We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Utcák
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
294

Utolsó Poszt Kedd Május 15, 2018 8:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


***
Archivált játék, szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Csüt. Május 03, 2018 9:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 319 • Credit:

Beletelik néhány másodpercbe, amíg eljutnak az agyamig Dommiel szavai, s noha nem tudhatom biztosra, mire asszociált a bizonytalan, mégis előzékeny ajánlatomból, a reflektálását hallva mindenesetre érzem, ahogy vér szökik a füleimbe, s talán még az arcomba is.
- Nem egészen úgy értettem - szögezem le erejét vesztett hangon, újfent kukázva az érzelmi kontrollt, amely a zavart tarkóvakarászásom láttán biztos nem azt sugallja az embernek, hogy valaha is birtokosa lettem volna. - Hanem… - kezdenék bele, reményében annak, hogy még menthetem a menthetőt, azonban rá kell döbbennem néhány kósza pillanat elteltével; bármivel is próbáljak előrukkolni, azzal már csak a süllyedésem mélységét választhatom meg, nincs kibúvó. A hamvában holt magyarázkodás helyett el is csendesülök inkább, önkéntelen mosolyogva persze Dom nyíltságán. Egek, mindig is erre vártam, habár úgy hittem, soha nem következhet be, éppen ezért most olyan mindezt megélni, mintha egy rózsaszín ködös álomvilágban tengődnék.
Erről adja tanúbizonyságát, hogy amíg nem hívja fel a figyelmemet az állapotomra, meg is feledkezem a sérüléseimről. Az orrom sajog a fejelésétől, az alkaromra letekintve pedig méretes vágás fogad, amely halk szisszenést vált ki belőlem. Úgy fest, az adrenalin és a hirtelen boldogságcsomag teljesen elvette az eszemet.
- Ezt nem vitathatom… - sóhajtok fel, ugyanis rettentő kellemetlen, keserű ízt hagy maga után a nyelvemen a történtek friss felidézése. A korábbi démon, aztán ez a mostani… Dom titka, ezek után meg sem merem kérdezni gondolatban sem, hogy mi jöhet még? - Hova menjünk? A templomnak vége, nálad mr. Sloan várna ránk, nálam anyám, és most nagyon nem hiányzik a kioktatása, sem a kérdései - mormogom az orrom alatt, mielőtt még felpillantanék Domra.
Morcos ábrázatom egyhamar megenyhül, vonásaim kisimulnak, ajkaimra pedig mosoly kucorodik. Most először nézhetek rá úgy, hogy nem kell előle titkolnom az iránta érzett szeretet valódi formáját, és ez az érzet bizony minden más kellemetlenséget elsöpör a bensőmből. Nem is tudom megállni, hogy még indulás előtt ne hajoljak oda hozzá, és csókoljam arcon, egészen közel a szájához.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Csüt. Május 03, 2018 10:39 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 2:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 291 • Credit:

Némi megilletődéssel keveredett horkantása elbizonytalanít, az egész helyzetet illetően is, és mert nem áll szándékomban megbántani, főleg így, miközben ő is éppen annyira elveszett, mint én vagyok. Ettől függetlenül nem vágok a szavába a bocsánatáért esedezve, vagy biztosítva arról, hogy nem kell erről beszélnie, s majd az orromra köti, ha egyszer úgy látja jónak, de nem ám. Csendben végighallgatom, mert Domnál sosem lehet tudni, melyik elkövetkezendő évezredben adódik még egy olyan momentum, hogy viccelődés, terelés és minden egyéb nélkül képes lenne megnyílni az érzelmeit tekintve.
Egy kissé meglep a vallomása - noha visszaragadva magamhoz az „érzelem elrejtő világbajnoki” címet, ebből nem engedek semmit kiülni az arcomra -, hiszen a környék még arra is fogadásokat kötött olykor, hogy az újonnan beköltöző lányt melyikük fogja előbb behálózni, ő vagy Wallenberg? Erre most kiderül, hogy Dommiel sosem érzett akkora késztetést és vágyat a szoknyapecérkedésre, ha pedig belement, akkor sem élvezte igazán. Egek, a végén Kaitnak tényleg igaza volt azzal a sok dilis megjegyzéssel a múltkori edzésünk alkalmával, mindvégig azért utasította el Dom, mert nem is vonzódik igazán a lányokhoz.
Az utóbbi megjegyzésére melengető mosoly ül ki az arcomra, és noha hihetném, hogy ferdíti a valóságot, a csókjában minden benne volt. Szóval hisztéria vagy további bizonytalankodás helyett kissé sután a vállára simítom a tenyeremet, és őszintén a szemeibe nézek.
- Biztosan nehéz lehetett… Viszont ezek szerint ez még nagyon új neked, mármint… Én egész életemben tudtam, szóval… szóval… - istenem, Alex, nem lehetsz ennyire idióta. - Úgy értem, nem kell semmit elkapkodni vagy erőltetni - bököm ki végül nagy nehezen, mert bár titkon mindig is sóvárogtam utána, számára ez nem így volt, és nem akarom, hogy esetleg a szoros barátságunkat értelmezze mondjuk félre egy jól sikerült csók miatt. Ennyit a magabiztosságról, szép munka, Alexander Payne.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 8:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 15, 2018 1:56 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 308 • Credit:

A csend, amibe jótékonyan burkolóztunk, legalábbis én mindenképpen, hamar megtörik Dom bizonytalan mondatkezdeményével. Ami nem úgy hangzik, hogy mit gondolsz, vagy hogy mit képzelsz, mi a fene és társai, hanem… Azt hiszem egészen életszerűen és megnyugtatóan csendül a megült némaságba. A belőle kibontakozó kérdésre pedig végképpen nem számítok, egyáltalán nem úgy zajlik ez az egész szituáció, ahogyan azt korábban, számos rémkép közepette elképzeltem, bár lássuk be, nem hittem volna azt sem, hogy valaha mindezen álom kilép a fantázia világából és valósággá fog válni.
Lassan, még mindig enyhe bizonytalanságot - frászokat, hatalmasat - érezve húzódok el a nyakától, hogy végre valahára szembesülhessek az arckifejezésével, amin nem pihen egyébként több mint egy boldog, megbékélt mosolyt. Megdöbbent. Megdöbbent, mert mint mondtam, nem effajta végkifejletet vizionáltam korábban, és megdöbbent, mert talán még soha nem láttam őt ilyen szelíd, nyugodt és végtelenül békés ábrázattal. Nagyot dobban a szívem, hiszen kétségem sincs afelől, mindezt én váltottam ki belőle, és mert én is éppen így érzek iránta. Mintha az elmúlt hetek, hónapok káosza hirtelen megszűnne létezni, és minden a helyére billenne a zűrzavarban. Majdnem minden.
- Öhm… - bukik ki belőlem első reakció gyanánt. Rendkívül elmés, Alex, mit ne mondjak. Habár legszívesebben nem ereszteném Domot, azért csak elhúzódok tőle, hogy zavaromat „leplezendő” megvakarászhassam a tarkómat, és a szemhéjaim sötétje helyett a földre szegezhessem a pillantásomat. Mit lehet erre válaszolni? Hogy mióta az eszemet tudom? Az elég kétségbeesettnek hangzik, mégsem tudom rávenni magamat a lódításra, ugyanis az őszintétlenség eddig nem vezetett semmi jóra kettőnk között. Egy mély sóhajt követően nagyot nyelek, majd megnyalom az ajkaimat. Hová tűnt az érzelmeit teljesen és kitűnően leplező énem?
- Elég… régóta, azt hiszem - nyögöm ki, aztán nagy nehezen ráveszem magamat arra, hogy ismét felkeressem tekintetemmel az ábrázatát. - Nem vagy… Nem vagy kibukva…? Tudom, hogy nem a… saját csapatban játszol - egek, ennél ostobább szöveget le sem vághattam volna.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 09, 2018 6:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Kedd Márc. 20, 2018 9:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 256 • Credit:

A kritikus pont elérésekor Dommal együtt rezzenek, és hajszálhíja csupán, hogy nem húzódok el tőle, félreértelmezve a megilletődöttségét. Nem mintha sokkal biztosabb lennék akkor, amikor végre csókba vonom az ajkainkat, ám a várttal ellentétben nem merevedik le, nem taszít el magától, egyáltalán nem reagál rosszul. Helyette éppen olyan ügyetlenül, teszetoszán és bizonytalanul mozdítja száját az enyémen, mint ahogyan én a sajátomat az övén.
Megelégednék ennyivel, hiszen ez már is több mint amiről valaha álmodni mertem. Azonban akkor sem panaszkodok, amikor közelebb von magához, ujjaival a tarkómat simítja, és testével az enyémnek préselődik. Apró, elégedett morranás vibrál bele a csókunkba, izmaimon jóleső bizsergés fut végig, átjárja minden egyes porcikámat, és megtölti azokat élettel. Fogásom szőke tincsein hol enyhül, hol erősödik, vérző orromon keresztül vadul szívom magamba a levegőt, hogy egy árva pillanatra se szakadhassunk el egymástól, noha jól tudom, örökre azért nem maradhatunk így. Pedig bármit megadnék azért, hogy a következő percekben ne kelljen szembesülnöm a tetteim következményével, hogy ne legyen esélye Domnak kihátrálni az egészből, vagy egyáltalán átgondolni, mi is történt most közöttünk. Nem, hallani sem szeretnék róla, mégis, a sokadik vad, vagy éppen lomha szájmozdulat után kénytelen vagyok elszakadni tőle, olyan hevesen kapkodva magamba a levegőt, mintha a híres-neves maratont kellett volna lefutnom.
Nem engedem el teljesen, ismét a nyakához bújok, nem adva meg sem neki, sem magamnak a lehetőséget, hogy kimutathassa, én pedig láthassam a szemeiben az igazságot. Ennek ellenére nem szólalok meg, hagyom, hogy a bátorságomat átvéve eldöntse, milyen irányba szeretné egyengetni ezt a lehetetlen helyzetet. Mélyet szippantok a korábbi harctól sós illatába.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 10:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 9:45 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 316 • Credit:

- Akkor most már tudhatod, hogy én sem lennék képes erre - sóhajtok bele a nyakába, visszaegyengetve arcomra a komolyságot, ugyanis hallom a hangján, és érzem minden pórusán át, hogy egyelőre nem vevő a történtek élén csorbítani kívánó humoromra. Voltaképpen én sem tudom, honnét fakad a pillanatnyi „jó kedv”, talán csak annyira kétségbeesetten próbálom visszarángatni magunkat az életünk korábbi, viszonylagos normalitásába, hogy még azt is bevetem, ami sohasem volt az erősségem. Mások vigasztalása, szarkazmustól mentes humor? Hírből sem ismerjük egymást.
Mielőtt belelovalnám magamat a tehetetlenségen és egyéb képességeim hiányán bimbózó önvádaskodásba, Dommiel megnyugtat afelől, hogy az érzéseink egymás iránt teljesen azonosak. Legalábbis, amely az elszakíthatatlan kapcsot jelenti kettőnk között, azt a dinamikát, amelyet az utóbbi időben majdnem teljes egészében felrúgtam a titkolózásommal, és aminek meggyengülése kis híján az életünket követelte. De vajon ezt a minden pontjában szabályozott és uralt harmóniát lehet egyszerű, szoros barátsággal magyarázni? Egyelőre fogalmam sincs, egy mód létezik csupán a kiderítésére, és bár néhány perccel korábban eléggé megingott a hitem abban, mennyire egyezőek az érzéseink, most már úgy vagyok vele, hogy a fenébe is, egyszer élünk, ráadásul nagyon röviden.
Átható, őszinte tekintetét sohasem ismerhetik meg a szemeim, révén, egy pillanatra sem húzódok el a nyakától. A válla irányában húzódó árokban bujdosva gyűjtögetem a lelki erőmet, s talán jobb is, hogy nem szembesülök Dom mérhetetlen bizalmával, mert valószínűleg rögvest elijednék bármiféle hősies akciótól, tovább korhadva a viszonzatlan érzések és a bizonytalanság szívmarcangoló odújában. Így azonban apránként, lépésről lépésre közeledek a rizikós terv megvalósításához. Nyakának ívén lomhán húzom végig az arcomat, fel, az állkapcsának kiszögellésére, ahol végül orcáink összetalálkoznak ugyan, ám a mozdulat nem áll meg. Egyre bizonytalanabbul, és szaggatottabban közelítenek orraink is, számmal az ajkainak sarkát érem, s ha itt nem húzódik el, egy utolsó bátorságlökettel támogatva magamat a gondolataim között, vértől és a harc hevétől maszatos csókba segítem magunkat. Cseppet sem mély, egyáltalán nem profi, de benne van minden ragaszkodásom és őszinte érzésem.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Pént. Márc. 16, 2018 12:48 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Pént. Márc. 16, 2018 12:13 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 407 • Credit:

Meg nem történtnek tekinteni… Lehet egyáltalán ilyen mélyen a homokba dugni a fejünket, hogy immáron ketten osztozva a titkon úgy tegyünk, mintha semmi szörnyűséget nem tettem volna? Én egyedül sem bírtam elhitetni magammal egy percig sem, aznap holmi lázálom áldozatává váltam, most, hogy még hangosan ki is mondtam, egyszerűen lehetetlen visszafordulni. Mégsem mondok ellent, nem tépkedem tovább a sérüléseimet, olyan részletességekig ártva bele Dommielt a történtekbe, amely után talán ő sem mondana mást, minthogy viszlát, nem tudok így többet a szemedbe nézni. Elég, ha magamat cincálom darabokra, mindkettőnknek megvan ugyanis a maga keresztje.
- Köszönöm - biccentek felé elhalkulva, valóban értékelve a lehetőséget, amelyet felkínál a számomra. Talán egyszer, nem egy újabb megszállás árnyékában képes leszek higgadtan, a véres emlékek özöne nélkül beszélni neki arról a napról, vagy a mostaniról, aminek súlyán egymással megosztozunk. Persze ha tudnék is, sem lenne itt az ideje most, hiszen látom rajta, mennyire nyomasztja mindaz, ami kiderült róla, és őszintén? Minden őrlődésben töltött momentumot meg tudok érteni, a jelek szerint mindkettőnket csúnyán átvertek a szüleink, és ki tudja, mennyi titkot őrizgetnek még rólunk. Valahol jó érzésnek kellene, hogy legyen, amiért ebben is minden kétséget kizáróan képesek vagyunk azonosulni, azonban ha kívánhatnék, biztosan normális, emberi életért könyörögnék Domnak. Nem kellene átélnie ennyi szenvedés után azt, ahogyan egyik pillanatról a másikra kirántják a lába alól a talajt, sem a kétségeket, éppúgy a bizalmatlanságot, amit ezután az apja iránt fog érezni. Talán sosem volt mr. Sloan az év apa díj esélyese, ám mindent összevetve az egyedüli rokonaként közel állt Dommielhez.
Mély, fájdalmas sóhajjal ölelem magamhoz, próbálva minden támogatásomat és védelmemet neki ajánlani, hogy legalább egy kis időre úgy érezze, minden a legnagyobb rendben van vele.
- Ahhoz ki kéne kötnöd egy hajóra, útnak ereszteni az Atlanti-óceánon, és mellékesen a kontinens másik felére költöznöd - aprón belemosolygok a nyakába, számat öntudatlan érintve a bőréhez, melyen a harc heve sósan ízlik, és ennél szebbet el sem tudnék képzelni. - Te vagy a másik felem, nélküled… egyszerűen csak nem tudnék funkcionálni - teszem hozzá lényegesen halkabban, ölelő kezemmel a hátán a felsőjébe markolva, míg másikat felsimítom a tarkójára, hol gyengéden a szőke tincsekbe markolok.
- Istenem, te se hagyj soha magamra - ha lehetséges szorosabban ölelni, hát hevesebben vonom magamhoz, nem engedve, hogy egy pillanatra is elfelejtse, mennyire összetartozunk, és mennyire sokat jelent ő nekem. Hogy mennyire utálom magamat, amiért meg kellett tudnia ezt a szörnyű titkot egy újabb ballépésem miatt. Nem tudom, valaha jóvá fogom-e tudni tenni…


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Csüt. Márc. 15, 2018 11:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 15, 2018 10:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 456 • Credit:

Nehéz megértenem, hogy tud egyáltalán még rám nézni Dommiel. Talán a gyilkosság ténye maga nem rendíti meg, keményen edzette hiszen az apja, és ha igaz, hogy démon vér csörgedezik az ereiben, vélhetően lelkileg is nagyobb az ellenállása az ilyen hírek hallatán. Viszont azon mit sem változtat a fegyelmezettsége, hogy ennek hiányában én elbuktam, hibát halmoztam hibára, és végül odáig gördítettem óhatatlanul az események láncolatát, míg mindketten bajba kerültünk. Ha valamit, a ballépéseket és a profizmus hiányát sosem értékelte Dom, képes lenne szemet hunyni felette a barátságunk oltárán, vagy egyelőre szimplán csak nem akar elijeszteni őszintén hasító szavaival? Nehéz megállapítanom, elvégre olyan magabiztosan tudatosítja bennem; rá még életem legnagyobb baklövései kapcsán is számíthatok… Elszorul a torkom, ám könnyek továbbra sem fenyegetik a szemeimet.
- Sajnálom, amiért nem mondtam el… Nem tudtam volna hogyan… - tekintek magam elé rezzenéstelenül, noha legbelül vad keringőt járnak bennem az érzelmek. - Azután történt, hogy hazasiettem fegyverekért a legelső, nagy viharban. Kaitlyn eltűnt, őt kerestem, aztán megjelent az a sok démon, angyal, pokolkutya - sóhajtok fel, rádöbbenve, semmi értelme a magyarázkodásnak. Elrontottam, legyengültem, egy pokolfajzat pedig kihasználta a lehetőséget, hogy aztán a menekültek segítségére berendezett kórházat használhassa játszóterének.
A véres, szörnyű emlékek tengeréből kiránt a lehetetlen feltételezése, amelynek ellenkezőjéről minden őszinteségemet és energiámat bevetve próbálom biztosítani. Dommiel és Kaitlyn az egyedüliek, akik mindig is pontosan azok voltak a számomra, akiknek mutatták magukat, ám míg Kait idő közben Wallenberg felé kezdett húzni, és a kezdetektől megvolt benne az idősebb testvérek távolságtartása, addig a szomszéd fiú számomra mindig is a leghűségesebb barátot és vadásztársat jelentette. Együtt nyaldostuk a sebeinket, amikor kölyökként próbáltuk utánozni a felnőttek vívását, együtt edzettünk, nevettünk, tanultunk, szinte alig akadt valami, amit ne együtt éltünk volna meg. Hogyan változtathatna ezen a vére? Hogyan utasíthatnék el és dobhatnék ki az ablakon ennyi közös emléket, egy ilyen szoros kapcsolatot, amihez több láncol engem, mint őt? Hát megmondom, sehogy.
Az orromból szivárgó vért nem túl elegánsan a dzsekim ujjával törlöm le, mielőtt még meghallanám a viszont-vallomását. Igyekezve nem tanúsítani kimondott megilletődöttséget, fordulok vissza hozzá, s bár ábrázatán nem épp olyan érzelmek várnak viszont, mint amilyeneket titkon a szívem vágyna, nem vagyok képes csalódottságot érezni.
- Eszedbe se jusson többé, hogy gyűlölnélek vagy megvetlek. Sosem tudnálak - biztosítom egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, aztán közelebb araszolva hozzá, egy szoros fél-ölelésbe vonom jelenleg egészen kicsinek tetsző alakját. - Nélküled már halott lennék, vagy egy vegetáló agyhalott. Köszönöm, hogy segítettél - suttogom a nyakába, mert bár vadászokként nem igazán tartozunk egymásnak hálával, azért ma tudom, hogy erején felül kellett teljesítenie, méghozzá lelkileg, ami a fizikumával ellentétben nem lett megfelelően edzve. Az apja talán elnyomott benne mindent, de azzal nem foglalkozott, hogyan segítse feldolgoznia az őt ért ingerforrásokat, noha lássuk be, ez a legtöbb vadászcsaládnál is így van.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Pént. Márc. 09, 2018 8:47 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 08, 2018 7:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 651 • Credit:

Van valami rendkívül megnyugtató abban, ahogyan az esőáztatta kövön fekszünk egymás mellett. Amiként a sűrűn gomolygó, szürke felhőket figyelem, s igyekszem úrrá lenni a gyomrom tajtékzó kavargásán, eszembe jut az a sok-sok gyakorlással és bohóckodással töltött délután Dommal. Hol a templom márványlapjain, hol puha fűcsomók ölelésében, megint máskor a vadászbázis kiképzőtermének linóleumán feküdtünk el ugyanígy egy-egy kimondottan fárasztó edzés után. Valamikor szimplán csak folytattuk a birkózást és önfeledten nevettünk többnyire az én ügyetlenségemen, de nem egyszer hallgattam már a kapkodó légvételeit, körültekintően figyelve, mikor kezd ismét csillapodni mellkasának hullámzása és mikor válik hallhatatlanná a tüdejéből előandalgó levegőpamacs.
Ezúttal is próbálok a szuszogására összpontosítani, az évek távlatába nyúló, békés emlékképekbe kapaszkodni, ám időről időre bevillan egy-egy groteszk, a démonok uralmai alatt töltött pillanat, és a kontrollált igyekezet hamar átcsap kétségbeesett menekülésbe. Szemhéjaimat erőteljesen összeszorítom, hátha a mögöttük felvillanó fények elűzik a hívatlan vendégeket, mielőtt azonban még igazán elveszíthetném a fejemet, Dom hangja ránt vissza a valóság sivár, jéghideg talajára.
Szemeim felnyílnak, a sarkukból érzékelt mozdulatra pedig önkéntelen moccan az én arcom is, szinkronban a társaméval. Az orromból forró, vörös csík folyik a számra, de nem különösebben törődök vele, ugyanis minden zilált és megtépázott figyelmem Dommielre irányul.
Szavai a szívembe marnak, hiába készültem arra, hogy a szembesülés cseppet sem lesz sétagalopp, habár ami az igazán szörnyű, hogy minden hibám és ballépésem ellenére még képes felvetni a lehetőségét annak, ő is közrejátszott az események szörnyű alakulásában. Tekintetem szinte üresen kondul, noha legbelül szét akar marcangolni az önutálat, végtelen szomorúság és féktelen düh egyvelege.
- Megöltem valakit, Dom… - jelentem ki hirtelen, talán még a mondanivalójába is belevágva. Ujjaim ugyan nem mozdulnak alá a fogásának, viszont nem is húzódnak el előle. - Egy ártatlan, tehetetlen embert. Még a tükörbe sem tudok belenézni, nem, hogy kimondani - suttogom csöndesen, mély, reszelős hangon, nyelve egy nagyot, mielőtt folytatnám. - Akkor valósággá vált volna - ahogyan az történik most is. A várttal ellentétben mégsem kezdenek el égni a szemeim a kibontakozó könnycseppek miatt, egyszerűen nem tudok nyíltan összeomlani előtte, amikor láthatólag neki sem könnyű a helyzete. Sőt, ha igaz, amit a démon mondott, Dommiel anyja egy másik pokolfajzat volt, és mindketten jól tudjuk, hogy ez nem olyan bűn New York városában, amit tolerálnának a vadászok. Ha megszáll egy démon, és amiatt áldozatul esik egy ember? Legfeljebb lefokoznak újoncnak és kitesznek otthonról, Neki viszont az élete forog kockán. Muszáj megemberelnem magamat.
- Túlélem - nyögöm ki a fejemet illető érdeklődésére, aztán elhúzom tőle a kezemet, hogy nagy nehezen ülő helyzetbe tornázhassam magamat. Elborzasztanak a feltételezései, szóval hiába érzem úgy magam, mint akinek zseléből vannak a végtagjai, és hullámvasútból a gyomra, mellé telepedek s a kabátjánál fogva emelem fel magamhoz.
- Ne mondj ilyeneket… Hallod, Dommiel Sloan? Ne merészeld azt feltételezni, hogy akár egy percig is gyűlölni tudnálak - szűröm kettőnk közé a szavakat, és bár a fejem szét akar szakadni, az orrom pedig minden arcmozdulattal fájdalmasan nyilall, teljes komolysággal és őszinteséggel mélyedek a fiú felemás lélektükreibe, feltéve, ha felnyitja azokat. - Nem érdekel, hogy egy démon vére folyik az ereidben, attól még ugyanaz a vadász maradsz, akire felnéznek a fiatalabbak, és akitől mindenki irigyli a kitartását. Ugyanaz az idióta maradsz, aki miatt a nap huszonnégy órájában aggódnom kell - teszem hozzá, tompítva némileg az amúgy teljesen kontrolláltnak ható kifakadásomon. Kívülről látszólag összeszedetten és megrendíthetetlenül próbálom beleverni az értelmet a fejébe, belül azonban minden porcikámban remegek, rettegek attól, hogy akár el is veszíthetem a legjobb barátomat, egyben a… - Szeretlek, Dom - jelentem ki, rá bízva, hogyan is értelmezi a vallomásomat. - Nem fog elrettenteni a véred, és az is egészen biztos, hogy senkinek nem fogom elmondani - ígérem meg, ezennel meg is pecsételve a monológomat. Elengedem a kabátját, természetesen, ha nem ült fel, akkor óvatosan engedem vissza a földre. Szégyenkezve az őszinteségemtől, és mert ez a nap már most messze felülírta az elmúlt hetek őrlődéseit, a fejemet fogva fordulok ki oldalra, és dobom le a hátsómat a hideg kőzetre.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Hétf. Márc. 05, 2018 10:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Vas. Márc. 04, 2018 2:01 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
would you leave me if I told you what I've become
Zene: No light, no light • szószám: 560 • Credit:

A számon megpihenő mosoly kínzó lassúsággal húzódik vigyorrá, minden egyes centijéért ugyanis meg kell dolgoznia a démonnak. Fekete, karmos kezeivel szükséges a sarkainál oldalra húznia ajkaimat ahhoz, hogy még nagyobb kárörvendést tanúsíthasson ábrázatom közvetítésében Dommiel irányába.
- Talán… Sőt, biztosan, viszont a szenteltvíz sistergését a bőrödön ki lenne, aki megkérdőjelezné? - érzem, hogy rendkívül elégedett magával, azzal, miként csak sikeredett felülkerekednie az általa megvetett vadászon, kitűzve őt trófeaként romlott elméjének gondolatvilágában én mellém. Felkavarodik a gyomrom tőle, hiszen az egy dolog, hogy engem sanyargat belülről, kaparássza a bőrömet és a koponyám belsejét, egészen az őrület mezsgyéjére taszítva, azonban képtelen vagyok elviselni, hogy Őt bármilyen úton-módon bántsa. Azt sem fogom hagyni, hogy a testemet felhasználva kürtölje világgá igaztalan pletykáját a társamról, akinek az életemnél is többet köszönhetek.
Mégis megtántorítanak Dom szavai, szívembe mar az az erős bizalma s hite, amit a barátságunkba vet.
- Ú, ez a csúnya barát zónázás a lelkéig hatolt - szólal meg újból, de már nem az én hangomon, a torkomból előbuggyanó mélység ugyanis cseppet sem hangzik evilágian. Rettentően élvezi, ahogy kifacsarhat belőlem minden jó érzést és mentsvárat, amit az évek során felépítettem magamban ahhoz, hogy valamiképpen el tudjak boldogulni a tudattal, mi a testemben lakozik, s a legrosszabb; átkozottul jól csinálja. A megsemmisültség érzete ólomsúlyként nehezedik rám, az a haloványan pislákoló porszeme az elmémnek hiába kiáltozza, hogy a démon szavai nem többek, mint a valóság kifacsart rémképei, nehéz ellenállnom a kárhozatba taszító kísértésén. Ha nem harsogná túl mérgező suttogásait - melyek ezernyi sziszegéssel érnek fel - Dommiel kiáltása, talán végleg át is adnám magamat a démonnak, csak hagyjon fel az őrjítésemmel.
Azonban nem pusztán engem ébreszt józanabb gondolatokra a kialakult harc, mihelyst fordítok helyzetünkön, s minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy megfékezzem a pokoli förmedvényt, Dom is mintha kapcsolna. Már nem fékezi indulatait a barátságunk mélysége, karjaimat szétfeszítve fejel az arcomba, ami bár eszméletlen fájdalom, semmi sem ahhoz képest, mint amit a démon okoz bennem. Ahogyan semmi ahhoz képest is, miként osztozkodnom kell észveszejtő kínján és toporzékolásán a latin szavak felcsendülésekor. Torkomon újabb, mély s tőlem idegen ordítás szakad fel, a fejem jobbra-balra hánykolódik, testem pedig minden izmával azon dolgozik, hogy levethesse magáról a rajta nehezedő vadászt; sikertelenül…
- Hogy mondod? Menjek vissza a Pokolba?! - kiált fel rajtam keresztül, mániákus kacajt lejtve a kántálás mellé. - Buta, buta kis halandók, már nincs Pokol, ahova száműzhetnétek minket! - fejem hirtelen megállapodik, enyhén meg is emelkedik a földről, amiképpen feketéllő szemeimet egyenesen a szívemnek kedves felemásaiba fúrom. Bárcsak ne ilyen körülmények közt játszódna le mindez. - Az angyaltól bűzlő barátodat itt hagyom neked, de addig foglak kínozni titeket, amíg bele nem gebedtek. Kilakoltathatsz, ám el nem űzhetsz, félvér - vigyorodik el, még utoljára felhasználva arcvonásaimat a kényére, aztán vad lökettel robban ki belőlem a füstje, mi szörnyűségesebb, mint amilyennek kívülről hat. Néhány pillanatig még felettünk gomolyog, aztán az esőáztatta utcák labirintusában elveszve áll tovább.
Hosszú momentumokig tartom magamban a levegőt, hátha akkor eltűnök a kőzet dermesztő hidegéről, Dommiel fogása és kételyei alól, amelyek méltán fognak nekem szegeződni az iménti percekben napvilágot látott titkaim folyamán. Fáradt, kiábrándult pillantásomat valahol a szürkéllő felhőkön pihentetem meg, ám hiába minden igyekvésem, végül kénytelen vagyok magamba szippantani az éltető oxigént.
- Sajnálom… - ismétlem el harmatgyengén, nem tudva rávenni magamat arra, hogy szembenézzek a fiú haragjával, netán csalódottságával. Éppen eléggé ostorozom magamat, bizton belepusztulnék, ha az Ő kiábrándultságával is szemközt kellene most néznem.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt Kedd Feb. 27, 2018 3:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


.

Alexander Payne
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Reagok :
81

Utolsó Poszt Szomb. Feb. 17, 2018 10:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dommiel & Alexander
When will we finally breathe
Zene: Breathe • szószám: 548 • Credit:

- Napi jócselekedet - vonom meg a vállaimat, még mindig a démon irányításának és hatalmának hódolva akaratomon kívül. - Téged is megvetlek, de azt, aki egy démon ivadékát akarja irányítani, azt még jobban - komolyan beszél ez a megátalkodott, érzem magamban, hogy bár káoszt akar szítani és ellenségeskedést, egyáltalán nem lódít. Megveti az embereket, talán mindennél jobban, most, hogy kényszerből védeniük és oltalmazniuk kellene őket, nehogy eleség nélkül maradjanak. Ám hogy Dom félvér legyen? Ezt nem tudom bevenni.
- Hát, téged sem fognak komálni, ha fény derül a kis titkodra. Igazi apuci kisfia - ajkaim mosolyra húzódnak, noha legszívesebben tombolnék. De hát ez sohasem ment igazán, ugye? Mindig a közöny vagy a komolyság álcája mögé bújok, leplezve a valódi érzéseimet, és ennek köszönhetően odáig jutottam, hogy már önmagamban sem vagyok képes lerendezni az indulataimat. Hiába akarnám két kézzel megfojtani a démont, egyszerűen mintha le lennének bilincselve a végtagjaim, a tudatom, ezáltal pedig a pokolfajzat kezére játszok. Fogalmam sincs, mit tehetnék, amikor először megtörtént velem, akkor sem tudtam, és azzal, hogy fény derült a titkomra is, legszívesebben még mélyebbre ásnám magamat az elmém rejtekeiben. Nem akarok szembetalálkozni Dom kérdéseivel, haragjával, utálatával, de leginkább a csalódottságával. Mit fog gondolni rólam azok után, hogy kiderült, eltitkoltam előle egy ekkora problémát? Hogy ezáltal veszélybe sodortam mindkettőnket? A helyében többet szóba sem állnék magammal, és akkor még elnéző voltam. Dommiel nem elnéző…
- Biztosan elmondta volna, kockáztatva, hogy megfosztják a vadász léttől, vagy még ki is tagadják otthonról, amikor nem is igazán a család része - a démon mosolya nem lankad, sőt, egyre csak torzul, ahogy kiteregeti a legsötétebb titkaimat és félelmeimet. Tudom, ostobaság volt kihagyni ebből Domot, elvégre ő az egyetlen, akiben igazán megbízok, és aki még soha nem hagyott cserben, de ezek után tényleg változatlanul tekintett volna rám? Nem látta volna azt a megtörtséget, amit most is érzek legbelül? Szinte már nem is bánom, hogy ócska tőröm ellenem fordul, olyan könnyű lenne átadni magamat a sodrásnak, hagyni, hogy minden problémám megoldódjon, azonban meghallva Dom kiáltását, majd érezve a taszítását a vállaimon, egyszeriben felgyúlnak a lámpák a fejemben. Nem… Egyszer már cserbenhagytam azzal, hogy veszélybe sodortam a titkolózásommal, nem tehetem meg vele újra. Nem hagyhatom magára.
- S-sajnálom… - halk lehelet formájában tudom csupán kipréselni magamból ezt az egyszerű szót, mialatt kósza könnycsepp gördül le az arcomon. Mielőtt a földre pottyanhatna, sisteregve és a bőrömet égetve párolog el, éppen úgy, ahogyan a pillanatnyi győzelmem is a démon felett. Legalábbis a társam torkára szoruló kezem erről biztosít, de mintha ismét elbizonytalanodott volna a pokolfajzat. Kényelmetlenül érzi magát, a bőröm alatt kaparászik és ficánkol, ennek ellenére nem tágít, hanem az újonnan fellobbant dühéből nyerve erőt, fordít a helyzetünkön, hogy ezúttal Dom háta tapadhasson a jéghideg kövezetnek.
- Tényleg nagyon sajnálja, bla bla bla, én meg azt, hogy kicsit gyorsabbra kell vennünk a dolgokat. Viszlát, kicsi félvér - ábrázatomon vigyor helyett most már csak méreg fortyog, a démon nagyon szeretné, ha mindkét kezemet a fiú torkára szorítanám, kifojtva belőle az utolsó légpamacsot is, viszont az ujjaim egy tapodtat sem moccannak. Még Dommiel nyakán pihennek, ám egy bolhányival sem erősödik eddigi fogásom.
Kérlek, most vágj fejbe, és űzd ki belőlem ezt a mocskot, azután pedig minden haragoddal hajlandó vagyok szembenézni, csak ne hagyd, hogy tovább bántson rajtam keresztül!
- Gyerünk már! - szalad ki a számon, bár nehéz eldönteni, melyikünk gondolata is volt ez.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



hunting is the only thing that makes sense


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Ophilia
Today at 10:16 am
☽ Pincerendszer




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 32 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5