☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Iliana Greer
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
60

Csüt. Szept. 14, 2017 9:34 pm írtam neked utoljára


Amber & Iliana
The Dark consume You


Fogalmam sincs, mi történik. Az egész pár perce kezdődött, amikor is hirtelen emberek kezdtek hirtelen megjelenni az utcán. Láthatóan ők se értették, hogyan kerültek oda, ahova. Egyesek páncélban, mások akár ruha nélkül. Mind éppen csináltak valamit, vagy épp semmit, mikor feltűntek az utcákon, amelyeken futva róttam a köröket. Az egyik megjelenő fickó miatt egy biciklista hirtelen kanyart tett, és sikeresen elütött. Esküdni mernék, hogy démonokat is láttam a megjelenő alakok között... Szerencsére jó fej volt a férfi és a bringájának hátuljára csüccsenve eltekert velem eddig a rendelőig, mert a bokám és a lábszáram meglehetősen fájt, lilult és bedagadt. Kezdett káosz kialakulni az utcákon, az emberek riadtan mentek, jöttek, bezárkóztak.
- Amint tudsz, menj haza te is és ne menj ki az utcára. - hallom a férfitől a tanácsot, de válaszolni már nem igen tudok, mert beérünk a rendelőbe.
- Köszönöm a segítséget! - szólalok meg, miközben a segítségével bebicegek. Oda bent a feje tetején áll minden,. Rohangálnak az orvosok, betegek mindenütt. Leülök az egyik szabad helyre, a férfi pedig elsiet. Ahogy nézem, súlyosabb sérültek is vannak itt rajtam kívül, így valószínűleg sokat kell majd várnom, mire lábam és én sorra kerülünk. Addig is döbbenten nézem a történéseket, és félelem fog el. Nem tudom, mi történik. Mi történik?!
Hirtelen egy ismerős arcot vélek felfedezni a tömegben.
- Amy! AMY!! - kiabálok és integetek neki nagy mozdulatokkal, hogy láthasson. Felkelni nem nagyon tudok így, hogy bokám, lábam tropán van... Remélem észre vesz a nagy kavarodás közepén is.


Vendég
WHISPERING AMEN



Hétf. Okt. 31, 2016 1:29 pm írtam neked utoljára





To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


Néhány másodperccel- értsd: örökkévalósággal- az után, hogy a kérés elhangzott, a fickó első ízben ad magáról életjelet, mióta leült oda, és engem bámult leplezetlenül. De amint nekilátott, ceremónia nélkül, kicsit gépre emlékeztető mozdulatokkal, céltudatosan legombolja magáról a kabátot, majd feláll, leveszi, visszaül, az ölébe hajtogatja. Nem gyakorlott, hanem gyakorlatias mozdulatok voltak. Nekem mindebből annyi jut el a tudatomig, hogy mennyire colos. Azt hiszem, ez a jó szó rá, hiszen a „magas” erre a fickóra nem elég kifejező. Szinte már semmit mondó.
Az apámra emlékeztet. Ő is ilyesmi paraméterekkel bírt, bár jóllehet valamivel alacsonyabb volt, és mellkasban szélesebb. Szeretettel időzök ennél a gondolatnál. Sose voltam a bújós típus még kislányként sem, de amikor megöleltük egymást, és éreztem mennyire kicsi vagyok az ő  hatalmas karjaiban, a fejem elveszett a mellizmai között, az maga volt a béke, a biztonság, és kényelem együtt, egyetlen szeretgombóccá gyúrva.
Nézem ezt a fickót, aki egyértelműen nem az apám, felmérem az „adottságit”, összeadom a körülményekkel, és máris nem az ölelésen jár az eszem. Egy fickó, aki leveszi a kabátját, kijelenti, hogy azért tette, mert én azt mondtam, és tovább néz megint abba a mozdulatlan, halálos nyugalomba merülve... szóval az ilyen palit nem akarjuk megölelni, már nem is az apukánkhoz hasonlítjuk, hanem menekülési tervet gyártunk, és ha nem is vagyok még annyira berezelve, hogy felvegyem a nyúlcipőt, még kényelmetlenebb számomra az egész. Próbálok magyarázatot találni a viselkedésére (mentséget, ha úgy tetszik, bár ki vagyok én, hogy részemre mentségeket, vagy kifogásokat gyártsanak), így jött az ötlet a meséről a ciszterci szerzetesrendről, és a levegőben lógó párhuzamról, hogy talán ő is valami hasonló turpissággal akarja kirúgatni magát ebből a rendelőből azzal, hogy engem felhúz. Talán nem akar itt lenni. Talán részegen betört egy ablaküveget, és ide utalta a rendőrség, most pedig csak egy nyomós indokot keres arra, hogy eltűnhessen. Megérteném, csak... Csak én nem vagyok az a verekedős fajta, az ő súlycsoportját pedig meg sem közelítem. Nem mondom, megesett már, hogy kiosztottam néhány sallert az étteremben egy-egy pofátlanabb vendég részére, a középiskolában pedig rendszeres program volt abban az időszakban amikor a menő csajok kipécéztek maguknak, és lesújtottak rám gyermeki gonoszságuk minden nyomatékával. Felnőtt embert, felnőtt fejjel, csak azért, mert bámul biztosan nem ütök meg, de –a körülményekre tekintettel- még csak be se fogok szólni neki miatta.
E helyett jön a mese, és nem csak bólint rá, jelezve, hogy minden figyelme az enyém, hanem hozzáteszi a maga magyarázatát is. Tanár bácsis stílusban beszél, tárgyilagosan, ugyanakkor se nem leereszkedő, se nem tudálékos. Tényeket közöl. Olyasmiket, amiket mintha nem csak hallott volna, de maga is átélte már. Ennek ellenére is egy általam említett típust képviselő fickóra emlékeztet, és ezt meg is osztottam vele. Nem cáfolt rá az állításra, hanem az általam használt egyik szó jelentésére kérdez vissza. ~Tessék?~ Kezdek zavarba jönni tőle. Úgy értem, nem tudom hova tenni, nem tudom már kategorizálni sem, és ez nincsen rendben. Mindenesetre adja magát a kérdés: - Külföldi vagy? – ment nem igazán tudok más esetekről, amikor nem világos egy szó jelentése, pláne nem egy olyan világban, ahol angyal is, démon is csapatja a szlenget ezerrel. – Fószer, mint pasi, fickó, srác, férfi. Több szinonima most nem jut eszembe, de biztosan van még.
-Krapek – mondja az egyik várakozó, ez úttal egy srác.
-Faszi. – szól egy nálam nem sokkal idősebb nő.
-Kandúr. – jelenti be az ízületes idős néni, de kettőnk közül bennem van annyi tisztesség, hogy legalább egy kicsit elpiruljak és lesüssem a szememet. Nem az elhangzott szavak miatt, hanem mert most eszméltem rá, hogy aktív (és lelkes?) közönségünk van. Egy rakás olyan ember, aki a pszichológus várójában érdekesebbnek találja fül és szemtanúja lenni két idegen zöld ágra történő vergődésének. Szerintem ezzel tökéletesen leírtam a helyzetet. Aztán rádöbbenek, hogy mégsem. Lehet ezt még fokozni, lehet ez még zavarba ejtőbb, lehetek még vörösebb, akár annyira is, mint egy nyavalyás rák. A colos ugyanis feláll, és leguggol előttem, mint valami gavallér. Ez már önmagában is ... – megint ezt a kifejezést tudom használni- zavarba ejtő, de az amit ezt követően mond, már levágja a biztosítékot. A nyíltság, amivel rákérdez, hogy miért félek tőle, egyenesen ledöbbent, és az a legelképesztőbb, hogy nem csak hallom, látom is rajta, hogy ő ezt tényleg nem érti. Ha előadja magát, rohadt jól csinálja.
Megköszörülöm a torkom, mielőtt válaszolnék. A szám elé teszem a kezem, mert így illik. Igyekezek baromi könnyed hangot megütni, ám ez nem igazán jön össze. Itt- ott felváltva megremeg és elcsuklik a hangom. – Lássuk csak. Beülsz ide, bámulsz. Nyíltan. Mereven. Levetkőzöl, mert én azt kértem, és most előttem guggolsz. Ember, ez elég ijesztő. – bólogatok is hozzá apró, látszólag centire kimért fejbiccentésekkel, de valójában mozdulni se merek. Egyenesen bele lapultam a székbe háttal, fenékkel, fejjem a falnak nyomtam, és egy percig azt hiszem, hogy spaklival kell majd levakarni onnan – persze ez így nem igaz-. A lényeg, hogy valóban, de most már tényleg kezdek frászt kapni a fura colostól. Ha nyomulna, azt tudnám kezelni. A bunkó emberekkel is tudok bánni. Viszont ezt a szinte már alázatos testhelyzetet, és a hozzá illő szavakat már nem tudom hova rakni. És akkor még nem is említettem a szavak jelentését. Basszus. Hol a kamera? Mosolyogjak? Felvesznek? Ez az Évszázad szívatása című játék, igaz?
Amikor feláll (ha lehet ilyet) én még jobban a falhoz lapulok. Veszek egy mély levegőt, lent tartom, és a tüdőben égő érzésre fókuszálok, nem a colos arcára. Főleg nem a szemére. Az a baj, hogy ebből a szemszögből teljesen úgy látszik, hogy ő ezt komolyan éli, komolyan gondolja, és ha igazak a szavai akkor ezek szerint van egy zaklatóm. „Újra az árnyékodban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.” Basszus basszus basszus.
Nyújtja a kezét.
Lehetőséget kínál.
Válaszra vár.
Túllihegem a dolgot? A körülmények azt mondják, hogy igen. Nem volna szabad ennyire komolyan vennem, hisz pszichológusnál vagyunk, és valószínű – nem, kicsit sem az-, hogy ez itt a kandi kamera. Felmerül a kérdés, hogy visszanézve mit akarok látni a tévében? A csajt, aki halál lazán kezel egy őrültet, vagy a csajt, aki egy ország előtt csinál hülyét magából azzal, hogy szétparázza a várótermet –neadjisten- még jelenetet is rendez.
- Ha te nem mész, ÉN megyek, kedveském. – szól az ízületes néni, mire kitör a feszültséget oldó, visszafogott kuncogás. Én is megpróbálkozok egy mosollyal, és furcsa mód, ez segít döntenem a colossal, meg a hülye viccével kapcsolatban is.
Kezem az övében a formaság kedvéért, de felállni a magam erejéből állok; aztán el is engedem. – Egy kávé a szép bevezető miatt. – szólok fel neki alig a mellkasa magasságából. Egészen hátra kell szegni hozzá a fejemet. Csaknem beleszédülök. Az orra hegyét nézem, nem a szemét, és rövidre is zárom a társalgás ezen részét, mielőtt itt töröm ki a nyakamat csak attól, hogy nézem. – Aztán helyet fogunk cserélni a sorban. – bólintok is rá, mintha ez immár eldöntött tény lenne. – Neked  nagyobb szükséged van pszichológiai kezelésre. Gyere, az automaták erre vannak. – intek egy irányba, és meg is indulok arra. Nem nézek magam mögé, tudom, hogy ott van. Egyszerűen csak tudom. – Az a szöveg a kukkolásról nem volt semmi, de legközelebb hagyd ki a repertoárból. És – hátrasandítok a vállam felett, de nem az arcára nézek, mert túl magas. – megpróbálkozhatnál valami mosolyfélével. Kevesen múlott, hogy nem kezdtem a paprika spray-m után matatni. – Megérkezve az automatákhoz, kicsit félre állok. Arra várok, hogy oda lépjen az egyikhez, és megnyomja a megfelelő gombokat. Amennyiben ez nem történik meg, összevont szemöldökkel megint felnézek rá. – Elő az aprópénzzel. Te vagy a színész, fizess. – Csak nem gondolta azt, hogy még meg is hívom?




Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 30, 2016 8:52 pm írtam neked utoljára


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Jóatyám fantáziája  a teremtésben határtalan volt. A világ változása, vagy éppen a benne rejlő megannyi lehetőség közül az emberek voltak azok akikben valamiféle csodát látott. Utánunk, gyermekei után talán az egyetlent. Voltak akikben féltékenységet ébresztett közülünk az a ragaszkodás, ahogy ehhez az alapvetően gyengének és sebezhetőnek számító fajhoz viszonyult. Én azonban úgy tekintettem rájuk mint egy apró kis ékszerre, egy féltve őrzött kincsre Atyánk kimeríthetetlen titokládájában. Érdekeltek engem, nem egy alkalommal fordultam meg az évszázadok alatt közöttük, és próbáltam megérteni tetteiknek okát, vagy éppen a cselekedeteiknek kiváltóját, és nagyon sokszor éppúgy nem találtam ahogy Atyánk esetében sem. Mintha túlságosan olyanra alkotta volna meg őket, amilyenképpen ő is volt. Mintha mindazt amit belőlünk gyermekeiből hiányolt, bennük testesítette volna meg. Én mégsem éreztem irántuk haragot, a fogalom mint olyan nem volt ismert számomra, inkább csak érteni akartam őket. Crosselnek sikerült ami nekem nem. Sok időnk alatt amelyet a Földön töltöttünk őket tanulmányozva, eltévedt testvéreinket hazavezetve annyiszor esett ő is kisértésbe. Az asszonyi külső éppúgy megbabonázta mint azokat az angyalokat, akik nem tudtak Isten teremtményeinek és a bennük rejlő kiaknázatlan titkoknak ellenállni. Én azonban úgy véltem, hogy nem erre teremtettünk. A mi dolgunk a Mennyek védelme, ha kell olyan áron, hogy életeket veszünk el vagy letörjük az ellenállás utolsó bástyáját is. Ezért kellett meghalnia annak a nőnek aki világra hozta Crossel lányát. Nem éreztem egy pillanatra sem megingást a cselekedetemben, amikor lesújtottam rá a kardommal, nem éreztem, hogy helytelenül cselekednék, hiszen akkorra a démon már átvette felette az irányítást. Hallottam a nőt nyöszörögni a hústömeg alatt, de a megváltást csak akkor hozhattam el a számára, ha megszabadítom a démontól és elveszem a porhüvelyét. Láttam ahogy lezáródnak a szemei, azok a szemek, amelyeknek mása most itt van előttem és egyelőre észrevétlenül, másfelé néz. Én nem. Én amióta csak bejöttem és leültem arra a székre, amelyet a bibliai Ester mutatott, nem akarok semmi mást csak végre bizonyosságot szerezni. Eddig ott voltam az életében, minden kis mozzanatában. Láttam őt nevető gyereknek, és nem egy alkalommal csak azért jöttem, hogy ezt lássam. Crossel önfeledtségnek hívta. Mintha megfeledkezett volna magáról. Boldog. Ártatlan és tiszta. Éppen olyan amilyennek most látom. Amilyennek talán ő nem látja magát. Tudom milyen összetört, hogy mennyire kétségbeesett, mióta felfedezte a szárnyait. Az apja elmondhatta volna neki, és tudom, hogy készült is rá, csak nem találta a megfelelő pillanatot. A tökéleteset akarta, végül még egy félmegoldásra sem futotta.
A kezemre egy reszkető, ráncos kéz simul, de én nem nézek rá, nem szükséges ahhoz, hogy érzékeljem az aggodalmát. Szükségtelen. A lányt figyelem, éppen olyan elszántsággal ahogyan eddig is tettem, és szinte meg sem mozdulok, a szempilláim sem rezdülnek. Hogy megijeszteném az eszembe sem jut. Nem rossz szándékok vezetnek, éppen ellenkezőleg.Elvonja a figyelmét tőlem, a levegővétele is zavarodottabb lesz. Cserepessé válnak az ajkai. Mozdulna a kezem, de visszahullik. Eddig néha engedtem meg magamnak, hogy álmában figyeljem, de akkor is inkább csak álltam az ablaknál, és vártam. Ki tudja mire? Talán arra, hogy kinyitja a szemét, mert megérzi, hogy ott vagyok. De ilyen nem történt. Csak azóta zavarosabb az álma, amióta az apja lelkének lángja kihúnyt ebből a világból. Újra rám néz, és ezúttal meg is szólít. Engem. Igen, engem. Ez már valóságos. Olyasmi történik, amit mindig is szerettem volna, talán a hely is lényegtelen ebből a szempontból, számomra legalábbis. Nekem alapvetően sem számít sem az idő, sem a tér, ha valami fontos történik. És ez most az, ez most fontos. Nekem. És majd megérti, hogy neki is. Nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Hiszen nem beszélhetek vele úgy mint egy angyallal, és úgy sem mint egy emberrel. Ő több annál. Rezdül a szemhéjam és kezemmel lassan gombolom meg a kabátomat. Az összes gombot, hogy aztán úgy ahogyan kérte levegyem magamról. Felállok, és gondosan összehajtogatom a karomra, majd úgy ülök vissza, éppen abba a pózba amiben az előbb is voltam, karomon a szövetkabátommal, melynek alja a földet söpri. Nem törődöm vele.
- Látja így sokkal jobb.- egy másik hang mellettem, egy fiatalabb nő.
- Megkért rá.- logikus döntést hoztam, hiszen ha szeretné nem tartom magamon, noha nem érzem sem feleslegesnek, sem pedig tehernek, hogy viselem. Megszoktam, hogy közöttük ennek fontos szerepe van. Bár a helységek közötti különbséget még mindig nem értem. Hol kell, hol nem kell. Időszakonként változó. A hőmérsékletnek és a testük ellenálló képességének van köze hozzá. Azt hiszem. Ellenben nem sokat foglalkozom a továbbiakban a környezetemmel jelentőségét veszíti, hogy ismét figyelem őt. Valahogyan megszoktam az idők során a kommunikáció gondolati formáját, nehezen állok át a beszédre. Úgy vélem elég kifejező vagyok így is, de ezek szerint mégsem. Ő kezd el magyarázni. Egy történetet. Én legalábbis annak vélem. Érdeklődve hallgatom, sokat sejtetően néha biccentve annak jeleként, hogy figyelemmel kisérem a mondandóját.
- A szerzetesek egykor azért tömörültek csoportokba, hogy Isten katonáit segítsék. Így könnyebb volt. A legtöbbje tiszta lelkű volt és kikezdhetetlen erkölcsű, mindenek felett álló. De voltak akiket megmérgeztek a pokoli aljadékok.- nem egyszer kellett védenem kolostorokat csak azért mert a küldetésünk veszélyben volt. Ezt csak mellékesen szúrom közbe a történetébe, mert szükségszerűnek érzem, hogy teljes képet kapjon arról amiről beszél. Meglepődöm az utolsó mondat hallatán
- Fószer? Ez mit jelent pontosan?- ízlelgetem ezt a szót, amit nem volt még alkalmam hallani eddig. Végül ahogy a reakcióját lassan feldolgozom leesik, hogy fél tőlem. Értetlenül teszem fel magamnak a kérdést, hogy mégis miért? Miért tart tőlem az a lány, éppen az akinek nem tudnék ártani….talán csak akkor ha ugyanaz történne vele ami az anyjával. Vagy...lehet már akkor sem. Felállok a székből és megigazítom a kabátot a karomon, majd odasétálok elé, és leguggolok. Nem érintem meg, nem megyek közelebb, hiszen tökéletesen értem, hogy jelen pillanatban összezavarodott. Jobban mint eddig.
- Miért félsz tőlem Nathalie?- teszem fel a kérdést végtelenül egyszerűen és próbálom vele újra felvenni a szemkontaktust. A lélektükrök sosem hazudnak és az enyém is őszinte amennyire csak lehet.
- Az előző pillanatokban adtam erre okot? Tettem olyasmit ami miatt félned kell tőlem? Bántottalak? Valami rosszat mondtam?- hiszen én ismerem őt, tudom milyen, szinte minden fontos eseményen az életének jelen voltam. Aztán a tudat éket ver bennem: ő nem tudja ezt, fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, hogy miért vagyok itt….semmiről nem tud. Az értetlenség pedig az emberekben gyakorta vált ki félelmet, és késztetést arra, hogy védekezzenek, elzárkózzanak. De előlem is?
- Nem akarlak bántani. Csak azért vagyok itt... - pillantottam körbe a helységen és meg kellett állapítanom, hogy ez talán az ő szemében bizarr lehet. Nem az otthona. Egy idegen terep.Még nem értheti, hogy nekünk lényegtelen hol találkozunk, hiszen a hangsúly magán a találkozáson van. A megismerésen.
- Mert e pillanatban te is itt tartózkodsz.- felálltam, fölé magasodtam. Ha tehettem volna kitárom a szárnyaimat és védelmezem. Parancs nélkül, utasítás nélkül. De a kétkedés nem hagyta volna. Sosem mentem szembe Atyám akaratának, most először szólal meg valami bennem, ami megnehezít mindent. Miért? Kinek köszönhetem ezt a gyarló gondolatot?
- Ha akarod elmegyek. Egy szavadba kerül. De ha válaszokat szeretnél, akkor nem hagyod, hogy újra az árnyékokban legyek. Úgy, hogy nem is tudsz rólam.- megadom a szabad választást, hogy döntsön. A kezemet nyújtottam felé.
- De velem is jöhetsz. Ezek az emberek nem tudják a gyógyírt arra amire neked van szükséged. Én azonban igen. És ha a szíved mélyére nézel, te is tudod, hogy igazat szóltam.- nem vetek be egyetlen trükköt sem, nem manipulálom. Hagyom, hogy megnyissa az elméjét és várok. Várok, ahogyan eddig is tettem.  






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit

Vendég
WHISPERING AMEN



Vas. Okt. 30, 2016 4:36 pm írtam neked utoljára





To Zakhiel

Yes, you... Make me so nervous.


A szokásos kontroll vizsgálatra érkeztem. Lemondtam a magánrendelés időpontjaimat miután szárnyaim nőttek, és megtaláltam az apám rejtett szobáját. Ezek azok a dolgok, amikről senkivel nem beszélhetek. SF az a város, ahol tényleg nem tabu angyalnak lenni, és szerintem a félvéreket se sújtaná olyan masszív előítélettel a közvélemény, mint például egy démont, vagy egy közönséges bűnözőt, szóval tudom, hogy nincs okom félni, mégis... Ez olyan téma, amit inkább egy baráttal szeretnék megbeszélni, lehetőleg egy doboz jégkrém társaságában, és végképp nem egy szakemberrel. A pszichológus dolga, hogy objektíven, tudományos szemszögből szemlélje a pácienst és a viselkedését, felhívja a figyelmet a logikai buktatókra az érzelmi hálózatodban, és gyógyszert írjon fel, amikor a szavaknak már semmi haszna. Az hiányzik most a legkevésbé, hogy valaki tárgyiasítson. Pont elég gyomorforgató volt Apa ilyen jellegű feljegyzéseit olvasni rólam.
Azt hiszem, csak egy ismerős arcra lenne szükségem. Egy baráti ölelésre. Megpróbáltam elérni Jonast, hátha hazalátogat mostanában. A nyáron is itthon volt egy hetet. Akkor voltam kórházban az idegösszeomlással, és beugrott hozzám néhányszor. Egyszer becsempészte Cujo-t is, kockáztatva a feljelentést, ami az állat illetéktelen behatolása vonna maga után. Egy ápolónő meg is látott minket hármasban, de nem tette szóvá. Láttam Jonason, hogy kínosan érzi magát a kórházban – utáljuk ezt a szagot-, de kedves volt hozzám, hozott jégkrémet és virágot, valahányszor beugrott hozzám. Kereste a szavakat. Már nem vagyunk egy pár, szerintem ezt akkor is tudtuk már mindketten, de ennek ellenére olyan fajta kötelék van közöttünk, ami soha nem fog megszakadni. Szerintem ezt próbálta elmondani. Nem volt rá szükség, hisz én is ugyanígy gondolom, és... már tudom, hogy vannak dolgok, amiket jobb NEM kimondani. Viszont abban nem kételkedek, hogy mindig fontosak maradunk egymásnak, mint legjobb barátok. És az egyetlen, akinek volt valamennyi belelátása a színfalak mögé, noha konkrétan soha nem került szóba közöttünk a gyógyítások. Neki szerettem volna elmondani mi történik velem, és a szörnyű gyanúmat apáról, anya haláláról, no meg arról ami TALÁN rám is várt volna. Igen, neki talán elmondtam volna. Csakhogy nem értem utol.
Ezt nevezzük szívásnak.
Tehát, mindössze kontroll; nem időpontra, hanem rendelési időben, sorban állva. Már tudom a menetrendet. Kártyákat fogok kapni méghozzá két paklival. Az első sorozaton elmosódott pacák lesznek, és nekem ki kell mondani az első dolgot, ami az eszembe jut róla; a második paklin pedig képek lesznek a feladat pedig annyiból áll, hogy mondjam el hogyan érzek a látottakkal kapcsolatban. Eztán majd megkérdezi az orvos: hogy vagyok, történt-e valami különös mostanában, mire én azt felelem, hogy nem, minek után ő elmondja, hogy mennyivel csökkentjük a gyógyszer adagomat. Reményeim szerint hamarosan elhagyhatok minden bogyót –már csak enyhe nyugtatót szedek alváshoz, és reggelente egy Dephral-t -, mert őszintén szólva teljesen jól vagyok már. A körülményekhez képest, ugye. A lényeg, hogy nincs kényszerem megölni magam, és nem érzem rosszabbnak sem a kelleténél.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt. - Csiviteli a kedves idős néni velem szemben-kettővel jobbra, és felpillantva a könyvemből látom, hogy át is hajol a közöttük lévő üres széken, ízületes, görcsös ujjai a szóban forgó fiatalember kezén, ezzel próbálja magára vonni a figyelmét. Először a nénit néztem, aztán tekintetem tovább siklott a kezére, majd a fickó kezére, onnan pedig fel a... nos, minden másra is. A pasinak félhosszú haja van, élénkzöld szeme, hegyes álla, és a legkevesebb érdeklődést sem tanúsítja a néni iránt, aki kedveskedne neki, vagy mindössze beszélgetést kezdeményezne vele. E helyett a fickó engem bámul. Nem, ez a „bámul” nem elég jó szó arra a merev tekintetre, a rezzenetlen, kifejezéstelen arcra, a békés nyugalomra, amivel mered rám. ~ Nem békés.~ gondolom. ~Halálos~ és amint ez megfogalmazódik bennem, kiszárad a szám, és megindul a vérnyomásom valami lehetetlen iramban. Ez egy folyamat, amit adrenalin-termelésnek gúnyolnak, ám szerintem ennél jóval egyszerűbb a dolog. Ütsz, vagy futsz. Ez a két opció van ilyenkor, és semmi más. Egy percig állom a tekintetét – nem eszik azt olyan forrón, ugye? – aztán el-elpillantok másfelé, mert mégis kezd kényelmetlen lenni. Végül már fészkelődök. A néni ekkor adja fel, hátradől, és látszólag mostanság nem kíván többször felszólalni. – Vedd csak le. – tegezem, hiszen legfeljebb egy tízessel lehet idősebb nálam, tehát még nem az öreg, de nem is a bizonytalan kategória e tekintetben. Ez még hagyján. Az se zavarna, ha nem bírná a tegezést. A kabátja, illetve az a tény, hogy még viseli: idegesít. Önmagában az a tény, hogy rajta van, még nem zavarna, csakhogy engem bámul mereven miközben viseli. Így teljesen más a helyzet. Ide nem illő gondolataim támadnak tőle. Például olyasmi, hogy nem szeretnék egy sötét sikátorban, de még egy kihalt parkolóban sem találkozni vele. Azt hiszem ez már a félelem, vagy legalábbis a felé standálok, miközben magam is tudom mekkora hülye vagyok. Csak nézd meg hol vagyunk: szellemileg egészséges ember ide nem jön. – Értem már. Erről olvastam. Volt egy kemény ciszterci szerzetesrend, ahonnan nem léphettek ki a tagok, csakis ha elbocsátották őket. Néhányan nem bírták a nyomást, ezért a következőt tették: kipécéztek maguknak valakit a reggeli mellett, és egész nap csak őt nézték kitartóan, mígnem a kiszemelt bedühödött és jól megverte. A szemlélődőt minden esetben elbocsátották. – marhára okosnak érzem magam, pedig ha tudatában lennék annak, hogy mindenki más is engem figyel (mint az egyetlen beszélőt) a váróban, elpirulnék, és befognám a számat. – Te egy ilyen fószerre emlékeztetsz. – Nyelek egyet, de csak szárazon. Arra várok, hogy végre megszólaljon, vagy tegyen bármit amitől nem érzek folyamatos késztetést párhuzamot vonni közte és egy sorozatgyilkos között. Tekintve, hogy hol vagyunk, nagyon szeretném, ha helyre kattanna valami az elméjében, amitől fokkal hétköznapibbnak látszik. Ha nem kapok ilyesmit, úgy teszek még néhány kísérletet, de már megfogalmazódott bennem valamiféle B terv, miszerint nem várom ki a soromat, hanem inkább kereket oldok.




Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 29, 2016 8:48 pm írtam neked utoljára


Nathalie&&Zakhiel
A szépség fény és ragyogás, amit a szeretet adományoz, hogy becsapja szemünket.


Végül csak elérte amit akart. A földi léte megannyi buktatóját, amibe beletartozott a halandóság is. Fel nem foghatom miért akarta ezt ennyire, ahogyan azt sem igazán értem, hogy engem az utóbbi időben miért foglalkoztat annyira emberi létének írmagja, akit maga után hagyott. Tulajdonképpen nem is csak az utóbbi időben, hanem már sokkal régebbről, hiszen első próbálkozásainál, ha láthatatlanul de én magam is ott voltam. Láttam a bizonytalanságot az íriszeiben, láttam a félelmet a kétkedést megannyi emberi gyengeséget amely alól maga Crossel is feloldozhatta volna, ha elmondja neki az igazat. A titkok közé menekült, és a hallgatás köntösével burkolta be magukat. Nekem pedig nem volt jogom ezt széttépni, hát nem tettem. Én nem tudom milyen eltávozni ebből a világból, ahogyan nem érzékelem egyetlen olyan fájdalmukat sem amely miatt olyan nagyon szenvednek időnként. Látom, tudom, de nem érzem, nem tudok benne osztozni. Kezem egyetlen érintésével képes vagyok megszüntetni, de átérezni képtelen. Még csak a fogalom mibenlétével sem vagyok igazán tisztában. Egykori társam megpróbálta elmagyarázni nem is egyszer, én azonban nem voltam elég fogékony rá. Jóatyám felruházott bennünket a tudás misztikus hatalmával, de nem adott lehetőséget a lélek minden rezdülésének érzékelésére. Ellenállni a kísértésnek ellenállni a Pokol néha nagyon is valós csábításának, bukott testvérünk kígyóként sziszegő asszonyi ábrázattal felruházott démonainak. Megannyi mindennek ellen tudunk állni, de nem tudunk ellenállni az embereknek az ő akaratuknak, az ő érzéseiknek, hogy megismerjük őket. Olyan ez mint Atyánk könnye, melyet az ő íriszeikbe rejtett. Csodálhatjuk, de nem mi hullajtjuk el azokat. Az emberek könnyei gyógyír a mi érzéketlenségünkre, ha hagyjuk.
Tudtuk, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Az egyensúly megtartása nem lehetséges anélkül, hogy bizonyos időközönként az ellentétes oldalak ne feszüljenek egymásnak, mindegyik kimutatva duzzadó erejét és fenyegető hatalmát a másik felé. Az egyik a fénnyel a másik a pusztító sötétséggel fenyegetve meg a másikat. Túl régóta megy ez az egész de mindidáig az emberek kimaradtak belőle. Most azonban eszközökké váltak. Tudtuk….tudtuk, hogy ez lesz, talán csak azt nem gondoltuk, hogy Lucifer őrülete egyszer majd Gábrielt is eléri, és nem marad más választásuk azoknak akik Atyánk mesterművének tartott világ törékenységét óvni akarják, mint hogy szembeszálljanak vele. Nem álltam Mihály oldalára, nem álltam Gábrielére sem. Kardom a Mennyeket védelmezte, ahogyan szárnyaim is ennek a megóvása érdekében tártam szét és sújtottam le haragvó erőmmel ha szükséges volt. Nem akartam testvéreimet ölni, nem akartam azokat pusztítani akik nem láttak tovább annál, minthogy az emberek az egyetlen eszköz, hogy Istent előcsalogassuk. Hiszen tudtuk mindannyian, hogy sosem hagy el bennünket. Talán ez is egy próbatétel amelyet ki kell állnunk. És én, ezekben a vészterhes időkben itt múlatom az időt a fal Nyugati oldalán, egy kis szeletében a városnak, csak mert képtelen vagyok hosszú időre messzire kerülni attól az angyali és tiszta teremtménytől. Nincs rá utasításom, sem parancsom, még csak kérés sem hangzott el sehonnan, hogy bukott testvérünk emlékét óvjam és figyeljem mi lesz majd a gyermekével mindazok után, hogy egyedül marad. Úgy távozott el, hogy a tudását magával vitte, és én nem mentem utána számonkérni. Nem léptem át azt a határt amelyen túl az ő személyes Paradicsoma kezdődött. Helyette itt voltam, hogy figyeljem a lányát, hogy lássam mivé alakul az idők során, hogy birkózik meg a képességével, amelyek egyre erőteljesebben rohanták meg. Örökölte anyja emberi létének megannyi gyengeségét, fogékonyságát a betegségekre, az emberi lélek megannyi apróságát. És apja harcias kitartását, küzdőszellemét. Tökéletes teremtmény volt, csak nem tudott róla, és éppen ezért megbírkózni sem tudott vele. Azóta, hogy Crossel távozott a világból és ő egyedül maradt egyre fogyott, mint a gyertya amelyet hagynak csonkig égni. Tennem kellett volna érte, hogy így legyen, mégis valahányszor ott voltam a közelében nem mutattam meg magam. Nem akartam, hogy lásson. Csak egyszerűen jelen voltam mint egy imádság hordaléka, mint egy hang az Ámen után, ami némán folyik le ajkairól.
Ültem a félig lerombolt ház párkányán, lábam a levegőbe lógott és a futó emberek hömpölygő tömegét néztem. Mind között azonban tudtam, hogy kit keresek, ki az az egy akit szemmel tartok. A távolban feltűntek a kórház falai. Az emberek azt hiszik, hogy a testüket támadó betegségeket képesek mindenféle szerekkel, és műtéteknek nevezett hókuszpókuszokkal meggyógyítani. Holott ennek képessége megvolt bennük, a hitükben amit apró pénzre váltottak. Tán ezért mondott le róluk Atyánk? Nem hiszem, ahogyan azt sem hiszem, hogy bennünket magunkra hagyott. Lassan ereszkedem alá, és a lábam éri az aszfaltot. Csizmám alatt a törött üvegdarabok keservesen nyekeregnek. Hosszú fekete szövetkabátom alá belekap a szél. Kiseprem onnan ahogyan elindulok. Nem tudom, hogy végül mi vezeti a lépteimet a tojáshéj színre festett fehér csempével burkolt falak közé. Mi az az erő amely kezemet mozdítja, hogy kitárjam az ajtót és besétáljak rajta. Körülnézek. Emberek várakoznak elgyötört arccal és szinte a végső kétségbeesés ráncaival az arcukon.
-  Szabad lesz uram?- fiatal, hirtelen szőke hajú teremtés szólít meg, kedves mosolyát leginkább a szájára kent furcsa holminak köszönheti. Rúzsnak mondják. A funkcióját sok évszázad alatt sem sikerült megfejtenem.
- Zakhiel vagyok.- értetlenül néz rám. Nem árulja el a nevét, de a mellkasára pillantva ott látom csillogni a kis táblát, amit legtöbbször viselni szoktak. Oda írják a nevüket. Ester. Bibliai.
- Nagyon örvendek Mr Zakhiel. Melyik orvoshoz jött?- a kérdésen láthatóan meglepődtem, és egy ideig csak meredtem a szőkeségre. Némaságom zavarba hozta így a székek felé mutatott.
- Tudja mit? Addig is foglaljon helyet nemsokára visszajövök és együtt megbeszéljük.
- Nagyon kedves, köszönöm.- biccentettem egy aprót, majd magára hagyva a még mindig csodálkozó teremtést arra vettem az irányt amerre mutatott.
Nathalie. Különleges hangzású nevet választottak neki, ami leginkább egy virágra hasonlít. Egy különleges, fehér, törékeny virágra. Vele szemben ültem le, kabátomat nem gomboltam ki, annak ellenére sem, hogy a helységben az egyenletes meleg uralkodott, némelyek még az újságjukkal is legyezgették magukat. Csak előre meredtem és őt néztem kitartóan, ahogyan mindig is szoktam gyakorlatilag azóta, hogy megszületett. A szemei olyanok voltak mint Crosselnek, a termete akár az anyjának. Jól emlékszem még rá, hogy magasodtam emberi porhüvelye fölé, amikor lesújtottam rá.
Megszoktam, hogy így nézem őt, és fel sem merült bennem, hogy most először úgy teszem mindezt, hogy ő is lát engem.Miért vagyok itt? Isten útjai kifürkészhetetlenek….mondanák az emberek, de ez ostobaság! Ő mindig is tudja mit akar, csak éppen nem minden részletét osztja meg velünk. Talán azért voltam itt, hogy bizonyosságot nyerjek, hogy van helyem és lehetőségem segíteni neki, hogy elfogadna vajon? Idegen vagyok a számára, miközben én mindent tudok róla. Furcsa lehet a számára, de talán nem annyira, mint nekem az, hogy figyelem leplezetlen úgy, hogy ő is tudhat róla.
- Fiatalember nem fog magára sülni az a kabát? Meleg van itt.- egy hang zökkentett vissza a valóságba. Egy idős női hang. Aggodalmaskodó. Nincs oka rá. Nekem ez így teljesen kellemes. Tekintetem nem vontam el Nathalie-ról. Még azután sem, hogy végre rám nézett. Észrevett engem. Most először.






Megjegyzés:  k76k || Zene: You're beautiful ||  Credit

Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Rendelőintézet
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: