☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Pént. Szept. 15, 2017 8:55 pm írtam neked utoljára
Online


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: xXx • Credit:

Egészen máshogy képzeltem ezt. Leginkább Dommiel oldalán, vadászat közben, amikor a harc hevében szinte fel sem fogom, ahogyan áthasít rajtam egy tőr, netán a szívembe fúródik egy démoni kéz... Amióta elkezdődött a kiképzésem, azóta tisztában vagyok vele, hogy nem egy szépen megvetett ágyban fogok örök álomra szenderülni vénségemben, de cseppet sem így reméltem; lesérülve, védtelenül, kiszolgáltatottan, akár egy sarokba szorított zsákmányállat. Nem szabadna félnem, ám minél inkább átcsap a szőke viselkedése komédiás, csapnivaló humorral rendelkező bolondból a tulajdonképpeni s füstös valójába, annál hevesebben kapaszkodik a szívemre a kétségbeesés. Semmi kedvem meghalni, főleg nem egyedül, de hát ez mikor volt bárkinek is kívánság műsor? Mégsem vagyok hajlandó beletörődni a sorsomba, temérdek dolgom lenne még, például megkeresni a valódi szüleimet, vagy egyszerűen csak hazamenni és megbizonyosodni arról, hogy a számomra legfontosabbak épségben megúszták a rögtönzött s váratlan apokalipszist.
- Ahogyan a taperolásod sem… - szűröm a fogaim között, megragadva maréknyi büszkeségem és bátorságom morzsáit, mielőtt még összeszedném magamat egy harmatgyönge támadásra. A váratlan vágás megtántorodásra bírja, persze a tőröm mentén fogant karcolás szinte azonnal forrásnak is indul a mellkasán. Magam sem tudom, hogy mit képzeltem, viszont a halál tornácán azt hiszem, megbocsájtható az irracionalitás.
Elvetemülten vigyorgó, majd pillanatok alatt elkomorodó ábrázata semmi jót nem sejtet, meg sem lepődök hát, amikor alkarját a torkomnak szegezi, míg a másik kezével a fegyveremet igyekszik kicsavarni az ujjaim közül. Nem küszködök sokat, elejtem az amúgy is hasztalannak bizonyuló pengémet, mielőtt még a csuklóm is ripityára menne az emberét meghaladó ereje okán.
- Azt hiszem… egészen eltérő elképzeléseink vannak a kedvességről - nyögöm ki csöndesen, remélve, hogy most már hamar túl leszünk az egészen, azonban hiába minden az égnek címzett fohászom egy gyors és könyörületes végért, csak mondja tovább a magáét, és játszadozik velem, mint macska az egérrel. Hiába nem vetem meg a férfiakat, az ő közelsége a végletekig elborzaszt, kéntől bűzlő lehelete pedig még azt a kevés előnyét is elrabolja tőle, amit a feltételezhetően kölcsönzött teste vonásainak köszönhet. - Nem hiheted, hogy bármivel is elérheted a sajnálkozásomat - vonom össze a szemöldökeimet, s mivel továbbra sem óhajt pontot tenni az ügyünk végére, hülye leszek kivárni, amíg kitalálja, milyen úton-módon kínozzon halálra. Ellenben a torkomnak tapasztott alkarjára szorítom mind a két kezemet, és noha a legelső gondolatom az volt, hogy belé kapaszkodva alaposan megrúgom a lába közét aztán lesz ami lesz alapon, erre nem marad lehetőségem, révén, a tudatomat hirtelen mindenféle furcsa képek, villanások és hangok árasztják el. Pontosan úgy merülök alá valami másik világnak, mint amikor a nővérem a kezembe nyomta azt a démontól származó követ. Ezúttal viszont nem a Pokol kietlen és sivár tájai vetülnek lelki szemeim elé, hanem egy fiú, aki rendkívüli módon hasonlít a szőke démonhoz, és egy lány, kinek a mosolya bármelyik férfi szívét elrabolná. Egy név ugrik be hirtelen, de amilyen váratlansággal ostromoltak meg a látottak, olyan sietősen is rohannak el előlem.
- Mégis ki az a Miranda? - bukik ki belőlem ösztönösen a kérdés, hiába leledzek éppen egy támadás kellős közepette.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
3

Kedd Szept. 12, 2017 5:16 pm írtam neked utoljára
Online


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 886 • Credit:

Érdekesnek találtam, ahogy azon rökönyödött meg, hogy mennyire meggondolatlan vagyok azzal, hogy nem szarom össze magam, minden második pillanatban a saját árnyékomtól… Itt nem én vagyok a zsákmány kicsi fiú, ne légy ostoba, és ezt a kérdést ne firtasd tovább. Senkinek sem lesz jobb, pláne, hogyha még hülyének is nézel így bekombózva a kettőt. Egyre jobban kezd kiesni a kegyeimből, pedig eredendően úgy terveztem, hogy szép, lazán, faszán, de igazán itt hagyom, és nem nyúlok hozzá. Belegondolva végül is, igaz, hogy semmit nem kaptam parancsba, ami azt is magában foglalja, hogy az sincs megszabva, hogy ne rosszalkodjak kedvemre.
Elmés válaszára, először hitetlenkedő pillantást vetettem rá, ahogy frusztráltan oldalra kaptam a fejem, összeszűkítve a szemeimet, próbálva értelmezni a hallottakat. Most ismét lett volna kedvem, hogy szétnézzek, remélve, hogy ezzel a jóindulattal tényleg nem engem ajándékoz meg a srác, hogy ennyire palira vesz. Párat pislogtam, míg megemésztettem a történteket, ahogy a cipőit vizslattam, miközben azt is megállapítottam, hogy a cucc már szebb napokat is megélt, de hát ilyen ez, ha katasztrófák, apokalipszis, meg hasonló faszságok mellett biztos nem az volt a legjobb elfoglaltsága, hogy beugorjon a plázába egy pár új surranóért. – Tudod azért, mert már nincs mitől tartanom, attól még vak meg süket nem vagyok – feleltem neki csöppet sem kedves stílusban, kissé fenyegető magatartásban, remélve, hogy ezzel elértem, hogy visszább vegyen. De az már tetszett, hogy meg mert egyébként szólítani. Mármint sokan már csak a beteg ábrázatomtól összeszarják magukat. Főleg a jeges és üveges tekintetem szaratja be őket, elvégre … A szem a lélek tükre vagy mi a szösz. Ja, még jó, hogy ez a mondás is marhaság bizonyos értelemben, rendben, tudok én pimasz lenni, de a szemtelenség… Az azért már több a soknál.
Miután sikeresen megszabadította magát a srác, az egyetlen izgalmat szülő tárgytól, szíves örömest segítettem neki ez ügyben még többet, remélve, hogy ez elég demonstráció volt erőm fitogtatásáról, hogy más egyéb ilyen vicces gondolat ne verjen gyökeret fejében, még csak véletlenül se. Dicséretére, csak elégedett mosollyal biccentettem, kedélyes modorban, ahogy egy kicsit enyhült ördögi mosolyom. Elég hiú teremtés voltam ahhoz, hogy ennyivel jobb benyomást tudjon kelteni bennem. Bár az jobban tetszett volna, ha még a humoromat is értékeli, de talán jobban is járt, hogy nem hozott annyira lázba, hogy viccmesélő maratonba kezdjek. Aztán, csakhogy véletlenül se kezdjek el bazsalyogni valamelyik morbid poénomon, a fiú saját kezűleg segített ki, mégpedig azzal, hogy leeresztette védelmét, és megengedte magának a pihenés kegyét. Butus, butus kisfiú.
Pillantásai csak egyre nagyobb örömöt okoztak nekem, ahogy teljes fogsor mutatós vigyor közepette élveztem vérének ízét, habár ha engem kérdeztek az enyém selymesebb, bár valószínűleg a jelenlegi helyzetet az sem segíti előre, hogy mondjuk egy kicsit már néhol alvadt is. Szóval inkább visszatartottam a nagyképű megjegyzésemet, habár tudtam, hogy biztos ezzel is a frászt hoznám rá. Kevés olyan beteg ipsét ismerek a tükörképemen kívül, aki még élvezte, ha vérzik. Jó azért én se ujjongtam miatta, meg erekcióm se támadt tőle, de hátráltatni még az életben nem hátráltatott az, hogy én lesérültem. Törött lábbal is rohantam én még anno ’68-ban, tehát ez nem ilyen utólagos személyiségi torzulás, amit a fajváltásom okozott volna, nem kellett nekem messzire mennem sose, hogy maga legyek az Ördög. Elég volt akár a szomszédba menni, aranyos nyuszikái voltak, ismétlem, voltak.
- Ez nem volt szép – csóváltam a fejem, mikor csupán szavakkal mellkason gyűrt, ahogy egy leprás állatnak írt le. Ha a sértődékeny fajtából lennék, lehet, hogy már régen rossz lenne mindkettőnknek. Neki azért, mert megnéztem volna egyből, hogy melyik belső szervét tudom kitapogatni a kis oldalnyílásán leghamarabb.. Hej, ez nem is rossz ötlet, abba is lassan és hosszasan szenvedve halna bele, ha én most itt Mr. Őrült Műtős játszásához kapnék kedvet, ugye? – Pedig én tényleg szerettem volna ke… -kezdtem bele magyarázatomnak, ahogy visszafordultam felé, az előző féloldalas állásomból. Későn kapcsoltam a gonosz kis orvtámadásnál, azonban még így is elevenen élt bennem 6 évvel ezelőtti halandó énem, abból a szempontból, hogy reflexből hátraugrottam, azonban a fegyver hegye, még így is elért, és aljas módon végigkarcolta csodás mellkasomat. Sápadtan kaptam rögtön a sebhez, ahogy nagy félelemmel meredtem irányába. Azonban látva, hogy egyáltalán nem sikerült komoly sérülést szereznem, rögtön visszatért az a kevés szín is arcomba, ami volt, majd dühös szemekkel néztem rá, egy eszelős vigyor közepette.
Leejtettem magam mellé véres végtagomat, ahogy egyre sötétedett arcom, ahogy megindult bennem a kárpótlásra vágyó gyilkos ösztönök egyike. Erőteljesen lesírt rólam, hogy elég rendesen elöntött a bosszúszomj, ahogy megroppantottam nyakamat, továbbra sem hagyva fel kedvenc tevékenységemmel, a vérfagyasztó hatással bíró mosolygásommal. – Hát mint mondtam az imét? – kérdeztem könnyed hangnemben, kioktató stílussal, ahogy továbbra is derűsnek tűnt arcom… Úgy értem messziről, közelről inkább egy pszichopatára hajaztam. Majd vigyorom egy pillanat alatt fosztott semmivé, és komolyodott meg arcom, ahogy vádló pillantást lőttem felé, majd jobb, azaz a véres karomat lendítve ékeltem alkaromat a torkának, ahogy a ballal a fegyvert tartó csuklóját kaptam el, addig szorítva az, amíg el nem ejtette, amit eddig szorongatott. –Pedig én tééényleg szerettem volna kedves lenni Veled – suttogtam közel hajolva hozzá, biztosra véve, hogy valószínűleg a bőrén érzi minden leheletemet, és ezáltal még kellemetlenebbé válik számára társaságom, amit jelen helyzetben nem is bántam annyira. – Mondd, mivel kéne megleckéztetnem Téged, hogy komolyan sajnáld, hm? – billentettem oldalra a fejemet, hangosan kimondva gondolataimat, ahogy látszólag eltűnődtem. Igazából csak szórakoztam vele… Haha, azt hitted elengedem mi? Nem, nem, már az is tudom, hogy milyen pózból nézem végig kínjait.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Kedd Szept. 12, 2017 1:21 am írtam neked utoljára
Online


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 547 • Credit:

Ábrázatomon amúgy sem nyugodott a bőr kisimultan, azonban hallva a kurta kérdésemre adott feleletét, a szemöldökeim közé vésődött árkok lényegesen elmélyülnek, homlokom pedig újabb, göröngyös hullámvonalakkal gazdagodik. Változatlanul nincsen rendben valami ezzel a figurával, de a szóhasználata éppen annyira tér el a fejemben korábban felállított sorozatgyilkos feltételezett, kifinomult beszédétől, mint a hófehér vászon előtt kifröccsenő, vérvörös festék. Nem is tudom, hogy képes leszek-e mindezek után komolyan venni, persze a könnyelműség luxusát sem vagyok hajlandó magamhoz ragadni.
- Hát, például én - közlöm vele a rideg tényeket, merthogy képtelenségnek tartom, elkerülte volna a füleit a nem éppen úrinői és visszafogott berobbanásom a múzeum feszített csendjébe. Nem mintha a szükség óráiban ezen szeretnék vele vitatkozni, a legjobb egyenesen az lenne, ha szépen tovább is sétálna, és többet nem kereszteznék az útjaink egymást, ám ehhez fogható szerencsém akkor sem lehetne, ha egy teliholdas éjjelen, a Vénusz és a Mars együttállásában, szüzek vérét áldozva születtem volna erre a világra. Ilyen a sors fintora, leszámítva, ha Domról van szó, de az ő esetében megkockáztatom, inkább a sors menekül és fohászkodik irgalomért az állandó kockázatvállalásainak köszönhetően.
További magasröptű gondolatokra már nem marad erőm, sem időm, ugyanis alig, hogy pillanatnyi gyengeségem úrrá lesz rajtam, az átkozottja már mellettem is terem, öblös távolságra száműzve az egyedüli fegyvert, ami kárt tehetne benne. Legalábbis sejtem, hogy démon valója az indok, amiért a jól látható helyen függő késeimtől nem szabadít meg, amelyek a közönséges félszerzetek életének kioltására ugyanúgy alkalmatos eszközök volnának, mint az angyalok dicső pengéje. Azt hiszem, erre mondják, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Kiderült, hogy nagy eséllyel milyen fajt képvisel a közelemben állva már jól kivehetően szőke férfi, viszont ez a felfedezés erőteljes zuhanó repülésbe taszította a túlélésre saccolt esélyeimet.
- Igazán figyelmes… - nyögöm ki, változatlanul a pultot támasztva a kezeimmel, mert bár az egyik tenyerem mágnesként óhajtana a sérülésemre tapadni, félek, hogy abban a pillanatban a lábaim is kicsúsznának alólam. Szükségem van még egy kis időre ahhoz, hogy összeszedjem a maradék erőmet, noha kötve hinném, az óráját nézegetve várná ezt ki a démon. Mégis, ahogy felnézek rá, egy vérengzős tömeggyilkos helyett csupán egy hátráló komédiást látok magam előtt. Minden mozdulatában és arckifejezésében rejlik valami színpadiasság, ami továbbra sem engedi csillapodni a fejemben hevesen kongó vészharangokat, mindenesetre elgondolkodtató, hogyha tényleg egy démoni szerzet áll előttem, akkor miért nem kezdett már bele a kínzásomba, és egyéb ocsmány dologba, amit ezek a pokolszökevények szoktak művelni az áldozataikkal.
Nos, azért ennyire nem kellett volna kétkednem, hiszen alig hunyom le a szemeimet egy fél pillanatra, érezhető tapintás nehezedik a sérült oldalamra. Eleinte megrökönyödötten, aztán egyre nagyobb viszolygással figyelem, milyen jóízűen nyalja le az ujjáról a kóstolónak szánt véremet. És ilyenkor nincs nálam egy kulacsnyi szenteltvíz, hogy legalább jól pofán önthetném vele…
- Nem, cseppet sem szeretném. Az állapotomon semmit nem javítana, sőt, szerintem jó pár fertőzést is összeszednék - magyarázom neki erőtlenül, és hiába nem látok esélyt a sikerre, azért küzdelem nélkül nem tervezem feladni. Amint vettem egy mély levegőt, s biztossá válok abban, hogy legalább egy suhintásnyi mozdulatig meg tudok állni a lábaimon, előkapom az oldalamon nyugvó vadászkéseim egyikét, majd egy nem túl pontos, még annyira sem bemért vágással felmetszem a magát vámpírnak képzelő mellkasát. Most végre kiderül, valóban jól tippeltem-e az igaz valójával kapcsolatban, vagy a máskor biztos lábakon álló vadászösztöneim ezúttal cserben hagytak?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
3

Vas. Szept. 10, 2017 11:25 pm írtam neked utoljára
Online


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come… You can’t hide
Zene: Sarcasm • Words: 680 • Credit:

Sokan mondták már, hogy nem túl nagy buli éjszaka egy elhagyatott helyen, például egy sikátorban, vagy múzeumban… Tök mindegy, szóval nem kóser olyan helyeken végigszambázni, ahol nagyon gyorsan Mr. Hasfelmetsző áldozatává válhatsz. De mivel jómagam váltam a potenciális Jack jelöltté, így konkrétabban nem volt mitől tartanom, csak attól, hogy esetleg egy másik vicces bácsi ugrik elő valamelyik sötétebb sarokból, indítványozva, hogy mérjük össze egymáson kinek mennyire megfelelő a boncolási technikája. Azt hiszem , egyelőre ezt az ajánlatot inkább passzolnám, meghagyom valaki kevésbé rátermettre, nem áldozhatom fel csak úgy ezt a csodás testet a tudomány asztalán. Elvégre, eléggé pirulásra ad okot, de nekem ő volt az első. Ragaszkodok hozzá, és szeretném sokáig megtartani, olyan nagy kérés ez? Nem, na ugye, szóval én most szépen kussban lelépkedek innen, hátha csak az elbaszott elmém szórakoztat unalmamban.
Mikor azonban a másik fél, elég egyértelműen hangot adott itt tartózkodásának, rögtön megtorpantam, de ezen kívül semmi mást nem tettem, egy hangos nyelésen kívül. Frusztrált ördögi mosoly kucorodott ajkaim csücskeibe, ahogy összeszűkített szemekkel vártam a fejleményeket. Tenyeremet a nadrágomba töröltem, hogy megszabadulhassak a kellemetlen nedvességtől, mialatt számba vettem, hány féle-fajta probléma lapulhat az asztal túlsó felén, tökéletes takarásban, de sokat szerencsére el is vetettem ezek közül. Mármint, nehezen tudnék elképzelni egy tekintélyes angyalkát, aki szépen csendben kuporog, hogy lesből rám vesse magát, vagyok elég jópali hozzá, majd aztán hogy izgalmában, vagy türelmetlenségében, de szétbarmoljon maga körül egy-két holmit. Ezt enyhén valószínűtlennek találtam, de nem is hagyta a kedves kis idegen, hogy sokáig tartson agyalásom, és inkább önként jelentkezett bűnei bevallására, miszerint ő tette, ő a csendháborító és büntessem meg érte… De jó is lett volna, ha ezt mondja.
Számonkérésén mondhatni elámultam, ahogy pilláim szokatlanul nagyra nyíltak, miközben csücsörítettem, amolyan ’az oszt igen’ stílusban. Tétován hátra pillantottam, megbizonyosodva, hogy nekem címezte a szavakat. – Nem üldöz senki… most épp – kezdtem bele, fürgén hozzátéve azt a kurta két szót, hogy ne hangozzon olyan szépen. – Nem látom indokoltnak, hogy fossak, egyébként is régebb óta vagyok itt, asszed van más is ezen a lepratelepen? – mértem végig furcsán, megállapítva, hogy a srác eléggé üldözési mániás. Mikor aztán megláttam kezében legnagyobb ellenségem, és ezzel együtt az oldalán tátongó… Hiányosságot, csak egy kihívó pillantással illettem, várakozóan, remélve, hogy beveszi, miszerint fingom sincs, mi a rákot szorongat oly’ bőszen, és úgy dönt, hogy elfelejti a gyanúját, hogy démon lennék.
Mikor aztán végül önmagától megszabadult a kellemetlen nehézségeinktől, mert ugye elvből gondot okozott nekem a tudat, hogy a srác képes lenne tönkretenni egész életem munkáját, meg ugye nem tűnt úgy, mint aki a helyzet magaslatán van olyan hatalmas nagy Jani, hogy vívásra adja a fejét. Így kaptam is az alkalmon, és a lehető leggyorsabban elé penderültem, hogy ismét csodálatos futball tudásomra hagyatkozva elintézhessem az egészet egy elegáns rúgással. A penge éles csörömpölő hanggal vágta ketté a feszélyezett csendet, miközben bosszús pillantással meredtem rá, egészen közelről, majd lazán a magasba emeltem a kezeimet, jelezve, hogy távol állok a balhézós hangulatomtól. – Kés, angyalpenge, olló legyengült kölyök kezébe nem való – osztottam meg vele hatalmas életérzésemet az üggyel kapcsolatban, már majdnem együtt érzőn kissé széttárva a tenyereimet.
- Erre meg ráférne valami hozzáértő kéz – böktem állammal a sebesülése felé, várva egészen addig, míg nem figyelt oda rám, még akkor is, ha ez összesen csak egy pislogást jelentett, majd rögtön le is tapperoltam az érzékeny pontot. Természetesen csak egy kis kóstolót szerettem volna, így nem tettem egyebet, azon kívül, hogy ujjamat belemártottam a gyönyörű piros folyadékba, majd lassan számhoz emelve megízleltem azt. Élvezettem cuppantottam le maradéktalanul a kellemes nedűt, miközben kerestem a szemkontaktust, gonosz mosollyal. – De ha szeretnéd adhatok rá egy gyógyító puszit – ajánlottam fel neki, tágra nyílt szemekkel, ördögi vigyorral magyarázva, ahogy erőteljesen artikuláltam. Valószínűleg nem én voltam jelenleg a legszívmelengetőbb dolog a világon, de lét elemem volt, hogy parázzanak tőlem… Ha egyszer ez okozott örömet, végül aztán úgy döntöttem, hogy nem zavarom tovább, és kilépek a személyes aurájából. Nem volt kedvem végezni vele, inkább megnézem, ahogy elvérzik, az aranyosabb. Mármint, mikor elkezd majd nyögdécselni, meg reszketni, a bőre sápadtabbá válik, majd végül légszomj lép fel, ahogy már képtelen a megmaradt kevés vér elegendő oxigént szállítani létfontosságú szervei felé. Ah, annyira látni akarom.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Vas. Szept. 10, 2017 7:29 pm írtam neked utoljára
Online


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 511 • Credit:

A halk, ütemes, mégis lassú és kimért léptek csak nem akarnak szűnni, egyre hangosabban vernek éket a helyiség csendjébe, persze az is meglehet, hogy csupán a tudatom játszik velem, s a cipőknek tulajdonított zajok nem többek holmi patkányok motoszkálásánál. A szívem inkább vágyná ezt az utóbbi nem túl gusztusos és lélekderítő, ám lényegesen veszélytelenebb verziót, mint azt, hogy egy ismeretlennel kelljen összetalálkoznom, de sajnos hiába reménykedek az orrukat sűrűn mozgató rágcsálók előbukkanásában, a fojtogatóan tömény sötétségből egy emberszerű alak bontakozik ki helyettük.
Érzem, ahogy torkomban gombóc nő, az esőtől és a rám tapadó, nedves ruháktól nyirkos bőröm alatt pedig hevesebben kezdenek lüktetni az erek. Az eddigi vérveszteségemnek nem tesz jót, ellenben a hidegtől reszkető testemnek jótékony szolgálatot kínál, miként átjárja porcikáimat az adrenalin gerjesztette, kellemes forróság. A vérembe pumpált ösztökélésnek hála a magabiztosságom is meglódul, persze a körültekintésem és a józan eszem nem szűnik meg létezni.
Van valami furcsa ezen az alakon… Azok a régi, kazettás horrorfilmek jutnak róla eszembe, amelyekben a rettegett gyilkos az áldozatát üldözve a terebélyes, elhagyatott kúriában, ráérős arroganciával lépked a sötétben, közben a Kék Duna Keringőt dudorászva a feszültség fokozásának érdekében. Vagy elment az esze, vagy nincsen mitől félnie, ami tekintve a jelen állapotokat, eléggé valószínűtlen, hacsak nem ő öltötte magára a filmbéli hentes szerepét. Azért még próbálok logikus magyarázatok után kutatni a fejemben, de mindhiába, hiszen egy vadász az árnyak között osonva győződne meg az ártalmatlanságomról, és azt hiszem, a pusztítás egy kétségbeesett áldozata sem vetné rögvest a karjaim közé magát. Egy szó, mint száz, a szemközti ablakkereteken át beszűrődő éjszakai fények ragyogásában megállapodott alak elővigyázatosságra és bizalmatlanságra int.
Na igen, csakhogy a kotorászásom legelső mozzanataként megpaskolt papírstósz éppen most dönt úgy, hogy remekbe szabott ötlet lenne ledőlni, és a kiélezett csendet kihasználandó minden erejét beveti a minél hangzatosabb zaj keltéséhez. Legszívesebben a fejemet fognám, helyette viszont az alsó ajkamat harapom be csupán, sejtve, ez már nem maradhatott észrevétlen. Máskülönben a zavaromat és a bensőmben háborgó kínlódást egy kellemetlen köhintéssel szoktam letudni, ugyanis én nem bánok olyan jól a szavakkal, mint Dom vagy a nővérem - vagy ha már itt tartunk, az egész családom -, szóval a nyomás alatt most is egyszerű ösztönösséggel kaparom meg a torkomat, ezáltal végérvényesen felhívva magamra a figyelmet.
- Nem sok embert láttam ilyen békésen sétálgatni a katasztrófa kirobbanása óta, szóval érdekelne, hogy te miért vagy ilyen higgadt - hát, messze nem olyan frappáns és elmés, mint amilyet állandó vadásztársam szokott a démonok képébe vágni a legnagyobb slamasztikában, de szerencsétlenül megválasztott szavaimat ellensúlyozom az angyalpengém előhúzásával, és pengéjének megcsillantásával a sötétben. Nem, cseppet sem állok készen arra, hogy esetleg egy újabb démonnal küzdjek meg, főleg azok után, hogy valamiért az őket a Pokolba visszaűző kántálás sem akar már használni rajtuk, mindenesetre, ha a szükség így hozta, akkor nem fogom olcsón adni a bőrömet. Legalábbis ez a terv, ám érzem, hogy a korábbi feszített tempójú futás, és a sérülésemből továbbra is kitartóan szivárgó vérem sokat kivett belőlem. Még néhány pillanatig képes vagyok kinyújtott karral felé tartani a fegyvert, azonban a következő momentumban kiesik a kezemből a penge, jómagam pedig a pultnak esek.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Montgomery
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
3

Vas. Szept. 10, 2017 3:18 pm írtam neked utoljára
Online


ALEXANDER&MONTGOMERY
Ready or not? Here I come...
You can't hide
Zene: Sarcasm • Words: 716 • Credit:

Gyűlöltem a tehetetlenséget, utáltam az egyhelyben toporgást, de úgy általában a semmittevés összes formáját. Igen, általában annyit mentem, mint a furmányos ló, de ha éppen nem voltam mozgásban, akkor csak szimplán dolgoztam, mint a megkötözött marha. Jó azért ez egy kicsit túlzás, és talán el is túlzom egy kicsit jellemem szorgalmát. Az viszony tény, hogy a sajátos kis munkaerőm igazán sok mindenre kapható egy kis honorárium fejében. Nem kérek igazából sokat, bőven elég az is, ha megjegyeznek, és jobb fényben tűntetnek fel… Mármint démonhoz mérten jó fényben, az kéne még nekem, hogy valami idétlen szeretetszolgálatnak nézzenek. Nem kifejezetten lendítené előre a pályafutásomat, ami rám nézve egyáltalán nem lenne kedvező hatással.
Ajkamba haraptam a gondolatra, hogy valami szerencsétlenség hatására nevetségessé teszem magam, vagy rosszabb esetben rangra alkalmatlanná nyilvánítanak, esetleg ki is vet magából a démon közösség. Egy kis piros csík gördült le államra, ahogy fogaimmal addig szorítottam saját húsom, míg azt fel nem hasítottam. Mohón dugtam ki utána fogaim mögül nyelvemmel, elégedett élvezettel kóstolva az édes nedűbe. Sosem értettem mire fel kapta meg a fémes jelzőt, mellyel ízét illették, véleményem szerint eléggé degradáló módon. Akárki is találta ki ezt a faszságot, jó nagy marha volt, de ha netalán megtalálnám, biztosan a pofájába adnék egy vascsövet, hogy na, ezt szopkodjad, neked ez vér ízű? Fejben természetesen végig vizualizáltam a gondolatot, és boldog vigyort váltott ki belőlem, ahogy cseppen elszaladt velem a paci, és már ott tartottam, hogy a füleibe kapaszkodva taposom befelé a száján a kis íz mintát. Nehogy kimaradjon egy lényeges rész, meg legyen ideje jól végig elemezni, hogy helyesen alkotott-e új szófordulatot, cseppet sem siettetős üzemmódban.
A kellemes elmélkedésből aztán egy kis törmelék darab zökkentett ki, majd álmatag lassúsággal néztem szét már sokadjára ideiglenes táborhelyemen. Fájdalmasnak tűnő mozdulattal fordítottam fejem az ablak helyéhez, komótos tempóban, elvégre, mint nyílászáró nem sok értelme volt már. Tekintettel arra, hogy a terem ezen sarkán tulajdonképp már nem volt semmilyen falként funkcionáló berendezés, és tudja az ördög, hogy milyen módszert alkalmazva pusztították el, vagy hogy kinek és miért fáj ennyire, hogy ez az épület itt állt csendes nyirkosságban tulajdonképpen érintetlenül. Talán pont ez volt a nagy szálka, hogy épségben átvészelt ezt-azt. A sok idegbeteg barom állat, ha dühkitöréseik vannak, vagy indulatkezelési problémáik keressék meg kezelőorvosukat. Bár lehet az írta fel receptre a „Barmold szét a várost” címszavakat.
Végül aztán nem túl gyorsan ugyan, de támadásba lendültem, és egy határozott lendítést követően lábra vettem a jó előre kiszemelt áldozatomat, hagyva, hogy egyé válhasson a szemben még éppen csak álló fallal. Így jobban áttanulmányozva, nem ez volt eddig életem legjobb ötlete, ha még ennél is több erőt fektettem volna ebbe a rúgásba, vagy szépen kilyuggattam volna, esetleg járdát csináltam volna ebből a már így is épp elég viseltes falból. Majd hogy meggyőződjek róla, hogy az esetet megúsztam jelentősebb károk hiányában, inkább közelebbről is szemügyre vettem alkotásomat azzal, hogy mutató ujjam külső bütykével megkopogtattam az ex kődarabot. Végül tekintettel arra, hogy továbbra se voltam semmilyen robaj generátora, így úgy gondoltam, hogy legyen inkább békesség, és addig húzzam el innen a belem, amíg el nem intézem, hogy rám szakadjon az egész kóceráj. Nem mintha olyan borzalmasan két balkezes lennék, de mostanában nem a nyerőszériámat élvezem, elvégre akkor nem lennék ennyire kibaszottul ráérős, hanem valami feladatot teljesítenék, vagy tudja anyám mit.
Annál is inkább megjött a kedvem a terep elhagyásához, miután erősen arra utaló zajokat véltem felfedezni a távolban, hogy vagy valaki szeretné feldobni magányos hangulatomat társaságával, vagy ténylegesen úgy áll a helyzet, hogy összedől az egész múzeum. Így nem is sűrűn várakoztam tovább, elmélyedve a semmittevés undorító mocsarában, hanem kiléptem a szobából, ahol eddig tartózkodtam. Egyébként szerintem valami indiánokkal foglalkozó részleg lehetett ahol az imént voltam… Mármint remélem, hogy nem hagytak ki a mókából, és volt valami elborult elméjűnek ott kedve ahhoz, hogy egy fácánról tollat fosszon.
Tehát szépen nyugisan indultam meg a  csarnok közepe felé, egy kicsit oldalasan kerülve a középen helyezkedő pultot, ahonnan erősen gyanítottam, hogy bizony rejtőzik ott valaki. Hát, nekem nem sok kedvem van a bújócskához, esküszöm az Égre. Másra nem is esküdnék, mert ha netalán hazudnék, az nem sok vizet zavarna, ha megszűnne. de nyílván én nem olyan családból származom, hogy füllentésre adjam a fejem. Sokkal viccesebb, mikor egyenesen megmondod a másiknak, hogy vikingeset akarsz játszani, és nézzük meg rajta milyen a vérsas. Nekem volt már aki rábólintott… Tanulatlan balfaszok.



Alexander Payne
WHISPERING AMEN
avatar


I am a Hunter. Clearly I am not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
14

Vas. Szept. 10, 2017 1:29 pm írtam neked utoljára
Online


Montgomery & Alexander
The end of the World
Zene: Changing • Words: 553 • Credit:

Hangos zihálásom tölti be az eső áztatta, vértől és törmelékektől mocskos éjszakai utcákat. Hajam nem csupán az égből aláhulló nedvesség miatt, hanem az elmúlt másfél nap küzdelmeit hirdető verejték okán is a homlokomra tapad, míg máshol kuszán kunkorodik a lehető legelvetemültebb irányokba. A feszített tempójú futásom generálta szél jóleső hűvössel ostromolja kivörösödött és a füsttől itt-ott valószínűleg feketéllő arcomat, voltaképpen az általa keltett frissesség az egyedüli indok, amiért nem vetem le magamat az egyik, esőcseppektől és a megmaradt lámpák fényétől csillámló téglafalhoz, hanem az oldalamon húzódó sérülés ellenére is kitartóan rohanok, biztonságos menedéket remélve.
A következő utcasarkon befordulva mély pocsolyába lépek, majdhogynem meg is csúszok az alján úszkáló üledéken, és csak amikor lenézek, akkor realizálom; a kátyúban megrekedt esővíz vérrel és egyéb dolgokkal keveredik, olyasmikkel, amelyeknek a kilétéről inkább nem is szeretnék tudni. Fintorodva és szemöldökeimet egymáshoz vonva sietek tovább, de az iménti kanyar okozta lassulásból már nem tudom visszanyerni korábbi tempómat. Még szerencse, hogy szemközt, pusztán néhány méterre tőlem megpillantok egy múzeumot.
A nap közben lefutott kilométerekhez képesti rövid távot gyerekjáték leküzdeni, a lépcsők sem okoznak különösebb problémát, noha a huszadik átkozott darab után már megérzem a lábaimat ostromló fáradtságot. Az ajtóval szinte egyszerre esek be az ürességtől kongó épületbe, legalábbis a terebélyes előcsarnokba, ahol egy lélek sem tartózkodik. Eltelik egy kis időbe, amíg odébb vonszolom magamat egy jól védhető, sötétbe burkolózó szegletébe, de amikor ültömben végre odadönthetem a hátamat a falnak, a mélységes megkönnyebbülés sóhaja gurgulázik fel a tüdőmből.
Nem vagyok olyan messze a lakónegyedtől, viszont biztos vagyok benne, hogy ma már képtelen lennék átvágni magamat újabb méternyi törmelékeken és démonokon, akik mint a megrepedt üvegen beszivárgó víz, úgy lepték el New York utcáit az őket ostromló katasztrófáknak köszönhetően. Másfél nap… Ennyi telt el, mióta minket is elért a San Franciscotól induló „Isten áldása”, azonban addig nem hittem el, hogy valóban komoly fenyegetést jelenthet egy vihar, amíg az első falrészlet be nem omlott a városunk körül. Még most is nehéz feldolgoznom, hogy huszonhat év kitartó védelme ilyen hamar semmivé foszlott, és hogy a természetfelettitől mentes, büszke otthonunk lakóit most démonok, s még ki tudja, miféle förmedvények tizedelik. Csupán remélni merem, hogy Kaitlyn biztonságban van otthon, és hogy Domnak sem esett baja. Rettenetes érzés, hiszen itt vannak alig egy fél óra távolságra, mégsem rohanhatok hozzájuk, meggyőződve épségükről, hanem egy dermesztő, fagyos múzeumban kell várnom a napfelkeltét.
Vérző oldalamra pillantva eszembe jut, hogy nem ártana egy elsősegély ládát is keresnem, szóval kelletlenül, ám ismét feltápászkodok a padlóról. Védtelennek érzem magamat; pusztán néhány tőr, és egy angyalpenge kívánja bennem a biztonság érzetét kelteni, viszont az íjam és a nyilaim nélkül mindhiába. Még tegnap veszítettem el őket, pontosabban fogalmazva mondtam le róluk egy vadász tanonc javára, aki a szüleitől elszakadva, egyedül igyekezett megküzdeni azzal, amelynek addig valószínűleg a közelébe sem engedték. Remélem, hogy nem hiába…
Halkan morranva kerülöm meg a csarnok közepén árvátlankodó regisztrációs pultot, és már éppen heves keresgélésbe kezdenék a mindenféle iratok és irodai eszközök nem kimondottan elegáns lesöprésével, illetve felforgatásával, amikor léptek zajára leszek figyelmes. Megdermedve hegyezem a füleimet, szemeim hevesen cikáznak ide-oda a sötétben, keresve a hangok forrását, ám egyelőre nem látok semmit. Kopp… kopp… Ütemes, kimért, cseppet sem siető tempó ez, olyan inkább, mintha valaki elfelejtette volna, hogy odakint kitört a második apokalipszis, és ráérősen szeretné kiélvezni a múzeum nyújtotta látványosságokat. Angyalpengémért nyúlok, de egyelőre nem moccanok a helyemről.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Life isn't about having it all together - it's about knowing together we have it all

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
108
☩ Keresett személy :

Vas. Szept. 10, 2017 12:08 pm írtam neked utoljára




***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 09, 2016 11:15 pm írtam neked utoljára


Jót szórakozik az idegen nő rajtam, ami a kifáradással egyetemben meghozza a gyümölcsét. A harcunk a végéhez közeledik, s ő még mindig talpon van. Ezt hihetetlennek találom, s egyáltalán nem fér a fejembe, hogy miként képes erre. Egy normális nő szinte egy első két találatnál feladná a harcot egy olyan ex-elittel szemben, mint én, akit többször kitüntettek a pályafutása során. Elgondolkoztató ugyan, de nem itt a harc közepén fogok elmélkedni ezen. Végül kifogy belőlem a szusz, s a védelmem hiányossága miatt kiüt, de rendesen. Mikor megpillantom, hogy a szemei elfeketednek, akkor legszívesebben káromkodnék, de a heves zilálás győzedelmeskedik. Ráteszi a mellkasomra a lábát, ami meglehetősen férfi szempontból kellemes látvány, attól függetlenül, hogy milyen ruhába van bújtatva az testrész. Elővesz egy rejtett fegyvert, de most nekem kell mosolyognom a helyzet miatt.
- Ha azt hiszed, hogy beveszem ezt a jó kis átverést, amit művelsz, akkor tévedsz – mondom felé, hogy bizony nem hagyom magam. Olyannak vélem a helyzetet, mikor átverik az embert.
- Rá fogok jönni a trükködre és leleplezlek – ígérem meg, miközben a fenyegetésemre a tőle telhető vigyorgással válaszol. Nehezemre esik, hogy a kialakult helyzetről úgy beszél, mint egy játék. Ez egyáltalán nem az, amit kis gyermekkorban művel az ember. Elkezd hátrálni, amit én végig a szememmel követek. Megfordul a fejemben, hogy lelövöm, de érzem nem tudnám olyan gyorsan elővenni a fegyverem és még utána lőni. Ő nyert! Keserű szájízzel fogadom életem első vereségét, amit ráadásul egy tolvaj nőtől szenvedek el. Látom, hogy valakire céloz, de nincs erőm hátranézni. Hallom, hogy elsül az idegen fegyvere, én meg lehunyom a szemem pár pillanatra, hogy erőt vegyek magamon. Csak ezután érzékelem, hogy Diane megérkezett, sőt megsérült. Odabotorkálok, majd gyors elsősegély nyújtásban részesítem. Felhívom FTŐÜ orvosi részlegét, hogy jöjjenek ki érte, de azonnal. A furgonhoz érkezve tapasztalom, hogy tönkre lett téve a furgon berendezése és a másik segédem ott „alszik” benne. Felkeltem, aki teljesen zavarban van. Megérkezik a mentő és elszállítják a nőt és engem. A központ felé haladva kezdek el igazán elmélkedni arról, hogy miként csinálta? Hogy maradt talpon? Miért feketedett el a szeme? Mi folyik itt?!?

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
49

Pént. Dec. 09, 2016 12:16 pm írtam neked utoljára
Online



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
Rettentően jól szórakozom. A kérdéseimre a férfi értetlen marad, én pedig ismét csak halkan nevetni tudok ezen. "Izmosabb, mint a többi nő". Nem, még ekkor sem tűnt fel neki semmi, de nem baj. Ahogy az sem, hogy egy ilyen edzett mészárosnál jobban bírom az ütéseket és a fáradékonyságot: mert ő már láthatóan kezd fáradni. Mozdulatai lassulnak, itt-ott vérzik, épp úgy, ahogy én is. De bennem még mindig van szufla. Nem tagadja, hogy ölt volna, sőt, mészárosnak nevezi magát. De amikor azt mondja, hogy semmit sem tudok a Pokolról, hangosan kacagni kezdek. Sikerült felhúznom, látom rajta és ez tetszik nekem.
Szinte egy pillanat alatt hagyom abba és nézek rá egy gonosz vigyorral, miközben szemeim befeketednek, felfedve előtte démoni énemet.
- Többet tudok róla, mint gondolnád. - végül eldől, de még nem ütöttem ki. Szavaira elvigyorodom és oda lépve a mellkasára teszem egyik lábam, aztán a combtokomból előveszem a berettát és rá fogom, fejére célozva.
- Előzzem meg ezt, hm? - búgom még mindig fekete szemekkel lefelé meredve rá, kis mosollyal.
- Hmm.. nem. Ez élvezetes játéknak hangzik. Kíváncsi vagyok, be tudod-e tartani a szavad és megkeresel-e. És hogy utána mit teszel, ha megtalálsz.  - vigyorodom el. Hiszen most már tudja, hogy nem egy egyszerű embert kell megkeresnie, hanem egy erősebb entitást. Mihez fog kezdeni egy démonnal? Ezután leszállva róla vissza hátrálok a felvonóhoz. Amikor belépek, akkor látom meg a folyosó végén közeledni a lányt, aki elhagyta a furgont. Hogy a férfi ne tudjon utánam jönni -bár kétlem, hogy egy ilyen verekedés után menne neki-, felemelve a fegyvert meglövöm a lányt. Nem halálos seb, csak a vállába kapott egyet, de az épp elég, hogy sokkot kapjon és hogy rendesen vérezni kezdjen. Egy kacsintást még oda küldök a férfinek, mielőtt becsukódna a lift ajtaja és elindulnék vele felfelé.


Vendég
WHISPERING AMEN



Pént. Dec. 09, 2016 11:39 am írtam neked utoljára


Nézem, ahogy elneveti magát a szavaimon, bár n nem érzem nevetségesnek. Mikor felteszi a fura kérdését, akkor ingerülten válaszolok rá.
- Minek kellett volna leesnie? Attól, hogy izmosabb vagy mint a többi nő, s erősebbet ütsz, nem fogok kidőlni. – vetem oda neki, mint egy falat kenyeret az éhezőknek. Fogalmam sincs, hogy mire akar utalni ezen szavaival, de különösebben nem érdekel. Az a egy célom van, hogy elkapjam és a megfelelő helyre kerüljön. Az ékszer meg visszakerüljön a helyére, s akkor mindenki boldog lesz. Az idő múlásával az ütéseim veszítenek erejükből ugyan, ahogy kezd szusz kifogyni belőlem.
- Miért minek hittél? Én vagyok a Télapó mosolygós szeretettel teli arccal? – Kérdezem tőle szinte ordítva. Mikor a Pokolt említi, akkor mérgesen mordulok rá.
- Fogalmad sincs róla, hogy mi az a pokol! – szólok rá, mert elég rossz emlékeim vannak a pokollal kapcsolatban. Mikor minden irányból lőnek rá, s a közeledben robban egy gránát, s valójában nem hallod a partnered hangját. Füst- és porfelhő mindenhol. Az egyik pillanatban még bajtársad mellett rohansz, de másodikban pedig már egyedül. Miért? Mert egy golyó hirtelen eltalálta őt, s soha többé már nem fog felkelni onnan. A nő betalál kétszer, s megint görnyedezek, s fáj az arcom.
- Egy mészáros vagyok – mondom neki, nem tagadva a tényt. Arról fogalmam sincs, hogy élvezném a gyilkolást. Nem vizsgáltam magam e ügyben. Úgy tűnik számomra, hogy ő is kezd kifáradni, de én egészen fáradt vagyok már. Egyik ütését későn hárítom, így megtántorogva dűlök el a padlón. Hevesen zihálok, s csak most érzékelem, hogy ütései nyomán fáj a testem.
- Akárhová is menekülsz, én megfoglak keresni!

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
49

Kedd Dec. 06, 2016 10:24 pm írtam neked utoljára
Online



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
Szavaira, hogy minden tolvaj ezt mondaná, ráadásul túl régi darab hozzám, halkan elnevetem magamat.
- Szóval még mindig nem esett le a dolog, igaz? - kérdezem kis vigyorral két ütés között. Úgy tűnik, neki még nem esett le, hogy nem egyszerű ember vagyok. Pedig ha egyszer felfogja, hogy milyen lénnyel is áll szemben, egészen biztosan rájön, -kivételesen- nem hazudok. A férfi hagyott támadni, majd végül vissza vágott, minden ütésem után. Nem kellett sok nekem se kiismernem mozgás kultúráját, bár én erre nem szántam túl sok figyelmet, inkább a reflexeimnek köszönhetem, ha hárítottam valamit.
Azonban meg kellett lepődnöm, hogy a csapat összetartás és csapatmunka nem volt meg közöttük. A hazugságra, hogy megöltem a srácot, olyan hidegvérrel válaszolt, hogy még azt is megtudtam volna kérdőjelezni, ő nem démon-e véletlenül. Elnevetem magamat egy kissé, én láthatóan inkább szórakozok a kialakult helyzetünkön, mint bosszankodok. Játszom a férfivel, még ha az ütései kissé fájdalmasak is.
- Wow! Nem vagy semmi. Egy kegyetlen, kőszívű ember.. És hol marad a felebaráti szeretet, hm? - vigyorgom rá szélesen.
- Az olyanok, mint te, korán a Pokolra kerülnek. - nevetek fel halkan. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak biztonsági őri munkákat vállal ő, meg a kis csapata, hanem ennél sokkal, de sokkal komolyabb dolgokat.
- Öltél már, igaz? Nem is kell mondanod. Látom a szemedben.. és élvezed. - mondom zilálva, kis vigyorral, mikor sikerül egy-két másodpercre olyan helyzetbe kerülnünk, amelyben lefogjuk egymást.


Vendég
WHISPERING AMEN



Kedd Dec. 06, 2016 5:53 am írtam neked utoljára


Nincs messze a nő, sőt lassan ütéstávolságomba kerül. Látom, ahogy gunyoros mosoly jelenik meg az ajkain, de ez cseppet sem zökkent ki. Gyilkos vagyok, aki legtöbbször az arcokról ellopja a mosolyt, s a szemekből elveszi a fényt. Az első dolog, ami meglep, hogy az a nyakláncot a tulajdonának tekinti. Nem tudom szó nélkül hagyni, így válaszolok rá.
- Sok más tolvaj is így vélekedik a dologról. De lehetetlennek tartom, mert elég idős darab és jobb helye van itt a múzeumban, mint valós személynél. – válaszolom egészen határozottan, mert meg vagyok bizonyosodva róla, hogy nem tudnának vigyázni az ékszer értékére. Hamar elveszítené az értékét. De nincs időm elmélkedni, mert jön és támad rám. Ekkor lepődök meg másodjára, mert a testalkatához képest hihetetlen erővel rendelkezik. Abban a hitben voltam, hogy olyan erővel üt, mint egy cicalány. Az első pár ütést így be is kapom, s arcomon megjelenik egy olyan kifejezés, ami azt mondja, hogy bizony nem esett jól azon bizonyos találatok. De mivel én jobban hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, így elviselem. Védekezek, hagyom őt kinyílni, így van esélyem felméri, a harci stílusát. Mikor rájövök, hogy csupán egy kis bicska, akkor egy akkora ütést mérek az ajkára, hogy felszakadt egy picit. A kérdésére válaszolok.
- Miért? Mi lenne, ha kiderülne az, hogy a társa vagyok? – kérdésére egy kérdéssel válaszolok. Ez olyan mint a mi harcunk. Ütésre, ütésre a válasz, csak ez csupán az elmére menő ütések. Azonban nem tud marad mozdulatlan a bársonyos ajak, mert újabb fogással próbálkozik.
- Nos egy ököl is képes bárkit elhallgattatni, nem kell hozzá különösebb kemény eszköz. De az én kedvencem a fojtózsinór, amit mindig szoktam magamnál hordani. – jelentem ki egy hideg vérre éhes mosollyal. Nem vesztem el a fejem, mert csupán egy zöldfülű meghalt egy nő keze által. Az élet megy tovább, s sajnos én képtelen vagyok együtt érezni. Természetesen megtanultam ezen érzéseket hamisan eljátszani, hogy igaznak tűnjön.

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
49

Pént. Dec. 02, 2016 11:53 pm írtam neked utoljára
Online



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
Körülbelül két lépésre állok meg a férfi előtt, aki védekező pózba áll. Ajkaimra egy kissé gunyoros félmosoly terül el. Látom, hogy végig mér, és elgondolkodom azon, hogy egyszerűen le kellene lőnöm, de akkor oda lenne a dolog izgalma. Annyira bátor, hogy sajnálnám szét lőni a helyes kis pofikáját, szóval inkább csak eltöröm az orrát és megyek tovább.
- A nyaklánc az én tulajdonom. Csak visszavettem azt, ami az enyém. - mondom, s neki is ugrom.
Nincsen kifejezett technikám. Azt a tudást alkalmazom, amelyet 10 évig tanultam a Pokolban Asmodeus seregében, s azt a pöttömnyi technikát, amelyet földi életem alatt magamra szedtem. Durván egy kemény utcai harci stílushoz lehetne hasonlítani. Próbálok gyenge pontokat eltalálni -mint pl térd, gyomorszáj, nyak-, kézzel, s lábbal egyaránt támadok. Hosszú kabátom forduláskor figyelem elterelésnek használom, s amúgy alapjáraton próbálom sarokba szorítani, azonban rá kell jönnöm valamire: Hiába ütök erősen, a férfi sokkal de sokkal ügyesebb, mint a már földön henyélő társai. Mikor egy ütés mellett ismét végig pillantok rajta, feltűnik, hogy nem is biztonsági őr. Elvigyorodom. Tehát ő az egyike a kinti gyík csapatának. Talán ha kicsit kizökkentem a koncentrációból, sikeresebb leszek.
- Szóval te vagy a társa annak a kis nyomoréknak, aki kint parkolt a furgonban? - lépek kicsit hátrébb, megállva a támadásban, s végig nyalok ajkamon, ahova kaptam egy ütést, s kicsit felszakadt.
- Mit ne mondjak, egészen egyszerű volt elintézni. Elég idegesítően könyörgött az életéért, de egy beretta nagyon hamar és hatékonyan tud elhallgattatni bárkit... - kuncogom, s várom a reakcióját. Vajon feldühödik-e? Fog-e aggódni? Elveszti-e az önbizalmát?


Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Nov. 30, 2016 9:32 am írtam neked utoljára


- A francba! – kiáltom, mert mikor bevetem a sokkoló pisztolyóm, akkor az mit sem ér. Az esetek legtöbb részében a kétajtós szekrények is úgy esnek össze az áramütéstől, hogy öröm nézni. A szemem előtt viszont nincs ilyen alak, csupán egy nő, aki mint ha meg sem érezné a fegyver jótékony hatását. A következő lépése szintén meglep, mert szemem láttára tesszük tönkre ezt a használhatatlan vackót. Nem adnám ki kezem közül, ám a nő fizikai erejére megadja magát. Akkor ébredek fel álmomból, mikor megindul felém, s én mint képzett gyilkos rögtön beállok védekező pozícióba. Régen tanultam, de az évek során tökéletes gyilkolásra fejlesztettem. Ha úgy alakom csontot török, s kezet vagy lábat. Ha kell, akkor egy ütéssel ártalmatlanná teszem, de az a ritka alkalmak egyike. Általában az esetek többségében küzdök eléggé rendesen, s nem mintha be lennék rozsdásodva. Az előttem levő nő szintén ígéretes találkozásnak igérkezik, de csak azt sajnálom, hogy lehet elcsúfítom az arcát, vagy esetleg komolyabb  kárt okozok benne. Ruganyos lépteiveel hamar megérkezik elém, s ahogy a tekintetébe nézek, úgy nincs kétségem afelől, hogy el akar tenni láb alól. Sajnos én szintén szeretném a munkám végezni, s amit ő ellopott azt visszaszerezni. Ennek fejében szólalok meg.
- Ha visszaadja azt, ami a múzeumtól ellopott annak igazán háls lennék, s talán nem kellene durvasághoz folyamodnom. – próbálkozok, hogy hátha hajlik a jó szóra és belátja, hogy én biztosan nem követem a két őrt. Én biztosan nem hagyom, hogy kiüssenek olyan könnyedén. Mondjuk a ruházata igazán egyedi, de vajon nem fázik benne? Nem furcsa érzés olyan durva anyagot viselni?

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
49

Vas. Nov. 27, 2016 12:55 pm írtam neked utoljára
Online



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
A meglehetősen elhanyagolt állapotú folyosóra érve két gumibotos őr is rohan velem szemben, akiket játszi könnyedséggel ütök ki, fél lábbal a faltól el rugaszkodva. Körbe nézve nem is értem, miért nem takarítanak itt néha, vagy cserélik ki az égőket. A legtöbb vagy kiégett, vagy villog, a többi olyan poros, hogy alig ad fényt. Mondjuk kellő hangulatot ad ahhoz, hogy az itt dolgozókat kiüssem... Szegények felfogni se nagyon tudták, hogy mi történik. A célom egyszerű: innen két kijárat nyílik. Egy nem messze innen a földszinten, aztán van egy felvonó, ami a mélygarázsba/raktárba visz, meg a tetőre. Én ezt célzom meg, mert szokásom összezavarni az üldözőimet, ráadásul azt hihetik, hogy oda fent majd zsákutcában leszek. Tévedés... én könnyedén lejutok onnan, nekik viszont lesz még egy körül szaladva lefelé, s ez alatt az idő alatt én már a környéken sem vagyok.
A folyosón lendületesen sétálva tartok a felvonó felé, ám az csilingelve áll meg ezen az emeleten és nyílik ki előttem. Felsóhajtok, mikor újabb két pacák lép ki belőle, de ismét csak gumibotokkal.
- Az emberek nehezen tanulnak. - csóválom a fejem, aztán hagyom, hogy rám rohanjanak. Egy jobbos, az egyiknek, hogy a falnak esik, kitérés a másik elől, kirúgom a lábát, majd fölé támaszkodva egy orrzúzót kap tőlem ajándékba, ami ki is üti. Társa ekkor üt hátamra a bottal, amitől kissé felszisszenek, hirtelen felállva kapom el nyakát. Épp ekkor hallom meg a következő őr lépteit mögöttem, ám nem várt dolog történik. Érzem, ahogy vállamba fúródik valami, majd hirtelen zsibbadó fájdalom járja át kissé testem. Felkiáltok, lábam kissé megroggyan, ám démoni lényem nem engedi, hogy a sokkolónak megadjam magam, s ez feltűnhet a támadónak is: nem esem össze görcsben állva, mint az átlag emberek szoktak. Szabad kezemmel hátra nyúlva tépem ki magamból a kattogó hangot kiadó szerkezet tűit, s elengedve a már vörös fejű őrt, kissé felbőszülten fordulok oda, hogy megnézzem, ki volt az a bátor.
Egy jó képű, öltönyös férfi tárul szemem elé, kissé göndör hajjal, ápolt borostával.
- Most én jövök... - búgom negédes mosollyal, és mivel még mindig fogom a sokkoló drótját, csuklóm forgatva kezem köré tekerem egyszer, majd egy erős mozdulattal rántom meg. Ha a férfi elég erősen fogja a másik felét, akkor nem csúszik ki a kezéből, ez esetben ki tépem a szerkezet ezen részét a fegyverből. Bárhogy is, ezt ma már nem használja többet. Kis mosollyal az ajkaimon indulok felé határozottan, hogy őt is kiüssem, ahogy az eddigieket.


Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Nov. 23, 2016 10:29 pm írtam neked utoljára


Tovább sétálok végig a termekben, egymás után. Én sétálok a legtöbbet, de ez engem cseppet sem izgat. Hozzá vagyok szokva, hogy egyes munkáknál sokat állok, vagy sétálok. Tekintetem sorra veszi át a tárgyakat, hogy a helyükön vannak-e még? Szerencsére egy sem hiányzik, s remélem az estét sikeresen fogjuk zárni. A fülesem néma marad, így úgy gondolom a többiek szintén végzik a dolgukat, ami különösen megnyugtat. Megérkezek a múzeum egyik végéhez s fordulok meg.
- Mi a helyzet nálatok? - teszem fel a kérdést, hogy jelentsenek, azonban a kérdésemre senki sem válaszol.
- Na ne szórakozzatok velem! - mondom egy picit hangosabban, így több vendég is rám néz, hogy mit csinálok. Az első perc után elkezdek komolyabban aggódni, hogy történt valami. Rögtön kapcsolok, hogy lehet a drága ékszerért jöttek. Fél perc telik el, s én gyorsabb sétára váltok. Azért nem rohanok, mert azzal csak pánikot keltenék, kik a múzeumban tartózkodnak. Sok időt vesz el, hogy kerülgetni kell az embereket, vagy csoportokat. Ám így is nekimegyek néhány embernek, akiktől futtában kérek bocsánatot. Mire odaérek a kincshez, az már hűlt helyén van.
- A francba! - mondom, majd tekintetemmel elkapok egy bőrruha részletet, s a bezáródó ajtót. Nem sokat gondolkozok, hanem abba az irányba indulok. A tömeg pánikban van, így nehezebb odáig jutnom. Káromkodnék mérgemben, de nincs rá időm. Gyorsan átgondolom a legrövidebb utat a legközelebbi kijáratig, s annak mentél indulok el.
- Denrick! Diana! Hallotok?! - szólítom, de a berendezésem teljesen süket. Tekintetemmel próbálom elcsípni a bőrkabátot, vagy annak részletét. Meg is pillantom, ahogy befordul a következő befordulási lehetőségnél. Nem szólok utána, nem ordibálok, csak amennyire tudok gyorsítok. Hiszek a saját erőmben és képességeimben. Előkapok a sokkoló pisztolyt, aminek egy hátránya van csupán. A távolság. Mindenképpen közelebb kell jutnom a tolvajhoz, hogy egy jó lövéssel kiiktassam. Nincs más hátra mint előre, miközben reménykedek, hogy a többieknek nincs semmi bajuk. Rosszul kezdődik ez az este.

Gráinne Mhaol
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
49

Szer. Nov. 23, 2016 8:02 pm írtam neked utoljára
Online



Eamon & Gráinne
❝ ...Aquila non captat muscas... ❞
Nagyon nagyon sok év telt el azóta, hogy kalóz voltam, minimum 500 éve. Nagyon sokat nosztalgiázok azokról az időkről, mert bizony a kedvencem volt eddig. Hiába a kényelmes technika, azokat az időket nem fogja semmi sem felülmúlni. Ha tehetném, újra és újra élném azokat az időket, azt az életemet. Azonban az élet megy tovább, s nekem sajnos nincs olyan szerencsém, hogy egy ilyen időhurokba keveredjek.
Habár gyakran eszembe jut, általában nem foglalkoztat sokáig a múlt, mert sokkal több dolgom van a jelenben. Most azonban nem tudtam kiverni fejemből a régi időket, ennek pedig egy oka volt: Risdeárd an Iarainn Bourke. A második férjem, mikor még Granuaileként éltem írországban. Illetve nem is ő miatta, hanem egy ékszer miatt, amelyet tőle kaptam. Szemeim elé tudnám idézni azt a smaragd berakásos, kagylógyöngyös aranynyakláncot, melyet nászajándékként kaptam tőle. Azzal a nyakamban hajóztam a tengeren, fosztogattam. Egészen addig, míg el nem vesztettem. Nem emlékszem már, hogy eljátszottam, vagy ellopták-e, sajnos túl részeg voltam ahhoz, hogy bármire is emlékezzek abból az estéből. Most viszont, közel 500 év után újra megjelent az ékszer, s még hozzá nem is akármilyen módon. Egy múzeum prospektusán találkoztam újra az ékszerrel. Felhívtam őket, bementem személyesen, de hiába ajánlottam bármekkora összeget, nem voltak hajlandóak eladni nekem az ékszert. S nem is baj...
Ha nem így, hát megszerzem magamnak másként. Szerencsére ma már kiállítják, így könnyű lesz ellopni. Elgondolkodom, hogy felvegyem-e a vendég szerepét, de aztán meggondolom magamat. Ma nincs cicózás, nincs bájolgás. A régi idők emlékére bemegyek majd, s elveszem, ami kell. Magamra is kapom a sötétbe vesző fekete latexruhám, fűzőm, bakancsom, combomra és derekamra fegyvertokot erősítek, meg egy kést. Az egyikbe egy automatává átbütykölt Beretta 92F/FS megy, a másikba egy két tónusú Walther P99. Néhány tárat is magamra veszek. Már csak azért is, mert ha betörök, az őrség egészen biztos nem lesz elragadtatva. Ezek a biztonság kedvéért lesznek nálam, bár ha kioltok egy-két életet, az se érdekel úgy igazán. A legegyszerűbben úgy tenném meg, hogy megszállom a vezetőség egy tagját, de mint hogy száműzve vagyok, képességeimet nem tudom használni. Konkrétan be vagyok zárva ebbe a testbe, ami csak ilyen esetekben idegesítő.
A fegyverek után magamra kaptam a kabátomat is, aztán elindultam a múzeumba. Az este sötétjébe beolvadva értem a szomszédos házhoz. Felmásztam a tűzlépcsőn a tetőre, majd lepillantottam a múzeumra. Szépen ki volt világítva, egy órán belül fog bezárni. Magamban végig gondoltam, hogy mit fogok csinálni. Épp ekkor nyílt ki az épület tövében álló fekete furgon ajtaja, s egy nő ugrott ki belőle. Kezét a fülére tette, s mintha mondott volna valamit, mire kissé összeráncoltam a homlokomat, s meghúztam magamat kissé. Ezek szerint ma erősebben védik a múzeumot, mint átlagosan. Figyeltem, ahogy elindul a múzeum mentén, körbe néz. Amint eltűnt a sarkon, pillantásom ismét a furgonra terelődött, s felálltam a féltérdelő helyzetből. Határozottan léptem le a háztető széléről, majd érkeztem szinte csendesen az utcára, csak bakancsom talpa koppant kicsit. Neki dőltem a furgon hátának, mikor a visszapillantó tükörben mozgást láttam. Valaki van még bent. Kettőt kopogtam az ajtón és vártam, miközben elővettem a berettát. Egy fiatal srác bizonytalan hangját hallottam meg.
- Te vagy az, Diana? - s a kis butus már ki is nyitotta résnyire a hátsó ajtót, mire azt feltépve az arcába toltam a fegyvert.
- Ha nem csinálsz butaságot, nem halsz meg. - mondom teljesen nyugodtan, miközben fellépek a furgon hátsó részébe, miközben ő kezét feltartva hátrál.
- A múzeumnak dolgoztok? - kérdezem, miközben gyorsan körbe pillantok. Kameraképek a környező utcákról, a múzeumról és annak termeiről, rengeteg kütyü és számítógép.
- Igen... - hebegi halkan, homlokáról egy izzadság csepp indul meg lefelé az orrára.
- Te lennél a banda gépzsenije, gondolom én. - pillantok végig a nyüzüge, fiatal, szemüveges srácon. Ennél klisésebb aligha lehetne a kinézete. Kijelentésemet megerősíti egy remegős biccentéssel, úgy tűnik még soha nem fogtak rá fegyvert, nem került még közvetlen életveszélybe. Ha most meg lenne az erőm, elalkudnám a lelkét, de... ezúttal sajnos ezt ki kell hagynom.
- Kapcsolj ki mindent! - utasítom, kissé körbe mutatva kezeimmel.
- T-tessék..? - dadog döbbenten.
- Azt mondtam kapcsolj ki mindent. A kamera rendszert, a biztonsági rendszereket, a riasztót, a kommunikációt a kis barátaiddal, különben szétloccsantom a fejed és a véred, meg az agyvelőd fog itt zárlatot csinálni. - sziszegem türelmetlenül halántékához nyomva a fegyvert, mire azonnal neki is áll. Figyelem, ahogy leállítja a kamerarendszert, a riasztót és a biztonsági protokollt, végül a kommunikációt is.
- Nagyszerű. Köszönöm szépen. - mosolygom rá bájosan, majd a fegyver agyával leütöm, s figyelem, ahogy ájultam a billentyűkre dől. Még a biztonság kedvéért letérdelve elvágom késemmel a vezetékeket, hogy ha visszatérne a kis barátnője, már ne tudjon itt nyomogatni semmit. Ezután elhagyom a furgont, becsukom az ajtajait, majd határozott léptekkel elindulok a múzeum bejárata felé.
Nincs sor, de ha lenne se várnám ki. A fémérzékelős kapuk természetesen becsipognak, ám nem hagyom magam átkutatni. A két dagadt ürgét, akik a portások és vagyonőrök munkáját csinálják hamar kiütöm, aztán mint aki jól tette dolgát, teljes nyugalommal sétálok be. Úgy tűnik, egyelőre még senki sem jön rám. A vendégek nem figyelnek oda rám, lekötik tekintetüket a képek, ékszerek. Én a prospektusomból már tudom, hogy melyik terembe állították ki az ékszeremet, így egyenes oda tartok. A szemem sarkából már meg is számolom a teremőröket, talán hárman vannak. Nem nehéz őket felismerni, vagy egyenruhások, vagy öltönyösök. Már akkor erősen figyelnek, amikor belépek, de nem zavar. Túl vakmerő lenne egy embernek az, amit én kieszeltem. Sose gondolnák, hogy valaki csak így nyilvánosan besétál, elveszi ami kell neki és kisétál. Ennyire hülye senki sem lehet....vagy talán még is? Az állványhoz lépek, ahol üveg búra alatt fekszik az én gyönyörűségem.
- Szia kincsem. Újra találkozunk. - mosolyodom el, mikor meglátom az ékszert. Egy egyszerű mozdulattal veszem le, majd dobom a földre az üvegburát, ekkor az egyik őr már meg is indul felém, az üvegcsörömpölésre pedig több vendég is felém fordul.
- Hé! - már mondaná tovább, de sajnos nincs kedvem hallgatni a nyafogását, hogy mit képzelek magamról és hogy hívja a rendőröket. Egyik kezem rá is markol az ékszerre, a másik a berettámra. Amint előrántom, a férfi szemei elkerekednek. A levegőbe lövök, mire a vendégek sikítva és pánikba esve kezdenek kifelé rohanni a teremből. Tökéletes a zűrzavar, amelyben eltűnök, s nem sodródom kifelé a tömeggel, hanem egy szélső ajtóhoz sietve az alkalmazottak folyosójára lépek be, eltűnve a teremből.


Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Nov. 23, 2016 4:33 pm írtam neked utoljára


Gráinne és Eamon

Nehéz a feladatunk, mert nem mindig könnyű megvédeni egy személyt vagy tárgyat. Szinte sas szemeket kíván, hogy olykor kiszúrjuk a tömegből a gyanús mozgású, vagy viselkedésű egyéneket. Túl lehet élni, nincs gond, hiszen a csapat kezd összerázódni, legalábbis úgy tűnik. Benn vagyok a múzeumban, s nyugodtan sétálok. Nézem azokat a felbecsülhetetlenül drága értéket, ami körülöttem van. Ám tegnap érkezett meg egy régi ír drágakő nyaklánc a 16 századból, ami egy igen ismert személy tulajdonában volt. Számomra lényegtelen a sallang, lényeg, hogy elég értékes ahhoz, hogy a szarkák megpróbálják ellopni. Éppen most haladok el mellette, s tekintetem rá vetem. Csillog, villog és szép munka. A készítőjéről semmit sem lehet tudni, csak a viselőjéről, hogy ki volt és mi volt.
- Ott vagy Eamond? - kérdezi egy ismerős hang a fülesembe, ami igazán magas színvonalú kütyü és hasznos.
- Hallak! Van valami újdonság a környéken? -  teszem fel a kérdést, amire egy nagyon unott választ kapok.
- Két cicis nőn kívül semmi, de öregem azok a dudák! - mondja a segítő társam a mai éjszakán, akinek a neve Denrick. Fiatal, 20 éves és leginkább a számítógépekhez ért. Fogalmam sincs, hogy sikerült az ügynökség köreibe bejutnia. Lehet meghackelte a hálózatukat? Passz.
- Azok most engem különösebben nem érdekelnek. S hol van mellőled Diana? - mondom cseppet sem leplezve az érzésem, hogy nem tetszik az a tény, hogy nem koncentrál a feladatára.
- Őő őőőőh öltözik át, aztán me meegy terepre! - hallom a választ, meg egy pofon elcsattanását, mikor Diana így szól bele.
- Odabent minden rendben? Mert ha kellek, szívesen bemegyek. - mondja édesen a szavakat. Tudom, hogy bír engem reggeltől, mióta meglátta a felsőtestem. Láttam, ahogy nem bírta levenni rólam a tekintetét. Szóval ha ez így fog folytatódni, akkor kénytelen leszek felvilágosítani, hogy cseppet sem érdekel a lénye.
- Menj és nézz körül kinn, s tájékoztass bennünket. - mondom morogva, mert a tűréshatáron táncolnak.

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Nov. 23, 2016 4:32 pm írtam neked utoljára


***********************

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Múzeum
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: