Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Júl. 18, 2019 2:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 751 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Türelmes embernek tartom magamat, sőt, akkor is igyekszem higgadt maradni, de legalábbis visszaszorítani az indulataimat, amikor legszívesebben hagynám elpattanni a cérnát. Általában, ezt hozzá kell tenni, ugyanis az utóbbi időszakban az életem felfordulásával együtt azt hiszem minden más is a feje tetejére állt, amiben eddig hittem magammal kapcsolatban. Kezdve a mértéktelen ivással, a hangos szórakozóhelyeken át, amiket szökő évente egyszer, ha meglátogattam, hisz sohasem volt szükségem az ilyen bulikon tomboló káoszra és zsivajra, egészen a hangulatom kiszámíthatatlan hullámvasútjával bezárólag. Mindezektől függetlenül ezúttal is próbálom félretenni a saját problémáimat, nyugodt maradni és valamiként segíteni Natalie-nak megérteni, hogy közel sem ér olyan keveset, mint ahogyan azt ő gondolja, de amikor a sokadik kőkemény betonfalnak koppanok, akkor bennem is elkezd dolgozni a frusztráció. S még csak nem is azért, mert nem ad igazat, ez az egész nem arról szól, hogy ki hunyászkodik meg ki előtt, hanem arról, hogy egyre jobban idegesít a tehetetlenségem és a tudat, ennyire semmibe veszi magát, bármiként is akarjam megértetni vele, ez nem helyes. Észre sem veszem, mikor kezdek el dobolni az egyik lábammal a szőnyegen.
- Nem általában beszélsz, ugye? - döntöm oldalra a fejemet enyhén, áthatóan fúrva a tekintetemet az övébe. - Anyáékra célzol. És nem, nem vagyok vak - teszem hozzá, mielőtt hárításba kezdene, noha biztosra veszem, hogy töredékét sem ismerem ennek az egész hadakozásnak, ám a Naty és anya között feszülő ellentétet nehéz nem észrevenni, amikor mindkettővel jóformán együtt élek.
Azon a ponton, ahol megint csak a létezése céltalanságát bizonygatja előttem, kiábrándultam fújtatok, és ha kicsit többet ittam volna, valószínűleg egy szemforgatással kísérve ejtem hátra a fejemet a fotel támlájának.
- Mint mondtam, ez bármelyikünkre igaz. Miért kéne bárkinek fizetni azért, hogy aztán ugyanolyan céltalan, pótolható életet éljünk? Amúgy is, milyen békét remélsz? Sosem fogunk békében élni, akkor sem tették az emberek, amikor nem volt világvége - dünnyögöm csöppet morcosan az utolsó mondatot, majd öblöset kortyolok az italomból. - Naty, ha mindenki ezen őrlődne, nem tartanánk ott, ahol. És bármit mondj, számítasz. Nincs és nem is lesz több belőled, ahogy belőlem sem. És hadd ne kelljen példát mondanom rá, hogy miért, mert ehhez már eleget ittam - sóhajtok fel, amit nem tudok időben elnyomni, mármint, mielőtt folytonos sopánkodással gyanúsítana. Kiábrándultan hunyorítok rá, ám enyhülnek az arcvonásaim, amikor magát veszi sorra az idétlen jellemzéssel. Ő viccelődik, én azonban nem mosolygok, legfeljebb ismét felhorkantok.
- Mindkét meglátásoddal egyet tudok érteni - csóválom meg a fejemet, mielőtt hirtelen és újfent megzuhanhatna a hangulatom. Nem tart ki sokáig, vagyis igyekszem hamar visszakapaszkodni, de a mérgező gondolatokat már útjára indította bennem Natalie. A nevemen szólít, én viszont nem pillantok rá, nem engedem megtörni a koncentrációmat az arckifejezésével, ami vélhetően szánakozó, hitetlen és szomorú. Inkább lehúzom a maradék italomat, és vele szinkronban helyezem a poharamat az asztalra.
Kizökkenteni végül egészen mással tud, mert egy újabb körre számítok, és nem arra, hogy váratlanul felkiált. Kissé összerezzenek, aztán várakozón emelem rá a szemeimet, de láthatóan még ő sem dolgozta ki fejben a részleteket.
- Műanyag pohár? - kérdezek vissza ösztönösen, tűnődve, hogy vajon mégis miért lenne nálam olyasmi. Ez most éppen olyan váratlanul ért, mint a legelső élményem az ágyban, mármint a körülmények olyan kiszámíthatatlanok, elvégre az aznap estémet sem úgy terveztem, ahogyan alakult. De hát ki tudna panaszkodni azért, hogy a lepedők között egy tökéletes adottságokkal rendelkező pasival kötött ki? Aki igaz, képtelen nyugton maradni, és… Várjunk… Vajon… Vajon egy műanyag pohár meddig maradna meg a hátsóján, ha feküdne és rátenném? Az ágyon tudná tartani a kihívás, vagy nem is érdekelné? Mármint persze, ha megmaradna, mert-
- Nem elég kerek… - már későn eszmélek fel arra, hogy magam elé motyogtam a gondolatfoszlányt, és hogy egyáltalában miről kezdtem el hirtelen fantáziálni. Másodpercek alatt válok megkövülté, és úgy pillantok fel Natyra, mintha rajta kaptak volna valami gaztetten. Remélem, azóta már keresgél a lakásban.
- Öhm, nem, nincs. Mire kell? - kíváncsiskodok, hátha azzal el tudom terelni az ő és a saját figyelmemet is az iménti esetről. Azt hiszem itt kellene meghúznom a mai ivászatot, Natalie jelenlétében még az hiányozna, hogy végül mindent kikotyogjak neki, a legutolsó részletig. - Egyébként előbb a sebedet kéne átkötözni, és egy rúna sem ártana, hátha a vérzést megállítja legalább - kezdek el kéretlen tanácsokat osztogatni, miközben felállok az ülőhelyemről, mondjuk arra nem számítottam, hogy néhány pohár gin ennyire fejbe fog vágni, így kis híján azzal a lendülettel vissza is huppanok. Valahogy sikerül talpon maradnom, onnantól meg már könnyebb koordinálnom a szédelgéssel párosult mozgásomat.
- Hozok kötszert, nem fogok vitát nyitni - mormogom magam elé, ám néhány lépés után megtorpanok, hogy hátranézzek rá. - Melyik a fürdő?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 01, 2019 8:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 840 • Zene; Nothing to lose but you»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Hálás mosoly gördül ajkamra. Alex magabiztos, ebben az. Én már kevésbé. Ő is ismeri a várost, minden mocskát, minden jóságát. Az emberek életét, ha velem van, megismeretetem velük. Szóba elegyedek emberekkel, akkor is segítek nekik, ha nincs igazán szükség rám. Bevásárlásra elmenni velük, gondozni az apró parcellájukat, elvinni a kutyájukat sétálni. Ezek mind pótolható dolgok. Másik is megteszik majd, ha én nem leszek. Nem vagyok pótolhatatlan. Egy ideje érzem, hogy a csapat számára sem vagyok az, lesz helyettem más, aki harcol velük.
A halál életünk része, folyamatosan szembe találjuk magunkat azzal, hogy elveszítünk valakit a közelünkben. A vadászok fogyatkoznak, ennek talán az a sötét felhő vetett véget. De a helyzeten nem változtat. A munkánkat tekintve senki sem pótolhatatlan. Igen, ebben benne van Wallenberg is, az megint más kérdés, hogy ki kerülne a helyébe.
A magánéletben pedig tartom magam ahhoz, amit az előbb is említettem neki. Rajta kívül nem számítok senkinek.
Hálás, mégis szomorkás a mosolyom, amit rá vetek. Az ölembe pihenő pohárra tekintek. Mutatóujjammal körkörösen simítok végig a felszínén újra és újra. Pótcselekvés, amikor nincs igazán minden rendben velem.
- Nem vagy naiv, egykor én is hittem ebben. Valószínű, ha egykor nem jön a félvérháború, akkor ez így is lenne. Egyre erősebbek lennénk, a kötelék a vadászok között megismételhetetlen lenne. Akkor azonban megtört a hitünk. Ki barát és ki ellenség? - kérdőn vonom fel az egyik vállamat, fülemet pedig ráhajtom. Kényelmes most így egy kicsit.
Nem tudhatjuk, hogy nem történhet meg még egyszer. Az árulás. Nem bízunk már annyira egymásban, mint egykor. Vagyis…
- Az egységek hisznek egymásba, a tűzbe is mennének egymásért, de ez érthető, hiszen együtt dolgoznak, látszólag együtt áldozzák fel életüket a városért, de más részlegekkel kapcsolatban bizonytalan mindenki - és akkor ott van a Tanács. Az utóbbi hónapokban nem éppen arról voltak híresek, hogy elnyerjék a bizalmunkat.
Sőt, inkább csak éket kívánnak ütni közénk. Mely, lássuk be… Hellyel, közzel sikerült is nekik. Bosszantó, mégis így van. A visszatértével semmi sem változott.
- Nem én számítok - mosolygok rá kedvesen. - Amit megteszek, megtenné más is - vonom meg a vállam ezúttal hetykébben. - Amit teszek, mint vadász, vagy mint emberi lény, azt más is meg tudná tenni. Sőt, szerintem elég sokan vannak, akik örülnének, hogyha eltűnnék a süllyesztőben - elvigyorodok, elviccelve az egészet. Persze szavaim mögött több igazság van, mint azt bármelyikünk is sejtené. A helyzeten nagyon mégsem változtat semmit.
Azon, hogy évek óta üres vagyok legbelül, hogy szinte semmi sem tud igazán örömet okozni. Nem, ez nem igaz. Vannak élethelyzetek, amikor tényleg boldog vagyok. Vannak emberek, akik mellett egyszerűnek tűnik az élet, akik mellett képes vagyok elhinni, hogy meglehet a jobb holnapunk. Ilyen Alex. Ilyen volt a csapat is.
De amint egyedül vagyok? Na, roppantul tudok örülni annak, hogy akkor nem látnak. És ez az, amit nem fogok tudni vele megértetni. Nekem nem maradt rajta és a város védelmén kívünk semmim. Senkim.
Wallenberg. Mélyen tisztelem és szívem teljéből szeretem. Azonban vele mindig történik valami, közöttünk, ami elbizonytalanít. Mindketten magányosak vagyunk, ebben is igaza van a Kis Hercegemnek. És ennek ellenére nem tudunk soha, igazánból egymásra találni. Távol tartjuk magunkat a másiktól, mégis ott vagyunk egymásnak. Olyan ellentmondásosak vagyunk, melyre hasonlat tán nem is létezik. Esetleg a mágnes?
- Önmagával szemben is - egyezek bele a jellemzésében. - Lássuk be, még egy ilyet nem könnyen találnánk magunknak. Persze lenne más, elmehetnénk más irányba, talán életben is maradnánk, de milyen áron? Inkább fizessek én, vagy Drake árat azért, hogy Ti békében tudjatok élni ebben az átokfajzat apokalipszisben - nevetem el magam halkan.
A mindennapi örömök, melyeket képesek vagyunk okozni jóleső érzéssel tölt el. Bizonyítja, hogy van értelme annak, amit csinálunk.
Önmaga jellemzésére viszont hangosan nevetek fel.
- Találó. Na meg a folytonos sopánkodás okozta korai agyérvérzés miatt - nevetem el a dolgot ismét csak, miközben a poharat az ajkamhoz emelem.
Halkan nevetek bele, mielőtt a maradék italt is a torkomra gurítanám. Nem egyszerű ez, tisztában vagyok vele.
- Mert rólam? A város cédája, nem ilyen kedves szavakkal, ki azért halt meg, mert a saját feje után ment? - vonom fel az egyik szemöldököm nevetve. És igen, én sem vetem meg az alkoholt, de az már más kérdés. - Lássuk be, mindketten elcseszettek vagyunk - lehet, hogy már csak az alkohol beszél belőlem, ebben tökéletesen hiszek is.
Ez mégsem akadályoz meg abban, hogy újabb pohárral töltsek és hajtsam fel a garatra. Figyelem, miként mered a poharába. Szemöldököm enyhén ráncolom csak. Láthatja ezt, amikor felemeli a poharat és azt a keserédes mosolyt villantja meg felém, melybe beleszakad a szívem.
- Alex… - hajtom fejemet oldalra. Hangom azt sugallja, hogy komolyabb, mélyebbre szántó gondolataim vannak irányába, amely arra irányul, mennyire is nem hiszek neki. És hogy lényegében ez semmi. Mégsem mondok semmit.
Megígértem neki, hogy most nem. Ma nem. Mert ma csak felejteni akar. A poharam a köztünk elhelyezett asztalra teszem. Hirtelen csapok a térdemre.
- Játszunk! - kezdek bele. Alsó ajkamba harapok, hiszen gondolatilag csak eddig jutottam. Hosszasan nézem a fiút, hatalmasokat pislogva rá. - Öhm. - hallhatja tőlem, miközben fogaimmal rágcsálom a számat. - Gondolom nincs nálad műanyag pohár, igaz? - húzom el a számat. Tekintetem leveszem róla és kissé bár szédülve de széttekintek először csak simán a lakásba, hátha partiállatok voltak az öregek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Jún. 26, 2019 1:31 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 694 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Amikor még a tojáshéj a hátsómon volt, és először betoppantam Natalie-hoz, emlékszem, mennyire megrémített, elbizonytalanított a némasága. Aztán az agresszivitása, fel sem tudnám sorolni, mennyi minden repült már el a fejem mellett az évek során köszönhetően annak, akkoriban egyetlen nap sem telhetett el a kényelmetlen üdvözlése nélkül. Mégsem hagytam magamat elrettenteni, úgy rémlik, az aggódásomat is megtartottam magamban, helyette próbáltam inkább elterelni a gondolatait és kapaszkodót építeni neki ahhoz, hogy kimászhasson a gödörből. Azonban a most felbukkanó mosolyai, nevetései mellett már egyáltalán nem tűnnek riasztónak az akkori tapasztalásaim. Ismerem a néma Natyt, ismerem a tombolót, ismerem még a kiabálva zokogó énjét is, vagy azt, amelyik megrögzötten próbálja számomra kényelmetlen témákkal és poénokkal elterelni a figyelmet a valódi gondról, de ezt a verziót még nem igazán láttam belőle. Az én számra már csak azért sem tudna mosoly kanyarodni, mert ezúttal én is a gödörben ücsörgök, viszont ha a világ legboldogabb embere lennék, akkor sem lenne képes mulattatni a helyzete.
Vajon erre gondolt korábban? Hogy én se éljek összetörten? Tegyek úgy, mintha minden tökéletes lenne, elhitetve az emberekkel, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék, miközben magányosan számolgatom a hátramaradt óráimat? Tény, én sem gyakran bújok elő a csigaházamból, és a legkevésbé most akarnék bátran mutatkozni, mégsem lennék képes hosszútávon arra, amire Natalie. Az azt jelentené, hogy még a menedékem is egy hazugság, amiben csak úgy lehet élni, hogy mindenkitől elhatárolódok, máskülönben előbb vagy utóbb ők is észrevennék, hogy nem mészből áll a váz, hanem könnyen pergő homokból. És én nem akarnám ezt. Ott lenni karnyújtásnyira attól, amit, akit szeretnék, de nem nyúlni értük, sőt, ha ők kínálnák a kezüket, elfordulni előlük. Akkor már inkább érjen véget az egész, vagy egyáltalán ne is legyek emberek között, úgy legalább az állandó csalódás és vágyódás elmarad. Mégsem osztom meg vele a kételyeimet, ezeket nem. Ellenben a hitemet benne, a városban gondolkodás nélkül megvédem.
- Igen, azt hiszem - vágom rá határozottan, mert ismerem a várost, ismerem a mijeinket, és ugyan meglehet, hogy egyesek áskálódóak, mások utálatosak és zárkózottak, de ha baj van, akkor a többségünk összefog. Edet például meg tudnám néha fojtani egy kanál vízben, és nem is hiányzik, amikor nem kell hallgatnom a hülyeségeit, de végső soron tűzbe mennék érte, ahogyan sokan mások is. - Talán naiv vagyok, és sok mindent nem tudok, de hiszek magunkban, a közösségünkben. A városi embereknek gőze sincs arról, mit csinálunk, viszont mi, vadászok tudjuk, és ez összekovácsol minket - amíg nem egy kakukktojással szembesülnek hirtelen, azonban most nem magamra akarom kiélezni a beszélgetésünket, hanem rá. - Amúgy is te mondtad, számítanak rád, akkor meg hogy a pokolba ne számítanál? - ráncolom a homlokomat, amint leesik a kisebb önellentmondás, aztán leteszem a poharamat, hogy ezúttal én is önthessek magamnak egy újabb kört az italból. Addig is hagyok neki lehetőséget a beszédre Wallenberggel kapcsolatban, vagy ami éppen eszébe jut.
- Ebben egyetértünk, lelkiismeretes, ezért is ment el, majd jött vissza. Wallenberg nem az a vezető, aki mindenkinek a kedvére akar tenni, hanem egyedül a város érdekeit nézi - osztom meg vele a meglátásomat, miután kortyoltam egyet az áttetsző, kesernyés löttyből. A témára és az alkoholra is fintorba torzul az arcom egy pillanatra, ami éppen olyan hamar illan el az ábrázatomról, mint ahogyan megjelent rajta. A szemöldökeim ellenben megint csak egymáshoz vonódnak az önbecsmérlő kijelentéseit hallva.
- Könnyen feledhetőek vagyunk mindannyian, Naty. A vezetők talán nem, de mondd csak, rólam mit mondanának? „Életét vesztette alkohol és hamburger túladagolásban” - horkantok fel az idétlen példámra, mert másképpen nehéz feldolgoznom azt, ahogyan magáról vélekedik. Azt meg végkép, hogy tulajdonképpen rajtam múlik az a szemernyi kis boldogsága, ami megmaradt.
Hirtelen némulok el és bámulok bele a félig üres poharamba. Már hogy ne kellene mindent egyedül végigcsinálnom. Ő nem gondol bele abba, hogy nekem is pontosan akkora fájdalommal járna az elvesztése, amiért bajba sodortam, mint neki az enyém, amiért ostoba és makacs voltam. Kettőnk között csupán az a különbség, hogy neki még van esélye egy normális életre, ha hiszi, ha nem, míg nekem? Bármit is teszek ezek után, az megközelítőleg sem lesz normális.
- Nos, már is segítettél - emelem meg végül a poharamat egy fanyar mosoly kíséretében, a tekintetemet valahol a válla fölött hagyva elveszi a szoba homályában.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 17, 2019 7:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 1000 • Zene; Nothing to lose but you»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
A lényegen nem hinném, hogy sokat változtat az, hogy kire is értette. Senkinek sem hittek volna, ha látja a jövőt. Egy nephilimnek talán lehetne ez a képessége, fogalmam sincs, hogy valójában mire képes ez a faj. Nem sokat tudunk róluk, pedig néhányat sikerült már “elkapnunk”. Igen. A vadászlét nem csupa móka és kacagás. Vér és vasmarok. Láncok, kegyetlenség, ezek jellemeznek minket. Kevés józan eszünket még nem tudom, hogy miért nem vesztettük el.
Senki sem tudta volna megállítani, az ami eljött. Óhatatlanul is visszhangzik fülembe az angyal szavai, aki valami magasztosat vár tőlünk. Nevetnem kell ezen még mindig.
Alsó ajkamat harapdálva igyekszem bűnbánó arcot vágni kedvenc vadászom irányába. Ajkam sarkába megbúvó vibráló mosoly mégis ott bújkál. Igyekszem nem elnevetnem magam teljes mértékben így összepréselem a számat, hogy aztán gyors mentegetőzésbe kezdjek. Igaz, ezt előtte egy kis hápogás előzi meg, amíg összeszedem a gondolataimat.
- De te nem éheztél - tekintek le kettőnk közé az asztalra, ahol az üveg gin áll. Úgy érzem, hogy nem sok kell, hogy hasson. - Ha látnád őket, megértenéd, hogy miért esik meg rajtuk folyamatosan a szívem - tekintek fel barátomra.
Valóban sokszor nehezemre esik az állatok szenvedését látni. Ha igazi szamaritánus lennék, akkor mindet befogadnám magamhoz. Ennek nem mellesleg több akadálya is, és csak a kevesek közé tartozik az, hogy a lakók nem díjaznák és helyem is alig van. Alig vagyok otthon, az utóbbi időben, ha tehetem csak kerülöm a helyet.
Egy töredék pillanattal később visszasírom a korábbi apró kis jókedvünket, mi annyira volt múlékony, mint Wallenberg visszatértekor érzett örömöm. Mindig is nehezemre esett beszélni a problémáimról, a dolgokról, melyek nyomasztottak. Nem csak azért, mert nem akarom hallani, hogy mennyi mindent rosszul gondolok. Minden embernek megvan a maga problémája, nincs szükségük az enyémre is. Tudom, hogy Alex már többször is a lelkemre kötötte, hogy őt nyugodtan zaklathatom, őt igazán nem zavarja és tudom is, hogy így van.
Ennek ellenére is nehezen visz rá a mai napig a lélek, hogy nyugodtan és átgondoltam adjam elő a szavaimat. Mégis a változás szele engem is elért.
Nem lehetek többé önző. Nem gondolhatom azt, hogy már csak én vagyok a világon és hogy nincs felelősségem senki felett. Alex miatt innentől minden lépésemet legalább tízszer meg kell fontolnom.
- Több is - morgom az orrom alatt, hiszem, hogy el fog annak jönni az ideje. Ám az nem most van. Most tért vissza, alig tud bármit is a városról, megrázkódtatás érte. Más sem hiányzik neki is, mint az én hisztim a nyakába.
Annyira, de annyira nehéz és frusztráló mindig okosabbnak lenni másoknál. Felemészti a lelkemet.
Halkan nevetem el magam első megjegyzését hallva. Nem bántóan, inkább kedvesen. Újra előre hajolva nyúlok az üveg nyaka után, hogy újratöltsem a poharat. Érzem az alkohol miként kezd el dolgozni a bensőmbe. Szemöldököm ráncolom, ahogy koncentrálok a szavaira, érzem ajkam enyhe bizsergését.
- Azzal senkinek sem teszek jót, ha összetörten élek, nem igaz? - mosolygok rá. Nem is kellett eddig tudnia, hogy milyen nehéz volt nekem. Milyen nehéz nekem. Mennyire… Mennyire nem élek másnak, csak a városért. Hogy éljek? Mégis miként kéne ezt tennem?
Egy világom omlott össze aznap.
- Számítanak rám, számítanak, hogy ott vagyok mellettük, amikor szükségük van rám, ha bajba vannak. A városnak szüksége van rám, de nem számítok. Ez a kettő merőben két külön dolog, Alex. Itt van nekem a város, segítünk egymásnak, de amikor arról van szó, tényleg azt hiszed, hogy bárki is ott van? - kedvesen mosolygok rá, nem bánom a dolgokat. Semmit sem, ahogy alakult az életemben. Én is hibása vagyok, nem. Én is tehetek erről. Magam alakítottam így, ha akartam volna, akkor változtathattam volna rajta, de igazán soha nem is akartam.
Nekem ez mindig is jó volt így. És jó is így.
Wallenberg kapcsán, azonban ugyanoda jut ő is, ahova én is. Mégis kellemetlenséget okoz ez az egész. Valamiért nem tud megnyugodni a bensőm, háborog. Háborog az angyala miatt, háborog… minden miatt.
- Tudom - vonom fel esetlenül az egyik vállamat és még egy kortyot iszok az átlátszó, maró folyadékból. - De nem mindegy, hogy miként. Nem emelem, viszont be kell látni, hogy ő a lehető legjobb lehetősége a városnak ahhoz, hogy túléljen. A pozíció hatalommal ruházza fel az embert és a hatalom, Alex, az borzalmas dolgokra képes - rázom meg a fejemet halkan elnevetve magamat. Nem akarok az anyjával példálózni, erre mindig is vigyáztam, most is fogok. Akarok. Azonban az agyamra ülő apró fátyol kezdi elhomályosítani a tudatomat. - Szörnyű és igazságtalan viszonyok voltak Drake előtt a városban. Most sem tökéletes minden, olyan nem is lesz. De pont az teszi őt jó vezetővé, hogy nem akar az lenni, mégis lelkiismeretesen viszi a hátán a várost - kevés olyan ember van, aki erre valaha is képes volt.
Így nem csoda, hogyha életem árán is védelmezni fogom azt, hogy ez így is maradjon. Nem fog örökké így lenni, azzal is tisztában vagyok, hogy nélküle is fog működni a város és az esetleges halála után minden meg fog változni. De addig sem mindegy, hogy miként élünk.
- Ezzel nem is vitatkoznék - nevetem el magamat. - De ez csak ennyi. Nem lebecsülöm magam, könnyen ismerkedem, de ugyanilyen könnyen vagyok feledhető. Alex… jó, lehet, hogy ez csak túlzás és legfőképp az alkohol beszél belőlem - emelem fel a poharam, amely már megint kezd üres lenni. Ajaj. - Az, hogy élek, az hogy viszonylag - itt kidüllesztem a szemem és eltekintek mellette az ajtó irányába. - ép ésszel létezem, nem másnak köszönhető, mint neked. Te vagy az egyetlen, akire igazán, valaha is számítottam. Nézd végig az életem, mióta ismerünk, bármi problémám volt, ki volt az az egyetlen személy, aki mindig mellettem volt? Próbálj meg Wallenberggel mondjuk lelkizni - tekintek le újra az üveg irányába, mely újra kezd vonzó lenni. - Ne próbáld, olyan, mint egy indián törzsfőnök. Borzalmas. A lényeg… Te vagy az egyetlen oka, hogy élek, rajtad kívül igazán kevés veszteni valóm van - tekintek fel rá, ezúttal én nézek rá komolyan. Mégha az alkohol is beszél belőlem, őszinte vagyok. - Szóval ne kérd tőlem, hogy ne tegyek meg minden tőlem telhetőt a boldogságodért. Igen, ez rajtad is múlik, de semmit sem kell egyedül végig csinálnod - csóválom meg aprón a fejemet, majd az utolsó cseppet is felhajtom a pohárból.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 3:11 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 791 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
- Úgy értem az emberek általában. Nem csupán ők ketten - szabadkozok, mert tény és való, egy házaspár szavának éppen annyira hittek volna, mint bárki másénak, aki akkoriban angyallátást, vagy egyéb természetfeletti tapasztalást állított magáról. Tehát semennyire. Mindenesetre nem feszegetem tovább a témát, valahogy ma nincsen hangulatom a múlton rágódni, ráadásul azon a felén, amiben még csak nem is élhettünk. Pedig óhatatlanul beleivódik a gondolataim közé a tudat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne abban a korban létezni; senki nem hinne nekem, és senkit sem érdekelne a kilétem. Maximum hülyének néznének, de nem ölnének meg, ítélnének el, vetnének ki maguk közül. Apró szusszanással süppedek bele a fotel meglepően kényelmes ölelésébe.
- Tessék? - az eltűnődött ábrázatom pillanatok alatt válik felháborodottá. - Sok mindent kinéztem volna belőled, Natalie Rossmyra, de hogy éppen a hamburgerekkel húzzál le? Van neked szíved? - csóválom a fejemet tettetett sértődöttséggel, miközben egymásba fonom a karjaimat a mellkasom előtt. Persze hamar engedek a színjátékból, igaz, széles mosoly helyett csupán egy egészen kicsi költözik az ajkaimra helyette. A lakás megfontolására megint a vállamat vonom, ugyanis azt hiszem, egyelőre nem akarom felrúgni az egyetlen biztos pontot is, ami még akad az életemben. És hát továbbra is kérdéses, minek bajlódnék egyáltalán a költözéssel? Mi értelme lenne?
Gondolatban megrázom a fejemet, és inkább rá figyelek, meg a kitöltött italokra. Természetesen a sérülésére legyint, de rosszul ismer, ha azt hiszi, hogy ez ennyiben is fog maradni. Legyek átkozott, ha az orrom előtt vérzik el.
Elemelem az asztalról a poharat, ám nem dőlök vissza rögtön a háttámlának, hanem a térdeimen könyökölve tartom a két kezemben az italt középen, és hol őt, hol pedig az asztalt pásztázva hallgatom Tomról és a társairól. Nyugtathatnám azzal, amire már ő maga is rádöbbent, vagy a ténnyel, hogy a vadász létet a többség maga választja a jobb élet reményében és a kockázatok tudatában, noha utóbbiról senki nem akar később hallani. A valóságról, hogy sokan nem öregednek meg békességben, mint a Crusader családfő, de még csak a középkort se mindig érik el, elvégre a falakon túl teljesen más világ van, mint az innenső oldalán. Így is, hogy több helyen rongálódtak a falaink. Szóval csendben maradok, mert az érzelmei nem fognak a logikától megváltozni.
Wallenberg kapcsán viszont nem maradok szavak nélkül, és a görnyedésből is áttérek egy kényelmesebb pozícióba; hátrébb csusszanok a fotelban, hogy egyúttal hátra is dőlhessek, de mégse keltsem a szétcsúszottság látszatát. Akkor se, ha néhány pohár gin után már esélyem se lesz egyben maradni.
- Helyes. Ennyi kijárt neki - bólintok, azonban hagyom tovább beszélni, anélkül, hogy megakasztanám, bár ez igen csak nehezemre esik, amikor ennyire alábecsüli magát és a körülötte lévő embereket. Hiába mosolyog, nevet, csinál úgy, mintha teljesen beletörődött volna a dolgok kifacsart rendjébe, tudom, hogy ez nincsen így. És be kell vallanom, megrémít, amiért ennyire semmibe veszi azt, ami az élete.
A mondandója végére megkockáztatom, rosszabbul érzem magamat, mint odafent a tetőn. A saját dolgaimmal sem tudok megbirkózni, de hallani, hogy az egyik legfontosabb embernek az életemben ilyen nehéz egyszerűen csak létezni? Hosszú másodpercekig meg sem szólalok, pusztán figyelem a kezemben szorongatott poharat.
- Nem tudtam, hogy ilyen nehéz neked - jelentem ki, akár egy bocsánatkérést, mert tényleg nem tűnt fel ennyi idő alatt, hogy egyáltalán nem boldog. Milyen elcseszett egy barát vagyok? - De… attól még számítasz. Abbyéknek, a társaidnak, még annak a hülye Ednek is - csóválom meg a fejemet lassan, és éppen olyan nyúzott tempóval kísérlek meg felpillantani rá. - Tudom, hogy mi történt nyolc éve, viszont ő is azt akarná, hogy éld az életed. Ő már nincs, de ez nem jelenti azt, hogy neked sem szabad élned. És én sem akarom, hogy a boldogságomért áldozd fel magad. Az rajtam múlik végső soron - magyarázom elcsöndesedve, ismét visszatérve a kiürült pohár vizslatásához.
Wallenberg említésénél nézek rá újfent, határozottan ráncolva a homlokomat.
- Ezt rosszul látod. Pont azért kellett mennie, mert túl sok élet forgott miatta kockán. Túl sok mindenkinek számított az, hogy végignézik-e az esetleges elbukását, ami után lehet, elbukott volna a város is - nem szívesen mondok ellent neki éppen most, ám ezt be kell látnia ahhoz, hogy továbbléphessen. - De ne emeld piedesztálra, nélküle is létezett New York és fog is - csóválom meg a fejemet, mert eddig sem fért bele, hogyan tudta ennyire kimosni az elitjei agyát, és hogy nem vette észre, mennyire veszélyes ez. - Azt meg végkép ne mondd, hogy nem tűnne fel senkinek rajtam kívül, ha eltűnnél. Akivel találkozol, arra hatással vagy ilyen-olyan módon, szóval ne becsüld alá az emlékezetüket - határozottan beszélek, nem óvatoskodóan vagy körültekintően, mert.tudnia.kell. - Ha belépsz valahova, öt perc után mindenki tudja a nevedet és felismeri az arcodat, erre a fogadásra pedig sok hamburgert áldoznék - teszem hozzá, mégis csak enyhítsek valamit a szavaim élén, igaz, mosoly még így sem jár mellé.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 8:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 800 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Ha látták volna a jövőt, ha láttak volna bármit, változott volna valami is?
- Tudtak volna szerinted változtatni a történteken? Hitt volna bárki nekik? - teszem fel inkább a költői kérdésemet. Nem hiszek ebben. Az emberek bolondnak hitték volna, hiszen épp ezért csapott le Gabriel nem igaz?
Mert velejéig romlottak vagyunk. Jézusom Nat, ne engedd, hogy az angyal szavai összezavarjanak, még akkor sem, ha tudod, hogy igaza van. Túl sok mocsok volt ebben a világban, ez mégsem jelenti azt, hogy megérdemeltük azt, amit kaptunk.
Mégis nézzük valahol a jó oldalát. Ha nem lett volna ez, akkor vélhetőleg Alexet sem ismerem meg. Nem hinném, hogy a nephilimeknek nagyon kedvezett volna az a világ.
- Szerintem ez egy igazi átok lehetett volna. Mármint a jövőbe látás - magyarázom zavarodottan. Inkább átok, mint áldás. Mert mi van, ha látod, látod, hogy mi fog jönni, milyen rossz fog bekövetkezni, mégsem tudsz tenni semmit sem ellene?
Fájdalmas és frusztráló lehet. Nem nagyon kérek inkább belőle.
- Oroszok? - vonom össze a szemöldököm. - Több ezer mérföldre… - kezdek bele, de rá kell jönnöm, hogy a logikának itt most nincs helye. Ott, ahol emberi kéz érintette a világot. - Most már komolyan utánaolvasok ennek - azon túl, hogy frusztrál, hogy nem tudom, legalább lekötöm magam az elkövetkező időkbe. Lássuk be, ez ötletnek jó, mi bajom lehet belőle?
Hogy nem fog lekötni, hogy folyton el fog terelődni a figyelmem? Nos, ebben manapság bármi segítségemre lehet. Ugyanis semmi, de semmi sem köt le, de ennek előbb, vagy utóbb vége lesz, nem igaz?
Mondd, hogy vége lesz.
- Imádja a két szép pislogásod - fordulok felé egy széles vigyorral az arcomon. - Tényleg. Rengeteg hamburgert… - szavaimat elharapom. - Oké, lehet, hogy több kaját küld neked, mint amennyit kézbesítek, de van egy édes kutya a kilencedik és az ötvenhetedik sarkán, ki csak most kölyközött le - mentegetőzöm egy szem barátomnak. Felvinni nem vihetem, mert a szomszédom kinyírna érte. - De fontold meg. Neki nincs rá szüksége, nem használja, az étterem felett lakik, az én lakásomra sem tart igényt, pedig az a bátyjáé volt - egy igazi szamaritánus is lehetne az öreg hölgy. Annyira kedves, hogy az idősebbek rá hagyják a… mindenüket. Főleg akinek nincs már igazán családja, mert kire hagynák? Kinek kellene?
- Ne foglalkozz vele, csak karmolás - legyintek. - Elmúlik, mint a pitymallat - teszem le hozzá közelebb az ő részét én pedig kényelmesen dőlök úgy hátra, hogy a sebem kevésbé húzzon. Előbb-utóbb elmúlik a fájdalom.
Nem úgy a lelki fájdalmak. Még akkor is magam előtt látom Tom vérbe fagyott tetemét, amikor Alex megszólal. Vállaim megrázkódnak és hatalmasra tágult pupillákkal tekintek fel.
- Egyetlen jó dolog van ebben az új helyzetben, hogy nem igazán halunk meg. Bár nem hinném, hogy Tom, vagy a többiek többé vadásznak állnak majd. Talán nekik jobb is lesz így - attól még a tehetetlenség sose jó érzés. A fájdalom, az aggódás, melyet akkor éltem át. A bajtárs elvesztése sose kellemes érzés, amikor tudod, hogy elbuktál, mert nem tudtál rá vigyázni.
És kereshetek kifogásokat, hogy miért nem, mert nem vagyok terepre való, mert nem vagyok a legjobb a közelharcokban. Kifogások, de nem fogják megmásítani a történteket. Nem tudtam rá vigyázni.
Hálás vagyok Alex szavaiért, szemöldököm, homlokom mégis ráncolom, miközben mosolygok rá. Egy újabb nagy kortyot iszok a pohárból. Ha így folytatom hamarabb beállok, mint ő.
Halkan felnevetek, ahogy a képen törlésről beszél.
- Oh, megtettem. De épp eltört a csukóm és a vállam is kificamodott előtte tizenhat órával, szóval lehet, hogy nekem jobban fájt, mint neki - hunyorítok rá. Mégis… az a boldogság, ami átjárt akkor, amikor megláttam. Régen éreztem már hasonlót. Sziklát gördítettek le a szívemről. Azt a momentumot, azt a törékeny pillanatot szeretném visszakapni, nem pedig ezt a… zavarodottságot.
- Hálás vagyok a szavaidért, tényleg - emelem meg szemöldökömeimet. - De nekem nincs életem, Alex. Minden amit mutatok, amit láttok az nem igaz. Közel nyolc éve meghalt bennem valami, azóta csak szürke számomra minden. Nem sajnáltatom magam, félre ne érts kérlek - nevetem el magam. Ez áll tőlem a legmesszebb. - Elcseszett életem van és elcseszett érzéseim, melyből soha nem lesz kiút. A városért élek, hogy a benne lakók, hogy Te boldog lehess és biztonságba lehess - vonom meg a vállamat. - De ne emelj piedesztrára. Te ismersz, több emberrel is jóba vagyok, de igazán jóba lennék bárkivel is? - mosolygok rá sokat mondóan. A szám sokat jár, sokszor kimondom amit gondolok még akkor is, amikor nem kellene. Ezekkel sose barátokat szerzek, sokkal inkább rosszakarókat. - Nem ítélem el Wallenberget, sőt, tudom, hogyha hasonló helyzet lenne én se cselekednék másképp. Talán én is elmennék, hogy ne ártsak másoknak, hogy biztonságba tudjak valakit. Csak a kettőnk közötti különbség, hogy én senkinek sem számítok. Mármint, komolyabban, tudom, hogy neked igen - magyarázkodom, mielőtt teljesen félreértené a szavakat. Nekem csak ő van, senki más, néha ezt így érzem. - Ő pedig mindenkinek és ezt nem veszi észre - haragszom rá érte? Nem hinném. - Rajtad kívül senkinek sem tűnne fel, ha eltűnnék - nevetek rá kedvesen.
Nem nézem magam kevésbé, egyszerűen csak tudom ezeket. Szabadszájú vagyok, szabad felfogással. Nehéz… Nehéz bármit is csinálnom ezzel. Ott vagyok mindenhol, bárki, bármikor számíthat rám, de fordítva? Ebben nem hiszek.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 4:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 736 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Eltűnődök a válaszán, ami pontosan olyan kusza, mint maga a kérdésem. Mármint az én fejemben közel sem volt az, megvan a pontos oka, amiért feltettem, és a jelentéstartalom, amivel kapcsolatban megvilágosodásra vágytam, ám a szavait hallva rá kell döbbennem, hogy Naty sem gondolatolvasó, és ha nem vagyok egyértelmű, akkor a felelete sem lesz az. Ettől függetlenül elgondolkodtat, mérlegelésre kényszerít; ha eltaszítok magamtól mindenkit csak azért, hogy túléljek, akkor utána milyen életem lesz? Lesz értelme egyáltalán? Viszont ha nem teszem, akkor mi lesz azokkal, akiket magammal együtt veszélybe sodrok? Bárhogyan is nézem, egyelőre kecsegtetőbb az egyedüllét ígérete, mint a küzdelemé.
Ezen tanakodva lépkedek utána a lépcsőkön, legalábbis, amíg át nem térünk a nemsokára bemutatandó lakás történelmére. Összevonom a szemöldökeimet a visszakérdezésére. Egyrészt, ezen még sosem gondolkodtam el, elvégre megvannak a magam helyei, ha nincs kedvem otthon lenni, másrészt nem tűnik relevánsnak ezen morfondírozni, tekintve a helyzetemet. Inkább nem válaszolok, hanem visszaterelem a beszélgetést a hely előző tulajdonosaira.
- Bezzeg, ha látták volna a jövőt… - csóválom meg a fejemet, miközben besétálok vele a lakásba. - Valami oroszok, nem? Apa emlegette őket régebben - megvonom a vállaimat, mert bevallom őszintén, már akkoriban sem voltam képes odafigyelni a kéretlen történelemórákra. Ennyiben kifújt a tudásom, de hogy ők miért voltak rosszak, mit tettek, kik voltak, halovány lila elképzelésem sincs, leginkább azért, mert már teljesen lényegtelen. Apa gondolatára azonban egy aprócska sóhaj felszakad belőlem, hiszen rá kell döbbennem, hogy még mindig nagyon hiányzik. Szigorú volt és következetes, de mellette rend volt a családban, nem úgy, mint most. Ráadásul ő sosem éreztette velem, hogy tökéletesnek kellene lennem, ellenben anyával, aki szerintem már rég lemondott rólam. Freya megmentése után is meg mernék esküdni, csak azért jött el egy-két edzésemre, hogy megmutathassa az embereknek; a Payne család az, aki a többieket is kihúzza a szarból.
- Ez egyszerre vicces és ijesztő - állapítom meg Abby kapcsán, ugyanis nem tudnék vitába szállni Natalie-val, belőle én is kinézem, hogy mindegyikünket túl fogja élni. Mondjuk nem lesz nehéz, tekintve, hogy a veszély és a halál állandóan a nyomunkban jár vadász létünkre. - De ha övé a lakás, végkép nem értem, miért lehetne nálam téma. Vagy szerinted két szép pislogásra oda is adná? - halovány, hitetlen mosollyal teszem fel a kérdést, közben erőt gyűjtve arra, hogy az igazán fontos megbeszélnivalók felé terelgessem a csevegésünket. Dobolok az ujjaimmal, hátha tompít a feszengésemen, ám nem érek vele túl sokat, szóval mire Nat leül a velem szemközti kanapéra, fel is hagyok vele.
- A felsőd… - mutatok el az oldalára, felegyenesedve a görnyedésemből, amint közelebb hajolva és a sötétben hunyorítva igyekszem felmérni, valóban jól látom-e a textílián átütő vörösséget. Persze ő, mintha semmi gond nem lenne, ráérősen kitöltögeti az italunkat, majd elkényelmesedik. Amennyiben legyint rá, a mondanivalója végéig békén hagyom vele, de utána nem fog menekülni.
A saját poharamat felemelve hallgatom a faggatózásomra adott válaszát, és bár az első kijelentésénél határozottan morcos pillantást vetek rá, nem vágok a szavába. Ellenben kortyolgatok az áttetsző italból, ami a sokadik próbára is éppen olyan fintorba torzítja az arcomat, mint a legelsőnél. Sosem fogom megszeretni a töményeket…
Az összefoglalója mellett azonban eltörpül a keserűség a számban, sokkal rosszabb az, ami a szívemet kezdi szorongatni. Tehát meghalt valaki csak azért, hogy Wallenberg vadászai nehogy akadályozni tudják a Tanácsot… Kedvem lenne a földre köpni.
- Sajnálom, Naty… - szólalok meg végül elcsendesülve, tanakodva, merre vezessem tovább a szavaimat. A vezetőség helyett Wallenbergre esik a választásom. - Én sem értek egyet azzal, amit tett és ahogyan tette, viszont… Ha baj van, az emberek nem mindig a legjobb döntéseket hozzák - nyögöm ki kissé tartózkodva, mintha egyszerre a saját, jövőben elkövetett hibáimat szeretném feloldozni előtte, másrészt az ő fájdalmát enyhíteni Wallenberg minimális megértésével. - Te magad mondtad, hogy nem az egyedüllétre lettek az emberek teremtve. Szerintem ő is annyira egyedül van most, mint te - teszem hozzá, és az utolsó kortyot is kiiszom a pohárból. Vajon, ha egy hülye döntésem után visszakeverednék, engem is hasonlóan fogadnának a számomra fontos emberek?
- Nem akarom mentegetni vagy azt mondani, hogy nem jogos, amit érzel. Sőt, remélem képen törölted… De mindenkinek szüksége van rád, Natalie, még ha el sem hiszed - apró, együttérző mosollyal teszem vissza az asztalra a poharat, kicsúszva közben a fotel szélére. - Talán megérdemli, hogy elfordulj tőle, hogy egyedül legyen, viszont te nem érdemled meg, hogy miatta ne éld az életed - osztom meg vele a legőszintébb gondolataimat. Mennyivel egyszerűbb másnak mondani, más problémáit átlátni, mint a sajátjaimat…


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 12:32 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 894 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Kérdésére megrándul az ajkam, mosolyra fordulnak, még ha csak egy pillanatra is. Kérdése olyannyira jogos, olyannyira… Az emberi lét sokrétű, nem lehet feketén-fehéren szemlélni. Színesek vagyunk, sokkal többek, mint azt valaha szavakba is tudnánk önteni. Mégis megpróbáljuk, igyekszünk, hogy megtaláljuk az értelmét a létünknek, de vajon van?
- Szeretet, idő, halál. Ez a három dolog összeköt minden egyes teremtményt a világon. Vagyódunk a szeretetért, több időt akarunk és féljük a halált. Az élet az emberekről szól, Alex. Nem azért lettünk teremtve, hogy egyedül legyünk - mosolygok rá kedvesen. Nem tudom, hogy tudok-e számára választ adni, a kérdéseire, arra, amit szeretne.
Saját tapasztaltaimról tudok beszélni, amiket átéltem, amiket az elmúlt évek hoztak számomra. Ha már ennyivel többet tapasztaltam nála, legalább legyen is valami értelme. Születésünktől kezdve ebben a rohadt apokalipszisben élünk. Tudom, hogy soha nem lesz normális életünk, tudom, hogy Alexnak ez már nem adathat meg. De ha egy pillanatra is könnyíteni tudok a lelkén, már megérte az egész létem.
Más rajta kívül már nem számít nekem. Nem maradt senkim ebben a vároban. Tudom, hogy drasztikus, amit mondok, de ha belegondolok újra csak ide lyukadok ki. Nincs senki, akiben jobban megbíznék, ki jobban számítana. Miért ne tennék hát meg mindent azért, hogy Ő boldog legyen?
Mindent és bármit.
- Örökké anyádéknál akarsz lakni? - vonom fel kérdőm a szemöldököm felé fordulva, ahogy az utolsó lépcsőfokokat teszem meg. Egy rossz lépés és a húzódó fájdalom belenyilal az oldalamba.
Mély levegőt veszek, mellyel palástolni kívánom. A levegőt lassan fújom ki orromon keresztül, ahogy hallgatom egy szem barátom szavait.
- Államtitkokat. Akkoriban, legalábbis az ő elmondása szerint jobban kellett félni a komcsiktól, mint bármi mástól. Még valami űrprojectbe is belekezdtek - fintorodom el. Akkor még egymás ellen harcolt az emberi faj. Ez számomra teljesen elképzelhetetlen. Ahogy az is, hogy soha, senki nem tudott az angyalok vagy démonok létezéséről. Számunkra ez már annyira természetes…
- Fogalmam sincs, hogy kik azok a komcsik, egyszer utána akartam nézni, de… - vállamat megvonom, ahogy kinyitom a lakás ajtaját. De nem került rá sor. Mindig jött valami fontosabb dolog, vagy már annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam utána nézni. Abigail meg semmit sem mondott.
Ahogy fény gyúl a szerény hajlékba, már megyek is az italok irányába. Apró nedvességet érzek az oldalamon. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, Alexnak háttal állok.
Gyerünk Naty, gyűjts erőt.
- Oh, túl fog élni - rázom meg a fejem, halkan nevetve. - Van egy elméletem, hogy mindannyiunkat túl fog élni. Ha nem tudnám már könnyedén felismerni akár látásról is a természetfelettit, gyanakodnék is rá, hogy vagy angyal, vagy démon - túl sok mindent látott és mégis megmaradt emberségensek. Kedvesnek. Talán éppen ezért, mert ennyi mindenen men ő is keresztül.
Senkinek sincs egyszerű élete.
- Rólam? - vonom fel a szemöldököm, amikor egy üveget ragadok meg a sok közül. Jó pár éves gin. Másik kezemmel a szekrény tetején, szájjal lefelé fordított poharakért nyúlok. Pontosabban kettőért. Könnyedén fér el az egyik tenyerembe. - Előre jelzem, nem én voltam - biggyesztem le ajkaimat, már előre tagadva az aljas vádakat, amiket felhoztak ellenem neki. Így sétálok hozzá és ülök le vele szemben a kanapéra. Az italt közénk helyezem, két pohár alja halkan koppan az asztalon. A kupakot könnyedén fordítom el a keserű nedű pedig hamar a pohár alján találja magát.
Nem nyújtom felé az övét, a sajátomat veszem a kezembe és dőlök hátra. Lábaimat behajlítva húzom el a kanapéra, talpammal sejhajomat érintem meg.
- Oh, vagy úgy - kezdek bele. - Tudjuk jól, hogy nem vagyok terepre való - vonom fel a vállamat, de érzem, hogy ennyi nem lesz elég számára. Nem várhatom el tőle, hogy őszintén beszéljen az érzéseiről, ha én elfojtom magamba őket. - Drake elmenetelével sok minden megváltozott, főleg a mi körünkbe, de nagy részét tudod, hiszen az eliteket a tanács irányította - egy nagyobb kortyot iszok a pohárból, majd pedig a színtelen folyadékot figyelem, miután az ölembe helyezem az őt fogó poharat. - Újoncokat osztottak be közénk, falon túlra küldtek minket. Szétszedtek minket lényegében. Sose voltam jó a harcokba, legalább is nem a közeliben - szemem előtt megjelenik Tom holtra fagyott teste. Szemeimet lehunyom egy pillanatra. Próbálom kitörölni őket. - Az újoncok pedig hibáznak Alex. S odakint egy hiba halálos lehet - tekintek fel rá, tekintetem komolyságot és szomorúságot sugároz egyszerre. Párat pislogva tekintek el mellette, keresem a szavakat. - Nehezen éltem meg, hogy eltűnt, hogy el akarták hitetni, hogy elhagyta a várost, hogy nem jön vissza, hogy hátrahagyott minket. Harcoltam ez ellen az elmélet ellen, de beette magát a gondolat a csapat közé, hogy mi van, ha mégis? Semmit sem tudtunk, hogy merre ment és hogy miért. Nem aludtam, alig ettem, de ezeket te is tudod, a legjobb terelésem, még ha nem is hatásos - nevetem el magam, fejemet lehajtva.
- Azt hittem, hogy ha megtudom az igazat, az majd - szemöldökömet összeráncolom, mutatóujjammal a pohár peremén körözök. - felszabadít. Hallanom kellett az igazat az Ő szájából. Azt mondtam, hogy idő kell, amíg feldolgozom, mindenkinek azt mondom, de azóta csak keresem az alkalmakat, hogy ne legyek egyedül, hogy ne gondoljam át, nem akarok jobban belegondolni a történtekbe jelenleg. A visszatértével úgy vettem, hogy minden visszaáll a normális kerékvágásba - tekintek fel újra rá. - Visszavonultam a barlangomba és a kezembe vettem, hogy újraírjam a város rúnahálózatát - vonom fel a jobb vállamat, miközben a számat elhúzom.
Nem akarok belegondolni a történtekbe és a miértekbe. Tudom, hogy abból a vitából nem fogok jól kijönni, hogy olyan dolgokra fogok rájönni, ráeszmélni, amikre nem akarok. Nem akarok róluk tudomást venni, még nem. Kerülöm azóta, lényegében mindenkit és mit csinálok helyette? Amíg nem Alexet kerestem, addig egy angyallal...


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 09, 2019 8:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 673 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
A cirkusz óta a legutolsó, amire gondolni akarok, azok az emberi kapcsolatok bonyodalmai, mégis hallva Naty meglátásait, óhatatlanul eltűnődök magamban. Vajon rólam mit árul el, hogy a legutolsó összetűzésemet először egy szomorkodó, majd sértett gyerek módjára kezeltem, áskálódva magamban a hibák után, amiket tulajdonképpen el sem követtem? Persze még most is nehéz önigazolást nyerni, érezni, miközben rosszul vagyok saját magamtól, arról nem beszélve, hogy azt az egész estét nagyon meredek lenne a kapcsolat kategóriájába sorolni. Felsóhajtok a gondolatra, mert biztos vagyok benne, hogy soha nem is fog oda kerülni, ha jót akarok neki és magamnak. Kíváncsi lennék, őt egyáltalán bántja-e az, ahogyan az egész alakult, vagy már rég elfelejtett, élve tovább a vadászoktól mentes, nyugodt életét?
- És ha nincsen kapcsolat, akkor mégis mi határoz meg minket? - nem szerettem volna leragadni a témánál, hát még érdeklődőnek, kíváncsinak mutatkozni, és valóban, az ábrázatomon nem is tükröződik a tudásszomjam, ennek ellenére csak kicsúszik a számon a kérdés. Talán mert messzebb terelgeti a témát a félvéreknél és nephilimeknél, vagy éppen, hogy közelebb. Nehéz ugyanis egyik napról a másikra elhitetni magaddal, hogy nincsen tovább, de legalábbis kevés értelme van próbálkozni, a karodat nyújtani…
Az ígéretére némán biccentek, változatlanul az üveget figyelve a kezeim között, amiről hamar kiderül; nem, hogy órákra, de percekre sem lesz igazán elegendő. Meggyőzöm arról, hogy az estét másként folytassuk, mint a lelkem aprólékos cincálása, bár ha alkoholról van szó, őt szerintem sosem kell noszogatni. A vasajtóig egyedül teszem meg a métereket, nem támaszkodok rá, már csak azért sem, mert elnézve a külsejét, még nálam is rosszabbul fest. Ha valaki annyi időt tölt a társaságában, mint én, az meg tudja még azt is mondani, amennyiben a megszokottnál kicsit feszesebben tartja az izmait, amitől a járása is veszt az átlagos, laza határozottságából - márpedig most egyértelműen másként szeli a tető padlózatát. Nem teszem szóvá, amiként a humoros előzékenységét sem méltatom szóval, mindösszesen a szemöldökeimet emelem meg leheletnyire.
A lépcsőfokokat csöndben tervezem leküzdeni, viszont Natalie, az örök történetmondó csak nem hagyja némaságba burkolózni az - ezek szerint - háromemeletnyi utunkat.
- Van hol élnem… - jegyzem meg a homlokomat ráncolva, hisz ettől nem vált kisebbé a szememben. Ha alapvetően a Brooklyn-híd alatt élő szerencsétlen lennék, akkor már lenne okom morogni a kis titka miatt. - Hogy lopjon? Továbbra is fenntartom, hogy régen nagyon unatkozhattak az emberek - csóválom meg a fejemet, várva, hogy kinyissa az ajtót. Persze a CIA neve még előttem sem ismeretlen, tehát van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a pékségbe ruccant át egy másik kontinensre tolvajkodni a néni.
Közben végre kattan a zár, és bejutunk a lakásba, ahol túl sok mindent nem látni, amíg Nat fel nem kapcsolja a villanyt. Azután sem álmélkodok, egyszerű lakás a megszokott, régi bútorokkal, és hát, mint sokan mások, én is úgy vagyok vele, hogy amíg nem áll rugó a hátsómba, addig mindegy, hogyan néz ki például egy fotel. Az egyikbe le is hajítom magamat, semmi erőm nincsen az ácsorgáshoz vagy a lakás rejtett zugainak feltérképezéséhez - máskor már csak a biztonságunk érdekében is körüljárnék. A közel üres üveg tompán koppan a mellettem nyugvó asztalkán.
- Persze, hogy az, mert utána Abby meg rád hagyja - mosolyodok el leheletnyire, átvetve az egyik lábamat a másikon. Pontosabban fogalmazva csak a bokámat támasztom meg az ellenkező oldali térdemen, amíg a combjaimon türelmetlenül kezdek dobolásba az ujjaimmal.
- Tudod… - szólalok meg újfent, hátradöntve a tarkómat a fotel háttámlájának széléhez, és úgy pillantok el felé. - Amikor a… a cirkuszba mentünk, rólad akartam beszélni - vallom meg őszintén, mert úgy érzem, tartozok neki és magamnak is annyival, hogy ne hagyjam fortyogni benne az esetleges sérelmeit, bánatát. Végső soron kettőnk közül ő az, aki többet szeret beszélni, és nem vagyok biztos benne, hogy volt bárki, akivel megosztotta volna a gondolatait, amíg én… Fogalmazzunk úgy, alkohol felderítő küldetésre mentem. - Áthelyeztek, és egy szót sem szóltál róla. Vagy te kérted? - billentem kissé oldalt a fejemet. - Gondolom köze van az egészhez Wallenberg visszatérésének - biggyesztem mellé az információt, ugyanis a nyakamat tenném rá, hogy ő volt az oka Natalie elzárkózásának.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 09, 2019 9:52 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 881 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
- Ne tedd - nevetem el magam kedvesen, továbbra is a földet pásztázva. Fejem enyhén emelem csak fel és fordítom félre. - Egy másodpercét sem sajnálom annak, amit átéltünk. Tudod, egy kapcsolat sem tökéletes. Mindenhol vannak gondok, mindenhol vannak problémák, mosolyszünetek, néma pillanatok. Az határoz meg téged is, engem is, egy kapcsolatot, hogy miként kezeljük ezt. Rohadtul nem könnyű egy olyan városban félig nem emberként élni, mégis embernek maradni, aki vadász rájuk - vonom fel egyik vállamat könnyedén. Rajta áll, hogy miként birkózik meg vele. Feláll a pofontól és tovább megy, vagy megadja magát és az önsajnálat bugyraiba temetkezik.
Könnyű ítélkezni és könnyű a szavakat kimondani. Cselekedni annál nehezebb. Nem vagyok az ő helyzetében, cipőjében egyáltalán nem járok, csak megközelíteni tudom, sejtem, hogy miket élhet át. Nem kell kimondania, nem kell elmondania, hogy megszenvedni. Egyszerűen csak tudom, mert ismerem. De miért lennék a barátja, ha nem azért, hogy az ilyen helyzetekben akaratán kívül ráerőszakoljam magam? Azt hiszik az emberek, hogy ilyenkor egyedüllétre van szükségük, holott a nagy lótúrót. Senki sem akar ilyenkor egyedül lenni.
Halovány mosoly fut végig ajkaimon, amikor megígére, igyekezni fog.
- Én pedig ott leszek melletted. Ha akarod, ha nem - húzom fel kissé orromat, melyek így ráncokat képeznek a bőrömön épp mellettük. Arcom parányi fintorba fordul, mintha csak egy semmilyen dologról beszélgetnénk, nem pedig az életét meghatározó kérdésekről.
Nem tehetek róla, akaratomon kívül vagyok ilyen. Elviccelem a komoly helyzeteket? Vannak rá pillanatok. Mások problémáival könnyebben tudok megküzdeni, könnyebben tudok ott lenni mellettük, megoldást találni, segíteni, mint a sajátoméval. S tudom, hogy olykor a humor a legjobb fegyver tud lenni ez ellen. Még ha csak egy pillanatra is, de a valóság szörnyűségeiből kirángat. Elég szart nyelünk le nap, mint nap. Ép ésszel ezt nem lehet kibírni.
- Mi-mi, bakfitty - nevetek rá kedvesen. Ő sincs itt a gondolataival, de lehet érte egyáltalán hibáztatni? Minden, ami problémám volt az elmúlt időszakba, úgy tépte ki szívemből a cirkusz, mintha sosem lett volna. - Az a két korty igazán nem számít - hajtom félre a fejemet, és bár nem látjuk a sötétbe, hogy mennyi maradt belőle, hallani még hallhatjuk.
Ha kívánja a segítségem bal vállam nyújtom neki, karomat, ha nem, akkor bár az erős szél a hajamat, kabátomat tépi, mégis elindulok a bejárat irányába.
- Oh, nekik egy teljesen más titkot mutatok meg - szólalok meg halk, búgó hangon, kaján éllel megfűszerezve. Szememben veszélyes fény csillan. Ahogy közeledek az ajtóhoz, hirtelen járja át fájdalom a testemet.
A karmolás az oldalamon, vagy vágás - esküszöm, ha megpróbálok sem emlékszem vissza, hogy mi történt velem a cirkuszban - élesen emlékezteti magát. Ezzel foglalkoznom még  sincs időm. Igyekszem úgy mozogni, hogy a seb ne szakadjon fel, a rajta lévő kötszer védje és mindemellett a járásom is normálisnak lehessen mondani.
Tényleg Nat, több kívánságod nincs?
Ami azt illeti egy egész listám van, de jelenleg ezzel a kettővel is beérem.
- Ez esetben - állok félre az ajtóban, hogy udvariasan előre engedjem. S hogy lássa kivel is van dolgom, felsőtestem is meghajtom előttem, mint egy igazi komornyit. Jobb karomat behajlítom a hasamhoz, ballal pedig mutatok a lépcsőház irányába.
Sejtéseim szerint nem fog élni a lehetőséggel, így fogamat szorítva indulok meg előre. Tincseimet fülem mögül előreszedem, hogy arcomat takarja. Ezernyi fintor, ránc, fájdalommal teli tekintet fut át rajta, amíg háttal állok neki. A fordulóban azonban megerőltetem magam és a gondtalanság látszatát keltem.
- Csak három emelet - nyugtatom inkább magamat, mint hogy őt tájékoztassam. - Kellemes lakás, évek óta senki sem járt benne - mesélem egy szem barátomnak. - Tudom, tudom, szörnyű barát, hogy sose mondtam még - érek le a kívánt szintre és fordulok el balra.
A legtöbb lakás néptelen, alig lakják már a lakásokat, amelyiket meg igen… Ebben a késői órában biztosan már alszanak.
- A félvér háború előtt egy igazán kedves, idős házaspáré volt. Rengeteget jártak Abigailhez, én pedig hozzájuk, kisegítettem őket, takarítottam, hoztam nekik élelmiszert, főztem is nekik, tudod ilyen kis apróságok. Ők pedig a lehetetlen történeteikkel szórakoztattak, az egész apokalipszis előtti világról. Bár szerintem a fele csak mese volt, mégis jól kijöttünk. - megállok a háromszáznegyvesen ajtó előtt. Zsebembe nyúlva tolvajkulcsot halászok elő. Pár másodperc csak, amíg a sötétbe elbabrálok a zárral.
- A nő a CIA-nál dolgozott és legtöbbször a komcsik országába utazott, hogy… hát néha egy-két dolgot ellopjon - a zár halkan kattan. Nem állítom, hogy tőle tanultam a trükköt, de valóban sok mindent köszönhetek neki. A gomb alakú kilincset pedig óvatosan fordítom el. - A manusé pedig a gin gyár volt - csillannak meg szemeim, ahogy kinyitom az ajtót és előreengedem a lakásba.
Puritán hajlék, alig néhány bútor, az is az előző századot szólítja meg, nem is mintha nagyon gyártanának bármi újat. A falon jó pár kép, leginkább csak a két párról, gyermekük nem nagyon volt. A bútorokat halvány porréteg fedi. Az egész lakás nem más, mint egy stúdió. Kettejüknek éppen elég volt, soha nem akartak villában élni, ez a kis szerénység hozzájuk illett. A konyhában alig van bármi, a hűtőt hét év alatt elvitette Abigail. A bútorok mégsincsenek letakarva fehér lepedővel.
- Sajnos azok közé tartoztak, akiket a félvérek megöltek, de… - ha besétál elrohanok mellette, hogy két méterrel a bejárattól a főkapcsolóhoz lépjek. Pár másodperc és halvány derengésben játszik fényt a lakás. - Mindent Abigailre és rám hagytak. Így a pia az enyém, minden más meg az övé. Fair megoldás volt - bólintok, majd az egyik zárt szekrényhez lépek. A kulcsot elfordítva nyitom azt ki, amibe több fajta gin is található. Leginkább csak az, mivel azt szerették a legjobban.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 07, 2019 7:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 588 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Kényelmes dolog, és felszabadító érzés Wallenbergen élezni a fogaimat a saját problémáim helyett, ám Nat szűkszavú válaszaiból s az előlem elrejthetetlen reakcióiból ítélve ez a téma meg neki terhesebb a kelleténél. Vajon emiatt volt olyan sokáig letört a cirkusz előtt? Még csak meg sem tudtam vele beszélni a nehézségeit, és most úgy érzem, hogy fényévekkel le vagyok maradva az életében, ilyen pedig még nem fordult elő velem. Biztos vagyok benne, hogy voltak, vannak és lesznek is titkaink, amiket nem akarunk mindenáron megosztani egymással, de ennyire még sosem voltunk távol egymástól. Újfent elragadja a szívemet a keserűség, amiért hátrahagytam nem pusztán azokkal a szörnyekkel, hanem a gondolataival, problémáival…
Egyszerűen pótolhatnám az elmaradásomat, azonban nem tűnik helyesnek a pillanat, túl mély a csend, amibe burkolózott. Ez viszont magával hozza, hogy ismét én kerülök a reflektorfénybe. Nos, ne engem hibáztasson, ha ezek után semmi nem marad az üveg alján.
- Sajnálom - jegyzem meg halkan, miután bevallja, hogy sosem volt fenékig tejfel az életük. Nem ismertem Dylant, ezért nem is tudhattam, milyen ember lehetett, de valahogy egy békés férfinak képzeltem el annak alapján, amit nagy ritkán megosztott velem belőle Naty. Sosem tűnődtem el azon, hogy a félvér volta mivel járhatott, pontosan úgy gondoltam rá, ahogy valószínűleg mindenki más; a titka lelepleződésének pillanatáig átlagos emberként élt az utólag róla felépített emlékezetemben. Mintha csak váratlanul megbetegedett volna, pedig erről szó sincs, és ez most tudatosul bennem igazán. Mélyet sóhajtok végül, közben az üveget mustrálva a kezeim között. - Igyekszem - ennél többet nem ígérhetek, legalábbis nem úgy, ahogyan ő szeretné. Én másban látom a megoldást, mert hiába tanulom meg kezelni és kontrollálni magamat, a lebukást előbb-utóbb így sem fogom tudni elkerülni. Elvégre vadász vagyok, még ha mostanság nem is tűnök annak. Nem, ennél többre van szükség.
Ettől függetlenül a minimális észrevételeimet megosztom vele, és igen csak meglep, amikor még arra is jut időm, hogy megkérjem a téma ejtésére. Persze nem bánkódom, ha valami jobban mardos, mint ez az egész lehetetlen szituáció, az Dom eltűnése, és nem csak azért, mert egy idő után teljesen belézúgtam. Gyerekkorunk óta együtt edzettünk, együtt követtünk el mindenféle ostoba csínyt, együtt szenvedtük el a büntetést, amit a tilosban járásunk okozott, egyszóval ő volt a legjobb barátom, aki az égvilágon jobban ismert mindenkinél. Ha csak szakítunk, még az sem fájt volna annyira, mint a szó nélküli eltűnése. Az érzés, hogy nem tudom, mi történt vele pontosan.
- Mi? - kapom fel a fejemet a váratlan beleegyezésére, majd rögtön legyintek is, tudatva vele, hogy a zavarodottságom ideiglenes volt csupán, hallottam, amit mondott. - Nem az egészet, te is ittál belőle, és még van benne - a fény felé tartva próbálom megmutatni neki, noha a sötét üvegen keresztül aztán túl sok minden nem látszik.
A hátba veregetésére kiábrándultan nyögök egyet, majd a falba kapaszkodva felkecmeredek a kényelmetlen betonról. Elég régóta vagyok már itt, az elfogyasztott alkoholt pedig volt ideje feldolgozni a szervezetemnek. Nem mondom, hogy nem szédelgek egy kicsit, vagy hogy képes lennék hibátlan lövést leadni az íjammal, de még közel sem vagyok az eredetileg kívánt állapothoz.
- Remélem a pasijaidat nem ezzel a szöveggel szeded fel… - szólalok meg, mialatt a tetőre vezető vasajtó felé indulok. - Megmutatom neked a titkos készletet… - az iménti mérhetetlenül negatív hangulatommal kontrasztban kekeckedő horkantás bukik elő belőlem, ahogy visszatérek a biztonságos terepre, avagy a piszkálásához. El akarom felejteni ezt az egész nephilim dolgot, úgy pedig nem fog menni, ha továbbra is ezen rágom magamat. El kell terelnem a figyelmemet.
- Hölgyeké az elsőbbség - nyitom ki előtte az ajtót egy, a kelleténél nagyobb rándítással.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Jún. 06, 2019 5:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 710 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Wallenberg legyen az én problémám. Ha nem tudnék… Ha képtelen lennék szót érteni vele, Ha kiderülne a mi kis titkunk, akkor van még egy lehetőségem. Előbb azonban még el kell hozzá érnem az angyalt. Tudom, hogy mit kockáztatok vele, de ahol már nem segít a józan ész, az ítélőképesség, esetleg a szép szavak… Ott az ember kezd kétségbeesni. Tudom, hogy én is kezdek kétségbeesni. Nem először járom végig ezt az ösvényt, de szeretném hinni, hogy okosabb vagyok mint nyolc éve.
Okosabbnak kell lennem. Alex miatt.
- Ő legalább is ezt mondta - vonom fel az egyik vállamat, számat is elhúzom. Túl sok minden történt vele is, amiről nem tudtunk, most pedig csak félvállról vágja az emberhez. Mintha ezzel minden meg lenne oldva, holott a kérdések csak sokasodnak.
Félek, ha sokáig fogunk így viselkedni egymással Wallenberggel végleg el fogunk egymástól távolodni. Titkok árnyékolják be életünket, titkok, melyeket nem akarunk egymásnak elmondani, éppen amiatt, mert a másikat féltjük. Vagy mert mást féltünk egymástól. Mégis újra és újra visszatalálunk egymáshoz. Különös macska-egér játék ez tőlünk, de örökké nem csinálhatjuk. Az őszinte kommunikációt most mégis ő vágta gajra.
Alex gúnyos szavára felhorkanok. Nem a hanghordozása miatt, hanem a tartalma miatt. Fogaimat szorítva feszül meg arcomon a bőr. Eltekintek a város irányába, hogy ne kelljen rá néznem. Fogalmam sincs még mindig, hogy mi játszódik le bennem, ha erre gondolok.
- Segített neki. Túlságosan is - adom meg számára a választ. Szóval még az angyalt is magával hozta a Tanácsterembe? Mégis miként… Miként kerülte ez el Mindannyiunk figyelmét? Kezeim ökölbe szorulnának, most mégsem engedek a kitörni vágyó haragommal.
Nem engedhetek neki.
Sem ezeknek a gondolatoknak. Megvan a maguk helye, majd… Majd ha egyedül leszek.
Kezének megfogására tett kísérletem csúfos kudarcba fullad. Mély sóhaj hagyja el magamban bensőmet, hangot mégsem adok neki. Csak figyelem mellette a város tompa fényét. Kíváncsi lennék, hogy egykor, minden előtt mennyirevel lehetett fényesebb. Pompásabb. Vajon a városba maradtam volna, vagy elhagytam volna, engedve a kalandvágyamnak, a kíváncságomnak, mellyel a világot fedezhetném fel?
Ujjaimmal babrálva engedem le vállaimat, hátam kissé meggörbül. Jól esik most így ülni.
- Öhm - kezdek bele két kérdése nyomán. Gyűlölök ebben igazat adni Drakenek, de… - Nem teljesen. Próbálta. Józan pillanataiban, minimálisan, úgy volt vele, hogy ezzel elég is volt, de amikor ideges volt, vagy mérges? Képtelen volt kordában tartani az erejét. Az előző kecót ahol éltünk teljesen szétverte így. Nálunk nem én voltam a tányér hajigáló - nevetem el magamat halkan letekintve a kezemre. Körmömről a lakkot kezdem el kaparni, apró szemekben pereg le a földre, vagy épp viszi el egy lágy fuvallat. - Nem akart ő sem tudomást venni róla - tekintek fel rá mosolyogva Alexra. - Ne kövesd el kérlek a mi hibánkat - kérem, kérlelem a testvéremet. Mert számomra az, az öcsém. A világ végére is elmennék érte.
Hibázik. De minél jobban ismeri magát az ember, ennek a faktornak annál kevesebb a kockázata. Szeretném, hogyha ezt megértené, de azzal is tisztában vagyok, hogy ez most túl sok neki egyszerre.
Csendesen hallgatom, hogy miként vélekedik az erejéről. Szemöldököm ráncolom, hiszen nem sok értelmét látom ennek, vagy csak mert nem tudok neki ebben segíteni? Magának kell rájönnie, hogy mire képes?
Dom… Számára sem volt könnyű ez a szakítás. Miért vagyunk mindketten ennyire elcseszettek? Hogy születhettünk ennyire szerencsétlen csillagok alatt? Egyszer, egyszer nem tudnánk egy normális paliba belezúgni, de tényleg?
Szólásra nyitom számat, ám mielőtt hang hagyhatná el, a ki nem mondott szavaimba vág. Ajkaimat összepréselve zárom be őket, lenyelem a gondolataimat és az arcát figyelem. Szemei nem csillognak már, nincs bennük a gyermeki ártatlanság, a naivság, az a jóság, mely körbejárja. Keserű. Érzem, hogy szívem elszorul, a mellkasomra súly helyeződik, mely pillanatról, pillanatra egyre jobban fojtogat.
- Rendben - egyezek bele, ám remélem tisztában van vele, hogy ennyivel nem ússza meg. Nem velem. Tekintetem levándorol az üvegre.
- Bepusziltad az egészet? - ráncolom össze a homlokom. - Hirtelen nem tudom, hogy mérges vagy büszke legyek rád - veregetem hátba. Eljátszhatom a gondtalant, ha ezt szeretné, hogy ne lebegjen a fejünk fölött véres kardként a jelenség, mellyel együtt kell élnie.
- Gyere megmutatom neked a titkos készletet - vonogatom fel a szemöldököm. - Valójában nem titkos itt van az épületbe, még az is lehet, hogy már valaki felfedezte és már ott sincs - állok fel mellette és nyújtom a kezemet, ha szükségét érezné. Ha másért nem, ha ennyit ivott és most fel akarna állni, nos hát… lehetnek koordinációs zavarai.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 02, 2019 9:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 689 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Vannak dolgok, amelyekről nem tudja, hogy tudhatom-e, ellenben a megmenekülésemet szolgálnák. Az életkedvét még nem hátrahagyott énem felhorkantana a kijelentésen, aztán ugyanúgy rádöbbenne, mint a mostani, hogy igazából nem is érdekel a rejtélyes megoldás. Nem hiszek a csodákban, ebben a világban egyszerűen nem léteznek olyanok, csupán kisebbik szar a nagyobbik szar helyett, amivel mindenki boldogan beéri. Azt hiszem, az előbbi az én esetemben a száműzetés lenne, feltéve, ha nem mérlegeljük a hosszú távú hatásait. Még most sem tudom felfogni, hogy jutottam idáig szinte egyik pillanatról a másikra; az előző héten még az volt a legnagyobb problémám, hogy már megint rossz embernél kezdtem, illetve Natalie -t kellett felráznom az elzárkózásából, mindamellett, hogy együtt éltem az áthelyezése nehézségeivel Ed képében, most meg azt fontolgatom, melyik opció a kedvezőbb, meghalni vagy elhagyni a várost? Mert hiába igyekszik minden erejével biztosítani Nat, hogy nem lesz baj és létezik köztes megoldás, én egyszerűen nem tudok hinni ebben.
A sokadik, mély sóhaj gördül le a mellkasomról, amikor a karomra siklik a keze, habár ez most félig a megkönnyebbedés hangja; végre nem rólam és az elfelejteni kívánt problémáimról beszélünk, hanem a városról és a démonról, aki elég nagy galibát okozott benne az utóbbi másfél, lassan két évben.
- A Halállal? - megrökönyödve kérdezek vissza, épp az utolsó pillanatban emelve félre a számtól az üveget, mert már belekortyolni terveztem. - Ha jól tudom, nem egyedül kellett neki elbánni vele - vonom meg az egyik szemöldökömet, és csak aztán iszok bele a kesernyés ízű pancsba. - Vagy megdöbbentő fordulatként hátrahagyta az angyal, akivel a Tanácsteremben parádézott? - csodával határos módon megtalálja az útját a hangomba a gúny, noha könnyebb így, hogy nem magamról kell beszélnem, mert ezzel nem kockáztatom a vékonyka fonál elpattanását, ami a teljes összeomlásomhoz vezetne. Vagyis büntetlenül tölthetem ki valakin, valamin a bennem fortyogó frusztrációt, ami még soha nem esett ilyen jól. Egészen addig, amíg alattomosan bele nem kúszik az elmémbe a gondolat, hogy félig nekem is közöm van a tollas dögökhöz...
Összeráncolt homlokkal tekintek az üvegemre, mialatt Naty elhelyezkedik mellém, a gondterhelt arckifejezésemet azonban egykettőre felváltja egy elbizonytalanodott, ahogyan megérzem az ujjait a tenyeremen a sajátjaimhoz közelíteni. Nem irtózom tőle, vagy a közelségétől, de a kézfogást másnak kell tartogatnia, mert egyébként sem vagyok oda értük, most pedig végkép nem vágyok a dologra. Távol akarom tőle tartani magamat, szóval a lehető legnagyobb diszkrécióval elhúzom tőle a kezemet, és azt is az ital köré simítom, mintha eredendően is ez lett volna a szándékom vele. Így hallgatom az elkövetkezendőkben, s valahol mélyen legbelül megdöbbent, amiért erről még sohasem beszélt nekem. Igaz, hibáztathatná bárki érte? Wallenberg és a tanácsai… Nekem inkább úgy hangzik, mint egy figyelmeztetés; legközelebb meg se próbáld titkolni, hanem menj el, vagy számolj a következményekkel. Mert hát nehezen hiszem el, hogy Nat és Dylan teljesen a homokba dugták volna a fejüket.
- Miért, Dylan nem tette? Ő nem próbálta meg? - kérdezem halkan, ezúttal rezzenéstelenül tűrve, hogy végigsimítson a jó pár napos borostától szúrós arcomon. Nem igazán volt erőm és kedvem a külsőmmel foglalkozni. - Előbb-utóbb mindenki hibázik - mélyet szippantok az éjszakai levegőből az orromon keresztül. Nincsenek csodák. Még olyanok sem, amelyekben annyiban maradnak a kínos kérdések, és a faggatózás a soha nem kívánt képességeimről. Újabb kortyot tudok le a torkomon az italból, és az üveg súlyán érzem, hogy ez már egy órát sem fog kitartani.
- Tudod, amelyiket még annál a démontámadásnál találtak, ahol Dommal… - elhalkulok, mert akárhányszor eszembe jut, még mindig ugyanolyan fájó ürességet képez a mellkasomban az emléke, mintha csak tegnap tűnt volna el az apjával. - Mindegy. Kiszámíthatatlan pillanatokban, ha valamihez hozzáérek, olyan, mintha egy másik világba csöppennék - például a Pokolba, aminek a látványától változatlanul borsódzik a hátam.
- Figyelj, Naty… Nem lehetne, hogy ma nem foglalkozunk ezzel? Csak el akarom felejteni egyetlen éjszakára - bizonytalanul pillantok fel rá, noha egyhamar odébb kapom a tekintetemet. Nem csupán egyetlen alkalommal szeretnék a feledés homályába veszni, mert az utóbbi héten szinte minden nap ezzel próbálkoztam, és jól tudom, hogy nem is a mai lesz az utolsó. Neki viszont nem kell erről tudnia. - Ha segíteni szeretnél, akkor igyunk valami rendeset, ez mindjárt elfogy - lötyögtetem meg az üveget magam előtt.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I am a hunter
Clearly I'm not afraid of the Dark

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Május 30, 2019 7:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 772 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Nem én hozom a törvényeket. Ebben igaza van, hanem az anyja, a bátya, az unokafivérei, nagybátyjai. Wallenberg. Nincs egyedül, még ha azt is hiszi. A maga módján az anyja is szereti, még ha szerintem sokszor csak kihasználja. Tony is, még ha egyre kevésbé mutatja ki. Emiatt a falba tudnám verni a fejét, hiszen tudom, hogy megviseli a Kis Hercegem.
Nem én hozom a törvényeket. Nem. De tudok küzdeni azért, hogy megvédjem, a végsőkig el tudok menni, azért, hogy biztonságba legyen. S ne higgye azt, hogy ezt nem fogom megtenni. Okosabb vagyok, mint hét évvel ezelőtt. Több a tapasztalatom.
Akkor nem Drake állt a város élén, ha igen, tudom, hogy meg tudtam volna győzni, hogy hagyja életbe. Még egyszer nem fogja ezt eljátszani, nem ha jót akar magának.
Ha nem akar egy kétszínű senkiházi lenni a Tanács szemébe. A szemembe.
Tudom, hogy sokat képzelek a kettőn közötti kapcsolatról valószínű, hogy tévesen. De vannak ellene fegyvereim. Már vannak.
Már nem engedném, hogy ugyanaz megtörténjen még egyszer.
- Nem, de tudok rá hatni. Vannak, dolgok, melyeket nem mondhatok el neked, melyről nem tudom, hogy tudhatsz-e - segített neki egy nyavalyás angyal. Ráadásul azt próbálta nekem piedesztrára emelni.
Persze nekem egy szavam sem lehet a legutóbbi angyali találkozás után, de én nem is akarnám Alexet azért megölni, ami. Elítélni, vagy száműzni. Fegyverként tudom használni ellene azt az angyalt, akiben olyannyira megbízott. Jobban, mint bennünk.
Még mindig keserű szájízt hagy a számban a történtek. Változtatni nem tudok rajta, túllépni… még idő kell számomra is, ezzel most mégsem foglalkozhatok, hiszen van, ami ennél is fontosabb.
Alex.
Ha pedig nem tudnék hatni Wallenbergre? Fejem félrehajtva figyelem, miként őrli magát, miként hatja fejét tenyerébe, miként mar a hajába.
Lelkemet egy angyalnak adhatom el, a képességért, amivel ő bír. Nem kell senkinek tudnia, hogy mi történt.
Senkinek.
- Legalább nem fogok unatkozni - mosolygok rá egy kacsintást követően. Karjára simulnak a kezem. Esetlennek érzem magam. Gyűlölöm az érzést, amikor itt van valaki, akit szeretek, aki oly sokat jelent nekem, látom szenvedni, és képtelen vagyok bármit is tenni, hogy jobb legyen neki.
Kétségbeesés mindkettőnket körülöleli. Ehhez hasonlóval soha nem találkoztunk még, de tudom, hogy ketten, együtt túlleszünk rajta. Amíg számíthatunk a másikra, tudom, hogy semmi rossz nem történhet velünk.
- Lényegtelen, hogy él-e - főleg, mert nem tudom. - Azt mondta, hogy kiestek neki időszakok, amikor találkozott a Halállal. Elmondhatta neki, ő pedig tovább adhatta és így tovább, gyűröződik. Nem alapozhatunk arra, hogy megölte, bár kétlem. Egy lovassal egyedül nem fog tudni elbánni, még Wallenberg sem - ennyire azért nem nagy ász, bármennyire is tartja mindenki annak.
Persze, hiszen hűséges katonák állnak a háta mögött, kik bármennyi golyót felfognának neki. Émelyítő a ragaszkodásunk hozzá. Fene sem tudja, hogy mivel érte ezt el, de…
Fenekemet a betontömbnek támasztom Alex mellett, ha engedi, akkor kezem simul a kezébe, ujjaimmal fonom körbe az övéit. Finoman hajolnak, óvón.
- Mindketten félig emberek vagytok. Talán rátok máshogy hat - jegyzem meg, egy momentum után, mellyel átgondoltam. Vele is féltünk, vele is kísérleteztünk.
Mindketten túl akartuk élni. Élni akartunk, együtt, boldogan, bármi áron. Miként tudhatnám megértetni vele, hogy értékes az élete?
Mond Isten, hogy miként?
Tiltakozására nagyot sóhajtok.
- Most nagyon meg fogsz utálni - kezdek bele komolyan, amikor újra nagy levegőt veszem és csak lassan fújom azt ki. Okosabb vagyok, mint hét éve. Számos hibámból tanultam. - Dylan halála előtt elmentem Drakehez könyörögni, hogy ne ölje meg. Minden egyes másodpercre emlékszem, ami akkor kettőnk között történt - ez egy olyan dolog, amit nem könnyen felejt el az ember. - Próbált józan ésszel hatni rám… képzelheted milyen sikerrel - nevetem el magam halkan, fejem lehajtva, majd rátekintve. - Azt mondta, hogy felelőtlenek voltunk, hogy azt hittük, hogy képesek vagyunk megoldani. Azzal, hogy nem veszünk róla tudomást, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Ha elnyomunk az ösztönt, az nem szűnik meg létezni, Alex. Bármennyire is idegenkedsz tőle, meg kell tanulnod használni, hogy aztán kordába tudd tartani - tekintek rá halvány mosollyal az ajkamon, ahogy őt tekintem. Szabad kezem az arcára simul, borostáján simítok végig. - “Az, hogy nem vettetek róla tudomást róla, keveset használta pont ezt eredményezte?” Ezt kérdezte tőlem. Ne ess Dylan hibájába - persze van egy másik járható út a számára, mégis szeretném, ha megtanulná kezelni.
Ha megtudná, hogy mit tud, hogy tudja kezelni, hogy tudja, hogy mire képes, hogy tudja használni, hogy aztán amikor nem akarja kordába tudja tartani. Az érzelmek vezérelnek minket. Ha nem tudja, hogy mire képes akár a szárnyaival, erős érzelmi ráhatás alatt ugyanaz történhet, mint legutóbb. Elő jönnének.
- Kő? Mi történt a kővel? - puhatolozom kezem elvéve tőle. Ölembe ejtem őket, ujjaimmal babrálok. A gyűrűmmel. - Milyen látomások? - kérdezem újra, képzelem, hogy mennyire nem esik neki jól a  faggatózásom. - Szeretnék segíteni neked, Drágám - hajtom le kissé a fejem, így tekintek rá, kissé kicsafart módba.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Május 29, 2019 7:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 692 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Ha nem kockáztatnám minden egyes kimutatott érzésemmel azt, hogy a végén egyszer csak zubogó áradatként kiömlik belőlem a káosz, ami odabent terjeng a mellkasomban, akkor valószínűleg most felhorkantanék Natalie újabb, meggyőzésemre tett kísérletén. San Francisco… Két éve még elképzelhetetlen volt a két város közötti szövetség, amit ki ütött nyélbe legvégül? Én. Ki bolyongott a bázis lezárt pincerendszerében az újdonsült szövetségeseinkkel, utána mélyen hallgatva a valódi indokról? Én. Őszintén szólva egy percig sem hinnék magamnak a helyükben. Egy nephilim, aki összedolgozott az angyalokkal, aki lehetővé tette, hogy pofátlanul beszivárogjanak a városunkba… naivnak vagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy egy New York-i ember, vadász ezt ne értékelje összeesküvésnek. Nyilvánvalóan nem dolgozok az angyalok kezére, sem az anyáméra - eddig még csak a politika sem érdekelt -, ráadásul a veszély is valós, ami ellen szövetkeznünk kellett. Mindennek megvan a logikus, egymásból következő magyarázata, viszont ez csak az én fejemben él, és Natyéban. Talán még pár emberében, akik képesek túllátni a családom hírnevén és utálatán, de emberként éltem eddig, a természetük ezen oldalát már bőven volt szerencsém kitapasztalni.
Továbbra is a hajamat markolászom az egyre növekvő feszültségtől, és dörgölöm a homlokomat a tenyerem aljával. Biztos vagyok benne, hogy piros csíkot fog hagyni az újra és újra ismételt, erőteljes mozdulat, ám ameddig arra koncentrálok és nem a bensőmet szorongató, fájdalmas gondolatokra, addig nem zavarnak a következmények.
- Hmm… - mindössze ennyit tudok kipréselni magamból, ahogy újabb kísérletet tesz a megnyugtatásomra, a feszengésem elcsitítására, mintha azok teljesen alaptalanok volnának. Tudom, hogy nem fordulnék a városom ellen, azonban hányan mondhatják el ugyanezt rólam? Annyira nem törekedtem arra, hogy jóban legyek mindenkivel.
- Nat… nem te hozod a törvényeket… - sóhajtok fel halkan a vidám eszmefuttatására róla és Wallenbergről. Talán van gyenge pontja, talán nincs, én nem tudom és pontosan ez az, ami miatt úgy érzem, hogy pillanatokon belül kicsúszik alólam a tető, aztán pedig a talaj. Fogalmam sincs, ezúttal mivel nézek szembe, és a lehetséges kimenetelek kapcsán is túlnyomó többséget élveznek a negatív variációk. Abban ugyan igaza van, hogyha kiállok magamért és hasznossá teszem a képességeimet, akkor lehet esélyem a folytatásra, de egyelőre még el sem tudom fogadni a tényt, hogy egyik napról a másikra egy szörnyeteggé váltam.
Legszívesebben eggyé olvadnék a fallal, aminek éppen nekidőlök, ám még nagyon bele sem tudom képzelni magamat a megnyugtató gondolatba, mert Natalie ismét felráz a csendes agóniámból. Újfent arra kér, hogy bízzak benne anélkül, bármit elárulna a tervéből. Eddig megbíztam benne, nem volt okom egy percig sem kételkedni az indíttatásaiban vagy a képességeiben, de ez egy teljesen más szituáció. Egyszerűen képtelen vagyok nyugodt szusszanással hátradőlni és várni, hogy esetleg megoldódjanak a problémáim vagy sem, és azt sem akarom, hogy megüsse a bokáját miattam. Ez nem az ő harca.
Mégsem ellenkezek, hisz tudom milyen, ha valamit a fejébe vesz. Az egyetlen dolog, amivel megelőzhetem a komolyabb bajt, ha előbb lépek nála a megoldás érdekében…
Wallenberg említésére oldalra kapom a pillantásomat.
- Nem lesz könnyű dolgod - jegyzem meg elcsöndesedve az ölelését követően, majd visszafordítom rá a tekintetemet. - Egyáltalán életben van a démon…? - nem tudom elképzelni, hogy a vezetőnk csak úgy hagyta volna ellógni, elvégre képes volt a várost is itt hagyni annak érdekében, hogy végleg leszámolhasson vele. Ismét meghúzom az üveget.
- Mi köze van az egyiknek a másikhoz? - vonom össze a szemöldökeimet értetlenül, s a mellékelt grimaszom is inkább szól a furcsa gondolatmenetének, mint az alkoholnak. Már alig érzem a marását a torkomban. - Hagyjuk - legyintek, visszadöntve a vállamat az érdes betonfalnak, igaz, hamar megbánom a „lehurrogását”, mert még az albínó sajtevőkről is szívesebben beszélnék, mint a képességeimről. Mély levegő préselődik ki a mellkasomból, ahogy magam elé tekintve próbálom összetenni a fejemben a különös tapasztalásaimat.
- Dehogy is… - fordulok felé elhűlten, mert még az elképzeléstől is idegenkedek, hogy újra előjöjjenek azok a valamik a hátamból. Megvagyok nélkülük. Néhány pillanatig még hasonló arckifejezéssel meredek Natalie-ra, aztán megint csak előre felé bámulok. - Volt néhány… eset. Ott volt az a kő, de később már nem csak annak kapcsán voltak… valamiféle… látomásaim - nyögöm ki nehézkesen. - Ötletem sincs, mit jelenthettek - vonom meg a vállaimat. Tulajdonképpen vannak - számomra - meredek elképzeléseim, ám nem akarok ennél mélyebben tárgyalni róluk.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 8:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 617 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Való igaz, hogy nem őt kell meggyőznöm erről. Ő sem ért sokszor egyet a Tanáccsal, a szabályokkal, még ha azok a mi érdekünket is szolgálják. Különbség van félvér és félvér között. Különbség van nephilim és nephilim között, ahogy angyal és angyal között is. Képmutató lenne Wallenberg, ha nem éppen ő látná ezt be.
- Csakhogy a világ változik. Alig két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy nyissunk Fricko felé. Most meg? Velük működünk együtt, angyalokat engedünk be a városba és nem öljük meg őket. A világ változik, folyamatosan, új erőviszonyok kerültek előtérbe. Ilyenkor mindenkire, aki megbízható szükség van - győzködöm továbbra is úgy, mintha valóban őt kellene erről meggyőznöm.
Őt is kell. Lehet, hogy ez csak egy érdeknek tűnik a számára. Nem is vitatkoznék vele, mert ez így is van. Ki kell használnia azt, ami, ebben a világban. Csak úgy élhetünk túl, függetlenül attól, hogy emberek vagyunk-e, vagy sem.
- Nem is a nephilimek - tudatom, mielőt tmég téves következtetést vonna le. - És ott leginkább a démonok hibája volt, na meg a félvéreké. Nem hinném, hogy az angyalok titeket használnának, nem mintha lehetne, nem mintha megtennéd - ha igaza van az angyalnak Gabriel angyalai nem jöhetnek a városba. Nem ölhetnek meg senkit, büntetlenül.
Az ő törvényei, az ő szavai. Tőle védettek vagyunk. Ha igazat mondd és miért ne mondana? Miért akarok ennyire hinni neki? Miért akarok bízni benne? Miért nem tudom kiverni a fejemből?
- A vitához itt vagyok én - vigyorodok el diadalittasan. - Wallenberg sem szent, neki is megvan a gyenge pontja. Ne hidd, hogy nem használnám ellene - vigyorgok továbbra is. Ha belátja, ha nem, láttam rajta, hogy kötődik ahhoz az angyalhoz. Ugyan már, becézte is. Ha ő büntetlenül tarthatja vele a kapcsolatot, akkor Alex is büntetlenül élhet.
Lassan nevetem el magamat, hallva aggódását. Fejemet enyhén lehajtom.
- Hé. Azért teljesen nem ment el az eszem. Már csak azért sem, mert ha olyat tennék és kitudódna, téged jobban rágna a lelkiismeret, mint engem - vállát biztatóan lapogatom meg. - Te is tudod, hogy nem tennék olyat, főként nem ártatlanokkal, amivel ártanék nekik. A porondmester… na ő nem ártatlan - szóval ő mehet a föld alá, vaskoporsóba. Pápá. Őérte könnyeket nem fogok ejteni. Ő egy olyan ember, aki káros ránk nézve.
Ölelésembe próbálom csillapítani magam, szívem heves ritmusát így is hallhatja. Aggódom érte, jobban, mint bármikor. Helyzetünk nem könnyű. Sem az övé, sem az enyém. Én, ki mindig óvnám, ki soha nem akarta, hogy vadász legyen. Ő, amilyen helyzetbe került.
Szemeimet behunyva egy pillanatra az égre tekintek.
Mikor lesz ennek mind vége, Isten?
Fohászkodom hozzá, választ nem várok tőle.
- Nos, Wallenberget megszállta egy démon, de úgy érzem, hogy ezt már tudod - régebb óta mint én .Nem hányom a szemére, van ennél kisebb problémája is. - Akivel nem tudom mi történt. Mivel senki sem veszi komolyan, így a kezembe vettem a dolgokat - vonom meg a vállamat. A démon mindent tud rólunk. Így tudja, hogy mik az erősségeink és a gyengeségeink.
Mivel a visszatérte óta annyit sem vagyok képes aludni, vagy pihenni, mint az eltűnésének az idején, így valamivel legalább elütöm az időm. Napról napra egyre jobban érzem magamon a fáradtságot, egyelőre mégsem foglalkozom vele. Nekem is van épp elég gondom.
- Dylannek sem - vonom össze a szemöldököm, ahogy visszaemlékezek rá.
Megjegyzésére halkan hümmentek egyet. Fejemet kissé oldalra is biggyesztem, elismerő bólintás gyanánt.
- Ha így folytatod napokon belül hófehér lesz a hajad, onnantól meg már csak egy lépés, hogy albínó legyél. De ígérem, bőségesen megjutalmazlak sajtokkal - viccelem el a dolgot. Nevetek, nem rajta, vele kívánok. De rossz nézni, ahogy iszik. Amit iszik.
- Nana! - figyelmeztetem kezem felemelve. - Csak én adhatlak el! - vigyorgok rá. Leülök mellé, hogy újra az ég felé tekinthessek. - Szóval nem tapasztaltál még semmi különöset? Mh. Repültél már - kíváncsiskodom őszintén, újra felé fordulva. Nem fogom neki engedni, hogy ne foglalkozzon ezzel. Meg kell ismernünk, hogy mire képes. Miket tud. Használnia kell őket, hogy kordában tudja tartani. Ezt még egyszer nem fogom elrontani.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 6:50 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 643 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Natalie még mindig nem érti, vagy csak nem akarja kimondani, mert lelket akar önteni belém, holott a napnál is világosabb, hogy a mi társadalmunkban nincsen helye a kivételeknek.
- A törvényeink szigorúak és igazságtalanok, de miattuk éltük túl eddig - jelentem ki csöndesen, határozottan magam ellen beszélve, de csak mert tudom, hogy nem is engem és nem is őt kellene meggyőznünk arról, hogy miért nem jelentek fenyegetést a városunkra, hanem azokat, akik a félvér háborúban elvesztették a szeretteiket éppen az olyanok miatt, akikben egyébként előtte megbíztak. - Egy kalap alá fognak venni, Naty, mert egyszerűen nem fogok közéjük tartozni. Mert nem az emberek akarták lassan hét éve kiirtani a várost… - sóhajtok fel ismét, noha a további meglátásait hallva úgy érzem, még mindig nem sikerült egy nevezőre jutnunk. Még ha be sem köp senki, és elfogadom magamat annak, ami vagyok, akkor sem lesz már ugyanolyan az életem. Állandóan a hátam mögé kell majd néznem, vigyáznom arra, mit teszek vagy mondok, és még így is jöhet egy szituáció, amiben meg kell majd védenem valakit… nephilimként, és aminek következtében valaki más pedig meghal, aztán újra ott fogunk állni, ahol most. Ahol Dylan is állt a kivégzése előtt.
- Elég nehéz vitatkozni azokkal, akik a törvényeinket hozzák, és akik fel vannak hatalmazva arra, hogy bármikor golyót repítsenek a fejembe - dünnyögöm, jobbra, majd balra ingatva a fejemet, hogy a tenyerem aljával végigdörgölhessek a homlokomon. Végső soron mások határozzák meg, hogy mennyit érek, teljesen mindegy, mennyire vagyok biztos magamban vagy elfogadó magammal szemben. És tudom, hogy ezzel ő is tisztában van, legfeljebb nem akarja, meri belátni.
Ha eddig nem lüktetett kellőképpen a fejem, az újabb kijelentésével kétségkívül beléhasít a fájdalom. Megrökönyödött arckifejezéssel nézek rá, talán az itt léte óta először teljesen nyíltan és jó néhány másodpercig kitartottan.
- Oké, figyelj… Lehet, hogy szarban vagyok, de nem éri meg, hogy… - hogy mi? Mit akar egyáltalán csinálni? - hogy mások lássák a kárát ennek - még ha egyébként meg is érdemelnék, amiért mások szenvedésén voltak képesek szórakozni ki tudja, mióta. - Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi őrültséget - esketem meg, bár ez nálunk általában falra hányt borsó. Mikor volt legutoljára olyan, hogy hallgattunk volna egymás figyelmeztetésére? Szerintem soha.
Nem nyugtat meg teljesen afelől, hogy nem lesz semmi probléma, ettől függetlenül egy kicsit jól esik megfeledkezni magamról és a környezetemről. Behunyt szemekkel simítom a mellkasának az arcomat úgy, hogy a fülem alatt erőteljesen érezhessem és hallhassam a szívének minden egyes magabiztos dobbanását. Gyerekkorom óta vadásznak nevelnek, valakinek, aki nem ismerhet félelmet és akinek túl hamar fel kellett nőnie, most mégis egy erőtlen kölyöknek érzem magamat, aki nem akar szembesülni a világ igazi arcával. Nincs bátorságom a kezemet is a derekára simítani, átölelni vele, mert attól félek, ha túl erősen kapaszkodok belé, akkor nem leszek képes elengedni. Szerencsére megspórol nekem egy újabb bukást, és elereszt, hogy elém guggolhasson.
- Téged bíztak meg vele? - kérdezek vissza, és ha most teljesen önmagam lennék, nem ilyen satnyán gördülne le az ajkaimról a kérdés, hanem egy pimasz mosoly kíséretében, és a szemöldökeim megvonása mellett. A szám sarka haloványan így is megrándul, hiszen el akarom hitetni vele, hogy minden oké és tényleg rá bíztam magamat. - A bázis kristályai eddig sem jeleztek - vonom meg a vállaimat, igaz, eddig legfeljebb olyan volt az erőm - szörnyű kimondani -, mint egy lappangó vírus. Előfordulhat, hogy ennek köszönhetően nem is aktiváltam a biztonsági rendszerünket, vagy ócskább, mint eddig hittük. - Találtál magadnak egy kísérleti egeret, mi? - horkantok fel, majd oldalra nyúlva ismét magamhoz emelem az üveget, hogy egy öblöset kortyolhassak belőle. A szája mellett kicsorduló cseppeket nemes eleganciával a kézhátammal törlöm le.
- Még csak azt sem tudom, mire vagyok képes. Ha legalább gyógyítani tudnék, még el is adhatnám magamat - pillantok oldalra a számat húzva, mert a kéretlen képességemet övező eddigi tapasztalataim alapján nem úgy fest, hogy én leszek a bázis legújabb csodatevője.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 2:25 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 617 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Szokatlan ez a némaság tőle. Ha nem aggódnék a maximális szinten, amin tudok, most még magasabbra hágna ez. Máskor a szavamba vágna, lehordana, legfőképp azért, hogy miért nem mondtam el neki. Azon túl, hogy enyhén szólva is szégyelltem mekkora balek a társaság, nem is lehetett. De nem szól, csak hallgat. Felfogja tán szavaim? Megérti őket? Érdekli?
Ezek fontos kérdések, mégis valahogy nem érdekelnek. Nem, mert baj van vele, jobban megviseli, mint azt vártam. De mégis mit vártam? Hogy ujjongva fogja körberepkedni a várost? Fogalmam sincs mit vártam. Soha nem láttam még ilyennek.
- Ugyan már, Alex, nem vagy kevesebb, csak mert nephilim vagy. A törvényeink rosszak, igazságtalanok és rasszisták. Mitől különböznél te attól az embertől, aki gyilkos szándéktól vezérelve kiirtaja a fél lakótömbjét? Nehogy már egy kalap alá vegyenek egy ilyenekkel, Tony meg elmehet a bús francba, az ideológiájával együtt - ahogy Wallenberg, meg az anyja is.
Régóta hangoztatom, hogy kirekesztőek vagyunk. Ugyanúgy lehetne törvényeket alkotni abban az esetben, ha valaki nephilim, vagy félvér. Rájuk is ugyanazok vonatkozhatnának. Ha valaki jó, márpedig a Kis Hercegem egy jó ember, miért kellene máshogy bánnunk vele? Rohadtul utálom ezt az állapotot, ami az utóbbi időben eluralkodott a városon. A világon.
- Nem a vér teszi a családot - sóhajtom végül. - Ne engedd, hogy mások mondják meg neked, hogy mennyit érsz. Mások határozzák meg, hogy ki vagy. Te tudod magadról és tudod. Természetes, hogy most van benned kétkedés, könyörgöm kiben nem lenne a te esetedben? - teszem fel a költői kérdést egy halk fújtatást követően.
Kérdésére elmerengek. Elmondjam neki? Minek, hogy tetézzem a gondjait? Fejemet felemelve a csillagokat kémlelem. Sokkal tisztább a levegő. Sokkal tisztább az ég, a környezet.
Látom magam előtt a zord tekintetet, melyet képtelen vagyok feledni, azokat a tökéletes izmokat.
- Van egy titkos fegyverem - felelem sokat sejtetően. Van. Sokba fog kerülni nekem, még az sem biztos, hogy segítene. De meg kell próbálnom. Ha pedig nem jön össze, nos… A két embert meg tudom győzni, az ott dolgozók? Wallenbergek kell úgy az ujjam köré csavarni, hogy Ő is a halálukat akarja. Nem nagy ügy, nem igaz?
Szükségállapotok uralkodnak, ilyenkor pedig megszeghetünk bármilyen szabályt. Én legalább is megfogok. A következményeivel Én fogok számolni. Már ha valaki megtudja.
Ajkam mosolyra rándul, kedveskedő, megnyugtató. Szemeim ártalmatlanságról tanúskodnak a számára. Hüvelykujjammal simítom végig az arcát, borostáját.
Közelebb lépek hozzá, fejét közelebb fonom. Azon kezemet, amelyiket nem fogja a tarkójára simítom. Magamhoz ölelem. Feje búbjára óvó csókot hintek.
- Viszont - tartom még államat a fején egy pillanatra. Valami nincs rendben. Érzem a csontjaimba. Alex… - Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy hasonló helyzetben ügyet sem vetettünk a dolgokra. Nem foglalkozol vele, ott sincs elv, nem igaz? Pedig ott van. Az egyik mázlid, hogy pont az áll előtted, aki újratervezi a város védőrendszerét - lépek egy kicsit hátrébb és leguggolok elé. Nem engedem, hogy ne nézzen rám. - Anyád akart néhány kristályt a házatokhoz, eddig sem akartam neki adni, ezek után meg végképp. De, tesztelnünk kell, hogy rád hatnak e. Valamint meg kell tanulnod, hogy mely helyeken milyen biztonsággal járkálhatsz - a megoldások. Megoldás, hogy nyugodt élete lehessen, még ha macerásabb is.
Nem lesz egyedül. Amíg én itt vagyok, addig egy pillanatig sem lesz egyedül.
- Az erődet sem felejtheted el. Ha nem veszel róla tudomást, előbb, vagy utóbb túlnő rajtad. És ami azt illeti még az előnyödre is fordíthatod - látom be a végén, hiszen mindennek van egy jó oldala, nem igaz? Csak meg kell keresni és el kell hinni. Nem nagy kunszt.
Nem, mert amíg itt vagyunk egymásnak, addig nincs olyan, hogy lehetetlen. Sem olyan, hogy vég, vagy kezdet. Amíg számíthatunk egymásra, addig baj sem fog történni. Vigyázunk egymásra, mindig is ezt tettük. Mindig is ezt fogjuk tenni. Nem lehetek többé már önző. Nem élhetem az életem a saját gyerekes érzelmeim vezérelve. Alex fontosabb.
Mindennél.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Alexander Payne


Főutca  - Page 2 7e4anIQ
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Vadász
☩ Play by :
Matthew Daddario
☩ Korom :
20
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 2:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Where the stars don't shine
Naty & Alex
────────────── ──────────────
« Szószám; 551 • Zene; Line of Fire »
« What you choose to believe in
Dictates your rise or your fall »
Csendben hallgatom Natalie történetét. Emlékszem. Hogy ne emlékeznék rá, miként akartam egy kanál vízben megfojtani Wallenberget, amikor minden alkalommal csak ismételte magát, mint egy elfuserált papagáj. És hogy milyen frusztrált voltam, amikor végre előkerült Naty, és az égvilágon semmit sem volt hajlandó elmondani nekem, akivel olyasmit is megosztott mindig, amiről néha hallani sem akartam, kezdve a bátyám és a közte kialakult románcnak sem nevezhető tragikomédiával. Igaz, azóta már régen elfelejtettem az egészet, így most kissé meglep a vallomása, többek között azért is, mert semmi titkolnivalót nem látok benne. Vajon Wallenberg utasította őket hallgatásra? Nehogy sérüljön az elitek megítélése? Erre nem most fogok választ kapni, már csak azért sem, mert nincs bennem elég erő ahhoz, hogy faggatózni kezdjek. Az is kihívás, hogy pontosan megértsem, mire akar mindezzel kilyukadni Nat, de utána sem érzem magamat nyugodtabbnak. Noah a munkáját végezte, míg én ott hagytam Őt. Nekem volt választásom, nekik nem. Azt viszont belátom, hogyha ő nem haragszik rám, nem erőltethetem rá az érzéseimet, éppen ezért nem különbül fűzök mást a történethez. A saját démonjaimmal nekem kell megküzdenem vagy megtanulnom együtt élni velük.
A tenyerem alatt ráncokba szedődnek a szemöldökeim, és hunyorítva pillantok le a lábaim között a padlóra, amikor hitetlen nevetéssel újabb aggályomat söpri a szőnyeg alá. Talán nem számít. Talán nem fog számítani nekem sem, ha egyáltalán megérem a napot, de nem áltathatom magamat tündérmesékkel. Sok tekintetben naiv vagy tapasztalatlan vagyok, ám jól ismerem a saját városomat.
- Mondd ezt a többi vadásznak, vagy az embereknek, akik ezek után minimum leprásnak fognak nézni. Vagy Tonynak, ha már itt tartunk - motyogom kétkedően, a vezetőnket már nem is említve külön. Azt meg végkép nem, hogyha kiderül ez az egész, és valamilyen csoda folytán megkímélnek, onnantól kezdve káosz fog uralkodni New Yorkban, mert ha engem nem, akkor mást milyen jogon ítélne el a Tanácsunk? Nem hiszek benne, hogy lenne bármilyen út, aminek a végén mindenki jól járna.
- Rád? Mit akarsz csinálni? - emelem meg a fejemet, amiként lassacskán elsandítok Natalie felé. Jó páran voltak a cirkuszban, a porondmesterről és az embereiről nem is beszélve. De ha még rájuk is bukkanunk, mit tehetnénk? Lefizetjük őket? És ha ugyanúgy kifecsegik, dupla hasznot szerezve az egészből? Belesajdul a fejem ebbe az egészbe…
Akadozva fújom ki a levegőt a számon keresztül, miközben hagyom, hogy kicsússzanak az ujjaim a tincseim közül, és a karjaim megadóan, elernyedten simuljanak az ölembe. Csendben figyelem a perifériámból, ahogyan elém lépdel, és hagyom, hogy az arcomra simítsa a tenyereit. A szemeimet csak akkor emelem rá, amikor határozottan biztosít róla, hogy soha nem fog cserbenhagyni. Szeretnék hinni neki, mindennél jobban el akarom hinni, hogy tényleg nem lesz baj, hogy nem vagyok egyedül… Csakhogy egyedül vagyok és így is kell maradnom, mert nem ránthatom magammal őt is. Óhatatlanul eszembe jut, amit Dommiel kapcsán mondott nekem egyszer; úgy volt a legjobb mindenkinek, hogy elment a városból, mielőtt valami rosszabb történt volna. Talán nekem is így kellene tennem.
- Nem akarom, hogy bárki tudjon róla… - suttogom magunk közé, lesütve a tekintetemet. Képtelen vagyok állni a pillantását, amikor nem lehetek vele igazán őszinte. - De… oké… - bólintok egyet, látszólag elfogadva a segítségét. Az egyik kezemet az övére csúsztatom, és behunyt szemekkel a tenyerébe bújtatom az arcomat. Még egy kicsit szükségem van rá, még néhány percig, óráig azt akarom képzelni, hogy minden rendben van. - Köszönöm…

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Főutca  - Page 2 Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Főutca  - Page 2 Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
321
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 25, 2019 9:46 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Le petit Prince
Alex & Nat
──────────── ────────────
« Comment; lovely • Szószám; 642 • Zene; With me»
« You become responsible,
forever,
for what you have tamed
Fejem lehajtva somolygok orrom alatt szavai hallatán. Ajkaimat összepréselem, ahogy a térdemre vetem a pillantásom. Egy pillanat erejéig sem akarom lekicsinyelni a problémát, amely a lelkét emészti. Tudom mennyire fájó lehet, amikor a szeretted hagyod hátra. Mégis számtalan tényezője van, hogy ezt megtette, amikért képtelen vagyok rá haragudni.
- Kaptam már nagyobb pofont, olyan miatt, aki számított nekem - fordulok felé, mégis széles mosollyal az ajkamon. Ez csak az egyik, ami aggaszthatja. Hatalmas szíve van Alexnak, sokszor képes jobban aggódni másokért, mint saját magáért. - Emlékszel, olyan… két éve lehetett, amikor hetekig nem tudtál elérni? Draket akárhányszor faggattátok, csak annyit mondott, hogy a városon kívül kaptunk küldetést, s amikor “visszatértem” magam sem mondtam többet? Az igazság az, hogy nem voltunk a városon kívül, a vadászbázis pincéjében próbáltunk nem megdögleni. Ugyanis, Noah, kapott egy fülest egy démontanyáról. Mi persze elhittük neki, miért kételkedtünk volna benne? Felkészültünk démonok ellen, mindent amit elképzelhetsz magunkkal vittünk. Besétáltunk a lakatlan épületbe, melynek egy bejárata volt mindössze. Egyetlen bökkenő volt csak. Démonok helyett angyalok tanyáztak ott. Elég csúnyán helyben hagytak minket. Ami azt illeti kész csoda, hogy túléltük - mindezzel mire szeretnék kitérni? Hogy ez a kis maflás a szemem alatt lényegében semmiség. - Bár az ágyakon haldokolva - jó, ez enyhe túlzás - ezerféleképpen képzeltük el Noah halálát, a végén inkább csak örültünk, hogy ő is túlélte - rossz fülest kapott.
Haragudtunk rá. Cukkoljuk is érte a mai napig. De vadászok vagyunk, amikor elvállaltuk ezt az állást, akkor pontosan tudtuk, hogy mivel jár. Tudtuk, hogy az életünk pengeélen táncol. S inkább… Meneküljön el, minthogy úgy végezze, ahogy Tom nemrég. Nagyot nyelek csak a gondolatra is. Nem érdekel, ha vissza tud jönni a halálból, nem akarom végignézni a halálát. Az övét már nem.
Nem tudom pontosan, hogy mi játszódik le a fiúban, de sejtéseim akadnak. Tapasztaltam már, egyidős voltam vele azokban az időkben.
- És? - szökik ki egy halk hitetlenkedő nevetéssel a kérdés az ajkamon. - Alex, az emberek tanulhatnának tőled, ha empátiáról, törődésről van szó. Képes vagy másokat magad elé helyezni, ha jobb kedvre tudod őket deríteni. Képtelen vagy látni szenvedni az ártatlant, de lefogadom, hogy még az ellenségeddel is kegyesebben bánnál, mint bárki ezen a világon - vonom össze a szemöldököm, noha ezt nem láthatja. Hitetlenkedésemet legfeljebb hangomból hallhatja ki. - Az hogy egy részed nem ember nem számít - nekem nem.
Tudom, hogy a városnak igen, de Wallenberg is dugja fel magának az elveit. Ha tudomást is szerezne róla és bármit tenne… Oh, ne akarjon.
Hallgatom a félelmeit, ajkamat rágcsálva emlékszek vissza a párra, akik ott voltak. Egy gondolat kezd el motoszkálni a fejemben velük kapcsolatban.
- Őket bízd rám… - suttogom halkan. Engedhetnek a szép szónak is, megértőnek látszottak. Persze ebben nem hihetünk teljesen, nem igaz?
Ha Alex ezt akarja…
Szavaira mégis megremeg a testem. Lelkem, szívem hevesebben kalapál. Úgy szorítja össze egy láthatatlan erő, hogy félek pillanatokon belül darabjaira hullatja. Torkomba gombóc képződik. Szemeimet lehunyva próbálok úrrá lenni a saját félelmeimen. Lábaimat lassan teszem le a földre, kezeimmel megtámaszkodom a két oldalamon. Könnyedén szökkenek le és könnyedén lépdelek Alex elé. Arcomon ott virít  a kedves mosoly.
- Senkinek - simítom kezeimet az arcára, finoman fordítva felém, ha nem akarna a szemembe nézni. - Soha nem fogom engedni, hogy ártsanak neked Alex - ez az elhatározás évekkel ezelőtt megfogant bennem. Ebből egy pillanatig sem fogok engedni. Eladom a lelkem, ha kell, hogy megvédjem, nem érdekel.
- Szavaid azt sugallják, hogy nem akarod, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Ha ez így van, akkor a sírba viszem a titkodat és mindent megteszek, hogy Senki se tudjon róla, aki mégis, ne beszéljen róla. Mindvégig melletted leszek - mosolygok rá bátorítólag. - De ha azt szeretnéd, hogy tudják, mindvégig melletted állok és nem fogom engedni, hogy ártsanak neked - bárhogy is dönt én mindvégig mellette leszek, fogom a kezét, óvom őt. Az utolsó leheletemig, ha kell.
- Nem vagy egyedül, Alex, soha nem is leszel - rázom meg gyengéden a fejemet szemeit vizslatva, hol a jobb, hol a bal íriszére ugrálnak lélektükreim.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.


Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3