☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Raiden
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Harcos Angyal
☩ Reagok :
32

Csüt. Okt. 27, 2016 12:42 am írtam neked utoljára





Gratulálunk elfogadva
az oldal tagja lettél

Üdvözöllek. Nagyon tetszett minden szó, iszonyatosan szeretem az ilyen et-ket. Szépen felépítve látszik mindennek utána néztél, és felépítetted, azt ahogyan kell. Formailag is csoda szép, és a szószám, mesés. Tetszett, ahogyan kifejtetted az előző életed, és érdekel, hogy hogyan fog alalkulni a krakter sorsa, foglalj play by alanyt.


● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●



Hell or Heaven vezetősége


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖





Még a mennyország is rusnya hely,
ha egyedül vagyunk ott.





Loki
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Reagok :
56

Szomb. Okt. 22, 2016 12:31 pm írtam neked utoljára




Loki
A történelem gyakran igazságtalan, hamis, és olyanok írják akik ott sem voltak.
Ben Barnes
Démon
Saját
Google



Véleményem az emberekről:Köszönöm nem, már ettem.

Porhüvelyem neve: Szintén Loki. Sosem volt vezetéknevem.

Mióta élsz?: 8000 éve

Gabriel vagy mihály?: Egyik sem az esetem.

Város: Pokol

Mágia szint: Annyira profi vagyok, hogy pár mágiát én találtam fel.  

Képességem kifejtése -




Ezt a történetet vérrel írják



A hazugságok hercege. Ekként emleget a régi vallások mitológiának nevezett tömegsírja, és bár a nevemen kívül semmiben sem hasonlítok arra az alakra, ki az istenek alkonyát, a Ragnarokot volt hívatott elhozni, a becenév azért mégis találó. Sok hazugság szövi át az életem. A többsége az enyém, elismerem, de akadt pár fontosabb is, amivel engem ejtettek át.

Az első emlékem az, ahogy a legkisebbik bányám a szakállába törli véremtől szennyezett öklét. Nem, nem Thor-nak hívták. Az "igazi" Thor nem a testvérem, ez a fickó pedig csak annyiban hasonlított a mítoszra, hogy ő is egy hangos, forrófejű, erőszakos bunkó volt, villámokat azonban nem szórt, még csak az kellett volna! Pörölye az volt, de ezzel nem lógott ki különösebben a késő kőkorszaki bunkók sorából, és mint említettem az időjárást sem tudta befolyásolni vele, az ujjaim összetörésére azonban tökéletesen alkalmas volt még ez a kezdetleges eszköz is. Idővel a neve feledésbe merült, s ez ellen én sem kívánok tenni, szóval mostantól csak úgy emlegetem, mint Bjorn Bjornson.
Bjorn-al már a kezdetektől fogva nem jöttünk ki egymással, köszönhetően annak, hogy a testvérei közül csupán én voltam 10 évvel fiatalabb nála, így mindössze engem tudott megverni. Bár sosem voltam kis termetű, a családom ősviking alkatát sajnos nem örököltem, így aztán nem csoda, hogy nem sok csontom maradt éppen a családi fészekben. E világi segítségre nem számíthattam, apám - nem, nem Odin, őt már gyermekkoromban is istennek hitte a törzsem, igaz Wōtan néven - sosem lépett közbe, s amikor én mentem oda hozzá panaszkodni, még tőle is kaptam árulkodásért. Az élet tehát nem volt unalmas, legfeljebb talán egy kicsit reménytelen. Ez utóbbi gyökeresen megváltozott a rituálé után.


A törzsem sosem volt békeszerető népség. A három szomszédunkból kettőnek csupán az asszonyai maradtak életben, kiknek abban a megtiszteltetésben volt része, hogy megözvegyülésük után beházasodhattak. A legnagyobb szomszédunk is erősen megfogyatkozott, és csupán csak azért nem pusztult ki teljesen, mert időben szedték a sátorfájuk, és északra menekültek. Mint mondtam, kemény harcosokból állt a törzsem, de mindhárommal egyszerre nem bírtak volna, ezért annak idején isteni segítséggel kerekedtek felül ellenségeiken. Mire betöltöttem a 15-öt határaink újra találkoztak egy erős szomszédéval, és ismét eljött az ideje, hogy kapcsolatba lépjünk másvilági szövetségesünkkel.
Heten lógtak fejjel lefelé a lángoló fa ágairól, gúzsba kötve. Vonaglásuk, és nyöszörgésük  egyre erőteljesebb lett, ahogy a tűz a testükbe mart. Fekete vérük fortyogó tócsákba gyűlt a fa tövénél, apám pedig egy idő után egyenként szíven szúrta őket egy lándzsával, és felajánlotta a halálukat, s az elkövetkezendő csata minden halálát Wōtan-nak, a segítségéért cserébe. Elképesztő ostobaságnak gondoltam az egész rituálét, és ezzel nem lehettem egyedül, mert a törzs legalább fele megdöbbent, amikor előbukkant az impozáns, páncélba bújt valkűr. Földbe gyökerezett lábakkal figyeltem, ahogy térdre borul előtte mindenki, amikor pedig egyenesen rám nézett megfagyott a vér az ereimben. Nem sokat időzött rajtam a tekintete, mégis egy örökké valóságnak tűnt, mire végre visszafordult apám felé, és egy bólintással jelezte, hogy ismét a segítségére lesz.
A csata gyors volt, és brutális, vagy legalábbis nekem ezt mondták. Hála az előző heteknek, végelgyengülésben is kimúlt volna minden ellenség, mire elbicegek a csatatérig, ezért az én jelenlétemre nem tartottak igényt ezúttal sem. Mindazonáltal egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy az este még számomra is tartogat vérontást, csak néhány részletben  tévedtem egy kicsit.
A valkűr a horda előtt tért haza, ezúttal viszont nem csak megnézett magának, célirányosan odajött mellém, és a maga kurta módján felajánlotta, hogy a lelkemért cserébe teljesíti a vágyam, hogy egyszer az erősebb. Először nem fogadtam el. Azzal érveltem, hogy bármit is tettek, mégiscsak a családom. Akkor hallottam őt az évezredben először és utoljára nevetni. Nagyon értetlenül nézhettem, mert rögtön felvilágosított valamiről, ami mindent megváltoztatott. Pontosan nem tudnám megindokolni, miért hittem a démonnak, de mire hazaért a sereg, ott álltam a vezér sátra előtt, kezemben az új kardommal.
Az ütközet gyors volt, és brutális. Először ugyan nevettek rajtam, és a kezemben tartott játékszeren, de amikor egy suhintással vágtam ketté vele egyik testvérem a "páncéljával" együtt, hirtelen mindenkinek megváltozott a véleménye. Bjorn volt a következő, ki nekem támadt, a pörölye darabokra hullott mielőtt átdöftem a koponyáját. A többiek is elestek egymás után. Ha egy hétköznapi vaskardot tartok a kezemben, még akkor sem lett volna fair küzdelem a fából, és kövekből készült fegyvereikkel szemben, a démoni mágiával átitatott bűvkarddal szemben viszont esélyük sem volt. A végén csak apámban maradt annyi, hogy beszélni tudjon, miközben a talpam a mellkasán,a  pengém hegye pedig a torkának szegezve pihent.


-Hallani akarom!

Vért köhögött az öreg, és csak aztán kérdezte meg, hogy mit.
-Az apám. Akitől elraboltál! Csak azért nem támadt a szánalmas csürhédre, mert félt, hogy én is odavesznék! Hol van most? Melyik nép királya ő?
Kiröhögött. Kezdett elegem lenni arra a napra abból, hogy kiröhögnek, ezért jobban rátapostam a mellkasára.
-A herceg kifingott, nem bírta a menetet. Te valaki más fattya vagy. Gondoltuk mindegy melyik baba jön velünk, úgysem látják a különbséget.
Ezúttal arcon rúgtam, hogy végre elhallgasson.
-Hol van most az apám? Az igazi családom???
-Megetettük a varjakkal, mint az összes többit.
A pengém megsemmisítette mindkét térdét. Ott ültem aztán, és csak néztem, ahogy elvérzik. Néztem, ahogy elmúlik az, amiért eladtam a  lelkem...


Aki alkut köt, annak általában 10 éve marad hátra a halandó életből. Nekem sem maradt több egy nappal sem. Mivel a törzs minden férfitagja elhalálozott, én lettem az új vezető. Korábban rengeteg ellenséget szerzett magának népem, kik boldogan kihasználták volna szorult helyzetünket, így aztán maradtam, hogy megvédjem azt ami maradt belőlünk. Az ében penge továbbra is alkalmas volt rá, hogy eltántorítson bárkit, de azt leginkább csak végső esetben használtam. Ha tudtam, inkább a diplomáciával éltem, ami abban a térségben annyira szokatlan és bizarr volt, hogy az esetek többségében még be is jött. Mire eljött az idő, hogy megfizessem az adósságom, éles nyelvem sokkal híresebb lett a kardomnál, és szeretem abba a hitbe ringatni, hogy a legendákon át így emlékszik rám az emberiség valamilyen formában mind a mai napig.


Lépteim halkan visszhangzanak a sötét pincében. Halkan sercegve kel életre a kezemben tartott fáklya lángja, mikor odaérek a szoba közepére, és az ott fogvatartott démon végre megláthatja az arcomat.
-Hol vagyok? Mit akarsz tőlem???
-Nyugalom. Az otthonomban vagyunk, továbbra is a Földön, és azért vagy itt, mert szükségem volt egy önkéntesre a kísérletemhez.
-Én nem jelentkeztem semmire!!!
Megrázom a fejem, és ellenőrzök valamit az írótáblámon.
-Lássuk csak, a neved Daggothr, és Ashtaroth szolgálatában állsz. Nos, az úrnőd önként bocsájtott a rendelkezésemre.
-...ki a tököm vagy te???
-Loki, de mielőtt megkérdeznéd, nem, semmi közöm ahhoz az istenséghez, szóval bármit is hallottál róla, ne az alapján ítélj meg. Kivéve ha azt hallottad, hogy egy könyörtelen szemétláda, ez esetben félek mégis jól informáltak.
-Meg foglak ölni ezért!!!
Halványan elvigyorodom azon, ahogy erőlködik, de persze semmivel sem tud közelebb jönni hozzám, végül lejjebb engedem a fáklyát, hogy a fényében láthassa a földre rajzolt jeleket.
-A halandók ezt ördögcsapdának hívják. Hát nem bámulatos? Még a legerősebbek sem tudnak kitörni belőle külső segítség nélkül. Nem fogsz megölni, a fordítottja viszont még megtörténhet, attól függően, hogyan sikerül a kísérlet.
-Ashtaroth ezt nem fogja annyiban hagyni...
-Igen, hogyne, az ilyesmit nem tűri, pláne nem az egyik tisztjével szemben és a többi - hadarom, körözve a fáklyával - kivéve persze, ha a katonája parancsot szeg...olyankor mi is szokott történni hmmm?
Látom a szemén, hogy sejti a választ. Nem is okozok neki csalódást. A kipróbált rúna annál inkább. Elvileg el kéne választania a démont a halandó testétől, de sajnos nagyon is összetartoznak mind a tízezer cafatjában ami utána marad. Fáradtan sóhajtva takarítom fel a vért a ruháimtól, és látok hozzá, hogy porig égessem ezt a házat is.


A démoni létem első évei elég ijesztőek voltak.  Mondanom sem kell, a vallásom egy kicsit sem készített fel arra, ami a pokolban várt rám. Kemény volt nagyon, de olybá tűnt Ashtaroth, a lelkem tulajdonosa valamiért mintha a pártfogóm is lenne egyben. Eleinte azt hittem arról van szó, hogy vonzónak tart, de ma már tudom, hogy senki, aki 20 percnél régebb óta ismeri, nem tévedne ekkorát vele kapcsolatban. Érdeklődése inkább másról szólt tehát...
Az okkult mágia ahogy ma nevezik mindig is érdekelt, miután megtudtam, hogy létezik ilyesmi. Már halandóként megpróbálkoztam vele, természetesen nem sok sikerrel. Odalent már egészen más volt a helyzet. A megfelelő rúnák, és rituálék ismeretében elképesztően gyorsan fejlődtem. Gyakorlatilag minden szabadidőmet erre fordítottam, illetve a kísérleteimre, amik elég ártatlanul indultak(pokoli mércével) de idővel igencsak érdekes eredményeket tudtam elérni.  Mára odáig fajult a dolog, hogy a laboromba kerülni körülbelül egyet jelent azzal, mintha valaki a pokolba kerülne a poklon belül. Ashtaroth támogatásával mindig akadt kísérleti alanyom bőven, ő pedig biztos lehetett benne, hogy aki szemet szúrt neki, annak a szemét ki fogják szúrni a tudományért!


Nyugalmas életem még a háború sem kavarta fel túlságosan. Bár aggodalommal követem az eseményeket, egyenlőre még nem döntöttem úgy, hogy bele kéne avatkoznom, bárkinek az oldalán is.

 
Loki
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: