtöbb teremtménynél.
Feleszmélésemet követően azonnal visszakaptam tekintetemet a fiúra, aki ekkor már bőven azon volt, hogy ellássa sebét, mely egyre kevésbé tűnt bizalomgerjesztőnek. Egyelőre csak arcomra tapasztottam kezemet, így ujjaim biztonságában rendeztem arcvonásaimat, hogy elrejtsem érzelmeimet, mialatt kíváncsian figyeltem, hogy mégis mihez kezd, vagy elszórakoztat-e, valami menekülésre hajazó manőverrel, ami már csak az állapota alapján is halálra volt ítélve, nem csak azért, mert szerény személyemmel nem kifejezetten lendítettem volna elő a mutatvány sikerességét. Az viszont eléggé elkeserített, mikor további érdeklődést nem tanúsított szerelmem iránt, pedig még szívesen megosztottam volna vele, hogy nem valami egyszerű kór végzett vele. Vagyis végülis az… elmebaj. Csak nem a sajátja, hanem az enyém, de ez már más tészta.
Hitetlenkedéssel vegyülő lenéző pillantással illettem, mikor visszakérdezett előző mondatom hallatán, majd magam mellé ejtve kezemet mértem fel, hogy valóban nincs tisztában azzal, hogy lehetetlen, hogy csupán egy halandó legyen. Végezetül, ahogy elkezdte kifejteni gondolatait az üggyel kapcsolatban, csak a szememet forgattam. - Mégis melyik jótékony démonnak volna ennyire ostoba humora, hogy egy ilyen adománnyal ruházzon fel? - kérdeztem vissza, továbbra is kételkedve szavainak hitelességében, azonban be kellett látnom, hogy annak ellenére, hogy képtelenségeket beszél, ő maga valóban elhiszi a mondottakat. Pedig itt többről van szó, ez egy veleszületett adottság, és nem egyszerű ember, de akkor mi?
Kezdett elegem lenni már a sorozatos meghökkenésekből, ahogy a fiatalembernek ismét sikerült kizökkentenie. Csupán egyik szemöldökömet felvonva pillantottam rá, érdeklődőn várva, hátha jobban kifejtené mégis mit vár tőlem. Majd végül nem törődve semmit szavaival kapom fel a fejem a közeli neszezésre, mely nyugtalansággal tölt el, majd egy határozott mozdulattal pattantam mellé, majd arcába vigyorogva kaptam fel, vállamra hajítva, talán egy kicsit durvábban is, mint ahogy egy sérülttel illene bánni. Majd így megrakodva tértem be pillanatok alatt abba a szobába, ahonnan előzőleg előbújtam, majd a fal mellé támasztva guggoltam le elé, megvárva, míg rám emeli szemeit. - Ne merészelj meghalni, túlzottan értések példány vagy ahhoz, hogy ne fedezzem fel a határaidat - közöltem ellentmondást nem tűrően, zavarba ejtő magabiztossággal, majd a falon tátongó lyukat használva kijáratként ugrottam ki az épületből, árnyékok tövében húzva meg magam, várva a legkedvezőbb alkalmat a meglepetésre



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Szer. Okt. 04, 2017 12:00 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: xXx • Credit:

A sokadik bizarr és vélhetően biztatónak remélt mosolya után úgy határozok, hogy jobban teszem, ha nem válaszolgatok neki több elméset, amennyiben szeretem eléggé az életemet. Márpedig alig néhány pillanatnak előtte döntöttem el, hogy legyenek bármilyen kétségbeejtőek is a kilátásaim, nem fogom feladni a küzdelmet s a reményt; újfent láthassam a szívemnek kedveseket. Nyilvánvalóan vannak tényezők, amelyek nem befolyásolhatóak, ilyen volna a sérülésem is, ám kezdem azt hinni, ennek is nagyobb a füstje, mint a láng, amivel ég. Megnyugtató felfedezés lehetne, ha nem függnék még mindig egy eszelős démontól, akinek vélhetően nincsen más célja, mint az alapos megkínzásom.
Kreativitásában nem kételkedek, beteges arcára van gravírozva a múlt és a jövő temérdek lehetősége, amelyekkel igazi pokollá varázsolhatná életemnek utolsó óráit, perceit. Gondolom már alig várja, hogy beadva a derekamat, könyörögni kezdjek neki, csakhogy nem pusztán az én várakozásaim és terveim foszlanak semmivé a váratlan látomásom kapcsán, hanem az övéi is.
Amint eltávolodik tőlem, és ekképpen megfoszt az egyedüli kapaszkodómtól, minden méltóságomat félrecsúsztatván esek hanyatt a földre, ahol aztán cseppet sem az ő hitetlenkedő ábrázatával kezdek foglalatoskodni. Persze engem is megdöbbent ez az egész médiumosdi, éppúgy a tény, hogy sikerült érzékeny pontra tapintanom nála, de az álmélkodásom nem fogja elapasztani a sérülésemből szivárgó vért. Kihasználva tehát azt a néhány, rövidke momentumot, valami rongyszerű után nyúlok a korábban levert papírhalmok mellett, s nem töprengve eredetén illetve egykori rendeltetésén, sebtében az oldalamon éktelenkedő lyukra tapasztom. És ezzel el is pazaroltam minden időmet, amit akár a menekülésemre is fordíthattam volna, igaz, legyünk realisták; körülbelül egy méter után rám vetette volna magát, vagy valamelyik bosszantó démoni képességével akadályozta volna meg a menekvésemet.
Kiéhezett pillantása újfent nem sejtet semmi jót, viszont attól tartok, kezdek arra a szintre érni, amikor már nem érdekelne az sem, amennyiben két darab kígyóvá, vagy valami más, pokoli lénnyé bomlana ketté a feje, és úgy méregetne, ínycsiklandozó zsákmányát látva bennem. Válasza sem sarkall különösebb megilletődésre, naiv lett volna azt gondolni, még életben van a Miranda nevezetű nő. Mondjuk kíváncsi lennék, miért van még mindig ilyen hatással rá a mennyasszonya, amikor elviekben semmit nem kellene éreznie.
- Hogy érted, hogy mi? - kérdezek vissza fáradtan, és már nem is erőlködök a szemkontaktus megtartásával. Hanyagul ejtem hátra a fejemet a durva kőpadlóra, s jobb híján a plafon sötétben bujdosó vonalait fürkészem. - Vadász vagyok, ha nem jöttél volna még rá. Ha a médium képességemre vagy kíváncsi, arra még én sem találtam választ. Azt hiszem, valami démonnak köszönhető… - motyogom kiábrándultan, és ahelyett, hogy a szőke pokolfajzatra koncentrálnék, inkább egy másik szőkeségre engedem lavírozni megpróbált tudatomat. Arra az emberre, aki valószínűleg most jól megpofozgatna, hogy térjek magamhoz, és tartaná bennem a lelket a legvégsőkig, arra a vadászra, akinek az oldalán legyőzhetetlenné válhattam, s arra a szívre, amivel az enyém mindennél szívesebben ölelkezne, de valószínűleg erre már nem lesz lehetősége. Vajon a végső kétségbeesés pillanatában mások is arra vágynak, bárcsak igazak lennének a tündérmesék, amelyekben a jó győz mindenekfelett?
- Tudod, túleshetnénk már rajta… - nyögöm ki türelmetlenül, azonban alig hagyják el ajkaimat a szavak, a múzeum bejárati ajtajának megviselt szárnyai őrült robajjal csapódnak ki. A pulttól sajnos nem látom, mi is pontosan a zaj forrása, viszont a padlóról visszaverődő, cipőtalpak keltette hangok több személy jelenlétéről árulkodnak.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
5

Vas. Okt. 01, 2017 10:07 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 723 • Credit:

Fürkészően vizslattam végig zsákmányom arcát, ahogy próbálta fenntartani kemény álcáját, eljátszva, hogy mennyire faszagyerek, vagy inkább csak elég vakmerő ahhoz, hogy szemtelenkedjen még velem, nem tartva attól, hogy bármelyik szava az utolsó lehet. De akár azt is megtehetném, hogy egyszerűen átnyúlok a torkán egy mondat közepén, megnézve mennyire ad ki vicces hangokat a torkában bugyogó vér, miközben még próbálná megformálni a hangokat. Túlságosan nagy a kísértés ahhoz, hogy ne hagyjam sokáig szenvedni ezt az értékes kis portékát. De akkor nem tudnám eléggé csodálni hatalmas önérzetét, ami folyamatos ellenállásra sarkallja még ebben az állapotban is. Igaz is, mióta ilyen kemények a halandók, hogy egy ekkora baszott sebbel rohangáljanak? Még ha magamból indulok ki is, akkor is alap esetben, mindenki nyüszögve fetrengene a földön, nyalogatva a bibis részeket. Az már más kérdés, hogy jómagam mindezt puszta élvezetszerzésből követném el. De nem is lenne igazán érdekes, ha mindenki ugyan úgy viszonyulna az ilyen szélsőséges helyzetekhez, azonban a fiú hozzáállása, meg a két lábán állása is messzemenőkig meghökkentő. Végül megelégedtem azzal a feltételezéssel is, hogy talán nem is olyan mélyről folyik belőle a vér, mint ahogy azt én feltételeztem. Pedig a hipotéziseim elég jól helyt tudnak állni.
Végül aztán semmit sem tudtam válaszolni, mármint ami a fiú testi kontaktus iránti fenntartásait illette, ugyanis alaposan megdöbbentett nyúzott állapotához viszonyított erős támadásával. Egy emberhez képest ez nem is volt rossz teljesítmény, így én is kedveskedtem neki egy kis erőnlét fitogtatással, minek hatására csak hamar átértékelte aranyos kis fegyverének fontosságát. Okos, ha így folytatja, eléri, hogy még szenvedélyesebbé váljak… Mármint ami a kivégzését illette. Kíváncsivá tesz a gondolat, hogy vajon milyen arckifejezéseket láthatnék tőle, ha a halál mezsgyéjén táncoltatnám. Egy jó bábmester pedig sosem hagyja ki a felkínálkozó alkalmat egy remek játékhoz, így meg is kezdtem az első, és egyben felkészítő felvonást.
- A te legnagyobb szerencsétlenségedre - villantottam rá, egy eredetileg édesnek szánt mosolyt, azonban ezzel az arcberendezéssel, és lelkülettel, ami nekem volt, nem nagyon tudtam ezt kivitelezni, így csupán csak egy üres vigyort kapott, melyet körbe öleltek a szám körüli halvány barázdák. A szemem… A szemem pedig csak úgy árasztotta magából a hidegséget, és a vérszomjat, amit nem túl sok féle képen lehetett orvosolni, és ez nem abból állt, hogy szépen leülünk és megbeszéljük nézeteltéréseinket egy pohár gőzölgő fekete tea mellett. De végül ismét volt elég bátorsága megfelelni kérdésemre, mire ismét felcsillant tekintetemben a kíváncsiság szikrája. Érdekelt meddig mehetek el, mit képes még elviselni, míg feladja ezt a dacos kis álcát. - Ugyan, lehet, hogy nem tűnök annak… De elég kreatív vagyok, főleg ha ilyesmiről van szó - bólogattam neki bíztatásként, hogy higgye csak el, hogy képes vagyok olyasmikre, amikor már könyörögés kifejezetten kedvére valónak tűnne. De biztos kitépném addigra a nyelvét, csak hogy megfoszthassam ettől is, szóval mindegy.
Szórakozottan figyeltem, ahogy ismét kezdetleges ellenállást kezd tanúsítani, majd aztán lefagyott arcomról a derűsség, és inkább csak oldalra döntött fejjel próbáltam rájönni, hogy mi lelte a fiút, hogy ilyen gyorsan befejezte a mozgolódást. Mármint komolyan nem szokásom az aggódás, de egy pillanatra elöntött a keserűség, a gondolatra, miszerint talán ennyivel be is dobta a törölközőt az én kis játékbabám. Mikor aztán újra életjeleket kezdett mutatni a pillanatnyi zavartság közepette csak kíváncsian összevontam szemöldökeimet, ahogy fel is vontam azokat, szemeimet összeszűkítve. Kérdése azonban minden várakozásomat felülmúlta, így nem is éppen úgy reagáltam le a helyzetet, ahogy azt a szokásaim diktálták. Ahogy felfogtam szavainak jelentését, egész testemben megrázkódtam, aminek eredményeként jó pár centivel gazdagodhatott a testünk közötti űr, miközben hátrahőköltem, majd mint akit megégettek kaptam le karom róla.
Űzött, sarokba szorított vadként cikázott ide-oda tekintetem a padlón, ahogy próbáltam racionális magyarázatot találni, hogy mégis honnan tud a srác ilyeneket, mire lassan rá kellett döbbenem, hogy erre nincs normális magyarázat. Hamar újra elöntött a nyugalom, a tudásvággyal együtt, ahogy újból kiéhezve a fiúra aggattam pillantásomat. - Az én gyönyörűséges halott menyasszonyom - vigyorogtam rá teljes fogsorral, ahogy ismét igyekeztem minél jobban a közelébe férkőzni, közvetlenül elé lépve. - De az engem jobban érdekelne, hogy mi is vagy te pontosan? - dobtam fel a következő beszélgetési témám, kétoldalt megtámaszkodva a pulton mellette, akárcsak mint ahogy azt előzőleg láthattam tőle, így nem hagyva számára sem menekülési útvonalat, sem pedig azt, hogy kikerülje a kérdésemet. Sokkal jobban elkezdtem érdeklődni iránta, valamint most már semmi pénzért nem hagytam volna, hogy életét vessze… Úgy tűnik magasabban jár az evolúciós ranglétrán, mint az a néhány túlfejlődött csupasz majom.




Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Pént. Szept. 15, 2017 8:55 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: xXx • Credit:

Egészen máshogy képzeltem ezt. Leginkább Dommiel oldalán, vadászat közben, amikor a harc hevében szinte fel sem fogom, ahogyan áthasít rajtam egy tőr, netán a szívembe fúródik egy démoni kéz... Amióta elkezdődött a kiképzésem, azóta tisztában vagyok vele, hogy nem egy szépen megvetett ágyban fogok örök álomra szenderülni vénségemben, de cseppet sem így reméltem; lesérülve, védtelenül, kiszolgáltatottan, akár egy sarokba szorított zsákmányállat. Nem szabadna félnem, ám minél inkább átcsap a szőke viselkedése komédiás, csapnivaló humorral rendelkező bolondból a tulajdonképpeni s füstös valójába, annál hevesebben kapaszkodik a szívemre a kétségbeesés. Semmi kedvem meghalni, főleg nem egyedül, de hát ez mikor volt bárkinek is kívánság műsor? Mégsem vagyok hajlandó beletörődni a sorsomba, temérdek dolgom lenne még, például megkeresni a valódi szüleimet, vagy egyszerűen csak hazamenni és megbizonyosodni arról, hogy a számomra legfontosabbak épségben megúszták a rögtönzött s váratlan apokalipszist.
- Ahogyan a taperolásod sem… - szűröm a fogaim között, megragadva maréknyi büszkeségem és bátorságom morzsáit, mielőtt még összeszedném magamat egy harmatgyönge támadásra. A váratlan vágás megtántorodásra bírja, persze a tőröm mentén fogant karcolás szinte azonnal forrásnak is indul a mellkasán. Magam sem tudom, hogy mit képzeltem, viszont a halál tornácán azt hiszem, megbocsájtható az irracionalitás.
Elvetemülten vigyorgó, majd pillanatok alatt elkomorodó ábrázata semmi jót nem sejtet, meg sem lepődök hát, amikor alkarját a torkomnak szegezi, míg a másik kezével a fegyveremet igyekszik kicsavarni az ujjaim közül. Nem küszködök sokat, elejtem az amúgy is hasztalannak bizonyuló pengémet, mielőtt még a csuklóm is ripityára menne az emberét meghaladó ereje okán.
- Azt hiszem… egészen eltérő elképzeléseink vannak a kedvességről - nyögöm ki csöndesen, remélve, hogy most már hamar túl leszünk az egészen, azonban hiába minden az égnek címzett fohászom egy gyors és könyörületes végért, csak mondja tovább a magáét, és játszadozik velem, mint macska az egérrel. Hiába nem vetem meg a férfiakat, az ő közelsége a végletekig elborzaszt, kéntől bűzlő lehelete pedig még azt a kevés előnyét is elrabolja tőle, amit a feltételezhetően kölcsönzött teste vonásainak köszönhet. - Nem hiheted, hogy bármivel is elérheted a sajnálkozásomat - vonom össze a szemöldökeimet, s mivel továbbra sem óhajt pontot tenni az ügyünk végére, hülye leszek kivárni, amíg kitalálja, milyen úton-módon kínozzon halálra. Ellenben a torkomnak tapasztott alkarjára szorítom mind a két kezemet, és noha a legelső gondolatom az volt, hogy belé kapaszkodva alaposan megrúgom a lába közét aztán lesz ami lesz alapon, erre nem marad lehetőségem, révén, a tudatomat hirtelen mindenféle furcsa képek, villanások és hangok árasztják el. Pontosan úgy merülök alá valami másik világnak, mint amikor a nővérem a kezembe nyomta azt a démontól származó követ. Ezúttal viszont nem a Pokol kietlen és sivár tájai vetülnek lelki szemeim elé, hanem egy fiú, aki rendkívüli módon hasonlít a szőke démonhoz, és egy lány, kinek a mosolya bármelyik férfi szívét elrabolná. Egy név ugrik be hirtelen, de amilyen váratlansággal ostromoltak meg a látottak, olyan sietősen is rohannak el előlem.
- Mégis ki az a Miranda? - bukik ki belőlem ösztönösen a kérdés, hiába leledzek éppen egy támadás kellős közepette.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
5

Kedd Szept. 12, 2017 5:16 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 886 • Credit:

Érdekesnek találtam, ahogy azon rökönyödött meg, hogy mennyire meggondolatlan vagyok azzal, hogy nem szarom össze magam, minden második pillanatban a saját árnyékomtól… Itt nem én vagyok a zsákmány kicsi fiú, ne légy ostoba, és ezt a kérdést ne firtasd tovább. Senkinek sem lesz jobb, pláne, hogyha még hülyének is nézel így bekombózva a kettőt. Egyre jobban kezd kiesni a kegyeimből, pedig eredendően úgy terveztem, hogy szép, lazán, faszán, de igazán itt hagyom, és nem nyúlok hozzá. Belegondolva végül is, igaz, hogy semmit nem kaptam parancsba, ami azt is magában foglalja, hogy az sincs megszabva, hogy ne rosszalkodjak kedvemre.
Elmés válaszára, először hitetlenkedő pillantást vetettem rá, ahogy frusztráltan oldalra kaptam a fejem, összeszűkítve a szemeimet, próbálva értelmezni a hallottakat. Most ismét lett volna kedvem, hogy szétnézzek, remélve, hogy ezzel a jóindulattal tényleg nem engem ajándékoz meg a srác, hogy ennyire palira vesz. Párat pislogtam, míg megemésztettem a történteket, ahogy a cipőit vizslattam, miközben azt is megállapítottam, hogy a cucc már szebb napokat is megélt, de hát ilyen ez, ha katasztrófák, apokalipszis, meg hasonló faszságok mellett biztos nem az volt a legjobb elfoglaltsága, hogy beugorjon a plázába egy pár új surranóért. – Tudod azért, mert már nincs mitől tartanom, attól még vak meg süket nem vagyok – feleltem neki csöppet sem kedves stílusban, kissé fenyegető magatartásban, remélve, hogy ezzel elértem, hogy visszább vegyen. De az már tetszett, hogy meg mert egyébként szólítani. Mármint sokan már csak a beteg ábrázatomtól összeszarják magukat. Főleg a jeges és üveges tekintetem szaratja be őket, elvégre … A szem a lélek tükre vagy mi a szösz. Ja, még jó, hogy ez a mondás is marhaság bizonyos értelemben, rendben, tudok én pimasz lenni, de a szemtelenség… Az azért már több a soknál.
Miután sikeresen megszabadította magát a srác, az egyetlen izgalmat szülő tárgytól, szíves örömest segítettem neki ez ügyben még többet, remélve, hogy ez elég demonstráció volt erőm fitogtatásáról, hogy más egyéb ilyen vicces gondolat ne verjen gyökeret fejében, még csak véletlenül se. Dicséretére, csak elégedett mosollyal biccentettem, kedélyes modorban, ahogy egy kicsit enyhült ördögi mosolyom. Elég hiú teremtés voltam ahhoz, hogy ennyivel jobb benyomást tudjon kelteni bennem. Bár az jobban tetszett volna, ha még a humoromat is értékeli, de talán jobban is járt, hogy nem hozott annyira lázba, hogy viccmesélő maratonba kezdjek. Aztán, csakhogy véletlenül se kezdjek el bazsalyogni valamelyik morbid poénomon, a fiú saját kezűleg segített ki, mégpedig azzal, hogy leeresztette védelmét, és megengedte magának a pihenés kegyét. Butus, butus kisfiú.
Pillantásai csak egyre nagyobb örömöt okoztak nekem, ahogy teljes fogsor mutatós vigyor közepette élveztem vérének ízét, habár ha engem kérdeztek az enyém selymesebb, bár valószínűleg a jelenlegi helyzetet az sem segíti előre, hogy mondjuk egy kicsit már néhol alvadt is. Szóval inkább visszatartottam a nagyképű megjegyzésemet, habár tudtam, hogy biztos ezzel is a frászt hoznám rá. Kevés olyan beteg ipsét ismerek a tükörképemen kívül, aki még élvezte, ha vérzik. Jó azért én se ujjongtam miatta, meg erekcióm se támadt tőle, de hátráltatni még az életben nem hátráltatott az, hogy én lesérültem. Törött lábbal is rohantam én még anno ’68-ban, tehát ez nem ilyen utólagos személyiségi torzulás, amit a fajváltásom okozott volna, nem kellett nekem messzire mennem sose, hogy maga legyek az Ördög. Elég volt akár a szomszédba menni, aranyos nyuszikái voltak, ismétlem, voltak.
- Ez nem volt szép – csóváltam a fejem, mikor csupán szavakkal mellkason gyűrt, ahogy egy leprás állatnak írt le. Ha a sértődékeny fajtából lennék, lehet, hogy már régen rossz lenne mindkettőnknek. Neki azért, mert megnéztem volna egyből, hogy melyik belső szervét tudom kitapogatni a kis oldalnyílásán leghamarabb.. Hej, ez nem is rossz ötlet, abba is lassan és hosszasan szenvedve halna bele, ha én most itt Mr. Őrült Műtős játszásához kapnék kedvet, ugye? – Pedig én tényleg szerettem volna ke… -kezdtem bele magyarázatomnak, ahogy visszafordultam felé, az előző féloldalas állásomból. Későn kapcsoltam a gonosz kis orvtámadásnál, azonban még így is elevenen élt bennem 6 évvel ezelőtti halandó énem, abból a szempontból, hogy reflexből hátraugrottam, azonban a fegyver hegye, még így is elért, és aljas módon végigkarcolta csodás mellkasomat. Sápadtan kaptam rögtön a sebhez, ahogy nagy félelemmel meredtem irányába. Azonban látva, hogy egyáltalán nem sikerült komoly sérülést szereznem, rögtön visszatért az a kevés szín is arcomba, ami volt, majd dühös szemekkel néztem rá, egy eszelős vigyor közepette.
Leejtettem magam mellé véres végtagomat, ahogy egyre sötétedett arcom, ahogy megindult bennem a kárpótlásra vágyó gyilkos ösztönök egyike. Erőteljesen lesírt rólam, hogy elég rendesen elöntött a bosszúszomj, ahogy megroppantottam nyakamat, továbbra sem hagyva fel kedvenc tevékenységemmel, a vérfagyasztó hatással bíró mosolygásommal. – Hát mint mondtam az imét? – kérdeztem könnyed hangnemben, kioktató stílussal, ahogy továbbra is derűsnek tűnt arcom… Úgy értem messziről, közelről inkább egy pszichopatára hajaztam. Majd vigyorom egy pillanat alatt fosztott semmivé, és komolyodott meg arcom, ahogy vádló pillantást lőttem felé, majd jobb, azaz a véres karomat lendítve ékeltem alkaromat a torkának, ahogy a ballal a fegyvert tartó csuklóját kaptam el, addig szorítva az, amíg el nem ejtette, amit eddig szorongatott. –Pedig én tééényleg szerettem volna kedves lenni Veled – suttogtam közel hajolva hozzá, biztosra véve, hogy valószínűleg a bőrén érzi minden leheletemet, és ezáltal még kellemetlenebbé válik számára társaságom, amit jelen helyzetben nem is bántam annyira. – Mondd, mivel kéne megleckéztetnem Téged, hogy komolyan sajnáld, hm? – billentettem oldalra a fejemet, hangosan kimondva gondolataimat, ahogy látszólag eltűnődtem. Igazából csak szórakoztam vele… Haha, azt hitted elengedem mi? Nem, nem, már az is tudom, hogy milyen pózból nézem végig kínjait.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Kedd Szept. 12, 2017 1:21 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 547 • Credit:

Ábrázatomon amúgy sem nyugodott a bőr kisimultan, azonban hallva a kurta kérdésemre adott feleletét, a szemöldökeim közé vésődött árkok lényegesen elmélyülnek, homlokom pedig újabb, göröngyös hullámvonalakkal gazdagodik. Változatlanul nincsen rendben valami ezzel a figurával, de a szóhasználata éppen annyira tér el a fejemben korábban felállított sorozatgyilkos feltételezett, kifinomult beszédétől, mint a hófehér vászon előtt kifröccsenő, vérvörös festék. Nem is tudom, hogy képes leszek-e mindezek után komolyan venni, persze a könnyelműség luxusát sem vagyok hajlandó magamhoz ragadni.
- Hát, például én - közlöm vele a rideg tényeket, merthogy képtelenségnek tartom, elkerülte volna a füleit a nem éppen úrinői és visszafogott berobbanásom a múzeum feszített csendjébe. Nem mintha a szükség óráiban ezen szeretnék vele vitatkozni, a legjobb egyenesen az lenne, ha szépen tovább is sétálna, és többet nem kereszteznék az útjaink egymást, ám ehhez fogható szerencsém akkor sem lehetne, ha egy teliholdas éjjelen, a Vénusz és a Mars együttállásában, szüzek vérét áldozva születtem volna erre a világra. Ilyen a sors fintora, leszámítva, ha Domról van szó, de az ő esetében megkockáztatom, inkább a sors menekül és fohászkodik irgalomért az állandó kockázatvállalásainak köszönhetően.
További magasröptű gondolatokra már nem marad erőm, sem időm, ugyanis alig, hogy pillanatnyi gyengeségem úrrá lesz rajtam, az átkozottja már mellettem is terem, öblös távolságra száműzve az egyedüli fegyvert, ami kárt tehetne benne. Legalábbis sejtem, hogy démon valója az indok, amiért a jól látható helyen függő késeimtől nem szabadít meg, amelyek a közönséges félszerzetek életének kioltására ugyanúgy alkalmatos eszközök volnának, mint az angyalok dicső pengéje. Azt hiszem, erre mondják, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Kiderült, hogy nagy eséllyel milyen fajt képvisel a közelemben állva már jól kivehetően szőke férfi, viszont ez a felfedezés erőteljes zuhanó repülésbe taszította a túlélésre saccolt esélyeimet.
- Igazán figyelmes… - nyögöm ki, változatlanul a pultot támasztva a kezeimmel, mert bár az egyik tenyerem mágnesként óhajtana a sérülésemre tapadni, félek, hogy abban a pillanatban a lábaim is kicsúsznának alólam. Szükségem van még egy kis időre ahhoz, hogy összeszedjem a maradék erőmet, noha kötve hinném, az óráját nézegetve várná ezt ki a démon. Mégis, ahogy felnézek rá, egy vérengzős tömeggyilkos helyett csupán egy hátráló komédiást látok magam előtt. Minden mozdulatában és arckifejezésében rejlik valami színpadiasság, ami továbbra sem engedi csillapodni a fejemben hevesen kongó vészharangokat, mindenesetre elgondolkodtató, hogyha tényleg egy démoni szerzet áll előttem, akkor miért nem kezdett már bele a kínzásomba, és egyéb ocsmány dologba, amit ezek a pokolszökevények szoktak művelni az áldozataikkal.
Nos, azért ennyire nem kellett volna kétkednem, hiszen alig hunyom le a szemeimet egy fél pillanatra, érezhető tapintás nehezedik a sérült oldalamra. Eleinte megrökönyödötten, aztán egyre nagyobb viszolygással figyelem, milyen jóízűen nyalja le az ujjáról a kóstolónak szánt véremet. És ilyenkor nincs nálam egy kulacsnyi szenteltvíz, hogy legalább jól pofán önthetném vele…
- Nem, cseppet sem szeretném. Az állapotomon semmit nem javítana, sőt, szerintem jó pár fertőzést is összeszednék - magyarázom neki erőtlenül, és hiába nem látok esélyt a sikerre, azért küzdelem nélkül nem tervezem feladni. Amint vettem egy mély levegőt, s biztossá válok abban, hogy legalább egy suhintásnyi mozdulatig meg tudok állni a lábaimon, előkapom az oldalamon nyugvó vadászkéseim egyikét, majd egy nem túl pontos, még annyira sem bemért vágással felmetszem a magát vámpírnak képzelő mellkasát. Most végre kiderül, valóban jól tippeltem-e az igaz valójával kapcsolatban, vagy a máskor biztos lábakon álló vadászösztöneim ezúttal cserben hagytak?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
5

Vas. Szept. 10, 2017 11:25 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 680 • Credit:

Sokan mondták már, hogy nem túl nagy buli éjszaka egy elhagyatott helyen, például egy sikátorban, vagy múzeumban… Tök mindegy, szóval nem kóser olyan helyeken végigszambázni, ahol nagyon gyorsan Mr. Hasfelmetsző áldozatává válhatsz. De mivel jómagam váltam a potenciális Jack jelöltté, így konkrétabban nem volt mitől tartanom, csak attól, hogy esetleg egy másik vicces bácsi ugrik elő valamelyik sötétebb sarokból, indítványozva, hogy mérjük össze egymáson kinek mennyire megfelelő a boncolási technikája. Azt hiszem , egyelőre ezt az ajánlatot inkább passzolnám, meghagyom valaki kevésbé rátermettre, nem áldozhatom fel csak úgy ezt a csodás testet a tudomány asztalán. Elvégre, eléggé pirulásra ad okot, de nekem ő volt az első. Ragaszkodok hozzá, és szeretném sokáig megtartani, olyan nagy kérés ez? Nem, na ugye, szóval én most szépen kussban lelépkedek innen, hátha csak az elbaszott elmém szórakoztat unalmamban.
Mikor azonban a másik fél, elég egyértelműen hangot adott itt tartózkodásának, rögtön megtorpantam, de ezen kívül semmi mást nem tettem, egy hangos nyelésen kívül. Frusztrált ördögi mosoly kucorodott ajkaim csücskeibe, ahogy összeszűkített szemekkel vártam a fejleményeket. Tenyeremet a nadrágomba töröltem, hogy megszabadulhassak a kellemetlen nedvességtől, mialatt számba vettem, hány féle-fajta probléma lapulhat az asztal túlsó felén, tökéletes takarásban, de sokat szerencsére el is vetettem ezek közül. Mármint, nehezen tudnék elképzelni egy tekintélyes angyalkát, aki szépen csendben kuporog, hogy lesből rám vesse magát, vagyok elég jópali hozzá, majd aztán hogy izgalmában, vagy türelmetlenségében, de szétbarmoljon maga körül egy-két holmit. Ezt enyhén valószínűtlennek találtam, de nem is hagyta a kedves kis idegen, hogy sokáig tartson agyalásom, és inkább önként jelentkezett bűnei bevallására, miszerint ő tette, ő a csendháborító és büntessem meg érte… De jó is lett volna, ha ezt mondja.
Számonkérésén mondhatni elámultam, ahogy pilláim szokatlanul nagyra nyíltak, miközben csücsörítettem, amolyan ’az oszt igen’ stílusban. Tétován hátra pillantottam, megbizonyosodva, hogy nekem címezte a szavakat. – Nem üldöz senki… most épp – kezdtem bele, fürgén hozzátéve azt a kurta két szót, hogy ne hangozzon olyan szépen. – Nem látom indokoltnak, hogy fossak, egyébként is régebb óta vagyok itt, asszed van más is ezen a lepratelepen? – mértem végig furcsán, megállapítva, hogy a srác eléggé üldözési mániás. Mikor aztán megláttam kezében legnagyobb ellenségem, és ezzel együtt az oldalán tátongó… Hiányosságot, csak egy kihívó pillantással illettem, várakozóan, remélve, hogy beveszi, miszerint fingom sincs, mi a rákot szorongat oly’ bőszen, és úgy dönt, hogy elfelejti a gyanúját, hogy démon lennék.
Mikor aztán végül önmagától megszabadult a kellemetlen nehézségeinktől, mert ugye elvből gondot okozott nekem a tudat, hogy a srác képes lenne tönkretenni egész életem munkáját, meg ugye nem tűnt úgy, mint aki a helyzet magaslatán van olyan hatalmas nagy Jani, hogy vívásra adja a fejét. Így kaptam is az alkalmon, és a lehető leggyorsabban elé penderültem, hogy ismét csodálatos futball tudásomra hagyatkozva elintézhessem az egészet egy elegáns rúgással. A penge éles csörömpölő hanggal vágta ketté a feszélyezett csendet, miközben bosszús pillantással meredtem rá, egészen közelről, majd lazán a magasba emeltem a kezeimet, jelezve, hogy távol állok a balhézós hangulatomtól. – Kés, angyalpenge, olló legyengült kölyök kezébe nem való – osztottam meg vele hatalmas életérzésemet az üggyel kapcsolatban, már majdnem együtt érzőn kissé széttárva a tenyereimet.
- Erre meg ráférne valami hozzáértő kéz – böktem állammal a sebesülése felé, várva egészen addig, míg nem figyelt oda rám, még akkor is, ha ez összesen csak egy pislogást jelentett, majd rögtön le is tapperoltam az érzékeny pontot. Természetesen csak egy kis kóstolót szerettem volna, így nem tettem egyebet, azon kívül, hogy ujjamat belemártottam a gyönyörű piros folyadékba, majd lassan számhoz emelve megízleltem azt. Élvezettem cuppantottam le maradéktalanul a kellemes nedűt, miközben kerestem a szemkontaktust, gonosz mosollyal. – De ha szeretnéd adhatok rá egy gyógyító puszit – ajánlottam fel neki, tágra nyílt szemekkel, ördögi vigyorral magyarázva, ahogy erőteljesen artikuláltam. Valószínűleg nem én voltam jelenleg a legszívmelengetőbb dolog a világon, de lét elemem volt, hogy parázzanak tőlem… Ha egyszer ez okozott örömet, végül aztán úgy döntöttem, hogy nem zavarom tovább, és kilépek a személyes aurájából. Nem volt kedvem végezni vele, inkább megnézem, ahogy elvérzik, az aranyosabb. Mármint, mikor elkezd majd nyögdécselni, meg reszketni, a bőre sápadtabbá válik, majd végül légszomj lép fel, ahogy már képtelen a megmaradt kevés vér elegendő oxigént szállítani létfontosságú szervei felé. Ah, annyira látni akarom.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Vas. Szept. 10, 2017 7:29 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 511 • Credit:

A halk, ütemes, mégis lassú és kimért léptek csak nem akarnak szűnni, egyre hangosabban vernek éket a helyiség csendjébe, persze az is meglehet, hogy csupán a tudatom játszik velem, s a cipőknek tulajdonított zajok nem többek holmi patkányok motoszkálásánál. A szívem inkább vágyná ezt az utóbbi nem túl gusztusos és lélekderítő, ám lényegesen veszélytelenebb verziót, mint azt, hogy egy ismeretlennel kelljen összetalálkoznom, de sajnos hiába reménykedek az orrukat sűrűn mozgató rágcsálók előbukkanásában, a fojtogatóan tömény sötétségből egy emberszerű alak bontakozik ki helyettük.
Érzem, ahogy torkomban gombóc nő, az esőtől és a rám tapadó, nedves ruháktól nyirkos bőröm alatt pedig hevesebben kezdenek lüktetni az erek. Az eddigi vérveszteségemnek nem tesz jót, ellenben a hidegtől reszkető testemnek jótékony szolgálatot kínál, miként átjárja porcikáimat az adrenalin gerjesztette, kellemes forróság. A vérembe pumpált ösztökélésnek hála a magabiztosságom is meglódul, persze a körültekintésem és a józan eszem nem szűnik meg létezni.
Van valami furcsa ezen az alakon… Azok a régi, kazettás horrorfilmek jutnak róla eszembe, amelyekben a rettegett gyilkos az áldozatát üldözve a terebélyes, elhagyatott kúriában, ráérős arroganciával lépked a sötétben, közben a Kék Duna Keringőt dudorászva a feszültség fokozásának érdekében. Vagy elment az esze, vagy nincsen mitől félnie, ami tekintve a jelen állapotokat, eléggé valószínűtlen, hacsak nem ő öltötte magára a filmbéli hentes szerepét. Azért még próbálok logikus magyarázatok után kutatni a fejemben, de mindhiába, hiszen egy vadász az árnyak között osonva győződne meg az ártalmatlanságomról, és azt hiszem, a pusztítás egy kétségbeesett áldozata sem vetné rögvest a karjaim közé magát. Egy szó, mint száz, a szemközti ablakkereteken át beszűrődő éjszakai fények ragyogásában megállapodott alak elővigyázatosságra és bizalmatlanságra int.
Na igen, csakhogy a kotorászásom legelső mozzanataként megpaskolt papírstósz éppen most dönt úgy, hogy remekbe szabott ötlet lenne ledőlni, és a kiélezett csendet kihasználandó minden erejét beveti a minél hangzatosabb zaj keltéséhez. Legszívesebben a fejemet fognám, helyette viszont az alsó ajkamat harapom be csupán, sejtve, ez már nem maradhatott észrevétlen. Máskülönben a zavaromat és a bensőmben háborgó kínlódást egy kellemetlen köhintéssel szoktam letudni, ugyanis én nem bánok olyan jól a szavakkal, mint Dom vagy a nővérem - vagy ha már itt tartunk, az egész családom -, szóval a nyomás alatt most is egyszerű ösztönösséggel kaparom meg a torkomat, ezáltal végérvényesen felhívva magamra a figyelmet.
- Nem sok embert láttam ilyen békésen sétálgatni a katasztrófa kirobbanása óta, szóval érdekelne, hogy te miért vagy ilyen higgadt - hát, messze nem olyan frappáns és elmés, mint amilyet állandó vadásztársam szokott a démonok képébe vágni a legnagyobb slamasztikában, de szerencsétlenül megválasztott szavaimat ellensúlyozom az angyalpengém előhúzásával, és pengéjének megcsillantásával a sötétben. Nem, cseppet sem állok készen arra, hogy esetleg egy újabb démonnal küzdjek meg, főleg azok után, hogy valamiért az őket a Pokolba visszaűző kántálás sem akar már használni rajtuk, mindenesetre, ha a szükség így hozta, akkor nem fogom olcsón adni a bőrömet. Legalábbis ez a terv, ám érzem, hogy a korábbi feszített tempójú futás, és a sérülésemből továbbra is kitartóan szivárgó vérem sokat kivett belőlem. Még néhány pillanatig képes vagyok kinyújtott karral felé tartani a fegyvert, azonban a következő momentumban kiesik a kezemből a penge, jómagam pedig a pultnak esek.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
5

Vas. Szept. 10, 2017 3:18 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come...
You can't hide
Zene: Sarcasm • Words: 716 • Credit:

Gyűlöltem a tehetetlenséget, utáltam az egyhelyben toporgást, de úgy általában a semmittevés összes formáját. Igen, általában annyit mentem, mint a furmányos ló, de ha éppen nem voltam mozgásban, akkor csak szimplán dolgoztam, mint a megkötözött marha. Jó azért ez egy kicsit túlzás, és talán el is túlzom egy kicsit jellemem szorgalmát. Az viszony tény, hogy a sajátos kis munkaerőm igazán sok mindenre kapható egy kis honorárium fejében. Nem kérek igazából sokat, bőven elég az is, ha megjegyeznek, és jobb fényben tűntetnek fel… Mármint démonhoz mérten jó fényben, az kéne még nekem, hogy valami idétlen szeretetszolgálatnak nézzenek. Nem kifejezetten lendítené előre a pályafutásomat, ami rám nézve egyáltalán nem lenne kedvező hatással.
Ajkamba haraptam a gondolatra, hogy valami szerencsétlenség hatására nevetségessé teszem magam, vagy rosszabb esetben rangra alkalmatlanná nyilvánítanak, esetleg ki is vet magából a démon közösség. Egy kis piros csík gördült le államra, ahogy fogaimmal addig szorítottam saját húsom, míg azt fel nem hasítottam. Mohón dugtam ki utána fogaim mögül nyelvemmel, elégedett élvezettel kóstolva az édes nedűbe. Sosem értettem mire fel kapta meg a fémes jelzőt, mellyel ízét illették, véleményem szerint eléggé degradáló módon. Akárki is találta ki ezt a faszságot, jó nagy marha volt, de ha netalán megtalálnám, biztosan a pofájába adnék egy vascsövet, hogy na, ezt szopkodjad, neked ez vér ízű? Fejben természetesen végig vizualizáltam a gondolatot, és boldog vigyort váltott ki belőlem, ahogy cseppen elszaladt velem a paci, és már ott tartottam, hogy a füleibe kapaszkodva taposom befelé a száján a kis íz mintát. Nehogy kimaradjon egy lényeges rész, meg legyen ideje jól végig elemezni, hogy helyesen alkotott-e új szófordulatot, cseppet sem siettetős üzemmódban.
A kellemes elmélkedésből aztán egy kis törmelék darab zökkentett ki, majd álmatag lassúsággal néztem szét már sokadjára ideiglenes táborhelyemen. Fájdalmasnak tűnő mozdulattal fordítottam fejem az ablak helyéhez, komótos tempóban, elvégre, mint nyílászáró nem sok értelme volt már. Tekintettel arra, hogy a terem ezen sarkán tulajdonképp már nem volt semmilyen falként funkcionáló berendezés, és tudja az ördög, hogy milyen módszert alkalmazva pusztították el, vagy hogy kinek és miért fáj ennyire, hogy ez az épület itt állt csendes nyirkosságban tulajdonképpen érintetlenül. Talán pont ez volt a nagy szálka, hogy épségben átvészelt ezt-azt. A sok idegbeteg barom állat, ha dühkitöréseik vannak, vagy indulatkezelési problémáik keressék meg kezelőorvosukat. Bár lehet az írta fel receptre a „Barmold szét a várost” címszavakat.
Végül aztán nem túl gyorsan ugyan, de támadásba lendültem, és egy határozott lendítést követően lábra vettem a jó előre kiszemelt áldozatomat, hagyva, hogy egyé válhasson a szemben még éppen csak álló fallal. Így jobban áttanulmányozva, nem ez volt eddig életem legjobb ötlete, ha még ennél is több erőt fektettem volna ebbe a rúgásba, vagy szépen kilyuggattam volna, esetleg járdát csináltam volna ebből a már így is épp elég viseltes falból. Majd hogy meggyőződjek róla, hogy az esetet megúsztam jelentősebb károk hiányában, inkább közelebbről is szemügyre vettem alkotásomat azzal, hogy mutató ujjam külső bütykével megkopogtattam az ex kődarabot. Végül tekintettel arra, hogy továbbra se voltam semmilyen robaj generátora, így úgy gondoltam, hogy legyen inkább békesség, és addig húzzam el innen a belem, amíg el nem intézem, hogy rám szakadjon az egész kóceráj. Nem mintha olyan borzalmasan két balkezes lennék, de mostanában nem a nyerőszériámat élvezem, elvégre akkor nem lennék ennyire kibaszottul ráérős, hanem valami feladatot teljesítenék, vagy tudja anyám mit.
Annál is inkább megjött a kedvem a terep elhagyásához, miután erősen arra utaló zajokat véltem felfedezni a távolban, hogy vagy valaki szeretné feldobni magányos hangulatomat társaságával, vagy ténylegesen úgy áll a helyzet, hogy összedől az egész múzeum. Így nem is sűrűn várakoztam tovább, elmélyedve a semmittevés undorító mocsarában, hanem kiléptem a szobából, ahol eddig tartózkodtam. Egyébként szerintem valami indiánokkal foglalkozó részleg lehetett ahol az imént voltam… Mármint remélem, hogy nem hagytak ki a mókából, és volt valami elborult elméjűnek ott kedve ahhoz, hogy egy fácánról tollat fosszon.
Tehát szépen nyugisan indultam meg a  csarnok közepe felé, egy kicsit oldalasan kerülve a középen helyezkedő pultot, ahonnan erősen gyanítottam, hogy bizony rejtőzik ott valaki. Hát, nekem nem sok kedvem van a bújócskához, esküszöm az Égre. Másra nem is esküdnék, mert ha netalán hazudnék, az nem sok vizet zavarna, ha megszűnne. de nyílván én nem olyan családból származom, hogy füllentésre adjam a fejem. Sokkal viccesebb, mikor egyenesen megmondod a másiknak, hogy vikingeset akarsz játszani, és nézzük meg rajta milyen a vérsas. Nekem volt már aki rábólintott… Tanulatlan balfaszok.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
32

Vas. Szept. 10, 2017 1:29 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 553 • Credit:

Hangos zihálásom tölti be az eső áztatta, vértől és törmelékektől mocskos éjszakai utcákat. Hajam nem csupán az égből aláhulló nedvesség miatt, hanem az elmúlt másfél nap küzdelmeit hirdető verejték okán is a homlokomra tapad, míg máshol kuszán kunkorodik a lehető legelvetemültebb irányokba. A feszített tempójú futásom generálta szél jóleső hűvössel ostromolja kivörösödött és a füsttől itt-ott valószínűleg feketéllő arcomat, voltaképpen az általa keltett frissesség az egyedüli indok, amiért nem vetem le magamat az egyik, esőcseppektől és a megmaradt lámpák fényétől csillámló téglafalhoz, hanem az oldalamon húzódó sérülés ellenére is kitartóan rohanok, biztonságos menedéket remélve.
A következő utcasarkon befordulva mély pocsolyába lépek, majdhogynem meg is csúszok az alján úszkáló üledéken, és csak amikor lenézek, akkor realizálom; a kátyúban megrekedt esővíz vérrel és egyéb dolgokkal keveredik, olyasmikkel, amelyeknek a kilétéről inkább nem is szeretnék tudni. Fintorodva és szemöldökeimet egymáshoz vonva sietek tovább, de az iménti kanyar okozta lassulásból már nem tudom visszanyerni korábbi tempómat. Még szerencse, hogy szemközt, pusztán néhány méterre tőlem megpillantok egy múzeumot.
A nap közben lefutott kilométerekhez képesti rövid távot gyerekjáték leküzdeni, a lépcsők sem okoznak különösebb problémát, noha a huszadik átkozott darab után már megérzem a lábaimat ostromló fáradtságot. Az ajtóval szinte egyszerre esek be az ürességtől kongó épületbe, legalábbis a terebélyes előcsarnokba, ahol egy lélek sem tartózkodik. Eltelik egy kis időbe, amíg odébb vonszolom magamat egy jól védhető, sötétbe burkolózó szegletébe, de amikor ültömben végre odadönthetem a hátamat a falnak, a mélységes megkönnyebbülés sóhaja gurgulázik fel a tüdőmből.
Nem vagyok olyan messze a lakónegyedtől, viszont biztos vagyok benne, hogy ma már képtelen lennék átvágni magamat újabb méternyi törmelékeken és démonokon, akik mint a megrepedt üvegen beszivárgó víz, úgy lepték el New York utcáit az őket ostromló katasztrófáknak köszönhetően. Másfél nap… Ennyi telt el, mióta minket is elért a San Franciscotól induló „Isten áldása”, azonban addig nem hittem el, hogy valóban komoly fenyegetést jelenthet egy vihar, amíg az első falrészlet be nem omlott a városunk körül. Még most is nehéz feldolgoznom, hogy huszonhat év kitartó védelme ilyen hamar semmivé foszlott, és hogy a természetfelettitől mentes, büszke otthonunk lakóit most démonok, s még ki tudja, miféle förmedvények tizedelik. Csupán remélni merem, hogy Kaitlyn biztonságban van otthon, és hogy Domnak sem esett baja. Rettenetes érzés, hiszen itt vannak alig egy fél óra távolságra, mégsem rohanhatok hozzájuk, meggyőződve épségükről, hanem egy dermesztő, fagyos múzeumban kell várnom a napfelkeltét.
Vérző oldalamra pillantva eszembe jut, hogy nem ártana egy elsősegély ládát is keresnem, szóval kelletlenül, ám ismét feltápászkodok a padlóról. Védtelennek érzem magamat; pusztán néhány tőr, és egy angyalpenge kívánja bennem a biztonság érzetét kelteni, viszont az íjam és a nyilaim nélkül mindhiába. Még tegnap veszítettem el őket, pontosabban fogalmazva mondtam le róluk egy vadász tanonc javára, aki a szüleitől elszakadva, egyedül igyekezett megküzdeni azzal, amelynek addig valószínűleg a közelébe sem engedték. Remélem, hogy nem hiába…
Halkan morranva kerülöm meg a csarnok közepén árvátlankodó regisztrációs pultot, és már éppen heves keresgélésbe kezdenék a mindenféle iratok és irodai eszközök nem kimondottan elegáns lesöprésével, illetve felforgatásával, amikor léptek zajára leszek figyelmes. Megdermedve hegyezem a füleimet, szemeim hevesen cikáznak ide-oda a sötétben, keresve a hangok forrását, ám egyelőre nem látok semmit. Kopp… kopp… Ütemes, kimért, cseppet sem siető tempó ez, olyan inkább, mintha valaki elfelejtette volna, hogy odakint kitört a második apokalipszis, és ráérősen szeretné kiélvezni a múzeum nyújtotta látványosságokat. Angyalpengémért nyúlok, de egyelőre nem moccanok a helyemről.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
110
☩ Keresett személy :

Vas. Szept. 10, 2017 12:08 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 09, 2016 11:15 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Jót szórakozik az idegen nő rajtam, ami a kifáradással egyetemben meghozza a gyümölcsét. A harcunk a végéhez közeledik, s ő még mindig talpon van. Ezt hihetetlennek találom, s egyáltalán nem fér a fejembe, hogy miként képes erre. Egy normális nő szinte egy első két találatnál feladná a harcot egy olyan ex-elittel szemben, mint én, akit többször kitüntettek a pályafutása során. Elgondolkoztató ugyan, de nem itt a harc közepén fogok elmélkedni ezen. Végül kifogy belőlem a szusz, s a védelmem hiányossága miatt kiüt, de rendesen. Mikor megpillantom, hogy a szemei elfeketednek, akkor legszívesebben káromkodnék, de a heves zilálás győzedelmeskedik. Ráteszi a mellkasomra a lábát, ami meglehetősen férfi szempontból kellemes látvány, attól függetlenül, hogy milyen ruhába van bújtatva az testrész. Elővesz egy rejtett fegyvert, de most nekem kell mosolyognom a helyzet miatt.
- Ha azt hiszed, hogy beveszem ezt a jó kis átverést, amit művelsz, akkor tévedsz – mondom felé, hogy bizony nem hagyom magam. Olyannak vélem a helyzetet, mikor átverik az embert.
- Rá fogok jönni a trükködre és leleplezlek – ígérem meg, miközben a fenyegetésemre a tőle telhető vigyorgással válaszol. Nehezemre esik, hogy a kialakult helyzetről úgy beszél, mint egy játék. Ez egyáltalán nem az, amit kis gyermekkorban művel az ember. Elkezd hátrálni, amit én végig a szememmel követek. Megfordul a fejemben, hogy lelövöm, de érzem nem tudnám olyan gyorsan elővenni a fegyverem és még utána lőni. Ő nyert! Keserű szájízzel fogadom életem első vereségét, amit ráadásul egy tolvaj nőtől szenvedek el. Látom, hogy valakire céloz, de nincs erőm hátranézni. Hallom, hogy elsül az idegen fegyvere, én meg lehunyom a szemem pár pillanatra, hogy erőt vegyek magamon. Csak ezután érzékelem, hogy Diane megérkezett, sőt megsérült. Odabotorkálok, majd gyors elsősegély nyújtásban részesítem. Felhívom FTŐÜ orvosi részlegét, hogy jöjjenek ki érte, de azonnal. A furgonhoz érkezve tapasztalom, hogy tönkre lett téve a furgon berendezése és a másik segédem ott „alszik” benne. Felkeltem, aki teljesen zavarban van. Megérkezik a mentő és elszállítják a nőt és engem. A központ felé haladva kezdek el igazán elmélkedni arról, hogy miként csinálta? Hogy maradt talpon? Miért feketedett el a szeme? Mi folyik itt?!?

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
50

Pént. Dec. 09, 2016 12:16 pm írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
Rettentően jól szórakozom. A kérdéseimre a férfi értetlen marad, én pedig ismét csak halkan nevetni tudok ezen. "Izmosabb, mint a többi nő". Nem, még ekkor sem tűnt fel neki semmi, de nem baj. Ahogy az sem, hogy egy ilyen edzett mészárosnál jobban bírom az ütéseket és a fáradékonyságot: mert ő már láthatóan kezd fáradni. Mozdulatai lassulnak, itt-ott vérzik, épp úgy, ahogy én is. De bennem még mindig van szufla. Nem tagadja, hogy ölt volna, sőt, mészárosnak nevezi magát. De amikor azt mondja, hogy semmit sem tudok a Pokolról, hangosan kacagni kezdek. Sikerült felhúznom, látom rajta és ez tetszik nekem.
Szinte egy pillanat alatt hagyom abba és nézek rá egy gonosz vigyorral, miközben szemeim befeketednek, felfedve előtte démoni énemet.
- Többet tudok róla, mint gondolnád. - végül eldől, de még nem ütöttem ki. Szavaira elvigyorodom és oda lépve a mellkasára teszem egyik lábam, aztán a combtokomból előveszem a berettát és rá fogom, fejére célozva.
- Előzzem meg ezt, hm? - búgom még mindig fekete szemekkel lefelé meredve rá, kis mosollyal.
- Hmm.. nem. Ez élvezetes játéknak hangzik. Kíváncsi vagyok, be tudod-e tartani a szavad és megkeresel-e. És hogy utána mit teszel, ha megtalálsz.  - vigyorodom el. Hiszen most már tudja, hogy nem egy egyszerű embert kell megkeresnie, hanem egy erősebb entitást. Mihez fog kezdeni egy démonnal? Ezután leszállva róla vissza hátrálok a felvonóhoz. Amikor belépek, akkor látom meg a folyosó végén közeledni a lányt, aki elhagyta a furgont. Hogy a férfi ne tudjon utánam jönni -bár kétlem, hogy egy ilyen verekedés után menne neki-, felemelve a fegyvert meglövöm a lányt. Nem halálos seb, csak a vállába kapott egyet, de az épp elég, hogy sokkot kapjon és hogy rendesen vérezni kezdjen. Egy kacsintást még oda küldök a férfinek, mielőtt becsukódna a lift ajtaja és elindulnék vele felfelé.


Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 09, 2016 11:39 am írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Nézem, ahogy elneveti magát a szavaimon, bár n nem érzem nevetségesnek. Mikor felteszi a fura kérdését, akkor ingerülten válaszolok rá.
- Minek kellett volna leesnie? Attól, hogy izmosabb vagy mint a többi nő, s erősebbet ütsz, nem fogok kidőlni. – vetem oda neki, mint egy falat kenyeret az éhezőknek. Fogalmam sincs, hogy mire akar utalni ezen szavaival, de különösebben nem érdekel. Az a egy célom van, hogy elkapjam és a megfelelő helyre kerüljön. Az ékszer meg visszakerüljön a helyére, s akkor mindenki boldog lesz. Az idő múlásával az ütéseim veszítenek erejükből ugyan, ahogy kezd szusz kifogyni belőlem.
- Miért minek hittél? Én vagyok a Télapó mosolygós szeretettel teli arccal? – Kérdezem tőle szinte ordítva. Mikor a Pokolt említi, akkor mérgesen mordulok rá.
- Fogalmad sincs róla, hogy mi az a pokol! – szólok rá, mert elég rossz emlékeim vannak a pokollal kapcsolatban. Mikor minden irányból lőnek rá, s a közeledben robban egy gránát, s valójában nem hallod a partnered hangját. Füst- és porfelhő mindenhol. Az egyik pillanatban még bajtársad mellett rohansz, de másodikban pedig már egyedül. Miért? Mert egy golyó hirtelen eltalálta őt, s soha többé már nem fog felkelni onnan. A nő betalál kétszer, s megint görnyedezek, s fáj az arcom.
- Egy mészáros vagyok – mondom neki, nem tagadva a tényt. Arról fogalmam sincs, hogy élvezném a gyilkolást. Nem vizsgáltam magam e ügyben. Úgy tűnik számomra, hogy ő is kezd kifáradni, de én egészen fáradt vagyok már. Egyik ütését későn hárítom, így megtántorogva dűlök el a padlón. Hevesen zihálok, s csak most érzékelem, hogy ütései nyomán fáj a testem.
- Akárhová is menekülsz, én megfoglak keresni!

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Múzeum
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: