☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Márc. 15, 2017 2:13 pm írtam neked utoljára


Sophie & Gabriel
I won't let you get me down
I'll keep gettin' up when I hit the ground

Kezdem úgy érezni, hogy boszorkány vagyok… illetőleg, mint egy utcai jósdás, aki mellett ha elmész odasúgja, hogy rossz előérzete van. De már megint úgy keltem fel, hogy sejtettem, valami nincs rendben. Vagy legalábbis nem lesz… de el is hessegettem a dolgot. Kicsit még mindig fel vagyok kavarva apámmal való találkozás miatt. Olyan furcsa részemről ez az egész, hiszen tudom, hogy nem ok nélkül mondta nekem azt a rengeteg dolgot, amit reflexből, főleg dacból elutasítottam. De egyelőre nem akarom az ő oldaláról nézni a dolgokat, csak a magaméról. Lehetek a történtek után olyan önző, hogy magamra gondoljak, ne másra, még ha nem is ilyen egyszerű a dolog és nem csak magamat védeném ezzel.
Nem…ki kell ürítenem a fejem egy kicsit. Nem akarok ezzel foglalkozni egy kicsit. Ezzel az egésszel, azzal se, hogy én mi vagyok, hogy milyen világban élünk, hogy ki, mi az apám… egyszerűen csak önmagam akarok lenni. Kár, hogy ezek nélkül már nem is lehetek igazán az.
Szinte kivágom az ajtót, ahogy az utcára lépek, egy-két ember meglepődve fordul utánam, de nem érdekelnek. Csak megyek, amerre a lábam visz, gondolkodás nélkül indulok el.
Egy jó fél órát sétálok, mire rá kell jöjjek merre is indultam el… ahol újra láttam anyámat. Nevetséges ez, mert nem is hiányzik… nem is érdekel már, az se kavart fel túlságosan, amit Rafael mondott róla. Akármennyire is meg akar hazudtolni, vagy az ellenkezőjét állítani, ha nem is érzett úgy anyám, ahogy azt felém kimutatta, akkor se tudok megbocsájtani neki. Hiszen az eltitkolt érzelmektől nekem nem lesz jobb… én azt láttam, amit mutatott, az pedig messze volt attól, amit apám próbált bemagyarázni számomra.
Hirtelen megállok, veszek egy nagy levegőt, a hirtelen mozdulattól, illetve a mozdulatok megállításától egy férfi nekem is ütközik, az én hibám, mégis ő kér elnézést. Elmosolyodok és zavartan megrázom a fejem, nem is fogom fel ezt a pár másodpercnyi eseményt és inkább megfordulok, átmegyek az úton és egy teljesen más irányba kezdek el menni, ahol egy idő után igencsak megcsappan a körülöttem lévők száma.
Lehet azért, mert esteledik már… nem figyeltem igazából az időt ma se, csak tettem a dolgom, miközben megpróbáltam nem az elmúlt nap eseményeire gondolni.
A reggeli rossz érzés hirtelen tör rám ismét, meg is állok egy pillanatra. Körbe nézek, de már senki nincs körülöttem… jócskán kijöttem a belvárosból.
A hátam mögött zajt hallok, amire automatikusan válok láthatatlanná. Ez már egy olyan reflex bennem, mint a levegővétel. Ha egy kicsit is fenyegetve érzem magam, még meg nem győződök az ellenkezőjéről nem válok ismét láthatóvá.
- Van ott valaki? – Kiáltom el maga… ez is önkéntelen reflex, még ha hülyeség is… sőt, ahogy kimondom, rögtön rájövök. Illetve, csak akkor hülyeség, ha bárki olyannal van dolgom, aki nekem ártani akar. Nyilván nem fogja azt mondani, hogy igen, itt vagyok, azért jöttem, hogy megöljelek.
Egy rövid ideig várok, körbenézek, de mivel nem látok senkit, teszek pár lépést a mellettem lévő ajtóig, ami legnagyobb meglepetésemre nyitva van. Valami irodaháznak tűnik, kihalt, feltehetőleg max egy portás van bent. Óvatosan nyitom ki az ajtót, s még mindig láthatatlanul lépek be rajta. Lépek pár lépést hátra, utána fedem csak fel magam meredten nézve az ajtót.

kinézetzene©

Vendég
WHISPERING AMEN



Szer. Okt. 26, 2016 8:57 pm írtam neked utoljára


The Lord&&Zakhiel
Az "elkerülhetetlen" az én világomban csak egy szinonima a küzdelemre.


Lassan már nem lesz a Földön két egyforma naplemente. Nem mintha eddig bármelyik is egyforma lett volna. Nem is tudom miért foglalkoztat ez engem. Unatkoznék? Aligha. Bár azt hiszem, hogy ott ahol a testvéreim ölik egymást és én tehetetlennek érzem magam nem igazán nevezhető izgalom mentesnek. Sosem emelek kezet egyikükre sem, kizárólag akkor ha a parancsom így kívánja. Csak az árulóknak jár büntetés és az aljasabbaknak méltatlan halál. Nézem a várost, valahol a toronyházak mattfekete árnyékában és próbálok nem gondolni arra, hogy mostanra mivé lett Jóatyám teremtett élete. Adott nekik mindent amit nekünk nem, ők mégsem tudták használni. Az emberek. És mivé váltak a gyermekei? Ugyanolyanokká. Titkon talán mind azért akartunk olyanokká válni mint az emberek, hogy közelebb legyünk az ő nagy kegyelméhez. De én nem. Én csak az akaratát lestem, azt amit elvár tőlem, hogy fegyverem és életem a Mennyeknek áldozzam. Ma már nem tudom, hogy mit is védelmezek pontosan. Melyikünk Mennyországát? Vannak mostanában kétségeim nem tagadom, és ilyenkor szeretek egy kicsit elvonulni a hangok elől, azt gondolva, hogy ezeken a magas helyeken még a testvéreim sem találnak rám. Azt hiszem ez valami cég épülete és az ablak ahol éppen állok, amelyen át lenézek a színes fényekkel átszőtt városra az igazgató irodája. Mögöttem kontúros árnyékokban az asztal, drága tapéta a falon. Minden hívság és luxus amelyet csak el lehet képzelni. A lelküket olcsón eladják arra érdemtelen kufároknak. Ostobák. Szeretném megérteni mi az ami motiválja őket, ami miatt ennyire nem számít nekik semmi, de azt hiszem ha még ugyanennyit leélnék akkor sem foghatnám fel a szándékaikat. Kabátom zsebébe süllyesztem mindkét kezem, megfordulok és öles léptekkel indulok a tetőkijárat irányába. Az ajtót egy hangos dörrenéssel nyitom ki magam előtt, a szél esőt permetezve fújja a hajamat az arcomba. Egy fejmozdítással és a széllel szembe tartva orcámat egy pár percig még élvezem a természet jótékony ajándékát. Ma egy feladat hozott ide, de már nem ez az ami itt tart. Már jó régóta nem. Crossel leszármazottja. Miatta vagyok még itt, és bár nem feladatom vigyázni rá mégis megteszem. Nem vagyok az őrangyala, nem próféta, és nincs semmi ami miatt különösebb figyelmet kellene neki szentelni semmint a többi angyali ivadéknak. Nem hibáztatom a társam, hogy egykor nem tudott az emberek vonzerejének ellenállni. Csak éppen nem értem. Az erőt sem amely mozgatta és azt sem még igazán, ami engem mozgat. Nem tudom megfejteni a mibenlétét. Még nem. Útmutatás kellene, tanács, hogy mitévő legyek. Megerősítés, hogy nem vétek Atyám ellen azzal, hogy ennek a lánynak az életében jelen vagyok testetlen árnyékként. Még. Nem volt bennem annyi mersz, hogy megjelenjek neki. Én, aki ezer Pokollal szembe száll ha úgy hozza a szükség mintha félni látszanék egy Isteni teremtménytől. Magyarázatot nem leltem rá, sem imáim között sem a saját gondolataim között. Pedig a megfejtésen azóta fáradozom, hogy először néztem végig hogyan álmodik. A tetőn haladok előre, bakancsom alatt ropogva adja meg magát a keménnyé dermedt kátrány. Nem megyek közel a párkányhoz, valahol három lépésnyire attól megállok és előre nézek, mintha onnan várnék feleletet a ki nem mondott szavaimra. Az eső szemerkélése lassan alább hagy, keserű füstszaggal száll tova az éjjel. Nem kell imára kulcsolni a kezeimet, nekem nincs szükségem az emberek hamis mozdulataira. Őt szólítom, hozzá kezdek beszélni félhangosan, mintha itt állna mellettem. Bár szerintem így is hallani fogja. Remélem. Hiszem. Akarom hinni. Ajkaim akaratlan formálnak szavakat.
- Nagy szükségem lenne most Rád Jóatyám! Egy ideje már nem tudom, hogy az út amelyen járok helyes még vagy eltévedtem? Te ismersz engem, tudom és hiszem, hogy még mindig figyelsz rám, ahogyan egyetlen gyermeked sem hagytad még magára. Hiába mondta egykor Crossel, hogy nem törődsz már velünk. Hagyod, hogy a tieid egymást írtsák. Én tudom, hogy nem így van. Még mindig bölcs parancsaidat követem….csak már abban nem vagyok biztos, hogy az irány helyes amerre tartunk. Egy ideje nem szólítottalak már, nem volt hozzád egyetlen panaszom sem, pengém és életem Téged védelmezett, a mesterműved, mindent amit magadénak tudhatsz és jól tudod egyetlen pillanatra sem kételkedtem soha benned. Nem kértem sosem, csak elfogadtam. De most nagyon kellenél Uram!- tekintetem kétségbeesetten emelem az ég felé, aztán magam elé a víztócsára. Önnön arcmásom néz vissza rám. Emberi vagyok, angyali gondolatokkal és magasztos hittel, érzések nélkül Isten tökéletessé kovácsolt katonája. Rendíthetetlenül. Egészen eddig. Csak egyszerűen tudni akarom, hogy helyes amit teszek, hogy egy angyali lány életének ismeretlen részesévé válok, és gondolataimat, tisztánlátásomat gyakorta összezavarja az a féltő gondoskodás, ahogyan őt figyelem. Nem akarnám, hogy bántódása essen. Megvédeném. De nem tehetem. Nem kaptam rá engedélyt, sem parancsot. Ugyanakkor nem tudom, hogy képes lennék elviselni, ha megtehetném és mégsem segítettem neki. Mint egykor atyjával. Különleges és tiszta teremtés. Isten egy olyan alkotása amely egy angyal harciasságából és egy ember érzékenységéből született.
- Kérlek Jóatyám, ha hallod a szavaim segíts most nekem ezek között a gondolatok között. Adj lehetőséget, engedélyt, parancsot arra, hogy megtehessem amit kívánok!- elhallgatok, hiszen már így is többet engedtem meg magamnak mint eddig bármikor. Csak a csendet hallom. Legbelül is. Mintha egymagam lennék. Testvéreim halk moraját magához öleli az ég, és csendesen elringatja a megszülető hajnal. Lehajtom fejem, két kezem magam mellé ejtem, szárnyamat kitárom, és ragyogó arccal az ég felé kiáltok.Emberi fülnek nem hallható, de odafenn nagyon is érzékelhető. Ha ott van egyáltalán.
- Hallasz engem? Figyelsz még rám?- nem mondom, hogy mindent neki adtam eddig amim volt. Tudja ő ezt magától is. A háztetőn lassan a hátamra simuló szárnyakkal, és felszegett fejjel nézek előre. Csendességbe temetkezem. Aztán megérzem az apró levegő változást és a virág illatot. A füstös ködön keresztül is jól érzékelhető. Felkészülten várakozom, de talán először mióta beszélni kezdtem hozzá most bizonytalanodom el először a szavaim jogosságát illetően. Engedelmességemen esett csorba, ami még sosem fordult elő eddig.
- Jóatyám…- súgom magam elé de nem fordulok meg. Szükségtelen. Még.





Megjegyzés:  3  || Zene: The Hero Within ||  Credit
 
Irodaház
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: