Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Régi gyárépület
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 3:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Be kind to every kind
Rick & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; puppies everywhere• Szószám; 933• Zene; Raise your glass»
An animal’s eyes have the power
to speak a great language
Kacér mosollyal az ajkamon vonom fel az egyik vállamat, államat afelé közelítve. Ennyit kap csak válaszul, na meg csalfán csillanó tekintetemet. Nem vagyok oly személy, ki rögtön békességbe helyezi az embert. Hagyom egy kicsit hadd izzadjon meg, elgondolkozva azon, hogy most vajon tényleg kell tőlem félnie?
Áh, dehogy kell, de tehetek én róla, hogy olykor imádok az emberekkel szórakozni?
- Alulról tudsz a legjobban és leggyorsabban beépülni. Levághatod a fejet, az újra nőhet, mást ültetnek oda, akiben megbíznak. A sakkba is előbb az előőrsön kell átrágnod magad, hogy eljuss a királyig. Ugyanez vonatkozik a való életre is. Néha komolyan elgondolkozok azon, hogy a sakkot valójában a démonok találták ki - pislogok rá nagyokat saját eszmefuttatásomon magam is meglepődve. Néha magam sem tudom, hogy honnan jutnak ilyen dolgok az eszembe, de ezt egyelőre engedjük el. Ez az apróság viszont szöget ütött a fejembe. Aggódnom kellene a Payne kurva miatt? Vélhetőleg igen. De hogy démon szállta volna meg?
- Uh! Szerezzünk be hozzá egy kamerát is! Ezt fel kell vennem, ahogy az emberekre hozod a frászt! - nevetem el magamat jókedvűen.-  Aztán a Times Square-n kivetítjük. Rick és Nat, vagy Nack ijesztgetős műsora! - nyitom szét a tenyereim arcom előtt, miközben ívesen fordítom el őket, emlegetve nevünk keresztezéséből született legújabb tévéműsort. Valahogy sikerült egy műholdat visszaállítani, így a kommunikáció részlegesen működik. Akkor a rádiónak is kellene, de ha nem, akkor az újságokba majd lehozzuk.
- És a magassarkú? - próbálkozom enyhén előrehajolva szemöldökeimet vonogatva. Ez nem volt a kitételek között, így még ez is bejátszhat nála.
Megjegyzésére csak sokatmondóan mosolyodom el. Egy darabig félrehajtott fejjel hallgatom, majd nagy levegőt véve szólalok meg.
- Ez nem a félelmen múlik. Egyszerűen öt perc után nincs jogosultságod azt látni - kacsintok rá ezúttal én. Persze, próbálja itt nekem a bizonyítási elvet alkalmazni. Amikor megmondják az embernek, hogy úgyse mered megcsinálni és akkor bizonyítani akarja, hogy de megtudja. Ez is ilyen, csakhogy én sem most jöttem le a falvédőről.
Szemöldököm magasra vonva hallgatom okfejtését. Végül is van abban ráció, hogy amilyen mázlisták vagyunk, pont akkor nyílna ki…
- Lehet, hogy észre venné a világ, hogyha a Sötétség elpusztulna - vonom fel végül a vállamat, gondolataimba pedig elraktározom eme apró elszólalást. Ki nem szúrják, hogy nem oda való. Mire célozhat? Ennyire egoista lenne, hogy azt hiszi automatikusan a mennybe kerülne, mert szent életű? Végül is… nem ő lenne az első ilyen. Így csak vállamat vonom meg inkább.
Megjegyzésére, hogy lelőtte a poént, csak könnyedén vonom meg a vállamat.
- Kell a titokzatosság, nem igaz? Amúgy meg hogy tarthatnám fenn az érdeklődést? A piciken kívül - mutatok le a lábunknál lévő pöttöm kis lényekre.  Elképzelésére mégis elnevetem magamat. - Túl perverzek a vágyaid - vonom össze nevetve szemöldököm fejem megrázva egy pillanatra. Hát persze mi mást is néznének ki belőlem. Mondjuk ez még mindig bók, mint a legtöbb, amit kapok… Sebaj.
- Ha szépen pislogsz biztos, hogy elkészítik neked - igazán családias kis hely, azért szeretik annyian. Én meg azért mert jó jattot tudott adni és ezáltal tényleg ismertem mindenkit. Arról meg már nem is beszélve, hogy a legtöbb átutazó is odajárt. Kettőt egy csapással. A munkámba ezt még ma is sok segítséget nyújt.
- Mindenféleképpen - hazudom szemrebbenés nélkül. Nem az ő hibája, hogy ennyire szótlan vagyok a munkájával kapcsolatban. Hét éve nem jártam kórházba és ha tehetem el sem megyek még jó sokáig. Inkább vágják le a lábam, minthogy betegyem oda a lábam. De ez érthető is, ha valaki jól ismer. S mégis magam részéről is ostobaságnak tartom.
Ehelyett áttérünk az én munkámra, de mivel háttal állok neki nem láthatom arckifejezését. Valójában ez a szakma ebben a városban olyan, mint az angyali űzések előtt a rendőrség vagy katonaság. Most nem egymás ellen harcolunk, hanem a természetfeletti ellen.
- Ühm… - felelem határozottan keresve azt a fránya vizet! Minden koncentrációm ezé, nem pedig bizonytalan visszakérdezéséé. Számomra annyira egyértelmű, hogy mi vagyok. De hát ennek neveltek.
- Attól függ. Egyáltalán hogyan jutunk annak a tudás birtokába, hogy van egy a városba. Habár most már ez könnyebb lesz azt hiszem - az elmúlt idők tárgyalásainak eredménye az a város körüli pecsét mely jelöli, ha egy természetfeletti tartózkodik a városba. A helyét és faját nem tudja megmondani, de a jelenlétét igen. Hihetetlen egyébként, hogy mennyien vannak. - Ha ártani akar a városnak és az embereknek természetesen végzünk velük - fordulok felé mosolyogva. Nem szamaritánusok vagyunk. Nem dédelgetjük a kígyót a keblünkön. Ha ártani akar nekünk, kíméletlenek vagyunk velük szembe. Így éltük túl az elmúlt éveket. Ezeken nem változtathatnánk.
Megjegyzését nem szívom mellre. Nem is ő lenne az első, ki el akarna ítélni emiatt. Bezzeg ha a hátsójában egy démon futkorázna, tuti értünk sikítana. Vagy nem, ki tudja, nem olyannak tűnik, mint aki nem tud magára vigyázni.
- Csak. Azért ez még mindig több, mint amit bárki más megtenne értük - hiszen valószínű nem véleltenül kerültek ide. Ha pedig az anyjuk sincs itt, azt jelenti, hogy elszakították őket tőle. Ez pedig emberi műnek tűnik. Egy picit belém költözik a harcikedv, de feszengő volta megszakítja ezt.
Kedves mosollyal az arcomon várom azt a bizonyos kérdést, s mikor felteszi akaratlanul is elkuncogom magam. Hogyne egy ilyen nem természetes, nem igaz? Főleg nem ma.
- Persze - válaszolom magabiztosan. - Nincs szőrös szívem, ártatlan lények ők, nem akartak senkinek sem ártani. Mindenki megérdemli az életre az esélyt. Mindenki maga is dönti el, hogy miként viselkedik, így ők is. Elvittem volna, addig kerestem volna egy embert, aki meg nem tudja mondani, hogy jól vannak-e. De a sors keze volt, hogy veled futottam össze - fonom keresztbe mellkasomon karomat.
- Miért?
- bukik ki most belőlem a kérdés. Ki tudja, hogy miért kérdezte ezt, ennyire feszengve.


