We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Rendelőintézet
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Hétf. 13 Aug. 2018 - 21:26
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Féltucatnyi szörny rohangál fejét vesztve a kórházba. Emberek után kutatnak, lelkek után, kiket megsemmisíthetnek. Az emberek pedig menekülnek, előlük, bebújnak az ágyak alá, szekrények mögé. Polcokat borítanak fel, hogy lassítsák a benti lények mozgását. Szemmel láthatóan sikertelenül. Mégis nehezebben mozognak, mint az emberek. Túl magasak, túl szélesek az embereknek szabott szűkos folyosókon.
Kitört a káosz.
Ezen próbál Ithya erején felül úrrá lenni. Hangja bár néhol kétségbeesett, egy-egy talpraesett ápoló és orvos máris a segítségére sietnek. A krónikus és mozgástehetetlen betegeket mentik először, a vészkijáraton át a rendelőintézet mögé. Máshova próbálják terelni a szörnyeket.
Aztán észrevesz valamit. Egy használható technikát. Szíve vágyik a harcolók iránt, Phanuel mellett kíván lenni. Vállát, vállának vetve harcolni, mint a régi szép időkben. Belesajdul dobogó szíve, jelentéktelennek érzi magát. Pedig ha sejtené, hogy sokkal többet tett, sokkal többet segített, mint amennyit ő magáról gondol…
Tekintetét elszakítja a harcolóktól, új taktikát eszelt ki. Menekülőre fogja ő is, mindaddig, amíg egy szertárba nem találja magát. Káros szenvedélye kapóra jön számára. Pillanatok csak, amíg szíve hevesen dobban, fülében hallja őket, a külvilág zaját elnyomva. Az ajtó nyílik és egy rusnya pofa nyálával teríti el. Karját vágja le, s hiába pusztul el, és jönne kettő a helyére, a Bukott sokkal gyorsabb.
Tűzbe borítja a lényeket, hajának széle megpörkölődik. Viszont a szörnyek, túlvilági halálsikolyt hallatva válnak immár véglegesen porrá.
Lábait a külvilág felé viszi, futólépésben, s ami kint fogadja.
A rémület fogja el…

Phanuel erejét használja, hogy a démon köré sereglő lényeket eltávolítsa tőle. A szörnyek a magasba emelkednek, egy pillantra megállni látszanak, hogy aztán, mintha a gócpontban egy láthatatlan robbanás történt volna, a szélrózsa minden irányába reppenjenek. Mindeközben Ithya édes hangja töri meg a pillanatnyi csendet.
A harcos angyal mégsem vesztegeti idejét. Delphinia ellen indul újra. Trükkje hatásos, a kígyó csak azt látja, hogy szemből próbál támadni, a feje magasságából.
Szinte már túl tökéletes a terve, hogy bármi baj üssön be.
Delphinia szemei kígyótekintettel figyeli a pengét, melyet hárítana… Ám a pengét mégsem ott érzi, ahol látja őket. Semmi másnak nem köszönheti azt, hogy nem vált egy fejnélküli lovassá, mint régről híres reflexeinek. Mégsem mozdul elég korán, és mégis. A kard mélyen a nyakába fúródik, átvágja az emberek számára létfontosságú artériákát, a torkát mégsem éri el. Ő is túlvilági hangon kiált fel, egyfajta energiát szabadítva így fel. Gyorsan mozdul. Vészesen közel van hozzá az angyal, de ez még segítségére is lehet. Újra.
Phanuel terve csak félig sikerül. Nincs arra ideje, hogy a vasdrótjait is segítségül hívja. Hiszen az örjöngő, fekete vérében fürdő fúriával találja magát szemben, ki erre a lépésre mit tesz?

Bármit is a féltucatnyi szörny lassan kezd magához téri. Ki hova reppent, ezt a Bukott szemmel is követheti, rémülete után. Láthatja, hogy aki a kórház falának csapódott annak kardja megérinti az épületet. Lassan vonja körbe az épületet a jég. Egy másik szörny ugyanezt műveli a szemközti épülettel is… Egy harmadik pedig pontosan Phanuel mögött kel életre. A szörny érzékeli, hogy bár nem gazdáját, de egy hozzá hasonló van bajba. Vészesen emelkedik az angyal mögé, ki ezt se nem látja, se nem hallja. Kadrját hirtelen sújtja le rá, csapását mégis eltéveszti. De nem végzetesen. A jégkard súrolja Phanuel rúnákkal tarkított alkarját.
Egy negyedik szörny pedig nem messze Ithyától kel életre…




Ithya
avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
7

Utolsó Poszt Pént. 10 Aug. 2018 - 21:00
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




A kórházban katartikus káosz tombol. Az emberek – legyen az orvos, ápoló, beteg, avagy éppen hozzátartozó – felbolydultak; olyan most ez az egész, mint egy méhkas, és a zümmögés, a zizegés a koponyám falain ver visszhangot. Teljes a zűrzavar és a pánik. Kézzelfogható a feszültség. A félelem. A pánik. A rettegés. Csak az jár a fejemben, hogy nem hagyhatom, hogy ezek az emberek itt, bárki közülük, meghaljon ma. Nem engedhetem, hogy az ismeretlen, idegen entitásoknak hála az egész planéta e sorsra jusson. Nem. Az nem lehet. Pontosan tudom azt, amit Mephistopheles már rég tud: csak egy apró homokszem vagyok, semmi több. A kirakós egy jelentéktelen kis darabkája. Se több, se kevesebb. És, amióta elveszettem a szárnyaimat, és ezzel egyidejűleg az összes képességemet, már ennyit sem érek. Semmi vagyok. Senki vagyok. Hontalan, magányos bóklászó, bolyongó lélek, kilátástalanul, sorstalanul. Csak és kizárólag az lebeg a szemem előtt, hogy megvédjem a halandókat – itt, és mindenhol máshol a bolygón (bár jelenleg, ugyebár, meg vannak kötve a kezeim, és az eszközeim nem mozognak olyan széles skálán, mint egykoron).
Mindenkit a vészkijáratok felé terelek, messze a gócponttól – ahol a fivérem, és az a pokolszökevény harcolnak az ismeretlen, rőt nővel. Az orvosokat, és a nővéreket futólag arra szólítom fel, amit valószínűleg amúgy is tudnak, mégpedig, hogy evakuálják a mozgásképtelen, ágyhoz kötött betegeket. És, mivel ez nem tűnik túl gyors, és hatékony megoldásnak, a hangosbemondó mikrofonjába beszélek; újra, és újra, és újra elismétlem kimondott szavaimat, már-már parancsba adom, hogy a lehető leggyorsabban, és legbiztonságosabb módon hagyják el a kórház területét.
Addig mantrázom ezt, amíg már csak páran cikáznak az aulában. Opálos tekintetem az üvegajtó túl felére réved, és a szívem azonnal oda húz. A harcolók felé. Ki, a földi pokolba. Mert mi ez, ha nem pokol? Lángnyelvek nyalnak a tejködbe, groteszk, narancsos-vöröses fénybe vonva a teret, az épület előtt, és oszlopok törnek a magasba, feketére és szürkére színezve az eget – amit nem láthatunk most. De fogjuk még. Ragadozó módjára mozdulok, ujjaim már a kardok markolatára feszül, amikor megindulok. Gyorsan megkerülöm a recepciós pultot, hogy a kijárat felé vessem magamat, de ebben a szentségtelen pillanatban szörnyetegek törnek be rajta; az üveg ezer, szikrázó szilánkra pattan szét, a még itt lévő halandók sikítanak és ordítanak, gyors léptek nesze, melyek a távolba vesznek, tompán puffanó testek. Olyan erővel robbantak be az épületbe, hogy az én hátam is az egyik falnak csapódott, az üvegszilánkok a bőrömet szabdalják, melyekből vér serken; kell egy illanásnyi idő. Csak ennyi. És, mintha a démon megérezte volna, a megálló idő illúziójával ajándékoz meg bennünket.
Tudom, hogy van egy öngyújtó a zsebemben. A dohányzás ronda szokás, lassan, füstösen ölő méreg, de most... most jó, hogy dohányzom. Szemem sarkából meglátok a közelben egy raktárt. Ha nincs nyitva, a szeráffal egy pillanat alatt áttörök rajta. Ott pedig van alkohol, vegytiszta, orvosi alkohol. Az pedig köztudottan roppantul jól ég.
Nagy levegőt veszek, mert tudom, hogy ezek a dögök gyorsak, és csak még gyorsabbak, ha nem harcolok ellenük, hanem menekülni kezdek – látszólag -, mint a préda. A préda, amit le kell teríteni, amit le kell vadászni, amit meg kell ölni, amit fel kell zabálni.
Amint mozdulni tudok, a szertár felé rohanok. Hallom, ahogy a karmok, és a régi lábbelik talpa koppan a steril járólapokon. Szinte a nyakamba lihegnek a bestiák, szinte érezni vélem a leheletüket a bőrömön. Szerencsére a szertár ajtaja nyitva van, feltéptem, és amikor belépek a szűk helyiségbe, bevillan: ez a szűk helyiség akár a koporsóm is lehetne. És lehet is, ha nem vagyok elég gyors. Áttetsző, víztiszta folyadékokat veszek magamhoz, mindent, amin virít a jelzés: tűzveszélyes, gyúlékony, mérgező. A belépő, rám rontó, démoni kutyát elrúgom magamtól, a szeráffal felé suhantok, úgy hasítja a húsát, mint kés a vajat. Lemetszettem a jobb karját, melyben a saját kardját tartotta.
Megtanítom ezeknek a dögöknek, hogy milyen, amikor sarokba szorítanak egy bestiát.
Nem foglalkozok a zárakkal, ami üveg, annak a nyakát letöröm egy ajtófélfán, és a szörnyetegeknek hajítom. A gyér fényben csillog a bundájukon a vegyszer. Mindenféle kemikália veszélyes, mérgező elegye. Az öngyújtót nem is kell eldobnom, vagy hozzájuk érintenem, elég, ha elhúzom mellettük, ahogy a kijárat felé futok, már a vegyszerek párája is felgyullad.
Kisebb robbanás, és a lények kínkeserves, gyötrelmes, utolsó, elhaló vonyításai és ordításai követik az utamat, és ugyanilyen hévvel futok a testvérem és Mephistopheles felé. És látom. Látom, ahogy az egyik bestia a démon felé tart, fenyegetően a magasba emeli a pengéjét.
- Ne... ne! Mephistopheles! – üvöltök. Kétségbeesetten. És nem hezitálok, azonnal felé kezdek futni, nem törődve az esetlegesen utamba kerülő szörnyetegekkel, de tudom, hogy nem fogok odaérni időben, és, ha a démon esetleg valamiféle olcsó, bazári trükk miatt moccanni sem tud, amivel az idegen nő sújtotta, akkor... akkor. Mi lesz, Ithya? – teszem fel magamnak a kérdést. Megszabadulsz tőle. De valóban ezt akarod? Nem. Te magad akarsz végezni vele. Ugye?Hát, nem értem oda időben. Nem értem volna oda – de Phanuel igen. Nagy levegőt veszek, és valamiféle megmagyarázhatatlan okból, indokolatlanul örülök neki.



Phanuel
avatar



☩ Reagok :
73

Utolsó Poszt Pént. 10 Aug. 2018 - 19:19
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: - • Credit:

 
A démon időnyerése jól jött. Amint feltűnt, hogy a nő nem hajlik a további fegyverszünetre, egy pillanat alatt eltűntem, és vissza is értem. A köteg drótot a vállamra akasztottam a kés a kezembe. egy csomag só az övem egy kis tarsolyába töltve.
A kép, amire visszatértem, az egy csapat szörny volt, amik éppen a démonra akart csapni. A karjukat már súlytásra készen tartották. Egy mozdulat kellett volna, hogy a démonon a kardok átszeljenek. A fejemmel intettem, és hatalmas erőt fejtettem ki az elmémmel. Egy pillanatra még a fejem is belefájdult, hiszen akkora erővel löktem el a farkasokat. Mindet löktem egyszerre. Nem szórakoztam velük. Megóvtam a démont. Tudtam, hogy adott esetben a rúnás kezemet kell majd használnom, de most a rúnáktól „szűz” kezemben lévő kést szorongattam.
- Elég legyen ebből! – mordultam fel, és a nő felé rontottam. Fizikai erőmet bevetve indultam felé. Bármikor irányt tudtam változtatni, ha akartam, mivel felkészültem rá, hogy esetlegesen egy kődarabot kapok az arcomba.
Felé rohanok, majd csapásra készülök. Aljas trükk, amire még úgy hittem, hogy van erőm. A csapást elindítottam fentről, karom minden izmát beleadva az ütésbe. A bal oldali nyakra érkező ütést az célpontom nem annak látta, ami valóban. Annyit ferdítettem a valóságon, hogy a suhintást egy csípő, vagy inkább oldalra érkező ütésnek látta a becsapódás pillanatáig. Ha a tervem sikerül, akkor a késsel a nő nyakába metszek, kishíján lefejezve őt.
Aljas egy húzás volt ez tőlem, de ha így valamelyest a cél felé bírom mozdítani a lehetséges végkifejletek csúszkáját…
Amennyiben sikerül meglépnem ezt, a testét, ha csak tudom, akkor beletekerem a köteg drótba. Úgy kötöm a drótot, hogy kereszt alak is kivehető legyen benne, több is. Erősen hajtogatom a drótot. Akképp gúzsba kötöm, hogy képtelen legyen moccanni, hogyha feltámad, ahogyan én tenném egy ilyen után. Majd a biztonság kedvéért, ha ez sikerült, a kést beleszúrom a szívébe, hogy tovább tartson ez a vegetatív állapot, amit nem végleges halálként nevezhetünk a nevén.
Ezek után, a kezemen lévő rúnát felhasználva, az első lényt, ami rám támad, hatástalanítom, belé ölöm a rúna erejét odáig, míg el nem ég.



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Csüt. 2 Aug. 2018 - 22:56
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Phanuel meglöki a leviatán nőt, amaz pedig elveszti egyensúlyát. Mégis még küzd. Frusztrálja a tudat, hogy ennyire képes most csak. Hova tűnt hajdanvolt ereje?
De hasonlókat érezhet a harcos angyal is. Hiszen régebben ennyitől nem fáradt ki. Most pedig? Hihetetlen, hogy ez épp velük történik meg és éppen most. Ezekben az időkben, amikor az embereknek kellene segíteniük.
Viszont elméjük gyorsan jár. Mephistophelés egy olcsó trükkhöz folyamodik. Még ha illúzióval is akarja elérni, hogy Delphinia úgy lássa az idő megállt, nem jött össze. Az ő ereje is jócskán megcsappant. Saját magát másolta le nem egyszer. Sok erőt felemésztett, még akkor is ha egy gyermek vérét használja, hogy visszaszerezze.
Viszont ez most nem jött össze neki. Delphinia mindent lát maga körül, de pihenésre szorul. Ahogy a harcos és a démon is.
Pillanatnyi tűzszünet, csak amíg, mindenki összeszedi magát.
De az idő nem változik, halad tovább. A szörnyek szemei vérben forognak. Nem maradtak csupán négyen odakint. A kadot maguk után húzzák, úgy közelítenek Delphiniához valamint Mephistopheléshez.
Phanuel egy kis időre eltűnik, s amikor visszatér már azt láthatja, hogy négy felől fogják közbe a démont és a leviatánt. De egyelőre nem támadnak, csak vicsorítanak. A mágusuk odaveszett, erőt nem kapnak már tőle, karjuk mégis jégkarddá változott.
Egységesen emelik fel a kardjukat a fejük fölé. Ártó szándékkal egyszerre fordulnak a démon irányába. S egyszerre készülnek lesújtani rájuk…
Ithya mindeközben bent segít. Ha látta is, hogy mi történik odakint, azt mindenképp hallja, amiről bent diskurálnak. A tűz segít a bestiák ellen. Hamar belátásra tér és parancsokat osztogat. Próbálja feltartani a lényeket, hogy azok ne akarjanak ártani az embereknek. Óvja őket, hiszen Atyja is ezt kívánná tőle. Be akarja bizonyítani hogy még mindig jó harcos. Hogy ott van a helye az angyalok között. Vissza akarja szerezni szárnyait, de úgy nem fogja tudni, ha hagyja az embereket elveszni.
Ha lehetősége van rá, akkor maga is alkalmaz gyúlékony eszközöket, hogy mihamarabb pontot tegyenek az ügy végére.



Delphinia
avatar





Looking at the city like I alreadyown it
I wait for you Standing on top'cause I earned this moment I took what was mine yeah I'm a hustler

☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Csüt. 2 Aug. 2018 - 11:57
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Rejtély a ködben
 
Összeszedem magam, míg a szárnyas mással foglalkozik. Erőm nem elég, hogy elbírja a kocsit, így elhajlok inkább. Fáradok, s érzem, ahogyan vér csordogál az orromból, letörlöm a fektén izzó vért, s feltápászkodom. Tűz keletkezik, s hiába akarnék még egy amazonosat ordítani, nem jön ki hang. Tátogok akár egy hal. Hurrikánszerű szél támad, s bele túr vörösen izzó hajzuhatagomba, s megemeli szoknyám. A lények egyre csak vicsorogva haladnak előre, s ölni akarnak. Elmosolyodom, mikor...

Két középső ujjam halántékomhoz szorítom, hogy halljam, s oda figyeljek, a hangokra, amik felzendülnek a fejemben.

"~A város kincset takar. Az emberek lelkei mágiákat rejtenek. Erőnk hatalmasabb lehet bármi másnál, mint egykoron. Nem lesz szükségünk többé sem Amarára, sem senkire. A világ urai lehetünk.~" - Ki vagy te? - Ordítom el magam a tátogó szörnyre. Emberek lelkei mágiát rejtenek? Ez lesz az? Ez? Így kapjuk vissza?
Robbanás, s újra remegő lábaim megcsuklanak, gondolataim elterelődnek. Ne! Nem lehet. Egykoron oly erős voltam, s sebezhetetlen, a világ ura, de mára mi lettem? Egy törékeny porcelán baba, aki még egy autót sem tud eldobni? Néhány démoni hasonmást is elfúj a szél, s semmibe lesznek.

***


Elém kerül a harcos, nem igazán állok a lábamon. Hiába tagadja, ő is fáradt már, taszít rajtam egyet. Ismét egy remegés, mi majdnem sikeresen ismét eldönt, de igyekszem maradni. Ruhám tépett, hajam kócos. Véremmel szennyezett vagyok, de meg védem őket. Démon hozzám intézi szavait, melyekre fintorodom. - Azt erősen kétlem. - Mondom. Lassan forgatom fejem, s mosolygok, majd egy maradék vízcseppel játszadozom ujjaim hozott. Terveimben az szerepelt, hogy jéggé válik majd, s szívébe állíthatom.
Szörnyek keze karddá formálódik, s mindent megdermeszt, amihez hozzá ér. Pillantásom ide-oda csapkodom. Víz már nem segíthet többé, hiszen a forrásom is befagy. Mi lesz velem?

Ismét csak hozzám szól, s egy mosollyal állok ott, s nem mozdulok, víz még mindig csak pörög kezem között, még megfagy s lepuffan. Franc más terveim voltak veled. Az idő nem áll meg, de úgy érződhet, hogy vánszorog. Fáradtak vagyunk, nem haladunk semmit. A vörös talán még a lényeket püföli? Phanuel nem messze áll tőlünk. Nem támad senki, kivéve a lények, kik most talán nem zaklatnak minket. Talán, mert itt állok köztük? Vagy nemsokára nekik jön egy? De mérgük cseppent sem múlt el, hiszen testvéreik elégtek.
- Veled? - Mosolyom szélesebb. - kihúzom magam. - Magam célja érdekesebb. - Mondom, és persze a családomé, de ezt nem szükség szerű tudnia. nevetek.  Tudom, édes. De nem most jöttem le a falvédőről. - Mondom, jelezve, hogy nem tud becsapni.









Phanuel
avatar



☩ Reagok :
73

Utolsó Poszt Kedd 31 Júl. 2018 - 11:48
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: - • Credit:

 
A robbantás sikerült, és rengeteg szörny odaveszett. Szerencsére időben eliszkoltam a tűztől, hiszen kellemetlen lett volna, ha leég a karom. Rendkívül fájdalmas. Kevés szörny maradt, talán négy, de nem igen számoltam meg őket. Elfáradtam. Az erőm fogytán, nem sok maradt, több varázslásra kötve hiszem, hogy képes leszek.
Verejtékezek, ami nem jó jel, a kimerülést jelzi. Természetesen ez a kimerülés nem fizikai, vagyis ekképpen biztatom magam, de rá kell jönnöm, hogy gyengülök. A nőnek ugrok, hogy ellássam a baját. Végrehajtó, fegyver, ez voltam én, ez az igazi valóm. Talán, ha mindig ilyen lettem volna, Raguel még élne. Nem! Phanuel, nem hibáztathatod magad, nem a te dolgod volt őt megvédeni!
Harcban előjött a régi önmagam, a kegyetlen, hideg gyilkológép. Nem gondoltam a helyzet diplomatikus megoldására, hiszen az a lény, amivel szemben álltam veszélyes volt.
Erőhullámot éreztem, megremegett a föld, és a farkaslényeken változást észleltem. Ez így nem lesz jó. A farkasokat keresztezték a jéggel, vagy nem tudom, de a karjuk lett a fegyverük. Veszélyes helyzet, még jó, hogy valami történt.
Hamarosan közbelépett a démon is. Mivel a nő nem igazán volt a lábán, így csak taszítottam rajta még egyet, mikor a démon megjött.
Nos igen, ez az ő stílusuk. Megállnak, és negédes hangon üzletelni próbálnak. Alattomos férgek az ilyenek. Régen gond nélkül visszataszítottuk őket a pokolba, most a szövetségeseink és gyengék vagyunk.
Ha a nő abbahagyja a cselekvést a társalgás hatására, akkor én is csak csendben állok, és várom a fejleményeket. Be kell vallani, néha jók a démoni módszerek, ha másra nem is, akkor időhúzásra. A közelben maradok, nem megyek messzire, csak farkasszemet nézek a szörnyekkel, amíg a démon tárgyal.
~ Mephistopheles, mégis mit csinálsz? – kérdeztem tőle a fejében, ha gondol a válaszra, akkor úgy tud válaszolni, és a nőnek fel sem fog tűnni a kommunikáció, vagyis remélem. Nem értem a tárgyalást, hiszen ennek a helyzetnek nincs ilyen fajta megoldása, esetleg, ha elkapjuk.
Amíg ők beszélnek, megdermedek, amint a kezemen lévő vér szagát érzem. Démoni szaga van. A démonoknak eleve van egy olyan jellegzetes kénes, füstös szaguk, és ez keveredett valami mással. A fekete vér érdekes volt. Bűzlött a tisztátlanságtól, rosszabb volt a démonoknál, ami azért nagy szó, de akkor ez a lény hasonlít hozzájuk. Tehát akkor só, szenteltvíz és hasonló dolgok betehetnek neki. Ha a vas is a gyengéje, akkor a kocsival nem kis mennyiséget adtam neki belőle.
Pihenésé lett a főszerep. A démon időt nyer nekem azzal, hogy beszélteti. Fel tudom mérni a terepet, és töltődök. Talán meg kéne benne bíznom. Rá kell jönnöm, hogy amit csinál, az csak gusztustalan illúzió, nem akar szövetségre lépni a nővel, vagyis remélem, hogy nem az az illúzió, hogy velem érezteti ezt. Démonoknál nem lehet tudni.
A jeges szörnyekkel nézek farkasszemet, akik megálltak. Nem támadnak feltétlenül, fegyverszünet van.
Jót tesz az adott idő, mivel tudok pihenni, a fizikai erőm hamar visszatér, a mágikusból is valamennyi visszatért, de ez édes kevés.
Mivel a terepet is felmértem, így keresem a segítséget, ami úgy tényleg érdemben hozzátenne a dolgokhoz.
A harcot csak akkor folytatom, ha a nő kezdeményezi és nem állítja meg a lényeket. Alapjáraton csak tervezem a rajtaütést, és a gyors elfogását a nőnek.
Minden az adott körülményen múlik. Igaz, hogy szívesen pusztítanám el a veszélyt jelentő nőt a démonnal együtt, de ezt most nem tehetem meg. A démont mindenképp életben kell hagynom.
A lopott idő alatt az ispotályba nyerek betekintést. Egy ilyen helyen csak kell lennie sónak, vagy hasonlónak, nem? Kis asztrális síkon való kutakodás után találok sót, és a szertárban vasdrótot is. Bizonyosan a karbantartáshoz, ha szükséges valamit valahova odadrótozni, plusz az orvosi szobában lévő konyhapulton egy konyhakést is kinéztem. A tervem készen áll. Ha a nő harcot kezdeményez, akkor én eltűnök a visszanyert erőből, és rettentő gyorsan beszerzem őket, majd visszatérek a harctérre.




Utolsó Poszt Szomb. 28 Júl. 2018 - 17:49
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Káosz, a legkedvesebb barátom jár soraink között. Az érdeklődésem most kezd alább hagyni, ahogy látom, hogy sem a Vörös Ismeretlen nem erős, sem az angyalkák, itt csak ezek az eszetlen bábuk, akik érdekesek per pillanat még, de nem azért, hogy legyőzzem őket. Ohh nem, ugyan, nem fognak életben maradni sokan, hiszen mégis csak a territóriumomra léptek, a lelkeket nem könnyen adományozom. Ami az enyém, az az enyém és kész. Ezen nincs mit magyarázni, én pedig egy önző dög vagyok, aki nem - ismétlem nem - osztozkodik.
Ithyára mosolyogtam. Csak ennyire futja? Régebben csípősebb volt a nyelve. - Még mindig jobban áll nekem, mint neked, drága Ithya. - Hagytam a levegőbe a mondatot, miközben haladtam tovább. Az események kezdtek felgyorsulni, pláne, hogy az illúzióim valamilyen oknál fogva elégtem. Ami nem kéne hogy megtörténjen, hiszen csak képek, nem több, megsebezni sem lehet őket, akkor miért is égnének el?
Látva, hogy Phanuel milyen trükkhöz folyamodik, csak lemondóan elhúzom a számat. Isten harcosai? Ha ezek ők, akkor a kérdés csak annyi, miért van még fény? Mert ez a szárnyas ostobán rohan a harcba, inkább eljátszva a hős megmentőt, arra nem gondolva, okosabb is lehetne. Én mentsem meg a seggedet?
A robbanás hatásos, de nem eléggé, noha a gyarló halandókat legalább ébreszti. Nem, nem bámulunk, mint Rozi a moziban! Gyerünk már...
Nem örülök, hogy megint a szárnyas kerül szembe a Vörössel. Egy esélyt elszúrt, még egyet nem hagyok meg neki, csakhogy megremeg a talaj. Nem földrengés, de valamilyen hullám söpör végig, sokakat a földre taszítva, egyesek csak meginognak, míg jómagam pont oly szilárdan állok, mint eddig.
Ezzel jutva el a pároshoz, aki épp hogy képes egymással szemben állni.
- Üdv, hölgyem! Találkoztam már hozzád hasonlóval - mosolyodtam el negédesen, a lehető legbizalmasabban, ahogy mellé sétáltam, de azért a tisztes távot megtartva, nehogy le kelljen vakarnom magamról, bár ettől nem kellett félni. Eddig is csetlett-botlott, csoda hogy most még áll a lábán. - És mondd csak, miért is vagy itt, ha nem te irányítod őket?
Hideg lesz, vagy legalábbis olybá tűnik, és ahogy magam mögé tekintek, látom a beálló változást. Mondja meg valaki, miért próbálkozik még mindig, ha esélytelen a túlélési esélye? Pont nulla... Vagy lesz mindjárt, mert kimondottan unatkozom, és nem szeretem az unalmas dolgokat. Pedig olyan érdekesnek tűnt az egész...
Magamban mosolygok. Jég... Minden megfagy, de meg is marad, úgy tűnik, az alkotót sem ésszel áldották meg. És csak az emberekre hat, ránk nem, így aztán pont ugyanott tartunk, mint eddig. - Sok sikert, édesem. Szolgák nélkül egy hatalom sem ér semmit, azt hittem, ezt tanítják az óvodában. De hajrá, nyírj ki mindent, pusztíts el mindent, és amikor nem lesz semmi, akkor mégis ez a sok agyatlan ki ellen fog indulni? Egy üres világot uralni? - Pillantottam a Vörösre, ámbár szavaimat csak félig intéztem neki. Botor és ostoba népség, de kellően félelmetes, majdnem én is megütköztem a dolgon, majdnem szálon rángattál, bárki is legyél Alkotó. Mélyen szippantottam egyet a levegőből. Démoni... ha nem is teljes vérben. Vajon hogy szeretitek a sót és a vasat?
A Vöröst megölni, aki még csak nem is irányít, de a legtöbbet tud? Kezemre tekintettem, melyet elcsúfított a gyermek vére.
A tűzről letehetünk? Én nem mondanám, a mágikus jeget kéne megszüntetni és a pengék fémét megolvasztani, ami több száz fokot is jelent... De túl evidens, hogy mindenki e szörnyek ellen menjen? Pont ez a cél... A pusztítás, a gyilkosság, mi van, ha ezt megadjuk? Akkor mi lesz ezekkel a förmedvényekkel? Meg a kis agyatlan Vörössel? És a jég? Mi is megfagyaszthatjuk őket, mozgásképtelenek. Nem gyilkolni kell, csak megállítani őket.
Jól van, adjuk meg amit akarnak. Vagy legalábbis tűnjön úgy... Mert mindez csak illúzió.
- Kisasszony, ki az irányító? Jobb ha beszélsz, mert csak felesleges köröket futnánk le, legyen eszed, és mivel nagyságrendekkel nagyobb az erőm nálad, még ha halhatatlan is vagy, ne packázz feleslegesen. A megölésed nem célom, csak az információid. - Mellésétáltam mosollyal, miközben az összes monstrum szörnyeteg megfagyott, és minden kesergő ember is, már ha nem állítottak meg ebben. Megfagyott az idő, csak Delphinia és magam körül engedtem az idő-dimenziójába mozgást. Ennyi ér, bár kellően fog fárasztani, ha sokáig tartom fenn, de erről nem kell tudnia... Jut eszembe az angyalok is megfagytak, csak hallottak minden szót. Tűzszünet állt be, angyalainknak pedig feltöltődés, remélem okosan használják ki a lopott időt. - Még akár szövetségesek is lehetnénk, mert lehet célunk ugyanaz, csak a mód nem. - Hangom komoly, nem tudni, blöff az egész, vagy sem, lehet még pontosan én sem tudtam? - Különleges vagy. - Minden csak csalás és ámítás, de kik felé?

× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem, és bocsánat, hogy kiestem az előző körből Sad ×



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Kedd 24 Júl. 2018 - 15:31
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Phanuel ereje egyre fogyatkozik, mit sem veszít harci kedvéből ő sem. Érzi, hogy egykor amikor még Isten dicsőségében harcoltak sokkal több energiát képes volt felhasználni. Mára ez mind halványult. Érzi az izmai remegésén, hogy fárad. Ilyen ezelőtt még sosem volt. A menny és a pokol bezárta óta napról napra egyre kevesebb az ereje. Ő mégsem adja fel. Atyjának hű szolgája ő. Egy rúnát karcol bőrébe, kardja nem izzik fel, de nem is erre használja.
A harcos minden erejét összeszedi és a szél gerjesztette tornádót trükösen kerüli ki. Gázolajjal átitatott járművet hajít a szörnyek felé, kezével a földet érinti. Egy-két lehetősége lesz csak rá, nem több. De láthatólag nem is kell. Könnyedén szeli a tűz az utat. Hiába a szél, nem fújja el. S amikor elér az autóig…
Az hatalmas robbanással kap lángra, szele megtaszítja az újra lábra álló Delphinát, minek hatására eldől, akár egy liszteszsák. Számos Mephistophelés hasonmás is porrá ég, elfújja őket a szél. A szörnyeknek így válik láthatóvá, hogy ki is az igazi démon és melyik a hasonmás. Egy pillanatra csak csupán, mégis úgy tűnik, hogy elegendő ez számukra.
Nem maradtak már sokan, a szél pedig lassan elül. A kórházba néhányan látták a robbanást, levonták a következtetést. Többen gyúlékony anyagért rohannak, Ithya vajon segít nekik? Vagy a kint harcolókhoz csatalkozik?
Bárhogy is legyen Phanuel és Delphinia kerül egymással szembe. Erejük gyenge, időre lenne szükségük. Idő, mely most nem adatott meg számukra.
Amikor pedig azt hinnék, hogy ennél több már nem jöhet…
Erőhullám söpör végig a városon. Egy újabb. A föld megremeg a lábuk alatt.
A megmaradt lények keze könyékig jegessé válik. Karjuk megnyúlik, karddá formálódik.  Az egyik szörny a földön húzza maga után. A láva lassan kialszik, minden, amihez hozzáér jégvirággá dermed, majd lassan fagy meg. Legyen az a beton, a ház fala, a talajt ellepő tóvá váló tócsa.



Phanuel
avatar



☩ Reagok :
73

Utolsó Poszt Kedd 17 Júl. 2018 - 13:12
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: - • Credit:

 
Ithya nővéremet sikeresen kiszabadítottam az alattomos varázscsapdából. A rúnám működött, így a halványan poénos megjegyzésemet le tudta reagálni. Annyival jobb, ha nem veszünk mindent oly véresen komolyan. Oldja a stresszt, ha környezetünk így áll a dolgokhoz, így én mindent megtettem, hogy a harcostársaim ne legyenek túl idegesek.
A bukottat beküldtem evakuálni. és a nővel foglalkoztam, figyelve hátra a démon felé is néha, hiszen az ő segítségével sikerült megállapítanom egy fontos tényt. A lényeket a tűz öli meg végül. Ezt a tényt, örömmel konstatáltam, majd kissé megnyugodva elkezdtem azon gondolkozni, hogy mivel is égessem el a szörnyeket. A gyufa, mely a zsebembe volt az esetleges rituálék végrehajtásának esetére, nem tűnt a legeffektívebb fegyvernek.
Reméltem valami támogatást a démontól is, miután a kocsit az idegen nő felé hajítottam. Örültem volna, ha a kardom lángolva izzik fel, de ennek nem is adtam hangot, mivel egy varázslat foglalt le.
A tenyerembe karcoltam gyorsan egy rúnát, annak a legerősebb változatát. Ez a rúna nem tudott mást, mint azt, hogy érintése meggyújtja a gyúlékony dolgokat. Csak párszor használható, hiszen egy kis idő után lemerül, megcsappan ereje, de hiszem, hogy ezzel elérhetem, amit akarok. Ahogyan, hogy a farkas úgy ég, akár a száraz fa, hittem, hogy képes lesz meggyújtani. Persze, ha sikerül felkarcolnom.
Miután felkarcolom - ami egy-két másodperc – meglátom, ahogyan az egyik farkasnak világít a szeme és a keze fölött egy rúna lesz látható, s a szél tépázni kezdett. A harcot képtelen voltam folytatni, így a kocsit, amiből az ütközés hatására elkezdett a gázolaj erősen szivárogni, a farkasok közé löktem, főleg oda, ahol a varázsló lény volt, tőlem pár lépésnyire, és a kocsi után maradt tócsára helyeztem a rúnával ellátott kezemet, majd besiettem a rendelőbe.
Ha az Úr is úgy akarja, akkor ezek mind sikerülnek nekem, bár a szél nehezíti a dolgom, így ismét a teret manipulálva kicsit csitítom magam körül a tornádónak mutatkozó szelet. Ha nem is sokat segít, de növeli a siker esélyeit.
Sok erőmet elhasználom, de erős, többezeréves angyal vagyok, aki a legjobbaktól leste el trükkjeit. Van esélyem ezt mindet megcselekedni.  
Amennyiben sikerül, a gázolaj meggyullad és rengeteg lény élő fáklyává változik, majd a társukhoz hasonlóan elégnek.
Amennyiben a szél eme javító tényezők ellenére is elviselhetetlen, egyszerűen hátra vonulok, egészen be a rendelőintézetbe, ott segítve a harcokat.
A nőt mellőzöm, hiszen ilyen körülmények között nem igazán tudok vele harcolni.
Ha a varázsló farkas elégésére abbamarad a szél, akkor a nőhöz fordulok, és fele harcolok. Nem szívesen hagyom ott. Erősnek tűnik, el kell kapnom és kik kell faggatnom, hogy kiféle, miféle ő.
Ha eláll a szél, akkor rárontok a nőre, és minden fizikai erőmet és ügyességemet próbálom felhasználni ellene, és elérni, hogy harcképtelen legyen. Hol a térdére, hol a karjaira sújtok.
Véget akarok vetni ennek a küzdelemnek, és győztesen akarok kikerülni belőle.
Természetesen idegesít a kórházba vonuló szörnyek tényezője, amennyiben látom, hogy probléma van, akkor rögtön otthagyom a nőt, és indulok a társaimnak segíteni.



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Pént. 13 Júl. 2018 - 19:48
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A harc tovább folytatódik. Mind Ithya, mind a démon taktikusan nem ölik meg a szörnyeket, csak lassítják őket. Szemmel láthatóan van eredménye, mégis ahogy megvágják őket, tapasztalhatják, hogy mintha egyiptomi homokon szántanának végig. Sebük gyorsan gyógyul és egy irányba támadnak.
A rendelőintézetbe.
Túl sok lehetőség nem adatik meg számukra. Phanuelnek sikerül kiszabadítani testvérét a fogságból, addig pedig Delphiniának is van ideje összeszedni magát. Szomorúan kell belátnia, hogy ereje már nem olyan, mint régen volt. Habár könnyedén ér földet, arra már nincs sok ereje, hogy a közelgő autót is fel tudja tartani. Legfeljebb, ha lehajol előle. Ha nem, akkor viszont maga alá temeti kocsi. Érzi, hogy kezd fáradni, ereje már nem olyan, mint régen volt. Sőt. Sokkal, de sokkal gyengébb. Gyorsabban fárad ki.
Amíg ő ebbéli gondjaival van elfoglalva, addig a diskurzus is gyorsan lezajlik a harcos és a démon között. Mephistophelés nem is tétlenkedik, alápörköl az egyiknek. S láss csodát. A szörny elég. Hiába vágtak le megannyit, jött helyére kettő másik, most hamuvá válik. Végleg. Nincs többé másik a helyébe.
A kórház azonban úgy néz ki, mint egy felbolydult hangyafarm. Emberek rohangálnak oda vissza. Akiket a szörny elkap, az kínok kínjai által roskadnak a földre. Gondolhatják mások, hogy mit aggódnak? Úgyis feltámadnak. Csakhogy a sebek helyei üszkösödni kezdenek. Egy utolsó lehetellet a lelkük pára formájában távozik a testből. Nincs pokol, és nincs menny. De a lélek mégis elvész. De hova?
Halvány, kék derengés erősödik a távolban. Egy apró kis szigeten.
Nem csak a démon, de a bukott is az emberek segítségére sietnek, a harcokat Phanuel egyedül mégsem tudja folytatni. Nem.
Mert a rúna hirtelen változik a szörny kezébe. Hurrikán szerű szél tépázza a kint lévők idegeit. A szörnyekre mintha ez sem hatna semmit, de a kint harcolókra? S magára Delphiniára is? Mintha tornádó közelegne. Hajukat, ruhájukat tépi a szél, lépni alig tudnak előre. De mégis hogy lehet? Hiszen ők természetfeletti lények, nem emberek. Akkor miként gátolhatja őket, egy olyan semmiség, mint egy kis szél?
Mégis ezzel kell szembe nézniük. A szörnyek pedig úgy közelítenek feléjük, vicsorgó pofával, mintha lágy, nyári szellő hasítaná át a teret. Haladnak előre és immár vérre szomjaznak. A három muskétás vérére. Fegyvereiket emelik és gondolkozás nélkül csapdosnak jobbra balra. Bekerítik őket, támadnak, ostorozzák őket.
Delphinia pedig egy hangot hall meg a fejébe. ~A város kincset takar. Az emberek lelkei mágiákat rejtenek. Erőnk hatalmasabb lehet bármi másnál, mint egykoron. Nem lesz szükségünk többé sem Amarára, sem senkire. A világ urai lehetünk.~ A mágikus rúnát formázó szörny pofája tátog. Hangot mégsem ad ki, a leviatán mégis pontosan hallja hangját. Képtelen másra koncentrálni ezidő alatt.



Ithya
avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
7

Utolsó Poszt Pént. 13 Júl. 2018 - 15:46
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Ha most a testvérem fejébe látnék, talán elszégyellném magamat.
Alattomos – ez volnék én újonnan? Ez maradt belőlem. Ez lettem én, a bukásomtól kezdődő, új időszámításban. Csak egy gyarló félember – se több, se kevesebb.
Azonban ez, a kígyók természetére nagyon is hasonló, alattomos mozdulat félbe marad; és nem tehetek ellene semmit sem. A fájdalom, mely hullámokban terjeng a testem felszínén, a vágások mentén, egyszerre önti el az egész lényemet, és béklyókba ver, valósággal leláncol ez az ismeretlen eredetű, semmiből jövő bénulás. Mintha egész testem az a szépen megmívelt márvány volna, mint, amelynek képére az Úr teremtett egykoron. A levegő a tüdőmben reked, egy hang sem hagyja el a torkomat egy szívdobbanás erejéig. Nem sikítok, nem ordítok – e helyett a másik vörös nő fülébe dorombolok. Talán nem vette észre, hogy mi történt, talán nem észlelte a mozdulatlanságomat; higgye azt, hogy az égvilágon semmi sem történt. És valóban: a bénító, idegen érzés éppen úgy hagyja el a testemet, mintha soha nem is létezett volna.
Phanuel elragadja előlem az idegent, és annak reményében, hogy jól helyben hagyja, messzire hajítja a testét, mintha csak egy bot volna. De a nő, erejét felhasználva, puhán érkezik, akárha valamiféle macska volna, s újra vad ordításba kezd. Nem tudom megmondani, hogy miért, vagy honnan, de olyan a hangja, mintha egy ódon épületből szólna, de csak a fejemben. Sikítása, szavai a koponyámban visszhangzanak – de, mintha mindez már megtörtént volna, mintha nem is itt és most sikítana, vagy beszélne, hanem az emlékeimben. Valahol, régen, a múltból ér hozzánk minden egyes kimondott szava. Tehát voltaképpen nem is az a kérdés, hogy honnan került ide a nő, és a lények, hanem az, hogy mikorról...? Túlságosan... kusza ez az... emlékfoszlány. Egy emlék, melyre nem is kellene emlékeznem. Egy érzés, melyet nem szabadna éreznem, ha most találkozunk vele először. Az egész olyan, mint egy zavaros, mélységes-mély, poshadt vizű tó; mocskos a felkavarodott iszaptól, átláthatatlan az évszázadok-, ha nem évezredek, hínárra emlékeztető, kusza szálaitól.
Zavaros eszmefuttatásomat Phanuel szakítja félbe.
- Nem hiszem, hogy ez megfelelő alkalom arra, hogy viccelődj – és mégis keserédes mosoly feszül ajkaimra, ahogy a hajamba túrok, hogy az arcomra tapadt, rőt tincseket eltűrjem. – Fogalmam sincs. Nem láttam semmit. Talán a nő idézte elő, talán a lények... nem tudom – Mephistopheles felé pillantok, aki pusztán múló gondolatával lobbant lángra egy szörnyeteget. Nem, a démon keze ezúttal nem lehetett benne ebben, nem az ő műve volt a kővé dermesztésem... miért akarna segíteni nekünk, ha az eredeti célja, hogy hátráltasson bennünket? Nem. Az nem lehet – mantrázom magamban töretlenül. Persze, soha, semmi sem gátolta meg abban, hogy játszadozzon, és szórakozzon másokkal – legyen az égi, földi, vagy éppenséggel más, hozzá hasonló pokolszökevény. Egyszer már hittem neki, hittem benne, és mind látjuk múltbéli naivitásom eredményét.
A Phanueltől kapott, mágikus rúnával-, és az angyali pengékkel felfegyverkezve röviden, és erélyesen bólintok, mielőtt a rendelőintézet felé venném az irányt. Szúrós, égett hús szaga terjeng a levegőben, a pusztulás eszenciája az orromban robban, és telíti a tüdőmet, de nem állok meg, és a Mephistopheles által keltett tűz sem állíthat meg – vagy önként átenged rajta a démon, egy kaput nyitva nekem a tűzön, vagy magam keresek egy másik utat, hogy a bejárathoz verekedhessem magamat.
Nem törődve a katartikus káosszal, ami odabent, az épületben tombolt, az egyik vészjelző plexiüvegét kardom markolatával betörve nyomtam meg a gombot is. A portánál már rég nem volt ott egyetlen nővér-, vagy más alkalmazott sem, így én vettem át egy kis ideig a helyét. A mikrofon talpán az apró, ujjbegynyi gombot megnyomva szólaltam meg; a hangom úgy zengett, mintha egy katedrálisban szónokolnék:
- Figyelem! Mindenkit felszólítok arra, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, hagyja el az épületet valamely vészkijáraton át! Kerüljék a főbejárat használatát! Az intézet dolgozói őrizzék meg a nyugalmukat, és kezeskedjenek betegeikért! – az emberek lassan eltűntek a főbejárat közeléből, és valószínűleg a kisebb kijáratok felé vették útjukat. Ennél többet nem tehetek értük, nem kísérhetem őket végig az egész épületen, és nem hagyhatom itt a testvéremet, meg azt a démont az enyészetnek, és a szörnyetegek martalékának.
Miután az embereket a menekülésre szólítottam fel, igyekszem vissza-, a kijárat felé terelni a bestiákat, és ezzel egyidejűleg nem halálos, de lassítottam őket abban, hogy még beljebb merészkedjenek, vagy esetlegesen a halandók után iramodjanak.
- Ne játszd a szentet, Mephistopheles, mert nem áll jól neked – köpöm ki a szavakat, a démonnak szánva őket.




Utolsó Poszt Hétf. 9 Júl. 2018 - 17:55
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Már majdnem azt hittem, de nem. Pedig egy picin múlt, de ezek a szárnyasok nem ilyen feladatra valók. Jó édes teremtőm, igazán kijöttetek a formából, ha egy ellenféllel nem tudtok boldogulni ketten. Rúna ide vagy oda. Természetesen felfigyeltem a jelenségre, de most nem én voltam ott, hogy foglalkozzak a hisztis nőszeméllyel, mert ordítozni az nagyon tudott, mint egy kamasz, mint egy...
Egy pillanatra felsejlik egy gondolat bennem, ahogy a kígyó szemeket figyelem. Mintha... én már találkoztam hozzá hasonlóval. Nem tudnám megmondani, hogy mi is ő, de hozzá hasonlóval, akit ez az aromás illat leng körbe, aki ugyanúgy az újdonság erejével figyeli a környezetét, mert nem ismeri. Valaki, aki ősrégi, de ezt a világot, csak most járja. Találkoztam egy hozzád hasonlóval, a Fiú. A puzzle újabb darabja a helyére kerül. O-hooo, hölgyike, tudtam én, hogy nekem kellett volna randevúra hívni, Phanuel ehhez túl modortalan. De éppenséggel nem vagyok abban a helyzetben, hogy korrigáljak, ezek a szörnyek... Kettő lesz egyből elég szar arány, vajon ha jó mélyre kerülnek a földben, mennyi idő, míg a felszínre ássák magukat?
Ahogy a Vöröske is megremegteti a földet, úgy jó magam is, és máris egy csoport alá vágok szakadékot, legalább addig is kevesebb van velem szemben. Szép dolog ez az álca, hogy meg kell keresniük az igaz valómat, mert ők nekem nem tudnak ártani, míg én nekik igen, csakhogy ez felesleges, ha folyamatosan újra élednek. Ezeknek a dögöknek valami pecsét kell, valami nagy és hosszan tartó, mert sajnos Vöröske megtámadásával kicsit sem lanyhult a harci kedvük, de rossz ellenfelet választottak meg...
- Tudom, szárnyas - böktem csak ki az érkező gondolatokra, ahogy újabbak alatt repesztettem be a talajt, vajon ha agyon nyomom őket egy nagy kővel, akkor a porjaik kiszállingóznak, hogy újabb alakot vegyenek föl? Vagy ha vízzel keverjük el hamvaikat? Nyomatékosabb a savval? Molekuláris szinten kell őket eltüntetnünk, az a biztos, akkor nem lesz semmi, amiből feléledjenek.
És amint közel kerül hozzám az egyik, azonnal szétrobbantom, és addig égetem, míg az utolsó húscafata is a semmivé oszlik el.
Nincs időm, hogy szemrevételezzem sokáig a munkám, látva, hogy csapatok tartottak a kórház felé. Noh hiszen! Az én lelkeimre nem csaptok le! Én akarom bezsákmányolni őket... A szikrázó parázs hirtelen kapott lángot és méteres, mélyvörös magasságokban lobbant fel a kórház felé tartva, az összes kinn lévő ellenfelet magába emésztve. Csípős, hússzag ütötte meg az orromat, mely émelyítően undorító volt, azonban csak jókedvemet tetézte.
- Ez az én területem, te ostoba nő! Mindjárt megkopasztalak az összes vörös kis hajszáladtól, hogy dalolj nekem - igazítottam meg ujjamat és jó pár hasonmásammal beléptünk az épületbe, ahol eluralkodott a káosz. Künn tombolt a tűz, míg benn csak jajveszékelés és pusztítás halmozódott. A kislányhoz siettem, ki csak a mackóját szorongatta, szépen leguggoltam elé, míg az illúziók figyelmet vontak magukra.
- Segítesz nekem? - rebegtem fülébe mámorosan, lelkének legmélyebb pontjához szólva, felmutatva a képet édesanyjáról, ki azóta már végre felébredt, sebei gyógyulnak hála nekem és az alkunak. Persze, hogy igent mondott. Nem mintha mondhatott volna mást. Felfordítottam tenyeremet, míg egy ujját megvágtam, kifakadt vörös vére, de mielőtt még visszakozhatott volna, kezemre kezdtem rajzolni egy motívumot, pecsétet, melynek vonalai felfénylettek. Megtehettem volna a saját véremmel is, de ki tudja, hogy egy démoni ellen hogy hat, az embervér viszont tiszta, főképp az övé, biztos csapda lesz. - Huss anyádhoz! - néztem meg a művemet, mely minden illúziómon is megjelent, és amelyik szörnyeteghez hozzáértem az megdermedt, már ha senki sem állított meg. Kővé vált. Meg sem mozdult, utána gondolkodunk, majd mi lesz velük. Kettőnk erejével erős kötés jött létre, hogy megtartsa őket. A kórházból kisétálva pedig a maradéknak mentünk neki, ha nem égtek el a tűzben.
- Mindent én intézek? - kuncogtam fel, először az ellenfélre tekintve, másodszor pedig a szárnyasokra. Voltak szebb formájukban is, de hála a regenerációnak, és halhatatlanságnak, nem éppen aggódtam egyikért sem.

× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem ×



Delphinia
avatar





Looking at the city like I alreadyown it
I wait for you Standing on top'cause I earned this moment I took what was mine yeah I'm a hustler

☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Csüt. 5 Júl. 2018 - 16:49
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Rejtély a ködben
 
Figyelmem megragadja, hogyha a démon eggyel végezz kettő lesz belőle. Micsoda mádis. Elégedett mosollyal pillantok rájuk. Micsoda ige, micsoda csodák ezek a lények. Seth, nekünk tényleg beszélnünk kell.
Kőhajításom célt ér el, s eltalálom az angyalt, mire ismét jól eső vigyor kúszik arcomra, Csontjai hangosan forrnak össze. De elbambultam, hagytam, hogy elterelje a figyelmem.  Vörös szajha a torkomra tapasztja kezét, majd megbénul, s pillantok hátra, Lény szeme jáde kő színű lesz, s kezén a rúna felvillan. Ismerős hang csapja meg fülemet, Régvolt mágikus szövegek kántálása, de nem testvéreim hangja, még is olyan ismerős, nem Seth még is rá emlékezett.   Nincs időm, ebben a pillanatban ránt el engem az angyal, a nő pengéje megízleli vérem, s csinos kis nyakamba mar. Az agyal, megfejel, majd elhajít, de a levegő energiát elszívva használom, a magam védelmére, de így is puffanok újra az aszfalton. Semmiből érkezik az autó, de örvényt képezek ismét a szél segítségével, s hatalmas ordítás közepette tudom elhajítani. „gondolkozzak el.” mondja, de torkom szakadtából ordítok vissza.
- Nem jött be szárnyasak. – Gúnyolódom, miközben a vérem törlöm le az orromról.
Lihegve, összekócolt hajjal állok, s figyelem őket.






Phanuel
avatar



☩ Reagok :
73

Utolsó Poszt Csüt. 5 Júl. 2018 - 15:57
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: - • Credit:

 
A testvérem belém kapaszkodik, mikor elindultunk az érdekes nő felé. Feltűnt nekem, hogy a bukott ismeri a démont, s nem éppen baráti érzéseket táplál iránta. Azonban ezen nem is agyaltam sokat, hiszen nem az én dolgom.
Amint a harc kezdetét veszi meglepően könnyűnek találom a küzdelmet. A nő olyan erővel csapódik a villanyoszlopnak, amitől ez halandó nagy eséllyel szétszakad vagy csak azonnal szörnyethal.
Mikor a következő pillanatban már a pengéimmel sújtottam le célt tévesztett a csapás, de végül csak megsebeztem az érdekes teremtményt. A vére fekete volt. Mi ez az új vérszín, ilyet ezen kívül még nem láttam.
A lény térdre került, én meg is indultam felé. Most sújtok le a fejére a pengémmel ,nem fogja kikerülni. Azonban a lábam alatt megrezegett a föld, ami egy pillanatra elvonta figyelmem, és csak a felém száguldó betondarabbal foglalkoztam. A reflexeimnek félre tudtam ugrani, így a nagy tömegű lövedék nem kap telibe, csak a jobb karomat és vállamat találja el. Az ütéstől a földre hullottam. Hallottam a saját csontjaim recsegését, majd a gyors összeforrásukat. Pillanatok alatt begyógyult, de a teljes gyógyulás előtt felpattantam, és megláttam testvéremet a vörös nő mögött.
Egyik penge a nyakánál, másik a gerince tájékán, ha jól ismerem ezt a fogást. Magam is használtam már párszor, bár ez egy kissé alattomos lépés.
Egy furcsa dolgot vettem észre, az ex angyal megdermedt. Mintha kővé változott volna.
– Ithya! – mordulok fel idegesen, majd a kis kővel dobálózót gúnyájánál fogva elragadom, és magamhoz rántom, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg átvágja e a torkát a bukott pengéje.
A sérült kezem ebben a pillanatban ugrott vissza eredeti helyére. A varázshasználót ebben a pillanatban rettentő erősen megfejeltem, majd a kórházzal szembeni épülethez hajítottam, persze ha valami módon ezt meg nem akadályozza.
Az út szélén állt egy régi kocsi. Nyilván valamelyik kórházi dolgozó autója, egy ütött-kopott csúnya Suzuki. Nem volt nagy kár érte. Az autót telekinézissel, ha sikerült eldobnom a Leviatánt, akkor hozzáhajítom.
– Gondolkozz el ezen egy kicsit!
Ezek után ott termek Ithya mellett.
– Na ne szobrozz itt nekem! – sóhajtok. – Mi tette ezt? – kérdezem, mikor pár szörny minket akart. Sokan voltak, így a pengéim rossz fegyvereknek bizonyultak, eleve nem akarom őket kivégezni.
Egy erőteljes intéssel a szörnyeket odébb hajítom, ezzel pár másodpercnyi időt nyerve.
Ez idő alatt az is feltűnt, hogy a szörnyek a kórházba igyekeznek. Szinte vészlámpa gyúlt fel a fejemben. Az emberek!
Pillanatok alatt egy feloldó rúnát teremtettem a bukottra. Ez a rúna képes feloldani az átkokat és minden mágikus csapást a célpontról. Ha sikerül a varázsom, akkor a bukott újra tud mozogni.
– Ithya, menj előre juss be az emberekhez és evakuáld az épületet! Ne legyenek a közelben! Én elboldogulok itt.
Ha itt vannak az emberek, akkor még rájuk is vigyáznunk kell, így legalább majd olyan eszközzel harcolhatunk, amilyennel csak tudunk.
Ha Ithya elment, akkor a démon felé intézek egy üzenetet a fejébe telepatikus úton.
~ Rá kell jönni, miként lehet velük végezni. Démon vagy, próbálj ki valami trükköt az egyiken – ebben a pillanatban villámcsapásként jutott eszembe egy dolog. Ez a mód működhet, vagyis vannak néhány nép legendáiban olyan szörnyek, amik így megölhetők. – Gyújts az egyik alá, hátha.
Az ötletemet én briliánsnak tartom, azért is közöltem a démonnal. Remélem működik! Ha nem akkor gőzöm sincs mi végezhetne velük.
Két kardommal olyan sebeket estek rajtuk, amik nem halálosak. Például átszúrom a térdüket, meg ilyenek. Ha nehezebben mozognak az is jó valamire.
Az Úrhoz fohászkodok, hogy a tűz hasson rájuk, annyival egyszerűbb lenne. Ezeken túl még eszembe jutott az ezüst, mint a vérfarkasoknál. Sokkal több nem igazán.


DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Kedd 3 Júl. 2018 - 14:13
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A vízoszlop, hatalmas esőcseppként válnak semmivé Mephistopheles mágiájának köszönhetően. Az elkut megkötötte a gyermekkel, kit beküld a kórházba. De biztonságba vannak ott egyáltalán? Ahogy nem akart részt venni a harcba, úgy jelenik meg egyre több és több alakja, sikeresen elvonva ezzel a Delphinia figyelmét.
A két angyal gyorsan cselekszik. Ithya nem sebzi meg halálosan bár a sebeket, de mintha le sem lassítaná őket. Haladnak előre a kórházba. Van ott valami, mi kell nekik. Nem tágítanak előle. Viszont korántsem egyszerű számukra sem bejutni. A démon többedmagával harcol velük. Azonban rá kell jönnie Mephistophelésnek is. Ha pengével megöl egyet, kettő jön a helyére. S ha nem vigyáznak nagyobb hátrányban lennek, mint bármikor, bármi mással a földön, valaha. Szemmel láthatóan a hatalmas lényekre nem hatnak az emberi érzelmek, az emberi fájdalmak. Nem lassulnak le. Mégis leállnak harcolni a rengeteg ugyanolyan kinézetű démonnal.

A hátulsó sorban, pedig Phanuel kezdi meg harcát az új lénnyel, kit nem ismer. Mégis mind a harcos, mind a bukott számára ismerős a nő. Nem tudják, hogy honnan, nem tudják ezt a mélyről jövő érzést hova tenni. Bárhogy kutatnak emlékeikbe, nem találnak róla semmit. Az érzés mégis ott van, hogy már találkoztak vele. Álltak már hasonlóan egymással szemben. A deja vu különös érzete környékezi meg őket, érthetetlen számukra. Vajon összezavarja őket?
Ha nem is, Ithya próbálja a közelükből távol tartani a lényeket. Annyit elér, hogy immár ne akarjanak előre menni, hanem vele foglalkozzanak. Megsebesítik karját, arcát. Fájdalom hasít elevenébe, érzi, ahogy a hús lassan égni kezd a seb szélén, mégsincs ideje ezzel foglalkoznia. Nincs, mert Delphinia épp egy betondarabot hajít harcos társa felé. Ő pedig a segítségére sietne. Elkapja a torkát, közel áll hozzá, de…
Az egyik hátul lévő szörny szeme méregzölden villan fel. Kezét kinyújtva zöldesen sejlő rúna jelenik meg keze fölött. Ithya teste megbénul. Nem tud mozogni. Nem tart ez tovább, mint pár másodpercnél, szavait már tudja formázni, kezében nem remeg meg a kés. Mintha testét béklyóba fonták volna. Időt nyerhet a leviatán, ha ki tudja használni.
Ha… ugyanis a fejébe Delphinia ismerős hangot hallhat meg. Régvolt mágikus szövegek kántálása, de egyik sem testvérei hangján. Mégis különösen ismerős, nem Seth az, mégis rá emlékezteti.

A lények pedig haladnak előre. Ha nem állítják meg őket, akkor betörnek a rendelőintézetbe. Magas alakjuk meggörnyed, nem rájuk tervezték az épületet. Emberek bújnak el előlük, de aki nem elég ügyes… Aki komolyabb sérülést szenved el, az tehetetlenül rogy össze. Teste mégsem kel életre többet. Lelke, füstgomolyagként távozik ajkain keresztül. Az egyik lény az eladott lelkű kislány előtt áll meg. Ő meg csak áll, sír, mellkasához öleli a maciját. Nem tudja szemét levenni a lényről, a kezébe tartott szablyáról. Akkor sem amikor az felé közelít.



Ithya
avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
7

Utolsó Poszt Vas. 1 Júl. 2018 - 22:04
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Furcsa látni egyet, a testvéreim közül. Mert, habár már régen nem tartozom közéjük, egykor én is ott voltam, velük, a Mennyekben. Talán ők már el is felejtettek engem, nem úgy, mint én őket. A magamfajtákat amúgy sem szeretik. Hisz, mik vagyunk mi, a bukottak? Árulók. Vétkesek. Bűnösök. Megvetettek. Letaszítottak. Kárhozottak. Olyan vagyok, mint egy beteg hajtás, amit le kell metszeni, még, mielőtt a növény többi részére is átterjedne a kórság, amit magában hordoz. Ez vagyok én. Ez a jelenem. De nem kell, hogy ez legyen a jövőm is, mely lehet épp oly’ dicső és ragyogó, mint egykoron volt; még az előtt, hogy levágtam volna önnön szárnyaimat.
Az angyal felé kapom pillantásomat, egy szívdobbanással az után, hogy saját, angyali pengémet belemártottam az ismeretlen entitásba. Vérén kívül az a szürke, hamura-, és szénporra hasonlító, túlvilági, feketén ragyogó por is rám ült, az ónix vérbe tapadva.
- Phanuel! – röpke, gyorsan tovasuhanó mosolyt engedek meg magamnak. Örülök, hogy látom, s kár, hogy éppen most, és éppen így kell újra találkoznom a fivéremmel. – Tudod jól... – persze, már az, ha az angyal többé már nem angyal, amikor már nincsenek képességei, amikor nem egyéb, csupán egy törékeny, erőtlen halandó – örökléttel megátkozva. Isten kegyetlen játéka lehet ez csupán, tekervényes agyának egyik roppantul briliáns ötlete. Phanuel talán nem emlékszik rá-, vagy tán soha nem is tudta, de mindig is jó voltam a harcban; közel-, s távolharcban egyaránt, bár közelebb áll a szívemhez az íj és a nyíl, de, természetesen, a penge markolata sem idegen kezemnek, karcsú ujjaimnak. Egy nap talán, kitartó munkám gyümölcseként, makacs eltökéltségemnek hála én magam is szeráf lehettem volna. A Buzgóság Lovagja. Hát, nem nevetséges? Nem nevetséges, hogy mégis hová süllyedtem? Hogy meddig süllyedtem. És, hogy miként...
- Van, ami nem változik – nagyon is emberinek ható, maliciózus mosoly görbülete játszadozik ajkam szegletében, és ezzel egyidejűleg a rám rontó lények ellen megyek, feléjük iramodok, rendíthetetlenül, vehemensen és zabolázatlanul; mint egyfajta mindent elsöprő, pusztító futótűzként. Egyiket, a másik után gyűröm le, a kardokat a húsba mártom, végzetes sérüléseket okozva a nem evilági bestiáknak; a pengék villannak, és csókolóznak a sötétségben, a tejködös, fehér csendet átszakítva, felhasítva az éjszaka leplét.
Újabb sikoly. Ez azonban nem félelemtől terhes, nem megrettent, hanem elrettentő; egy gyilkos sikolya ez. És, ha ez nem lenne elég, az imént elporladt szörnyetegből, az összesből, mely pengéink által halt, most kettő másik emelkedik a magasba. Ez nem jó, nagyon nem... – gondolom, és újabb csapást mérek a bestiákra. Igen, de ezúttal nem halálos sebeket ejtek rajtuk, csupán olyanokat, melyek lelassítják őket. A vágások megsebzik a testüket, de nem ölik meg őket. Haragosan és velőtrázóan visszhangzik az ismeretlen nő hangja, lustán csordogál le a környező épületek falairól. Ugyanez nem mondható el az áradatról, a hatalmas víztömegről, mely monumentális alakot öltve, sötéten emelkedik fölénk. Felkészülök a csapásra, amit az áradat tartogat számunkra, menekülő utat keresek, valamit, amiben megkapaszkodhatok – ha, és amennyiben egyáltalán sikerül felszínre törnöm majd. Felkészülök a csapásra – arra, amelyik elmarad.
A gőgös, régről ismerős hang felé fordulok, vállam fölött pillantok a démonra; opálos lélektükreim villannak, hálának a jellege még csak meg sem figyelhető pillantásomban. Ha arra számított, hogy majd a nyakába ugrok, és megköszönöm a segítségét, hát tévedett Mephistopheles. Hatalmasat tévedett... Phanuel helyettem is hálás, amennyire azt a tisztelettudó udvariasság megkívánja, megkívánná. Mephistopheles tőlem csak egy rövid, erélyes biccentést kap, azt is csak akkor, amikor a vöröshöz küld minket. Máskor, más körülmények között nem táncolnék úgy, ahogyan a démon férfi fütyül - többé már nem -, de most be kell látnom, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. Phanuelbe kapaszkodok hát, és az ő angyali erejének köszönhetően jutunk a vörös, emberinek tetsző entitás közelébe. A fivérem a nőnek ront, míg én a közelben portyázó, idő közben körénk gyűlő bestiákkal viaskodok; újabb, nem halálos sérüléseket okozok nekik, ahogyan az ő fegyvereik is a bőrömbe vájnak időnként. Olyanokat, melyektől hosszú, kínkeserves szenvedés jut nekik osztályrészül, de nem a halál, s nem az újjászületés. Hallom, ahogy az angyal a másik lénnyel viaskodik, és, ahogyan a női alak tompán puffanva kerül a földre.
És ebben a pillanatban, mintegy bestiális ragadozóként kerülök mögé. Valósággal magamhoz ölelem hátulról a nőt, az egyik pengém a nyakának feszül az álla alatt, mint a Halál hideg ujjaként cirógatja a puha bőrt, a másik hegyét pedig a gerincfüzérének nyomom. Ha megpróbál lerázni magáról, elszakadni tőlem, félő, hogy egészen véletlenül... elvágom a kecses hattyúnyakat, vagy a testébe fúródik a kard, és úgy szúrja át, mint a gombostű, a ritka bogarak kitines testét.
- Ki vagy te? Miért jöttél ide? Mit akarsz? – a hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz; a fülébe dorombolom szavaimat.



Delphinia
avatar





Looking at the city like I alreadyown it
I wait for you Standing on top'cause I earned this moment I took what was mine yeah I'm a hustler

☩ Reagok :
14

Utolsó Poszt Vas. 1 Júl. 2018 - 18:40
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Rejtély a ködben
 
Semmiből emelkednek új lények, mi engem is meglep. Seth ezt a trükköt meg kell tanítanod nekem. A víz, ahogyan rohamosan közelít barátaink felé, ugyan úgy válik apró cseppekké. Fejem a démon felé fordítom, és vicsorgok rá, mint egy kutya. Mérges vagyok, meg kell védenem testvéreim teremtményeit, azt akarom, hogy elvezessenek hozzá. Csettintése visszhangzik fülemben, s majd már nem egy, hanem kettő van belőle, majd egyre több s több. Fejem kapkodom. Hosszú, vörös hajam táncol, miközben ide-oda kapom a fejem.

Figyelmem elterelte a démon, mi megzavar engem. Hirtelen olyan erővel vágódtam neki a villanyoszlopnak, hogy az megreped, hallani lehet a vasszerkezet nyikorgását. Testem úgy puffan az aszfaltnak, akár egy krumplis zsák.  Elém kerül, s hasamba rúg, amin felnyögök, gyenge vagyok még, de ezt nem mutatom nem szabad, hogy lássák. Kardjával próbál lesújtani, de sikerül elkerülnöm a csapását, ám nem teljesen. Megsebez. fekete véremet kóstolja most az ő pengéje, a penge, ami bizonyára sok vért ízlelt már, csak Leviatánét nem. Térden vagyok, szemem mérgesen villan fel, s mutatkozik meg ismét a kígyó szempár. – CSAK ENNYIT TUDSZ? – Mondom, majd nevetésben török ki, s köpöm ki vérem, mi a számba gyülemlett fel.
Kezem az aszfalton, érzem a földet. Érzem, ahogyan áramlik alattunk, kis földrengést idézek, hogy eltereljem a figyelmét, majd tépek ki egy darabot a földből, s vágom neki tiszta erőmből, miközben üvöltök. – Az vagyok, aki megöl angyal! – Mondom. Ha meglenne minden erőm most csettintésre végeznék velük.





Phanuel
avatar



☩ Reagok :
73

Utolsó Poszt Vas. 1 Júl. 2018 - 14:59
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: 371 • Credit:

 
A lény, melyet zuhanásból lecsaptam, nem úgy halt meg, mint minden más. Ezek a dolgok elporladtak, ilyet még nem tapasztaltam. Meglepődtem ezen, mint ahogyan azon, hogy a többi is ekképpen szenvedett ki.
Ahogy lekaszáltam a lényeket, vérfagyasztó ordítást vettem észre. Egy vörös hajú nő volt az. Ahogy odakaptam a fejem, még láttam, ahogy megváltozik külleme. Látványára libabőrös lettem és nyilván a pupilláim is összeszűkültek, ahogyan ráfókuszáltam. Kihívás és veszély. Ez a két szó jellemezte őt számomra a legjobban. Hallottam, ahogyan ó egyiptomi nyelven beszél a nő, s biztos voltam benne, hogy nem vacsorára akar hívni minket. Minden bizonnyal a mi likvidálásunk parancsolta.
Amint egy monumentális vízoszlopot emel a nő, felkészültem a felröppenésre, hogy úgy kitérjek előle, de az eddig eltűnt démon segített.
– Köszönöm – vetettem oda a férfinek és hallgattam, ahogyan elmondta közlendőjét. Helyeslően bólogattam, hiszen valahonnan én is sejtettem, hogy „Kleopátra” állhat a dolog mögött.
Ötletem sem volt, hogy mi lehet az a nő, de ez az egyiptomiul beszélő dolog igazán erős. Nem nagyon gondolkoztam, csak kardot ragadtam és harcba vetettem magam, remélve, hogy a bukott is követ. Remélve, hogy a démon a trükkjeivel elvonja rólunk a figyelmet, magamat és a bukottat erőmmel eltüntetve megpróbáltam elsurranni a szörnyek mellett.
Ha sikerül, aminek sikerülnie kellene, akkor az ismeretlen nő környékére kerülök, s álcámból ekkor lépek ki, és telekinézissel akkora erővel próbálom nekivágni őt az egyik villanyoszlopnak, ahogyan csak tudom. Nem sajnálom, a mennyek katonáihoz méltó hidegséggel és kegyetlenséggel bánok vele. Amennyiben a nő nekirepül a villanyoszlopnak, odaugrok hozzá, és minden fizikai erőmmel belé rúgok, majd a kardjaimmal próbálok lesújtani rá. Mindent elkövetek, hogy megérezze a csapásaim.
Gyors vagyok és felkészült, készen vagyok arra, hogy bármikor visszacsapjanak vagy megállítsanak valahogy. Ha megállítanak, akkor valami mással próbálkozok. Egy biztos, megpróbálom őt valahogy leteríteni. Felmérem a környezetem is, és megtekintem, hogy mivel lehetne neki ártani. Természetesen, a bukott segítségét is szívesen várom a harcban, s erősen reménykedek, hogy a szörnyeket a démon képes lefoglalni.
Ha valami módon visszaüt, visszacsap, akkor a reflexeimet kihasználva próbálok kitérni vagy hárítani. Harc közben, ha úgy áll a dolog, akkor odavetem az angyalok nyelvén.
– Mi vagy te?  



Utolsó Poszt Szer. 27 Jún. 2018 - 22:41
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A Vörös és hű lovagja, a Harcos. Áhj, de érdekes. Sőt, már-már szórakoztat, nem akarok kimaradni ebből a kis játékból semmiképp sem.
"Gyáva vagy, Mephistopheles!" - Komoly? Ennyit tudsz mondani csak? Elég gyenge ütés tőled, pedig ha kinyitnád a szemed, látnád, mi történik. Bábu leszel a kezemben, aki pontosan úgy mozog, ahogy én kérem a Harcos kis angyalával egyetemben. Ehehehe, hát ennyire eltompította elmédet a sok halandó, aki között forogsz? Hiszen ismersz, tapasztaltál, éreztél, pontosan tudod, nálam mindennek értelme van, minden egy puzzle darab, hogy nagyobbat tegyenek ki, és te pont azzá váltál, ahogy a lények felé indultál. Bár esküszöm, szép látni, hogy végre angyalpenge került a kezedbe, mintha régi dicsfényed árnyéka előjönne... Mintha. Na de lépj a harcba, igyekezz! Sicc!
A kislányt angyali kedvességgel ölelem magamhoz, ahogy elméjét kihámozom, gondolatait megformálom. Mi a leghőbb vágyad, édesem? Ugyan, nem állt eddig szándékomban a piciny, kis lelkét elvenni, de most már azt hiszem megadná a pikantériát. Édesanyja sejlik fel, ő nevét dadogja magas hangon, mire csak bólintok. Apásan átölelem, pedig az érzelmek egyike sem csendül bennem, mint kellett volna, majd pedig nyújtom kezem. 10 év? Ohh igen, tinédzser kis mitugrász jövőddel szívesebben találkozom, mint most jeleneddel. És keze az enyémben landolt, megköttetett, aminek meg kellett köttetnie. Remek!
A harcolók felé pillantok, kiket lekötik az istenverte lények, akiket amúgy még sosem láttam, de a harci tudásukat, józan eszüket elnézve semmiről sem maradtam le. Üres szolgák, kiket felruháztak erővel, nem több, ezekkel kéne foglalkoznom? Felsejlik előttem a régmúlt, mikor csonton tapostam, vérben fürödtem, sikoly altatók között pihentem. A Romboló név nem véletlenül ragadt rám, noha kevesen ismerik már, talán, most jött volna el az idő hozzá megint? Oly könnyű lenne okkult tudással és démoni energiákkal. Próbáljuk ki?
Azonban újabb sikoly, mely valahogy zenei dallam füleimnek, mosolyogva nézek arra, a távolban egy aligha magasnak nevezett Vöröske kerül elő. Hmm, szeretem a Vörösöket, de csak azt, amelyik érdekes. Üvöltözik össze-vissza, mire hatalmas vízoszlop tör elő. Démoni? Mosoly halovány jele jelenik meg ajkamon, ahogy a kislányt elengedem, fusson be a kórházba, ide nem való, csak útban lenne. Megigazítottam öltönyöm ujját, ahogy felállt. Összeszűkül tekintetem, ahogy a masszák összeállnak. Ohh, ki bábui lennétek? A kíváncsiság engem is Phanuelék felé sodródott, ahogy az anyag formálódott, és szemünk előtt történt meg a "teremtés". Hát igen, az anyag nem vész el, csak átalakul, bár nem így képzeltem. Nem igaz, hogy méltó ellenfeleink nincsenek!
A víz viszont ezzel egyetemben csapott át, sejtetve, hogy a Vöröske irányítása alatt történik mindez. Az érdekes az volt, hogy a lényeket is célponttá tette. Tehát nem te vagy az irányító? Mily, kár! Pedig a készítő érdekelne, akkor te mégis ismeretlen Vöröske, mit is keresel itt?
A víz rohamosan közeledett, érezni lehetett földes illatát, ahogy keveredett a mocsokkal, azonban mielőtt Ithyát vagy Phanuelt elérte volna, egyszerű mozdulattal irányítottam a lég felé, hogy elveszítve lendületét, cseppekre bomolva fogjon valahol talajt mögöttünk.
- Szívesen - jegyeztem meg mindenféle gúny nélkül a két szárnyasnak, hiszen a förmedvények előttünk voltak. - A Vörös kell hátulról - intézem feléjük szavaimat. - Nem ő az irányító, de rá figyelnek. Kaptok egy esélyt, különben én hívom randevúra - mosolyogtam Ithyára és Phanuelre. Nem bizakodva, nem reménykedve, hanem szórakozottan. Ifjú Vörös, most én jövök, elbaltáztad lépésed, mert nem ismered ellenfeled.
Démoni energiáimhoz nyúltam, saját képességeimhez, amik azzal járnak, aminek teremtettek: a csalás hercegének! Csettintettem, mire egy újabb Mephistopheles került elő, majd még egy és még egy. Egyelőre nem sok rajzolódott ki sorban mellettem, lehet feleslegesen pazarlom csak az időm... De kellően zavaróak tudnak lenni, már ha senki sem állított meg a folyamatban és nem történt-e más.
- Huss! - mire az illúzióim és jó magam is besétáltam a sötét förmedvények vermébe. Míg általában én csinálok valakiből csalit, én tettem magam azzá, függetlenül Ithyától és Phanueltől. Az idegen nő, kire figyelmem összpontosult. Élvezd, hát aranyom!


× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem, és a Vöröske általában most Delphinia, mert nem tudom hogy hívni (még) (de amúgy Ithya ez a te örök címed <3 )  s4h4h ×



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
49

Utolsó Poszt Szomb. 23 Jún. 2018 - 19:27
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A kislány válaszolna Mephistonak, ha hangjából nem törne elő a velőtrázó sikoly. Ez az, mely sok mindenkit megállásra késztet. Mindenki arra figyel, amerre a kislány is. Ithya is félreteszi ellenszenvét a démon iránt. A démon pedig…
Eltakarja a kislány szemét. Hátrébb húzódva kényelembe helyezi magát, mindaddig, amíg nem kérik a segítségét. Büszke nő Ithya, nem kéri. Ha kell egyedül nézz szembe a lényekkel. A halállal, tudva, tudván, hogy képtelen meghalni. Vagy mégis?
Angyalpenge az egyedüli, mely végezhetne vele. Szemmel láthatóan a lények ezeket nem birtokolják. Ellenbe buzogányt, kétélű bárodt igen. Mintha egy másik korszakból léptek volna elő. Ruházatuk, ha lehet így mondani bőpáncélukat megkopott. Az idő vasfoga, mintha kikezde volna, több helyen is lyukas, foszlott. Félig lóg rajtuk. Az egyiknek csak a bal kezén van alkarvédő, de a másikon nem. Cipőfozslányok is megfigyelhetőek, ám ezek kimerülnek csak a lábszárszőrön ragadt szövetfoszlányból.
A bukott nő nem tétovázik sokat. Pengéket ragadva, lép az egyik lényhez. Fentről szárnysuhogást hall, de addigra a lény torkába mártja fegyverét. Vér fröccsen rá, színtiszta fekete vér. Nem emberi, nem állati. Nem evilági. A szörny egy pillanatra megremeg, lágy szellő suhan végig a rendelő előtt. A lény pedig feketévé porlad, a szellő könnyedén fújja el, félig az arcába, blúzába. A földre.
Ugyanezt tapasztalhatja Phanuel is, ahogy gerincénét vágja át hosszában a lénynek. Mire a végére ér, nem marad más, csak por és hamu. Eközben egy újabb sikoltás töri meg a vészjósló csendet.
De ez most nem a kislányé. Ez egy felnőtt nőé.
Az események továbbra is csak pörögnek. Vízoszlop jelenik meg a harcolok között. Pontosabban a szörnyek, a nő és a két angyal között. Mintha fenyegetnék azzal, hogy elárasztja őket, de várj!
Mi történik?
A hamukupacból massza emelkedik fel a magasba. Mintha vízzel gyúrták volna össze ezt. Köze lehet vajon ennek a vöröshajú nőnek, a lények között?
A massza csak emelkedik, alakját nem mutatja meg. S emelkedik, egyik Ithya előtt, a másik Phanuel mellett. Derék magasan egy ponton megáll, majd kettéválik a massza. Másodpercek tört része alatt két újabb lény jelenik meg. Egy helyett kettő. Elképedni még sincs idejük. A vízözön feléjük közelít, elmosni kívánja őket.
Ezt pedig nem úszhatja meg Mephistophelés sem. A kislánnyal együtt kapják nyakukba a vizet, elmosva őket, hacsak nem tesznek ez ellen. Ugyanez vonatkozik Ithyára és Phanuelre is. A víz támad, mindent el kíván mosni a föld felszínéről. A rendelőbe károkat okozva, ha betörne oda is. A lények pedig bár nem engedelmeskednek a nőnek mégis előre lendülve támadnak, akár a vízfalon keresztül is. Őket ilyen nem állíthatja meg.




Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

Ido"szak Nyertesei
Gratulálunk mindenkinekOldal legjobbjai



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Alexander Payne
Yesterday at 23:56
☽ Jósda

Calypso
Yesterday at 22:00
☽ Vidámpark

Calypso
Yesterday at 21:55
☽ Ancient Baths

Azura
Yesterday at 21:29
☽ Azura lakása




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 22 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 16 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
14
Bukott Angyal
2
Ember
8
Félvér
4
Harcos Angyal
6
Vadász
14
Nephilim
6