Mik nincsenek manapság. Fogalma sincs, mi az indoka annak, hogy ilyen helyzetbe keveredett mert hát, egy: még szóba sem jött, nemhogy kérdezte volna, kettő: lehet nem okos azonnal azzal kezdeni, hogy oké, tök jó hogy kint vagy, és mégis, milyen volt odabent? Lehet olyasmit tépne fel, amit nem szabadna, elvégre az emberek sok mindentől és mindenkitől rettegnek, és olyankor igencsak szélsőségesen képesek viselkedni. Van, aki magába záródik, van aki támad, harcolna, csak épp nem ér vele semmit csak még jobban felbőszíti magát. Azonban, ahogy elnézi a kölyök arcát, és ahogy felfedezi ezen vonásoknak alapját, mégsem tart attól, hogy valami ilyesmi következik be, egyelőre. Jó, biztos félt odabent, de nem tombol, nem kiabál, próbálja azt mutatni, hogy minden oké, minden rendben, ő tök könnyen kezeli ezt az egészet. Hát, még akkor maga a szörnyeteg, ami kimentette. Kíváncsi lenne az arcára, amikor megtudná, mivel is áll szemben, bár, ezután az ajtónyitás után biztosan akadnak kérdései, vagy épp kész válaszok. Csak épp az ő valódi felük nem olyan közszájon forgó dolog, mint egy angyal, vagy egy démon. Mindenképp szórakoztató, halovány vigyor bújik meg ajkának szegletében, de hamar el is illan. Az emberek már nem olyan buták manapság, és vannak bizonyos csoportok, amelyek még okosabbak az olyanokkal szemben, mint ők maguk. Nem, mintha mindenkinek a homlokára lenne írva, mire képes, de azt már megtapasztalta, jobb, ha senkit sem becsül le. Mindig akadnak meglepetések, nemde? - Nem kívánlak megfeszíteni, megnyugodhatsz. Értem mire célzol, de sajnos nem ismerem a Buck-ot, akit emlegetsz. Talán ennyi neki ártott volna, talán nem. Manapság elég fura dolog van a világban, nem hiszem, hogy ezen ki kellene akadni, elvégre nem az életedre törtem, hanem épp megmentettem azt – még ha nem is tudnak meghalni. Akkor sem kellemes újra és újra megfulladni, vagy éppen más módon kimúlni és újraéledni. Mert ezek ma az emberek, ez a sorsuk. Ki tudja meddig persze, lehet már örökké ez lesz, lehet, hogy holnap véget is ér. Érdekes fordulat, olyan, ami igazán meglepte akkor, amikor tudomást szerzett róla. És ami eddig nem volt az, az most mulandó. Ki gondolta volna ezt valaha, így talán ezért sem ijedt meg a srác, hogy valami mással áll szemben, talán úgy van vele, mint sokan, felesleges rettegni, rosszabb úgysem jöhet, véglegesen nem tudnak ártani nekik. Egészen érdekes gondolat, de nem oszt meg ilyesmiket vele. - Annak tartom – biccent a dologra, hiszen amúgy sem akarta meghazudtolni az igazságot. Ó, és közben mégis fél! - Dehogy segítek. Nincs nálad semmi, amivel megvédheted magad? Azt hittem manapság mindenki késekkel és egyéb szépségekkel a zsebében járkál – már akinek akad még esze. Az őrültek, vagy épp a kényelmes falak mögött élők megfeledkeznek, hogy azért még mindig dúl a harc és ha nem is pusztulnak bele egy angyal támadásába, az akár már csak szórakozásból is meglépheti. Ahogy talán vele is tette. Az erőviszonyok manapság igencsak kuszák. Ajkaihoz emeli az üveget, és ráérősen kortyolgat, neki nincs félelme attól, amiktől a srác olyannyira retteg. Őt nem zárták volna be ilyen könnyedén, ugyebár. Na még csak hiányozna, ennyire sosem puhult el, ó nem. Talán, amiért ilyen jó napja van, még segít is neki, elvégre nem az emberiség ellensége. - Athan – szól felé, és már nem annyira kedves, hogy ő nem érdeklődik, azonban, amennyit eddig fecsegett, biztosan meg tudja majd azt is, ő maga kivel áll szemben. Nem mintha olyan nagy vizet zavarna a dolog, már sok nevet raktározott el, de felejtette ugyanakkora hévvel. Az ellenfél közeledik azonban, a sört ismét a kocsira helyezi, mint valami flancos pohártartó, vagy asztal, aminek ezt a szekeret tekinti. Ez működőképes, talán lenne esélye megtapasztalni milyen, mégsem vonzza annyira, hogy ezt meg is említse. Elvégre, elég fura lépés lenne. De mégis, mindent át akar élni érzése nem nyugszik. Talán majd egyszer. - Nemrég még fogságban voltál, és arra kértél, ne húzzam az idődet, mert tartasz tőlük. Őket nézheted bolondnak, engem azonban nehezebb. Ha nem bírsz velük, nem kell lenyűgöznöd azzal, hogy megpróbálod – mert miért is másért tenné azt, amit. Hogy marad és megpróbál küzdeni, mintha lenne esélye. Ezt szereti az emberekben, hogy kitartanak. De hogy ér is valamit? Mosollyal nyugtázza, miközben kilépve mögüle, megindul a delikvens felé. - Azt hiszem, tévedésből bezárt egy gyermeket abba.. a fém temetőbe. Egy kissé meghorpadt a járműve, de bi... - ő békésen kezdené, ő teljesen nyugodtan közeledik, de amit kap, az válasznak sem méltó. Egy ököl találja el orrát, mely hangos reccsenéssel adja meg magát, fekete vére kiserkenve adja tudtára, hogy ez még neki sem esett jól. Pár pillanatos fagyás, inkább az taglózza meg, hogy egyből ütött, hogy mert ilyet. És már jönne is a következő, indulna az újabb ütés, amit azonban már nem hagy. Elkapva a kezet, hallgatva az éktelen káromkodást és persze a fenyegetőzést, ő sem marad adós. Újabb reccsenés, ezúttal a támadó üvöltése, és a földre rogy, ahogy forgatja ki a végtagot. Ha esetleg más is támadna, azt már erejével taszítja egy kútnak, fejét megemelve, villámló tekintettel. - Hogy is mondtad? Szétrúgni a segget? - fordul az ifjú felé, és taszít azon is, aki orrában tett kárt. Ha ennyivel nincs is vége, az erőviszonyok adottak. Így támadjanak rá legközelebb.
Néha bizony okot adunk arra, hogy bajba kerüljünk. Ám az emberiség számára könnyebb azt mondani, hogy nem ők keresték a bajt. Pusztán csak áldozatává váltak. Vegyük az én esetemet, ami minden szögében azt utóbbi kimenetelt képviseli. Isten irgalmazzon ha ilyen pofára kiüt és olvasható a gyűlölt tárgyak felirat, hogy egy néhai közismert piáldában sem kapom meg érte a tizennyolc pluszos italomat. Mentsen fel az alól, hogy hajnalok hajnalán már nem tudtam milyen pótcselekvéssel lefutni a felesleges köreimet, amit húgom egész napos rinyálása tett velem. Ahhoz képest, hogy élhető, legalább három csillagos motelben elszállásoltam, még volt mersze kérdőre vonnia, hogy miért üres a hűtőtartalma. Az egész napos óvóbácsi szerep juttatott ahhoz, hogy az éjszakát - mit azt normális ember végig alussza - én bagoly státuszban fenntartsam. S miután a levegőzés gondolat oly ötletesnek támadt, miért ne lehetett volna saját piszlicsáré ügyemet egy jó italba fojtanom? Miért kerítettek ennek akkor nagy feneket? Mibe került volna elvenni érte a sokallott 20-ast és menni Isten hírével? Miért vagyok én továbbra is minden eredendő problémája mindenkinek? Mert a tinédzsert játszom a vén kutya időkben? Vagy talán azért, mert rászoktak az emberi ocsmányságokra? Szemüknek kész párádé látni egy aszott pöcegödröt idéző szennytelepet, ami sajátos ízlésük aberrált formáját minősíti. Kihitte volna, hogy az apokalipszis által az idealizált szépséget váratlanul leváltja a pusztuló nyavalyák csodálása? Akkor sem fair a jogos felháborodásom után - a vendégek kiszolgálásának jogát megsértve - egy volvo hátsó temetőjében végeznem. Azaz feltételesen. Hisz a szabadulásom ehhez képest, gyorsabban jött mint egy ingyen sör a törzsvendégnek. - Ohó, apukám! - szólalok fel ismét jelentőség teljesen, ami attól sem tántorít el, hogy belebokszoljak az ismeretlen cimbimbe. - Keresztre feszítenél, ha ezt most nem venném be? Mármint érted? - majd azzal a célozgatással a volvo felszakított hátsójára nézek. - Egy ilyen után Buck Spencernek is minimum 2 hetes gyengélkedőt írnak elő! - felelem miközben visszatekintek a maga természetének ellentmondó - avagy palástoló - személyre. Nah már most így már egyszerűbb átlapozni a felvetéseket. Az emberre hasonlító két okból tagadhatja önmagát. Az első mert démon vér keveredett keringési rendszerébe, a másik pedig, hogy ugyan ember küllemét viseli de az isteni számontartásban egy másik lényt képvisel. Nyilván, aki tagadni szeretné ennek az ügynek a semmiségét is egy oltári nagy balek...csodálom, hogy volt mersze ilyen hamar lebuktatni magát előttem. - Jah-jah, tartsd annak aminek akarod, öreg! - helyeselek a testépítésére komolytalan bólogatást bevetve, miután hozzáteszem: - De tényleg, ha még erről tovább filozofálnánk kénytelen leszek százalékos pótlékot felvenni azért, mert rásegítesz az utálóim dolgára, hogy mielőbb szétrúgják a seggem! - vagy pszichiátria díjat is kérhetnék ezért, hisz aki ennyire alábecsült önbizalommal van megáldva annak biztos van valami heppje. Ugyanakkor tényleg mázlim van vele, valljuk be! Mert ha a mai nap mr Schwarzenegger nem szegezi lépteit ebbe a poros parkolóba, akkor én már valahol a Mississippi mélyén traccsolnék a halakkal. Bármily sz*r áztatta az ügy is, most épp önfeledten barátkozom, kiszabaduló félben a haverommal...kivel is? - Öö...hogy is hívnak? - kérdezem mindezt olyan ábrázattal mint mikor a matektanárom kérdőre vont a cosinus meghatározásával. Ami akkor tájt is megérdemelte az egyes érdemjegyet, mint bármelyik tantárgy amiben sikerült részt vennem. Ám ezúttal az év-végi bizonyítvány osztásnál sokkal rosszabb nosztalgikus érzés fog el. Leginkább azzal, hogy A Ragyogásból szalajtott pszichopata főszereplőnk épp felénk igyekszik, amit jelenlegi megmentőm is készségesen megemlít előttem. Fussak? Tényleg nem létezik ennél kevésbé büszkeség amortizálóbb módszer? Én magam is élek "a futás gyorsabb" filozófiájával, mi több nagyon sűrűn alkalmazom is. De ezúttal - és nem csak a hencegésre szánt társaságomban - nem futamodom meg. Nem én! Főleg nem Klopekéktől! - A futást rád hagyom...de várj! A végrendeletemet itt ne hagyd! - jelentem ki semmilyen becsmérlő provokáció nélkül a tag diszkrét zónájába lépve. Miután a megszokott bárgyú mégis sajátos "ehhe" nevetésemmel fogadom a szívélyes bájvágyoromban a megtisztelt halálos csodálóimat.
Hogy az ég küldte, az ihletet, vagy más, nem tudná megválaszolni, sem pedig azt, hogy mit miért is cselekszik. Vagyis de, tökéletesen tisztában van vele, és mégsem úgy cselekszik, ahogy azt elgondolta. Túl laza, túl közvetlen, mintha az emberlét tökéletes mímelése volna, holott azért jóval mélyebb célok is megmozgatják, és viszik előre, a mának él és csodálja a világot. Terveket szőni, mindig a gondokon agyalni neki sok, testvérei biztosan folyamatos nagy terveket alkotnak, vagy épp teszik is, mindig is úgy ismerte őket, nem nagyon henyélnek, mindig cselekednek. És akkor itt van ő. A békés? A semmittevő? Mindig más volt, mindig másabb, azonban szabadulások óta ez az árok mélyült és jobban érezhetőbb. Persze, mindennek van oka, van, amit ő is tud és lát, van, amit nem és rejtve maradt előle. Nem bán semmit sem, úgy véli, nem kell mindennek egyformának lenni. Sőt. Igazából, akkor érezné magát még kellemetlenebbül, ha azt próbálná meg, amit a többiek. De ne értse félre senki, továbbra sem ő az igazi kezesbárány. A benzinkúton lézengő alakok mit sem figyelnek egy olyan alakra, aki a kocsik körül ólálkodik. Még ha tolvaj is lenne, akkor is elfordítanák fejüket. Persze, ez a világ más, de a törvényei nagyrészt hasonlóak, igaz, már jóval kevesebben vannak, mégis vannak dolgok, amikre ügyelnek. A kényelem és a tartalék, mert mi van akkor, ha újabb hullámmal érkezik a támadás, mi van ha minden megismétlődik. Mégis, senkit sem érdekel az, ahogy ő itt van és bármit is tesz. Kisugárzása nem méreg az embereknek, nyugodt és békés, így senkinek sem kell tartania attól, hogy őrület kergeti és éri utol. Mintha minden tök normális lenne, csak épp a természetfeletti úgymond teljesen hétköznapinak számít. Ő, mint egy régi darabja pedig... Roppant mód átlagos, ahogy sötét farmerben, fehér pólóban közlekedik, mindenféle sallang nélkül. Nincs a nyakában egy amulett sem, karján sincsenek ősi szimbólumok, az inkább kissé még sápadt is, mintha nem fogná a nap. És akkor itt ez a hangos autó. A viszontkopogás elég jele annak, hogy itt valami nagyon nem stimmel, a fojtott hang pedig meg még annyira. Hoppá. Hoppá bizony. Ez az új korszak mindig hoz számára meglepetéseket, mondjuk úgy, hogy amikor lezárt dobozt nyitott ki, amelyben testet remélt, nem volt ennyire... élő. No de nem hobbija koporsókat nyitogatni, vagy akármi, csak épp nem az a megszokott, hogy ő még akkor ott van, amikor az illető még a belsejében eleven. Morbid ez, de hozzátartozik az életéhez. És úgy néz ki, már ez is? Meghökkenve lépdel kicsit hátrébb, amikor hangosan és persze a lehető leggyorsabb mozdulattal ugrik ki a szelencéből a „szellem”. Kezdi sejteni, hogy nem jókedvéből mászott bele ebbe a szűk kis résbe, már amit a magához térő és éledő alak mögött gyors pillantásokkal ki tud venni. Az utolsó hely, ahova bepréselné magát, és úgy, hogy nem is egy hatalmas darab. - Héy, héy – ismétli még mindig kicsit ledermedve, immáron a csomagot felmérve. Emberkölyök, nem a törpe, amiktől még mindig a hideg rázza, de nem is felnőtt, mint a társadalom nagy része. Az öregek persze ritkábbak, a középkorú vagy annál valamivel idősebb arcok mellett azonban egyre több fiatal alakot lát, úgy néz ki, az a tény, hogy túlélték a világvégét és az angyalokat, a hálószobában is megihlették az emberiséget, és úgy döntöttek, újranépesítik a földet. Hurrá, hurrá, ennek ők csak örülnek, ha minden igaz – és márpedig az – nekik lesz még dolguk velük. A felmérést pedig sosem késő elkezdeni. - Akkor viszont örülök, hogy kiszabadultál a.. a fura börtönödből. Vagy... ugye nem ott élsz bent? - kicsi deja-vu a szűk hely és zárt tető gondolata, de nem, már nem kínozza olyan erősen a láda emléke, egyre jobban alakul át gyűlöletté és persze képekké. És ennek így is kell lennie. Kezét követve fordítja arcát a válla felé, amint megfogja. Úgy tűnik, ezek a tapogatások emberi szokások, mikor a lábbelijét szerezte, akkor is a karja után kaptak és megragadták, rángatták, csak épp nem volt sok haszna. Nem szokta meg, a ládában elidegenedett mások érintésétől és mondjuk azt, baráti lapogatást vagy ölelést ritkán kapott. Nem rázza le a kezét azonban, csak úgy bámulja, mintha keresné a nyomot, amelyet a kéz érintése hagy. Hangjára pillant vissza lassan rá, és kissé értetlenül ráncolja a homlokát. Oké, új kifejezések, modern dolgok. - Öhm... nem, a testem tökéletesen ép, nincs mit rajta építeni. Még sebet sem. A... teherautók pedig... Szóval nem, egyiket se művelem – nem nagyon hiszi, hogy ebben a világban még nem találkozott olyannal, akinek ereje több, mint a halandóké, de hát, semmi sem lehetetlen, talán lehet épp ez az első olyan momentuma az életben, amikor szembesül vele. Meg hát, ő elég emberi ábrázat, sem démonként villanó szemek, sem az angyalok görcsös vagy épp támadó mivolta. Megérti, hogy így néz végig rajta, látott már ilyen tekinteteket, nem is egyszer. - Nem, valóban nem – szúrja közbe, hogy bár meglepődött, különösebb gondot nem okozott neki az egész procedúra. A kacsintás része már magasabb iskola, kissé hunyorogva figyeli az arcot, meg úgy mindent, majd egy lépéssel a kocsi mellett terem, de csak azért, hogy az üvegét visszaszerezze. Egy újabb korttyal lép vissza elé, majd kissé oldalra billentett fejjel bólint egy nagyot, immáron mindent ért. - Ohh, szóval attól tartasz, hogy a tulajdonosok vissza akarnak kapni? Mert gondolom, te a valakijük vagy, nem? Hát, így érthető, hogy mennél, de ha jól látom, épp most jönnek - pillant át a válla fölött, két alakra, akik arra tartanak, ahol ők állnak. Hoppá. - Nem tűnnek kedves arcoknak, ha szabad megjegyeznem. Szerintem, fuss – csapja le a kocsi csomagtartójának a tetejét, ámbár, az nemigen csukódik már vissza, eléggé.. nos, tönkrement. Hogy ő maga félne? Nem, erről szó sincs, ellenkezőleg, ha a fiú megindul, ráérősen követi. Ha a két fogvatartó elébe áll, nos, akkor majd nekik is bemutatkozik.
Manapság igazán luxus körülmények kellenek ahhoz, hogy valaki egy ismeretlen csomagtartójában heverje ki a pillanatnyi amnéziáját. Jó, ha az amnéziát átsoroljuk a másnaposok szekcióájába, akkor halványan valami didereg. Ott volt az a kocsmai összeröffenés Mogorváékkal. Meg az a felejthetetlen kukás zacskó, amibe betömni próbáltak mint ahogy a töltött káposztát szokás karácsonyra. Végülis örüljünk, hogy a haláli mikuláscsomag ötletét elvettették, s jobbnak gondolták ennek a volvo csomagtartóját mint egy kindermeglepetést a holnapi szemét elvitelen. Talán együgyűségüket bizonyítja, hogy ritka szarul jártak el. Hiszen még egy kötél sem fogott körbe, vagy egy tapasz arra, hogy ne legyen már olyan egyszerű segítséget kérnem. Mr és Mrs. Borsóagyúék úgy látszik mindig csak a krimi elejét tudták végezni, aminek épp a befejezésén van a lényeg. Máskülönben hogyan lesz az úttörőből hírhedt gengszter? Biza én sem számítottam arra, hogy a végtelen sötétségben megkapom az első fénysugarakat. Már maga a kopogás szimfóniája felért az angyalok muzsikájával. Amire természetesen erősebb nyomatékkal kezdtem el vokálozni a segélykérő betétsorokat. Aztán valami lelohasztó kísérő hang követte az örömködésemet. A jellegzetes zárt hangok egyike. Fasza! Amikor nyilvánvalóan elhordtam mindenfélének Klopekkéket! Szeretném kitalálni végre, hogy ezzel a manőverrel megfullasztani akartak a döglött halat árasztó kárpiton, vagy csak szimplán megálltak egy fröccsre, elfelejtve hogy én csomagtartójukban lazulok éppen? Ha szabad választanom, a lelkemnek az első variáns esne jobban. Milyen ellenség az, aki elfelejt bosszút állni? Engem hiába is faggatnának a körülmények leírásáról és a megfelelő indokokról. Márha ha esélyem lesz kinti oxigént szívni, és nem ezt az egyenesen asztmát előidéző áporodottat. Kibírhatatlan első benyomásomra legyen az a mentség, hogy őszintén teszem, épp ezért nem is érzem igazán mikor belépek valaki önérzetébe. Persze csak átvitt értelemben! Elhinné bárki is, hogy a kocsmába két üveg cyderért tértem be? És hogy az eladó nem volt képes kiadni nekem, pusztán mert ezt hordozom a képemen? Igen az arcom volt a mostani diszkrimináció tárgya, ami az Adams familynél elvágta a cérnát. S így jutottam most ebbe a szűkös felállásba. De most mire fel legyek pesszimista? Hisz valaki éppen megmentésébe csapódott, ráadásul úgy, hogy az sem üldözte el, hogy a kijutásomat egy bizonyos kulcs nyitja. Nem! Jézus a mennyben! Puszta kezével felnyitotta!!? Hogy mi a f*sz? Igen...tutira jól láttam. Nem voltam semmilyen kábító alatt, szóval ezt hitelesen is tudom majd mondani a televízióba! Ahol én leszek a nap bolondja rovat a tömegközlekedési baleseteket lezáróan. - Héy! HÉYY!! - pattanok ki örömömben a barátságtalan eddigi nyugovóhelyemről. Ám, a hirtelen meghökkentség ellenére, mikor testem szilárd aszfaltra lépett és friss levegőt érzett, egyúttal megérezte a majdnem 2 és félórás henyélést is, amit a csomagtartóban töltött. - Ember!! Ha zavarnál akkor most nem örülnék ennyire neked! - felelem miután porcikáimat bemozgatom életszerűbbre. - Wow, haver!! - fűzőm hozzá egyéni csodálatomat, mialatt a kezemet a vállára juttatom feltűnésmentesen. - Mond valami testépítő vagy? Vagy titokban 7 tonnás teherautókat emelgetsz a műszakod alatt? - kérdezem mély érdeklődéssel, miközben tekintetemet végigfuttatom ezen az ellentmondásos vézna testen. Az első megítélést mindenkinek félre kell dobnia! Ez tény! Viszont azzal a meglátással néztem körbe a parkolóban, ami egy benzinkút látványára hajazott erősen. - Te figyelj, lehet téged nem érint annyira traumásan mint engem...de nem mennék el máshova megbeszélni a részleteket? Mielőtt tudod... - egyértelműséget jeleztem egy kacsintással a szememmel, de úgy hiszem nála nem mentem vele semmire. - Tudod...mielőtt akik betettek ide...felbőszülnek és ismét betesznek majd ide. - a mondanivalóm alatt csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez bekövetkezne vélhetően a rém rendes család nem lenne olyan előzékeny velem mint elsőre. Az egy darabban lehetőség náluk csakis egyetlen egyszer játszható el.
Teljesen más hangulat fogadja, amikor a város ezen része közelébe ér. Zsebében egy régi térkép pihent, amelyet a könyvtárban talált helyi atlaszokból tépkedett ki, azokról a helyszínekről, amely érdekelte valaha vagy érdekelheti, amely úgymond a jelen korszak fontos lépcsőfoka. Ezeken szerepelnek sajátos betűi, amelyen van bejelölt, vagy egyenesen áthúzott helyszíneket. Nem árt a tájékozódás, főleg akkor, ha valaki a könnyebb úton közlekedik, de akadályokba is képes ütközni. Ha vízre van szüksége, és olyan kontinensen ólálkodik, amelyről előtte nem sokat hallott, nem árt egy kis csalás. Nem üldözi szerencsére senki és semmi, a család megvan magának, és így, az oldalán lógó poros táskába rejtett fegyver is pihenhet, míg újdonsült gazdája felfedez, ismét. Őszintén, legutóbb kicsit feszélyezettebb terepen lófrált, kicsit majdnem galiba is kerekedett belőle, hiszen nem épp legokosabb rögtön csak úgy betörni, de azóta tanult a „hibából” és rájött, talán előbb kicsit rá kellene készülni. Az ereje még mindig nem az igazi, és nem mindenhol ólálkodnak olyanok, akiktől csak úgy lopni lehetne, vagy épp ennek megoldására kellene valami, amely gyors és hatásos. Ötletei akadnak, ideje is, egyelőre, mégis olyan helyre sodorja a hullám és persze a kíváncsiság, ahol lehet egyikre sem kap választ. De akkor mégis mire? Régóta kergetik a képek egymást elméjében arról a világról, amely nem volt ennyire elnyűtt, ahol nem csak romokkal van körbevéve és porral, hanem ahol életet is remél, ahol nem csak angyalok, démonok vagy épp más gyilkos entitások ücsörögnek az ajtók mögött vagy épp az utcákon. Persze, tudja ő, hogy semmi sem olyan, mint előtte, vagy épp sehol nincs már tökéletes biztonság, de ennek illúziója egyelőre épp elég. Úgy gondolja, ez a város, és pontosabban ez a része majd megadja az élményt, amelyet elvettek tőle és amelyet most érezhet csak úgy igazán. Bevallja, először inkább a csendet és a természetet kereste, épp úgy a remeteélet, mint a ládában és ez már rég nem tölti el a legtöbb örömmel. Nem, most el kell kezdeni kicsit élni. Testvérei mind építik a kis birodalmukat, vagy épp családot pátyolgatnak, ő pedig mit tud felmutatni? Pár apró könyvet átkokkal, bájitalokkal, egy angyalpengét és megannyi szöveget vagy épp információt, amit magába szippantott. Aztán, szinte hallja az idősebbek szavait, hogy ez mind semmiség. Miért nem tesz valamit, miért nem alkot valamit. Sóhajjal áll meg a város peremén, és feltekint az épületekre. Ó, nem akarja lerombolni ezeket, csak „kóstolgatja” az erőket, amelyek innen áradnak. A vas persze itt sem hiányozhat, mégis, kellemesebb, mint a város másik része, vagy épp bármely elfoglalt város, amelyben élet van, csak nem mindegy milyen. Így, mint aki csak turistát játszana, veti bele magát az újkori városi életbe. Sokkal felkavaróbb, mint egy romos hely, azt kell mondania. Túl sok inger, túl hangos és persze... szagos. Van itt angyal, ember, de talán még démonok is bujdosnak a sötétben, nem igazán különíti el az apró rezdüléseket. Persze, még így sem minden az igazi, de van körülötte élet, mint annak idején, csak épp senki nem tudja, hogy mégis mi a fene jár közöttük. Egyet elárulhat, nem az Ördög és nem is a Végzet. Csak a kíváncsi kígyó. Kezében egy üveg sörrel, lábán pedig immáron kényelmesebb lábbelivel lépdel az út szélén. Úgy néz ki, az előzőt nemigen találta el, és bár magas a fájdalomküszöbje, mégis, ha valami szorít, azt nem fogja magára erőltetni. Az üveg pedig a ráadás, és vélhetőleg azt sem kell ecsetelni, hogy nem épp legálisan került hozzá mindez. Annak idején mindent úgy vett el, ahogy kívánta, és a modern pénz nem foglalkoztatja, amire szüksége volt, azt megkapta. A kihalt városokban könnyű betörni a kirakatot és elmarni ami szükséges, itt viszont küzdenek valamelyest érte, csak épp azzal nem számolnak, hogy aki ellen kell, az nem csak egy egyszerű tolvaj. Azonban további hasznos dolgot nemigen lel, elvégre, az emberek szükségleteit kellett annak idején és most is kielégíteni, senki nem gondolt elfeledett entitásokra. Igen kár érte, szusszanva pillant körbe és kiszúrja azt a helyszínt, amely a következő pillanatokban feldobja unalmas kis perceit. - Benzinkút... Ehh – ízlelgeti a hirdetett nevet, mégis mire számíthat. Bár, hogy mi az a benzin, egyelőre fogalma sincs, abban biztos, hogy ebbe a kútba nem kíván belemászni, már ha a szag alapján ítélkezhet és mivel elég büdös, így... A kis üzletecske azonban már jobban felkelti az érdeklődését, és ugyan nincs szüksége emberi ételre, azonban mindig olyanban reménykedik, hogy mint valami ihlet, itt éri. Vagy csak szerez egy újabb üveggel, miközben tovább áll és keres valami kényelmes szállást. Lassú, kényelmes léptekkel halad az autók között. Nem üldözi senki sem a előbbi apróságok miatt, így nincs aggódni valója sem, meg nem is épp annak a mintapéldánya. Ujjait szórakozottan nyomja rá a fémre, amely a nap miatt kissé felhevült, amelyről a festés itt-ott lepattogott ugyan, de még nem olyan vészes. Hiába viszi őt a Pokolba vagy épp a Mennyekbe, bele nem ülne egybe sem. Kezét elhúzva hagyná ott mindet, amikor fülét a különös ritmus el nem éri. Egyenletes, és kapkodó, nem holmi zene – már amilyen zajokat manapság annak neveznek még -, hanem valami vagy valaki jelezni kíván. Kerül párat, mire megleli azt, amelyből árad, és elsőnek a vezetőfülkébe tekint be, de nem fogadja ott egy önjelölt zenész sem. Hátulról jön, ha nem csalnak érzékei. Italát a kocsi tetejére pakolja, és annak farához, a csomagtartóhoz lépdel. - Ez fura. A többi csendben szokott lenni – mormogja magának, mert hát egy kocsi sem dübörög csak úgy, bár ő és a szaktudása... Ehm. Ujjait ökölbe szorítja, és párszor a festett fémre koppint, mintha választ várna, és persze kap is, amely jobban meglepi, mintha csendben maradt volna. Szemöldökét felvonva ácsorog pár pillanatig, majd lenyúlva próbálná meg kinyitni azt, de nem enged elsőre. Ohó, hogy ez zárva van? - Nofene.. - hajol le, az apró kulcsocska helyét, még az ujját is odadugja, majd kihasználva végül azt, amely az ember fölé emeli. Erővel, küzdelemmel, de végül a csomagtartó teteje megnyílik, és ez bizony hangos, nyikorog, és a zárral úgy néz ki, sosem lesz már békében, és mégis... Egy szempár pislog rá, nem állati, emberi és nagyon úgy néz ki, nem épp itt lenne a helyre. Apróra húzta magát, és ha a kopogásra meg is örült, arra biztos nem, hogy csak úgy felrántották felette az ajtót. - Hoppá, nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalt. Ne haragudj a zavarásért – mert az tök átlagos, hogy lezárt csomagtartót felnyitva úgy köszön rá szerencsétlenre, mint aki csak véletlen rányitott a fürdőszobában. Aha. És még hátrébb is lép.
Bár tudnám hogy, hogy a fityfenébe kerültem én ilyen kutya-szorító helyzetbe. Bár tudom is az okát, csak tudod hanyagoltam, mint a dolgozatra felkészülést szokást. Halogattam és elhallgattam, egyre tovább...míg végül utolért az árnyékuk. Én együgyű pedig önkéntesen kézre adtam magamat, azzal, hogy olyan helyen jelentem meg, ahol a többség a fanatikus rajongóm. Ugyan, azzal a lökettel amivel szinte bedobbantottam a helyre, még gőzöm se volt ki kinek, mije. Akkor esett már abszolút kellemetlennek a helyzet, mikor a hökkent pillantásokból gyilkos vérszemeket kaptam a kocsma minden rohadt szeg-zúgából. Nah akkor már pánikba estem, főként azért is, mert húgomat motel fogságba küldtem. Én hülye! Mikor küldené el valaki egymagába a húgát egy luxus pihenőre? Igazságszerint még nem voltam tisztába, ezzel a lenézős-parancsolgatós etikettel. "Mert az apád így csinálja...blah, blah...blah!" Persze, csaknem akarhatják hogy pont olyanra operáltassam magamat mint a nagy fater, igaz? Az egy dolog, hogy ők, diszfasz*k így csinálják, mert ezek a bevett szokásaik. Dehogy engem rávegyenek, hogy a nap 24 órájából 20-at hót surmó legyek, az már egy kicsit durva! Egyébként is, én nem apám következetes vérszomját, hanem anyám kegyelmes akaratát örököltem. Ha tetszik ha nem, anyám profitált a legtöbbet ebből a fogantatásból. Nah de térjünk vissza, arra hogy beléptem. Beléptem, és már elsőre elcsesztem mindent. Meghökkentő tud lenni, hogy egy ilyen helység mennyire közönyös tud lenni, ha éppen ott helyben rossz cselekmények zajlanak le. Egy árva lélek sem mozdította meg a valagát, mikor a rám, 5 fős ellenség jutott. Az egyikük még peckesen előhúzott egy fekete-hullazsákot a zsebéből. Kurva jó! Még akkor sem kaptam segítséget, mikor az ajtót torlaszként állta körbe két szekrény méretű krapek. Tehát véresen komoly a dolog! Eddig biztosra vettem, hogy ez valami üdvözlő poén az ismeretleneknél. A hullazsákot rém viccesnek találtam, de amikor elémbe álltak és azt kiáltozták: "fogjátok le!" lefagyott az arcomról a mosoly. Nem mondom, hogy hősködtem, inkább csak azt, hogy tisztességesen felvettem ellenük a harcot. Az első teherautó kaliberű krapekot le is döntöttem a lábáról, de a háttérben bekészült társát elhanyagoltam. Mikor más, mocskos kézére jutottam, próbáltam minden megmaradt erőmmel kiütlegelni magamat a szorításából. De a dolog baljósabb lett, az 5 fős csoport egyike pedig csak arra várt, hogy egyet jól lebasszon a sörös üvegével a fejemre. Sötétség...mélység, amiben furcsamód pontszerű alakzatokban láttam mindent. Ezeket a pontokat, érhetetlen és irtóan rövid hang foszlányok kísértek. Nem tudnám mihez hasonlítani...hiszen még sosem estem a gyógyszerek hatása áll. De véleményem szerint pont olyan lehet ez is. Erőlködve nyílnak a szemeim, mintha egy hétre beragasztózta volna valaki. De nem ez volt a legfájóbb az egészben. Hanem a kibaszottul, irritálóan éles fejfájásom, ami olyan érzetet nyújtott, mintha egy balta ketté szelte volna a koponyámat. Az előttem kirajzolódó élőlényeket, inkább csak elképzeltem. A brutálisan rossz fényviszonyok mellett lehetetlen volt ismerőst fellelnem. Egy épületnyi teher esik le a vállaimról, mikor letapizom, hogy minden testrészem a pontos helyén van, és nem feldarabolt formában beletuszkolva a hullazsákba. Körülöttem mély sötétség, amiben ritka mód élethűen kapálózni kezdek. Onnan derült ki, hogy becsült térség csak pár centit jelentett. És a legyen ön is milliomos főnyereményének válasza pedig...egy gépkocsi csomagtartója. Hallelujá! Mondanom sem kell, hogy az elkövetkező kijózanodásom segítő percekben, olyan ritmus adtam le kezemmel az autó seggében, amit egy hírhedt dobos is megirigyelne. Dehogy ne legyen olyan gyér a banda, refrénként mellé vokálóztam a Valaki szabadítson ki! című kedvelt dalszöveget.
Lelki szemeim előtt végig futtatom, hogy mit reagálnának a többiek. És tudom, hogy Gabriel nem ülne tétlenül, s nem hagyná veszni a pozícióját oda fent. - Így soha nem lesz biztonságos az otthonunk... Hiába lesz a kezeden, nem lesz jobb a helyzet, mint most. Mert az ártatlanokat védened kell majd. Ők sem lehetnek nyugodtak oda fent. Aki kiakar majd maradni ebből, az akaratán kívül belekeveredik majd. - nem jó ez a megoldás, de Ramiél nem hallgat rám. Nem erőltetem, úgy sem tudnám megállítani, haragudni még sem haragszom rá. Ahogy nekem is, úgy neki is megvannak a módszerei arra, hogy a legjobbat hozza ki ebből a katasztrófából. Megpróbálhatom azonban megelőzni ezt az egészet azzal, ha sikerül Gabrielt és Michaelt valamennyire kibékíteni. Visszaölelek és halkan szusszanok egyet. Tegyenek bármit, nem állok meg szeretni egy testvéremet se. - Én is téged. - egy apró puszit adok arcára, még mielőtt elengedném, s figyelem, ahogy felkelve hátrál. Sarielről nem sokat tud ő sem, ellenben Urielt San Franciscoban találom, Michael oldalán. - Köszönöm. Megkeresem majd Sarielt... aggódom érte. - sok ellensége van kint a világban, anélkül, hogy megérdemelné. A legtöbb bukott őt hibáztatja, hol ott az ítéletet nem ő hozza, csak végre hajtja. És most, hogy nincs meg a Mennyek biztonsága, neki is a földön kell lennie...ami elég veszélyes hely, tapasztaltam. Remélem nem azért tűnt el ő is, mert rabságban van valahol, akárcsak én. Habár ő sokkal erősebb nálam, egy seregnyi démon ellen is megállná a helyét. - Majd még találkozunk. Beszéljünk is. De nem feltétlenül munkáról. Hiányoznak a régi idők, mikor még nem kellett ennyi gonddal szembe néznünk. Jó volna egyszer nosztalgiázni róla. - mosolygom rá haloványan. Tovább azonban nem tartom fel. Ha dolga van, menni szeretne, úgy elengedem. Talán nekem se ártana végre találni valami menedéket, s aztán neki kezdeni a küldetésemnek. Eleget pihentem.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Jún. 24, 2017 9:44 am
To Raquel
Részben egyetértek húgom szavaival, részben nem. Bámulok a messzeségbe, elkallódik néha a gondolatom rajtuk. Vajon tényleg bukottak leszünk? Ha nem a miénk a szabad akarat, akkor atyánk miért tűnt el? Miért nem osztott ki feladatokat előtte, ahogy tette régen is..oly sokszor? Csomó megválaszolatlan kérdés, melyeknek nem adok hangot, tekintve hogy húgom sem lenne képes megválaszolni őket, csupán a saját meglátásait, megérzéseit csapta arcomba. Legyen hát, ha amiatt bukok el, mert úgy éreztem tennem kell valamit, még pedig azt kell tennem, amit helyesnek vélek. Nos, legalább megpróbáltam. Mindenesetre fancsali képpel adózom ezen mély értékű szavainak, nem akarok "lecsúszni", de ha ha csak a fele igaz annak amit ezekről mondott, már rég elvesztünk. Ha pedig így van, akkor nem sok jelentése van a további tetteinknek, nem igaz? Ha csak nem az, hogy békésebbé formáljuk velük a világot, mely az én célom, és szerintem ezt úgy érem el, ha nem engedem meg Gabrielnek hogy kizárjon minket az otthonunkból. Mert szükségünk van rá, mindannyiunknak ahhoz, hogy ahogy Raguel is fogalmazott, magasztosak maradjunk. - Nem félek, csak nem látom értelmét. Látod, amikor úgy éreztem van értelme, magam mentem Gabriel elébe. De hidd el, ezt szép szavakkal nem fogod elrendezni vele. Ez az állapot tűrhetetlen és ha kell, harc által vetek véget ennek! Nem akarok pusztítani, nem az a szándékom hogy megöljem őket, csupán ki akarom rúgni mindet onnan, hogy végre nyugalom legyen. Tőlem visszajöhetnek, fegyver nélkül, talán még a többi általuk elnyomott testvérünk is megengedi majd nekik, de az biztos, hogy többet nem uralkodik atyánk országán, az otthonunkon, ami a miénk is. Túl optimista a kijelentésem, ugyanis az biztos hogy megpróbálja visszafoglalni, és ha visszaengedjük őket, hát számtalanszor megpróbálja majd. Olyan mint a korsó esete a kúttal, de nekem tényleg nem célom bárkit is kitiltani onnan, csak azt akarom, hogy helyreálljon a rend. Ráadásul a negatív folyamatok már elindultak, Gabriel maga indította el őket, sok angyalt megöltünk köztük ártatlanokat is, ezeket a dolgokat pedig mi nem tudjuk helyrehozni..talán az idő...vagy atyánk, amikor visszatér. Kérlelő tekintetébe fúrom az enyém, neki még új az élmény, épphogy csak kiszabadult a hosszú, kínkeserves fogságból. Úgy vélem helyes az is, ha ő a saját eszközeivel próbál hatni fivéreinkre, így eszem ágában sincs lebeszélni róla. Tegyen, amit jónak lát. Feléje dőlök, finoman átölelem. - Szeretlek, húgom. Elengedem és lassan felállok. Nem tudok neki egyebet mondani, már közöltem vele hogyha kell segítség, rám számíthat. No meg azt is, hogy mit tervezek és ha nem is ért velem egyet, nagyjából megvitattuk. Kétlem hogy ezzel az információval rögtön Gabrielhez szaladna, de ha így tesz, akkor igazából csak újabb lavinát indít el amiben én fogom a rövidebbet húzni. Tiszta élvezet! Felállok, mert lassan ideje mennem, csupán látni akartam őt, beszélni akartam vele. Megvolt. Kérdéseire még válaszolok. - Sariel kétkedve viseltet mind Gabriel, mind Mihály irányába, szerintem fogalma sincs mihez kezdjen, de nem akar egyikük oldalára sem állni. Jómagam is beszélnék vele, ám nem tudom hol rejtezik. Ellenben Uriel..nos..őt megtalálod San Francisco-ban, Mihály oldalán. Nem megyek el rögtön, várok egy kicsit, hátha még kérdésekkel él felém, ezért csak lassan hátrálni kezdek, kitárva szárnyaim.
Sóhajtok egyet. - Gabriel bűnt követett el, mikor embert ölt. Már ettől bukottá válna, ha itt lenne Atyánk. De azzal, hogy Michael nem hagyta, hogy tegye, amit akar, hanem egy olyan ellentétet hozott létre, amely angyalok életébe kerül, még ártatlanokéba, pártatlanokéba is, az is bűn. Az ő kardja által is vesztek oda.... ez nem helyes. Csak még többeket sodort a bukásba emberekért. Az emberek erősek. Isten alkotta ilyennek őket, s ha úgy akarja, túl élik Gabriel csapását. De Michaelnek láthatóan nincs ebben bizalma és inkább a saját feje után megy. És mások is hibások.. amiért követik őket, amiért mögéjük állnak ahelyett, hogy követnék Atyánk útját, elhatárolódnának a gyűlölettől, harctól, gyilkolástól, ahelyett, hogy megállítanák őket. Javíthatatlan sebeket ejtettünk Atyánk teremtésén és a mi létezésünk magján. És ez a seb egyre tágabb lesz, egyre több sebből vérzik. Félek, hogy semmi nem fog maradni abból, ami valaha voltunk. - osztom meg a véleményemet kissé fancsali arccal. Rossz látni, hogy egyik testvérem után bukna a másik, ha Atyánk hirtelen úgy döntene, hogy visszatér. Mert amióta elment, mindenki rengeteget változott. A Menny kisajátítása miatt angyalok menekültek a Földre, ahol emberekkel találkozva megváltoztak és nem a javukra. Elfelejtenek angyalnak lenni.. magasztosnak lenni, egy közös, nálunk magasabb, értékesebb célért élni, küzdeni és halni. Nem azt teszik, amit kell, hanem amit akarnak. - Ez a szabad akarat átka... amelyet nekünk nem jogunk birtokolni. És nem azért, mert kevesebbek lennénk az embereknél. Azért, mert mások vagyunk. Erősebbek. Lásd, mit tett Gabriel, mert szabad akaratából cselekedett. Vagy Michael. De feltudnék még sorolni megannyi példát. Bűnből bűnbe esünk, démonok kezére játszunk, egymást mészároljuk. A szabad akarat nem nekünk van. Hanem nekik. - pillantok újra a kirakat felé, egy halk sóhajjal. - Éppen ezért sem tartom jó ötletnek, hogy erőszakkal vegyétek vissza a Mennyeket. Értem én, hogy az otthonunk.. nekem is hiányzik. Én is ott akarok élni. Ott akarom álomra hajtani a fejem, mikor az átok kifáraszt. Leakarok ülni a négy folyó partjára és csodálni az emberi mennyország sokszínűségét. Körbetáncolni Isten csarnokát és meglátogatni Ophiliát a könyvtárban. Nekem is hiányzik a hazám... de mitől leszel te jobb bárkinél, ha ugyan azokat a módszereket használod? Vér vért követel majd. A harc bosszút szül. Egy olyan esemény sorozatot hoztok majd így létre, amelynek sosem lesz vége. Így is vérrel szentségtelenítik Atyánk trónját, nem engedhetjük, hogy ez így folytatódjon. Nem vihetsz te is káoszt és pusztulást a béke és harmónia otthonába, csak mert mások ezt teszik. Félre ne érts, Ramiél. Megértem, mit és miért teszel. De te ark vagy. Rangod van... tekintélyed van. Erőd van. Múltad van. Fényed van. Isten angyala vagy, nem Michaelé. Emelkedj felül rajtuk. Találj megoldást, de ne kard által. Tudom, azt hiszed, nincs érzéked a beszédhez. De ez nem igaz. Néha, mikor elmerengsz, olyan kérdéseket teszel fel, amely elgondolkodtatja azokat, akik valóban oda figyelnek rád. - mondom, kissé elmerengve emlékeimben. Habár szavaim komolyak, egyáltalán nem nehezek, lehordóak, vagy rosszallóak. Egyszerűen, könnyedén jönnek ki ajkaimon, semmiféle negatív hanggal. Szeretem őt. Nem akarom elveszíteni és azt akarom, hogy érezze ezt. Sugárzom felé ezt, apró érintésekkel, energiákkal, a harmónia simításával az arcán. - Ha még is félsz szavakkal élni, akkor cselekedj. De a cselekvésnek is ezer olyan útja van, amely nem ér véget halálban. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megkeresed és megpróbálod először ezeket, mielőtt a pusztítás útjára lépsz... - nézek rá kérően. Michaelt féltő szavaira aprót bólintok. - Szomorú voltam, amiért nem jött el. Noha így is túlerőben voltatok, örültem volna, ha a család megtapasztalja milyen egy közös célért harcolni... újra. Szándékomban áll minden testvéremet felkeresni. Te vagy az első, akivel találkoztam visszatértem után. - mosolygom rá halványan, kedvesen. - Beszélek majd Michaellel is. Megpróbálom észhez téríteni a két "veszekedőt". Aztán Rafael jön, az ő véleményére is kíváncsi vagyok. Sarielről, vagy Urielről nem tudsz valamit? Merre találom őket, hogy vannak? Őket is jó lett volna látni akkor. - sóhajtok halkan. Hiányoznak a nővéreim.
Vendég
reveal your secrets
Hell or Heaven Frpg
- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt ∞ Szomb. Jún. 03, 2017 10:16 am
To Raquel
Húgom nevetésére rosszallóan barázdálom a homlokom s húzom össze a szemöldököm. Én vele ellentétben nyughatatlan vándor vagyok, még szép hogy nem ismerem a kifejezést. Sokszor megfordultam a Földön, ehhez azonban nem eléggé. Nem veszem rossz néven ezt tőle, hamar megenyhülnek vonásaim, látva megnyugvó arcát, melyet mindig körbeleng kedves mosolya. Már nagyon hiányzott ez nekem. Szavai mégsem nyugtatnak meg, bár tudom egy cipőben járunk. - Tehát azt mondod, hogy Mihálynak hagynia kellett volna hogy Gabriel eltörölje az emberiséget a Föld színéről, hogy írmagjuk se maradjon. Elmerengve figyelem a messziséget, egyébként van igazság a szavai mögött, ha így történik, akkor nem lenne mi miatt veszekedniük és nem kellene nekünk sem az emberekért aggódnunk. Aggódni..de furcsa kifejezés ez számomra, pedig találó..vannak emberek, akik megérdemlik az aggódásunkat. Adott esetben megérdemlik a segítségünket is. De ha így történt volna, akkor tényleg nem is kellene velük foglalkoznunk sem. Atyánk öröksége köddé vált volna, leszámítva a Földet, de ugye élőlények nélkül, teljesen üres lenne, nem volna értelme ezen civakodniuk egyiküknek sem. - Sok mindent nem kellett volna, például nekem sem kellett volna Mihály oldalára állnom, de megtettem, ahogy megtette bátyánk is a lépéseit az emberiség kiirtása felé. Itt a kérdés már nem a kellett vagy sem, hanem a hogyan tovább? Lemondó sóhajjal tekintek Raquelre, aki megrökönyödve néz rám, miután közöltem vele hogy vissza akarom venni az otthonunkat. Felrakom a kezeimet, behajlított könyökkel magam elé, úgy érzem szavai vádaskodóak, pedig még semmi rosszat se tettem. - Igaz, nem sokat vagyok otthon, de a többiek igen és rossz volt megtapasztalnom azt, amit Gabriel és harcosai művelnek velük. Ráadásul Nasargiel harcosainak kisebb része odafent rekedt. Veszélyben az életük. Már lassan mindenkinek veszélyben az élete. Megalázza és elnyomja őket, ehhez pedig nincs joga! Ha már szabadságot adott Atyánk nekünk, akkor legyenek szabadok..legyen szabad mindenki! Tör fel belőlem egy parányi indulat, ám ez olyan gyenge, akár a nyári szellőcske fuvallata. Jobban dühít az hogy nem tudok hazamenni én se, mint hogy elnyomja őket és ők tűrik ezt. Persze utóbbi is kellően megadja ennek a módját, örömest képen törölném vele Gabrielt. De ugyanakkor az az igazság, megértem őt, míg Mihályt egyre inkább nem értem. Kezdem elveszíteni a fonalat, a kapcsolatot vele. Ezen gondolatok keverednek fel bennem miután kiadtam magamból az indulatot, és azt most mindinkább átveszi az aggódás. Finoman megérintve húgom vállát, ennek hangot is adok. - Félek Mihálynak nagyobb szüksége lenne rád, mint Gabrielnek. Ha azt nézzük Gabriel eljött segíteni nekünk, míg Mihály nem. Úgy tesz, mint akinek a családja az emberek és nem mi. - Belenéztem mind a kettőjük szemébe...és...Mihályéban semmit sem láttam, mikor bátyánkról és rólad beszéltem vele. Van amikor nem sikerül kifejeznem magam úgy, ahogy szeretném, és most érzelmekről beszéltem..olyasmiről, amit eddig mi sosem tapasztaltunk igazán, bár én már 25 évvel ezelőtt is éreztem a haragot...bennem volt. A többiek gőgjét, ami bennük volt, húgom kedvességét, ami benne volt..ott volt akkor is. Csak akkor fogtam ezt fel, mikor lejöttünk a Földre, és az ingerszegény környezetünkből hirtelen pottyantunk bele a mindenségbe, ami maga a Föld. Sandán nézek olykor rá, olykor a tájra előttünk, lehet most elmeháborodottnak titulál. Megpróbálhatom jobban összeszedni a szavakat hozzá hogy megértse, ha ebből nem értette meg, úgyhogy csendben gondolkodom, magamban remélve hogy nem kell ezt még egyszer megpróbálnom. Én nem vagyok a szavak embere, sokszor hülyeséget beszélek és nem az jön ki, amit mondani akartam igazából.