We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Rendelőintézet
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

DragonLady
avatar



☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Yesterday at 7:27 pm
Következő oldal


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
A kislány válaszolna Mephistonak, ha hangjából nem törne elő a velőtrázó sikoly. Ez az, mely sok mindenkit megállásra késztet. Mindenki arra figyel, amerre a kislány is. Ithya is félreteszi ellenszenvét a démon iránt. A démon pedig…
Eltakarja a kislány szemét. Hátrébb húzódva kényelembe helyezi magát, mindaddig, amíg nem kérik a segítségét. Büszke nő Ithya, nem kéri. Ha kell egyedül nézz szembe a lényekkel. A halállal, tudva, tudván, hogy képtelen meghalni. Vagy mégis?
Angyalpenge az egyedüli, mely végezhetne vele. Szemmel láthatóan a lények ezeket nem birtokolják. Ellenbe buzogányt, kétélű bárodt igen. Mintha egy másik korszakból léptek volna elő. Ruházatuk, ha lehet így mondani bőpáncélukat megkopott. Az idő vasfoga, mintha kikezde volna, több helyen is lyukas, foszlott. Félig lóg rajtuk. Az egyiknek csak a bal kezén van alkarvédő, de a másikon nem. Cipőfozslányok is megfigyelhetőek, ám ezek kimerülnek csak a lábszárszőrön ragadt szövetfoszlányból.
A bukott nő nem tétovázik sokat. Pengéket ragadva, lép az egyik lényhez. Fentről szárnysuhogást hall, de addigra a lény torkába mártja fegyverét. Vér fröccsen rá, színtiszta fekete vér. Nem emberi, nem állati. Nem evilági. A szörny egy pillanatra megremeg, lágy szellő suhan végig a rendelő előtt. A lény pedig feketévé porlad, a szellő könnyedén fújja el, félig az arcába, blúzába. A földre.
Ugyanezt tapasztalhatja Phanuel is, ahogy gerincénét vágja át hosszában a lénynek. Mire a végére ér, nem marad más, csak por és hamu. Eközben egy újabb sikoltás töri meg a vészjósló csendet.
De ez most nem a kislányé. Ez egy felnőtt nőé.
Az események továbbra is csak pörögnek. Vízoszlop jelenik meg a harcolok között. Pontosabban a szörnyek, a nő és a két angyal között. Mintha fenyegetnék azzal, hogy elárasztja őket, de várj!
Mi történik?
A hamukupacból massza emelkedik fel a magasba. Mintha vízzel gyúrták volna össze ezt. Köze lehet vajon ennek a vöröshajú nőnek, a lények között?
A massza csak emelkedik, alakját nem mutatja meg. S emelkedik, egyik Ithya előtt, a másik Phanuel mellett. Derék magasan egy ponton megáll, majd kettéválik a massza. Másodpercek tört része alatt két újabb lény jelenik meg. Egy helyett kettő. Elképedni még sincs idejük. A vízözön feléjük közelít, elmosni kívánja őket.
Ezt pedig nem úszhatja meg Mephistophelés sem. A kislánnyal együtt kapják nyakukba a vizet, elmosva őket, hacsak nem tesznek ez ellen. Ugyanez vonatkozik Ithyára és Phanuelre is. A víz támad, mindent el kíván mosni a föld felszínéről. A rendelőbe károkat okozva, ha betörne oda is. A lények pedig bár nem engedelmeskednek a nőnek mégis előre lendülve támadnak, akár a vízfalon keresztül is. Őket ilyen nem állíthatja meg.



Delphinia
avatar




Black out the moon
I wait for you to come around


☩ Reagok :
9

Utolsó Poszt Hétf. Jún. 18, 2018 1:38 pm
Következő oldal


☽ Rejtély a ködben
 
A köd lassan szállt le San Fransico városára. Sose jutottam el ide, sose érezhettem milyen, mikor még pompájában láthatta az emberiség. Mára halott, de még is ott a remény a városban. De nem ma! Ugyan is csontjaimban érzem, hogy valami nincs rendben. Miért vagyok a városban? Többieket kerestem, de még nem leltem. Ahogyan a köd leszáll, rám a frász tör. Félelmetes, ahogyan hömpölyög az utcákon.
Az emberek menedékeket keresnek, többek jöttem ma ide a korház épületéhez. Ahogyan lépkedek, hosszú vörös hajammal játszik a szél. Ruháim már ebből a századból vannak, magas sarkúm is, ami kattog az utcákon.
Falakat ostromló lények ismerősek nekem.
- Seth! – Kiáltok fel, s pillantok körbe hát, ha meglátom testvérem arcát, bizonyosan az ő teremtményei másé nem lehet. Nem lelem sehol, de a lények már egyre többen lesznek.
Egy oszlopnál állok, s látom meg a kislányt, ahogyan egy medvét szorongatva áll. Felbukkan ott egy férfi, majd egy nő ki ordít rá.
Az egész várost megrázza az áram kimaradás, ahogyan a lények érkezése is. Testvérem, ahogyan én is Egyiptom kedvelői vagyunk. Bizonyosan adhatott tippeket, a papoknak, ha a neve és a kutyái megmaradtak a hitt világukban.
Közelítek, és lépteim gyorsabbak, de még mindig nem futok.

Harcos amazon munkába áll, s a vér úgy folyik, mint a Nílus vize. Hirtelen kapok mellkasomhoz, s borzadok bele ebbe. Angyal szárnyak csapkodása üti meg a fülem, s bukik alá egy férfi, megkavarja, a ködöt majd ki mészárlásba kezd. Pengéje akár a vaj, s vágja ketté kutyaszerű lényeket.
- NEEEEEEE…- üvöltök, szemem felvillan, megmutatkozik a kígyó szempár. Előjön egyik örökölt tulajdonságom. s már lépteim nem sétálásszerűek, sietősen igyekszem megmenteni őket. Hangom víz hangzik. Szívem lüktet.

Közeli tó vízét elszívva képezek egy kisebb falat a harcolók elé, erőm nem elég, már ahogyan egykoron volt. Régen az épületet fagyasztottam volna egy jégkockává, de most mást kell használnom. Ha megtorpannak, rám kell, hogy majd nézzenek.  Pár kutya megtorpan, ahogyan rám vetik tekintettüket, s fejet hajtva tisztelegnek nekem.
- If jú set táááá – Ordítóm ó egyiptomiul. „Végezetek felük” ám a lények nem mozdulnak. Arcom komor lesz. Csak  Sethre halhatnak.
- Akkor csináljuk máshogyan. -
Ha így tesznek és megtorpannak a harcolók, a vizet ellenük fordítom s annak erejét,  lököm el őket onnan. A lények azért támadnak, mert össze zavarodtak, nem hagyom, hogy bántsák őket.




Phanuel
avatar



☩ Reagok :
46

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 9:06 pm
Következő oldal


☽ Elveszve mint szürke szeráf...

Jáde csapat
zene • szószám: 371 • Credit:

 
Egy nap eltelt, és fivérem még sehol. Aggódtam érte, hiszen már egy angyal sincs biztonságban. Régen megrengettük a földet, egy lett volna egy várost átadni az enyészetnek, de most Isten nélkül erőnk csekély.
Uriel lakásáról indultam fivérem nyomába, de amint kiléptem a lakásról, eltűnt az elektromosság a városból. Érdeklődve figyeltem a környezetem és a jobb kezembe kardot ragadtam. A tejfehér köd aggasztó volt.
Én, a mennyek katonája meg tudom különböztetni az egyszerű leülő párát attól, amit most láthattunk. Ezen még mi angyalok se nagyon láttunk át. Na jó, mondjuk azt, hogy ahogy felröppentem a megfelelő magasság alatt majdnem nekimentem egy épületnek.
Miután túléltem a becsapódás közeli élményt, valami furcsán pulzáló, éteri fényre lettem figyelmes.  A fény mágnesként vonzott, megbabonázott, hiszen biztos voltam a mibenlétében. Atyám volt az, vagyis ezt hittem és szeretném ezt hinni. Isten a sötétségbe fényes segítőkezet nyújtott. Kinyújtotta felénk karját, hogy ne féljünk ebben a sötétben, ő velünk van. A fény felé repültem egyenesen, mikor vérfagyasztó üvöltést hallottam. A magasból láttam számomra ismeretlen szörnyeket, akik az épületet rohamozták. Nagy erővel száguldtam le az égből, és a bal kezembe is kardot repítettem telekinetikus erőmmel. A zuhanás egészen az egyik szörnyhöz vezetett, két kardomat átszúrtam a gerince mellett, vagy az egyik kardom talán el is metszette a gerincoszlopot. Szerencsétlen szörny tompította az esésemet, a betonba döngöltem. Furcsa illatot éreztem, démonét és egy angyalét, de furcsa volt az illata. Az aurájának szaga kissé savanykás, tisztátalan volt.
Telkinézissel elhajítottam egy szörnyet, messzebb a kórháztól. Ekkor már a démon eltűnt a halandóval. Gyáva tett volt, de ha más nem is, legalább megvédte ezektől a lényektől. Az angyali szag felé fordítottam a fejemet, a szemembe szomorúság költözött.
– Ithya… – súgtam halkan. Még előttem van a pillanat, amikor elbukott.
Isten csarnokában voltam akkor, a padlón térdepelve kérte az Isten általi kegyelmet, de nem kapta meg. Saját magának vágta le a szárnyait. Akkoriban semmi érzelmet nem váltott ki belőlem a pillanat, vagyis nem engedtem, hogy kiváltson. Most azonban sajnálom, a velőtrázó üvöltése a fülemben cseng most is. Olyan fájdalmas lehet, amikor egy darabot kivágnak belőled, na de ha magadnak csinálod, ezerszeres szenvedés.
Elfordítottam a bukottól tekintetem, ugyanis egy fenevad rohant ismét felém. Lendültek a karjaim, és párat léptem a lábammal, ahogy két kezemmel kaszaboltam a lényt. Nem ismertem, de reméltem, hogy meg sikerül ölnöm. A kardommal megpróbáltam lemetszeni a fejét is. A mennyei kardok minden természetfeletti lényt megállítanak, de ezt a farkaséhoz, vagy valami hasonlóhoz hasonló pofájú lényt megállítja – e, nem voltam benne biztos.
Nagyon sok lény volt. Erős vagyok, de nem ennyire főleg úgy, hogy még egy sérülékeny lényre is figyelnem kell.
– Ithya! – mondtam kissé hangosabban, majd közelebb húzódtam hozzá, óvón elé állva, figyelve a lényeket.
– Nyugodj meg! Mennyire vagy harcképes? Ha tudsz, akkor harcolj!
Bizonyára kibukkant belőlem a szeráf, erőteljes, szilárd hangon parancsoltam, mikőzben szemeztem a lényekkel. Csak hat darabig számoltam őket, utána csak fejemet ingattam.
– Mik vagytok ti? -kérdeztem a lényektől, hátha képesek a kommunikációra de ezt lehetetlennek tartottam.
– Nővérem, két pengével tudsz harcolni? – tettem fel a kérdést, tudván azt, hogy nem minden angyal harcol két kézzel. Amennyiben igen, akkor előrepítek neki egy pengét a hátamon keresztbe vetett hüvelyekből és a kezébe adom. Így marad egy kardom, amivel specialitásomat bírom űzni, bár az tíz karddal most effektívebb lenne, de sajna az összes kardomat a gyűjteményből nem tudtam elhozni.
Ha ránk rontanak a szörnyek, akikor párat megpróbálok megvágni, de ha szorul a hurok, akkor a testvéremet fogva felröppenek a magasba, ahol biztonságban van tőlük.


Ithya
avatar



☩ Keresett személy :
He found me
☩ Reagok :
3

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 9:32 pm
Következő oldal




Szurokfekete lepelként borul az éj New York városára; egymagam ülök a vállalat irodájának acél-, és üveg alkotta kalitkájában, az én, saját, magányos piedesztálomon, a lábaim előtt heverő várossal. Nekem már csak ez maradt. Ez, és az öröklét. A fájdalmas, keserű magány, messze a Mennyektől, messze az Úrtól, a testvéreimtől. Nem vagyok más, csupán egymagam-, a központjától messze-messze keringő kisbolygó, az éteri mindenségben. Letaszítva. Megalázva. Kizsigerelve. Elveszve.
A monitor fényében ijesztő, groteszk maszk feszül az arcomra, miközben egy pillanatra a távolba révedek, az iroda egyik pontjába; a falat nézem, azt a fehér, makulátlan falat, amit rútul megtör a rajta lévő, egyetlen, fekete keret, szögletes alakja. Mint egy repedés. Én is ilyen vagyok; egy repedés, se több, se kevesebb. Egy repedés, a tökéletes kristálypalotán. És Mephisopheles tört meg engem. Ő az oka, Ő váltotta ki belőlem ezt... ezt a gyarló, nem angyali, de nem is emberi lényt Ő hívta felszínre, Ő keltette életre. Azt hittem – mert elhitette velem -, hogy megváltozik, hogy képes rá, hogy általam megváltozhat, hogy jobb lehet, sőt, több, mint jó. Annyira szerettem volna, ha megváltozik... miattam. De Ő átvert engem. Mintegy Frankeinsteinként doktorként megalkotta a saját szörnyetegét. A világ mocskával-, egyik réteget, a másik után, elfedett, már-már hét méterrel a föld alá ásott engem, összerakott a bűnökből, az emberi szennyből, undorító, alantas tulajdonságokat ültetett belém, sötét gondolatok magvát hintette el elmémben, melyek egyre csak burjánzanak koponyámban, és terjednek, mintegy megállíthatatlan szepszisként.
Az iroda csendjében hátborzongató érzés lesz úrrá rajtam, mely jeges ujjaival mar a tarkómba, és szánt végig a gerincfüzéremen, kellemetlen utóízt hagyva a számban; mint a hamu és a pernye. A torkom kiszáradt, akárha sivatag homokja telítené, és fullasztana. Minden észérv, minden megérzés ellenére igyekszem a munkára koncentrálni: éppen egy újabb irodaházat tervezek a belvárosba, csupa üvegből, modern, minimalista stílusban, Szemiramisz függőkertjét idézve, élénkzöld, pálmafélékkel teleültetett teraszokkal. Az egyenes vonalak mértani pontossággal szelik át a pauszt – a papírt, melyen kékes derengés játszadozik. Riadt, vehemens mozdulattal fordulok hátra, és ezzel egyidejűleg fel is pattanok ültemből. De nincs ott senki.
Csak valami.
Mint egy vertikális, szelíden fodrozódó felszínű tó vize, melynek mélységes-mély medre a semmibe vesz.
Magamhoz veszem az angyali pengémet, melynek máig birtokában vagyok, annak ellenére is, hogy már régen száműztek a Mennyek birodalmából, és, melyet mindig magamnál tartok, nemes egyszerűséggel azért, mert pontosan tudom, megtanultam az évtizedek, évszázadok során, hogy Mephistopheles bárhol, bármikor felbukkanhat, úri kénye és kedve szerint – én pedig egyetlen pillanatot sem akarok elszalasztani, ha végezhetek vele. Valójában soha nem sikerült, talán még megsebeznem sem.
Immár felfegyverkezve lépek közelebb a fényhez – és hozzáérek. Hideg hullámokban cirógatja a kézfejemet, az ujjbegyeimet, és csalárdul hívogat. Én pedig engedek a kísértésnek – újfent.
Egy szempillantás, egy szívdobbanás, nem sok, annyi sem telik el, és egy régről ismerősalak fölé tornyosulok – hiszen Ő guggol. Opálos pillantásom a kislányra réved, majd fenyegetően villan a démonra.
- Eszedbe se jusson – figyelmeztetem; hangom karcosan és hidegen cseng a tejködös éjszakában. – Ne merészeld bántani, Mephistopheles – aztán a kislányra nézve, márványból faragott vonásaim megenyhülnek. – Gyere ide, kérlek. Nem lesz semmi baj – majd, amikor a pokolszökevény felemelkedik, reflexszerűen feszítem meg izmaimat, és, ha ez lehetséges volna, a gerincem még egyenesem, tartásom még büszkébb, fejem még inkább felszegve. Fürkész tekintettel, leplezetlenül mérem végig a démoni entitást. És haragot érzek. Fékezhetetlen gyűlöletet. Megvetést. Olyasmiket érzek, amiket nem szabadna egy magamfajtának – de magamfajta vagyok-e egyáltalán?
- Mondanám, hogy miattad vagyok itt, de ilyesmiről szó sincs. De ne hidd, hogy nem fogok élni a lehetőséggel, mely ezüst tálcán kínálkozott számomra – dorombolom, gyalázatos mosolyra görbült ajkakkal. Ezt mondom én, hazudok, holott magam sem tudom pontosan azt, hogy miért, és hogyan kerültem ide, hogy kinek a közbenjárásáról lehet szó, de itt vagyok, s, ha már így van, hát élek a lehetőséggel, ami nekem adatott, és Isten elé viszem a démont, aki megbuktatott.
Vagy megölöm.
Mephisto pillantását követve, a vállam fölött elnézve, magas, szikár alakokat látok, akik egymás után bontakoznak ki a ködből. Az állkapcsaik csattognak, és fenyegető morgás tör fel torkukból. Szemük vérben forog, és van egy olyan érzésem, hogy éppen ez az, amire vágynak. Fejüket hátra vetve a levegőbe szagolnak, portyázó ragadózó horda módjára közelítenek hármasunk felé – és a sikítás csak felbőszíti őket, felébreszti a lényekben tomboló, vadállatias ösztönt, mely a vér-, a hús felé hajtja őket.
Néma csend honol, egyetlen, elhaló lélegzetvételnyi ideig, mikor is nekiiramodnak, megindulnak felénk. A kezemben tartott penge tompán villan a gyér, éjszakai fényben. Szemem sarkából Mephistóra nézek, a hang irányába fordulok, de csak egy villanásnyi ideig kapcsolódik össze a két, hasonszínű szempár – az Övé, és az enyém. Majd a semmibe vész, a kislánnyal együtt.
Egy, kettő, három, négy, sok.
Meg én – ellenük.
- Gyáva féreg vagy, Mephistopheles! – rivallom a fehér csöndbe. Mintegy ragadozóként feszülnek meg izmaim, és várok az első csapásra, ami nem is marad el: én pedig a húsba mártom a pengét, abban a reményben, hogy az majd éppúgy végezni fog a lénnyel, mint bármelyik más természetfeletti entitással, vagy legalább úgy megsebzi, hogy meggyengüljön a fenevad a rá mért csapástól. Vér fröccsen az arcomra, a mellkasomra, amit szabadon hagyott a fekete blúz, melyet a munkában vettem fel; vörösen pettyezi alabástrom bőrömet.
Angyali szárnyak suhogására leszek figyelmes, midőn a tollakkal játszadozik a szél, és amikor találkozik a pillantásom a testvéremével, abban bízok, hogy nem hagy itt, az enyészetnek, gondolván, megérdemlem, legyen ez, a halál, a jussom elkövetett bűneimért – 'Mi Atyánk, legyen meg a te akaratod, mint a Mennyben, úgy a Földön is'.




Utolsó Poszt Szomb. Jún. 16, 2018 3:53 pm
Következő oldal


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Nem különösebb a mai nap, mégis olybá tűnik. Sűrű köd von be mindent, amitől olyan szívet melengető az egész. Nem fényes, színes, és élénk, hanem sötét, nyirkos, ismeretlen. Olyan közeg, ahol Mephisto a legjobban érzi magát. Áh, baráti!
Lépteim konganak a betonalapon, tompa hang jelzi jöttömet, valami olyan érkezését, amit nem biztos, hogy mosollyal kéne várni, mégis az én arcomon szelíd mosoly játszik, mintha mindent tudnék, pedig semmit sem. Túlértékelnek, de ez az álcám része, pont ettől válok oly megfoghatatlanná, oly ördögivé, ami mégis csak a Csalás hercegévé emel.
Azonban a csöndben van egy apró kis hang, alig észrevehető, mégis az én fülemet sérti. Szipogás? Valaki sír? De hol? Nem nézelődöm sokáig, ahogy egy apró termetű, dús barna hajú, copfos kislány szorongat egy plüssmackót, mely kissé megtépázottnak tűnt az idő által és most a plüss feje csak a könnyeknek szolgált ágyul. Elázott a játék.
- Mi a baj, drágaság? Mitől itatod az egereket? - bűnbánó, kedves arc tolul vonásaimra, mintha csak egy színdarab részese lennék. Az is vagyok, de én tudom, minden egy maszk csak, míg ő itt zokog. Elnézem a könnyektől áztatott arcát, ahogy felemeli rám nagy szemeit, íriszeiben saját képemet látom, mely bizalmat, melegséget sugároz, pedig ilyen bennem kicsit sem található. Kérdőn figyel, míg végül enged a démoni csábításnak... Gyermek, ártatlan lélek, ki nem ismeri a világot megkötő pólusokat, pont ezért a lelke nem éppen nagy feladat. A gyerekek abban hisznek, amit mondanak nekik, vágyaik szemükből olvashatóak, nem kell hozzá nagy feladat, hogy felkínáljam ezt lelkükért, így aztán egy idő után el is szoktam a gyerekek fogyasztásától. Tök unalmasak, nincs bennük semmi, ami felcsigázna engem - őszinték, jámborak és felnőttért áhítoznak. Az ő szemében is ez csillog, pedig ha tudnád, kivel is állsz szemben...
- Az... Az édesanyám - kezd bele vacogó fogakkal, mire csak megdörzsölöm karjait. A félelem beitta magát bőre alá, ott fojtgatja és emészti, nem látja a zsenialitást, amit én... Pedig lenyűgöző! Bárki tette, bár szerintem Amarának van leginkább benne a keze, lehet meg kéne látogatni a híres-neves asszonyt. Kimondottan szívleltem ezt az állapotot, ami kialakult, hogy az emberek menekülnek, de pontosan azt sem tudják, hogy mitől... - Benn van, egy-egy - megrázkódott, és még inkább sírni kezdett, amitől még megnyerőbbé kellett válnom. A fene egye meg... igazán abba hagyhatnád a bőgést, nem mondta még senki, hogy azzal nem oldódik meg semmi? - szörny... Nagy valami. Fogas, hatalmas... - hát ha eddig nem sírt, most még inkább, tehetetlenül álltam vele szembe, és csak próbáltam rá hatni, elméjébe mászni, nyugtatni, csillapítani, hogy hagyja már abba. - Megharapta. Vérzett.
Nah! Végre, csak sikerült kinyögni, de türelmetlenségem egy pillanatig sem jelent meg vonásaimon. Hatalmas fegyelemmel, figyelemmel hangolódtam rá, hogy aztán az én képemre formáljam meg, ami a gyönge, ártatlan, tiszta kis lelkével nem is volt nehéz. Oh, jajj, valaki bepiszolta.
- Nyugodj meg, édesanyádnak nem esik semmi baja, segíthetek neki, szeretnéd? - és már az alku készen is állt, csak egy igen hiányzott, lelke pedig elsüllyedt volna a gyűjteményeben, igaz, nem éppen dobna sokat, de eggyel több vagy kevesebb, számít?
Nagy szemei rám néztek kimondatlan szavakkal, tudtam, hogy szeretné, azonban az alkuhoz kell a hangja is, pici szívem, mondj igent.
Azonban, szemeiben fény gyúlt, pontosabban mögöttem vált fodrozóvá a levegő, és enyhén fényessé. Hmm? Mi ez? Guggolásból hátrafordultam, de addigra már meg is jelent az a valaki. Ohh! Ez a játék egyre jobb.
Nem várt arc került elém - ívelt ajkak, fürkésző szempár, dühtől torzuló vonások. Most is szép volt, pont annyira, mint mikor megláttam, de most már nem oly tiszta, hiszen én mocskoltam be, én tettem tönkre, én tettem Bukottá. Ithya.
- Kedvesem, rég láttalak! - duruzsoltam mély bariton hangon. - Mit is keresel itt? - egyenesedtem ki, katonákat meghazudtoló tartással, mindig is adtam a látszatra, ahogy most is, miként az öltöny, ing, nadrág rám simult, mintha második bőröm lett volna. De nem sok idő volt arra, hogy a vöröske megválaszolja a kérdést, miként a ködben sötét, nyúlványok, pontosabban alakok kezdtek kirajzolódni. Torz vicsoruk, tűzben forgó szemük semmi önös gondolatra nem adott okot. Állatok, szolgák voltak, kiknek feladatuk annyi volt, hogy pusztítsanak. Ennyire vagy képes, Amara? Ennél igazán többet vártam, Lucifer hatásosabb szokott lenni...
A lány felsikoltott, mire azonnal szájára raktam kezemet, hogy maradjon már csöndbe a botortalan, ennyi kellett, hogy célpontot találjon az érkező fenevad hullám. Jajj ne már, vadi új az öltöny!
Nem tudtam, hogy mik ők, hozzájuk hasonló aromát sosem éreztem, viszont a tömény levegőben volt még valami. Még egy angyal jár erre, milyen szép napom is van!
Nekem aztán semmi bajom nem eshet, de Ithya, ki semmilyen erővel nincs megáldva, és ki tudja, milyen az az angyal. Én legyek a megmentő? A modor kívánná, de én magam nem.
- Szóljatok, ha szükség van rám - fogtam meg a kislányt, eltakartam szemét, démoni energiákkal zártam el tőle a külvilágot, hogy csak lebegjen a sötétben velem együtt, ezzel helyet foglaltunk a kórház előtti egyik padon. Igyekeztem gunyoros mosolyomat elrejteni, csak intésbe kerülne, hogy megállítsam őket. De miért tegyem, ha felhasználhatóak az én céljaimra? Ostoba szolgák... Úgyis tudtam, hogy szükség lesz rám, de egy kicsit tegyen Ithya is. A dühe legyen még nagyobb, még jobban függjön tőlem, és soha többé nem lesz belőle már semmilyen angyal, csakis bukott. Másrészt, kíváncsi voltam a másik angyalra is, aki elveszett a ködben. Gyere elő, várlak ám!