Utolsó Poszt Kedd Jún. 05, 2018 6:12 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Natalie & Rick
A legjobb dolgok a világon nem dolgok
Kíváncsian hallgattam saját eszméjét a dologról, s hát meg kell mondjam, ez sem egy rossz szemszög. Eleinte felvont szemöldökkel hallgattam, de minél inkább elmerült a témában, annál inkább összébb vontam az amúgy már nem létező szemöldököm.
- Akkor most kezdjek el félni tőled? Ez egy burkolt figyelmeztetés volt? - vonom hátra kicsit a fejem, rá játszva az ijedségemre. Bár tény, azért megfordult a fejemben, hogy talán valóban nem emberi lény. És ha bizony démon, akkor csúnyán megszívtam. De ha e fajta sötét, lélektelen valami lenne, a kutyusok nem bíznának benne vakon. Így újfent a naivitásom kerekedik bennem felül.
- Szerinted élveznék, ha pont minket, szürke egereket akarnának kinyiffantani a nagy kutyák helyett? - kérdeztem, mert egy részről kiderülne, hogy valóban csak egy szürke egérke, vagy pedig annál jóval több, s nem árt az óvatosság.
Az elgondolkodtató beszélgetést követően, azért áttértünk a kevésbé komoly dolgokra is. El is mosolyodtam, sőt visszafogottabban el is nevettem magam.
- Ezen ne múljon! Csak szólj mikor és hol. Teszünk egy kört a város élettel telibb részén és meglátjuk... - vigyorogtam, de valójában is komolyan gondolva. Ugyan, hiszen járok én a városba, most is onnan jöttem el, csak gyalog vagyok. Biztos össze is futnánk egy-két ismerős arccal, aztán ő is nevetve kikkel össze nem cimboráltam.
Újfent elnevetem magam.
- A toppot elviselem, de a ruha és szoknya kíméljen. - nevettem, ezúttal viszont tényleg tréfálva. Nem ám itt tényleg topban kell végig flangálnom. Bár ki tudja, lehet manapság ezt sem vennék olyan poénosnak.
És sikerült megint nevetésre bírnia, még ha ezt kínomban is kéne tennem.
- Hogy te milyen ennivalóan pimasz vagy! És jogos. Így illene megmutatnod, ha van. Vagy félsz? - kacsintok, bár kétlem, hogy egy ilyen kaliberű csajt zavarba lehetne hozni ilyen kis semmiséggel. Piszkálódtam pöppet, de nyilván nem kényszer, pusztán móka az egész. Ami meg a hegeket illeti, örülök, hogy ennyiben maradtunk. Jól néznek ki, de azért vért áldozni emiatt...? Áh, azért annyira még én sem vagyok zokni.
 - Oké, de élőholtként sem szívesen végezném s ami azt illeti, lehet pont olyan balszerencsébe részesülnék, hogy mikor kiadom a lelkem, éppen megnyílik a Pokol kapuja. Na persze én ott is otthonosan érezném magam. Legalábbis míg ki nem szúrják, hogy nem közéjük való vagyok... - somolygok. Nyilván a sötétek sem olyan sötétek, de ami azt illeti, simán tennék egy próbát. Túl nagy veszteni valóm már nem lenne.
Lassan pedig rá is térhettünk a foglalkozására. Viccet félretéve, én tényleg kinézem belőle, hogy az a bizonyos Keresztapa pici lánya. A pincérkedéssel viszont alaposan meglep. Nem is tudom, valahogy nem tudnám elképzelni egy kis kajáldába ilyen stílussal. Inkább pultosnak egy kocsmába.
 - Öhm... hű... de a főállásod, akkor még mindig titok. Én bezzeg rögtön lelőttem a poént. - vonom fel egyik szemöldököm játszva a feszült gyanakvót.
 - Gondolom túl szép lenne, ha főállásban sztriptízbárban táncolnál. - vetem fel az egyébként elképzelhető ötletet. De ő az a tipikusan magát megvédő iskolás ruhás lányka lenne. Nem lenne szüksége gorillákra.
 - Mindenesetre azért majd benézek abba az étterembe. Remélem csináltok francia palit is vagy gofrit.
Nem tagadom szeretem az édes dolgokat, s bár ritka számban megy, még is csak egy étterem, kétlem, hogy oreojuk volna. Áttérve az én munkámra, már koránt sem olyan játékos a mosolya, ami számomra azt jelzi, hogy rossz emlékek fűződnek vagy a kórházhoz vagy az orvosokhoz. Vagy mindkettőhöz, bár ebben az időszakban ez nem is annyira meglepő. Halálok, balesetek? Mindennaposak. De azért sajnálom, még ha nem is tudok semmit róla. Bárki s bármi elvesztése is járhat fájdalommal. Nagy fájdalommal, amit ha lenne belőle bőven, az idő begyógyítana. De sajnos mire odáig jutnánk, hogy igazán gyászoljunk jön a következő tragédia.
 - Amelyikbe épp kellenek orvosok. De elvileg a Harlem-i kórházba vagyok beosztva. A 2-es rendelő, ha esetleg arra járnál vagy oltás kell a feltehetőleg tetoválatlan hátsódba. - kacsintok, bár tartok tőle, ilyesmivel nem hozom vissza azt a kicsapongó jó kedvét.
Én viszont annak már nagyon is örülök, hogy biztatásom odáig jut, hogy végül még meg is itatjuk a piciket. A kocsiját vizslatva töprengek el, hogy nekem is szükségem lenne már az otthonira, csak hát meg kéne szerelni, ahhoz meg lusta vagyok. Ám eme kis probléma egyből eltörpül amellett, amikor közli, hogy vadász. S nem az aki a vaddisznókra pályázik.
 - I-igen? - próbálok nem gyanúsnak tűnni, s érdeklődő fejet vágni.
Tudom, hogy legtöbbjük nem válogat. Ha démon, ha angyal, félvér vagy nephilim, mindegy nekik.
 - És mit kezdtek velük, mikor... khm elejtitek őket? - érdeklődtem csak úgy mellékesképp, hogy legyen róla fogalmam rám mi várhat a közel jövőben.
Szerencsémre az akaratlan borzongatás alább hagy, mikor lassan visszatérünk az állatok gondozására, amibe eltudok merülni annyira, hogy megnyugtasson.
 - Csak doktorkodom és rájuk vigyázom. Nekem nincsenek ilyen... nos... gyilkos munkáim... - mosolyodtam el halványan.
Jól van Ricky fiú, de ijedezz, ne ítélkezz. Eddig olyan szimpi volt a kislány. Ne csinálj elefántot a bolhából. Vannak kivételek. Szeretném ezt hinni. A kérdésem adott válasza ugyanakkor sokat elárulhat. Nem is tudom, hogy kérdezzek rá, mert tartok tőle, hogy jobban fog fájni a válasza, semmint, hogy meg se tudja soha. Nem is poénkodom el, kissé kényelmetlenül is teszem fel.
 - Akkor is elvitted volna őket, ha én nem jövök? - kérdem most aztán válasz után kutakodva tekintetében, bármi is legyen az első reakciója.
Jogosan bizonytalanodtam el, mert bár nem olyannak tűnik, mégis csak vadász, vannak szabályaik, és bizonytalan is volt, mikor csak az egyikről volt szó. De valóban itt hagyta volna mindhármat éhenhalni?

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 9:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Be kind to every kind
Rick & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; puppies everywhere• Szószám; 1167• Zene; Raise your glass»
An animal’s eyes have the power
to speak a great language
Ajkaim enyhén elnyílnak, fejemet enyhén oldalra fordítom. Tudnék vitatkozni az állításával. Akarnék is. De tényleg, már csak a tapasztalataim miatt is, de inkább ezt passzolnám. Nem kell idő előtt kiderülnie, hogy ehhez talán picit jobban értek. A lényeg a lényegbe, hogy összefutottam már magukat punknak, vagy épp skineheadnek mondó fazonokkal, kik a balhét keresték.
S a parkba sétáló ártatlannak tűnő öregembernek, ki nem akart mást, csak sakkozni. Ilyen világot élünk, nem tudhatjuk, hogy kiben is bízhatunk igazából.
A témától mégsem kanyarodunk el annyira, így magam sem tehetem meg, hogy teljesen közömbös legyek irányába.
- Ez szerintem sokszor attól is függ, hogy milyen személyt próbálnak lépre csalni. Téged elnézve, elég lenne egy hasonló küllemű, vagy épp csak vagány csaj és srác, ki azt a képzetet keltetné benned, hogy biztonságban vagy mellette. Épp emiatt. Egy szerény, ám átlagos embernek, ki csak mindennél jobban figyelemre vágyik elég lenne egy jóképű, megnyerő fazonú egyén. Ám egy skienhead csak egy másik skinheadbe fog megbízni és így tovább és így tovább - hajtom végül oldalra a fejemet. Anyám, mennyi ilyen esetekbe futottunk már bele az évek folyamán. Nem lehetne egyöntetűen megmondani, hogy ki a démon, kit szállt meg a démon. Vannak esetek, amikor hetekig elhisszük, hogy nem az az egyén, ki valójában az. Agyrém az egész.
Épp ezért jó, hogy vannak pecsétek, mi segítségünkre lehetnek.
Kezét mégsem fogadom el, nem azért mert tartanék tőle, hanem mert túl későn veszem észre és a lendületet pedig megszereztem már ahhoz, hogy felálljak. Egy hálás mosolyt mégis küldök irányába. Ne érezze úgy, hogy udvariatlan voltam felé. Habár, ma még élnek ezek a gesztusok? Fene sem tudja.
- Hidd el nagyon menő ahogy kinézel. De sétálj így végig az utcán éjszaka. Már csak szociológiai szemmel is megtekinteném, hogy reagálnának rád az emberek - még mindig a külsőségekre adunk. Persze, az első benyomás mindig is fontos lesz, minden ember számára. De ha soha nem adunk második esélyt…
És igen, hölgyeim és uraim. Én egy vadász lennék, ilyen felfogással.
- Női ruhát is felveszel? - vonogatom szemöldökömet, nem zavartatva magam azon, hogy Kajla ujjaimról rátért a hajam végének rágcsálására. Ez csak haj, nem fogok kiakadni ezért. Na meg azért sem, mert igazából ha levágnám is pár hét múlva visszanőne. Ha valamiért hálás lehetek, akkor a hajam rugalmassága.
Apró örömök rothadandó életünkben.
Tetetett meglepődöttséggel tekintek rá. Olyannyira igyekszem ezt álcázni, hogy még szám is tátva marad. Hogy miket nem mondd. Kiben is van a nagyobb önbizalom benne vagy bennem? Mindjárt kiderül. Láthatja, hogy kiborulásom - vagy nevezzük bárminek is - nem lehet valódi, szemem csillogása mindent elárul rólam. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre.
- Mondd, hogy legalább annyira színes, hogy egy kígyót ábrázol. Mégpedig egy egyszeműt - vigyorodok el, hangosan elnevetve magamat. Elég magas labda volt, valljuk be. S ki vagyok én, hogy ne csapjam ezt le?
- Látod ezzel van a baj. Illik, mert „ez a divat” - macskakörmöznék, ha az egyik kezemet nem foglalná le egy folyamatosan izgő-mozgó jószág. - Mellesleg meg nem tudhatod, hogy hol van rajtam - kacsintok rá. Nem azt mondom, hogy sokat fed a ruhám, szoknyám is majdnem leér a térdemig! Toppom is eltakarja, amit kell, de hát… Még így is sok felfedezetlen terület van. Arról jelenleg nem beszélnék, hogy amit tervezek azt sem éppen a szépsége, mintsem a praktikussága miatt tervezem.
Aranyos kis pecsét a lapockámra. Megszállás ellen. Remélem fog működni. - A hegekből inkább nem kérnék. Ahhoz már én is túl hiú vagyok - persze nem mintha nem okozott volna egy-két baleset már heget a testemen. De ezeket helyesen őrzöm. Mint a farpofám alját ékesítő golyó nyoma. Igen. Seggbe lőttek. Egyszer.
Vigyorom továbbra sem szakad le az arcomról. Könnyedén legyintek csak szabad kezemmel, mikor kifejti, hogy bizony ő maga a halál.
- Nem halsz meg - mondom, mintha már ezerszer próbáltam volna. Ami azt illeti nem, de láttam, hogy miként támadnak újra az emberek az elmúlt időszakba. A lelkünkből sem a menny, sem a pokol nem kér.
- Csak a jobb keze - vigyorodok továbbra, egyre szélesebbre húzva ezt a mosolyt. Lehetnék akár az is, ha épp itt lenne. De Wallenberg úgy döntött, hogy elhúzza a csíkot ránk bízva a városát, mely lassan kezd szétesni. Néha olyannak érzem magam, mint Atlas… - Mellékállásba pincérkedem, a Sevillaban. Igazából mindenki oda tér be, az egyetlen étterem, ahol nem kapsz manapság ételmérgezést - büszkélkedem. Még hét éve szereztem ezt az állást. Ha van időm, beugrok segíteni. Két idős házaspár vezeti. Annyira aranyosak négyen…
A kórház szó említésére akaratlanul is árnyék suhan át arcomon. Ajkamon elterülő mosoly korán sem annyira önfeledt, mint ezelőtt volt.
- Nem járok kórházba, ez azért lehet. Melyikbe vagy? - érdeklődöm azért kedvesen, noha nem kívánok ennél több szót pazarolni rá. Életem egyik részét ott töltöttem, majd…
Mindent elvett tőlem.
Elfacsaruló szívvel hallgatom, hogy gazdátlanná váltak ezek az állatok. Győzköd, hogy fogadjam örökbe Kajlát, vigyem haza, de…
- Nem hinném, hogy a munkarendem megengedné, habár… - egy apró, parányi gondolat fogalmazódik meg elmémbe. Talán. Talán, de csak talán kiképezhetném. Ha nem áll ellen és szívesen töltené velem idejét a bázison. Még sose képeztünk ki házi kedvencet vadásznak, de… miért is ne lehetne?
Nekünk nem rendőrkutyáink lennének, hanem vadászkutyáink. Csakhogy most nem kacsára és jércére vadásznának, hanem démonokra és angyalokra. Az ő érzékeik amúgy is…
- Nem lenne szívem itt hagyni - teszem hozzá, parányi mosollyal ajkamon, ahogy lenézek a kis csöppségre. Ahogy közelebb hajol hozzám, érzem nyelvét orrom hegyén. Halk kuncogás fog el.
Fontosabb dolgaink is akadnak, mint itt állni. A kocsihoz hamar követ ő is én pedig annál is hamarabb előkaparok mindent, ami szükséges ahhoz, hogy megitassuk a piciket.
- Részben - felelem neki a kesztyűtartóba kutatva, behajolva a kocsiba. Mit is mondhatnék, teljesen értelmesen nézhetek így ki. - Vadász vagyok. A legtöbb fegyverből remek pecséteket tudunk készíteni, vagy épp csapdákat - magyarázom. Ha amúgy tényleg ártalmas lenne rám, itt minden van, amivel védekezhetek ellene. Sose árulok zsákba macskát és csak ritkán hazudok. - A démonok utálják a vasat. Ez a gyár pedig tele van vele. Lehet, hogy ezért jöttem? - emelem fel a fejemet. Igazából a tudatom alattiból kinézem, hogy ezért járattam le a lábam ideáig. Vállam könnyedén megvonom, és voálá.
A picik máris isznak. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, derekamra simult kezeimmel hallgatom mennyire is jól ért amúgy a házi kis kedvencekhez.
- A város sok mindent kivetett már magából - jön egy apró dicséret tőlem. Tényleg ritka dolog, hogy valaki így foglalkozzon ne csak saját magával. Kevesen maradtunk, kik sok mindent feláldoznának a társadalmunk, vagy épp más élőlények érdekébe. - És te mivel foglalkozol, ha nem épp elveszett állatokat pesztrálsz? - dőlök neki kocsim oldalának. Karjaim még mindig a csípömön pihennek. Könyökkel támaszkodok. Nem aggódom, hogy behorpadna, majd kijavítják.  
- Már meg is tetted - vigyorgok rá, amikor újra rám tekint. - De lásd kivel van dolgod, feltehetsz még egy kérdést. De jól vigyázz öreg halász. A három kívánságok kora már lejárt - nevetem el magamat halkan. Előbb utóbb megtanulja, hogy ne dobjon fel nekem magas labdákat… Mert nem vagyok rest lecsapni őket.


Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 4:27 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Natalie & Rick
A legjobb dolgok a világon nem dolgok
Talán kissé elhamarkodott s naiv gondolat, ám azt hiszem ez egy gyümölcsöző barátság szép kezdete, ami manapság ritka számban megy, hiszen bizalom hiányában, nehéz befogadni másokat. Na nem mintha már is totál bíznék benne, erről szó sincs. Ugyanakkor érzem, hogy ennek az ismeretségnek esélyt kell adnom. Az állatbarátokat amúgy is mindig jó embernek tartottam.
 - Ugyan, én jobban tartok egy gyanúsan ártatlannak tűnő vénségtől, semmint egy bőr mellényes, agyon tetovált palitól. - somolyogtam, mert azért lassan kiderül az is mikben különbözünk. És ez nem baj, sőt jó. A közös dolgok sokszor unalmasak. Ha más a zenei stílusa vagy nem az oreo keksz a kedvence, az teszi az egész barátságunk különlegessé.
 - A legtöbb szörnyeteg ugyanis általában egy jó küllemű, vonzó, mindenben tökéletességre igyekvő nő vagy férfi. Az én megállapításaim szerint legalábbis. Így könnyebben bíznak meg bennük és szórakozhatnak kedvükre. Na nem mintha olyan nagy tapasztalattal rendelkeznék e téren, s remélem nem is lesz, de na, ez így tűnik logikusnak. - vontam vállat, s látva, hogy már nem szívesen ücsörög a koszban és bámészkodna fel, kezemet nyújtom, amit ha elfogad, fel is segítem. Ha ugyan akkor úgy látom, hogy feszélyezve érzi magát a közeledésemmel, úgy kihagyom e udvarias mozdulatot, mert nem áll szándékomban elijeszteni. Mindazon által a csevejt folytattuk, amivel igyekeztem minél inkább oldani a talán fel sem merülő feszültségeket köztünk. A viccen még nevetett is, amire nekem is el kellett vigyorodnom az ő reakciója végett.
 - Mii? Ijesztő vagyok? Ne már. Pedig nagyon megy a grimaszolás. - kacsintottam egyet játékosságom jeléül.
 - De meg van ennek is a jó oldala. Halloweenkor nincs szükségem jelmezre.
Nehezen fordultunk volna át másik témában, ugyanis látszólag nagyon felkeltette érdeklődését a tetoválásos dolog, ami nem baj. Ki az a hülye, aki ilyen helyzetben nem élvezni a figyelmet...?
 - Hát ami azt illeti nem a legtisztább környezetben, de azért még akadnak. Eddig legalábbis akadtak. Rég voltam. Már nem igazán van hely rajtam több tetkónak, szóvaal... - mondatom feleslegesnek találtam volna befejezni. A következő reakcióján viszont kénytelen voltam most már én is elnevetni magam.
 - Ajajj, de még mennyire! Bár többsége valóban a halált ábrázolja, akad egy, egyetlen egy, aminek nem hogy köze sincs hozzá, de még színes is. De azt nem is láthatja ám akárki. Mármint... olyan helyen van, érted... - bökök le a fejemmel, mielőtt még nehezményezné vagy félreértené. Annyira azért nem vagyok mutogató bácsi. Oké, valójában nincs olyan gáz helyen, de akkor is. Azért a gatyám így sem szívesen tolnám le.
 - De ha már itt tartunk. Neked, hogy-hogy nincs? 18 év felett illik csináltatni. Ha nem is egy mocskos szalonban, de sokkal menőbb, ha őskori felszereléssel oldják meg. Ennél már csak a hegtetoválás menőbb, de ahhoz még nekem sincs olyan fájdalom küszöböm. - magyaráztam, s bevallom őszintén, tényleg beledöglenék, ha mind ezt, ami rajtam van, hegtetoválással oldották volna meg.
Az ő magyarázata is érdekes volt Miss Halálról. Elgondolkodva rajta, össze is vontam szemöldököm.
 - Ez amúgy nem hülyeség, sőt nagyon is helyes dolog. - értettem egyet, ugyanakkor rám is átragadt az a pimasz vigyora.
 - Nagyon szeretnéd, ha az lennék, igaz? Nem bánom, bevállalom eme megtisztelő dolgot. Még akkor is, ha tulajdonképp hölgy az illető. De azért ne kísérletezzünk vele, hogy meghalok e ha karót döföl a szívembe.
Felnevetek.
 - Maffia vezér vagy? Vagy mégis honnan ismersz mindenkit? Akarom mondani, majdnem mindenkit. Ugyanakkor én is furcsállom, mert amúgy az egyik gyakorló kórházban ügyeskedem, szóval fura, hogy sosem találkoztunk még ott, legalább egy szuri erejéig. - motyogom így belegondolva, mennyi esély is van rá, hogy így elkerülje egymást két ember.
A bemutatkozásig csak most jutottunk el, de örültem, hogy cseppet sem távolságtartó. Sőt, ami azt illeti, kézfogása is határozottságát erősítette. Bolondos, de magabiztos csaj. Ezt nevezem! Így hamar öribarikká válunk. Én is hasonló erővel - vagy nálam épp finomsággal - rázok kezet vele, majd el is engedjük. Bemutatkozásunkkal bezárólag a kiskutyákra terelődik a szó.
 - Nagyon valószínű. De nem tűnnek soványnak, talán csak egy-két napja hagyhatták magukra őket.
Nagy meglepetésemre arra, hogy befogadhatná a nála lévőt, bizonytalanságot véltem felfedezni hangjában és szemeiben is.
 - Ne már... hiszen látszik, hogy neki jó nálad. Ha gondolod szívesen segítek, adok ezt azt, plusz tanácsokat. De ha már így hozzád nőtt 5 perc alatt... - erősítettem meg, miszerint lehet belőle jó gazda. Nem nagy tudomány. Igaz, azért lesznek kihívások, lévén, hogy nem azt a világot éljük, ahol az ember nyugiban élhet, de azért nehogy már egy kis akadály probléma legyen. Nem tűnik könnyen feladós lánynak, talán csak némi biztatásra van szüksége. Ezt tőlem meg is kapja. S azt hiszem végül bele is ment vagy csak azért hív magával, hogy kinyiffantson és megtartsa ezeket a kis sózsákokat. Viccelek, nem bizonytalanodtam el, nyugodtan követtem a gazos úton, minek végén egy kocsihoz értünk. Én is letettem a földre a kölyköket, nyilván nem mennek messze, ha egyikük ott marad. Így viszont volt lehetőségem bekukkantani a kocsiba. Összevont szemöldökkel láttam, hogy sokkalta komolyabb ügyekben lehet része. A nagy keresgélése közben el is kezdtem érdeklődni.
 - Na éés... Te mivel is foglalkozol? Mire kell ez a sok holmi? Bombát gyártasz? - pillantottam hol rá, hol a letakart, de itt ott kilógó fém darabokra, alkatrészekre. Esélyes, hogy valami katonai munkája van, esetleg valami harcos banda tagja, ami nem tudom, rám nézve nem feltétlenül megnyugtató. Már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy a fajunkra vadászó egyik csoport tagja.
Közben talál egy kis edényt, vizet és amint ki is önti, a kicsik nem haboznak uralmuk alá venni a vizes tálat. Látszik, hogy szomjasak voltak, bár a kölykök alapból falánkak... Most már egy pinduri aggodalommal elgondolkodva figyeltem a három törpét. A kérdésre viszont felkapom fejem, nem sokat töprengve a kérdésen.
 - Mióta a káoszok káoszát éljük, hobbimmá vált a kóbor állatok befogadása. Különösen kutyákat és macskákat gondozok, de persze futottam már össze más állatokkal is. - válaszoltam, még ha valahogy rövidre is sikerült, hol ott ódákat tudnék mesélni, miért teszem, de ilyenkor valahogy mindig eszembe jut, mennyire önző lett a világ, és ez még nephilimként is nagyon elszomorít.
 - Kérdezhetek valamit? - pillantottam fel rá a kölykökről.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 4:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Be kind to every kind
Rick & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; puppies everywhere• Szószám; 607• Zene; Raise your glass»
An animal’s eyes have the power
to speak a great language
Sok mindent lehetne mondani az előttem álló alakra, de azt, hogy átlagos lenne. Nem igazán. Röpke döbbenetem gyorsan tovaszáll, átadja helyét a kíváncsiságnak. Ezért lehet, hogy enyhén szólva is csapongok a mondandóim között, noha.
Santa Muerte. Gyerekkorom „réme”. Akarták, hogy az legyen, mégis valahogy vonzódtam a tudatához, hogy létezik egy ilyen lény. Na persze, nem mintha nem tudnám, hogy a legtöbb mitológiai kreálmány nem más, mint a démonok, vagy épp angyalok műve. Ezért is kell őket pusztítanunk. Veszélyesek ránk nézve. De mielőtt újra csak elkalandoznának gondolataim.
- Csodálkozol!? Ezzel a kinézettel csoda, hogy nem koncoltak még fel az első fára. Manapság elég rossz ómen, ha a halálnak öltözöl - rázom meg a fejemet könnyedén. Nem feszélyez egy komplett idegen jelenléte. Már csak azért sem, mert a közöttünk lévő kutyák barátságosak vele. Nem ismerem annyira az állati lelket, de abban biztos vagyok, hogyha fenyegetettséget árasztana magából a férfi, akkor ők sem ily barátságosan mennének oda hozzá.
Magyarázatára először hangosan nevetem el magamat. Kajla mit sem zavartatva magát rágcsálja ujjaimat, fogainak nyomát bőrömön hagyva. Ez sem zavar jelenleg. Inkább csak lassan felállok.
- Igazán kedves tanítványok voltak - nem, mégsem azok voltak. Maga készítette, de ez valami… fantasztikus. De tényleg! Kinek jutna ez ma eszébe!? A legjobb védekező módszer. Vagy épp támadó, attól függően, hogy mi is ő valójában. Azt hiszem, hogy ez hamarosan majd kiderül. Mosolya azonban… - Gondolom bármilyen arcot is vágsz az elég ijesztő tud lenni, nem igaz? - vonom fel szemöldökömet. Mit is mondjak, tényleg ijesztő a mosolya. Nem tükröz bizalmat, mégsem érzem, hogy valóban tartanom kellene tőle.
De akkor minek csinálta?
- Tetkó? Hol… Miként… Hogy működhetnek még ilyen helyek!? Kinek jut eszébe manapság ez? - jó persze Alexnak. Meg Karmának, ahogy láttam. De nekik is a bázison készítették el. Azt hiszem, de ebbe nem vagyok jelenleg biztos, ne is menjünk bele. - Miiiiiii? - jön egy hangos, elnyújtott kérdés, mosolyra húzott számmal, tündöklő tekintettel. - Többi? Azt mondod, hogy nem csak az arcod, karod és nyakad van kikreálva? - hitetlenkedek boldog érdeklődéssel. Na nem, ezt nem fogom bevenni. Ki az a komplett idióta aki ezt megtenné?
De egek, hogy mennyire menőn néz ki! Ilyet még soha, sehol sem láttam!
- Nem, mert ez mexikóban a Santa Muerte tiszteletének a sminkje! Aki maga a halál. Te magad vagy a halál? - pislogok rá nagyokat, egy szavamat sem gondolván őszintének. Inkább csak nevetek egyet, de ahogy Kajla a lábamon tapos és vádlimon próbál felmászni, hirtelen jut eszembe, hogy…
Lehajolva hozzá veszem fel karomba, ő pedig boldogan harap rá alkaromra. Egyelőre hagyom neki, nem foglalkozom azzal, hogy nem kellene engedni. Későbbiekben még bajok lehetnek ebből. De…
- Most hogy mondod, ezt magamtól is megkérdezhetném… Hol jártam én eddig!? - vigyorodom pofátlanul. Persze az emberek sokszor nem erre a reakcióra számítanak, de mégis mit várnak? Ez olyan, amikor a nevelőm meglepődve tapasztalta, hogyha hazamentem és újra és újra ez a kérdés csúszott ki a száján: Hát te itthon? Holott szemmel láthatóan otthon voltam. - Kérlek és a város legtöbb lakosát ismerem. Innen, vagy onnan, de erre a pofira, tuti, hogy emlékeznék - mutatok arcára. Tuti. Ennek bele kellett volna égnie a fejembe. Késő, már bele is égett.
- Natalie - nyújtom ki magam is a kezem, de előtte még kényelmesen elhelyezem másik felkaromon Kajlát, fenekét fogva kezemmel. Szorításom magabiztos és erős, ahogy az évek során ez kialakult. Kiráz a hideg, ha olyan emberekkel kell kezet fognom, ki épp hogy csak megszorítja az enyém, amúgy meg eltörne a legkisebb fuvallattól is.
Brrr.
De sokkal égetőbb kérdés, hogy merre vannak a jószágok anyja. A választ hamar megkapom a fickótól, kit szerintem hamar el fogok nevezni Muertának. Kár, hogy női név.
- Egyedül maradtatok, édesem? - hajolok az apró kis háziállathoz, megvakarva annak állát. Szemmel láthatóan tetszik neki. Azonban fülemet üti meg, hogy… - Akkor ezek szerint egy jó ideje már nem is ette, vagy ittak? - kapom fel a fejem. Tekintetem autóm irányába réved. Van nálam víz… Talán még tálszerű is akad valahol.
- Meg? - kapom fel újra a fejemet. Tekintetem első ízben tükröz némi bizonytalanságot. - Nem is tudom… Soha életemben nem volt háziállatom. Ha a ház patkányait nem számítjuk annak, de még ők is éhen haltak mellettem - majd újra letekintek az apró csöppségre és… Azok a gombnyi szemek, teli játékos kedvvel.
- Gyere - intek fejemmel a kocsi irányába, majd magam is elindulok. A csapásként szánt lépteim nyoma már eltűnt a gazba, így újra dacolhatok a természettel.
Az autóhoz érve, kinyitom az anyós ülés ajtaját, könnyedén ejtem az ülésre Kajla apró testét. A régi kesztyűtartót kinyitva egy ma palackozott vizet veszek ki belőle. Majd feltúrom az egész belső teret -ami nem nagy, igazából a sofőr mellett egy ember fér még el. Viszont a nyitott plató miatt ezernyi dolgot lehet rá pakolni. Vannak is rajta most cuccok, főként a bázisra viszek kelléket, mikből fegyvereket tudunk majd gyártani. Ezeket egy olajzöld vízhatlan fóliával takartam le.
Azonban…
- Lehet, hogy hátul van valami - használható. Fel sem tűnik, hogy magamba beszélek igazából. Gyorsan a jármű mögé lépve leengedem a hátulját, és máris kutatok a ponyva alatt valami… tálszerűséget.
És voálá!
Régi edény - ne kérdezd, hogy miért van nálam. Ruhám ujjával kissé áttörlöm a belsejét. A vizet beleöntöm és lerakom a kiskutyák elé. Kajlát is kiveszem a kocsiból, és lerakom a tál elé, hadd igyon.
- Honnan tudsz ennyit a kutyák természetéről? - teszem csípőre a kezemet, dolgom végeztén.


Utolsó Poszt Szomb. Jún. 02, 2018 1:21 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Natalie & Rick
A legjobb dolgok a világon nem dolgok
Tartottam tőle, hogy nem sikerül jól az első benyomás, és akkor lőttek a következőnek. Tapasztalatból tudom, hogy az ember akkor is kétkedve nézne rám - ki tudja miféléknek gondolva - ha nem potyognának angyalok az égből, s a föld poraiból sem támadnának fel a démonok. De úgy érzem mind ez egy fajta álca is a számomra. Ugyan ki gondolná, hogy valóm a nephilimekhez köthető. A démonok pedig szerintem szívesebben bújnak ártatlan kinézetűek bőrébe, semmint, akinek konkrétan homlokára vagyon írva. Szóvl van előnye s némi hátránya is, annak aki, s ami vagyok.
Igyekesztem nem a frászt hozni rá, de ez egy elhagyatott roncsok közt, a háta mögött megjelenve igen nagy kihívás. Még én is betojnék, pedig valahol tudom, hogy sosem hagyhat alább a figyelmem. Noha az ebekért jöttem, úgy látom nimcsenek nagy veszélyben, na meg egy ismeretlen, de talán veszélyes hölgynek sem szokás hátat fordítani. Ám ahogy rajta a döbbenet látszik, én először értetlenkedő pillantással válaszolok, amikor is hamarost választ kaptam. Erre szintén egy "hah?!" grimaszt vágtam, de csak leesett. Egy ilyen csontinak minimum ismernie kell az ilyen legendákat, misztikumokat. Csak épp a hirtelensége miatt értetlenkedtem a név hallatán.
- Ó, hát ezt bóknak veszem, de csak mert manapság inkább az ellentetjéket vágják a fejemhez idegenek. - vakartam néhányat csupasz tarkómon zavartan, miközben egy pillanatra lepillantottam a figyelmemet elterelő kiskópékra. Hát hogy van képes valaki ki dobni ezeket a cukorpofákat?
- A Szent Halál... szépen is hangzana, de nem, ennél sokkalta egyszerűbb a magyarázat. Hagytam, hogy a tanuló tetoválók kiélhessék magukat rajtam, míg bealudtam néhány órácskára. - itt hagytam némi szünetet, és csak aztán lőttem le a poént.
- Viccelek ám. Én vágtam bele. - mosolyodtam el, ne mondhassa, hogy nem vagyok egy aranypofa.
Tény a ritka reakció gyanánt pöttömöt zavarba hozott a nagy bámészkodásával, de hülye lennék rászólni. Egyrészről mert totál érthető, másrészről pedig mert valahol még élvezem is, azt hiszem. Kérdését hallva előbb némi kényelmetlenség kucorodik a gyomromba, de ez hamar átcsap egy amolyan "juj, mekkora sztár vagyok" érzésbe. Nem szokásom kétségbe esni, csak az új dolgok lepnek meg kicsit.
- Ez tetkó, nincs szükség sminkre. Na jó, neked bevallom, hogy a szemeim körül azért húznom kell egy-egy csíkot, de ennyi. Azért nem álltam be pávának. Tetszik? Látnád a többit. - vigyorodtam el kajánul, s eme pillanatban éreztem, hogy talán kezdek túlzásba esni, s lehet, hogy ez neki sem tetszene annyira. Noha, ami azt illeti, nekem bejön az ő őszinte és vagány beszéd stílusa.
- Igen..., vagyis nem! Hát... végülis ez is egy szemszög. - bólogattam végül valamelyest helyeselve.
Így lehetőséget kapva, én is szemrevételeztem s be kell lássam, valahol sok közös vonást érzek magunk közt. Nem csupán a beszéd stílusa, de a kissé kirívó frizurája is arról árulkodik, hogy ő sem veti meg a talán túl feltűnő, de attól még neki tetsző dolgokat. Ez egy újabb mosolyt csalt az arcomra. Túl nagy kérés lenne vagy túl szép volna, ha naívságomban azt szeretném, ha ő pont nem valami ellenféllé alakulna? Valahol kizártnak tartom, hogy démon lakozzék benne, ugyan akkor ezernyi más lehet még, aki veszélyt jelenthet. Lehetne mázlim? Hát... nem jellemző.
Újabb kérdése, újfent meglepettséget okoz. Nem is értettem, hogy most mi van.
- M-mi? Mármint én? H-hát erre arra... Talán csak puszta véletlen, hogy ezidáig nem szaladtunk egymásba. Ha csak nem valamiféle átutazóban vagy a városban, mert akkora nem pusztán a véletlen számlájára írható. - vetettem fel elgondolkodó fejet vágva a végére. Ilyen képpel nem nehéz komolytalan pofákat vágni. Na nem mintha kisfiús sármommal akarnám ledönteni a lábáról. Ha flörtölök, azt érezhetően teszem. Most inkább csak... ismerkedem.
- Rick vagyok... - mutatkoztam be, kezemet is nyújtva felé. Mégis csak társalgunk és hát na, ideje, hogy én is információhoz jussak róla.
Válasza - miszerint itt kívánta csak úgy tölteni idejét - meglepett, de persze pont én nem tarhatom furcsának. Elég csak tükörbe néznem. De nincs is benne kétely vagy ítélet. Ugyanakkor hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy nem csupán engem érdekelnek a kicsik sorsa. Ebből pedig újfent azt a következtetést vonnám le, hogy jó játszótársak lennénk, amennyiben nem hívják Mrs. Sátánnak és nem kormosodik be a szeme az emberi vér láttán. Le is guggolok az említett kis pamacsokhoz és a két szabadlábon lévőt egy-egy karomba veszem.
- Tartok tőle, hogy már egészen távol. A kicsik sose hagynák el a helyüket engedély nélkül. Ha viszont a mami napok óta nem jelentkezett, bizony-bizony a szomjúság, éhség, de legfőképp a mami hiánya kalandra hívja a kicsiket. Fogalmuk sincs még a túlélésről. Ezért viszem haza őket magamhoz. - magyaráztam a lehetséges esetet, miközben hol a hölgyeményre pillantok, hol a nálam lévő két hiperaktív kis szőrcsomóra. Persze nem kerülte el figyelmem az ő lábánál ficánkoló kis füles sem.
- Ugyanakkor itt már nincsenek túl nagy biztonságban. Izé... tudom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy bebizonyítsam, miszerint nem vagyok egy elmebeteg sorozat gyilkos, de nem lenne kedved... öhm, segíteni? Kettő ficánkolóval még elbírok, de nincs harmadik kezem. És amúgyis úgy veszem észre, hogy veled inkább szimpatizál, mint velem. Ha gondolod meg is tarthatod, csak adok nekik ezt azt... - kértem, s nem, nem tervezek semmi rosszat vele vagy ellene. De tényleg nincs harmadik karom. És hát ő meg nagy állatbarátnak és kedvesnek tűnik. Ráadásul egy csöppet talán naívnak is. Én meg magányosnak...

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Pént. Jún. 01, 2018 7:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Be kind to every kind
Rick & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; puppies everywhere• Szószám; 607• Zene; Raise your glass»
An animal’s eyes have the power
to speak a great language
Az egyik apróság, kit Kajlának hívtam el magamban, de csak a csálén álló fülei miatt, combomon két lábra állva, mellső két tappancsát felkaromra helyezi. Fejével folyamatosan erőlködik, hogy elérje arcomat. Hatalmas mosollyal hajolok le hozzá. Most még az sem zavar, hogy a másik kettő szinte szétharapdálja kezemet, hajamat, ruhámat. Játszanak az ölembe, kirúgva az összes bordám, májam, belem, csontom, izmom.
Az első nyalásnál fintorba fordul az orrom körülötti izmok. Szokatlan érzés, halk kuncogásom is erről árulkodik.
Viszont ha ez a három csöppség itt van, akkor itt kell, hogy legyen az anyjuk is, miért nem velük vannak? Már tenném is fel nekik a kérdést, remélve, hogy tudnak rá válaszolni, mikor hirtelen torokköszörülést hallok meg magam mögül, majd egy mély baritonon szóló szavakat.
Halk sikkantással kísért ijedtségembe a földre huppanok le fenekemmel. Két kutya rögtön szétszéled körülöttem. Látom, hogy mellettem nem messze két láb téblábol. Cipője mérete alapján férfira saccolnék. A hangja pedig elég távoli ahhoz, hogy ne akarjon bántani. Vélhetőleg.
- Hesszusz - teszem szívemre a kezemet és a két kutya felé nézek, ám azok boldogan csaholnak az új ismeretség irányába. Az egyik a fenekét úgy rázza, mintha egy tánc versenyt akarna megnyerni, a másik pedig abbéli igyekezetébe, hogy mihamarabb odaérjen a férfi cipőhöz, saját lábába bukik el és szabályos és gyönyörű bukfencet mutat be. Halkan nevetem el magam, így tekintve fel a jövevényre.
- Előre szólok, hogyha bántani akarja... ATYA GATYA! - akad bennem minden szó, amint felnézek a jövevény arcára. Érdekes módon mostani éles hangomra sem riad meg az ölembe telepedő Kajla, inkább csak fejét fordítja hol rám, hol pedig rá.
- Santa Muerte nem is nő, hanem férfi? És tényleg létezik? - lehelem elhalóan a pasas arcát szemlélve. Lábaimat nehezen magam alá hajtogatom, enyhén előredőlve állok fel a térdig érő gazok között. Kajlát hiába teszem le, ő úgy döntött, hogy lábamnál marad, vagyis cipőmön. Igyekezete, hogy felmásszon vádlimon egyelőre kudarcsorozatba fullad. Viszont nekem ezt muszáj közelebbről megnéznem!
- Minden nap felkelsz és kisminkeled magad? Mennyi időbe telik ez? - nem is a szemeit nézem, inkább arcát, nyakát… Meg ami épp kilátszik belőle. Csupasz fejbőrét.
- Te frankón egy csontváznak vagy kiöltözve? - hüledezek továbbra is, ám ahelyett, hogy kezdenék megijedni tőle, inkább csak széles vigyorra fordul ajkam két széle. Hát ez mennyire menő már! Ilyet látni itt! Ebben a városban!?
- Te hol csatangoltál eddig? - dől belőlem a szó. Aztán persze felmerül az első mondatom. Ha tényleg létezik és nem nő, hanem férfi… Akkor ez a szerzet démon is lehet. Egy démon ki a régi démonfészek közelébe lebzsel. Hesszusz mit hagyhattunk mi itt akkor?
- Én levegőzni jöttem, ők - mutatok le a három jószágra. Hirtelen jut eszembe aggodalmam. - Hol van az anyjuk? - fordulok a régi épület felé. Behalás. Ahhoz képest, hogy félig lerobbant - legalább is az egyik oldala - milyen masszív a maradék. Mintha meg sem kottyant volna neki. Bezzeg a mai épületek. Silányak és dőlékönyek.


Utolsó Poszt Csüt. Május 31, 2018 8:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Natalie & Rick
A legjobb dolgok a világon nem dolgok
Sokan hiszik s vallják, hogy állatnak ebben a világban nincs helye. Esetleg élelem forrásként, alapanyagnak ruhához, fegyverhez, de nem élünk olyan időket, hogy kedvencként, hűséges barátként tekintsünk rájuk. Mert ha baj van, őket áldozzuk be elsőként. Nah nem mintha ez a történelem során nem mutatkozott volna meg. Jó példa rá a bajusz király a második világháborúból, aki élőbomba gyanánt kutyákat használt fel. S igaz, kemény időket élünk, nehéz napoknak nézünk elébe, ugyanakkor azt gondolom, nem kell visszatérnünk az őskorba, és igenis, aki megteheti, tegye meg, és inkább próbálja meg azok védelmezését is, akiknek nem, hogy közük nincs ehhez az elfajzott háborúhoz, de talán ők szenvednék/szenvedik meg a leginkább az egészet. Oké, talán túlzás ez a sok hablaty, talán túlságosan is sok emberi tulajdonsággal ruházom fel őket, de nem ember létemre is úgy érzem, minden boldog vakkanással egyre jobbak lesznek a napok. S sok emberrel ellentétben, én nem várom el, hogy tűzbe ugorjanak értem. Nah de kissé elkalandoztam a szent beszéddel...
Nem rég sikerült örökbe adnom a vén Bent, a bernáthegyit. Ugyan eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy akiket magamhoz veszek odaadjam valaki másnak, de lássuk be, kis helyen lakom, és ha van számukra jobb hely, miért ne? Addig meg szívesen gondozom őket. Szóval odaadtam egy családnak, így már csak a Királynőm, egy még mindig névtelen kandúrom és egy ki be járkáló mosómacim maradt. Azért ilyen helyzetben, legalább egy bolhás dukál. A macskákkal amúgy sem lehet játszani, a mosdó maci meg azon kívül, hogy enyhén kleptomániás, a nevével ellentétben nem mosogat. Ráadásul legutóbb felkergetett a padlásra. De azóta már ura vagyok a helyzetnek. Szóval egy-két napja sintért játszom a városban és a körül. Azt hinné az ember ott nagyobb sikere lesz kóbor állatok ügyében, ám ha láttam is néhány, azok se voltak rossz állapotban. Haza felé pedig tettem egy khm aprócska kerülőt az elhagyatott gyár épületek felé. Szeretem az ilyen kísérteties légkört. Még világosban is lerí róla a misztikus és félelmet keltő rozsda és növények szőtte dzsungel. Éppen pont emiatt nem számítottam rá, hogy pont találok majd rá a 3 gyerekre. Először csak zajokat hallottam az egyik - talán félig kirobbantott - épületből. Óvatosan beninjázva pedig előkerült egy alaposan elázott és kaki szagú doboz. Ilyesmikbe csak kicsiket tesznek. De ha egy baba lett volna, az nem mászott volna ki, a kölykök pedig csak akkor ülnének a szétmállott papír dobozban, ha a mamájukra várnának. De se mama, se kölykök, szóval némi rettegés kucorodik a gyomromba, ahova nem rég az ebéd került, érezvén, hogy lehet túl későn jöttem. Megtörölve kissé nedves homlokom indulok tovább, járom körbe a dobozt, hátha felbukkan néhány kutyuska vagy cicuska. Végül a dobozhoz guggolok megvizsgálva a helyszínt. Nem vagyok nyomozó, de látható jelekből a hülye is megmondja miféle helyzettel áll szembe. Vér nyomok sehol, tehát valószínűsíthető, hogy nem támadta meg őket semmi. A pisi frissnek tűnik, így arra tippelnék, hogy valamilyen oknál fogva kaland útra indultak. Talán az éhség vagy a mami hiánya. Akárhogy is, megtalálom őket...
Ezen elhatározásom végett kaptam fel a fejem újabb zajokra. De leginkább beszédre. Egy női hang. Összevont szemöldökkel keltem fel a doboztól és néztem ki a rozsdás épület romos falai közül. Egy kicsit kutakodnom kellett tekintetemmel, mert a nap épp megvakítani készült, de hamar megleltem amit vagy épp akit kerestem. Az ugráló kis cukibombák társaságában elég barátságosnak tűnt. Ezt azért is feltételezem, mert nyilván ő sem tudja - ahogy én sem tudhattam - hogy figyelni fogom. Háttal volt, így sok következtetést nem vonhatok le, de megkockáztatom, hogy talán fegyvertelen. Túl naiv vagyok? Meg lehet. De így lett bennem annyi bátorság, vakmerőség, hogy ne csak elhatározásban legyek, de oda is sétáljak. Nem tettem zsebre a kezem, de azért reméltem, hogy nem fog nekem esni. Bár így belegondolva... Férfi vagyok, ő meg nő. Egy elhagyatott telken vagyunk, ráadásul a képemről biztos nem a barátságosság jut eszébe először. Ez nem pesszimizmus, ezek tények. Szóval mikor már csak néhány méter volt köztünk, elkerülve azt, hogy azt higgye szándékosan osontam mögé, megköszörültem a torkom, mielőtt megszólaltam volna.
 - Öhm hellóka... - köszöntem, de sokkalta inkább némi megszeppenéssel a hangomban, semmint felszedős stílusban.
 - Ehh.. huh... és én még elhagyatottnak hittem a környéket, de lassan népesebb lesz, mint egy-két város. - jegyeztem meg félig meddig poénnak szánva, mert barátságos vagyok, és a tetkók ellenére is ezt szeretném tükrözni. Aztán lehet két másodpercen belül olyat kapok, elered az orrom vére.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
86
☩ Play by :
Meghan Ory

