☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Vas. Aug. 20, 2017 12:20 pm írtam neked utoljára


to Ophilia
Csak a vállamat húzkodom a vissza kérdezésére, még is mit várt? Az emberek ilyenek, jöhetnék azzal hogy pontosan ezért van szükség az angyalokra és kellenek mézesmadzagnak a démonok, ám megtartom magamnak eme gondolataimat. Forgatom a szememet, közben haladunk előre.
- Milyen kincsek?
Nem nevezném kincsnek a halom emberi ürüléket, ha csak valaki nem akar komposztot készíteni belőle, persze ehhez sem elég jó. Sőt. Bizarr ötlet! Amikor hibának nevezi az érkezését az engem szomorúsággal tölt el, bár kifelé ebből semmit sem érzékeltetek vele, inkább szolid együttérzést tanúsítok, aztán rátérünk a nevem emlegetésére. Megint csendben forgatom a szemem. Ha tudná mennyire igaza van!
- Ez dicséretes! A legjobb helyen vagy ehhez.
Szerintem megismerni csak úgy lehet valamit, ha megtapasztaljuk. Ő most itt van, a földön. Meg akarja ismerni az embereket. Ehhez ott van, ahol lennie kell.
- Ha jól emlékszem nemsokára látnunk kell a végét ennek...
Mutatok a járatba magam előtt, mivel ember vagyok, én még nem látom, persze ez nincs így.
- A Coit torony? Nagyjából fél óra sétára van onnan, ahová perceken belül felérünk.
Megáll, elkezdi nézegetni a faroncsokat, úgyhogy erre én is megállok, visszalépkedek hozzá. Az embereknek kellene fontosnak lennie, de ők tesznek rá, ezért én is teszek rá. Ophilia viszont elmereng, megcsodálja, elkalandozik a múlt emlékein. Gügyén pislogok körbe, aztán megjegyzem.
- Hát ha gondolod...bár fogalmam sincs van-e értelme kiszedni és felvinni őket a múzeumba...deee..megpróbálhatjuk?
Nem vagyok biztos benne hogy ez jó ötlet-e. Nem követtem nyomon a falapok történéseit, azazhogy ki rakta őket itt sorba, de megeshet hogy amúgy is fel akarják vinni. Nos, ez esetben minket néznének tolvajoknak.
- Megeshet hogy az útjuk amúgy is felfelé vezet...
Jegyzem meg halkan, kérdőn tekintve rá.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Hétf. Aug. 14, 2017 3:19 pm írtam neked utoljára


Tom & Ophilia
Pain is real, but so is hope


Csak kedves mosollyal válaszolok apró megjegyzésére, bár valószínűleg nem láthatja orcámat, előttem bandukolva. Mégsem szólok többet, magam is elmerengek gondolataimba. Furcsa… gondolatok kavarognak elmémbe, mely eddig sose történt velem. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miként válhatott olyanná, amivé. Hiszen egykoron… De ez most lényegtelen is. Nem most fogom megfejteni a Stamiellel történteket.
- Ühüm – válaszolom visszakérdezésére. A könyvet magam előtt tartva kulcsolom össze gerincén ujjaimat. Enyhén kidőlök oldalra, figyelve, hogy mit is rugdal annyira. Egy darabig figyelem a tégla útját, ahogy a vízbe süllyed és elnyeli a mélységes sötétség.
- Még ezek után is képesek vagytok egymás ellen fordulni? – kérdezem, talán némi meghökkenéssel hangomban. Fejemet némán rázom meg. Azt hittem, hogy már elég ember életét oltották ki, s ebből tanulva, az emberek végre összefognak.
Talán tévedtem, nem tudhatom, hisz meglehet, hogy angyalok vagy épp démonok elől menekültek. – Úgy tűnik, hogy akkor ez egy remek bújtatóhely a számodra. Kár hogy nem ismeritek már mily kincsek rejtőznek eme alagutakba – ha nem is vagyok lent régóta azt már észrevettem, hogy az emberek kezdenek érdektelenekké válni a történelmük iránt. A múltat, mintha el akarnák felejteni, mintha ezzel semmissé tennének mindent, mi hozzájuk köthető volna.
- Nem kívánom megismételni ama hibát – nyugtatom meg a férfit, hogy efelől nem kell tartania. Vele fordulok be balra. Egy darabig csendben hallgatom, hogy a talajvíz miként furakszik át a betonnal körbevett csatornán. Apró repedések, ahol még a növények gyökerei is utat törtek maguknak. Mire nem képes a természet, ha az emberi építménnyel kerül szembe. Mily túlélőek.
- Atyánk bárhol lehet most – felelem neki mosolyogva, könnyed hangomon, nevetését meghallva. – Senki sem tudja, hogy merre van, ezért lehet épp bárhol. Lehet, hogy csendben figyel minket, de az is lehet, hogy épp egy másik, testvérvilág megalkotásán ügyködik – beszélek csendes, nyugodt hangomon.
- Nem gondolnám, hogy tapintatlan lettél volna. Természetes, hogy sokan elvesztik a hitüket manapság – hajtom oldalra a fejemet. Tény, hogy kevés olyan ember maradt, ki bízni tud a Teremtőnkben. Ők mégis apró fényt nyújtanak a sötét időkben. Az angyalok hite azonban úgy hiszem, hogy kevés Atyánk visszatértéhez. – Szeretném megismerni az emberek világát – felelem könnyedén.
Tán ebből leszűrheti, hogy nincs sok tapasztalatom a matérián. Nem tagadom, nem szégyellem, hogy először járok itt. Tán most sem lennék itt, ha minden a régi lenne. Ha Atyánk itt lenne, továbbra is onnan fentről figyelhetném eme apró hangyákat. – Valóban? – kapom hirtelen felé tekintetem. – Tudod, hogy merre található a Coit Torony? Onnan van a legszebb kilátás a városra – érdeklődöm meg tőle.
Közben lassan haladunk előre, s a fal lassan homokossá, iszapossá válik. Mögöttük halványan látszódnak ovális alakú szorosan egymás mellé tett falapok.
- Oh… - állok meg egy pillanatra, s csupasz kezemmel simítok végig az egyik ilyen jelenségen. – Ezek az egykori telepesek hajói, kik San Fransiscoba jöttek. Vagyis azoknak a maradványai. A várost ezekre építették – tekintek fel, ha esetleg megállt volna, ha mégsem… Akkor egy pillanatig még gyönyörködöm a látványba. Hiszen több száz évig megőrizte az iszap az épségüket…


Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Hétf. Aug. 14, 2017 1:39 pm írtam neked utoljára


to Ophilia
- Hát persze...
Elmerengve figyelem a szemközti fal repedéseinek mikéntjét, egyszer felhúzva az orrom. Szegény Stamiel.  Kár hogy éppen kihagytam azt a történést, esetleg később visszapörgethetem az időt és fejtegethetem magam szórakoztatva a miérteket. Áhh..most nem. Képzeletben legyintettem egyet az egészre. Valószínűleg úgy volt, hiszen itt áll...igaz én mentettem meg az életét, de ez mellékes.
- Honnan? Hogy hogy honnan?
Már már szórakozottan görgetek egy leporlott tégladarabot magam előtt, mikor közbevág a kérdésével. Hangos csobbanással hullik bele a vízbe szavaim nyomán. Mintha kételkedne bennem...miért?
- Azt nem állítom hogy remekül, de hogy kérdésedre választ adjak, itt már egyszer jártam..amikor...amikor ki kellett menekítenem őkelmét az őt megölni szándékozók elől. Azóta is hallgatom az ezzel kapcsolatos dicsérő szavait.
Gondolok itt a főnökömre és közben meg is indulok. Nekem csak közjáték volt az előbbi, és ha hű akarok lenni hozzá, akkor felesleges értetlenkednem itt, hiszen nem ölte meg Stamielt. Meg az előbb mondta hogy egyetlen teremtménynek sem tudna ártani, más kérdés hogy nekem nem is tudna.
- Szerintem nyugodtan felmehetünk, ha nem keltünk feltűnést..márpedig a jelenléted nem fog..kivétel ha megint reprodukálni akarod a belépőd a városba. Mert az feltűnő.
Előttünk balra elágazás, és rögtön fordulok is amint odaérek.
- Mihály, Ramiél, Uriel..még a főnökeitek is közöttünk járnak. Tiszta bolondok háza...kár hogy Isten nem tett jelenést..az lenne a hab a tortára.
Bohókásan felröhögök, de amint találkozik a tekintetünk, vagy rám szólna, úgy abba is hagyom.
- Uhm, bocsánat. Sokszor tapintatlan vagyok, tudom.. Szóval...mit akarsz kezdeni itt a városban?
Főleg azzal a könyvvel a kezében, de nem akarom hogy azt higgye puhatolózni akarok, kutatnám a titkait, mert nincs rá szükségem, ha akarnám megtudnám én nagyon gyorsan. De jól esik beszélgetni az egyik angyalommal.
- Ami azt illeti, a várost jól ismerem, talán a segítségedre lehetek.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Szer. Aug. 09, 2017 1:50 pm írtam neked utoljára


Tom & Ophilia
Pain is real, but so is hope


- Oh, az igazán tiszteletre méltó foglalkozás – fejtem ki számára véleményem, arcomon derűs mosollyal.
Mit sem zavartatom magam, hogy ő halad elől, vagy hogy épp megáll. Lendületesen haladok tovább, lelépve az apró szigetről…
Balesetek mindig történnek, mindenkivel. Úgy tűnik, hogy számomra ez most egy ilyen nap. Ahogy az emberek mondják: „ez nem az én napom”.
- Öhm… - csúszik ki teljesen okosan az okos kis buksimból, amikor megfordulva már-már szégyenkezve tekintek rá, amiért ily elhamarkodott voltam.
Képzelem szegénybe milyen kép alakulhat ki az angyalokról, ha csak rólam alkothat véleményt eme röpke találkozás alatt. Tény, nem állok most a helyzet magaslatán, még az is lehet, hogy ez érthető is lehetne. Csakhogy a kifogások nem elfogadhatóak.
Feltekintve látom a felém nyújtott kezét. Fel tudnék magamtól is lépni, ám ily kedves gesztust udvariatlanság visszautasítani. Atyám sem lenne büszke ránk, ha ily apróságot nem vennénk figyelembe kedvenc teremtményeit illetően.
- Honnan ismered az angyalok apró kis trükkjeit? – kérdezem tőle, immár mögötte haladva a vékonyka pallón. Közben természetesen eleget teszek kérésének s eltüntetem magamról a csatorna maradványait.
Mondhatnátok, hogy persze, hisz az előbb látta, ám akkor is ő vetette fel. Vagy esetleg mondtam volna valamit, amikor még tudatomnál sem voltam? Lehetséges.
Fejem hirtelen kapom fel, eddigi nézelődésemből, kérdése nyomán.
- Mi? – kérdezek vissza meglepetten. – Nem, nem, dehogy is – kezdek bele szabadkozásomba, kezemet is intve, hogy szó sincs erről. Eme kérdés mégis elgondolkoztat egy röpke pillanatig, hogy vajon mily angyalokká válhattak az egymással küzdő felek? Hisz lényegében most egymást irtjuk minden ok nélkül.
- Nem tudnék ártani egy élőlénynek sem, melyet Atyánk teremtett, nem erre lettem teremtve – szólalok meg újra pár pillanatnyi szünet után. – S ebbe beletartoznak testvéreim is, álljanak bár egymással szembe, velem szemben, akkor sem tudnék bennük kárt okozni. Fivérem még azelőtt tért józan észhez, mielőtt teljesen belepte volna a vörös köd. Nem kívánt ő ártani nekem – mosolygom magam elé, fejemet lehajtva.
Olyannyira… kettős volt Stamiel személyisége. Egyszerre démoni, mégis oly mint egykoron. Nem tudom, hogy mi történhetett vele, de bármi, régi énjét nem feledte el.
- Úgy tűnik remekül ismered a város alatt futó csatorna rendszert – hessegetem el a zavaros gondolatokat magamtól. Nem azért jöttem le a Földre, hogy apró kis gondjaimmal foglalkozzak. Ha már itt vagyok szeretném megismerni az emberek világát. – Honnan eme ismeretséged?


Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Kedd Aug. 08, 2017 5:06 pm írtam neked utoljára


to Ophilia
- Testőr vagyok.
Még én sem léptem ki direkt a szag és a kosz miatt, de Ophiliának sikerül gyorsan belegázolnia a trutyiba. Kapnék utána és elkezdem mondani.
- Ne, ne arra, mert ott, ott...van..a szennyvíz. Már mindegy. Gyere, mássz ki!
Azt hiszem, ezt maximum csak Istennek sikerült volna megelőznie..milyen ironikus. Kifújom a levegőt a fogaim között, mialatt előzékenyen nyújtom kezemet a hölgynek, bár tudom nem szorul a segítségemre, de mégis a látszatát fenntartom annak hogy valaha régen belém verték ezt a gesztust. Ha a lyukból oldalra tekintünk -akármelyik irányba-, a fal szélénél keskeny, száraz út vezet, amin könnyedén végig sétálhatunk.
- Marha mázli hogy ezt..szóval ezt bármikor vissza tudod csinálni.
Mutogatok az összekoszolt ruhájára és közben haladok, jobbra kilépve, a fal mentén. A mobilom világít nekünk.
- Tehát azt mondod, hogy a pusztítás ellenére, amit elszenvedtél, az a valaki nem óhajt utánad jönni? Vagy...
Kicsit eláll a lélegzetem, de nem. Nem! Kizárt hogy megölte. Mégis kibukik a kérdés belőlem.
- ...megölted?
Félnem kellene tőle? Azaz imitáljam a félelmet? Öreg dilemma üti fel fejét, meg is torpanok míg a reakciójára várok. A közvetlen mellettünk csobogó víz ganajtúrókat megszégyenítő mocskáról, lassan felfelé kúszik a tekintetem őrá.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Vas. Aug. 06, 2017 5:04 pm írtam neked utoljára


Tom & Ophilia
Pain is real, but so is hope


Nevetésére szelíd mosoly kúszik ajkaimra. Örülök, ha némileg sikerült jobb kedvre derítenem, ily szűkös időben. A vidámság sokak számára kiút a zavaros időszakokban, s lássuk be: a mostani eléggé az. Emberfeletti erőt mutatott be azzal, hogy segített ide lehoznia, noha valójában azt sem tudom, hogy merre is vagyunk. Legfeljebb sejtéseim lehetnek a dolgot illetően.
Fejem enyhén félrehajtva figyelem a félhomályban kezeinek mozdulatát. Összeszűkített szemekkel próbálok értelmet nyerni neki, de emberi tapasztalataim továbbra is kevesek ehhez.
- Rendben van, Tom - mosolygok rá továbbra is kedvesen. Pillanatnyi gyengeségem s a nemrég átélt események úgy tűnik, hogy kevesek még azok, hogy megtörjék az arcomra szüntelen elterülő mosolyt.
Sajnálkozására fejemet lehajtva kuncogok újra csak halkan.
- Tartozom önnek - felelem vidáman, tekintetem úra ráemelve. - Vagyis neked - javítom ki magam gyorsan, mielőtt ő tenné. - Hálás vagyok tényleg, elhiszem, hogy nem lehettem túl könnyű. Mindazon által számomra tökéletes ez a hely - még akkor is ha az ürülék és mocsár szaga csípi érzékeny orromat, látásomat. Ám mindez csak múló állapot. Azonban attól nem tartok, hogy keresnének. Nem úgy hagytam ott…
Tekintetem egy pillanatra melankólikussá válik, ám látva arcát mily szögbe világítja meg a fény, eme szomorúság el is tűnik egyből. Úgy tűnik, hogy az emberek világából sok mindent kihagytam az elmúlt évszázadokban. A technológia fejlődése nem állt meg, legfeljebb csak kevesek rendelkezésére áll. Fejem félrehajtva figyelem a ketyerét melyet világításnak használ. Ez nem olyan elemlámpa, melyet Abaddon is használt.
- Hogy? - kapom fel hirtelen a tekintetem. - Jah, de, de, persze - vakarom meg vérfoltos halántékomat. Tekintetem egy pillanatra behunyom, úgy hírlik a  hatás kedvéért szeretik az emberek így csinálni. Egy pillanat töredéke múlva pedig minden úgy néz ki, ahogy egykoron. Hajam nem gubancos, vérfoltok eltűntek a ruhámról, nyakamból alázúduló vérfolyam is eltűnt, apró sérüléseim már nyomát sem viselik bőröm. Fehér ruhám pedig visszanyerte egykori fényét. Ahogy Tom kinézete és ruházata is. A vértócsák eltűntek körülöttünk, s talán még úgy is fest a ruhája, mintha frissen és ropogósan vette volna fel.
- Meghívni? - lepődök meg hirtelen. - Igen, valóban ez lenne a megfelelő köszönetnyilvánítás - értek vele egyet, azonban ezzel csak az a baj, hogy én ezekhez általában nem értek. - Nem hinném, hogy ilyen komoly következményei lennének eme helynek - helyesbítem ki kedvesen. - Csak ügyelj arra, hogy amíg idelent vagyunk, ne vedd a szádba a kezedet és a szemedet se töröld meg lehetőleg vele. S amint felértünk mielőbb megfelelő eszközökkel moss kezet, sőt talán jobban is jársz, ha lezuhanyzol - adom jó tanácsomat hozzá. Néha áldásnak érzem, hogy ily dolgokkal nekem nem kell törödnöm. Atyám megvédett minket ezektől, köszönhetően ez halhatatlanságunknak. Mégis szívemre venném, ha eme kedves úriembernek miattam történne bármi komolyabb baja.
Lassan felállva, szorítom magamhoz az elhozott könyvet és görnyedek ki az apró "szigetről", hogy rögtön térdig gázoljak a… csatornavízbe. Ha azt hinnétek, hogy a csatorna szaga csupa móka és kacagás és rózsaillatú volt, akkor… hála nekem, most az egészet felkavartam. Arcomra egy pillanatra kiül a grimasz, de rögtön fel is tápászkodom a fal mellett haladó pallóra. - A káromkodás remekül oldja a feszültséget, habár ily szavakkal sose éltem - mesélem kedves, nyugodt hangon, mit sem zavarva, hogy lábamra több… ismeretlen forrású valami is tapad. - Mit mondott, hogy mi is a foglalkozása? - kérdezem lassan előre haladva, miközben azon gondolkozok, hogy később mivel is fizessek majd a kért whiskyért.


Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Szomb. Aug. 05, 2017 8:56 am írtam neked utoljára


to Ophilia
Kijelentésére mosoly kúszik a bajszom alá. Halk nevetés rázza meg vállam, hogy aztán komoly képpel próbáljak rendet tenni soraim közt. Azt hiszem megdicsért, vagy ilyesmi. Először életemben kapok valami biztatót. Pedig ha a dologok így haladnak, amit eddig láttam a világból, akkor ősz szakállam lesz, nem szőke. Mégsem jött el az ideje az aggálynak, még. Szegény Ophiliába kell lelket öntenem. Szavai azonban meggyőznek róla, hogy hite rendíthetetlen, hiszen Isten angyalaként mutatkozik be nekem. Ebből már érzem, nem szorul a lelki fröccsre, sőt, jobb ha a hegyi beszédet is megtartom magamnak, maradjunk a jól bevált, lökött Tom-nál.
- Már túl vagyunk a ki kicsodán és miért lógott bele a keze a bilibe formalitáson, úgyhogy tegeződjünk.
Jelentem ki félvállról és megforgatom egymás után mind a két karomat, kicsi félkörívet leírva magam mellett velük, miközben épkézláb reakciót igyekszem kisajtolni magamból a sajnálkozására.
- Elhiszem és én is bocsánatot kérek, amiért ide hoztalak, deee...így hirtelen nem jutott jobb hely az eszembe. Ide még a patkányok is sírva jönnek le, úgyhogy ez a legutolsó hely ahol bárki is keresne.
Körbe kémlelek a földön, felszedem a mobilomat a jobb oldalamról, megnyomom a felső gombját, így egyből egy kis világítást kapunk, jobban szólva belevilágít az arcomba, miközben idétlen vigyorrral bámulok az angyalra. A ruhámra rászáradt a vére, ahogy a kezeimre, a gatyám felső részére, gyakorlatilag mint aki vérben fürdőzött úgy nézek ki.
- Nem tudom milyen állapotban vagy, én viszont mindjárt kiadom a reggelimet ettől a gyomorforgató szagtól. Nem lehetne valahogy megoldani a kinézetünket? Mert akkor el is hagyhatnánk ezt a helyet.
Nem akarok itt ücsörögni, és biza megoldhatnám magamnak, de ugye most csak egy halandó ember vagyok, vagyis annak kellene látszanom, különben lebukok.
- Aztán meghívhatnál egy üveg whyskire, mert egyrészt elment a szabadidőm rád, másrészt olyan csatorna szag van idelent, hogy nem tudom meddig fogok még élni...szerintem holnap vérhassal kerülök majd kórházba. Ennyit igazán megérdemlek.
Affektálok neki angyali vigyorral az Arthur királyos séma meg elrobogott a fülem mellett, mint az esti 8 órás gyorsvonat. Lesajnáló grimasszal porolom a pólómat, ami hasztalan, de valamiért jól esik a megütött hanghoz igazodva.
- Ha a főnököm itt lenne..azt tuti hogy tíz másodpercenként bazdmegelne...
Rebegem magam elé elhaló hangon, egyre erősödő emberi ürülék szagát érzem az előttünk tátongó járatból, ahová ki kéne másznunk, hogy aztán a felszínre jussunk. Meg is indulok, előre, pont úgy, mint aki a szorulással küszködik, magam előtt tartva a mobilom világítás gyanánt.

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Pént. Jún. 23, 2017 6:50 pm írtam neked utoljára


Tom & Ophilia
Pain is real, but so is hope


Hangjára megriadok, nem várva, hogy ébren találom őt. Aprót megugrom a kicsiny szigeten ültömbe, minek után fejem keményen verem az alacsony plafonba. Halk "auch" kíséri a koppanás zaját, ahogy fejem búbjára simul kezem. Apró törmelékmorzsák díszítik be szőke tincseimet, valahogy mégsem zavar a gondolata.
Kábán tekintek a hang irányába, szemeimet szűkítve próbálom kivenni az idegen férfi alakját, ki segített nekem eltűnni az emberek elől.
Senkinek sem lenne szabad így látnia egy angyalt. A megnyugvást és a békét kellene árasztanunk a világba, nem pedig…
de hamar rátalálok a férfira. Szélesen mosolyodom el, ahogy visszaidézem megmentőm kinézetét. - Érdekesen állna magának a szőke szakáll - felelem végül, tán még halk kuncogásom is kihallatszik hangomból a sötét, szűk helyen.
Kezemet a könyv borítójára simítva, játszok körmöm hegyével azzal. Néhol lekaparom a bőrborítást, de nem aggódok, hisz tudom, hogy bármikor visszaállíthatom eredeti állapotába. Ha valamiben, hát ebben van elég gyakorlatom.
Látom a sötétben, hogy árnya megmozdul, próbálom kivenni, s meglepetten látom, hogy felém mutat.
- Egy barátom számára nagy segítségül szolgálhat, eme remek példány - tekintek a borítóra ismét, melyen a cirádás D betűt vésték bele. Eszembe jut saját következtetésem mely a könyvben van leírva. Ha ez mind igaz... Világunk nagy veszélyben van, a lovasok... Arcom egy pillanata elkomolyodik. - Az előbbi pedig sajnálatos esemény volt, nem így volt eltervezve, úgy tűnik elmém megzavarodott egy pillanatra - vallom be töredelmesen. Más magyarázata nem lehet, emlékszem, hogy tisztán arra az elhagyatott lakásra gondoltam, melyet nem is olyan rég fedeztem fel. Az erőm a végét járta, tán ennyire futotta csak belőle? De ezt mégsem árulhatom el neki.
- Valóban? - kapom fel hirtelen fejemet. - Teremtőm, tényleg rendkívül sajnálom! - kezdek bele ijedten. - Nem kívántam ily kellemetlenséget okozni magának, kérem, mondja, hogy miként tehetem jóvá ezt - ajánlkozok. Valóban nem lehetett könnyű elhoznia és hogy ilyennel kelljen szabad idejébe foglalkoznia. Mégis miket gondolhat most rólunk, angyalokról, csak miattam, egy gyenge példányt látva?
- Még meg sem köszöntem, amit értem tett. Köszönöm a segítségét - mosolyodom el végül, majd újra csak leesik, hogy be sem mutatkoztam. Persze, hisz ő nem ismerhet engem - nem mintha a legtöbb angyal ismerne amúgy. - A nevem Ophilia, az Úr angyala vagyok - hogy miért érzem szükségességét ezt hozzá tenni? Tán, mert Cassaeltől hallottam? Tán mert továbbra is annak tekintem magam, a háborúnktól függetlenül?
- A testőrködés évszázadok óta egy igen kiemelt és becsületes munka. Tudta, hogy eredetileg Arthur király lovagrendje nem más volt, mint a király személyi testőre? - hajtom félre a fejemet, ahogy visszaidézem a régi emlékeket.


Isten
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Az elsők
☩ Reagok :
21

Szer. Jún. 21, 2017 7:35 pm írtam neked utoljára


to Ophilia
Nem foglalkoztam azzal hogy a ruhámról eltűntessem a vérét, ezért csak ott heverek hátam nekivetve a koszos téglafalnak, amiről peregnek lefelé a kötőanyag rég kiszáradt darabjai, kitüremkedtek a repedésein most idegesítő, tompa hanggal hullnak az enyészetbe. Jómagam mély melankóliába borulva figyeltem egy ideig a pihegő gyermeket, olykor felkaptam a fejem valamelyik végtagja rándulására, mindvégig azon gondolkodom, talán mégsem volt helyénvaló így eltűnnöm. Talán közölnöm kellett volna velük a kételyeimet? Nem! Fejem halkan koccan a falon, mikor a gondolat hatására csökönyösen nemet mondok, saját magamnak. Fáj hogy így kell látnom egy angyalom, de tudom, ez is csak a nagy egész részét képezi, annak megtestesült formája, kivetülése, terméke ennek a világnak, amit én teremtettem. Szerencsére kutya baja sem lesz majd, fel fog gyógyulni. Ezzel ámítom magam, pedig tudom, a szabad akarat ennél többre is képes...
Megmozdult, kizökkentve gondolataimból, így kábán feléje tekintek. A ránk telepedett sötétség ellenére azt hiszem keres valamit, amit néhány percre rá meg is talál, hangot adva neki. Ó, a könyv! Kedves mosoly töri ketté a búskomor ábrázatomat, gyorsan kisimulnak a barázdáim a homlokon csúcsán, érdeklődve tekintek rá.
- Hát... - kezdeném, de alig jön hang ki a torkomon.
Száraz, recés, alíg hallható hangom miatt megköszörülöm a torkom, mialatt a jobb lábam felhúzom magam elé, hogy aztán átölelve azt, válaszolni tudjak neki.
- ...azt hiszem már Hulk Hogant is simán legyűrném a mai kondi-szoli után!
Meg sem próbálok felguggolni, tudom hogy szűk ez a lyuk, csupán egy elágazása egy terebélyesebb járatnak idelent, és persze zsákutca is egyben, épphogy ülve kényelmesen elférünk. Fekve még inkább, de most az angyal is felült. Nekem meg ugyebár megviseltnek kéne tűnöm, erősen koncentrálok is erre a szerepkörre, eddig megy. Jobb kezem felfelé emelem, mutatóujjammal pedig rábökök.
- Hogy sikerült így lezuhannod és mi az a könyv? Úgy látom fontos neked.
Még éppen hogy magához tért és én rögtön személyes kérdésekkel bombázom, mint valami eszelős, aki bazdmeget üvölt a forró, nyári nap derekán. Hoppá! Gyorsan észbe kapva szabadkozni kezdek.
- Bocs, be sem mutatkoztam. A nevem Tom Weston és ma éppen a szabadnapomat töltöttem, amikor is..tudod..
Megrántom a vállam, kell nekem ezt részleteznem? Szerintem nem, erre még neki is emlékeznie kell.
- Egyébként testőr vagyok. Nagyon kevés dolog tud meglepni az életben.
Nah ez speciel igaz, ezért is kezdtem el hülyeségekről beszélni és persze hülyeségeken rágódni, mint hogy elejtettem a napi menümet amit annyira szeretek, kiborult a kóla amit annyira szeretek...és csupa véresen hullott a lábaim elé szeretett teremtményeim egyike. Ajvé!

Ophilia
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Angel with... a big heart
☩ Reagok :
177

Kedd Jún. 06, 2017 7:12 pm írtam neked utoljára


Tom & Ophilia
Pain is real, but so is hope


Tekintetem és elmém végül teljesen elhomályosul. A sötétség lassan ölel körbe. Érzem, ahogy testem elernyed, ahogy összeomlani készülök, mégsem tudok ellene mit tenni. Ölelem a sebemre a könyvet, ez az utolsó mely megmarad bennem.
Aztán semmi. Semmit sem érzékelek már a külvilágból.
A végtelen és üres sötétség, csak ennyi jár nekem. Magához von a magány, átölel és óvón vigyáz rám. De nem, ez nem vigyázás, ez... Hangok, illatok, tapintások jutnak el hozzám. Az acél hidege a nyakamon, majd a hasamba. A gyűlölettel teli tekintet s a megtört test. A kérlelő hang, hogy menjek el.
Ott állok újra a könyvtárba, a betört ablakok között. Ott térdelek újra Párizsba a forradalom idején. Csak egy apró kivetitülés semmi más, azt hittem, hogy ezzel képes leszek józan észre téríteni. De nem. Megtörten rogyott össze ő is, s más választásom nem volt. Újra ott vagyok mellette, átölelem, hallom saját szavaimat, de a végkifejlet teljesen máshogy alakul.
Kátrányszerű massza ragadja meg csuklóimat, húz egyre hátrább és hátrább. A fekete masszát bőröm felszívja, beissza magát az ereimbe, s szép lassan kezd el terjedni, teljesen befeketítve azokat.
Végtagjaim elnehezülnek, képtelen vagyok mozogni, felemelni karomat, megmozdítani ujjaimat. A valóságban talán ekkor rángatóznak párat izmaim. Itt mégsem mozdulnak. S mindemellett baljós sejtelem kering körülöttem. Rossz érzés fog el, habár hasonlót sem éreztem még soha. A velem szemben térdelő férfi szemei hirtelen feketülnek el, áll fel. Szárnyait széttárva áll meg előttem. Nem, nem azok már nem szárnyak, mindössze annak maradványai, fekete csontjai tollak nélkül. A lénye, az aurája minden olyan, mint a mélységes sötét. Hallom túlvilági nevetését, ahogy egyre közelebb lép hozzám egy kaszával a kezébe.
Nem ez már nem ő.
Térdelő lábaimra kátrány simul, a földhöz szögezve engem. A fekete massza lassan eléri arcomat, befeketíti íriszeim, eléri tudatomat. Hatalmas fájdalom jár át, szinte szúrja, égeti elmémet. Felemelném kezemet, de képtelen vagyok rá, megfognám fejemet de nem tudom.
Hangosan kiáltom el magamat...

Akárha rugókon feküdtem volna eddig, úgy tornázom fel magamat hirtelen ülő helyzetbe. Hallom hangomat, mégsem adok ki hangokat. Vagy mégis megtenném? Én tenném? Hangos zihálás közepette érzékelem lassan a külvilágot.
Széttekintve azt kell látnom, hogy sötét helyen vagyok. Valami... valami rémlik, hogy valaki idehozott, de ki?
Hirtelen fordulok oldalra, ám már előre sejtem fájdalommal fog járni. Ám mégsem érzek semmit. De semmit. Letekintek a hasamra. Egykor fehérlő ruhám most csupa vér, viszont nyílt sebemnek nyoma sincsen. Ahogy karom sem vérzik már tovább és... A szárnyam is mintha visszanyerte volna régi állapotát. Óvatosan rebegtetem meg a tollaimat, már amennyire ez a szűk hely lehetővé teszi. Igen ám, de tollas végei nekiütköznek valaminek... vagyis inkább valakinek.
Szemeimet összeszűkítve próbálom kivenni az idegen alakját. Egy férfiét, ki... Szóval ő hozott volna ide?
Egyre több emlék kezd felsejleni elmémbe, azóta, hogy otthagytam Las Vegast. Oldalra fordulva látom, hogy a könyv kihullik ölemből.
- Oh - kapok utána, mielőtt a bűzös helyen hangosan koppanna a kövön. Gyorsan rendbe szedem a véres lapokat, majd saját kinézetemet is. Hiszen csak nem mutatkozhatok mások előtt ilyen állapotban nem igaz?
Szárnyaimat elrejtve fordulok a férfi felé. Látom a sötétbe saját véremtől tocsogó ruháját. Ajkaimra szomorkás mosoly kúszik.
- Sajnálom a kellemetlenséget - valójában nem tudom, hogy alszik-e vagy csak pihen, egyáltalán szemei nyitva vannak? Habár ha látom ruhája állapotát, melyet rögtön el is tüntetek róla, akkor bőven látnom kellene ébrenlétét is, nemde?
De ha mégis pihen, inkább nem kívánom zavarni, valóban nem lehettem oly könnyű számára idecipelnie.
Sóhajtva dőlök hátra, fejemet enyhén a víztől csöpögő falba verve.
- Meggondolatlan Ophilia... - dorgálom le magamat, tekintetemet az sötét plafonra meresztve.


One more light §§ szószám 434 §§

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
110
☩ Keresett személy :

Csüt. Aug. 18, 2016 1:25 pm írtam neked utoljára


***


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Titkos alagutak
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: