Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Okt. 30, 2016 4:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3





Rendelőintézet - Page 3 Tumblr_mw77hfOHmV1qjozueo3_250
Rendelőintézet - Page 3 Jared-padalecki
To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


A szokásos kontroll vizsgálatra érkeztem. Lemondtam a magánrendelés időpontjaimat miután szárnyaim nőttek, és megtaláltam az apám rejtett szobáját. Ezek azok a dolgok, amikről senkivel nem beszélhetek. SF az a város, ahol tényleg nem tabu angyalnak lenni, és szerintem a félvéreket se sújtaná olyan masszív előítélettel a közvélemény, mint például egy démont, vagy egy közönséges bűnözőt, szóval tudom, hogy nincs okom félni, mégis... Ez olyan téma, amit inkább egy baráttal szeretnék megbeszélni, lehetőleg egy doboz jégkrém társaságában, és végképp nem egy szakemberrel. A pszichológus dolga, hogy objektíven, tudományos szemszögből szemlélje a pácienst és a viselkedését, felhívja a figyelmet a logikai buktatókra az érzelmi hálózatodban, és gyógyszert írjon fel, amikor a szavaknak már semmi haszna. Az hiányzik most a legkevésbé, hogy valaki tárgyiasítson. Pont elég gyomorforgató volt Apa ilyen jellegű feljegyzéseit olvasni rólam.
Azt hiszem, csak egy ismerős arcra lenne szükségem. Egy baráti ölelésre. Megpróbáltam elérni Jonast, hátha hazalátogat mostanában. A nyáron is itthon volt egy hetet. Akkor voltam kórházban az idegösszeomlással, és beugrott hozzám néhányszor. Egyszer becsempészte Cujo-t is, kockáztatva a feljelentést, ami az állat illetéktelen behatolása vonna maga után. Egy ápolónő meg is látott minket hármasban, de nem tette szóvá. Láttam Jonason, hogy kínosan érzi magát a kórházban – utáljuk ezt a szagot-, de kedves volt hozzám, hozott jégkrémet és virágot, valahányszor beugrott hozzám. Kereste a szavakat. Már nem vagyunk egy pár, szerintem ezt akkor is tudtuk már mindketten, de ennek ellenére olyan fajta kötelék van közöttünk, ami soha nem fog megszakadni. Szerintem ezt próbálta elmondani. Nem volt rá szükség, hisz én is ugyanígy gondolom, és... már tudom, hogy vannak dolgok, amiket jobb NEM kimondani. Viszont abban nem kételkedek, hogy mindig fontosak maradunk egymásnak, mint legjobb barátok. És az egyetlen, akinek volt valamennyi belelátása a színfalak mögé, noha konkrétan soha nem került szóba közöttünk a gyógyítások. Neki szerettem volna elmondani mi történik velem, és a szörnyű gyanúmat apáról, anya haláláról, no meg arról ami TALÁN rám is várt volna. Igen, neki talán elmondtam volna. Csakhogy nem értem utol.
Ezt nevezzük szívásnak.
Tehát, mindössze kontroll; nem időpontra, hanem rendelési időben, sorban állva. Már tudom a menetrendet. Kártyákat fogok kapni méghozzá két paklival. Az első sorozaton elmosódott pacák lesznek, és nekem ki kell mondani az első dolgot, ami az eszembe jut róla; a második paklin pedig képek lesznek a feladat pedig annyiból áll, hogy mondjam el hogyan érzek a látottakkal kapcsolatban. Eztán majd megkérdezi az orvos: hogy vagyok, történt-e valami különös mostanában, mire én azt felelem, hogy nem, minek után ő elmondja, hogy mennyivel csökkentjük a gyógyszer adagomat. Reményeim szerint hamarosan elhagyhatok minden bogyót –már csak enyhe nyugtatót szedek alváshoz, és reggelente egy Dephral-t -, mert őszintén szólva teljesen jól vagyok már. A körülményekhez képest, ugye. A lényeg, hogy nincs kényszerem megölni magam, és nem érzem rosszabbnak sem a kelleténél.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt. - Csiviteli a kedves idős néni velem szemben-kettővel jobbra, és felpillantva a könyvemből látom, hogy át is hajol a közöttük lévő üres széken, ízületes, görcsös ujjai a szóban forgó fiatalember kezén, ezzel próbálja magára vonni a figyelmét. Először a nénit néztem, aztán tekintetem tovább siklott a kezére, majd a fickó kezére, onnan pedig fel a... nos, minden másra is. A pasinak félhosszú haja van, élénkzöld szeme, hegyes álla, és a legkevesebb érdeklődést sem tanúsítja a néni iránt, aki kedveskedne neki, vagy mindössze beszélgetést kezdeményezne vele. E helyett a fickó engem bámul. Nem, ez a „bámul” nem elég jó szó arra a merev tekintetre, a rezzenetlen, kifejezéstelen arcra, a békés nyugalomra, amivel mered rám. ~ Nem békés.~ gondolom. ~Halálos~ és amint ez megfogalmazódik bennem, kiszárad a szám, és megindul a vérnyomásom valami lehetetlen iramban. Ez egy folyamat, amit adrenalin-termelésnek gúnyolnak, ám szerintem ennél jóval egyszerűbb a dolog. Ütsz, vagy futsz. Ez a két opció van ilyenkor, és semmi más. Egy percig állom a tekintetét – nem eszik azt olyan forrón, ugye? – aztán el-elpillantok másfelé, mert mégis kezd kényelmetlen lenni. Végül már fészkelődök. A néni ekkor adja fel, hátradől, és látszólag mostanság nem kíván többször felszólalni. – Vedd csak le. – tegezem, hiszen legfeljebb egy tízessel lehet idősebb nálam, tehát még nem az öreg, de nem is a bizonytalan kategória e tekintetben. Ez még hagyján. Az se zavarna, ha nem bírná a tegezést. A kabátja, illetve az a tény, hogy még viseli: idegesít. Önmagában az a tény, hogy rajta van, még nem zavarna, csakhogy engem bámul mereven miközben viseli. Így teljesen más a helyzet. Ide nem illő gondolataim támadnak tőle. Például olyasmi, hogy nem szeretnék egy sötét sikátorban, de még egy kihalt parkolóban sem találkozni vele. Azt hiszem ez már a félelem, vagy legalábbis a felé standálok, miközben magam is tudom mekkora hülye vagyok. Csak nézd meg hol vagyunk: szellemileg egészséges ember ide nem jön. – Értem már. Erről olvastam. Volt egy kemény ciszterci szerzetesrend, ahonnan nem léphettek ki a tagok, csakis ha elbocsátották őket. Néhányan nem bírták a nyomást, ezért a következőt tették: kipécéztek maguknak valakit a reggeli mellett, és egész nap csak őt nézték kitartóan, mígnem a kiszemelt bedühödött és jól megverte. A szemlélődőt minden esetben elbocsátották. – marhára okosnak érzem magam, pedig ha tudatában lennék annak, hogy mindenki más is engem figyel (mint az egyetlen beszélőt) a váróban, elpirulnék, és befognám a számat. – Te egy ilyen fószerre emlékeztetsz. – Nyelek egyet, de csak szárazon. Arra várok, hogy végre megszólaljon, vagy tegyen bármit amitől nem érzek folyamatos késztetést párhuzamot vonni közte és egy sorozatgyilkos között. Tekintve, hogy hol vagyunk, nagyon szeretném, ha helyre kattanna valami az elméjében, amitől fokkal hétköznapibbnak látszik. Ha nem kapok ilyesmit, úgy teszek még néhány kísérletet, de már megfogalmazódott bennem valamiféle B terv, miszerint nem várom ki a soromat, hanem inkább kereket oldok.



Vendég

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
avatar


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Okt. 29, 2016 8:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Végül csak elérte amit akart. A földi léte megannyi buktatóját, amibe beletartozott a halandóság is. Fel nem foghatom miért akarta ezt ennyire, ahogyan azt sem igazán értem, hogy engem az utóbbi időben miért foglalkoztat annyira emberi létének írmagja, akit maga után hagyott. Tulajdonképpen nem is csak az utóbbi időben, hanem már sokkal régebbről, hiszen első próbálkozásainál, ha láthatatlanul de én magam is ott voltam. Láttam a bizonytalanságot az íriszeiben, láttam a félelmet a kétkedést megannyi emberi gyengeséget amely alól maga Crossel is feloldozhatta volna, ha elmondja neki az igazat. A titkok közé menekült, és a hallgatás köntösével burkolta be magukat. Nekem pedig nem volt jogom ezt széttépni, hát nem tettem. Én nem tudom milyen eltávozni ebből a világból, ahogyan nem érzékelem egyetlen olyan fájdalmukat sem amely miatt olyan nagyon szenvednek időnként. Látom, tudom, de nem érzem, nem tudok benne osztozni. Kezem egyetlen érintésével képes vagyok megszüntetni, de átérezni képtelen. Még csak a fogalom mibenlétével sem vagyok igazán tisztában. Egykori társam megpróbálta elmagyarázni nem is egyszer, én azonban nem voltam elég fogékony rá. Jóatyám felruházott bennünket a tudás misztikus hatalmával, de nem adott lehetőséget a lélek minden rezdülésének érzékelésére. Ellenállni a kísértésnek ellenállni a Pokol néha nagyon is valós csábításának, bukott testvérünk kígyóként sziszegő asszonyi ábrázattal felruházott démonainak. Megannyi mindennek ellen tudunk állni, de nem tudunk ellenállni az embereknek az ő akaratuknak, az ő érzéseiknek, hogy megismerjük őket. Olyan ez mint Atyánk könnye, melyet az ő íriszeikbe rejtett. Csodálhatjuk, de nem mi hullajtjuk el azokat. Az emberek könnyei gyógyír a mi érzéketlenségünkre, ha hagyjuk.
Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Az egyensúly megtartása nem lehetséges anélkül, hogy bizonyos időközönként az ellentétes oldalak ne feszüljenek egymásnak, mindegyik kimutatva duzzadó erejét és fenyegető hatalmát a másik felé. Az egyik a fénnyel a másik a pusztító sötétséggel fenyegetve meg a másikat. Túl régóta megy ez az egész de mindidáig az emberek kimaradtak belőle. Most azonban eszközökké váltak. Tudtuk….tudtuk, hogy ez lesz, talán csak azt nem gondoltuk, hogy Lucifer őrülete egyszer majd Gábrielt is eléri, és nem marad más választásuk azoknak akik Atyánk mesterművének tartott világ törékenységét óvni akarják, mint hogy szembeszálljanak vele. Nem álltam Mihály oldalára, nem álltam Gábrielére sem. Kardom a Mennyeket védelmezte, ahogyan szárnyaim is ennek a megóvása érdekében tártam szét és sújtottam le haragvó erőmmel ha szükséges volt. Nem akartam testvéreimet ölni, nem akartam azokat pusztítani akik nem láttak tovább annál, minthogy az emberek az egyetlen eszköz, hogy Istent előcsalogassuk. Hiszen tudtuk mindannyian, hogy sosem hagy el bennünket. Talán ez is egy próbatétel amelyet ki kell állnunk. És én, ezekben a vészterhes időkben itt múlatom az időt a fal Nyugati oldalán, egy kis szeletében a városnak, csak mert képtelen vagyok hosszú időre messzire kerülni attól az angyali és tiszta teremtménytől. Nincs rá utasításom, sem parancsom, még csak kérés sem hangzott el sehonnan, hogy bukott testvérünk emlékét óvjam és figyeljem mi lesz majd a gyermekével mindazok után, hogy egyedül marad. Úgy távozott el, hogy a tudását magával vitte, és én nem mentem utána számonkérni. Nem léptem át azt a határt amelyen túl az ő személyes Paradicsoma kezdődött. Helyette itt voltam, hogy figyeljem a lányát, hogy lássam mivé alakul az idők során, hogy birkózik meg a képességével, amelyek egyre erőteljesebben rohanták meg. Örökölte anyja emberi létének megannyi gyengeségét, fogékonyságát a betegségekre, az emberi lélek megannyi apróságát. És apja harcias kitartását, küzdőszellemét. Tökéletes teremtmény volt, csak nem tudott róla, és éppen ezért megbírkózni sem tudott vele. Azóta, hogy Crossel távozott a világból és ő egyedül maradt egyre fogyott, mint a gyertya amelyet hagynak csonkig égni. Tennem kellett volna érte, hogy így legyen, mégis valahányszor ott voltam a közelében nem mutattam meg magam. Nem akartam, hogy lásson. Csak egyszerűen jelen voltam mint egy imádság hordaléka, mint egy hang az Ámen után, ami némán folyik le ajkairól.
Ültem a félig lerombolt ház párkányán, lábam a levegőbe lógott és a futó emberek hömpölygő tömegét néztem. Mind között azonban tudtam, hogy kit keresek, ki az az egy akit szemmel tartok. A távolban feltűntek a kórház falai. Az emberek azt hiszik, hogy a testüket támadó betegségeket képesek mindenféle szerekkel, és műtéteknek nevezett hókuszpókuszokkal meggyógyítani. Holott ennek képessége megvolt bennük, a hitükben amit apró pénzre váltottak. Tán ezért mondott le róluk Atyánk? Nem hiszem, ahogyan azt sem hiszem, hogy bennünket magunkra hagyott. Lassan ereszkedem alá, és a lábam éri az aszfaltot. Csizmám alatt a törött üvegdarabok keservesen nyekeregnek. Hosszú fekete szövetkabátom alá belekap a szél. Kiseprem onnan ahogyan elindulok. Nem tudom, hogy végül mi vezeti a lépteimet a tojáshéj színre festett fehér csempével burkolt falak közé. Mi az az erő amely kezemet mozdítja, hogy kitárjam az ajtót és besétáljak rajta. Körülnézek. Emberek várakoznak elgyötört arccal és szinte a végső kétségbeesés ráncaival az arcukon.
-  Szabad lesz uram?- fiatal, hirtelen szőke hajú teremtés szólít meg, kedves mosolyát leginkább a szájára kent furcsa holminak köszönheti. Rúzsnak mondják. A funkcióját sok évszázad alatt sem sikerült megfejtenem.
- Zakhiel vagyok.- értetlenül néz rám. Nem árulja el a nevét, de a mellkasára pillantva ott látom csillogni a kis táblát, amit legtöbbször viselni szoktak. Oda írják a nevüket. Ester. Bibliai.
- Nagyon örvendek Mr Zakhiel. Melyik orvoshoz jött?- a kérdésen láthatóan meglepődtem, és egy ideig csak meredtem a szőkeségre. Némaságom zavarba hozta így a székek felé mutatott.
- Tudja mit? Addig is foglaljon helyet nemsokára visszajövök és együtt megbeszéljük.
- Nagyon kedves, köszönöm.- biccentettem egy aprót, majd magára hagyva a még mindig csodálkozó teremtést arra vettem az irányt amerre mutatott.
Nathalie. Különleges hangzású nevet választottak neki, ami leginkább egy virágra hasonlít. Egy különleges, fehér, törékeny virágra. Vele szemben ültem le, kabátomat nem gomboltam ki, annak ellenére sem, hogy a helységben az egyenletes meleg uralkodott, némelyek még az újságjukkal is legyezgették magukat. Csak előre meredtem és őt néztem kitartóan, ahogyan mindig is szoktam gyakorlatilag azóta, hogy megszületett. A szemei olyanok voltak mint Crosselnek, a termete akár az anyjának. Jól emlékszem még rá, hogy magasodtam emberi porhüvelye fölé, amikor lesújtottam rá.
Megszoktam, hogy így nézem őt, és fel sem merült bennem, hogy most először úgy teszem mindezt, hogy ő is lát engem.Miért vagyok itt? Isten útjai kifürkészhetetlenek….mondanák az emberek, de ez ostobaság! Ő mindig is tudja mit akar, csak éppen nem minden részletét osztja meg velünk. Talán azért voltam itt, hogy bizonyosságot nyerjek, hogy van helyem és lehetőségem segíteni neki, hogy elfogadna vajon? Idegen vagyok a számára, miközben én mindent tudok róla. Furcsa lehet a számára, de talán nem annyira, mint nekem az, hogy figyelem leplezetlen úgy, hogy ő is tudhat róla.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt.- egy hang zökkentett vissza a valóságba. Egy idős női hang. Aggodalmaskodó. Nincs oka rá. Nekem ez így teljesen kellemes. Tekintetem nem vontam el Nathalie-ról. Még azután sem, hogy végre rám nézett. Észrevett engem. Most először.






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon
Nincs


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/3
Angyal
6
Démon
12
Bukott Angyal
2
Ember
3
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
10
Nephilim
3