Utolsó Poszt Csüt. Május 31, 2018 2:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Be kind to every kind
Rick & Natalie
──────────── ────────────
« Comment; puppies everywhere• Szószám; 607• Zene; Raise your glass»
An animal’s eyes have the power
to speak a great language
Platós autóm ajtaját lendülettel zárom be, amint lefékezek a régi épület előtt. Szeretek ezen a környéken kóricálni. Ritkán használja bárki is. A természet itt már elburjánzott. Régen talán fegyvergyár volt a hely - nem talán. Biztos, hogy az volt. Vagyis a régi iratok és a tervrajz alapján. Pár éve beette ide magát egy démoni pár. Nem kis erőfeszítésünkbe telt, hogy kiűzzük őket nem csak az ártatlan emberek testeiből, hanem a helyről is. Állíthatnám, hogy simán ment minden, de ha jól rémlik egy régi fegyveres láda felrobbant. Halvány fogalmam sincs, hogy miként maradhatott itt, érintetlenül. De megtörtént. Az épület hátsó részét elvitte. Meglehet, hogy a közellakók nyugalmát enyhén megzavartuk, de…
Nézzük a jó oldalát az egésznek. mindenki megmenekült. Nem igaz? A hajam egyik részének lőttek egy időre, de megoldottam. Új divatot teremtettem, hogy az egyik oldalt felnyírt hajjal mászkáltam, amíg a másik oldalt leért a vállamig - sem. Közben pedig még színes tincseket is belevarázsoltam. Mindenki irigyelte, de senki sem merte bevállalni. Ennyi gond legyen, viszem én előre a divatot a hátamon. Az otthon ülő varrógépem is erről árulkodik. Meg a többször megszúrt ujjam a tűvel.
Mintha egy elfricskázott Csipkerózsika mesébe lennék. Csakhogy itt nincs gonosz tündérkereszt anya és a szőke herceg is halott már rég.
Szóval!
Miért is vagyok itt? Térdi érő gazba közeledem az omladozó épület irányába. Szeretem a burjánzó természet, annak összes illatával együtt. Főleg most, a májusi melegbe. Az akácok bódító illata, a bodzák észforgató tömjéne. Ennél már csak az lenne kellemesebb ha a nap már lebukóban lenne. Noha a kora reggeli harmatnál nincs is szebb. Fűszálak végén megülő vízcseppek, kik azon morfondíroznak vessenek-e véget életüknek és olvadjanak-e össze igaz szerelmükkel. A földdel. Nehéz kérdés ez, lássuk be. Örökké való elkötelezettség, táplálékot nyújtanának ezernyi gyermeküknek. Tegye meg? Habozzon? Hátráljon meg? Mígnem úgy nem dönt, hogy nagy levegőt véve bele nem vág egy végtelennek tűnő kalandba. Elnyeli a hívogató sötétség, mely a legnagyobb fényéül szolgál.
Mindennek így kellene alakulnia. Ha a térdig érő gazba nem mozogna valami. Valami, minek nem kellene itt lennie. Reflexszerűen nyúlok hátra nadrágom derekához, ám abba mégsem pihen ott fegyverem. Viszont farzsebembe található két evőpálcika!!! És azt elővéve nyújtom előre a kezemet, egyenesen a zörgés irányába.
- Vigyázz, mert fegyver van nálam! - kiáltom határozottan, magabiztosan, megszokásból. Tekintetem akaratlanul is lesiklik a kezemre. Szemöldök ráncolva hajlítom be könyököm és tekintek az… evőpálcikákra. - Tényleg? Ez mit keres nálam!? És hogy nem törtem össze ültömbe? - hitetlenkedek. Már dobnám is el a hátam mögé, mikor is meggondolom magam. Még ha nyers fából is készült, akkor sem ildomos szemetelni. Így csak visszateszem, ahova csak való. Vagyis… ahol volt.
A zörgés mégsem marad abba. Óvatosan lépek egyet hátra, kósza faágra roppan el talpam alatt.
- A nyünyögék ennék meg - csúszik ki a számon, mikor is előrobban támadóim. Akarom mondani, előrobbannak. Három kis kölyök kutya, kajla fülekkel, folyton járó farokkal és popóval rohanja le bokámat, cipőmet.
- Awwwww - érzékenyülök el egy pillanat alatt. Mily aranyosak, mily… - Hát sziasztok gyöngyszemek! - hajolok le hozzájuk, előbb csak kezemet nyújtva feléjük, szagminta gyanánt. Úgy tűnik, hogy nem idegenkednek tőlem. Elevenek, szemükbe gyermeki csintalan csillogással. Körbezsong ez a három apró kis vakarék. Nekem sem kell több, rögtön leguggolok hozzájuk. - Hát hogy kerültök ti ide? - kérdezem fejüket simogatva, körmeimmel fülük tövét cirógatva. Vonzódásunk kölcsönös lehet, mert az egyik már a combomon járkál, a másik a karomba kívánja magát, a harmadik pedig a másodikat akarja kitúrni, így az hátrébb húzódik hónaljam irányába. Fejüket hol egymásra, hol felém vetik fel. Látni vélem mosolyukat. Kinyíló pofájukkal lelógó hajam felé kapnak.
Megszűnik körülöttem a tér és az idő, így még csak azt sem venném észre, ha valaki mögém settenkedve akarna lepuffantani.

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
511
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 9:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :

℘ Sam Wright -
"Te is, ahogyan én is Drake Wallenberg vadászi csoportjában vagyunk, őrizzünk New York városát. Igyekszel tartani velem a három lépés távolságot, ugyan is olyan érzelmeket keltek benned, amit nem akarsz, Mivel az érzelmeid irányítják a képességed, így óvatos vagy. "

☩ Reagok :
67
☩ Play by :
℘ Alycia Debnam-Carey

Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 23, 2018 5:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Kain & Kaitlyn
YOU'LL FLOAT TOO .. zene  • Credit:
Úgy volt együtt megyünk Alexel, de én nem bírtam ki mennem kellet. Drake meg megmentett azzal, hogy vadász lettem. Azzal, hogy erőssé tett, nem csak egy Paynet látott bennem. Alex gyerekes terve nekem nem használt, nem akartam várni, hanem küzdeni, és visszahozni őt. Kiakartam szedni a bestiát a testéből, azt akartam, hogy pusztuljon.

Lendületesen indultam el, s tudtam hova vezet utam. Ilyen biztosan még nem vittek a lábaim, és ilyen pontosan, vagy halkan sem. Éjjel volt, amikor én elindultam, hiszen a sötétség a lopakodás barátja. Így szedtem a lábam, s meg kerestem a rést, amiről egyszer hallottam. Az idióta David vitte oda csillagokat lesni a csaját.
Megvan! Mosoly villant fel, s haladtam a semmibe, az ismeretlenbe. Még nem jártam a falakon kívül, Alex meg is ölne, ha tudná, hogy most itt vagyok.
Próbáltam üzenni neki, nem rég ugyan is vissza tudták állítani a hálózatot a világunkban, s először vehettem telefont a kezembe, de nem értem el. Én akartam mondani, hogy jöjjön most velem.
Lábam alatt a port rúgom.

Zsákomban van víz és élelem, kardomat erősen szorítom, amikor már esteledik tudom, hova kell mennem egy gyár épülethez. Körbe, körbe pillantok, sehol senki. Van nálam só, és szentelt víz, de vajon használni is fogom tudni őket?
Be megyek, s halkan lassan járok. Csak reménykedni tudok, hogy nem jár erre senki sem.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I raise my flags, don my clothes We'll paint it red to fit right in

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
511
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 9:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


***
szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
484
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Szomb. Dec. 23, 2017 10:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Nathaniel & Ophilia
Kaland az élet. Vagy talán hosszabb-rövidebb túlélőtúra eleve vesztes figurákkal


Óvatosan lépek át egy kidőlt fa rönkje felett. A gyárépületbe vezető utat néhány akadály keresztezi. Kidőlt fatörzsek, rönkök, rozsdássá vált autó alkatrészek, gyári kellékek. Régen volt, hogy használták már eme helyet. Ha mégis… Akkor sem maradtak itt sokáig az emberek.
Egy körfűrész asztal mellett elhaladva látom a lapján megcsillanó alvadt vért. Ajkaimra szomorú mosoly kúszik. Az emberek megőrültek. Az sem lehetetlen, hogy egykoron itt démonokat, angyalokat kínoztak a vadászok. Könnyedén megtisztíthatnám az utat erőmmel, mégsem kérkedek vele.
Bentről halk csörömpölés hallatszódik, fejem felkapva nem érkezik válasz kérdésemre. Mégis egyre jobban nő bennem az a belső késztetés, hogy bemenjek. Mert van ott valaki. Vagy valami. Meglehet, hogy csak egy riadt borz család. Vagy egy tucat farkas, miért is ne? Vagy pár megvadult ember és én könnyedén sétálok be a csapdába.
Akkor is megteszem, nagy levegőt véve. Első látásra senki sincs itt.
- Talán tévedtem - motyogom magamba, halkan járva a hatalmas épületben. Lépteim visszhangot vernek a kitört ablakú falak között. Az idő kezd jobbára fordulva, a tavasz közeledtét jelzi. - Furcsa hely ez megbújni - beszélek magamnak, mit sem sejtve arról, hogy valóban van itt egy kósza, nem is annyira ismeretlen lélek. - Persze, aki azt akarja, hogy ne találják meg, ez a legjobb hely. No meg még pár más épület a város környékén - sóhajtom el magamat. - Vajon mennyien lehetnek még ilyen helyen? - és ezen területen kívül? A nagyvilágban?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Szomb. Dec. 16, 2017 9:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Kaland az élet. Vagy talán hosszabb-rövidebb túlélőtúra eleve vesztes figurákkal
Ophilia xXx Nathaniel

Blasphemy • szószám: 757 • Credit:

 






Elegem van már a bujkálásból. Az életem eddigi huszonhat éve másról sem szólt. És mit kaptam érte? A nagy büdös semmit. A magányt, a bizalmatlanságot, a rettegést, hogy megélem-e a holnapot egyáltalán, nem találnak-e épp ma rám azok az istenverte angyalok. Ja, meg hat éve van két szárnyam is. Hát ezért igazán megéri. Pláne, hogy miattuk üldöznek mióta élek, ha azt nézzük. Állítólag Isten igazságos az angyalok pedig a rendet, a békét felügyelik. Óvják az emberiséget. Csakhogy én ebbe nem tartozom bele. Mert félig angyalvér csörgedezik bennem. A létezésem a rend ellen való. És ez az én bűnöm. Kíváncsi lennék, vajon az apám, a nemzőm kapott-e bármi büntetést azért, mert vétett a rend ellen és paráználkodott (gondolom ezt ilyen magasztosan mondhatják ők) egy fiatal halandó nővel. Bármiben fogadni mernék, hogy nem. Mert neki lehet. Mert ő angyal. Nem olyan nagy bűn az, hogy megkívánt egy halandó nőt. Na de a kölyke, az aztán már bűnös a javából... Ez aztán az igazságos ítélkezés mondhatom...
Nekem azonban már elegem van ebből. Élek, mert egy "jóságos" angyal elbukta a feladatot, hogy megöljön még csecsemőként. Milyen naiv kisgyerek is voltam, hogy egy percig is hősnek láttam azt az anyám elmondása szerint álomszép fiatal lányt, amilyennek ő leírta a "megmentőmet"! Ő hozott New Yorkba, hogy élhessek. De milyen életet? Titokkal, bujkálással terhes lét ez. Elegem van belőle, hogy nem tarthatok fenn kapcsolatot sokáig senkivel, nem maradhatok huzamosabb ideig sehol, egyszerűen nem lehet normális életem. Ezért is döntöttem úgy néhány éve, hogy elhagyom az anyámat. Velem az ő élete sem lehetett teljes. Feláldozott értem mindent, de sokat így sem tudott nekem adni. Hálátlannak tűnhet, de úgy érzem, ezzel tettem érte a legtöbbet. Szabadabban élhet, nélkülem. A fiatalságát ugyan eltékozolta rám, tovább sem tanult, de a maga egyszerűségében is egy értelmes, csupa szív asszony, aki még a negyvenes évei elején járva úgy hiszem, nem olyan öreg, hogy ne kezdhessen egy új, jobb életet. Nélkülem.
Ami pedig engem illet... hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg az öngyilkosság gondolata soha a fejemben. Mikor kinőttek a szárnyaim és nyilvánvalóvá vált, hogy én tényleg nem lehetek soha olyan, mint a többi normális ember, igencsak felerősödött bennem az érzés, de aztán rájöttem, ezzel pont azt adnám meg az angyaloknak, amit annyira szeretnének. Márpedig én gyűlölöm őket annyira, hogy ne tegyem ilyen egyszerűvé a dolgukat. Ha valaki meg akar ölni, igenis küzdjön meg érte. Legalább annyira, hogy egy pengét belém kelljen mártania. Ahogy már huszonhat évvel ezelőtt annak az egynek is meg kellett volna tennie. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem jóságból mentett meg, hiába mondogatta anyám. Állítólag még fel is keresett minket néhányszor itt New Yorkban, hogy rendben megy-e a sorunk. Én mégis biztos vagyok benne, hogy összetettebb oka lehetett annak, hogy nem ölt meg végül. Gondolom be akart tartani valakinek. Vagy egyszerűen csak gyáva volt a feladathoz. Bár nem tudom, mit lehet várni egy angyaltól, aki még egy csecsemőt sem képes eltenni láb alól.
Mindenesetre az életem sehogy sem könnyű, ezért miért is lennék hálás bárkinek az anyámon kívül? Legalább már érte nem kell aggódnom, nélkülem biztonságban van. Én azonban továbbra is igyekszem kevéssé szem előtt lenni. Ezt pedig úgy tudom leginkább elérni, ha csak alkalmi, kevéssé felelős, inkább kisegítő jellegű, vagy fizikai munkákat vállalok és kevésbé frekventált helyeken húzom meg magam, időről-időre változtatva a tartózkodási helyemet. Ez azonban azzal jár, hogy olykor sötétebb, bűnözéstől igencsak terhelt helyeken vagyok kénytelen élni, ami viszont a balhékat is hozza magával rendszeresen. Nem mintha bánnám, rendőr akadémiát végeztem, ha nagyon muszáj, meg tudom védeni magamat. Más kérdés, hogy hacsak nem kényszerülök tényleg rá, nem mutatom ki, mit tudok.
Így kerültem ebbe a régi, elhagyottnak vélt, lepukkant gyárépületbe is, ahol meghúztam magam az elmúlt hetekben. Egyébként is forrong bennem valami megmagyarázhatatlan vérszomj azóta a pár héttel ezelőtti furcsa eset óta, mikor az az angyal megölt, aztán valahogy mégis visszatértem az életbe. Jobbnak látom nem találkozni senkivel, mert úgy érzem néha, mintha nem lennék a magam ura. Azonban a helyet úgy tűnik, valaki más is kinézte most magának.
Mikor meghallom a mozgást, lejjebb húzódom a gépsorok között és próbálok semmilyen zajt sem csapni, viszont feszülten figyelek. Meglehet, hogy észrevette az előbb a mozgásomat, de talán ha most sikerül észrevétlennek maradnom és az illető nem szándékozik itt maradni, elkerülhetem a találkozást. Nem akarok látni senkit. A saját és az ő érdekében sem. Egy női hangot hallok, majd közeledő lépteket. Hogy a fene vinné el! Menj már innen, akárki is vagy! De nem szólok semmit, csak kushadok ott, remélve, hogy tovább áll. Mert ha nem, abból fogalmam sincs, a jelenlegi lelkiállapotomban mi fog kisülni...


avatar



☩ Keresett személy :

☩ Reagok :
484
☩ Play by :
Blake Lively

Utolsó Poszt Pént. Nov. 03, 2017 8:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Nathaniel & Ophilia
Kaland az élet. Vagy talán hosszabb-rövidebb túlélőtúra eleve vesztes figurákkal


A város, de még az emberek is teljesen kifordultak önmagukból. Ez érthető is, ily katasztrófa után ritkán tudják magukat épeszű lényként tartani. Természetesen akadnak kivételek, s az ilyen emberekből válnak végül vezetők. Ennek a városnak pedig szüksége is van ilyen emberekre. Főleg most, hogy majd a fele elpusztult.
Az emberek nagy része meghalt, a maradék része sebesült, éhes, bizonytalan. Hitetlen, habár ez a város eddig sem a hitéről volt híres. Mindazonáltal minden joguk megvan ahhoz, hogy kételkedjenek. Ha hitem nem lenne sziklaszilárd én is megtenném.
Mégsem ezért vagyok itt.
Az elpusztult várorészben vannak még túlélők. Tudom, hogy jelenlétem veszélyes lehet itt, nem tűrik a magamfajtát, mégsem tudtam csak úgy elhagyni a várost. Segíteni akarok. Kutatócsoportok indultak útnak, hogy még eleven élőlények után kutassanak.
Csakhogy van egy kis bökkenő. A csapatom elhagyott, vagy én hagytam el őket, már nem is tudom. A lényegen nem változtat. Olyannyira a gondolataimba temetkeztem, hogy észre sem vettem, hogy két porig rombolt utca között elhagytam őket. Egy parkosított rész közé tévedve mit sem adtam fel abból, amiért kijöttünk. Egyedül vagy többedmagammal, számít ez?
A fák lombozata töretlen fényükkel ragyogják be környezetüket. Zöldes leveleik meghajolnak, egy gyenge szellő segíti megszabadítani őket terhüktől. Apró vízcseppek ezernyi darabja úgy zenél az avaron, mintha finom gyöngyök lejtenének táncot a márványon. Zenéjük békés, nyugalmat áraszt. Valahol egy rigó fakad énekre nem messze tőlem.
A természet háborítatlan. Visszaszerezte területét, mely jogosan őt illeti. Mit zavarja őt a sok szenvedő lélek. Ha megállnál itt egy percre, szemeidet lehunynád és hallgatnád a természetet gyönyörű hangját, azonnal elfelejtenéd, hogy mi is történik a világba.
Mégis van valami, mely eme idillt megzavarja. Földre hulló faág hirtelen reccsenése. Szemem kinyitva nézek körbe. Nem messze tőlem egy omladozó raktárépületet pillantok meg, s egy árnyat elsuhanni falai között.
Óvatos léptekkel közelítem meg az épületet, nem kívánván elijeszteni - még - az itt felelhető élőlényt. Lehet, hogy csak egy állat, de lehet, hogy nem.
- Hahó? - állok meg a beomlott bejárat mellett. A hatalmas épületet régen belepte a borostyán, belsejébe is a természet visszakövetelte magának ami jár. - Van itt valaki? - lépek óvatosan beljebb. Egy-egy növény ága, levele végigsimít karomon, lábamon, ruhámon. Nem zavartatom magam, élvezem a természet lágy ölelését.





○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○





She's both, hellfire and holy water


And the flavor you taste depends on how you treat her


Utolsó Poszt Pént. Jún. 09, 2017 9:23 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




***
szabad a játéktér


Utolsó Poszt Pént. Jún. 09, 2017 9:22 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Nem éreztem semmit, duruzsolja felém, mire az arcomon apró mosoly fut át, mely inkább hasonlít ahhoz a fajta ránduláshoz, amit nem feltétlenül lehet hova tenni és nem feltétlenül őszinte. Az ajkaimat összezárva mélyet sóhajtok, az angyal lenyesett fejét pedig lazán a holttesthez hajítom. Megalázva az emlékét. Nem is érdemel mást az ignoranciája miatt. Nekem meg fel kellett szabadítanom a kezeimet, kétlem, hogy a lány értékelné, ha frissen szerzett testrészekkel táncolnám körbe. Így hát véres, de üres kezekkel lépek oda hozzá, viszonylag közel, a jó ízlés határait még tartva. Valahol mélyen én is érzem, hogy Mammon az oka az indokolatlan brutalitásomnak, mégsem próbálok tenni ellene. Képtelen vagyok.
- Nem? - Szólok érdekes tónusban, a fiatal szemekbe nézve. A hangom hitetlen, mintha azzal, hogy visszakérdezek, lehetőséget adnék neki, hogy kijavítsa magát. Rövid gondolkodási időt adok neki, mielőtt indokolnék. - Érezned kell. Ez különböztet meg tőlük. - A vállam felett hátratekintek a holttestre, célozva ezzel minden angyalra és démonra, de nagyobb indoklást nem adok neki. Azt nem határozhatom meg, hogy mit érezzen, de biztos vagyok benne, hogy idővel megtalálja majd azt, ami hajthatja.
- Te itt végeztél. - Adom a tudtára, hogy elmehet. A hangom nem kifejezetten csalódott, de érezheti rajta, hogy nem úgy teljesített, ahogy elvártam volna tőle. Kezdve azzal, hogy hagyta kiszabadulni az angyalt, ami így, vagy úgy de Manakel csúf halálához vezetett. Elfordulok tőle, hogy újra kezeimbe vegyem a levágott fejet, ez a kis idő pedig arra is jó, hogy csitítsam a gondolataim közt őrjöngő lovast. Próbál Kaitlyn ellen hangolni, elvárva, hogy itt tartsam és nyers megjegyzésekkel, még nyersebb szemre hányásokkal kínozzam a vadászlányt. Szívesen megtenném. Részben azt is elhiteti velem, hogy megérdemelné. De nem ment el az eszem. Ha Kaitlynt lekapom a tíz körméről, az akkor lesz, amikor képes leszek tisztán gondolkodni és a saját gondolataimat átadni neki a démon haragja helyett.
- Nem trófea. Figyelmeztetés. - Ennél többet nem kötök az orrára, megtudja majd idővel. Most jobb, ha megy.

avatar



☩ Keresett személy :

℘ Sam Wright -
"Te is, ahogyan én is Drake Wallenberg vadászi csoportjában vagyunk, őrizzünk New York városát. Igyekszel tartani velem a három lépés távolságot, ugyan is olyan érzelmeket keltek benned, amit nem akarsz, Mivel az érzelmeid irányítják a képességed, így óvatos vagy. "

☩ Reagok :
67
☩ Play by :
℘ Alycia Debnam-Carey

Utolsó Poszt Csüt. Május 25, 2017 5:15 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Kiképzés
Drake && Kaitlyn
Zene linkje • szószám: Ide • Credit:



Csücsörítek a színészi képességeim hallatán, néha kell a cicázás, hogy megértessem magam, hogy ne csak egy csitrit lássanak. Pillantása néha néha elkapom, de így a szárnyas testével egy helyen nem éppen a romantikusság élő példája lenne, ami egy regénybe is belekerülne. A nő és férfi hirtelen egymásra néz angyal bűzölgő tetettem felett. Nem! Sehol nem kezdődik így.
az ujjamon lévő gyűrűvel kezdek babrálni, és pillantok a férfira.
- Másnak ennyi se menne. - Mondom egy kedves mosoly kíséretében. Érdekes, hogy egy vadász előállít egy pecsétet, izgalmas és érdekes. Remélem majd én is képes leszek rá. Rá pillantok a csuklómra, ahol még mindig alig hiszem el,, hogy egy hasonló pecsét van. Démonok ellen. Azért be vallom ez a gesztus örökké velem marad, hogy ezt megtette értem.
Feje lekerül barátunknak, én pedig ismét a rideg tekintettem veszem elő, hiszen nem mutathatom ki, hogy undorító, mert nekem is ezt kell majd tennem. Vagy ölsz, vagy téged ölnek, ennyi. Ilyen ez a világ. A férfi megtörli fegyverát, majd rám veti pillantását.
- Nem éreztem semmit. - Pontosabban nem akartam, kivontam a világot, és elvonatkoztattam, ő egy angyal én lettem erre a földre teremtve. Lassan talán megváltozik a nézőpontom.
- És most? Trófea? - Vonom fel szemöldököm mutató ujjammal rá bökök az új szerzeményére.






○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I raise my flags, don my clothes We'll paint it red to fit right in


Utolsó Poszt Kedd Május 16, 2017 3:08 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Menten berosálok. A vadászlány játszadozására reagálva, egyik tenyerem az arcomhoz emelem, hogy beletemethessem azt. Mint egy jó nevelő. Kínosan megdörzsölöm a két szemöldököm, csak ez után nézek fel a lányra. - Micsoda színésznő vagy, Payne. - Duruzsolom utána, hallhatóan megjátszott gyűlölködéssel. Az a szórakozott fajta. Nem szeretem, amikor így viselkedik, de mégis. Valahol abban a korban lehet, ahol összemosódik a kamaszlány, aki volt és a nő, akivé válik. Engem meg az őrületbe kerget vele. Nincs neki anyja, aki megmondja, hogy ne viselkedjen így? Főleg velem ne.
- Mint mondtam, még dolgozom rajta. – Felelem, amikor Kait kiemeli a pecsét hibáit. És közben azt csinálja a kezével. Tudod, azt. A hangom a megszokottnál is dörmögősebb. Látszólag rá sem nézek, a tekintetem futólag mégis oda téved. Hihetetlen, hogy ilyen helyzetben képes ezt csinálni. Mikor vált ennyire nővé? De mint már említettem, nem az én dolgom, hogy megneveljem. Ridegen figyelem, ahogy megöli az angyalt. Kielemzem a szúró technikáját, a döfés erejét, megjegyzem magamnak, hogy később javíthassunk rajta. Mielőtt Manakel eldőlhetne, odalépek és megtartom a vállánál fogva, egyensúlyba helyezve élettelen testét a széken. Az ülőalkalmatosság elég súlyos és stabil ahhoz, hogy így megtartsa az elmúlt angyalt, az alatt is, amire készülök.
- Még nem végeztünk. – Felelem Kaitnek úgy, hogy közben rá sem nézek. Láthatóan Manakellel vagyok elfoglalva. Előveszem a machetémet és egy gyakorlott mozdulattal csapom le a fejét. A vére az arcomra és a ruhámra fröccsen, de nekem szemem sem rebben. Az angyalpengét és az imént használt fegyverem beletörlöm egy rongyba, hogy a helyére tehessem őket, ez után pedig az angyal lehullott fejét veszem fel, hajánál fogva tartva az ujjaim közt. Így fordulok végre Kaitlyn felé.
- Milyen érzés volt megölni?

avatar



☩ Keresett személy :

℘ Sam Wright -
"Te is, ahogyan én is Drake Wallenberg vadászi csoportjában vagyunk, őrizzünk New York városát. Igyekszel tartani velem a három lépés távolságot, ugyan is olyan érzelmeket keltek benned, amit nem akarsz, Mivel az érzelmeid irányítják a képességed, így óvatos vagy. "

☩ Reagok :
67
☩ Play by :
℘ Alycia Debnam-Carey

Utolsó Poszt Csüt. Május 04, 2017 4:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Kiképzés
Drake && Kaitlyn
Zene linkje • szószám: Ide • Credit:



Látom Drake arcán a megdöbbenést, ami megmosolyogtatott. A vonzódásom nem szokatlan, hiszen elég jóképű, és tudásáért nagyon felnézek rá. Miután az angyal megkötve én pedig Drake mondatán elégedetten mosolyogok, közelebb lépek hozzá, hajamat megigazítom, a hajgumit, ami össze fogta hullámos fürtyeim, most a csuklómra helyezem. Közel, arába ismét cicázom vele, s mondom.
- Ha ezzel végeztünk.. – harapok ajkaimba, pillantok bele ismét méreg zöld szemeibe, amik már bele égtek a memoriába..
- kezdheted. – Lépek el, és ismét ráncba szedem hajamat, és fogom össze azt. Néhány kósza tincset vissza igazgatok. Majd mesterem mellé lépek, össze kulcsolom magam előtt a kezem és a szárnyast nézem, látom, ahogyan szenved, és szinte érezhető a perszelt hús szaga, olyan, mint a csirke és kezdek lassan megéhezni.
- Igaz, tévedtem- Kerekedik el szemem, és pillantok tanáromra, majd ismét az angyalra.Tekintettem mélyen bele vésődik Manakielbe. Tetszett a látvány, érdekesnek találtam, és már nem sajnáltam a barátunkat, főleg, amikor meg akart ölni.
Grimaszát látva, nem számított ilyen hatásra.
- Lehet, hogy finomítani kellene? – Kérdezem egyik kezem még kulcsolva van, másik vendégünkre mutat, majd nyakamnál pihen meg, ezzel is cicázva.

Drake parancsára, kezeim magam mellé teszem, és pillantok érzelem mentesen arcára, hogy véletlen se legyen kifogása, akár mit is mutatok ki.
- Legyen. – Mondom, majd elveszem az angyal pengét, különös érzés azt markolni, felemelem arcomhoz, akár egy szamuráj kardot, megvizsgálom, a fény megtörik rajta, és megcsillan, a csillogás szemeimben is feltűnik, s elkap a hatalma.
Össze ráncolom szemöldököm, s úgy vágom az angyal mellkasába azt, akár a vajon a forró kés úgy halad át. Manakiel utolsó lélegzetet veszi, majd kihúzom a pengét, és elterül, még össze kötözött kézzel.

- Szóval, akkor most? – Harapok ismét ajkamba, majd adom oda a kést. A vetkőzésre utaltam. Neki támaszkodom a falnak, ismét össze kulcsot kézzel, és várom mi lesz még, vagy mára ennyi, mehetek a dolgomra, ami mostanában az őrjáratozáson kívül nem sok minden. Jace is kicsinál engem, folyamatos gyűlölködése, a pillantások.








○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I raise my flags, don my clothes We'll paint it red to fit right in


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2