⊂ War is peace. Freedom is slavery.⊃
Black as the devil, hot as hell, pure as an angel, sweet as love.

 
Utcák
The devil's voice is sweet to hear.

Alexander Payne
'Cause we're hot like hell
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
48

Utolsó Poszt Szomb. Feb. 17, 2018 10:06 pm
Következő oldal


Dommiel & Alexander
When will we finally breathe
Zene: Breathe • szószám: 548 • Credit:

- Napi jócselekedet - vonom meg a vállaimat, még mindig a démon irányításának és hatalmának hódolva akaratomon kívül. - Téged is megvetlek, de azt, aki egy démon ivadékát akarja irányítani, azt még jobban - komolyan beszél ez a megátalkodott, érzem magamban, hogy bár káoszt akar szítani és ellenségeskedést, egyáltalán nem lódít. Megveti az embereket, talán mindennél jobban, most, hogy kényszerből védeniük és oltalmazniuk kellene őket, nehogy eleség nélkül maradjanak. Ám hogy Dom félvér legyen? Ezt nem tudom bevenni.
- Hát, téged sem fognak komálni, ha fény derül a kis titkodra. Igazi apuci kisfia - ajkaim mosolyra húzódnak, noha legszívesebben tombolnék. De hát ez sohasem ment igazán, ugye? Mindig a közöny vagy a komolyság álcája mögé bújok, leplezve a valódi érzéseimet, és ennek köszönhetően odáig jutottam, hogy már önmagamban sem vagyok képes lerendezni az indulataimat. Hiába akarnám két kézzel megfojtani a démont, egyszerűen mintha le lennének bilincselve a végtagjaim, a tudatom, ezáltal pedig a pokolfajzat kezére játszok. Fogalmam sincs, mit tehetnék, amikor először megtörtént velem, akkor sem tudtam, és azzal, hogy fény derült a titkomra is, legszívesebben még mélyebbre ásnám magamat az elmém rejtekeiben. Nem akarok szembetalálkozni Dom kérdéseivel, haragjával, utálatával, de leginkább a csalódottságával. Mit fog gondolni rólam azok után, hogy kiderült, eltitkoltam előle egy ekkora problémát? Hogy ezáltal veszélybe sodortam mindkettőnket? A helyében többet szóba sem állnék magammal, és akkor még elnéző voltam. Dommiel nem elnéző…
- Biztosan elmondta volna, kockáztatva, hogy megfosztják a vadász léttől, vagy még ki is tagadják otthonról, amikor nem is igazán a család része - a démon mosolya nem lankad, sőt, egyre csak torzul, ahogy kiteregeti a legsötétebb titkaimat és félelmeimet. Tudom, ostobaság volt kihagyni ebből Domot, elvégre ő az egyetlen, akiben igazán megbízok, és aki még soha nem hagyott cserben, de ezek után tényleg változatlanul tekintett volna rám? Nem látta volna azt a megtörtséget, amit most is érzek legbelül? Szinte már nem is bánom, hogy ócska tőröm ellenem fordul, olyan könnyű lenne átadni magamat a sodrásnak, hagyni, hogy minden problémám megoldódjon, azonban meghallva Dom kiáltását, majd érezve a taszítását a vállaimon, egyszeriben felgyúlnak a lámpák a fejemben. Nem… Egyszer már cserbenhagytam azzal, hogy veszélybe sodortam a titkolózásommal, nem tehetem meg vele újra. Nem hagyhatom magára.
- S-sajnálom… - halk lehelet formájában tudom csupán kipréselni magamból ezt az egyszerű szót, mialatt kósza könnycsepp gördül le az arcomon. Mielőtt a földre pottyanhatna, sisteregve és a bőrömet égetve párolog el, éppen úgy, ahogyan a pillanatnyi győzelmem is a démon felett. Legalábbis a társam torkára szoruló kezem erről biztosít, de mintha ismét elbizonytalanodott volna a pokolfajzat. Kényelmetlenül érzi magát, a bőröm alatt kaparászik és ficánkol, ennek ellenére nem tágít, hanem az újonnan fellobbant dühéből nyerve erőt, fordít a helyzetünkön, hogy ezúttal Dom háta tapadhasson a jéghideg kövezetnek.
- Tényleg nagyon sajnálja, bla bla bla, én meg azt, hogy kicsit gyorsabbra kell vennünk a dolgokat. Viszlát, kicsi félvér - ábrázatomon vigyor helyett most már csak méreg fortyog, a démon nagyon szeretné, ha mindkét kezemet a fiú torkára szorítanám, kifojtva belőle az utolsó légpamacsot is, viszont az ujjaim egy tapodtat sem moccannak. Még Dommiel nyakán pihennek, ám egy bolhányival sem erősödik eddigi fogásom.
Kérlek, most vágj fejbe, és űzd ki belőlem ezt a mocskot, azután pedig minden haragoddal hajlandó vagyok szembenézni, csak ne hagyd, hogy tovább bántson rajtam keresztül!
- Gyerünk már! - szalad ki a számon, bár nehéz eldönteni, melyikünk gondolata is volt ez.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Sometimes hunting is the only thing that makes sense

Dommiel Sloan
'Cause we're hot like hell
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Vas. Feb. 11, 2018 11:35 pm
Következő oldal



dommiel & alexander
you're my strength, my weakness

Soha nem éreztem magam gyengének. Még életemben egyszer sem. Apám mondhatni kiirtotta belőlem a lehetőségét is annak, hogy elgyengüljek egy harc közepén. Minden eshetőségre felkészített. Nem volt olyan fizikai fájdalom, ami megtörhetett volna. Mindig láttam kiutat egy helyzetből. De most az egyetlen kiút csak úgy létezett, ha Alex is elég erősen akarja. Addig azonban ki kell valahogyan tartanom. Életben kell őt tartanom. De teljesen össze vagyok zavarodva. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de már az is biztos, hogy jelen pillanatban szenved. Én pedig tehetetlennek érzem magam. Mert nem akarok fájdalmat okozni neki, de tudom, hogy ez a démon sem fogja megadni magát egykönnyen.
- Mégis mit gondolsz, hogy mire mész ezzel? Semmi okom nincs arra, hogy elhiggyem egy szavadat is. - Nem tudom elhinni, hogy az apám egész életemben hazudott nekem. Bááár.. Ha tényleg őszinte akarok lenni magamhoz, akkor simán kinézem belőle. Mindig is azaz ember volt, aki megszerzi, amit akar, vagy így, vagy úgy. - Azt pedig úgy mellékesen megjegyezném, hogy az apámat a legtöbb ember ki nem állhatja. - Megvan a maga stílusa és, ahogyan hozzááll az emberekhez.. Hát azt nem éppen mondanám emberinek. Sokkal sötétebb, és keményebb, mint bármelyik másik szülő, akit megismerhettem. Mindenkinek megvan a maga saját sötét oldala a különbség csak az, hogy ő nem is akarja ezt elrejteni a világ elől. (..)
- Na, ha eddig nem is voltam benne biztos, hogy dől belőled a hülyeség, akkor most már végképp tiszta a kép számomra. Ha ez igaz lenne, akkor elmondta volna nekem. - Ugye? Apró kétely veti fel a fejét bennem, de már le is rázom magamról. Ez nem az a pillanat, amikor bizalmatlanná kell válnom. Bíznom kell benne, hiszen gyerekkorom óta ismerem és mindennél fontosabb a számomra. Mindenkinél. Elmondta volna. Így el kell ezt engednem. Még akkor is, ha igaz nem ez az alkalom arra, hogy ezt megvitassuk. Ezen a megszálláson kell túl lendülnünk.
Nem akarom bántani, még sincs sok választásom. Vagy én, vagy ő fogja. - Ne! - Egy erőteljes sikoly tör elő belőlem, amint a penge Alex bőrét érinti. Saját fegyveremet elejtve indulok meg olyan gyorsan, amennyire csak kitelik tőlem, hogy a földre terítsem a barátomat kiverve a kezéből a tőrt. - Ne most akarj magamra hagyni ebben a szarban Alex! - Ordítom az arcába, ahogy a kezem is lendül felé, de alig pár milliméterre tőle megáll. Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok bántani. Meg kell próbálnom megállítani abban, hogy ő tegyen kárt magában. Habár ez koránt sem lesz egyszerű.. Mert míg én képtelen vagyok őt bántani, ha a démon tényleg ennyire könnyedén irányítja semmi nem zárja ki azt, hogy fordított esetben bármikor megtörténjen.

[remélem tetszik.     ]

Alexander Payne
'Cause we're hot like hell
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
48

Utolsó Poszt Szomb. Feb. 03, 2018 10:20 pm
Következő oldal


Dommiel & Alexander
When will we finally breathe
Zene: Breathe • szószám: 368 • Credit:

Az elmém börtönében töltött, néma őrlődésemet a démon talányai nyomán Dommiel reakciója számolja fel végérvényesen. Mondhat igazat vagy hazudhat a pokol alávaló szolgálja, a legjobb barátomat a tulajdon tenyeremnél is jobban ismerem, márpedig az ábrázatán átsuhanó zavarodottság olyan őszintén csillan, amit képtelenség volna megjátszani. Nem. Hiába jó színész, az arcizmainak bolhányi rezzenései, amelyeket nem sok ember ismerhet, azok még a legtökéletesebb színjátékát is képesek aláásni.
- Ó, szóval hogy te sem tudtad? Mit mondott apuci? Belehalt anyu a szülésbe? Netán angyalok tűzték karóra? Vagy csak lelépett, hátrahagyva egy hatalommániás, szociopata katonának, akinek azért érsz éppen csak egy fabatkát, mert hajlandó vagy aládolgozni? Úúú, ez a kis Alex haverod nem igazán komálja az apádat, tudsz erről? - a torkom elszorulna, ha még én uralnám a testemet, így azonban nem marad más eszköz a tarsolyomban, mint a küzdelem, a kitartó ellenállás, hogy még azelőtt nyerjem vissza az irányítást önmagam felett, mielőtt valami végzeteset kotyogna el a démon. És nem, nem az apja iránti ellenszenvem az, ami kimondottan aggaszt - hiába bánom szörnyen, hogy ilyesmit kell hallania Domnak -, hanem annál jóval mélyebb, komolyabb, őszintébb érzéseket szeretnék véka alá rejteni.
- Hallanád, hogyan küzd odabent, nehogy még több titkára derüljön fény - nevetve tör fel belőlem a hangom, olyan módon, ahogyan talán még Ő sem hallotta. És én sem. - Például arra, hogy nem én vagyok az első démon benne. Ilyesmit nem szokás a gerlepároknak megosztani? - horkan fel rajtam keresztül a testem elbitorlója, én viszont nem hagyok fel a küzdelemmel, főként érezve, hogy Dommiel ultimátuma kapcsán valami megváltozik a démon hozzáállásában. Dühössé válik, türelmetlenné, és talán sértetté.
- Amíg szépen kéred?! - „csattanok fel”. - Még ha Lucifer nemzett volna, talán beérném a karja levágásával, de így akarsz nekem parancsolgatni, senkiházi? Hát rendben… - eddig bőszen gesztikuláló kezeim egyike az övemen függő késem markolatára simul, amit a következő momentumban elő is húzok gondosan művelt bőrtokjából. Félelmeim ellenére azonban a pengéje nem Dom felé fordul, hanem az ellentétes alkarom bőrfelszínére. - Kíváncsian várom, hogyan szeretnéd beváltani a fenyegetésedet. Vagy én nyaszitolom fel a csuklóját, vagy te húzol be neki párat, nekem mindenképpen jó - ajkaim ördögi vigyorra húzódnak, ahogy a kést elkezdi a húsomba vájni, hiába próbálkozom s ellenkezem kitartóan odabent.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Sometimes hunting is the only thing that makes sense

Dommiel Sloan
'Cause we're hot like hell
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Pént. Feb. 02, 2018 11:45 pm
Következő oldal



dommiel & alexander
you're my strength, my weakness

Minden alkalommal olyan könnyedén helyeztem egymás után a lábaimat, szinte már természetesen hatott. De a legutóbbi alkalom után, mikor kis híján mind a ketten otthagytuk a fogunkat.. Azóta megváltozott bennem valami. Nem számított, hogy mennyi sérülést szereztem, vagy mennyire voltam én ramaty állapotban. Épp elég pofont kaptam az élettől és az apámtól, hogy tudjam a fizikai fájdalom az élet vele járója. Arra pedig sosem gondoltam igazából, hogy van egy más fajta fájdalom is. Érzelmek kavalkádja, ami anélkül eszi be magát a bőröd alá, hogy te észrevennéd ezt a változást. Az egész testembe beleköltözött a félelem, hogy valamit rosszul csinálok és annak Alex fogja meginni a nevét. Olyan volt mindez, mintha csak az ördögöt akartam volna a falra festeni. Pedig erre semmi szükség nem volt. Épp elég gonoszság van és lesz is a világban, hogy én még az emlegetésével, a legsötétebb gondolataimmal a köreinkbe csábíthassam. Mégis megtörtént. Egy apró ballépés és én már a földön vagyok. Nem telik el több, mint pár másodperc. Mégis, mintha a világ maga szakadna darabokra, ahogyan megpillantom leghűségesebb társam csupa élettel teli barna szeme helyett a kegyetlen sötétséget. Az ártatlant belülről marcangoló démon most az Ő testébe költözött. Nem tudtam mit tehetnék. A legtöbb végkimenetelre felkészülünk. A halálra, a sérülésekre. Szinte mindenből a legrosszabbra. Sosem gondoltam volna azonban, hogy egyszer majd egymás ellen akarnak majd fordítani minket. Az ösztöneim támadást diktálnak, de a bensőm megálljt parancsol. Mozdulatlanul dübörgő szívvel figyelem őt, szinte beleőrülök. Nem akarok ártani neki. Erősnek kell lennie. Tudom, hogy ennél sokkal erősebb. Nem is értem, hogy történhetett ez.. Talán ismét elszámoltuk volna magunkat?
Próbálom őt elérni, de a hang amin megszólal.. Ahogyan beszél és az egész testtartása is arról árulkodik, hogy nem az ő kezében van az irányítás. Csak remélni tudom, hogy képes lesz visszanyerni és megszabadulni a parazitától, amely belőle kíván hasznot húzni. Egymás gyengeségei vagyunk. Nem tudom mihez kezdenék, ha ártanék Alex-nek. Ha valami baja esne miattam. Azonban nem állhatok tétlenül és nézhetem végig, ahogy felhasználják a testét, ha ő nem lép, akkor nekem kell. Bármibe is kerül..
- Félszerzet? - Szavait hallva egy pillanatra összezavarodom. Mégis miről beszél? Miféle félszerzet? Mindössze pár másodpercig marja a bensőmet a kétely, a kíváncsiság, hogy mégis miről lehet szó utána pedig már minden nyilvánvalóvá válik a számomra. A démonok mindig is arról voltak híresek, hogy mindenféle trükköt bevetnek annak érdekében, hogy ők kerüljenek ki győztesként. Ez most is így lehet. Valószínűleg csak össze akar zavarni minket. Vagy leginkább Alex-et, aki mindennek a műsornak néma, de mégis aktív résztvevője. - Nem tudom, hogy mégis mit akarsz ezzel elérni, de bármi is legyen nem fog menni. Fogalmam nincs, hogy miről beszélsz és nem is akarom tudni. Most pedig amíg még szépen kérem hagyd békén Alex-et, mert esküszöm, hogy egy örökkévalóságon keresztül bánni fogod. - Éreztem, ahogy a düh végigáramlik az ereimben. Szinte képes lettem volna a puszta kezemmel kirángatni a sötét lelket, ami minden egyes másodpercben egyre jobban megfertőzi a barátom lelkét.

[remélem tetszik.     ]

Alexander Payne
'Cause we're hot like hell
avatar


I'm a Hunter. Clearly I'm not afraid of the Dark.
☩ Faj :
Nephilim
☩ Reagok :
48

Utolsó Poszt Csüt. Feb. 01, 2018 1:05 am
Következő oldal


Dommiel & Alexander
When will we finally breathe
Zene: Breathe • szószám: 519 • Credit:

Újabb reggel, újabb démon, újabb vadászat… Leheletem minden fújtatásnál sűrű ködpamacsot hagy maga után a téli, dermesztő hidegben, ahogy futólépésben szeljük a métereket Dommal, és bár ilyen közelségből egy átlagos napon könnyedén leszedhetném az űzött vadat, de ma nem egy átlagos napot élek. A harmadik elbaltázott próbálkozásom óta inkább kivárok a biztos pozícióra, vagy arra, hogy szinte állandó vadásztársam oldja meg helyettem a problémát. Rosszul vagyok magamtól, amiért egyáltalán ez felvetődik bennem, mégsem tudok mit tenni, hiszen amióta… Mióta történt az az incidens a kórházban, most először vagyok terepen, és nem a sérüléseimből fakadó lábadozásom volt az egyedüli indok, amiért kerültem az éles bevetéseket, vagy bármilyen közelséget a démonokkal. Azt hiszem, hogy az ápolónőn - Karmán - kívül senki nem tud arról, hogy megszálltak, viszont ha tudnának is, ebben a felfordulásban valahogy nem a pletykálás az első, ami eszükbe jut az embereknek. Szerencsére.
Még Dommielt sem avattam be, pedig vele aztán tényleg mindent meg szoktam osztani, és ez a titkolózás, a teher a vállaimon egyszerűen felemésztenek. Úgy érzem, mintha megszakadt volna valami láthatatlan kapocs közöttünk, mintha többé már nem mozognánk harmóniában, nem tudnánk, hogy kinek mi lesz a következő lépése, és tudom, hogy erről én tehetek. Ahogyan arról is, hogy az általam okozott fejetlenség miatt hibát vétünk, és a következő pillanatban már mindketten a földön vagyunk, amíg… Kellemetlenül ismerős érzés ölt formát bennem, és abban a momentumban világossá válik előttem, hogy a macska-egér játunkban éppen most lett az egyik macskából egér.
Gyenge vagy, sérült, és már egyszer bejártak, mit vagy úgy meglepődve?” Visszhangzik a fejemben a démon reszelős, idegőrlő hangja, és őszintén szólva kedvem sincs vitatkozni vele. Nem vagyok meglepve, a testemet és az elmémet egyszer már megtörte az egyikőjük, innentől kezdve könnyű prédává váltam. Csak lett volna annyi eszem, hogy távol maradok Domtól, legalább ő maradt volna ki ebből az egészből…
Nem mintha képes lettél volna nélküle kibírni a néma agóniádat.” Horkan fel gúnyosan a démon.
- Milyen kis bizakodó itt valaki! - a szám az akaratomon kívül mozdul, ahogy talpra állva az előttem ácsorgó fiúra tekintek. Görcsbe rándul a gyomrom a szavai hallatán, mégsem tudom elmondani neki, hogy fusson, menjen, meneküljön, csupán azt ne hagyja, hogy az én testemet használva bántsa a pokolfajzat. Elmém kulcsra zárt ajtóit verdesve próbálok kiabálni, figyelmeztetni, de még a kisujjam sem moccan, minden porcikám a démon fennhatósága alá került. - Pedig te már csak tudhatnád, hogy mi erősebbek vagyunk, félszerzet - vigyorra húzódó ajkakkal billentem oldalra a fejemet a rajtam élősködő füst óhaja nyomán.
- Hupsz, erről se tudott a kis barátod, ahogy hallom odabent. Kínos, hogy tőlem tudja meg - a vállaim automatikusan rándulnak egyet felfelé, azonban a démon egy percet sem hagy nekem arra, hogy feldolgozzam az információkat. Túlzottan erős…
- Olyan kis bájosak vagytok, a két legjobb barát, akik nem tudnak egymás nélkül meglenni, de azért annyira mégsem bíztok egymásban, hogy kiteregessétek a szennyest, mi? - fonom karba a kezeimet. Most már igazán fel sem tűnik, hogy mit művel a testemmel, hiszen minden idegszálammal a hallottakon kattogok. Mi a francról beszél ez a nyomorult? - Na mi lesz, lekaszabolod a legjobb pajtidat, vagy még ácsorogsz ott két órát?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Sometimes hunting is the only thing that makes sense

Dommiel Sloan
'Cause we're hot like hell
avatar




☩ Faj :
half demon, half human
☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Szer. Jan. 31, 2018 5:39 pm
Következő oldal



dommiel & alexander
you're my strength, my weakness

Megannyi dolog változott meg az elmúlt időben. A templom, ami talán a gyerekkoromat jelképezte önmaga árnyékával is aligha egyenlő. Minden, amit eddig felépítettünk a sors kegyetlen akarata belemart és megsebzett megannyi embert. Mintha már nem szenvedtünk volna eleget azért, hogy egy teljesen más éppen a saját akaratát szeretné érvényesíteni. A legrosszabb talán az egészben, hogy nem ők azok, akik leginkább megsínylik a folyamatos hatalmi harcot, amit egymással folytatnak, hanem mi emberek vagyunk, akiknek meg kell próbálnunk újra talpra állni. Csak úgy, mint megannyi évvel ezelőtt még meg sem születtem, amikor a világ a feje tetejére fordult. Mégis valahogy úgy érzem, hogy most egy ahhoz hasonló eseménynek lehettünk a szemtanúi és még mindig próbáljuk felfogni, hogy ez mégis milyen hatással is lesz ránk. Az egyszer biztos, hogy mi fogjuk a rövidebbet húzni ebben is. Az viszont nem azt jelenti, hogy feladjuk. Én legalábbis az utolsó lélegzetvételemig harcolni fogok, hogy ezt a világot jobbá tehessük, biztonságosabbá.
Szinte már megszokott, hogy Alex és én együtt vadászunk. Most is egy régóta követett démonnal van dolgunk, aki mintha szándékosan játszadozna velünk. A legutóbbi esetből tanulva igyekeztem a lehető legjobban felkészülni és nem fejest ugrani az ismeretlenbe, de ebben a káoszban, ami körülöttünk forog valahogy koránt sem volt olyan egyszerű. Mintha minden előrelépés, amit eddig sikerült elérnünk porrá lett volna zúzva és egyenlővé lett a semmivel. Visszalöktek minket a start mezőre és csak akkor tudunk elindulni, ha hatost dobunk. Ami sosem jön olyan gyakran, mint mi azt szeretnék.
A démonnal folytatott táncunkat egy váratlan lépés szakítja meg, ami szinte kirántja alólam a talajt és egyenest a földre zuhanok. Mindössze pár másodpercet töltök a földön, de a pánik vérsebesen szalad át a testemen. Féltettem Alex-et, mert tudtam, hogyha bármi baja esik, akkor belepusztulok. Amint talpra szökkentem csak eszméletlenül heverő testet láttam a földön és egy fekete szempárt, ami most már Alex-hez tartozott. A vér is megfagyott ereimben. Nem tudtam mit tehetnék. A fekete szempár egyfajta ellenszenvet váltott ki belőlem, de az arc, amihez tartozott pedig megremegtetett mindent bennem. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek. Lépni sem tudtam. - Alex.. Te erősebb vagy ennél. Ne engedd, hogy dróton rángasson. - A kezem összeszorul a kardom markolata körül. Az ujjaim teljesen elfehéredtek a szám kiszáradt, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy a fülemben hallottam minden egyes dobbanását. Most életemben először nem tudtam, hogy mi lesz a következő lépés.  

[remélem tetszik.  s4h4h   ]

Kaitlyn Zoé Payne
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
℘ Vadász / Ember
☩ Reagok :
28

Utolsó Poszt Kedd Május 16, 2017 2:47 pm
Következő oldal


Catch up!
Charlie && Kaitlyn
Zene linkje • szószám: Ide • Credit:



A kicsi Payne lány, hát néhányan így ismernek engem, ami nem túl jó, hiszen bennem is megvan a vadászi ösztön. Miután megölette és megkínoztatta velem Mana … valakit Drake, egy kissé magmba zuhantam. Néhány felismerés eljutott az agyamig, hogy az angyalok nem különböznek az emberektől, hiszen mindenkiben benne van a túlélés ösztöne. Charlie, az a lány, akire talán tudom használni a barát szó fogalmát. Mióta ide kerültem ő volt a legkedvesebb velem, és mostanra már nővéremként is tekinthetnék rá, ha nem félnék, hogy ő máshogyan véli. Senkiben nem bízhatok, itt mindenki örült. New York nem ismer mást, mint a vért, a háborút, és a könyörtelenséget. Én nem akarok teljessen ilyenné válni. Charlie válla még nem a legtökéletesebb, szóval nem is értem miért akar gyakorolni, amikor pihennie kellene.
Hamarosan közeledek a helyhez, ahova hívott engem, látom már, hogy bele kezdett a nyújtásba. Övemben kés pihen, ahogyan a csizmám szárában is, hátam derék részénél pedig ott a fegyver. 25 év vándorlás alatt nagyon sok fegyvert halmozott fel New York főleg, hogy nálunk van a legnagyobb vadász központ. Ugyan fogytában van, és már lőni nem szabad, így csak a két késemre hagyatkozom, amit még anyám adott nekem. És a kulacsomban nem sima víz, hanem sós van, hogy bele mártsam, ha egy démonnal végezni kellene. Angyal penge ritka dolog, ahhoz nem jutsz, hozzá a városban én csak Drake pengéjéről tudok, amit egy angyaltól lopott. Mikor megölette velem a szárnyast, akkor foghattam először ezt a mágikus pengét, és éreztem a hatalmát, még ha nincs is neki mágikus hatalma, még is valami erőt éreztem és legyőzhetetlenséget.
Megállok előtte és eltorzult fejjel annyit felelek.
- Jól vagy? – Aggódó pillantásom a lányra vettem, s végig kémlelem őt. rég nem láttam.
- Öcséd? – Kérdezem. Maga a hogy léte sokkal jobban érdekel, mint az edzés, ugyan is agyilag teljesen lefárasztott engem Drake tegnap.




✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



Stend up and fight

Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Szomb. Május 13, 2017 9:35 am
Következő oldal


Catch up!
Kaitlyn && Charlie
music • szószám: 427 • Credit:

A faltól nem messze található az a hely, amit megbeszéltem Kaitlyn-nel a gyakorláshoz. A doki nem ellenkezett olyan hevesen a teljes értékű visszatérésem ellen, csak annyit kért fokozott óvatossággal kezdjek bele, kerüljem egy rövid ideig még a hirtelen megerőltetést. A könnyebb gyakorlatsorok felelevenítéséhez egyből ő jutott az eszembe. Nem megmérettetésre vágyom, nincs is rá szükségem jelenleg és mindketten jól jönnénk ki a végén inkább a technikai részét hangsúlyozva az edzésnek, semmint a fizikai erőfitogtatást. Pontosabb mozdulat, nagyobb siker, nagyobb önkontroll, precízebb irányítás. És nem utolsó indok volt a sorban, hogy múlt héten volt alkalmam legutoljára beszélni vele. Kíváncsi vagyok hogyan haladnak a kiképzéssel, immár végre a saját szememmel is szívesen látnám, tapasztalnám a kiesett időm után…
A kelletlenül megszokottá váló napi rutinból kifolyólag csak a könnyebb horzsolásokat benyelt jobb vállamon pihen a magammal hozott táska, benne néhány holmim, de főleg a törülköző és egy kulacsnyi víz miatt hoztam. A nap kevésbé éri el a megbeszélt helyszínt, de a teret nem uralja sok árnyék, kifejezetten tágas és jó látóviszonyokkal rendelkezik a megüresedett kereszteződés. Most is csak a port kavargatja a szél, ahogy egyre közelebb érek hozzá és átlépem az elnyúlt napcsíkot a lábam előtt. Erősen tűz, úgyhogy különösen jó választásnak tartom ezt a terepet, amit a fal árnyéka jótékonyan lefed. Ledobom az egyik megtört padkájú útszélre a holmimat és a kicsit elmacskásodottnak érzett tagjaimon segítek egy ég felé nyújtózkodással. A végigroppanó gerincem szerint egészen hathatós volt a módszer, aminek egy pillanatra lehunyt szemekkel adok hálát. Elképesztően jól esett. Az idő még fiatal, előbb érkeztem, mint azt leegyeztettük, így nem kutakodom Kaitlyn alakja után csak kényelmesen belekezdek a nyújtásba. A tekintetem az épületek vonalaira csimpaszkodik fel a testsúlyom egyik, majd másik lábamra való áthelyezése közben ahogy egészen a földhöz közel guggolok le eközben. Fénykorukban nyilván tisztábbak voltak azok az üvegablakok és az épületet sem ette meg ennyire a por. Nevezhetnénk buta szentimentalista pillanatnak is, ahogy ilyeneken elmélkedek a találkozó előtt, de valójában ennél jóval egyszerűbb a magyarázat, amiért erre az apróságra fókuszálok jelenleg. Mégpedig az, hogy nem akarok ismét visszatérni a nem sokkal több, mint két hónappal ezelőtti eseményekhez visszatérni, fejben sem. Épp elég emlékeztetőként szolgál a pihentetéstől még nyegle vállam. És éppen elég bosszantó, hogy sikerül annyira visszakanyarodjak hozzá gondolatban, ami egy reflexszerű érintést eredményez a harapott területen, félig az ujjatlan felsőm anyagán, félig a nyomokat magán hordozó bőröm felszínén. Ezt érzékelve azonnal megrázom a fejem, röviden és nagyot szívok a levegőből, hogy arra koncentráljak Kaitlyn-nek ne kelljen várakozásba bocsátkoznia, ha ideér. Régebb óta ki vagyok esve a taktusból, tovább tart a visszarázódás még bemelegítés terén is nekem.


Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Vas. Feb. 05, 2017 12:19 am
Következő oldal


Deedra && Coralyn
I need a hero.
Lélekszakadva futok, menekülök a démon elől, minden sejtem az életben maradásért küzd, annak ellenére, hogy az a gonosz kis gondolat, miszerint nincs menekvés, ezt nem úszhatom meg, már gyökeret vert az elmém hátsó zugában. Ha egyedül lennék, segítség nélkül, ez a baljós jóslat talán hamar valóra is válna, a szörnyeteg kezére kerülnék, aki gondolkodás nélkül véget vetne az életemnek... vagy ki tudja, valami még ennél is borzasztóbb sorsra juttatna. Ám ebben az elvadult, veszélyes világban is még lehet remény a jóra, a túlélésre. Ezt bizonyítja a sötét hajú lány felbukkanása, aki félelmet nem ismerve száll szembe a démonokkal – mert egy-kettőre kiderül, hogy mindkét alak füstös szemű. Úgy teszek, ahogy az amazon mondja, csak futok, és meg sem állok, amíg el nem érem a szemetes kukát, ami mögé bevethetem magam. Valószínűleg úgy lenne a legokosabb, ha bujdoklás és leskelődés helyett tovább szaladnék, és megpróbálnék olyan messzire kerülni innen, amennyire csak lehet. Ezt mégsem érzem helyesnek. Bár a nő elég talpraesettnek, sőt, profinak tűnik, olyannak, akit nem kell félteni, és egyedül is elbánna a túlerőben levő szörnyekkel, mégsem menekülök messzire. Nem lennék képes teljesen a sorsára hagyni, miután megmenti az életem. Végül mégis csak akkor jövök elő, amikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a terep.
- Ühüm... igen, igen, jól vagyok – bólogatok szaporán, bár a légzésem még nem vette vissza a normális ritmusát. - Köszönöm. Ez... ez elképesztő volt. Amit azokkal a lényekkel csináltál. És ketten egy ellen... Én... én halandót még sosem láttam így küzdeni – jelentem ki végül lenyűgözve. És ez az igazság. San Francisot nagyrészt az angyalok őrzik, Michael és a segítői, az emberek többsége meg olyannyira kímélve, védve van a harcoktól, hogy valószínűleg még kardot sem fogott soha a kezébe. Vagy csak én lennék ennyire gyámoltalan? Kétlem. Városunk vezetői igyekeznek a körülményekhez képest olyan átlagos körülményeket, életet biztosítani nekünk, mint amilyen az angyalok földre szállta előtt volt. Már amennyire ez lehetséges. De az elmúlt egy-két hét alatt hamar megtapasztalhattam, hogy New York-ban az élet teljesen más. Részben izgalmasabb, és szabadabb, függetlenebb a természetfelettitől. Másrészt ijesztőbb, és őszintén, egy részem nagyon várja, hogy újra otthon legyen a biztonságot nyújtó falak mögött.
- Coralyn vagyok. Vagy csak Cora. Azok a... valamik... démonok voltak, ugye? Itt gyakran történnek ilyenek? - Utalok a fekete szeműek támadására, és arra, hogy a nő mennyire felkészültnek és tapasztaltnak tűnt.


I Lived

Deedra
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Faj :
Ω Szakadár

Utolsó Poszt Hétf. Dec. 19, 2016 6:27 pm
Következő oldal


Kyla && Coralyn
I am here whot you
Már nagyon rég az a célom hogy kiszabadítsam Nővérem testéből az a kurvát! Azért lettem vadász, hogy megölhessem Amarát, de tudom, hogy erre még Isten se volt képes, de ő gyenge volt, én meg megfogom tenni, de mi van, ha át ver, ha a nővéremnek baja esik, ki tudja. Mindennél jobban akarom, hoyg szabad legyen és mellettem lehessen a nő, akit szeretek.

Világ minden bajával sétálhgatok az utcán, valami kaja után kellene néznem, nagyon éhes vagyok. Elegem van ezekből az angyalokból, démonokból, miért nem lehet ugyan úgy lennie mindennek, ami eddig volt. Miért kellet hisztiznei annak a fasznak, és elmennie. Vagy elötte zárta volna le a kis angyalait, és akkor Amara se szabadult volna ki, s az én növéremmel is boldogan élhettünk volna, ahogyan azt kell bár mondjuk akkor nemismerem meg őt. Mindenre ő tanított meg engem.

Ahogy sétálok nem messze, éppen látótávban látom, ahogyan egy nő futni kezd  s utána erednem ketten.
HIrtelen elő kapom a botjaim, majf megpörgettem magam elött, a nő mögém keveredi, míg a támadói pöttyet meghátrlnak majd nekem jönnek.
- Fuss. - Mondom az ijjedt nőnek.
Mindegyiket ütni kezdem,
- Ketten egy ellen? Nektek lesz szar! - Mosolygok, hiszenimádom, hogy iylen erős vagyok, s megtudom magam védeni. Pörgetem magam mellett a két rudat, amit vegyveremként hazsnálok,s akkorát ütök az egyikre hogy kivekszik, majd a másikra, aki még bírja, de a végén úgy is én nyerek.

Mind kettő a földőn a lány nem futott messze, oda is kiabáltam.
- Minden renben? - Pillantok a lányra, biztosan megijedt vagy nem? Nem tudhatom mik vannak abban a szép fejében.




Vendég
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt Vas. Dec. 18, 2016 12:55 am
Következő oldal


Deedra && Coralyn
I need a hero.
Amikor megkaptam az ajánlatot, az volt az azonnali, automatikus reakcióm, hogy á-á, kösz de nem. Persze nem mondtam ki hangosan, nem akartam elhamarkodott döntést hozni, de először koránt sem tartottam jó ötletnek, hogy munkát vállaljak San Franciscon kívül. Még akkor sem, ha csak néhány hétről van szó. Ez a város az otthonom, az egyetlen hely, amelyet komolyan biztonságosnak érzek ebben az őrült világban, hála Michael közelségének, annak, hogy állandó éberséggel őrködik felettünk. A világ egyetlen másik még megmaradt városa sem lehet ehhez fogható. Éppen ezért sem hagytam el sokszor eddigi életem során, és most is nagy bátorságod kellett gyűjtenem ahhoz, hogy egyáltalán átgondoljam az ajánlatot. Ám a nélkülözés nagy úr. Már hónapok óta nem találok normális munkát, csak néha egy-egy alkalmit, amit elvállalhatok. Ez az egyetlen oka, hogy még nem haltam éhen. Az eddigi esélyeim, hogy kilábaljak ebből a szűk és mély veremből, valahogy mind kudarcba fulladtak, és még csak nem is az én hibámból, hisz minden alkalommal tőlem teljesen független, vagy általam irányíthatatlan történések alakították a végeredményt. Nos, a lényeg, hogy ez a munka, ha az otthonom közelébe kaptam volna, kivételes, vissza nem térő alkalom lenne. Egy pár hetes iskolai tábor, melynek során ápolónőként kell helytállnom, és ez nem csak azért ígéretes, mert jól fizet, hanem azért is, mert végre valódi tapasztalatot szerezhetek, ami majd az önéletrajzomban is jól mutat később, és remélhetőleg újabb lehetőségeket nyit meg előttem. Csak a félelmemet kellett legyőznöm hozzá, hogy kilépjek a nagyvilágba. Aztán persze azonnal elemezni kezdtem a jó oldalait annak, hogy éppen New York-ba kell költöznöm erre az időre. Végül is nyilvánvalóan lehetne rosszabb, hisz ez a város arról híres, hogy továbbra is teljesen az emberek kezében van, hála a vadászoknak, akik felügyelnek a rendre a környéken.
Így történt, végül összecsomagoltam, és reménykedve, hogy csak csupa pozitív élmény és kaland ér majd, felkerekedtem, majd a Nagy Almába érkeztem. Itt tartózkodásomnak már a második hetét töltöm, és eddig határozottan állíthatom, hogy pozitívan csalódtam. Bár nem olyan ez a város sem, mint a régebbi filmeken, képeken, koránt sem olyan, mint fénykorában, azért most is élettel teli és izgalmas. Minden egyes nap találok valami újat, ami elvarázsol, miközben a munkán kívüli időtöltéseim nagy részében a belvárosban lófrálok. Csak akkor ötlik fel bennem a gondolat, hogy mostanra túlságosan elbíztam magam, amikor egy sarkon befordulva, egy sötétebb környékre érve veszélyesnek tűnő alakok közé keveredek. Bár az egyikük, a férfi inkább csak elázottnak és szakadtnak tűnik, az ében hajú nő azonban... csak egyetlen pillantást vet felém, és meglátva a teljesen fekete, hideg, üres szemeket, szinte azonnal megfagy az ereimben a vér. Mielőtt magamban ki merném mondani, hogy pontosan mi is áll előttem, már hátat is fordítok neki, és futva iramodok meg a forgalmasabb utca felé. Egy részem azonban már tudja, érzi, hogy nem lehetek elég gyors...



Ashtaroth
'Cause we're hot like hell
avatar



☩ Reagok :
273

Utolsó Poszt Csüt. Nov. 03, 2016 10:09 pm
Következő oldal



Gemma & Astaroth
❝ ...Intolerabilius nihil est, quam femina dives... ❞
A nap már lefelé tartott, minek után New York felhőkarcolói hosszú, sötét árnyékot vetettek a városra. A fényeket felkapcsolták, de az élet ugyan úgy pezsgett, akár csak nappal. Napközben a munka, éjjel a buli haladt, amit sokan ki is használtak, ahogy jelenlegi démonpajtásunk is, Gregor. Valaha vállalkozóként dolgozott, volt két kölke, meg egy bögyös felesége, akit mindennap megrakott a munkatársa. Persze, erre Gregor nem jöhetett volna rá, hacsak egy szemfüles démon be nem számol neki. Egy kettős gyilkosság után a börtön várt volna rá, de a kedves démon, ki felhívta figyelmét a megcsalásra, alkut kötött vele. Megússza a börtönt, új életet kezdhet, ha eladja a lelkét. Gregor hülye lett volna, ha nem fogadja el az ajánlatot.
10 évvel később elromlott a fék az autójában, és lehajtott vele a hídról. Meghalt, a kocsit alig tudták kihorgászni a fenékről. És hogy miért is beszélünk Gregorról? Nos azért, mert történetünknek ő az egyik szereplője. Démonná válva nem rég tért vissza az alvilágból, hogy kiélhesse végre rég gyülemlő vágyait, s most is éppen követ egy gyönyörű szőke lányt.
Nem tudja sem a nevét, semmit úgy általánosan róla, épp hogy csak meglátta az utcán sétálni. Azonnal vágyat kapott ahhoz, hogy mocskos ujjait az aranyfürtök közé fúrva megmarkolhassa és hátra téphesse fejét, haraphassa torkát. Azonban az utca túl zsúfolt volt, s amúgy se akarná sem az emberek, sem akár az angyalok figyelmét felkelteni. Követni kezdte tehát a nőt, hátha haza vezeti -esetleg egy sikátorba terelheti- és ott brutálisan .. nos, eljátszadozhasson vele.
Gregor inkább az utóbbit akarta, mivel eléggé türelmetlen fajta volt, szóval amint a lány észre vette, hogy követik, rá villantotta "csodás" vigyorát. Ha Gemma -e történet aranyszőke főhősnője- gyorsabban szedte kecses lábait, úgy a démon is. Az se érdekelte, ha több járókelőt kell fellöknie ahhoz, hogy a szépség a látóhatárán belül maradhasson.



✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



"War only needs an excuse and weapons"

Sponsored content
'Cause we're hot like hell



Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Utcák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: