☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 
Délnyugati régió

Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Jan. 16, 2017 8:27 pm írtam neked utoljára



Olisha & Aeshma


Sokszor fel szokták tenni nekem azt a kérdés, hogy miért halnak meg egy hamar azok a halandók, akiknek a szívét, lelkét megmérgezem. Hát a válasz egyszerű erre a kérdésre. Mert a hideg düh a fejükbe száll, nem tudnak, tisztán gondolkodni elvakítja őket az ádáz indulat, amitől izzanak. Ilyenkor meg akarják bosszulni azt, amit józan ésszel sohasem tennének, ilyenkor a halál széttárt karokkal fogadja az olyan személyeket, akiknek a belsejébe megtalálható vagyok. Azokat mosolyogva öleli át, és soha többet nem engedi el. Ezért hasznos az én munkásságom a Pokol számára, a tevékenységem egy fajta liftet is jelent lefelé a Sötétségbe. Naponta több száz lelket szállítok le. Ezek a lelkek, miután kiöltük belőlük az összes emberi érzelmet, az összes jó dolgot, olyanokká válnak, mint mi. Démonokká.  Őszintén szólva nem irigylem őket, nagyon fárasztó, és nagyon nehéz feljebb kúszni a hatalmi ranglétrán, rengeteget kell harcolni érte és rengeteg szenvedéssel jár. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy én ott születtem, akkor, amikor az első embert elárasztotta a düh.  Már nem tudom, hogy mikor történt meg az esemény, oly rég volt már.
Hála Lucifernek, nekem nem kell hallgatnom a többi fajtársam nyávogását, panaszkodását, hogy milyen kegyetlenül nehéz lelkeket gyűjteni, bűnbe vinni az embereket és jól megjátszani a törődő típust. Ezen mi nehéz? Semmi.  Nem szabad rágörcsölni a dolgokra, csak hagyni, hogy jöjjön magától a folyamat, akkor észre se lehet venni, hogy milyen hamar az ujjaink köré tudjuk csavarni a halandókat. S most éppen egy olyan ember palotájához tartok, akinek gőze sincs arról, hogy milyen is egy emberi lélek, mert még a pokolfajzatok nevén sem ért, nemhogy az emberekén. Megmondom őszintén, hogy a kedvenc játékaim közé tartozik a nő, hiszen olyan Harag van benne, hogy körülbelül egy évi raktáromat energia téren feltöltené. Felettem áll rangrendszerben, erősebb is nálam, hiszen egy Hercegről van most szó, de tudja ő is jól, hogy addig ameddig nem tud uralkodni az érzelmein nem tud engem legyőzni, mert annyira forrófejű, hogy csak indulatból üt, vág. Az pedig engem csak erősít. Amint odaérek az épülethez, elém jön az egyik kis szolgája.
- Ajánlom, hogy beengedj kis patkány, vagy ha nem kibelezlek! Remélem érthető voltam, szóljál a főnöködnek, hogy megjöttem és ez parancs! Te kis bogár, fuss, fuss, mielőtt eltaposlak! A démoni szemeimmel nézek rá és a tekintetem villámokat szór, miközben az aurám vészjóslóan fogja körbe a fajtársamat. Amint elindul elvigyorodom és belépek én is, egyenesen Olisha termébe. Tudom a járást, nem egyszer jártam már itt. Amint megpillantom, mosolyogva széttárom a karomat.
- Esetleg hajoljak meg előtted, Hercegnő? Kérdezem tőle gúnyosan, majd aki kijött elém az ajtóhoz arra nézek.
- Hozz valamit nekem inni, kutya! Majd közelebb sétálok a nőszemélyhez.
- Miújság van mostanában errefelé, aranyom? Ahogy érzem az energiákon, még mindig nem tisztel senki.   

Cool    §§ 450  §§

Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Nov. 05, 2016 2:49 pm írtam neked utoljára



Aeshma & Olisha


Az utóbbi évszázadokban kifejezetten visszafogtam magamat - már ami a saját fajtársaim tizedelését illeti. Habár a jól ismert büntetések megmaradtak, hiszen ezekről, ha akartam se tudtam volna leszokni, de minden kétséget kizáróan egy-két fokkal talán enyhítettem rajtuk. Szó se róla, egyáltalán nem akartam megváltozni. Csupán csak arról volt szó, hogy nem kívántam megkockáztatni még egy olyan dühkitörést, mint a legutóbbi alkalommal. Mert azzal még egyáltalán nem volt gond, hogy rang nélküli démonokat teszek el láb alól, miután valamivel szabadjára engedték az immár jól magamba zárt haragomat, de annyira azért nem bíztam magamban, hogy biztos legyek benne; következőleg nem-e egy nálam magasabb rangúval akasztom-e össze a bajszomat? Nem vágytam rá, hogy én magam is egy büntetés elszenvedőjévé váljak, ha esetleg ilyenre kerülne sor, s éppen emiatt, olykor-olykor levezettem a haragomat néhány alantasabb, a palotámban szinte már csak henyélő démonon. Hasonló volt ez az alkalom is. Élvezettel figyeltem az előttem fetrengő, szenvedéstől eltorzult arcú korcsot, ahogy próbálja visszatartani a kikívánkozó ordításokat - és ez tetszett. Nem adta fel könnyen, nem akarta még alantasabbnak láttatni magát, mint amilyen, én pedig pontosan ezt vártam el tőle. Ha már volt mersze gúnyolódni azon, hogy már egyáltalán nem vagyok méltó a hercegi rangra, és kérdőre vonni az erőmet, csalódás lett volna, hogy pár perc után már visítva könyörög nekem; szabadítsam meg kínjaitól. A teste megszabott pillanatok elteltével rándult görcsbe, a voodoo varázslatnak hála, én pedig, engedve a harag annyira édes csábításának, rásegítettem szenvedésére a kardom hegyével. Szinte tapintani lehetett a félelmét, így tudtam, hogy érzi, innen már nincs menekvés; megpiszkálta azt az aprócska lakatot, ami a dühömet zárta le már annyi éve. Most pedig meg kell fizetnie érte. A fegyver élesen vágott a húsba - ő felordított, én pedig nevettem, egy pillanatig csak fürödve  abban a rég nem érzett mámorban, amit csak a bosszú és a megtorlás adhatott.

- Ezek után van még valakinek bátorsága ahhoz, hogy megkérdőjelezze a hatalmamat és az erőmet? - a kardot élesen kihúzva, szándékosan egy nagyobb sebet ejtve húztam ki, s fordultam a körénk összegyűlt démonokhoz. Senki sem válaszolt, senki sem moccant; a teremben csak a fájdalmas jajgatásokat lehetett hallani. Egy gunyoros mosoly költözött az arcomra. - Legyen ez példa mindőtöknek! - amint befejeztem a mondatot, egy gyors fordulat kíséretében, izomból döftem bele a kardot a földön fekvő démonba, aki - legnagyobb megelégedésemre - most már úgy igazán felordított. Aztán ismét csend lett, én pedig szívesen megismételtem volna az előbbi mozdulatot, csak hogy újra hallhassam azt a fájdalmas hangot, de az egyik cseléd félve elrebegett szavai megakadályoztak benne.
- Úrnő... Az egyik Főbűn szeretne találkozni magával, és hiába mondtam neki, hogy nem kíván senkit sem látni, nem tágít. Esetleg... Beengedjem?
- Engedd - gondolkodás nélkül válaszoltam, holott máskor talán elkergettem volna őt is, meg azt a semmirekellő Haragot. Mert biztos voltam benne, hogy ő az, megint, és ismét csak azért jött, hogy zavarjon, mint úgy általában. Viszont felpiszkálták a bennem rejlő dühöt, ami szinte már némán ácsingózott azért, hogy löketet kapjon és kitörhessen, s tudtam, hogy ezt egyedül csak tőle kaphatom meg. Nem is jöhetett volna jobbkor, futott át a gondolat a fejemben, ahogy egy vészes mosoly kíséretében ejtettem a voodoo babának használt, összekötözött rongyot az immár csak csendben pihegő démonra. Nem menekült meg, ezt ő is tudta, érezte az energiámat, de fellélegezhetett; a büntetése folytatását elhalasztottam az Aeshmával történő beszélgetés utánra. Ismét a cselédre pillantottam. - Vezesd ide!
Az bólintott, majd kiválva a tömegből, elindult, hogy elém hozza a bűnt. Én pedig addig kényelembe helyeztem magamat.  

with love ♥ §§ 575 szó  §§
 
Délnyugati régió
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: