This is it, the apocalypse Welcome to the new age
I'm breaking in, shaping up, then checking out on the prison bus

Vendég - CAELO VEL IN INFERNO -

Hosszú évek teltek már el azóta, hogy utoljára hosszabb hajóútra indult, így kellemes változatosságnak ígérkezett, hogy végre sikerült elszabadulnia a munkából, s hosszabb időre a kikapcsolódásra koncentrálhatott. Természetesen nem lett volna az igazi az esemény, ha nem tartott volna vele, bájos munkatársa, akivel nemrég kerültek munkaviszonyba.
A csinos és intelligens Victoria Swanson már amikor kikerült a jelöltek listája feltűnt neki, hiszen neki mint bukott angyalnak ami először megütötte a szemét az a kinézet. Nos a hölgy történetesen kivételesen sportos és elragadó alkatnak örvendett. Ezek után természetesen az elbeszélgetésen az is kiderült, hogy intelligenciának sincs híján, s ez a kettő egy halálos elegy, hisz ha egy nő intelligens és gyönyörű, az azt jelenti hogy bármit elérhet az életben.
Johnny… alias Revithan azonban arra is felfigyelt, hogy valószínűleg valami természetfeletti erő is munkálkodik benne. Rég nem volt képes aurákat és erőket azonosítani, de abban biztos volt, hogy nem démoni, a második tippje az angyal lett volna, mivel ketten nagyon jól szótértettek, ha még idáig igencsak kevés alkalommal álltak le huzamosabb ideig beszélgetni.
Egyik oka ennek a hirtelen hajóútnak pont az volt, hogy kiderítse, vajon Victoria egy őrszem-e, akit az apja állított rá, hogy megfigyelhesse. Ennél azonban valószínűbbnek tartotta, hogy csak részben angyal, s hogy nem igazán van tisztában hogy honnan származik az ereje, de ezek mind csak tippek voltak. Nem tudta miben is mutatkozik meg igazán a nő képessége, s azt sem, hogy milyen céllal szegődött mellé, ha nem csak teljes véletlenből. Mindenesetre tökéletes befutó volt, aki amint megjelent az interjún megnyerte megának őt, s biztos helyet szerzett magának a cégnél.
Aznap reggel egy fekete sportkocsival furikázott ki a kikötőbe, hisz imádta a versenyzést, s rávette az egyik testőrét hogy a másik kocsit vezetve versenyezzen vele. Gyorsan eldőlt a kérdés, mikor egy vasúti sínen áthaladva csak egy cseppel kerülte ki a vonatot, míg a másik kocsi előtte fékezett le…
Kiérve a már említett kikötőbe jókedvűen vette elő a maga kis cókmókját, majd az eredetileg sofőrként vele jövő férfiú kezébe nyomta a kulcsokat, aztán bólintva el is indult a rámpa felé. Meglátva Victoriát rögtön mosolyogva integetni kezd. Hisz sosem volt az a komoly és visszafogott ember, aminek mindenki hiszi míg nem találkozik vele. 4000 év sem tompította, az enyhe játékos és sármőr stílusát, mely miatt sokan kedvelték.
- Áh, Viki… szép napot. Remélem jól utazott… Legközelebb jöhetne az én kocsimban is… -
A felé nyújtott kezet szelíden megfogva nem kezetfog, inkább kezet csókol, majd megérintve a vállát, felveszi a csomagját, hogy azt is maga hozza. Ekkor érkezett meg a másik kocsi, melyből kiszállva kissé csalódott testőrök ugrálnak ki.
- Nem volt rossz… majdnem elkaptatok -
Vigyorgott egyet a társaságra, akik fejcsóválás közepedte felpakolták a saját cuccaikat is a hajóra.
Mikor megindultak a hajóra Victorián látszott, hogy nincs valami jól, s mikor a móló elé értek el pillanatra mintha elesni készült volna, ő pedig elengedve a csomagokat mögé lépett..
- Óvatosan… jól van? -
Tette fel a kérdést, melyre választ is kapott a vérnyomás leeséssel kapcsolatosan..
- Remélem ez nem esik meg gyakran, mert ha igen, akkor mostantól nem tágítok maga mellől, hogy elkapjam… -
Mosolyog rá, míg összeszedi magát, aztán segítve neki felszállni a hajóra, felpakolja a csomagokat...
- Remek kis utunk lesz… -
Szól lelkes és kalandvágyó hangon, s mikor mind felvonulnak a hajóra, szépen lassan kifut a kikötőből. Ő eközben minden figyelmét a hölgynek szenteli, s tekintetét keresve így szólt.
- Tényleg minden rendben van? -

Vendég - CAELO VEL IN INFERNO -

Hullámokat vet a háborgó óceán a partra. Összpontosítva figyelek, hátha meglátom őt a tömegben, de egyelőre nem találom.
Miközben hallgatom a haragos morajlást, fázósan húzom össze magamon a kardigánomat, ahogy eléri mellkasomat a csípős, kora reggeli szél.
Őszintén? Semmi kedvem itt lenni. Könnyebb lenne otthon üldögélni, nyalogatni a lelkem sebeit, de egyszerűen nincsen rá alkalmam. Túl sok minden történik egyszerre. Most például itt van ez az út. Kettő hónapja dolgozok a cégnél, de egy köszönésen kívül és az aktuális napi feladatok kiosztásán túl, semmit nem beszéltem még a főnökömmel. Ahogy észrevettem, nem különösebben kíváncsi a beosztottakra. És most?
Most itt állok a bőröndömmel, hogy pár napot közösen eltöltsünk. Igazából fogalmam sincs, hogy pontosan mit keresek itt. Talán annyira nagy szüksége lenne az asszisztensére, miközben hajókázik? Nem hiszem.
Fekete autó kanyarodik a móló felé. Hallom csapódni az ajtót, ekkor látom meg. Ajkaimra a megszokott, hivatalos mosoly kúszik. Figyelem minden mozdulatát, de nem látok semmi újat, meglepőt. Minden a szokásos monotonitás szerint történik. Mintha gépek lennénk.
Sóhajomat csak a szél viszi közelebb hozzá.
Megvárom amíg a bőrönd előkerül a csomagtartóból, azután elindulok felé. Cipőm sarka hangosan koppan a betonozott járdán.
- Jó reggelt! – nyújtom a kezem egy kézfogás erejéig. Hozzá tehetném, hogy csodálatos napunk van, milyen szép az idő, mennyire haragos az óceán, de nem…itt, kora reggel, csak erre két szóra futja.
Szó nélkül indulok el a móló felé, kezemben már a kettő beszállókártyával, amit az imént halásztam elő a táskám mélyéről. Egy héttel ezelőtt foglaltam a jegyeket, szinte utolsó pillanatban.
Kezem a hideg korláthoz ér, hogy felléphessek a hajóra.
Megszédülök.
Elsötétül minden.
Sikolyok. Az óceán hatalmassága. Hideg víz érintése.
Ketten állunk a homokos parton. A lemenő Nap édes sugarai gyengéden simogatják arcunkat. Várakozás. Félelem. Tűz pattogása.
Túlságosan lassan térek vissza a jelenbe, idő kell, mire kitisztul a tekintetem. Ha mögöttem állt, belekapaszkodok, levegő után kapok, kitágult pupillákkal tekintek rá.
Nem…fogalma sincs róla, hogy látom a jövőt. Hogy épp most kaptam egy szeletet abból, hogy mi vár ránk.
Gyorsan rázom le magamról a vízió gyötrelmeit, majd halkan motyogok valamit, inkább csak magamnak.
- Csak a vérnyomásom esett le. – suttogom magam elé, és hagyok pár másodpercet magamnak, hogy az ismerős mosoly megjelenjen az arcomon.
- Mehetünk?- el kellene mondanom, mit láttam? Talán nem..kezdem megtanulni, hogy a jövőn nehezen lehet csak változtatni. A sors kamatostul hajtja be rajtam, ha belenyúlok a történések aranyfonalába.