• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
Irodaház és környéke
SzerzőÜzenet

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Ápr. 06, 2017 9:30 pm írtam neked utoljára



Gabriel & Lailah

I Don’t believe you…





Severide napok óta nyugtalan. Rója a kilométereket, tehetetlen, és az éjszaka közepén indul útnak, holott tudja, hogy egy magafajtának nem biztonságos, ha kint csatangol. Két alkalommal beszélgettem vele eddig. Az iskolaigazgató bemutatott, mint helyettesítő tanárt, illetve óravázlatot kért tőlem. Nem tagadhattam meg, de ennél közelebb nem jutottam ahhoz, hogy megismerjem. A játékszabályokban se vagyok biztos. Védenem kellene az elejétől kezdve, de hiba csúszott a gépezetbe, és a születése után lettem a kijelölt „gyámja”. Immár krisztusi korba lépett, harminchárom évesen előtte áll a választás lehetősége, de a sötétség mételyezte meg a lelkét. Egy hónapja temette el a feleségét, és a kislányát. Nem kirívó eset, elkaptak valami nyavalyát, és nem élték túl. Rajongásig szerette őket, nap, mint nap kapok emlékeztetőt erre, hiszen az íróasztalán ott áll a képkeret, és benne az idillikus családi portré. Nem beszél a tragédiáról, magába burkolózik. Fél, és nem tudja, hogy mitévő legyen, akárcsak én. El vagyok veszve a Teremtőm nélkül, nem látom a kiutat, egy reménysugarat. Abban se vagyok biztos, hogy jól csinálom a munkámat. Mi is a feladatom, hogy megvédjem, ne engedjem, hogy idő előtt lépje át a kaput? Mi lesz, ha egy őrangyal kudarcot vall, lefokozzák? Tudatlan fruskának érzem magam, akinek addig volt jó dolga, amíg minden a helyén volt, Isten a Mennyekben, irányító félként. Megremegnek ajkaim, ahogyan az ujjaimmal végigzongorázok szőke hajfürtjeim útvesztőjében. A szél felerősödik, és ki kell sétálnom a pékség feletti épület peremére, hogy lássam, merre kószál a védencem. Szerettem az esti sétáinkat, lopva követtem figyelemmel, hogy nem ólálkodik-e veszély rá, miközben én magam is felfedezhettem a környezetet. Ez a New York már nem olyan, mint hajdanán. A levegőben jajveszékelés, és kétely uralkodik. Az emberek megpróbálnak egy hamis illúziót kelteni a biztonságukról, de mélyen, legbelül az elméjük legféltettebb zugában ott rejlik a válasz. Közöttük járunk, vadászunk, védünk, harcot teremtünk. Az egyik utcai lámpa fénye kialszik, és a sarkon eltűnik a védencem. Ideje lenne csatlakoznom hozzá, de mielőtt belevetném magam a mélységbe, egy erősebb széllöket adja hírül, hogy társaságom akad hamarosan. A lépések belevesznek az éjszaka egyenletes morajlásába, de az aurája erősebb, mint bárki másé. Nem gondoltam volna, hogy viszontlátom a hanyatlás után.
- Gabriel… - fordítom felé az arcomat, de túl közel kerül hozzám. Húsos szirmainak játéka a fülem membránját cirógatják. Hangját ezer közül is felismerném, de ami igazán tudatta velem, hogy Ő az, az nem más, mint az illata. Eltéveszthetetlen, kellemesen bizsergető, az ember azonnal behódolna neki, de csak lustán pillantok fel rá hosszú szempilláim alól, amíg helyezkedve mellém nem ér.
- Olyan időket élünk, hogy nem lehetek biztos semmiben, de elvállaltam, és eddig ki is tartottam mellette. Miből gondolod, hogy ármánykodó, a többiekhez hasonlítva? – felszökik az egyik szépen ívelt szemöldököm, és most én változtatok testhelyzetet, hogy szembekerüljek egykori megmentőmmel, vagy éppen a pusztulásom végrehajtójával.
- Mi, milyenek vagyunk Gabriel? Egyformák? Odafent talán még így volt… - mutatok a csillagos égbolt felé, a hajamba kap a szél, de nem kerülöm el az arkangyal, a hírhedt hadvezér tekintetét. Edzettebb lett, acélos elszántság csillog a szemében. Nagy előrelépést ért el a háborúban, melynek egyik kirobbantója ő maga, de még nem mindenki hódolt be neki. Nem mindenki gondolja úgy, hogy az embereknek meg kellene halniuk.
- De idelent, te vagy az Úr. A Teremtőnk sehol, elhagyott minket, de erre nem kell, hogy emlékeztesselek. Ő volt a családom, a családunk… - erőteljesen burjánzik szét bennem a gyűlölet, az elhagyatottság érzete.
- Nem kellettünk neki…megtört, de nemcsak engem. – halkulok el, ahogyan a mellkasa közepébe bökök.
- Az a hír járja, hogy Las Vegasban ütötted fel a fellegváradat mostanában, igaz ez? – döntöm oldalra a fejemet, hogy jobban lássam. Felnéztem rá. Bíztam benne. Most nem tudom, hogy hihetek-e neki, ahogyan bárki másnak. Muszáj kissé elterelnem a témát, nehogy a dühöm kerekedjen felül. A meggondolatlanság nem kifizetődő.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Szer. Ápr. 05, 2017 9:50 pm írtam neked utoljára


Lailah & Gabriel
Éneked fonalát követve
New York. Az emberek túlértékelik a védelmét. Mitagadás, az erőfeszítéseik halvány mosolyt csalnak az arcomra, miközben az eget szelem. Mostanában nem hagytam el Las Vegast, és más esetben vagy Stamielt vagy az egyik harcosomat küldtem volna, de ez a találkozó olyasmi, amit nem bíznék másra. Nekem kell beszélnem Vele. Látnia kell, hogy a bizalmát rossz lényekbe fekteti.
Az idő megadja magát a hatalmamnak, meghajlik, s így a halandók érzékelése számára pillanatok alatt termek úti célomnál, az irodaház tetején.
- Hé, pajti, valamit eltévesztettél, itt én őrködök! - találkozik pillantásom egy féregével.
Tekintetem hűvös, arcom rezzenéstelen marad, s a mozgásban is megtorpanok. Előbb ajkaim egy alig észrevehető fintorra, majd fölényes mosolyra húzódnak. Nem mozdulok, csak lassan bólintok egyet, de várok még pár másodpercet, mielőtt megszólalnék. Hangom akkor is rideg marad és ettől a magabiztosság el is tűnik az emberféreg arcáról.
- Köszönöm az információt.... pajti. - nyomom meg az utolsó szót, de reagálni már nincs rá ideje. Az időt újra a magam oldalára állítom és elég a férfi egyetlen pillantása, hogy a következő pillanatban már előtte álljak, ujjaim a torkára fonódnak, az őkezei az enyémhez kapnak, próbálva lefejteni magáról. De neki már késő. Lábai az erő hatására a levegőben kapálóznak, hangosan reccsen egy csont,
én pedig félredobom a hullát a tetőn. Még hogy ez vadász!
Odasétálok a peremhez. Idefentről sok mindent belátni a városban. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy a kis védenc erre lesz. Ami egyet jelent: Ő is a közelben van.
Nem is telik sokba, hogy megpillantsam alakját a csillagos égbolt alatt. Egy másik tetőn áll, ami alacsonyabb ennél, az egy pontra szegeződő figyelmét odalent pedig a védelme alatt állónak tulajdonítom. Még várakozok, elnézem a távolból, amint feladatát végzi. z angyal, kinek mennyei hangja oly' sok éve átszelte az otthonunkat és elért hozzám. Ha tudná, mennyire nem méltóak arra, hogy ezt tegye. De kitartó őrangyal és ezt becsülöm. Mégis ideje, hogy felnyissam a szemét.
Alászállok, megvárva, mikor a halandó már valamelyest eltávolodott odalent, de nem várva meg, hogy angyala kövesse. Nesztelenül érkezek meg mögötte, lépteim is halkak, de tudom, mostanra már tudja. Tudja, hogy itt vagyok.
- Biztos vagy benne, hogy méltó rá? Önző és ármánykodó, mint a többi... nem való a szárnyaid alá. - hozzá egészen közel állok meg, a háta mögül odahajolva hozzá súgom fülébe a szavakat, mielőtt mellé lépnék. Nem akarom, hogy úgy higgye, ártó szándékkal érkeztem. Csupán azt remélem, hogy ezúttal helyesen dönt. Szükség van Rá az oldalamon.



Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Pént. Nov. 11, 2016 11:08 am írtam neked utoljára


Sikolyom messze száll. Emeleteket zuhan, mint egy láthatatlan, törött szárnyú madár, ahogy az irodaház tetején állok és egy utolsót lépek hátra. Szőke hajamba belekap a szél.
Szemben áll velem Ő. A sátán egy utolsó kutyája, egy démon. Egy kegyetlen bestia. Kellek nekik? Ennyire szükségük lenne a képességemre?
Mindenki ismerni akarja a jövőt, hát pont nekik nem lenne fontos? De meddig mennek el? Vajon inkább elveszítenek, mint, hogy megkaparintsanak? Sejtik, hogy előbb ugrok a felmérhetetlen mélységbe, mint, hogy a karjukba boruljak?
Felém lép, száját a vérem festi groteszk módon vörösre. Pupilláim résnyire szűkülnek, még nem mozdulok. Nem. Nincs itt az ideje.
Milyen őrültség ez? Hol a béke a világban? A félelmek és a halál sikolya az, amit éjjelenként hallani…nincs már boldogság és nyugalom. Csak a harc létezik. Egy értelmetlen, áldozatokat követelő csata, ahol a könnyek nem számítanak.
Ez az én igazi csatám. Menekülnöm kellene előlük, de már rég nem próbálkozok vele. Hagyom, hogy a sötétség a bőröm alá kússzon, borzongasson, nevemen szólítson. Mert tudom, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt bármit is tehetnének, törött szárnyú, sose létezett angyalként vethetek véget mindennek.
Közelít. Lehullt már róla rég a szépség máza, mosolya a halál maga.
Cipőm megbillen a párkányon, a szél erőszakosan a hajamba kap, átöleli vékony, törékeny testemet, kezemet fogja és mintha azt súgná a fülembe: nem lesz semmi baj…
Mielőtt megérinthetne, kicsúszik a lábam alól a talaj. Kiáltásom már nem hallatszik. Az éjszaka fekete örvénye magába szippant, csak testem körvonala fehérlik az ablakok mellett elsuhanva, a kemény beton felé zuhanva.
Már nem gondolkozok. Ruhám rám tapad, karjaimat kitárom, nem látom a démont sem.
Tudom, hogy az utolsó pillanatban át fognak karolni. Láttam. Éreztem a bőrének a melegségét, hallottam a szívének a dobogását. Nem félek. Nem. Vigyázni fog rám.
S ha nem jön el? Ha a látomásom hazudott és a jövő átíródott?
Lehunyom a szemeimet. Mindjárt vége. Egyetlen másodperc csupán.
Három…
Kettő…
Egy…

Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Irodaház és környéke
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: