Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Rendelőintézet
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar




☩ Reagok :
30
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Csüt. Júl. 05, 2018 4:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Rejtély a ködben
 
Figyelmem megragadja, hogyha a démon eggyel végezz kettő lesz belőle. Micsoda mádis. Elégedett mosollyal pillantok rájuk. Micsoda ige, micsoda csodák ezek a lények. Seth, nekünk tényleg beszélnünk kell.
Kőhajításom célt ér el, s eltalálom az angyalt, mire ismét jól eső vigyor kúszik arcomra, Csontjai hangosan forrnak össze. De elbambultam, hagytam, hogy elterelje a figyelmem.  Vörös szajha a torkomra tapasztja kezét, majd megbénul, s pillantok hátra, Lény szeme jáde kő színű lesz, s kezén a rúna felvillan. Ismerős hang csapja meg fülemet, Régvolt mágikus szövegek kántálása, de nem testvéreim hangja, még is olyan ismerős, nem Seth még is rá emlékezett.   Nincs időm, ebben a pillanatban ránt el engem az angyal, a nő pengéje megízleli vérem, s csinos kis nyakamba mar. Az agyal, megfejel, majd elhajít, de a levegő energiát elszívva használom, a magam védelmére, de így is puffanok újra az aszfalton. Semmiből érkezik az autó, de örvényt képezek ismét a szél segítségével, s hatalmas ordítás közepette tudom elhajítani. „gondolkozzak el.” mondja, de torkom szakadtából ordítok vissza.
- Nem jött be szárnyasak. – Gúnyolódom, miközben a vérem törlöm le az orromról.
Lihegve, összekócolt hajjal állok, s figyelem őket.







○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




The snake always bite you

avatar



☩ Reagok :
123
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Csüt. Júl. 05, 2018 3:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: - • Credit:

 
A testvérem belém kapaszkodik, mikor elindultunk az érdekes nő felé. Feltűnt nekem, hogy a bukott ismeri a démont, s nem éppen baráti érzéseket táplál iránta. Azonban ezen nem is agyaltam sokat, hiszen nem az én dolgom.
Amint a harc kezdetét veszi meglepően könnyűnek találom a küzdelmet. A nő olyan erővel csapódik a villanyoszlopnak, amitől ez halandó nagy eséllyel szétszakad vagy csak azonnal szörnyethal.
Mikor a következő pillanatban már a pengéimmel sújtottam le célt tévesztett a csapás, de végül csak megsebeztem az érdekes teremtményt. A vére fekete volt. Mi ez az új vérszín, ilyet ezen kívül még nem láttam.
A lény térdre került, én meg is indultam felé. Most sújtok le a fejére a pengémmel ,nem fogja kikerülni. Azonban a lábam alatt megrezegett a föld, ami egy pillanatra elvonta figyelmem, és csak a felém száguldó betondarabbal foglalkoztam. A reflexeimnek félre tudtam ugrani, így a nagy tömegű lövedék nem kap telibe, csak a jobb karomat és vállamat találja el. Az ütéstől a földre hullottam. Hallottam a saját csontjaim recsegését, majd a gyors összeforrásukat. Pillanatok alatt begyógyult, de a teljes gyógyulás előtt felpattantam, és megláttam testvéremet a vörös nő mögött.
Egyik penge a nyakánál, másik a gerince tájékán, ha jól ismerem ezt a fogást. Magam is használtam már párszor, bár ez egy kissé alattomos lépés.
Egy furcsa dolgot vettem észre, az ex angyal megdermedt. Mintha kővé változott volna.
– Ithya! – mordulok fel idegesen, majd a kis kővel dobálózót gúnyájánál fogva elragadom, és magamhoz rántom, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg átvágja e a torkát a bukott pengéje.
A sérült kezem ebben a pillanatban ugrott vissza eredeti helyére. A varázshasználót ebben a pillanatban rettentő erősen megfejeltem, majd a kórházzal szembeni épülethez hajítottam, persze ha valami módon ezt meg nem akadályozza.
Az út szélén állt egy régi kocsi. Nyilván valamelyik kórházi dolgozó autója, egy ütött-kopott csúnya Suzuki. Nem volt nagy kár érte. Az autót telekinézissel, ha sikerült eldobnom a Leviatánt, akkor hozzáhajítom.
– Gondolkozz el ezen egy kicsit!
Ezek után ott termek Ithya mellett.
– Na ne szobrozz itt nekem! – sóhajtok. – Mi tette ezt? – kérdezem, mikor pár szörny minket akart. Sokan voltak, így a pengéim rossz fegyvereknek bizonyultak, eleve nem akarom őket kivégezni.
Egy erőteljes intéssel a szörnyeket odébb hajítom, ezzel pár másodpercnyi időt nyerve.
Ez idő alatt az is feltűnt, hogy a szörnyek a kórházba igyekeznek. Szinte vészlámpa gyúlt fel a fejemben. Az emberek!
Pillanatok alatt egy feloldó rúnát teremtettem a bukottra. Ez a rúna képes feloldani az átkokat és minden mágikus csapást a célpontról. Ha sikerül a varázsom, akkor a bukott újra tud mozogni.
– Ithya, menj előre juss be az emberekhez és evakuáld az épületet! Ne legyenek a közelben! Én elboldogulok itt.
Ha itt vannak az emberek, akkor még rájuk is vigyáznunk kell, így legalább majd olyan eszközzel harcolhatunk, amilyennel csak tudunk.
Ha Ithya elment, akkor a démon felé intézek egy üzenetet a fejébe telepatikus úton.
~ Rá kell jönni, miként lehet velük végezni. Démon vagy, próbálj ki valami trükköt az egyiken – ebben a pillanatban villámcsapásként jutott eszembe egy dolog. Ez a mód működhet, vagyis vannak néhány nép legendáiban olyan szörnyek, amik így megölhetők. – Gyújts az egyik alá, hátha.
Az ötletemet én briliánsnak tartom, azért is közöltem a démonnal. Remélem működik! Ha nem akkor gőzöm sincs mi végezhetne velük.
Két kardommal olyan sebeket estek rajtuk, amik nem halálosak. Például átszúrom a térdüket, meg ilyenek. Ha nehezebben mozognak az is jó valamire.
Az Úrhoz fohászkodok, hogy a tűz hasson rájuk, annyival egyszerűbb lenne. Ezeken túl még eszembe jutott az ezüst, mint a vérfarkasoknál. Sokkal több nem igazán.


avatar



☩ Reagok :
78

Utolsó Poszt Kedd Júl. 03, 2018 2:13 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A vízoszlop, hatalmas esőcseppként válnak semmivé Mephistopheles mágiájának köszönhetően. Az elkut megkötötte a gyermekkel, kit beküld a kórházba. De biztonságba vannak ott egyáltalán? Ahogy nem akart részt venni a harcba, úgy jelenik meg egyre több és több alakja, sikeresen elvonva ezzel a Delphinia figyelmét.
A két angyal gyorsan cselekszik. Ithya nem sebzi meg halálosan bár a sebeket, de mintha le sem lassítaná őket. Haladnak előre a kórházba. Van ott valami, mi kell nekik. Nem tágítanak előle. Viszont korántsem egyszerű számukra sem bejutni. A démon többedmagával harcol velük. Azonban rá kell jönnie Mephistophelésnek is. Ha pengével megöl egyet, kettő jön a helyére. S ha nem vigyáznak nagyobb hátrányban lennek, mint bármikor, bármi mással a földön, valaha. Szemmel láthatóan a hatalmas lényekre nem hatnak az emberi érzelmek, az emberi fájdalmak. Nem lassulnak le. Mégis leállnak harcolni a rengeteg ugyanolyan kinézetű démonnal.

A hátulsó sorban, pedig Phanuel kezdi meg harcát az új lénnyel, kit nem ismer. Mégis mind a harcos, mind a bukott számára ismerős a nő. Nem tudják, hogy honnan, nem tudják ezt a mélyről jövő érzést hova tenni. Bárhogy kutatnak emlékeikbe, nem találnak róla semmit. Az érzés mégis ott van, hogy már találkoztak vele. Álltak már hasonlóan egymással szemben. A deja vu különös érzete környékezi meg őket, érthetetlen számukra. Vajon összezavarja őket?
Ha nem is, Ithya próbálja a közelükből távol tartani a lényeket. Annyit elér, hogy immár ne akarjanak előre menni, hanem vele foglalkozzanak. Megsebesítik karját, arcát. Fájdalom hasít elevenébe, érzi, ahogy a hús lassan égni kezd a seb szélén, mégsincs ideje ezzel foglalkoznia. Nincs, mert Delphinia épp egy betondarabot hajít harcos társa felé. Ő pedig a segítségére sietne. Elkapja a torkát, közel áll hozzá, de…
Az egyik hátul lévő szörny szeme méregzölden villan fel. Kezét kinyújtva zöldesen sejlő rúna jelenik meg keze fölött. Ithya teste megbénul. Nem tud mozogni. Nem tart ez tovább, mint pár másodpercnél, szavait már tudja formázni, kezében nem remeg meg a kés. Mintha testét béklyóba fonták volna. Időt nyerhet a leviatán, ha ki tudja használni.
Ha… ugyanis a fejébe Delphinia ismerős hangot hallhat meg. Régvolt mágikus szövegek kántálása, de egyik sem testvérei hangján. Mégis különösen ismerős, nem Seth az, mégis rá emlékezteti.

A lények pedig haladnak előre. Ha nem állítják meg őket, akkor betörnek a rendelőintézetbe. Magas alakjuk meggörnyed, nem rájuk tervezték az épületet. Emberek bújnak el előlük, de aki nem elég ügyes… Aki komolyabb sérülést szenved el, az tehetetlenül rogy össze. Teste mégsem kel életre többet. Lelke, füstgomolyagként távozik ajkain keresztül. Az egyik lény az eladott lelkű kislány előtt áll meg. Ő meg csak áll, sír, mellkasához öleli a maciját. Nem tudja szemét levenni a lényről, a kezébe tartott szablyáról. Akkor sem amikor az felé közelít.



avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
8
☩ Play by :
Jessica Chastain

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 10:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Furcsa látni egyet, a testvéreim közül. Mert, habár már régen nem tartozom közéjük, egykor én is ott voltam, velük, a Mennyekben. Talán ők már el is felejtettek engem, nem úgy, mint én őket. A magamfajtákat amúgy sem szeretik. Hisz, mik vagyunk mi, a bukottak? Árulók. Vétkesek. Bűnösök. Megvetettek. Letaszítottak. Kárhozottak. Olyan vagyok, mint egy beteg hajtás, amit le kell metszeni, még, mielőtt a növény többi részére is átterjedne a kórság, amit magában hordoz. Ez vagyok én. Ez a jelenem. De nem kell, hogy ez legyen a jövőm is, mely lehet épp oly’ dicső és ragyogó, mint egykoron volt; még az előtt, hogy levágtam volna önnön szárnyaimat.
Az angyal felé kapom pillantásomat, egy szívdobbanással az után, hogy saját, angyali pengémet belemártottam az ismeretlen entitásba. Vérén kívül az a szürke, hamura-, és szénporra hasonlító, túlvilági, feketén ragyogó por is rám ült, az ónix vérbe tapadva.
- Phanuel! – röpke, gyorsan tovasuhanó mosolyt engedek meg magamnak. Örülök, hogy látom, s kár, hogy éppen most, és éppen így kell újra találkoznom a fivéremmel. – Tudod jól... – persze, már az, ha az angyal többé már nem angyal, amikor már nincsenek képességei, amikor nem egyéb, csupán egy törékeny, erőtlen halandó – örökléttel megátkozva. Isten kegyetlen játéka lehet ez csupán, tekervényes agyának egyik roppantul briliáns ötlete. Phanuel talán nem emlékszik rá-, vagy tán soha nem is tudta, de mindig is jó voltam a harcban; közel-, s távolharcban egyaránt, bár közelebb áll a szívemhez az íj és a nyíl, de, természetesen, a penge markolata sem idegen kezemnek, karcsú ujjaimnak. Egy nap talán, kitartó munkám gyümölcseként, makacs eltökéltségemnek hála én magam is szeráf lehettem volna. A Buzgóság Lovagja. Hát, nem nevetséges? Nem nevetséges, hogy mégis hová süllyedtem? Hogy meddig süllyedtem. És, hogy miként...
- Van, ami nem változik – nagyon is emberinek ható, maliciózus mosoly görbülete játszadozik ajkam szegletében, és ezzel egyidejűleg a rám rontó lények ellen megyek, feléjük iramodok, rendíthetetlenül, vehemensen és zabolázatlanul; mint egyfajta mindent elsöprő, pusztító futótűzként. Egyiket, a másik után gyűröm le, a kardokat a húsba mártom, végzetes sérüléseket okozva a nem evilági bestiáknak; a pengék villannak, és csókolóznak a sötétségben, a tejködös, fehér csendet átszakítva, felhasítva az éjszaka leplét.
Újabb sikoly. Ez azonban nem félelemtől terhes, nem megrettent, hanem elrettentő; egy gyilkos sikolya ez. És, ha ez nem lenne elég, az imént elporladt szörnyetegből, az összesből, mely pengéink által halt, most kettő másik emelkedik a magasba. Ez nem jó, nagyon nem... – gondolom, és újabb csapást mérek a bestiákra. Igen, de ezúttal nem halálos sebeket ejtek rajtuk, csupán olyanokat, melyek lelassítják őket. A vágások megsebzik a testüket, de nem ölik meg őket. Haragosan és velőtrázóan visszhangzik az ismeretlen nő hangja, lustán csordogál le a környező épületek falairól. Ugyanez nem mondható el az áradatról, a hatalmas víztömegről, mely monumentális alakot öltve, sötéten emelkedik fölénk. Felkészülök a csapásra, amit az áradat tartogat számunkra, menekülő utat keresek, valamit, amiben megkapaszkodhatok – ha, és amennyiben egyáltalán sikerül felszínre törnöm majd. Felkészülök a csapásra – arra, amelyik elmarad.
A gőgös, régről ismerős hang felé fordulok, vállam fölött pillantok a démonra; opálos lélektükreim villannak, hálának a jellege még csak meg sem figyelhető pillantásomban. Ha arra számított, hogy majd a nyakába ugrok, és megköszönöm a segítségét, hát tévedett Mephistopheles. Hatalmasat tévedett... Phanuel helyettem is hálás, amennyire azt a tisztelettudó udvariasság megkívánja, megkívánná. Mephistopheles tőlem csak egy rövid, erélyes biccentést kap, azt is csak akkor, amikor a vöröshöz küld minket. Máskor, más körülmények között nem táncolnék úgy, ahogyan a démon férfi fütyül - többé már nem -, de most be kell látnom, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. Phanuelbe kapaszkodok hát, és az ő angyali erejének köszönhetően jutunk a vörös, emberinek tetsző entitás közelébe. A fivérem a nőnek ront, míg én a közelben portyázó, idő közben körénk gyűlő bestiákkal viaskodok; újabb, nem halálos sérüléseket okozok nekik, ahogyan az ő fegyvereik is a bőrömbe vájnak időnként. Olyanokat, melyektől hosszú, kínkeserves szenvedés jut nekik osztályrészül, de nem a halál, s nem az újjászületés. Hallom, ahogy az angyal a másik lénnyel viaskodik, és, ahogyan a női alak tompán puffanva kerül a földre.
És ebben a pillanatban, mintegy bestiális ragadozóként kerülök mögé. Valósággal magamhoz ölelem hátulról a nőt, az egyik pengém a nyakának feszül az álla alatt, mint a Halál hideg ujjaként cirógatja a puha bőrt, a másik hegyét pedig a gerincfüzérének nyomom. Ha megpróbál lerázni magáról, elszakadni tőlem, félő, hogy egészen véletlenül... elvágom a kecses hattyúnyakat, vagy a testébe fúródik a kard, és úgy szúrja át, mint a gombostű, a ritka bogarak kitines testét.
- Ki vagy te? Miért jöttél ide? Mit akarsz? – a hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz; a fülébe dorombolom szavaimat.



avatar




☩ Reagok :
30
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 6:40 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Rejtély a ködben
 
Semmiből emelkednek új lények, mi engem is meglep. Seth ezt a trükköt meg kell tanítanod nekem. A víz, ahogyan rohamosan közelít barátaink felé, ugyan úgy válik apró cseppekké. Fejem a démon felé fordítom, és vicsorgok rá, mint egy kutya. Mérges vagyok, meg kell védenem testvéreim teremtményeit, azt akarom, hogy elvezessenek hozzá. Csettintése visszhangzik fülemben, s majd már nem egy, hanem kettő van belőle, majd egyre több s több. Fejem kapkodom. Hosszú, vörös hajam táncol, miközben ide-oda kapom a fejem.

Figyelmem elterelte a démon, mi megzavar engem. Hirtelen olyan erővel vágódtam neki a villanyoszlopnak, hogy az megreped, hallani lehet a vasszerkezet nyikorgását. Testem úgy puffan az aszfaltnak, akár egy krumplis zsák.  Elém kerül, s hasamba rúg, amin felnyögök, gyenge vagyok még, de ezt nem mutatom nem szabad, hogy lássák. Kardjával próbál lesújtani, de sikerül elkerülnöm a csapását, ám nem teljesen. Megsebez. fekete véremet kóstolja most az ő pengéje, a penge, ami bizonyára sok vért ízlelt már, csak Leviatánét nem. Térden vagyok, szemem mérgesen villan fel, s mutatkozik meg ismét a kígyó szempár. – CSAK ENNYIT TUDSZ? – Mondom, majd nevetésben török ki, s köpöm ki vérem, mi a számba gyülemlett fel.
Kezem az aszfalton, érzem a földet. Érzem, ahogyan áramlik alattunk, kis földrengést idézek, hogy eltereljem a figyelmét, majd tépek ki egy darabot a földből, s vágom neki tiszta erőmből, miközben üvöltök. – Az vagyok, aki megöl angyal! – Mondom. Ha meglenne minden erőm most csettintésre végeznék velük.






○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




The snake always bite you

avatar



☩ Reagok :
123
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Júl. 01, 2018 2:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: 371 • Credit:

 
A lény, melyet zuhanásból lecsaptam, nem úgy halt meg, mint minden más. Ezek a dolgok elporladtak, ilyet még nem tapasztaltam. Meglepődtem ezen, mint ahogyan azon, hogy a többi is ekképpen szenvedett ki.
Ahogy lekaszáltam a lényeket, vérfagyasztó ordítást vettem észre. Egy vörös hajú nő volt az. Ahogy odakaptam a fejem, még láttam, ahogy megváltozik külleme. Látványára libabőrös lettem és nyilván a pupilláim is összeszűkültek, ahogyan ráfókuszáltam. Kihívás és veszély. Ez a két szó jellemezte őt számomra a legjobban. Hallottam, ahogyan ó egyiptomi nyelven beszél a nő, s biztos voltam benne, hogy nem vacsorára akar hívni minket. Minden bizonnyal a mi likvidálásunk parancsolta.
Amint egy monumentális vízoszlopot emel a nő, felkészültem a felröppenésre, hogy úgy kitérjek előle, de az eddig eltűnt démon segített.
– Köszönöm – vetettem oda a férfinek és hallgattam, ahogyan elmondta közlendőjét. Helyeslően bólogattam, hiszen valahonnan én is sejtettem, hogy „Kleopátra” állhat a dolog mögött.
Ötletem sem volt, hogy mi lehet az a nő, de ez az egyiptomiul beszélő dolog igazán erős. Nem nagyon gondolkoztam, csak kardot ragadtam és harcba vetettem magam, remélve, hogy a bukott is követ. Remélve, hogy a démon a trükkjeivel elvonja rólunk a figyelmet, magamat és a bukottat erőmmel eltüntetve megpróbáltam elsurranni a szörnyek mellett.
Ha sikerül, aminek sikerülnie kellene, akkor az ismeretlen nő környékére kerülök, s álcámból ekkor lépek ki, és telekinézissel akkora erővel próbálom nekivágni őt az egyik villanyoszlopnak, ahogyan csak tudom. Nem sajnálom, a mennyek katonáihoz méltó hidegséggel és kegyetlenséggel bánok vele. Amennyiben a nő nekirepül a villanyoszlopnak, odaugrok hozzá, és minden fizikai erőmmel belé rúgok, majd a kardjaimmal próbálok lesújtani rá. Mindent elkövetek, hogy megérezze a csapásaim.
Gyors vagyok és felkészült, készen vagyok arra, hogy bármikor visszacsapjanak vagy megállítsanak valahogy. Ha megállítanak, akkor valami mással próbálkozok. Egy biztos, megpróbálom őt valahogy leteríteni. Felmérem a környezetem is, és megtekintem, hogy mivel lehetne neki ártani. Természetesen, a bukott segítségét is szívesen várom a harcban, s erősen reménykedek, hogy a szörnyeket a démon képes lefoglalni.
Ha valami módon visszaüt, visszacsap, akkor a reflexeimet kihasználva próbálok kitérni vagy hárítani. Harc közben, ha úgy áll a dolog, akkor odavetem az angyalok nyelvén.
– Mi vagy te?  



Utolsó Poszt Szer. Jún. 27, 2018 10:41 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A Vörös és hű lovagja, a Harcos. Áhj, de érdekes. Sőt, már-már szórakoztat, nem akarok kimaradni ebből a kis játékból semmiképp sem.
"Gyáva vagy, Mephistopheles!" - Komoly? Ennyit tudsz mondani csak? Elég gyenge ütés tőled, pedig ha kinyitnád a szemed, látnád, mi történik. Bábu leszel a kezemben, aki pontosan úgy mozog, ahogy én kérem a Harcos kis angyalával egyetemben. Ehehehe, hát ennyire eltompította elmédet a sok halandó, aki között forogsz? Hiszen ismersz, tapasztaltál, éreztél, pontosan tudod, nálam mindennek értelme van, minden egy puzzle darab, hogy nagyobbat tegyenek ki, és te pont azzá váltál, ahogy a lények felé indultál. Bár esküszöm, szép látni, hogy végre angyalpenge került a kezedbe, mintha régi dicsfényed árnyéka előjönne... Mintha. Na de lépj a harcba, igyekezz! Sicc!
A kislányt angyali kedvességgel ölelem magamhoz, ahogy elméjét kihámozom, gondolatait megformálom. Mi a leghőbb vágyad, édesem? Ugyan, nem állt eddig szándékomban a piciny, kis lelkét elvenni, de most már azt hiszem megadná a pikantériát. Édesanyja sejlik fel, ő nevét dadogja magas hangon, mire csak bólintok. Apásan átölelem, pedig az érzelmek egyike sem csendül bennem, mint kellett volna, majd pedig nyújtom kezem. 10 év? Ohh igen, tinédzser kis mitugrász jövőddel szívesebben találkozom, mint most jeleneddel. És keze az enyémben landolt, megköttetett, aminek meg kellett köttetnie. Remek!
A harcolók felé pillantok, kiket lekötik az istenverte lények, akiket amúgy még sosem láttam, de a harci tudásukat, józan eszüket elnézve semmiről sem maradtam le. Üres szolgák, kiket felruháztak erővel, nem több, ezekkel kéne foglalkoznom? Felsejlik előttem a régmúlt, mikor csonton tapostam, vérben fürödtem, sikoly altatók között pihentem. A Romboló név nem véletlenül ragadt rám, noha kevesen ismerik már, talán, most jött volna el az idő hozzá megint? Oly könnyű lenne okkult tudással és démoni energiákkal. Próbáljuk ki?
Azonban újabb sikoly, mely valahogy zenei dallam füleimnek, mosolyogva nézek arra, a távolban egy aligha magasnak nevezett Vöröske kerül elő. Hmm, szeretem a Vörösöket, de csak azt, amelyik érdekes. Üvöltözik össze-vissza, mire hatalmas vízoszlop tör elő. Démoni? Mosoly halovány jele jelenik meg ajkamon, ahogy a kislányt elengedem, fusson be a kórházba, ide nem való, csak útban lenne. Megigazítottam öltönyöm ujját, ahogy felállt. Összeszűkül tekintetem, ahogy a masszák összeállnak. Ohh, ki bábui lennétek? A kíváncsiság engem is Phanuelék felé sodródott, ahogy az anyag formálódott, és szemünk előtt történt meg a "teremtés". Hát igen, az anyag nem vész el, csak átalakul, bár nem így képzeltem. Nem igaz, hogy méltó ellenfeleink nincsenek!
A víz viszont ezzel egyetemben csapott át, sejtetve, hogy a Vöröske irányítása alatt történik mindez. Az érdekes az volt, hogy a lényeket is célponttá tette. Tehát nem te vagy az irányító? Mily, kár! Pedig a készítő érdekelne, akkor te mégis ismeretlen Vöröske, mit is keresel itt?
A víz rohamosan közeledett, érezni lehetett földes illatát, ahogy keveredett a mocsokkal, azonban mielőtt Ithyát vagy Phanuelt elérte volna, egyszerű mozdulattal irányítottam a lég felé, hogy elveszítve lendületét, cseppekre bomolva fogjon valahol talajt mögöttünk.
- Szívesen - jegyeztem meg mindenféle gúny nélkül a két szárnyasnak, hiszen a förmedvények előttünk voltak. - A Vörös kell hátulról - intézem feléjük szavaimat. - Nem ő az irányító, de rá figyelnek. Kaptok egy esélyt, különben én hívom randevúra - mosolyogtam Ithyára és Phanuelre. Nem bizakodva, nem reménykedve, hanem szórakozottan. Ifjú Vörös, most én jövök, elbaltáztad lépésed, mert nem ismered ellenfeled.
Démoni energiáimhoz nyúltam, saját képességeimhez, amik azzal járnak, aminek teremtettek: a csalás hercegének! Csettintettem, mire egy újabb Mephistopheles került elő, majd még egy és még egy. Egyelőre nem sok rajzolódott ki sorban mellettem, lehet feleslegesen pazarlom csak az időm... De kellően zavaróak tudnak lenni, már ha senki sem állított meg a folyamatban és nem történt-e más.
- Huss! - mire az illúzióim és jó magam is besétáltam a sötét förmedvények vermébe. Míg általában én csinálok valakiből csalit, én tettem magam azzá, függetlenül Ithyától és Phanueltől. Az idegen nő, kire figyelmem összpontosult. Élvezd, hát aranyom!


× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem, és a Vöröske általában most Delphinia, mert nem tudom hogy hívni (még) (de amúgy Ithya ez a te örök címed <3 )  s4h4h ×



avatar



☩ Reagok :
78

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 23, 2018 7:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A kislány válaszolna Mephistonak, ha hangjából nem törne elő a velőtrázó sikoly. Ez az, mely sok mindenkit megállásra késztet. Mindenki arra figyel, amerre a kislány is. Ithya is félreteszi ellenszenvét a démon iránt. A démon pedig…
Eltakarja a kislány szemét. Hátrébb húzódva kényelembe helyezi magát, mindaddig, amíg nem kérik a segítségét. Büszke nő Ithya, nem kéri. Ha kell egyedül nézz szembe a lényekkel. A halállal, tudva, tudván, hogy képtelen meghalni. Vagy mégis?
Angyalpenge az egyedüli, mely végezhetne vele. Szemmel láthatóan a lények ezeket nem birtokolják. Ellenbe buzogányt, kétélű bárodt igen. Mintha egy másik korszakból léptek volna elő. Ruházatuk, ha lehet így mondani bőpáncélukat megkopott. Az idő vasfoga, mintha kikezde volna, több helyen is lyukas, foszlott. Félig lóg rajtuk. Az egyiknek csak a bal kezén van alkarvédő, de a másikon nem. Cipőfozslányok is megfigyelhetőek, ám ezek kimerülnek csak a lábszárszőrön ragadt szövetfoszlányból.
A bukott nő nem tétovázik sokat. Pengéket ragadva, lép az egyik lényhez. Fentről szárnysuhogást hall, de addigra a lény torkába mártja fegyverét. Vér fröccsen rá, színtiszta fekete vér. Nem emberi, nem állati. Nem evilági. A szörny egy pillanatra megremeg, lágy szellő suhan végig a rendelő előtt. A lény pedig feketévé porlad, a szellő könnyedén fújja el, félig az arcába, blúzába. A földre.
Ugyanezt tapasztalhatja Phanuel is, ahogy gerincénét vágja át hosszában a lénynek. Mire a végére ér, nem marad más, csak por és hamu. Eközben egy újabb sikoltás töri meg a vészjósló csendet.
De ez most nem a kislányé. Ez egy felnőtt nőé.
Az események továbbra is csak pörögnek. Vízoszlop jelenik meg a harcolok között. Pontosabban a szörnyek, a nő és a két angyal között. Mintha fenyegetnék azzal, hogy elárasztja őket, de várj!
Mi történik?
A hamukupacból massza emelkedik fel a magasba. Mintha vízzel gyúrták volna össze ezt. Köze lehet vajon ennek a vöröshajú nőnek, a lények között?
A massza csak emelkedik, alakját nem mutatja meg. S emelkedik, egyik Ithya előtt, a másik Phanuel mellett. Derék magasan egy ponton megáll, majd kettéválik a massza. Másodpercek tört része alatt két újabb lény jelenik meg. Egy helyett kettő. Elképedni még sincs idejük. A vízözön feléjük közelít, elmosni kívánja őket.
Ezt pedig nem úszhatja meg Mephistophelés sem. A kislánnyal együtt kapják nyakukba a vizet, elmosva őket, hacsak nem tesznek ez ellen. Ugyanez vonatkozik Ithyára és Phanuelre is. A víz támad, mindent el kíván mosni a föld felszínéről. A rendelőbe károkat okozva, ha betörne oda is. A lények pedig bár nem engedelmeskednek a nőnek mégis előre lendülve támadnak, akár a vízfalon keresztül is. Őket ilyen nem állíthatja meg.



avatar




☩ Reagok :
30
☩ Play by :
☽ Madelaine Petsch

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 18, 2018 1:38 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Rejtély a ködben
 
A köd lassan szállt le San Fransico városára. Sose jutottam el ide, sose érezhettem milyen, mikor még pompájában láthatta az emberiség. Mára halott, de még is ott a remény a városban. De nem ma! Ugyan is csontjaimban érzem, hogy valami nincs rendben. Miért vagyok a városban? Többieket kerestem, de még nem leltem. Ahogyan a köd leszáll, rám a frász tör. Félelmetes, ahogyan hömpölyög az utcákon.
Az emberek menedékeket keresnek, többek jöttem ma ide a korház épületéhez. Ahogyan lépkedek, hosszú vörös hajammal játszik a szél. Ruháim már ebből a századból vannak, magas sarkúm is, ami kattog az utcákon.
Falakat ostromló lények ismerősek nekem.
- Seth! – Kiáltok fel, s pillantok körbe hát, ha meglátom testvérem arcát, bizonyosan az ő teremtményei másé nem lehet. Nem lelem sehol, de a lények már egyre többen lesznek.
Egy oszlopnál állok, s látom meg a kislányt, ahogyan egy medvét szorongatva áll. Felbukkan ott egy férfi, majd egy nő ki ordít rá.
Az egész várost megrázza az áram kimaradás, ahogyan a lények érkezése is. Testvérem, ahogyan én is Egyiptom kedvelői vagyunk. Bizonyosan adhatott tippeket, a papoknak, ha a neve és a kutyái megmaradtak a hitt világukban.
Közelítek, és lépteim gyorsabbak, de még mindig nem futok.

Harcos amazon munkába áll, s a vér úgy folyik, mint a Nílus vize. Hirtelen kapok mellkasomhoz, s borzadok bele ebbe. Angyal szárnyak csapkodása üti meg a fülem, s bukik alá egy férfi, megkavarja, a ködöt majd ki mészárlásba kezd. Pengéje akár a vaj, s vágja ketté kutyaszerű lényeket.
- NEEEEEEE…- üvöltök, szemem felvillan, megmutatkozik a kígyó szempár. Előjön egyik örökölt tulajdonságom. s már lépteim nem sétálásszerűek, sietősen igyekszem megmenteni őket. Hangom víz hangzik. Szívem lüktet.

Közeli tó vízét elszívva képezek egy kisebb falat a harcolók elé, erőm nem elég, már ahogyan egykoron volt. Régen az épületet fagyasztottam volna egy jégkockává, de most mást kell használnom. Ha megtorpannak, rám kell, hogy majd nézzenek.  Pár kutya megtorpan, ahogyan rám vetik tekintettüket, s fejet hajtva tisztelegnek nekem.
- If jú set táááá – Ordítóm ó egyiptomiul. „Végezetek felük” ám a lények nem mozdulnak. Arcom komor lesz. Csak  Sethre halhatnak.
- Akkor csináljuk máshogyan. -
Ha így tesznek és megtorpannak a harcolók, a vizet ellenük fordítom s annak erejét,  lököm el őket onnan. A lények azért támadnak, mert össze zavarodtak, nem hagyom, hogy bántsák őket.





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




The snake always bite you

avatar



☩ Reagok :
123
☩ Play by :
Chris Hemsworth

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 9:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: 371 • Credit:

 
Egy nap eltelt, és fivérem még sehol. Aggódtam érte, hiszen már egy angyal sincs biztonságban. Régen megrengettük a földet, egy lett volna egy várost átadni az enyészetnek, de most Isten nélkül erőnk csekély.
Uriel lakásáról indultam fivérem nyomába, de amint kiléptem a lakásról, eltűnt az elektromosság a városból. Érdeklődve figyeltem a környezetem és a jobb kezembe kardot ragadtam. A tejfehér köd aggasztó volt.
Én, a mennyek katonája meg tudom különböztetni az egyszerű leülő párát attól, amit most láthattunk. Ezen még mi angyalok se nagyon láttunk át. Na jó, mondjuk azt, hogy ahogy felröppentem a megfelelő magasság alatt majdnem nekimentem egy épületnek.
Miután túléltem a becsapódás közeli élményt, valami furcsán pulzáló, éteri fényre lettem figyelmes.  A fény mágnesként vonzott, megbabonázott, hiszen biztos voltam a mibenlétében. Atyám volt az, vagyis ezt hittem és szeretném ezt hinni. Isten a sötétségbe fényes segítőkezet nyújtott. Kinyújtotta felénk karját, hogy ne féljünk ebben a sötétben, ő velünk van. A fény felé repültem egyenesen, mikor vérfagyasztó üvöltést hallottam. A magasból láttam számomra ismeretlen szörnyeket, akik az épületet rohamozták. Nagy erővel száguldtam le az égből, és a bal kezembe is kardot repítettem telekinetikus erőmmel. A zuhanás egészen az egyik szörnyhöz vezetett, két kardomat átszúrtam a gerince mellett, vagy az egyik kardom talán el is metszette a gerincoszlopot. Szerencsétlen szörny tompította az esésemet, a betonba döngöltem. Furcsa illatot éreztem, démonét és egy angyalét, de furcsa volt az illata. Az aurájának szaga kissé savanykás, tisztátalan volt.
Telkinézissel elhajítottam egy szörnyet, messzebb a kórháztól. Ekkor már a démon eltűnt a halandóval. Gyáva tett volt, de ha más nem is, legalább megvédte ezektől a lényektől. Az angyali szag felé fordítottam a fejemet, a szemembe szomorúság költözött.
– Ithya… – súgtam halkan. Még előttem van a pillanat, amikor elbukott.
Isten csarnokában voltam akkor, a padlón térdepelve kérte az Isten általi kegyelmet, de nem kapta meg. Saját magának vágta le a szárnyait. Akkoriban semmi érzelmet nem váltott ki belőlem a pillanat, vagyis nem engedtem, hogy kiváltson. Most azonban sajnálom, a velőtrázó üvöltése a fülemben cseng most is. Olyan fájdalmas lehet, amikor egy darabot kivágnak belőled, na de ha magadnak csinálod, ezerszeres szenvedés.
Elfordítottam a bukottól tekintetem, ugyanis egy fenevad rohant ismét felém. Lendültek a karjaim, és párat léptem a lábammal, ahogy két kezemmel kaszaboltam a lényt. Nem ismertem, de reméltem, hogy meg sikerül ölnöm. A kardommal megpróbáltam lemetszeni a fejét is. A mennyei kardok minden természetfeletti lényt megállítanak, de ezt a farkaséhoz, vagy valami hasonlóhoz hasonló pofájú lényt megállítja – e, nem voltam benne biztos.
Nagyon sok lény volt. Erős vagyok, de nem ennyire főleg úgy, hogy még egy sérülékeny lényre is figyelnem kell.
– Ithya! – mondtam kissé hangosabban, majd közelebb húzódtam hozzá, óvón elé állva, figyelve a lényeket.
– Nyugodj meg! Mennyire vagy harcképes? Ha tudsz, akkor harcolj!
Bizonyára kibukkant belőlem a szeráf, erőteljes, szilárd hangon parancsoltam, mikőzben szemeztem a lényekkel. Csak hat darabig számoltam őket, utána csak fejemet ingattam.
– Mik vagytok ti? -kérdeztem a lényektől, hátha képesek a kommunikációra de ezt lehetetlennek tartottam.
– Nővérem, két pengével tudsz harcolni? – tettem fel a kérdést, tudván azt, hogy nem minden angyal harcol két kézzel. Amennyiben igen, akkor előrepítek neki egy pengét a hátamon keresztbe vetett hüvelyekből és a kezébe adom. Így marad egy kardom, amivel specialitásomat bírom űzni, bár az tíz karddal most effektívebb lenne, de sajna az összes kardomat a gyűjteményből nem tudtam elhozni.
Ha ránk rontanak a szörnyek, akikor párat megpróbálok megvágni, de ha szorul a hurok, akkor a testvéremet fogva felröppenek a magasba, ahol biztonságban van tőlük.


avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
8
☩ Play by :
Jessica Chastain

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 9:32 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




Szurokfekete lepelként borul az éj New York városára; egymagam ülök a vállalat irodájának acél-, és üveg alkotta kalitkájában, az én, saját, magányos piedesztálomon, a lábaim előtt heverő várossal. Nekem már csak ez maradt. Ez, és az öröklét. A fájdalmas, keserű magány, messze a Mennyektől, messze az Úrtól, a testvéreimtől. Nem vagyok más, csupán egymagam-, a központjától messze-messze keringő kisbolygó, az éteri mindenségben. Letaszítva. Megalázva. Kizsigerelve. Elveszve.
A monitor fényében ijesztő, groteszk maszk feszül az arcomra, miközben egy pillanatra a távolba révedek, az iroda egyik pontjába; a falat nézem, azt a fehér, makulátlan falat, amit rútul megtör a rajta lévő, egyetlen, fekete keret, szögletes alakja. Mint egy repedés. Én is ilyen vagyok; egy repedés, se több, se kevesebb. Egy repedés, a tökéletes kristálypalotán. És Mephisopheles tört meg engem. Ő az oka, Ő váltotta ki belőlem ezt... ezt a gyarló, nem angyali, de nem is emberi lényt Ő hívta felszínre, Ő keltette életre. Azt hittem – mert elhitette velem -, hogy megváltozik, hogy képes rá, hogy általam megváltozhat, hogy jobb lehet, sőt, több, mint jó. Annyira szerettem volna, ha megváltozik... miattam. De Ő átvert engem. Mintegy Frankeinstein doktorként megalkotta a saját szörnyetegét. A világ mocskával-, egyik réteget, a másik után, elfedett, már-már hét méterrel a föld alá ásott engem, összerakott a bűnökből, az emberi szennyből, undorító, alantas tulajdonságokat ültetett belém, sötét gondolatok magvát hintette el elmémben, melyek egyre csak burjánzanak koponyámban, és terjednek, mintegy megállíthatatlan szepszisként.
Az iroda csendjében hátborzongató érzés lesz úrrá rajtam, mely jeges ujjaival mar a tarkómba, és szánt végig a gerincfüzéremen, kellemetlen utóízt hagyva a számban; mint a hamu és a pernye. A torkom kiszáradt, akárha sivatag homokja telítené, és fullasztana. Minden észérv, minden megérzés ellenére igyekszem a munkára koncentrálni: éppen egy újabb irodaházat tervezek a belvárosba, csupa üvegből, modern, minimalista stílusban, Szemiramisz függőkertjét idézve, élénkzöld, pálmafélékkel teleültetett teraszokkal. Az egyenes vonalak mértani pontossággal szelik át a pauszt – a papírt, melyen kékes derengés játszadozik. Riadt, vehemens mozdulattal fordulok hátra, és ezzel egyidejűleg fel is pattanok ültemből. De nincs ott senki.
Csak valami.
Mint egy vertikális, szelíden fodrozódó felszínű tó vize, melynek mélységes-mély medre a semmibe vesz.
Magamhoz veszem az angyali pengémet, melynek máig birtokában vagyok, annak ellenére is, hogy már régen száműztek a Mennyek birodalmából, és, melyet mindig magamnál tartok, nemes egyszerűséggel azért, mert pontosan tudom, megtanultam az évtizedek, évszázadok során, hogy Mephistopheles bárhol, bármikor felbukkanhat, úri kénye és kedve szerint – én pedig egyetlen pillanatot sem akarok elszalasztani, ha végezhetek vele. Valójában soha nem sikerült, talán még megsebeznem sem.
Immár felfegyverkezve lépek közelebb a fényhez – és hozzáérek. Hideg hullámokban cirógatja a kézfejemet, az ujjbegyeimet, és csalárdul hívogat. Én pedig engedek a kísértésnek – újfent.
Egy szempillantás, egy szívdobbanás, nem sok, annyi sem telik el, és egy régről ismerős alak fölé tornyosulok – hiszen Ő guggol. Opálos pillantásom a kislányra réved, majd fenyegetően villan a démonra.
- Eszedbe se jusson – figyelmeztetem; hangom karcosan és hidegen cseng a tejködös éjszakában. – Ne merészeld bántani, Mephistopheles – aztán a kislányra nézve, márványból faragott vonásaim megenyhülnek. – Gyere ide, kérlek. Nem lesz semmi baj – majd, amikor a pokolszökevény felemelkedik, reflexszerűen feszítem meg izmaimat, és, ha ez lehetséges volna, a gerincem még egyenesebb, tartásom még büszkébb, fejem még inkább felszegve. Fürkész tekintettel, leplezetlenül mérem végig a démoni entitást. És haragot érzek. Fékezhetetlen gyűlöletet. Megvetést. Olyasmiket érzek, amiket nem szabadna egy magamfajtának – de magamfajta vagyok-e egyáltalán?
- Mondanám, hogy miattad vagyok itt, de ilyesmiről szó sincs. De ne hidd, hogy nem fogok élni a lehetőséggel, mely ezüst tálcán kínálkozott számomra – dorombolom, gyalázatos mosolyra görbült ajkakkal. Ezt mondom én, hazudok, holott magam sem tudom pontosan azt, hogy miért, és hogyan kerültem ide, hogy kinek a közbenjárásáról lehet szó, de itt vagyok, s, ha már így van, hát élek a lehetőséggel, ami nekem adatott, és Isten elé viszem a démont, aki megbuktatott.
Vagy megölöm.
Mephisto pillantását követve, a vállam fölött elnézve, magas, szikár alakokat látok, akik egymás után bontakoznak ki a ködből. Az állkapcsaik csattognak, és fenyegető morgás tör fel torkukból. Szemük vérben forog, és van egy olyan érzésem, hogy éppen ez az, amire vágynak. Fejüket hátra vetve a levegőbe szagolnak, portyázó ragadózó horda módjára közelítenek hármasunk felé – és a sikítás csak felbőszíti őket, felébreszti a lényekben tomboló, vadállatias ösztönt, mely a vér-, a hús felé hajtja őket.
Néma csend honol, egyetlen, elhaló lélegzetvételnyi ideig, mikor is nekiiramodnak, megindulnak felénk. A kezemben tartott penge tompán villan a gyér, éjszakai fényben. Szemem sarkából Mephistóra nézek, a hang irányába fordulok, de csak egy villanásnyi ideig kapcsolódik össze a két, hasonszínű szempár – az Övé, és az enyém. Majd a semmibe vész, a kislánnyal együtt.
Egy, kettő, három, négy, sok.
Meg én – ellenük.
- Gyáva féreg vagy, Mephistopheles! – rivallom a fehér csöndbe. Mintegy ragadozóként feszülnek meg izmaim, és várok az első csapásra, ami nem is marad el: én pedig a húsba mártom a pengét, abban a reményben, hogy az majd éppúgy végezni fog a lénnyel, mint bármelyik más természetfeletti entitással, vagy legalább úgy megsebzi, hogy meggyengüljön a fenevad a rá mért csapástól. Vér fröccsen az arcomra, a mellkasomra, amit szabadon hagyott a fekete blúz, melyet a munkába vettem fel; feketén pettyezi alabástrom bőrömet.
Angyali szárnyak suhogására leszek figyelmes, midőn a tollakkal játszadozik a szél, és amikor találkozik a pillantásom a testvéremével, abban bízok, hogy nem hagy itt, az enyészetnek, gondolván, megérdemlem, legyen ez, a halál, a jussom elkövetett bűneimért'Mi Atyánk, legyen meg a te akaratod, mint a Mennyben, úgy a Földön is'.




Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 3:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Nem különösebb a mai nap, mégis olybá tűnik. Sűrű köd von be mindent, amitől olyan szívet melengető az egész. Nem fényes, színes, és élénk, hanem sötét, nyirkos, ismeretlen. Olyan közeg, ahol Mephisto a legjobban érzi magát. Áh, baráti!
Lépteim konganak a betonalapon, tompa hang jelzi jöttömet, valami olyan érkezését, amit nem biztos, hogy mosollyal kéne várni, mégis az én arcomon szelíd mosoly játszik, mintha mindent tudnék, pedig semmit sem. Túlértékelnek, de ez az álcám része, pont ettől válok oly megfoghatatlanná, oly ördögivé, ami mégis csak a Csalás hercegévé emel.
Azonban a csöndben van egy apró kis hang, alig észrevehető, mégis az én fülemet sérti. Szipogás? Valaki sír? De hol? Nem nézelődöm sokáig, ahogy egy apró termetű, dús barna hajú, copfos kislány szorongat egy plüssmackót, mely kissé megtépázottnak tűnt az idő által és most a plüss feje csak a könnyeknek szolgált ágyul. Elázott a játék.
- Mi a baj, drágaság? Mitől itatod az egereket? - bűnbánó, kedves arc tolul vonásaimra, mintha csak egy színdarab részese lennék. Az is vagyok, de én tudom, minden egy maszk csak, míg ő itt zokog. Elnézem a könnyektől áztatott arcát, ahogy felemeli rám nagy szemeit, íriszeiben saját képemet látom, mely bizalmat, melegséget sugároz, pedig ilyen bennem kicsit sem található. Kérdőn figyel, míg végül enged a démoni csábításnak... Gyermek, ártatlan lélek, ki nem ismeri a világot megkötő pólusokat, pont ezért a lelke nem éppen nagy feladat. A gyerekek abban hisznek, amit mondanak nekik, vágyaik szemükből olvashatóak, nem kell hozzá nagy feladat, hogy felkínáljam ezt lelkükért, így aztán egy idő után el is szoktam a gyerekek fogyasztásától. Tök unalmasak, nincs bennük semmi, ami felcsigázna engem - őszinték, jámborak és felnőttért áhítoznak. Az ő szemében is ez csillog, pedig ha tudnád, kivel is állsz szemben...
- Az... Az édesanyám - kezd bele vacogó fogakkal, mire csak megdörzsölöm karjait. A félelem beitta magát bőre alá, ott fojtgatja és emészti, nem látja a zsenialitást, amit én... Pedig lenyűgöző! Bárki tette, bár szerintem Amarának van leginkább benne a keze, lehet meg kéne látogatni a híres-neves asszonyt. Kimondottan szívleltem ezt az állapotot, ami kialakult, hogy az emberek menekülnek, de pontosan azt sem tudják, hogy mitől... - Benn van, egy-egy - megrázkódott, és még inkább sírni kezdett, amitől még megnyerőbbé kellett válnom. A fene egye meg... igazán abba hagyhatnád a bőgést, nem mondta még senki, hogy azzal nem oldódik meg semmi? - szörny... Nagy valami. Fogas, hatalmas... - hát ha eddig nem sírt, most még inkább, tehetetlenül álltam vele szembe, és csak próbáltam rá hatni, elméjébe mászni, nyugtatni, csillapítani, hogy hagyja már abba. - Megharapta. Vérzett.
Nah! Végre, csak sikerült kinyögni, de türelmetlenségem egy pillanatig sem jelent meg vonásaimon. Hatalmas fegyelemmel, figyelemmel hangolódtam rá, hogy aztán az én képemre formáljam meg, ami a gyönge, ártatlan, tiszta kis lelkével nem is volt nehéz. Oh, jajj, valaki bepiszolta.
- Nyugodj meg, édesanyádnak nem esik semmi baja, segíthetek neki, szeretnéd? - és már az alku készen is állt, csak egy igen hiányzott, lelke pedig elsüllyedt volna a gyűjteményeben, igaz, nem éppen dobna sokat, de eggyel több vagy kevesebb, számít?
Nagy szemei rám néztek kimondatlan szavakkal, tudtam, hogy szeretné, azonban az alkuhoz kell a hangja is, pici szívem, mondj igent.
Azonban, szemeiben fény gyúlt, pontosabban mögöttem vált fodrozóvá a levegő, és enyhén fényessé. Hmm? Mi ez? Guggolásból hátrafordultam, de addigra már meg is jelent az a valaki. Ohh! Ez a játék egyre jobb.
Nem várt arc került elém - ívelt ajkak, fürkésző szempár, dühtől torzuló vonások. Most is szép volt, pont annyira, mint mikor megláttam, de most már nem oly tiszta, hiszen én mocskoltam be, én tettem tönkre, én tettem Bukottá. Ithya.
- Kedvesem, rég láttalak! - duruzsoltam mély bariton hangon. - Mit is keresel itt? - egyenesedtem ki, katonákat meghazudtoló tartással, mindig is adtam a látszatra, ahogy most is, miként az öltöny, ing, nadrág rám simult, mintha második bőröm lett volna. De nem sok idő volt arra, hogy a vöröske megválaszolja a kérdést, miként a ködben sötét, nyúlványok, pontosabban alakok kezdtek kirajzolódni. Torz vicsoruk, tűzben forgó szemük semmi önös gondolatra nem adott okot. Állatok, szolgák voltak, kiknek feladatuk annyi volt, hogy pusztítsanak. Ennyire vagy képes, Amara? Ennél igazán többet vártam, Lucifer hatásosabb szokott lenni...
A lány felsikoltott, mire azonnal szájára raktam kezemet, hogy maradjon már csöndbe a botortalan, ennyi kellett, hogy célpontot találjon az érkező fenevad hullám. Jajj ne már, vadi új az öltöny!
Nem tudtam, hogy mik ők, hozzájuk hasonló aromát sosem éreztem, viszont a tömény levegőben volt még valami. Még egy angyal jár erre, milyen szép napom is van!
Nekem aztán semmi bajom nem eshet, de Ithya, ki semmilyen erővel nincs megáldva, és ki tudja, milyen az az angyal. Én legyek a megmentő? A modor kívánná, de én magam nem.
- Szóljatok, ha szükség van rám - fogtam meg a kislányt, eltakartam szemét, démoni energiákkal zártam el tőle a külvilágot, hogy csak lebegjen a sötétben velem együtt, ezzel helyet foglaltunk a kórház előtti egyik padon. Igyekeztem gunyoros mosolyomat elrejteni, csak intésbe kerülne, hogy megállítsam őket. De miért tegyem, ha felhasználhatóak az én céljaimra? Ostoba szolgák... Úgyis tudtam, hogy szükség lesz rám, de egy kicsit tegyen Ithya is. A dühe legyen még nagyobb, még jobban függjön tőlem, és soha többé nem lesz belőle már semmilyen angyal, csakis bukott. Másrészt, kíváncsi voltam a másik angyalra is, aki elveszett a ködben. Gyere elő, várlak ám!

× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem s4h4h ×



avatar



☩ Reagok :
78

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 11:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Aljas mosollyal az arcán lépked Mephisto az utcán. A sötétbe borult kórház előtt egy plüssmackóját szorongató kislány pityergése kelti fel figyelmét. Tetszik neki a kialakult helyzet, miért is ne tetszene? Apró irigység költözik szívébe csak, amiért nem neki jutott ez a zseniális ötlet az eszébe. Áramkimaradás az egész városba. Zseniális… egyszerűen csak zseniális.
Megnyerő arcot felvéve elegyedik szóba a kislánnyal, kitől hamar megtudja, hogy édesanyját nemrég hozták be. Egy lény súlyosan megmarta. Előtte nem sokkal láttak, amint egy másik embert is megmart. Az az embert mára halott, és aggódik anyjáért. Bármit megtenne érte. Bármit.
Tiszta gyermeki lélek, vajon mennyit ér a lelke?
Ithya nyugodtan ül késő este irodájában. Számára nem számít h reggel, este vagy épp éjjel van. Az emberektől eltérően nincs rá hatással az alvás. A halhatatlanság átkával sújtották, ezzel bünteti Atyja mert egyszer rossz útra tévedt.
Lágyan pulzáló fényre lesz figyelmes maga mögött. Egy ablak különös fodrozódasát figyelheti meg, ha hátra fordul. Eme különös jelenség, nem volt meg itt ezelőtt. Mi lehet hát ez? Kíváncsisága felülkerekedik, ahogy odasétál óvatosan érinti meg. Furcsán tapasztalja, hogy ujjai begye eltűnik.
Egy átjáró. Ha úgy dönt, hogy átlép rajta a kórház előtt találja magát. Egyenesen Mephisto háta mögött.
Ám mielőtt bármit is tehetne túlvilági üvöltés csapja meg fülüket.
A kórházzal szembe féltucat lény jelenik meg a tejfehér ködben…
Phanuel régi barátját kutatja a ködös éjszakába. Ígéretéhez híven másnap nem jelent meg, hogy segítséget nyújtva keressek meg a világ legmélyebb pontját. Hitet nem vesztette el, tudja, hogy eljön, hogy segítsen neki. Az áramkimaradás arra ösztönözte, hogy a várost járva segítsen az embereknek, reménykedve, közben összefut barátjával.
A kórház felé akkor érkezik, amikor az üvöltés felhangzik. A magasból láthatja, miként rohamozza meg mindhármuk által ismeretlen lények az épületet. Ők most nem keresnek senkit. Ők csak pusztítani akarnak.
A kislány Mephisto mellett ijedten sikít fel, azt kiabálva, hogy ezek bántottak anyját…



Ismerős erőt éreznek meg a városban tartózkodó lények. Újak még ebben a régi világban, mi számukra teljesen kifordult magából. Felhőkarcolók, autók, elektromosság. Minden, mit valaha ismertek, megszűnt létezni. A nyelv, melyet megértettek már kihalt. Minden megváltozott, egy valamit kivéve. Testvérük törekvését.
Régről ismert erőhullám fut végig a városon, fejüket felszegve kezdenek el összegyűlni a város szíve felé. Ugyanis pontosan tudják, hogy mifélék lepték el a várost. Azt is tudják, hogy kit keresnek. Ezek szerint fivérük Seth a városban van. A lények őt keresik, érzik a szagát, mégsem képesek pontosan behatárolni helyét. Testvérei szagait is érzik, de velük egyszerűen nem törődnek, haladnak előre, mindaddig, amíg az egyikük útjukat nem állnak.
A lények bárkin és bármin átgázolnak, bárki is kerül velük szembe, ha harcra fogja az ellen a sort, egyszerűen megpróbálnak tovább lépni.
Ám, amikor egy Leviatán lép eléjük, megtorpannak. Fejet hajtanak nekik. Gyengék. Ahogy a leviatánok is. Segítenek vajon nekik? Vagy hátráltatják őket?
Szemmel láthatóan csak nekik engedelmeskednek, senki másnak.



avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Pént. Ápr. 13, 2018 4:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Kedd Jan. 16, 2018 9:57 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next





Liana& Amy

Továbbra sem értem, hogy mi folyik itt. Liahoz oda sétálok, de látszik rajtam nagyon is zavart vagyok.
-Mi? Nem… Nem vertek meg, csak elestem és azt hiszem bevertem a fejem… Nem tudom, hogy látott e. Itt ébredtem fel. Azt sem tudom, hogy ki hozott be…. De veled minden oké? Azért a bringa fájni tud.-Egy halvány mosoly kúszik arcomra, majd körbe nézek. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Csak káoszt látok, hatalmas káoszt.
-Nem sok minden. Mintha a feje tetejére állt volna a világ és emberek bukkannak elő a semmiből… De láthatóan őket is meglepi a dolog.-Mesélem el neki, hogy miket is láttam eddig. Ezen kívül sok mindent nem tudok. Talán haza kellene mennünk. Talán Faye tudja mi van itt… Bár biztos, hogy pont nem ránk kíváncsi.
-Talán segítenünk kellene?-Pislogok rá kérdőn, bár lehet ő nincs olyan állapotban.

Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -


Utolsó Poszt Szer. Nov. 29, 2017 7:24 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Amber & Iliana
The Dark consume You


A rendelőintézet zsúfolásig van. Az orvosok és nővérek fel-alá rohangálnak, annyi ember tömörült be ide, hogy a szobák megteltek, a folyosókon látják el a betegeket. Én is ott várok, egészen addig, amíg meg nem látok egy ismerős arcot. Amy után kiabálok, és szerencsére észrevesz, felém közeledik. Aggodalmasan bicegek közelebb hozzá és fogom meg a vállait.
- Kutya bajom, csak elütött egy bringás! És te jól vagy? Vérzik a fejed! Ugye nem törted be? Orvos látott már? - kérdezgetem aggódóan.
- Megtámadtak? - igazából nem elképzelhetetlen. Az ilyen helyzeteknél az emberek gyakorta fordulnak egymás ellen, a káoszt kihasználva rengetegen lopnak, rabolnak, ölnek... Amy pedig igen magas rangú, csodálkoznék, ha valaki nem tekintené prédájának egy ilyen helyzetben. Faye biztosan megadna mindent, hogy visszakapja, noha Michael haragjával kétlem, hogy bárki szembe akarna nézni.
- Van bármi ötleted, hogy mi történik? - kérdezem kissé aggodalmasan körbe kémlelve. Az orvosok nem bírják szusszal, folyamatosan hozzák be a sérülteket.


avatar



☩ Reagok :
97
☩ Play by :
Emma Watson
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Vas. Okt. 08, 2017 11:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next





Liana& Amy

Éppen az utcán voltam, mikor valami furcsaság történt. Minden ember hirtelen megállt, majd rohanni kezdek, sikítozni. Emberek bukkantak elő a semmiből. Elkerekedett szemekkel figyeltem az embereket. Mi történik itt?
A lépteimet sietősre veszem. Haza akarok minél előbb jutni. Beszélnem kell Fayeel, bár lehet nem lesz alkalmam rá. Most biztosan elfoglalt. Lehet nincs is otthon már. Talán inkább az állatokat kellene meglesnem…
Hirtelen megállok hátat fordítok és elindulok a másik irányban. A káosz egyre jobban eluralkodik az embereken. Próbálom lépteimet még gyorsabbá tenni, de mindig akadályokba ütközöm. Ilyenkor az emberek csak magukra gondolnak és átgázolnak mindenen és mindenkin. Egy sikoltozó nő rohan el mellettem, aki nagy hévvel lök félre engem. Ez a figyelmetlenségem pont elég arra, hogy elessek és beverjem a fejem. Minden elsötétül. Minden elcsendesül….
Egy ágyon ébredek fel. Nagy hangzavar, rohanás, ijedtség. Óvatosan ülök fel és nézek körbe. A fejem hasogat. Homlokomhoz teszem kezem, ami kissé véres lesz. Remek… Ezek szerint elájultam az esés után. Mivel senki sem figyel rám, így szépen lemászom az ágyról és elindulok megkeresni a kijáratot. Azonnal megállok, mikor meghallom a nevem. Keresni kezdem a hang forrását, de ennyi ember között nehéz. Eltelik egy kis időbe mire megpillantom Lianat.
-Szia! Te meg mit keresel itt? Minden oké?-Ráncolódik meg homlokom, ahogy végig nézek rajta.

Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -


Utolsó Poszt Csüt. Szept. 14, 2017 9:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Amber & Iliana
The Dark consume You


Fogalmam sincs, mi történik. Az egész pár perce kezdődött, amikor is hirtelen emberek kezdtek hirtelen megjelenni az utcán. Láthatóan ők se értették, hogyan kerültek oda, ahova. Egyesek páncélban, mások akár ruha nélkül. Mind éppen csináltak valamit, vagy épp semmit, mikor feltűntek az utcákon, amelyeken futva róttam a köröket. Az egyik megjelenő fickó miatt egy biciklista hirtelen kanyart tett, és sikeresen elütött. Esküdni mernék, hogy démonokat is láttam a megjelenő alakok között... Szerencsére jó fej volt a férfi és a bringájának hátuljára csüccsenve eltekert velem eddig a rendelőig, mert a bokám és a lábszáram meglehetősen fájt, lilult és bedagadt. Kezdett káosz kialakulni az utcákon, az emberek riadtan mentek, jöttek, bezárkóztak.
- Amint tudsz, menj haza te is és ne menj ki az utcára. - hallom a férfitől a tanácsot, de válaszolni már nem igen tudok, mert beérünk a rendelőbe.
- Köszönöm a segítséget! - szólalok meg, miközben a segítségével bebicegek. Oda bent a feje tetején áll minden,. Rohangálnak az orvosok, betegek mindenütt. Leülök az egyik szabad helyre, a férfi pedig elsiet. Ahogy nézem, súlyosabb sérültek is vannak itt rajtam kívül, így valószínűleg sokat kell majd várnom, mire lábam és én sorra kerülünk. Addig is döbbenten nézem a történéseket, és félelem fog el. Nem tudom, mi történik. Mi történik?!
Hirtelen egy ismerős arcot vélek felfedezni a tömegben.
- Amy! AMY!! - kiabálok és integetek neki nagy mozdulatokkal, hogy láthasson. Felkelni nem nagyon tudok így, hogy bokám, lábam tropán van... Remélem észre vesz a nagy kavarodás közepén is.



Utolsó Poszt Hétf. Okt. 31, 2016 1:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next





To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


Néhány másodperccel- értsd: örökkévalósággal- az után, hogy a kérés elhangzott, a fickó első ízben ad magáról életjelet, mióta leült oda, és engem bámult leplezetlenül. De amint nekilátott, ceremónia nélkül, kicsit gépre emlékeztető mozdulatokkal, céltudatosan legombolja magáról a kabátot, majd feláll, leveszi, visszaül, az ölébe hajtogatja. Nem gyakorlott, hanem gyakorlatias mozdulatok voltak. Nekem mindebből annyi jut el a tudatomig, hogy mennyire colos. Azt hiszem, ez a jó szó rá, hiszen a „magas” erre a fickóra nem elég kifejező. Szinte már semmit mondó.
Az apámra emlékeztet. Ő is ilyesmi paraméterekkel bírt, bár jóllehet valamivel alacsonyabb volt, és mellkasban szélesebb. Szeretettel időzök ennél a gondolatnál. Sose voltam a bújós típus még kislányként sem, de amikor megöleltük egymást, és éreztem mennyire kicsi vagyok az ő  hatalmas karjaiban, a fejem elveszett a mellizmai között, az maga volt a béke, a biztonság, és kényelem együtt, egyetlen szeretgombóccá gyúrva.
Nézem ezt a fickót, aki egyértelműen nem az apám, felmérem az „adottságit”, összeadom a körülményekkel, és máris nem az ölelésen jár az eszem. Egy fickó, aki leveszi a kabátját, kijelenti, hogy azért tette, mert én azt mondtam, és tovább néz megint abba a mozdulatlan, halálos nyugalomba merülve... szóval az ilyen palit nem akarjuk megölelni, már nem is az apukánkhoz hasonlítjuk, hanem menekülési tervet gyártunk, és ha nem is vagyok még annyira berezelve, hogy felvegyem a nyúlcipőt, még kényelmetlenebb számomra az egész. Próbálok magyarázatot találni a viselkedésére (mentséget, ha úgy tetszik, bár ki vagyok én, hogy részemre mentségeket, vagy kifogásokat gyártsanak), így jött az ötlet a meséről a ciszterci szerzetesrendről, és a levegőben lógó párhuzamról, hogy talán ő is valami hasonló turpissággal akarja kirúgatni magát ebből a rendelőből azzal, hogy engem felhúz. Talán nem akar itt lenni. Talán részegen betört egy ablaküveget, és ide utalta a rendőrség, most pedig csak egy nyomós indokot keres arra, hogy eltűnhessen. Megérteném, csak... Csak én nem vagyok az a verekedős fajta, az ő súlycsoportját pedig meg sem közelítem. Nem mondom, megesett már, hogy kiosztottam néhány sallert az étteremben egy-egy pofátlanabb vendég részére, a középiskolában pedig rendszeres program volt abban az időszakban amikor a menő csajok kipécéztek maguknak, és lesújtottak rám gyermeki gonoszságuk minden nyomatékával. Felnőtt embert, felnőtt fejjel, csak azért, mert bámul biztosan nem ütök meg, de –a körülményekre tekintettel- még csak be se fogok szólni neki miatta.
E helyett jön a mese, és nem csak bólint rá, jelezve, hogy minden figyelme az enyém, hanem hozzáteszi a maga magyarázatát is. Tanár bácsis stílusban beszél, tárgyilagosan, ugyanakkor se nem leereszkedő, se nem tudálékos. Tényeket közöl. Olyasmiket, amiket mintha nem csak hallott volna, de maga is átélte már. Ennek ellenére is egy általam említett típust képviselő fickóra emlékeztet, és ezt meg is osztottam vele. Nem cáfolt rá az állításra, hanem az általam használt egyik szó jelentésére kérdez vissza. ~Tessék?~ Kezdek zavarba jönni tőle. Úgy értem, nem tudom hova tenni, nem tudom már kategorizálni sem, és ez nincsen rendben. Mindenesetre adja magát a kérdés: - Külföldi vagy? – ment nem igazán tudok más esetekről, amikor nem világos egy szó jelentése, pláne nem egy olyan világban, ahol angyal is, démon is csapatja a szlenget ezerrel. – Fószer, mint pasi, fickó, srác, férfi. Több szinonima most nem jut eszembe, de biztosan van még.
-Krapek – mondja az egyik várakozó, ez úttal egy srác.
-Faszi. – szól egy nálam nem sokkal idősebb nő.
-Kandúr. – jelenti be az ízületes idős néni, de kettőnk közül bennem van annyi tisztesség, hogy legalább egy kicsit elpiruljak és lesüssem a szememet. Nem az elhangzott szavak miatt, hanem mert most eszméltem rá, hogy aktív (és lelkes?) közönségünk van. Egy rakás olyan ember, aki a pszichológus várójában érdekesebbnek találja fül és szemtanúja lenni két idegen zöld ágra történő vergődésének. Szerintem ezzel tökéletesen leírtam a helyzetet. Aztán rádöbbenek, hogy mégsem. Lehet ezt még fokozni, lehet ez még zavarba ejtőbb, lehetek még vörösebb, akár annyira is, mint egy nyavalyás rák. A colos ugyanis feláll, és leguggol előttem, mint valami gavallér. Ez már önmagában is ... – megint ezt a kifejezést tudom használni- zavarba ejtő, de az amit ezt követően mond, már levágja a biztosítékot. A nyíltság, amivel rákérdez, hogy miért félek tőle, egyenesen ledöbbent, és az a legelképesztőbb, hogy nem csak hallom, látom is rajta, hogy ő ezt tényleg nem érti. Ha előadja magát, rohadt jól csinálja.
Megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék. A szám elé teszem a kezem, mert így illik. Igyekezek baromi könnyed hangot megütni, ám ez nem igazán jön össze. Itt- ott felváltva megremeg és elcsuklik a hangom. – Lássuk csak. Beülsz ide, bámulsz. Nyíltan. Mereven. Levetkőzöl, mert én azt kértem, és most előttem guggolsz. Ember, ez elég ijesztő. – bólogatok is hozzá apró, látszólag centire kimért fejbiccentésekkel, de valójában mozdulni se merek. Egyenesen bele lapultam a székbe háttal, fenékkel, fejjem a falnak nyomtam, és egy percig azt hiszem, hogy spaklival kell majd levakarni onnan – persze ez így nem igaz-. A lényeg, hogy valóban, de most már tényleg kezdek frászt kapni a fura colostól. Ha nyomulna, azt tudnám kezelni. A bunkó emberekkel is tudok bánni. Viszont ezt a szinte már alázatos testhelyzetet, és a hozzá illő szavakat már nem tudom hova rakni. És akkor még nem is említettem a szavak jelentését. Basszus. Hol a kamera? Mosolyogjak? Felvesznek? Ez az Évszázad szívatása című játék, igaz?
Amikor feláll (ha lehet ilyet) én még jobban a falhoz lapulok. Veszek egy mély levegőt, lent tartom, és a tüdőben égő érzésre fókuszálok, nem a colos arcára. Főleg nem a szemére. Az a baj, hogy ebből a szemszögből teljesen úgy látszik, hogy ő ezt komolyan éli, komolyan gondolja, és ha igazak a szavai akkor ezek szerint van egy zaklatóm. „Újra az árnyékodban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.” Basszus basszus basszus.
Nyújtja a kezét.
Lehetőséget kínál.
Válaszra vár.
Túllihegem a dolgot? A körülmények azt mondják, hogy igen. Nem volna szabad ennyire komolyan vennem, hisz pszichológusnál vagyunk, és valószínű – nem, kicsit sem az-, hogy ez itt a kandi kamera. Felmerül a kérdés, hogy visszanézve mit akarok látni a tévében? A csajt, aki halál lazán kezel egy őrültet, vagy a csajt, aki egy ország előtt csinál hülyét magából azzal, hogy szétparázza a várótermet –neadjisten- még jelenetet is rendez.
- Ha te nem mész, ÉN megyek, kedveském. – szól az ízületes néni, mire kitör a feszültséget oldó, visszafogott kuncogás. Én is megpróbálkozok egy mosollyal, és furcsa mód, ez segít döntenem a colossal, meg a hülye viccével kapcsolatban is.
Kezem az övében a formaság kedvéért, de felállni a magam erejéből állok; aztán el is engedem. – Egy kávé a szép bevezető miatt. – szólok fel neki alig a mellkasa magasságából. Egészen hátra kell szegni hozzá a fejemet. Csaknem beleszédülök. Az orra hegyét nézem, nem a szemét, és rövidre is zárom a társalgás ezen részét, mielőtt itt töröm ki a nyakamat csak attól, hogy nézem. – Aztán helyet fogunk cserélni a sorban. – bólintok is rá, mintha ez immár eldöntött tény lenne. – Neked  nagyobb szükséged van pszichológiai kezelésre. Gyere, az automaták erre vannak. – intek egy irányba, és meg is indulok arra. Nem nézek magam mögé, tudom, hogy ott van. Egyszerűen csak tudom. – Az a szöveg a kukkolásról nem volt semmi, de legközelebb hagyd ki a repertoárból. És – hátrasandítok a vállam felett, de nem az arcára nézek, mert túl magas. – megpróbálkozhatnál valami mosolyfélével. Kevesen múlott, hogy nem kezdtem a paprika spray-m után matatni. – Megérkezve az automatákhoz, kicsit félre állok. Arra várok, hogy oda lépjen az egyikhez, és megnyomja a megfelelő gombokat. Amennyiben ez nem történik meg, összevont szemöldökkel megint felnézek rá. – Elő az aprópénzzel. Te vagy a színész, fizess. – Csak nem gondolta azt, hogy még meg is hívom?





Utolsó Poszt Vas. Okt. 30, 2016 8:52 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Jóatyám fantáziája  a teremtésben határtalan volt. A világ változása, vagy éppen a benne rejlő megannyi lehetőség közül az emberek voltak azok akikben valamiféle csodát látott. Utánunk, gyermekei után talán az egyetlent. Voltak akikben féltékenységet ébresztett közülünk az a ragaszkodás, ahogy ehhez az alapvetően gyengének és sebezhetőnek számító fajhoz viszonyult. Én azonban úgy tekintettem rájuk mint egy apró kis ékszerre, egy féltve őrzött kincsre Atyánk kimeríthetetlen titokládájában. Érdekeltek engem, nem egy alkalommal fordultam meg az évszázadok alatt közöttük, és próbáltam megérteni tetteiknek okát, vagy éppen a cselekedeteiknek kiváltóját, és nagyon sokszor éppúgy nem találtam ahogy Atyánk esetében sem. Mintha túlságosan olyanra alkotta volna meg őket, amilyenképpen ő is volt. Mintha mindazt amit belőlünk gyermekeiből hiányolt, bennük testesítette volna meg. Én mégsem éreztem irántuk haragot, a fogalom mint olyan nem volt ismert számomra, inkább csak érteni akartam őket. Crosselnek sikerült ami nekem nem. Sok időnk alatt amelyet a Földön töltöttünk őket tanulmányozva, eltévedt testvéreinket hazavezetve annyiszor esett ő is kisértésbe. Az asszonyi külső éppúgy megbabonázta mint azokat az angyalokat, akik nem tudtak Isten teremtményeinek és a bennük rejlő kiaknázatlan titkoknak ellenállni. Én azonban úgy véltem, hogy nem erre teremtettünk. A mi dolgunk a Mennyek védelme, ha kell olyan áron, hogy életeket veszünk el vagy letörjük az ellenállás utolsó bástyáját is. Ezért kellett meghalnia annak a nőnek aki világra hozta Crossel lányát. Nem éreztem egy pillanatra sem megingást a cselekedetemben, amikor lesújtottam rá a kardommal, nem éreztem, hogy helytelenül cselekednék, hiszen akkorra a démon már átvette felette az irányítást. Hallottam a nőt nyöszörögni a hústömeg alatt, de a megváltást csak akkor hozhattam el a számára, ha megszabadítom a démontól és elveszem a porhüvelyét. Láttam ahogy lezáródnak a szemei, azok a szemek, amelyeknek mása most itt van előttem és egyelőre észrevétlenül, másfelé néz. Én nem. Én amióta csak bejöttem és leültem arra a székre, amelyet a bibliai Ester mutatott, nem akarok semmi mást csak végre bizonyosságot szerezni. Eddig ott voltam az életében, minden kis mozzanatában. Láttam őt nevető gyereknek, és nem egy alkalommal csak azért jöttem, hogy ezt lássam. Crossel önfeledtségnek hívta. Mintha megfeledkezett volna magáról. Boldog. Ártatlan és tiszta. Éppen olyan amilyennek most látom. Amilyennek talán ő nem látja magát. Tudom milyen összetört, hogy mennyire kétségbeesett, mióta felfedezte a szárnyait. Az apja elmondhatta volna neki, és tudom, hogy készült is rá, csak nem találta a megfelelő pillanatot. A tökéleteset akarta, végül még egy félmegoldásra sem futotta.
A kezemre egy reszkető, ráncos kéz simul, de én nem nézek rá, nem szükséges ahhoz, hogy érzékeljem az aggodalmát. Szükségtelen. A lányt figyelem, éppen olyan elszántsággal ahogyan eddig is tettem, és szinte meg sem mozdulok, a szempilláim sem rezdülnek. Hogy megijeszteném az eszembe sem jut. Nem rossz szándékok vezetnek, éppen ellenkezőleg.Elvonja a figyelmét tőlem, a levegővétele is zavarodottabb lesz. Cserepessé válnak az ajkai. Mozdulna a kezem, de visszahullik. Eddig néha engedtem meg magamnak, hogy álmában figyeljem, de akkor is inkább csak álltam az ablaknál, és vártam. Ki tudja mire? Talán arra, hogy kinyitja a szemét, mert megérzi, hogy ott vagyok. De ilyen nem történt. Csak azóta zavarosabb az álma, amióta az apja lelkének lángja kihúnyt ebből a világból. Újra rám néz, és ezúttal meg is szólít. Engem. Igen, engem. Ez már valóságos. Olyasmi történik, amit mindig is szerettem volna, talán a hely is lényegtelen ebből a szempontból, számomra legalábbis. Nekem alapvetően sem számít sem az idő, sem a tér, ha valami fontos történik. És ez most az, ez most fontos. Nekem. És majd megérti, hogy neki is. Nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Hiszen nem beszélhetek vele úgy mint egy angyallal, és úgy sem mint egy emberrel. Ő több annál. Rezdül a szemhéjam és kezemmel lassan gombolom meg a kabátomat. Az összes gombot, hogy aztán úgy ahogyan kérte levegyem magamról. Felállok, és gondosan összehajtogatom a karomra, majd úgy ülök vissza, éppen abba a pózba amiben az előbb is voltam, karomon a szövetkabátommal, melynek alja a földet söpri. Nem törődöm vele.
- Látja így sokkal jobb.- egy másik hang mellettem, egy fiatalabb nő.
- Megkért rá.- logikus döntést hoztam, hiszen ha szeretné nem tartom magamon, noha nem érzem sem feleslegesnek, sem pedig tehernek, hogy viselem. Megszoktam, hogy közöttük ennek fontos szerepe van. Bár a helységek közötti különbséget még mindig nem értem. Hol kell, hol nem kell. Időszakonként változó. A hőmérsékletnek és a testük ellenálló képességének van köze hozzá. Azt hiszem. Ellenben nem sokat foglalkozom a továbbiakban a környezetemmel jelentőségét veszíti, hogy ismét figyelem őt. Valahogyan megszoktam az idők során a kommunikáció gondolati formáját, nehezen állok át a beszédre. Úgy vélem elég kifejező vagyok így is, de ezek szerint mégsem. Ő kezd el magyarázni. Egy történetet. Én legalábbis annak vélem. Érdeklődve hallgatom, sokat sejtetően néha biccentve annak jeleként, hogy figyelemmel kisérem a mondandóját.
- A szerzetesek egykor azért tömörültek csoportokba, hogy Isten katonáit segítsék. Így könnyebb volt. A legtöbbje tiszta lelkű volt és kikezdhetetlen erkölcsű, mindenek felett álló. De voltak akiket megmérgeztek a pokoli aljadékok.- nem egyszer kellett védenem kolostorokat csak azért mert a küldetésünk veszélyben volt. Ezt csak mellékesen szúrom közbe a történetébe, mert szükségszerűnek érzem, hogy teljes képet kapjon arról amiről beszél. Meglepődöm az utolsó mondat hallatán
- Fószer? Ez mit jelent pontosan?- ízlelgetem ezt a szót, amit nem volt még alkalmam hallani eddig. Végül ahogy a reakcióját lassan feldolgozom leesik, hogy fél tőlem. Értetlenül teszem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miért? Miért tart tőlem az a lány, éppen az akinek nem tudnék ártani….talán csak akkor ha ugyanaz történne vele ami az anyjával. Vagy...lehet már akkor sem. Felállok a székből és megigazítom a kabátot a karomon, majd odasétálok elé, és leguggolok. Nem érintem meg, nem megyek közelebb, hiszen tökéletesen értem, hogy jelen pillanatban összezavarodott. Jobban mint eddig.
- Miért félsz tőlem Nathalie?- teszem fel a kérdést végtelenül egyszerűen és próbálom vele újra felvenni a szemkontaktust. A lélektükrök sosem hazudnak és az enyém is őszinte amennyire csak lehet.
- Az előző pillanatokban adtam erre okot? Tettem olyasmit ami miatt félned kell tőlem? Bántottalak? Valami rosszat mondtam?- hiszen én ismerem őt, tudom milyen, szinte minden fontos eseményen az életének jelen voltam. Aztán a tudat éket ver bennem: ő nem tudja ezt, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, hogy miért vagyok itt….semmiről nem tud. Az értetlenség pedig az emberekben gyakorta vált ki félelmet, és késztetést arra, hogy védekezzenek, elzárkózzanak. De előlem is?
- Nem akarlak bántani. Csak azért vagyok itt... - pillantottam körbe a helységen és meg kellett állapítanom, hogy ez talán az ő szemében bizarr lehet. Nem az otthona. Egy idegen terep.Még nem értheti, hogy nekünk lényegtelen hol találkozunk, hiszen a hangsúly magán a találkozáson van. A megismerésen.
- Mert e pillanatban te is itt tartózkodsz.- felálltam, fölé magasodtam. Ha tehettem volna kitárom a szárnyaimat és védelmezem. Parancs nélkül, utasítás nélkül. De a kétkedés nem hagyta volna. Sosem mentem szembe Atyám akaratának, most először szólal meg valami bennem, ami megnehezít mindent. Miért? Kinek köszönhetem ezt a gyarló gondolatot?
- Ha akarod elmegyek. Egy szavadba kerül. De ha válaszokat szeretnél, akkor nem hagyod, hogy újra az árnyékokban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.- megadom a szabad választást, hogy döntsön. A kezemet nyújtottam felé.
- De velem is jöhetsz. Ezek az emberek nem tudják a gyógyírt arra amire neked van szükséged. Én azonban igen. És ha a szíved mélyére nézel, te is tudod, hogy igazat szóltam.- nem vetek be egyetlen trükköt sem, nem manipulálom. Hagyom, hogy megnyissa az elméjét és várok. Várok, ahogyan eddig is tettem.  






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3