× szóljatok, ha javítsam, igyekeztem s4h4h ×



DragonLady
avatar



☩ Reagok :
22

Utolsó Poszt Pént. Jún. 15, 2018 11:59 pm
Következő oldal


Rejtély a ködben
Jáde csapat The sealed kingdom  • Credit:
Aljas mosollyal az arcán lépked Mephisto az utcán. A sötétbe borult kórház előtt egy plüssmackóját szorongató kislány pityergése kelti fel figyelmét. Tetszik neki a kialakult helyzet, miért is ne tetszene? Apró irigység költözik szívébe csak, amiért nem neki jutott ez a zseniális ötlet az eszébe. Áramkimaradás az egész városba. Zseniális… egyszerűen csak zseniális.
Megnyerő arcot felvéve elegyedik szóba a kislánnyal, kitől hamar megtudja, hogy édesanyját nemrég hozták be. Egy lény súlyosan megmarta. Előtte nem sokkal láttak, amint egy másik embert is megmart. Az az embert mára halott, és aggódik anyjáért. Bármit megtenne érte. Bármit.
Tiszta gyermeki lélek, vajon mennyit ér a lelke?
Ithya nyugodtan ül késő este irodájában. Számára nem számít h reggel, este vagy épp éjjel van. Az emberektől eltérően nincs rá hatással az alvás. A halhatatlanság átkával sújtották, ezzel bünteti Atyja mert egyszer rossz útra tévedt.
Lágyan pulzáló fényre lesz figyelmes maga mögött. Egy ablak különös fodrozódasát figyelheti meg, ha hátra fordul. Eme különös jelenség, nem volt meg itt ezelőtt. Mi lehet hát ez? Kíváncsisága felülkerekedik, ahogy odasétál óvatosan érinti meg. Furcsán tapasztalja, hogy ujjai begye eltűnik.
Egy átjáró. Ha úgy dönt, hogy átlép rajta a kórház előtt találja magát. Egyenesen Mephisto háta mögött.
Ám mielőtt bármit is tehetne túlvilági üvöltés csapja meg fülüket.
A kórházzal szembe féltucat lény jelenik meg a tejfehér ködben…
Phanuel régi barátját kutatja a ködös éjszakába. Ígéretéhez híven másnap nem jelent meg, hogy segítséget nyújtva keressek meg a világ legmélyebb pontját. Hitet nem vesztette el, tudja, hogy eljön, hogy segítsen neki. Az áramkimaradás arra ösztönözte, hogy a várost járva segítsen az embereknek, reménykedve, közben összefut barátjával.
A kórház felé akkor érkezik, amikor az üvöltés felhangzik. A magasból láthatja, miként rohamozza meg mindhármuk által ismeretlen lények az épületet. Ők most nem keresnek senkit. Ők csak pusztítani akarnak.
A kislány Mephisto mellett ijedten sikít fel, azt kiabálva, hogy ezek bántottak anyját…



Ismerős erőt éreznek meg a városban tartózkodó lények. Újak még ebben a régi világban, mi számukra teljesen kifordult magából. Felhőkarcolók, autók, elektromosság. Minden, mit valaha ismertek, megszűnt létezni. A nyelv, melyet megértettek már kihalt. Minden megváltozott, egy valamit kivéve. Testvérük törekvését.
Régről ismert erőhullám fut végig a városon, fejüket felszegve kezdenek el összegyűlni a város szíve felé. Ugyanis pontosan tudják, hogy mifélék lepték el a várost. Azt is tudják, hogy kit keresnek. Ezek szerint fivérük Seth a városban van. A lények őt keresik, érzik a szagát, mégsem képesek pontosan behatárolni helyét. Testvérei szagait is érzik, de velük egyszerűen nem törődnek, haladnak előre, mindaddig, amíg az egyikük útjukat nem állnak.
A lények bárkin és bármin átgázolnak, bárki is kerül velük szembe, ha harcra fogja az ellen a sort, egyszerűen megpróbálnak tovább lépni.
Ám, amikor egy Leviatán lép eléjük, megtorpannak. Fejet hajtanak nekik. Gyengék. Ahogy a leviatánok is. Segítenek vajon nekik? Vagy hátráltatják őket?
Szemmel láthatóan csak nekik engedelmeskednek, senki másnak.



Hell or Heaven
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
296

Utolsó Poszt Pént. Ápr. 13, 2018 4:33 pm
Következő oldal


***
szabad a játéktér


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Amber Cartelle
avatar



☩ Reagok :
76
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Kedd Jan. 16, 2018 9:57 pm
Következő oldal





Liana& Amy

Továbbra sem értem, hogy mi folyik itt. Liahoz oda sétálok, de látszik rajtam nagyon is zavart vagyok.
-Mi? Nem… Nem vertek meg, csak elestem és azt hiszem bevertem a fejem… Nem tudom, hogy látott e. Itt ébredtem fel. Azt sem tudom, hogy ki hozott be…. De veled minden oké? Azért a bringa fájni tud.-Egy halvány mosoly kúszik arcomra, majd körbe nézek. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett. Csak káoszt látok, hatalmas káoszt.
-Nem sok minden. Mintha a feje tetejére állt volna a világ és emberek bukkannak elő a semmiből… De láthatóan őket is meglepi a dolog.-Mesélem el neki, hogy miket is láttam eddig. Ezen kívül sok mindent nem tudok. Talán haza kellene mennünk. Talán Faye tudja mi van itt… Bár biztos, hogy pont nem ránk kíváncsi.
-Talán segítenünk kellene?-Pislogok rá kérdőn, bár lehet ő nincs olyan állapotban.

Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Iliana Greer
avatar



☩ Reagok :
71

Utolsó Poszt Szer. Nov. 29, 2017 7:24 pm
Következő oldal


Amber & Iliana
The Dark consume You


A rendelőintézet zsúfolásig van. Az orvosok és nővérek fel-alá rohangálnak, annyi ember tömörült be ide, hogy a szobák megteltek, a folyosókon látják el a betegeket. Én is ott várok, egészen addig, amíg meg nem látok egy ismerős arcot. Amy után kiabálok, és szerencsére észrevesz, felém közeledik. Aggodalmasan bicegek közelebb hozzá és fogom meg a vállait.
- Kutya bajom, csak elütött egy bringás! És te jól vagy? Vérzik a fejed! Ugye nem törted be? Orvos látott már? - kérdezgetem aggódóan.
- Megtámadtak? - igazából nem elképzelhetetlen. Az ilyen helyzeteknél az emberek gyakorta fordulnak egymás ellen, a káoszt kihasználva rengetegen lopnak, rabolnak, ölnek... Amy pedig igen magas rangú, csodálkoznék, ha valaki nem tekintené prédájának egy ilyen helyzetben. Faye biztosan megadna mindent, hogy visszakapja, noha Michael haragjával kétlem, hogy bárki szembe akarna nézni.
- Van bármi ötleted, hogy mi történik? - kérdezem kissé aggodalmasan körbe kémlelve. Az orvosok nem bírják szusszal, folyamatosan hozzák be a sérülteket.


Amber Cartelle
avatar



☩ Reagok :
76
☩ Korom :
24

Utolsó Poszt Vas. Okt. 08, 2017 11:35 pm
Következő oldal





Liana& Amy

Éppen az utcán voltam, mikor valami furcsaság történt. Minden ember hirtelen megállt, majd rohanni kezdek, sikítozni. Emberek bukkantak elő a semmiből. Elkerekedett szemekkel figyeltem az embereket. Mi történik itt?
A lépteimet sietősre veszem. Haza akarok minél előbb jutni. Beszélnem kell Fayeel, bár lehet nem lesz alkalmam rá. Most biztosan elfoglalt. Lehet nincs is otthon már. Talán inkább az állatokat kellene meglesnem…
Hirtelen megállok hátat fordítok és elindulok a másik irányban. A káosz egyre jobban eluralkodik az embereken. Próbálom lépteimet még gyorsabbá tenni, de mindig akadályokba ütközöm. Ilyenkor az emberek csak magukra gondolnak és átgázolnak mindenen és mindenkin. Egy sikoltozó nő rohan el mellettem, aki nagy hévvel lök félre engem. Ez a figyelmetlenségem pont elég arra, hogy elessek és beverjem a fejem. Minden elsötétül. Minden elcsendesül….
Egy ágyon ébredek fel. Nagy hangzavar, rohanás, ijedtség. Óvatosan ülök fel és nézek körbe. A fejem hasogat. Homlokomhoz teszem kezem, ami kissé véres lesz. Remek… Ezek szerint elájultam az esés után. Mivel senki sem figyel rám, így szépen lemászom az ágyról és elindulok megkeresni a kijáratot. Azonnal megállok, mikor meghallom a nevem. Keresni kezdem a hang forrását, de ennyi ember között nehéz. Eltelik egy kis időbe mire megpillantom Lianat.
-Szia! Te meg mit keresel itt? Minden oké?-Ráncolódik meg homlokom, ahogy végig nézek rajta.

Öltözet: - ʘ Zene: - ʘ Megjegyzés: -

Iliana Greer
avatar



☩ Reagok :
71

Utolsó Poszt Csüt. Szept. 14, 2017 9:34 pm
Következő oldal


Amber & Iliana
The Dark consume You


Fogalmam sincs, mi történik. Az egész pár perce kezdődött, amikor is hirtelen emberek kezdtek hirtelen megjelenni az utcán. Láthatóan ők se értették, hogyan kerültek oda, ahova. Egyesek páncélban, mások akár ruha nélkül. Mind éppen csináltak valamit, vagy épp semmit, mikor feltűntek az utcákon, amelyeken futva róttam a köröket. Az egyik megjelenő fickó miatt egy biciklista hirtelen kanyart tett, és sikeresen elütött. Esküdni mernék, hogy démonokat is láttam a megjelenő alakok között... Szerencsére jó fej volt a férfi és a bringájának hátuljára csüccsenve eltekert velem eddig a rendelőig, mert a bokám és a lábszáram meglehetősen fájt, lilult és bedagadt. Kezdett káosz kialakulni az utcákon, az emberek riadtan mentek, jöttek, bezárkóztak.
- Amint tudsz, menj haza te is és ne menj ki az utcára. - hallom a férfitől a tanácsot, de válaszolni már nem igen tudok, mert beérünk a rendelőbe.
- Köszönöm a segítséget! - szólalok meg, miközben a segítségével bebicegek. Oda bent a feje tetején áll minden,. Rohangálnak az orvosok, betegek mindenütt. Leülök az egyik szabad helyre, a férfi pedig elsiet. Ahogy nézem, súlyosabb sérültek is vannak itt rajtam kívül, így valószínűleg sokat kell majd várnom, mire lábam és én sorra kerülünk. Addig is döbbenten nézem a történéseket, és félelem fog el. Nem tudom, mi történik. Mi történik?!
Hirtelen egy ismerős arcot vélek felfedezni a tömegben.
- Amy! AMY!! - kiabálok és integetek neki nagy mozdulatokkal, hogy láthasson. Felkelni nem nagyon tudok így, hogy bokám, lábam tropán van... Remélem észre vesz a nagy kavarodás közepén is.



Utolsó Poszt Hétf. Okt. 31, 2016 1:29 pm
Következő oldal





To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


Néhány másodperccel- értsd: örökkévalósággal- az után, hogy a kérés elhangzott, a fickó első ízben ad magáról életjelet, mióta leült oda, és engem bámult leplezetlenül. De amint nekilátott, ceremónia nélkül, kicsit gépre emlékeztető mozdulatokkal, céltudatosan legombolja magáról a kabátot, majd feláll, leveszi, visszaül, az ölébe hajtogatja. Nem gyakorlott, hanem gyakorlatias mozdulatok voltak. Nekem mindebből annyi jut el a tudatomig, hogy mennyire colos. Azt hiszem, ez a jó szó rá, hiszen a „magas” erre a fickóra nem elég kifejező. Szinte már semmit mondó.
Az apámra emlékeztet. Ő is ilyesmi paraméterekkel bírt, bár jóllehet valamivel alacsonyabb volt, és mellkasban szélesebb. Szeretettel időzök ennél a gondolatnál. Sose voltam a bújós típus még kislányként sem, de amikor megöleltük egymást, és éreztem mennyire kicsi vagyok az ő  hatalmas karjaiban, a fejem elveszett a mellizmai között, az maga volt a béke, a biztonság, és kényelem együtt, egyetlen szeretgombóccá gyúrva.
Nézem ezt a fickót, aki egyértelműen nem az apám, felmérem az „adottságit”, összeadom a körülményekkel, és máris nem az ölelésen jár az eszem. Egy fickó, aki leveszi a kabátját, kijelenti, hogy azért tette, mert én azt mondtam, és tovább néz megint abba a mozdulatlan, halálos nyugalomba merülve... szóval az ilyen palit nem akarjuk megölelni, már nem is az apukánkhoz hasonlítjuk, hanem menekülési tervet gyártunk, és ha nem is vagyok még annyira berezelve, hogy felvegyem a nyúlcipőt, még kényelmetlenebb számomra az egész. Próbálok magyarázatot találni a viselkedésére (mentséget, ha úgy tetszik, bár ki vagyok én, hogy részemre mentségeket, vagy kifogásokat gyártsanak), így jött az ötlet a meséről a ciszterci szerzetesrendről, és a levegőben lógó párhuzamról, hogy talán ő is valami hasonló turpissággal akarja kirúgatni magát ebből a rendelőből azzal, hogy engem felhúz. Talán nem akar itt lenni. Talán részegen betört egy ablaküveget, és ide utalta a rendőrség, most pedig csak egy nyomós indokot keres arra, hogy eltűnhessen. Megérteném, csak... Csak én nem vagyok az a verekedős fajta, az ő súlycsoportját pedig meg sem közelítem. Nem mondom, megesett már, hogy kiosztottam néhány sallert az étteremben egy-egy pofátlanabb vendég részére, a középiskolában pedig rendszeres program volt abban az időszakban amikor a menő csajok kipécéztek maguknak, és lesújtottak rám gyermeki gonoszságuk minden nyomatékával. Felnőtt embert, felnőtt fejjel, csak azért, mert bámul biztosan nem ütök meg, de –a körülményekre tekintettel- még csak be se fogok szólni neki miatta.
E helyett jön a mese, és nem csak bólint rá, jelezve, hogy minden figyelme az enyém, hanem hozzáteszi a maga magyarázatát is. Tanár bácsis stílusban beszél, tárgyilagosan, ugyanakkor se nem leereszkedő, se nem tudálékos. Tényeket közöl. Olyasmiket, amiket mintha nem csak hallott volna, de maga is átélte már. Ennek ellenére is egy általam említett típust képviselő fickóra emlékeztet, és ezt meg is osztottam vele. Nem cáfolt rá az állításra, hanem az általam használt egyik szó jelentésére kérdez vissza. ~Tessék?~ Kezdek zavarba jönni tőle. Úgy értem, nem tudom hova tenni, nem tudom már kategorizálni sem, és ez nincsen rendben. Mindenesetre adja magát a kérdés: - Külföldi vagy? – ment nem igazán tudok más esetekről, amikor nem világos egy szó jelentése, pláne nem egy olyan világban, ahol angyal is, démon is csapatja a szlenget ezerrel. – Fószer, mint pasi, fickó, srác, férfi. Több szinonima most nem jut eszembe, de biztosan van még.
-Krapek – mondja az egyik várakozó, ez úttal egy srác.
-Faszi. – szól egy nálam nem sokkal idősebb nő.
-Kandúr. – jelenti be az ízületes idős néni, de kettőnk közül bennem van annyi tisztesség, hogy legalább egy kicsit elpiruljak és lesüssem a szememet. Nem az elhangzott szavak miatt, hanem mert most eszméltem rá, hogy aktív (és lelkes?) közönségünk van. Egy rakás olyan ember, aki a pszichológus várójában érdekesebbnek találja fül és szemtanúja lenni két idegen zöld ágra történő vergődésének. Szerintem ezzel tökéletesen leírtam a helyzetet. Aztán rádöbbenek, hogy mégsem. Lehet ezt még fokozni, lehet ez még zavarba ejtőbb, lehetek még vörösebb, akár annyira is, mint egy nyavalyás rák. A colos ugyanis feláll, és leguggol előttem, mint valami gavallér. Ez már önmagában is ... – megint ezt a kifejezést tudom használni- zavarba ejtő, de az amit ezt követően mond, már levágja a biztosítékot. A nyíltság, amivel rákérdez, hogy miért félek tőle, egyenesen ledöbbent, és az a legelképesztőbb, hogy nem csak hallom, látom is rajta, hogy ő ezt tényleg nem érti. Ha előadja magát, rohadt jól csinálja.
Megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék. A szám elé teszem a kezem, mert így illik. Igyekezek baromi könnyed hangot megütni, ám ez nem igazán jön össze. Itt- ott felváltva megremeg és elcsuklik a hangom. – Lássuk csak. Beülsz ide, bámulsz. Nyíltan. Mereven. Levetkőzöl, mert én azt kértem, és most előttem guggolsz. Ember, ez elég ijesztő. – bólogatok is hozzá apró, látszólag centire kimért fejbiccentésekkel, de valójában mozdulni se merek. Egyenesen bele lapultam a székbe háttal, fenékkel, fejjem a falnak nyomtam, és egy percig azt hiszem, hogy spaklival kell majd levakarni onnan – persze ez így nem igaz-. A lényeg, hogy valóban, de most már tényleg kezdek frászt kapni a fura colostól. Ha nyomulna, azt tudnám kezelni. A bunkó emberekkel is tudok bánni. Viszont ezt a szinte már alázatos testhelyzetet, és a hozzá illő szavakat már nem tudom hova rakni. És akkor még nem is említettem a szavak jelentését. Basszus. Hol a kamera? Mosolyogjak? Felvesznek? Ez az Évszázad szívatása című játék, igaz?
Amikor feláll (ha lehet ilyet) én még jobban a falhoz lapulok. Veszek egy mély levegőt, lent tartom, és a tüdőben égő érzésre fókuszálok, nem a colos arcára. Főleg nem a szemére. Az a baj, hogy ebből a szemszögből teljesen úgy látszik, hogy ő ezt komolyan éli, komolyan gondolja, és ha igazak a szavai akkor ezek szerint van egy zaklatóm. „Újra az árnyékodban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.” Basszus basszus basszus.
Nyújtja a kezét.
Lehetőséget kínál.
Válaszra vár.
Túllihegem a dolgot? A körülmények azt mondják, hogy igen. Nem volna szabad ennyire komolyan vennem, hisz pszichológusnál vagyunk, és valószínű – nem, kicsit sem az-, hogy ez itt a kandi kamera. Felmerül a kérdés, hogy visszanézve mit akarok látni a tévében? A csajt, aki halál lazán kezel egy őrültet, vagy a csajt, aki egy ország előtt csinál hülyét magából azzal, hogy szétparázza a várótermet –neadjisten- még jelenetet is rendez.
- Ha te nem mész, ÉN megyek, kedveském. – szól az ízületes néni, mire kitör a feszültséget oldó, visszafogott kuncogás. Én is megpróbálkozok egy mosollyal, és furcsa mód, ez segít döntenem a colossal, meg a hülye viccével kapcsolatban is.
Kezem az övében a formaság kedvéért, de felállni a magam erejéből állok; aztán el is engedem. – Egy kávé a szép bevezető miatt. – szólok fel neki alig a mellkasa magasságából. Egészen hátra kell szegni hozzá a fejemet. Csaknem beleszédülök. Az orra hegyét nézem, nem a szemét, és rövidre is zárom a társalgás ezen részét, mielőtt itt töröm ki a nyakamat csak attól, hogy nézem. – Aztán helyet fogunk cserélni a sorban. – bólintok is rá, mintha ez immár eldöntött tény lenne. – Neked  nagyobb szükséged van pszichológiai kezelésre. Gyere, az automaták erre vannak. – intek egy irányba, és meg is indulok arra. Nem nézek magam mögé, tudom, hogy ott van. Egyszerűen csak tudom. – Az a szöveg a kukkolásról nem volt semmi, de legközelebb hagyd ki a repertoárból. És – hátrasandítok a vállam felett, de nem az arcára nézek, mert túl magas. – megpróbálkozhatnál valami mosolyfélével. Kevesen múlott, hogy nem kezdtem a paprika spray-m után matatni. – Megérkezve az automatákhoz, kicsit félre állok. Arra várok, hogy oda lépjen az egyikhez, és megnyomja a megfelelő gombokat. Amennyiben ez nem történik meg, összevont szemöldökkel megint felnézek rá. – Elő az aprópénzzel. Te vagy a színész, fizess. – Csak nem gondolta azt, hogy még meg is hívom?





Utolsó Poszt Vas. Okt. 30, 2016 8:52 pm
Következő oldal


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Jóatyám fantáziája  a teremtésben határtalan volt. A világ változása, vagy éppen a benne rejlő megannyi lehetőség közül az emberek voltak azok akikben valamiféle csodát látott. Utánunk, gyermekei után talán az egyetlent. Voltak akikben féltékenységet ébresztett közülünk az a ragaszkodás, ahogy ehhez az alapvetően gyengének és sebezhetőnek számító fajhoz viszonyult. Én azonban úgy tekintettem rájuk mint egy apró kis ékszerre, egy féltve őrzött kincsre Atyánk kimeríthetetlen titokládájában. Érdekeltek engem, nem egy alkalommal fordultam meg az évszázadok alatt közöttük, és próbáltam megérteni tetteiknek okát, vagy éppen a cselekedeteiknek kiváltóját, és nagyon sokszor éppúgy nem találtam ahogy Atyánk esetében sem. Mintha túlságosan olyanra alkotta volna meg őket, amilyenképpen ő is volt. Mintha mindazt amit belőlünk gyermekeiből hiányolt, bennük testesítette volna meg. Én mégsem éreztem irántuk haragot, a fogalom mint olyan nem volt ismert számomra, inkább csak érteni akartam őket. Crosselnek sikerült ami nekem nem. Sok időnk alatt amelyet a Földön töltöttünk őket tanulmányozva, eltévedt testvéreinket hazavezetve annyiszor esett ő is kisértésbe. Az asszonyi külső éppúgy megbabonázta mint azokat az angyalokat, akik nem tudtak Isten teremtményeinek és a bennük rejlő kiaknázatlan titkoknak ellenállni. Én azonban úgy véltem, hogy nem erre teremtettünk. A mi dolgunk a Mennyek védelme, ha kell olyan áron, hogy életeket veszünk el vagy letörjük az ellenállás utolsó bástyáját is. Ezért kellett meghalnia annak a nőnek aki világra hozta Crossel lányát. Nem éreztem egy pillanatra sem megingást a cselekedetemben, amikor lesújtottam rá a kardommal, nem éreztem, hogy helytelenül cselekednék, hiszen akkorra a démon már átvette felette az irányítást. Hallottam a nőt nyöszörögni a hústömeg alatt, de a megváltást csak akkor hozhattam el a számára, ha megszabadítom a démontól és elveszem a porhüvelyét. Láttam ahogy lezáródnak a szemei, azok a szemek, amelyeknek mása most itt van előttem és egyelőre észrevétlenül, másfelé néz. Én nem. Én amióta csak bejöttem és leültem arra a székre, amelyet a bibliai Ester mutatott, nem akarok semmi mást csak végre bizonyosságot szerezni. Eddig ott voltam az életében, minden kis mozzanatában. Láttam őt nevető gyereknek, és nem egy alkalommal csak azért jöttem, hogy ezt lássam. Crossel önfeledtségnek hívta. Mintha megfeledkezett volna magáról. Boldog. Ártatlan és tiszta. Éppen olyan amilyennek most látom. Amilyennek talán ő nem látja magát. Tudom milyen összetört, hogy mennyire kétségbeesett, mióta felfedezte a szárnyait. Az apja elmondhatta volna neki, és tudom, hogy készült is rá, csak nem találta a megfelelő pillanatot. A tökéleteset akarta, végül még egy félmegoldásra sem futotta.
A kezemre egy reszkető, ráncos kéz simul, de én nem nézek rá, nem szükséges ahhoz, hogy érzékeljem az aggodalmát. Szükségtelen. A lányt figyelem, éppen olyan elszántsággal ahogyan eddig is tettem, és szinte meg sem mozdulok, a szempilláim sem rezdülnek. Hogy megijeszteném az eszembe sem jut. Nem rossz szándékok vezetnek, éppen ellenkezőleg.Elvonja a figyelmét tőlem, a levegővétele is zavarodottabb lesz. Cserepessé válnak az ajkai. Mozdulna a kezem, de visszahullik. Eddig néha engedtem meg magamnak, hogy álmában figyeljem, de akkor is inkább csak álltam az ablaknál, és vártam. Ki tudja mire? Talán arra, hogy kinyitja a szemét, mert megérzi, hogy ott vagyok. De ilyen nem történt. Csak azóta zavarosabb az álma, amióta az apja lelkének lángja kihúnyt ebből a világból. Újra rám néz, és ezúttal meg is szólít. Engem. Igen, engem. Ez már valóságos. Olyasmi történik, amit mindig is szerettem volna, talán a hely is lényegtelen ebből a szempontból, számomra legalábbis. Nekem alapvetően sem számít sem az idő, sem a tér, ha valami fontos történik. És ez most az, ez most fontos. Nekem. És majd megérti, hogy neki is. Nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Hiszen nem beszélhetek vele úgy mint egy angyallal, és úgy sem mint egy emberrel. Ő több annál. Rezdül a szemhéjam és kezemmel lassan gombolom meg a kabátomat. Az összes gombot, hogy aztán úgy ahogyan kérte levegyem magamról. Felállok, és gondosan összehajtogatom a karomra, majd úgy ülök vissza, éppen abba a pózba amiben az előbb is voltam, karomon a szövetkabátommal, melynek alja a földet söpri. Nem törődöm vele.
- Látja így sokkal jobb.- egy másik hang mellettem, egy fiatalabb nő.
- Megkért rá.- logikus döntést hoztam, hiszen ha szeretné nem tartom magamon, noha nem érzem sem feleslegesnek, sem pedig tehernek, hogy viselem. Megszoktam, hogy közöttük ennek fontos szerepe van. Bár a helységek közötti különbséget még mindig nem értem. Hol kell, hol nem kell. Időszakonként változó. A hőmérsékletnek és a testük ellenálló képességének van köze hozzá. Azt hiszem. Ellenben nem sokat foglalkozom a továbbiakban a környezetemmel jelentőségét veszíti, hogy ismét figyelem őt. Valahogyan megszoktam az idők során a kommunikáció gondolati formáját, nehezen állok át a beszédre. Úgy vélem elég kifejező vagyok így is, de ezek szerint mégsem. Ő kezd el magyarázni. Egy történetet. Én legalábbis annak vélem. Érdeklődve hallgatom, sokat sejtetően néha biccentve annak jeleként, hogy figyelemmel kisérem a mondandóját.
- A szerzetesek egykor azért tömörültek csoportokba, hogy Isten katonáit segítsék. Így könnyebb volt. A legtöbbje tiszta lelkű volt és kikezdhetetlen erkölcsű, mindenek felett álló. De voltak akiket megmérgeztek a pokoli aljadékok.- nem egyszer kellett védenem kolostorokat csak azért mert a küldetésünk veszélyben volt. Ezt csak mellékesen szúrom közbe a történetébe, mert szükségszerűnek érzem, hogy teljes képet kapjon arról amiről beszél. Meglepődöm az utolsó mondat hallatán
- Fószer? Ez mit jelent pontosan?- ízlelgetem ezt a szót, amit nem volt még alkalmam hallani eddig. Végül ahogy a reakcióját lassan feldolgozom leesik, hogy fél tőlem. Értetlenül teszem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miért? Miért tart tőlem az a lány, éppen az akinek nem tudnék ártani….talán csak akkor ha ugyanaz történne vele ami az anyjával. Vagy...lehet már akkor sem. Felállok a székből és megigazítom a kabátot a karomon, majd odasétálok elé, és leguggolok. Nem érintem meg, nem megyek közelebb, hiszen tökéletesen értem, hogy jelen pillanatban összezavarodott. Jobban mint eddig.
- Miért félsz tőlem Nathalie?- teszem fel a kérdést végtelenül egyszerűen és próbálom vele újra felvenni a szemkontaktust. A lélektükrök sosem hazudnak és az enyém is őszinte amennyire csak lehet.
- Az előző pillanatokban adtam erre okot? Tettem olyasmit ami miatt félned kell tőlem? Bántottalak? Valami rosszat mondtam?- hiszen én ismerem őt, tudom milyen, szinte minden fontos eseményen az életének jelen voltam. Aztán a tudat éket ver bennem: ő nem tudja ezt, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, hogy miért vagyok itt….semmiről nem tud. Az értetlenség pedig az emberekben gyakorta vált ki félelmet, és késztetést arra, hogy védekezzenek, elzárkózzanak. De előlem is?
- Nem akarlak bántani. Csak azért vagyok itt... - pillantottam körbe a helységen és meg kellett állapítanom, hogy ez talán az ő szemében bizarr lehet. Nem az otthona. Egy idegen terep.Még nem értheti, hogy nekünk lényegtelen hol találkozunk, hiszen a hangsúly magán a találkozáson van. A megismerésen.
- Mert e pillanatban te is itt tartózkodsz.- felálltam, fölé magasodtam. Ha tehettem volna kitárom a szárnyaimat és védelmezem. Parancs nélkül, utasítás nélkül. De a kétkedés nem hagyta volna. Sosem mentem szembe Atyám akaratának, most először szólal meg valami bennem, ami megnehezít mindent. Miért? Kinek köszönhetem ezt a gyarló gondolatot?
- Ha akarod elmegyek. Egy szavadba kerül. De ha válaszokat szeretnél, akkor nem hagyod, hogy újra az árnyékokban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.- megadom a szabad választást, hogy döntsön. A kezemet nyújtottam felé.
- De velem is jöhetsz. Ezek az emberek nem tudják a gyógyírt arra amire neked van szükséged. Én azonban igen. És ha a szíved mélyére nézel, te is tudod, hogy igazat szóltam.- nem vetek be egyetlen trükköt sem, nem manipulálom. Hagyom, hogy megnyissa az elméjét és várok. Várok, ahogyan eddig is tettem.  






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit


Utolsó Poszt Vas. Okt. 30, 2016 4:36 pm
Következő oldal





To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


A szokásos kontroll vizsgálatra érkeztem. Lemondtam a magánrendelés időpontjaimat miután szárnyaim nőttek, és megtaláltam az apám rejtett szobáját. Ezek azok a dolgok, amikről senkivel nem beszélhetek. SF az a város, ahol tényleg nem tabu angyalnak lenni, és szerintem a félvéreket se sújtaná olyan masszív előítélettel a közvélemény, mint például egy démont, vagy egy közönséges bűnözőt, szóval tudom, hogy nincs okom félni, mégis... Ez olyan téma, amit inkább egy baráttal szeretnék megbeszélni, lehetőleg egy doboz jégkrém társaságában, és végképp nem egy szakemberrel. A pszichológus dolga, hogy objektíven, tudományos szemszögből szemlélje a pácienst és a viselkedését, felhívja a figyelmet a logikai buktatókra az érzelmi hálózatodban, és gyógyszert írjon fel, amikor a szavaknak már semmi haszna. Az hiányzik most a legkevésbé, hogy valaki tárgyiasítson. Pont elég gyomorforgató volt Apa ilyen jellegű feljegyzéseit olvasni rólam.
Azt hiszem, csak egy ismerős arcra lenne szükségem. Egy baráti ölelésre. Megpróbáltam elérni Jonast, hátha hazalátogat mostanában. A nyáron is itthon volt egy hetet. Akkor voltam kórházban az idegösszeomlással, és beugrott hozzám néhányszor. Egyszer becsempészte Cujo-t is, kockáztatva a feljelentést, ami az állat illetéktelen behatolása vonna maga után. Egy ápolónő meg is látott minket hármasban, de nem tette szóvá. Láttam Jonason, hogy kínosan érzi magát a kórházban – utáljuk ezt a szagot-, de kedves volt hozzám, hozott jégkrémet és virágot, valahányszor beugrott hozzám. Kereste a szavakat. Már nem vagyunk egy pár, szerintem ezt akkor is tudtuk már mindketten, de ennek ellenére olyan fajta kötelék van közöttünk, ami soha nem fog megszakadni. Szerintem ezt próbálta elmondani. Nem volt rá szükség, hisz én is ugyanígy gondolom, és... már tudom, hogy vannak dolgok, amiket jobb NEM kimondani. Viszont abban nem kételkedek, hogy mindig fontosak maradunk egymásnak, mint legjobb barátok. És az egyetlen, akinek volt valamennyi belelátása a színfalak mögé, noha konkrétan soha nem került szóba közöttünk a gyógyítások. Neki szerettem volna elmondani mi történik velem, és a szörnyű gyanúmat apáról, anya haláláról, no meg arról ami TALÁN rám is várt volna. Igen, neki talán elmondtam volna. Csakhogy nem értem utol.
Ezt nevezzük szívásnak.
Tehát, mindössze kontroll; nem időpontra, hanem rendelési időben, sorban állva. Már tudom a menetrendet. Kártyákat fogok kapni méghozzá két paklival. Az első sorozaton elmosódott pacák lesznek, és nekem ki kell mondani az első dolgot, ami az eszembe jut róla; a második paklin pedig képek lesznek a feladat pedig annyiból áll, hogy mondjam el hogyan érzek a látottakkal kapcsolatban. Eztán majd megkérdezi az orvos: hogy vagyok, történt-e valami különös mostanában, mire én azt felelem, hogy nem, minek után ő elmondja, hogy mennyivel csökkentjük a gyógyszer adagomat. Reményeim szerint hamarosan elhagyhatok minden bogyót –már csak enyhe nyugtatót szedek alváshoz, és reggelente egy Dephral-t -, mert őszintén szólva teljesen jól vagyok már. A körülményekhez képest, ugye. A lényeg, hogy nincs kényszerem megölni magam, és nem érzem rosszabbnak sem a kelleténél.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt. - Csiviteli a kedves idős néni velem szemben-kettővel jobbra, és felpillantva a könyvemből látom, hogy át is hajol a közöttük lévő üres széken, ízületes, görcsös ujjai a szóban forgó fiatalember kezén, ezzel próbálja magára vonni a figyelmét. Először a nénit néztem, aztán tekintetem tovább siklott a kezére, majd a fickó kezére, onnan pedig fel a... nos, minden másra is. A pasinak félhosszú haja van, élénkzöld szeme, hegyes álla, és a legkevesebb érdeklődést sem tanúsítja a néni iránt, aki kedveskedne neki, vagy mindössze beszélgetést kezdeményezne vele. E helyett a fickó engem bámul. Nem, ez a „bámul” nem elég jó szó arra a merev tekintetre, a rezzenetlen, kifejezéstelen arcra, a békés nyugalomra, amivel mered rám. ~ Nem békés.~ gondolom. ~Halálos~ és amint ez megfogalmazódik bennem, kiszárad a szám, és megindul a vérnyomásom valami lehetetlen iramban. Ez egy folyamat, amit adrenalin-termelésnek gúnyolnak, ám szerintem ennél jóval egyszerűbb a dolog. Ütsz, vagy futsz. Ez a két opció van ilyenkor, és semmi más. Egy percig állom a tekintetét – nem eszik azt olyan forrón, ugye? – aztán el-elpillantok másfelé, mert mégis kezd kényelmetlen lenni. Végül már fészkelődök. A néni ekkor adja fel, hátradől, és látszólag mostanság nem kíván többször felszólalni. – Vedd csak le. – tegezem, hiszen legfeljebb egy tízessel lehet idősebb nálam, tehát még nem az öreg, de nem is a bizonytalan kategória e tekintetben. Ez még hagyján. Az se zavarna, ha nem bírná a tegezést. A kabátja, illetve az a tény, hogy még viseli: idegesít. Önmagában az a tény, hogy rajta van, még nem zavarna, csakhogy engem bámul mereven miközben viseli. Így teljesen más a helyzet. Ide nem illő gondolataim támadnak tőle. Például olyasmi, hogy nem szeretnék egy sötét sikátorban, de még egy kihalt parkolóban sem találkozni vele. Azt hiszem ez már a félelem, vagy legalábbis a felé standálok, miközben magam is tudom mekkora hülye vagyok. Csak nézd meg hol vagyunk: szellemileg egészséges ember ide nem jön. – Értem már. Erről olvastam. Volt egy kemény ciszterci szerzetesrend, ahonnan nem léphettek ki a tagok, csakis ha elbocsátották őket. Néhányan nem bírták a nyomást, ezért a következőt tették: kipécéztek maguknak valakit a reggeli mellett, és egész nap csak őt nézték kitartóan, mígnem a kiszemelt bedühödött és jól megverte. A szemlélődőt minden esetben elbocsátották. – marhára okosnak érzem magam, pedig ha tudatában lennék annak, hogy mindenki más is engem figyel (mint az egyetlen beszélőt) a váróban, elpirulnék, és befognám a számat. – Te egy ilyen fószerre emlékeztetsz. – Nyelek egyet, de csak szárazon. Arra várok, hogy végre megszólaljon, vagy tegyen bármit amitől nem érzek folyamatos késztetést párhuzamot vonni közte és egy sorozatgyilkos között. Tekintve, hogy hol vagyunk, nagyon szeretném, ha helyre kattanna valami az elméjében, amitől fokkal hétköznapibbnak látszik. Ha nem kapok ilyesmit, úgy teszek még néhány kísérletet, de már megfogalmazódott bennem valamiféle B terv, miszerint nem várom ki a soromat, hanem inkább kereket oldok.





Utolsó Poszt Szomb. Okt. 29, 2016 8:48 pm
Következő oldal


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Végül csak elérte amit akart. A földi léte megannyi buktatóját, amibe beletartozott a halandóság is. Fel nem foghatom miért akarta ezt ennyire, ahogyan azt sem igazán értem, hogy engem az utóbbi időben miért foglalkoztat annyira emberi létének írmagja, akit maga után hagyott. Tulajdonképpen nem is csak az utóbbi időben, hanem már sokkal régebbről, hiszen első próbálkozásainál, ha láthatatlanul de én magam is ott voltam. Láttam a bizonytalanságot az íriszeiben, láttam a félelmet a kétkedést megannyi emberi gyengeséget amely alól maga Crossel is feloldozhatta volna, ha elmondja neki az igazat. A titkok közé menekült, és a hallgatás köntösével burkolta be magukat. Nekem pedig nem volt jogom ezt széttépni, hát nem tettem. Én nem tudom milyen eltávozni ebből a világból, ahogyan nem érzékelem egyetlen olyan fájdalmukat sem amely miatt olyan nagyon szenvednek időnként. Látom, tudom, de nem érzem, nem tudok benne osztozni. Kezem egyetlen érintésével képes vagyok megszüntetni, de átérezni képtelen. Még csak a fogalom mibenlétével sem vagyok igazán tisztában. Egykori társam megpróbálta elmagyarázni nem is egyszer, én azonban nem voltam elég fogékony rá. Jóatyám felruházott bennünket a tudás misztikus hatalmával, de nem adott lehetőséget a lélek minden rezdülésének érzékelésére. Ellenállni a kísértésnek ellenállni a Pokol néha nagyon is valós csábításának, bukott testvérünk kígyóként sziszegő asszonyi ábrázattal felruházott démonainak. Megannyi mindennek ellen tudunk állni, de nem tudunk ellenállni az embereknek az ő akaratuknak, az ő érzéseiknek, hogy megismerjük őket. Olyan ez mint Atyánk könnye, melyet az ő íriszeikbe rejtett. Csodálhatjuk, de nem mi hullajtjuk el azokat. Az emberek könnyei gyógyír a mi érzéketlenségünkre, ha hagyjuk.
Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Az egyensúly megtartása nem lehetséges anélkül, hogy bizonyos időközönként az ellentétes oldalak ne feszüljenek egymásnak, mindegyik kimutatva duzzadó erejét és fenyegető hatalmát a másik felé. Az egyik a fénnyel a másik a pusztító sötétséggel fenyegetve meg a másikat. Túl régóta megy ez az egész de mindidáig az emberek kimaradtak belőle. Most azonban eszközökké váltak. Tudtuk….tudtuk, hogy ez lesz, talán csak azt nem gondoltuk, hogy Lucifer őrülete egyszer majd Gábrielt is eléri, és nem marad más választásuk azoknak akik Atyánk mesterművének tartott világ törékenységét óvni akarják, mint hogy szembeszálljanak vele. Nem álltam Mihály oldalára, nem álltam Gábrielére sem. Kardom a Mennyeket védelmezte, ahogyan szárnyaim is ennek a megóvása érdekében tártam szét és sújtottam le haragvó erőmmel ha szükséges volt. Nem akartam testvéreimet ölni, nem akartam azokat pusztítani akik nem láttak tovább annál, minthogy az emberek az egyetlen eszköz, hogy Istent előcsalogassuk. Hiszen tudtuk mindannyian, hogy sosem hagy el bennünket. Talán ez is egy próbatétel amelyet ki kell állnunk. És én, ezekben a vészterhes időkben itt múlatom az időt a fal Nyugati oldalán, egy kis szeletében a városnak, csak mert képtelen vagyok hosszú időre messzire kerülni attól az angyali és tiszta teremtménytől. Nincs rá utasításom, sem parancsom, még csak kérés sem hangzott el sehonnan, hogy bukott testvérünk emlékét óvjam és figyeljem mi lesz majd a gyermekével mindazok után, hogy egyedül marad. Úgy távozott el, hogy a tudását magával vitte, és én nem mentem utána számonkérni. Nem léptem át azt a határt amelyen túl az ő személyes Paradicsoma kezdődött. Helyette itt voltam, hogy figyeljem a lányát, hogy lássam mivé alakul az idők során, hogy birkózik meg a képességével, amelyek egyre erőteljesebben rohanták meg. Örökölte anyja emberi létének megannyi gyengeségét, fogékonyságát a betegségekre, az emberi lélek megannyi apróságát. És apja harcias kitartását, küzdőszellemét. Tökéletes teremtmény volt, csak nem tudott róla, és éppen ezért megbírkózni sem tudott vele. Azóta, hogy Crossel távozott a világból és ő egyedül maradt egyre fogyott, mint a gyertya amelyet hagynak csonkig égni. Tennem kellett volna érte, hogy így legyen, mégis valahányszor ott voltam a közelében nem mutattam meg magam. Nem akartam, hogy lásson. Csak egyszerűen jelen voltam mint egy imádság hordaléka, mint egy hang az Ámen után, ami némán folyik le ajkairól.
Ültem a félig lerombolt ház párkányán, lábam a levegőbe lógott és a futó emberek hömpölygő tömegét néztem. Mind között azonban tudtam, hogy kit keresek, ki az az egy akit szemmel tartok. A távolban feltűntek a kórház falai. Az emberek azt hiszik, hogy a testüket támadó betegségeket képesek mindenféle szerekkel, és műtéteknek nevezett hókuszpókuszokkal meggyógyítani. Holott ennek képessége megvolt bennük, a hitükben amit apró pénzre váltottak. Tán ezért mondott le róluk Atyánk? Nem hiszem, ahogyan azt sem hiszem, hogy bennünket magunkra hagyott. Lassan ereszkedem alá, és a lábam éri az aszfaltot. Csizmám alatt a törött üvegdarabok keservesen nyekeregnek. Hosszú fekete szövetkabátom alá belekap a szél. Kiseprem onnan ahogyan elindulok. Nem tudom, hogy végül mi vezeti a lépteimet a tojáshéj színre festett fehér csempével burkolt falak közé. Mi az az erő amely kezemet mozdítja, hogy kitárjam az ajtót és besétáljak rajta. Körülnézek. Emberek várakoznak elgyötört arccal és szinte a végső kétségbeesés ráncaival az arcukon.
-  Szabad lesz uram?- fiatal, hirtelen szőke hajú teremtés szólít meg, kedves mosolyát leginkább a szájára kent furcsa holminak köszönheti. Rúzsnak mondják. A funkcióját sok évszázad alatt sem sikerült megfejtenem.
- Zakhiel vagyok.- értetlenül néz rám. Nem árulja el a nevét, de a mellkasára pillantva ott látom csillogni a kis táblát, amit legtöbbször viselni szoktak. Oda írják a nevüket. Ester. Bibliai.
- Nagyon örvendek Mr Zakhiel. Melyik orvoshoz jött?- a kérdésen láthatóan meglepődtem, és egy ideig csak meredtem a szőkeségre. Némaságom zavarba hozta így a székek felé mutatott.
- Tudja mit? Addig is foglaljon helyet nemsokára visszajövök és együtt megbeszéljük.
- Nagyon kedves, köszönöm.- biccentettem egy aprót, majd magára hagyva a még mindig csodálkozó teremtést arra vettem az irányt amerre mutatott.
Nathalie. Különleges hangzású nevet választottak neki, ami leginkább egy virágra hasonlít. Egy különleges, fehér, törékeny virágra. Vele szemben ültem le, kabátomat nem gomboltam ki, annak ellenére sem, hogy a helységben az egyenletes meleg uralkodott, némelyek még az újságjukkal is legyezgették magukat. Csak előre meredtem és őt néztem kitartóan, ahogyan mindig is szoktam gyakorlatilag azóta, hogy megszületett. A szemei olyanok voltak mint Crosselnek, a termete akár az anyjának. Jól emlékszem még rá, hogy magasodtam emberi porhüvelye fölé, amikor lesújtottam rá.
Megszoktam, hogy így nézem őt, és fel sem merült bennem, hogy most először úgy teszem mindezt, hogy ő is lát engem.Miért vagyok itt? Isten útjai kifürkészhetetlenek….mondanák az emberek, de ez ostobaság! Ő mindig is tudja mit akar, csak éppen nem minden részletét osztja meg velünk. Talán azért voltam itt, hogy bizonyosságot nyerjek, hogy van helyem és lehetőségem segíteni neki, hogy elfogadna vajon? Idegen vagyok a számára, miközben én mindent tudok róla. Furcsa lehet a számára, de talán nem annyira, mint nekem az, hogy figyelem leplezetlen úgy, hogy ő is tudhat róla.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt.- egy hang zökkentett vissza a valóságba. Egy idős női hang. Aggodalmaskodó. Nincs oka rá. Nekem ez így teljesen kellemes. Tekintetem nem vontam el Nathalie-ról. Még azután sem, hogy végre rám nézett. Észrevett engem. Most először.






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit


Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Ruben
Yesterday at 9:27 pm
☽ Mission Dolores Park

Seth
Yesterday at 9:05 pm
☽ Seth me on fire

Ramiél
Yesterday at 7:43 pm
☽ Don's Place




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
6