Régi gyárépület

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Régi gyárépület Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
716
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 23, 2019 7:57 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


***
Szabad a játéktér



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 22, 2019 7:30 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
Hide, every trace of sadness • szószám: 1104• Credit:

Mivel borítottak ki? Mivel? Néztél már mélyen, úgy igazán mélyen magadba? Próbáltál már lelátni embertársaid lelkéig? Megakartad őket érteni bármikor is, vagy csak elfogadtad, hogy léteznek ők is és elfogadtad őket olyannak, amilyenek? Belegondoltál abba, hogy mit tesztek a világgal, a Földdel minden áldott nap? Megfordult egyszer is a kicsi agyadba, hogy Atyám nem azért ment el, mert hirtelen olyan kedve lett, hanem mert elege lett belőletek és a mocsokból, a szennyből, amit mindennap lát tőletek? A gonoszságot, az embertelenséget, hogy nem a démonok, a szellemek, a félvérek és az ágy alatt lakó mumusok az igazi szörnyetegek, meg azok, amik a rémfilmjeitekben vannak, hanem egyes egyedül ti. Egymástól rettegtek, holott ennek nem így kéne lennie! És annyi esélyt kaptatok már, mégsem éltetek vele, tőlem viszont ne várjatok megbocsájtást.
'Téged mivel szoktak a többiek kiborítani?' - kérdezek inkább vissza színtelen hangon, szinte már gépiesen, mielőtt haragos szavaimat rázúdítom és talán még kárt is teszek benne. Jobb kezem ujjait erősen rányomom bal kézfejemre, hogy némileg elkezdjek lehiggadni és dühömet inkább magamon töltsem ki, mint a nőn, akinek jelenleg annyi a vétke, hogy rettentő sokat beszél. Meg megszületett, de még ezt sem írhatom az ő számlájára. Fáj a kezem, ujjbegyeim pedig hófehérekké válnak a nyomás hatására, s egészen addig maradnak így, amíg föl nem engedem őket, hogy kicsit átmozgassam és hagyjam visszatérni eredeti színüket. Vajon őt mivel tudják felidegesíteni? Bár minek ezen gondolkozni, hamarosan úgyis megtudom és nem valószínű, hogy olyan újdonságokat tudna mondani, amik miatt eddig nem vetettem meg az emberi fajt.
'Nem, nem vagyok az.' - a magány fájdalmas érzése, az űr, hogy nincs ott melletted senki, amikor a legnagyobb szükséged van rá, nincs ott egy barát, ismerős, rokon, aki megmondja merre menj tovább, ha elakadsz és miért abba az irányba menj, aki megerősít, amikor kétséged támad magaddal vagy valami egészen mással kapcsolatban. A tudat, a hiány, hogy egyedül vagy egy hatalmas világban, ami teli van emberekkel, még sincs senki, aki megfogná a kezed és azt mondaná, hogy: Itt vagyok, ne félj!. A gondolat, hogy nem vár otthon senki, akivel leülhetnél megbeszélni bármit, akinek kiadhatnád magadból minden fájdalmadat, aki feltörölné a könnyeidet és zsebkendőt nyújtana, majd utána megnyugtatna, vigaszod lenne és a támaszod. Nem, nem vagyok magányos, bár a legtöbben az ellenkezőjét állítják.
'Ha rajtam múlna mindenki egyformán lenne csöndes és unalmas. De gondolom valaki téged azért szeret, mert ennyit jár a szád. Nálatok ki beszélt ennyit a családban? Szeretném rá emlékeztetni, hogy kedves szülők, testvérek, akármilyen és valahanyadik ági rokon, íme Lepcses szájú, azonnal jelentkezzen, akivel kezet rázhatok, mert tőle megörökölte az öt percig képtelen csöndben ücsörögni képességet. Amúgy az a szegény nem szenvedett semmiféle testi sérelmet, börtönbe került és vagy kiszabadult onnan, vagy elpusztult.' - vonom meg a vállam, jelezvén, hogy nem foglalkoztat túlságosan a gondolat, hogy másik Lepcses szájjal vajon mi történt a távozásunk óta, bár gondolom Michael oldalán tengeti mindennapjait, nem vagyok biztos benne, hogy hálás nekem a tömlöcben töltött évekért... századokért, ezredekért... hoppá.
Nem szakítom félbe, nem áll szándékomban beleszólni az előadásáról a hiú emberi természetről. Csöndben, néha hümmögve, hogy hallja, hogy odafigyelek rá, fogadom be és dolgozom fel az információkat, amik eddig sem voltak ismeretlenek számomra, de ilyen átfogóan még nem hallottam róluk. Tehát akkor irigyek egymásra, irigyek a fiatalokra és az éveikre, amiket ők elvesztegettek és már sosem kaphatnak vissza? Oh az irigység, minden szív legmélyének lakója, aki sosem tágít, még a legpéldamutatóbb ember mellől sem. Mindenkit megkísért, mindenki lelkébe beleférkőzik és irigységből rengeteg bűnt el lehet követni, elég ha csak meglátod a másikon ugyanazt a nadrágot, ami rajtad is van, de a másikon jobban áll, nem fordul ki a derekán a nadrágból a hájgörgeteg, ami nálad megtörtént és az ördögbe is, egy idő után már nem csak a nadrágról és a többi ruháról lesz szó, hanem arról, hogy ki hogy néz ki. Irigy vagy az erőfeszítéseire, amiket ő megtett azért, hogy ne hagyja el magát, irigy vagy, mert utána fordulnak az utcán, mögötted pedig összesúgnak, irigy vagy arra a képzeletbeli életére, amit szerinted élhet és még egy szót sem váltottál vele, de már gyűlölöd, ami az irigységgel karöltve egyre csak növekedik, hízik, dagad, mígnem sokaknál el nem szakad a cérna. Az irigységnek nem kell nagy dolog, hogy tanyát verjen az emberben és hamar elhízzon.
Bólintva veszem tudomásul, hogy valóban nem én leszek az a személy, akinek előbb vagy utóbb kiadja magából minden gondját és baját, s hamarabb túl is lépek rajta, mint ő a tényen, hogy közöm nincs Michael angyalaihoz.
'Igen, sajnos muszájból jöttem és te voltál a legelső, akit meghallottam, ezért nem keresgéltem tovább. De ha téged feszélyez a tény, hogy kinek az oldalán állok, nem tartalak fel tovább és visszamegyek a sajátjaim közé.' - bocsánat kérésére ügyet sem vetek, mintha ki sem mondta volna. Persze, hogy feszélyezem, érzem rajta, hogy idegesebb lett, mint amikor úgy tudta, hogy bátyám seregének tagjai közül vagyok az egyik. Hát ha még tudná, hogy nem is Samariel vagyok, hanem Gabriel, menten kiugrana a bőréből és úgy rohanna el, hogy csak a porfelhőt látnám, amit hagy maga után. De talán szárnyaim segítenek abban, hogy ne rohanjon a vezetőség tagjaiért.
'Szabad, persze.' - intek oda a fejemmel, hogy tapogassa meg nyugodtan, bűntudat nélkül, legyen egy jó estéje, ha már szívem ütötte a tudat kilétemet illetően.
'Nem fáj, csak roppant kellemetlen. Nem tudom mihez hasonlítani, mert neked nem kellett a testrészedet visszanövesztened. Öhm... olyan, mintha kihúznának belőlem valamit, mondjuk egy köteg izmot a hátamból. Fájni nem fáj, de roppant kellemetlen. Feszít és húz. Így tudnám leginkább leírni.' - libbentem meg még párszor, hogy átmozgassam őket, majd magam mögé csapom a szárnyaimat és úgy tűnnek el, mintha nem is lettek volna. Vállaimat kiropogtatva és kissé megmozgatva bújok vissza a pólómba, majd kanyarítom magamra vissza a kabátot és a nőt követve indulok meg én is a város irányába. Ők már vajon felújítottak mindent, vagy csak a fontosabb régiókat, épületeket renoválták? Kíváncsi vagyok mennyire hanyagolták el a saját élőhelyüket és koncentráltak inkább arra, hogy a természetfeletti mind egy szálig elpusztuljon.

//see you in the next episode//


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 22, 2019 6:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1225 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Szemöldököm újra a magasba rebben szavai nyomán. Hallgatom mennyire nincs jó véleménnyel sem az emberekről sem pedig a saját fajtársairól. Az angyalokat mégis bölcseknek és jóságosnak tartják - a mondák és a regék. Na meg a Biblia. Ezért is furcsa számomra, hogy…
- Furcsa figura vagy te, Samariel. Azt hinné az ember, hogyha már emberek között vagy, azért próbálsz rájuk hatni, de folyamatosan csak a rosszat hallom tőled róluk. Mivel borítottak ki téged? - kíváncsiskodom. Mondanivalója mégis megcsapja a fülemet.
- Nem vagy magányos? - kérdezem tőle őszintén. Való igaz, a magam részéről képtelen lennék ezt elképzelni továbbra is. Ennyire elvonulni a külvilágtól, az angyalok vajon ennyire nem igénylik mások közelségét?
De miért nem? Miért alakult ez így ki? Főként ha ott van Michael mellet? Tény, hogy nem vagyok a helyébe, fogalmam sincs, hogy miként viselkednék, ha magam is angyal lennék. Még szerencse, hogy nem vagyok az. Szerintem elég hamar elbuktam volna, mit ne mondjak. A labdán mégis jót nevetek, mégis van egy sejtésem, hogy ezt nem annyira viccnek szánja, mint ahogy én azt veszem.
Ez a fajta magány… Ezt ismerem. Én mégis menekülök előle, nem akarok róla tudomást venni, holott pontosan jól tudom, hogy rohadtul egyedül vagyok ebben a világban. Fogalmam sincs, hogy kiben bízhatnék, ki lehetne az, ki… Wallenberg nem tart a mi segítségünkre igényt, Alex sem mondta el, vélhetőleg, hogy engem védjen, ezzel tisztában is vagyok. Valahogy, mégis…
- Lyukat és a hasába - helyesbítem ki nevetve. - De hát ilyennek is kell lenni, nem igaz? - vonom meg a vállamat. Mi móka lenne a világba, ha mindenki búvalbélelt lenne? Az élet túl rövid, nekünk, hogy minden helyzetbe komolyak legyünk.-  Ejj, mit csináltál szegénnyel? Legalább csak ennyi bűne volt? - nézek rá sandán. Na igen, ennyit a jóságos lényekről.
Túl sok van belőlük, hogy egy fajta jellemet rá lehessen húzni. Ehhez ők sokkal többrétegűbbek, ahogy a démonok is. Nem mindegyikük teljes mértékben gonosz. Tartja a mondás, de ilyennel még én sem találkoztam, szóval ebben nem is hiszek és amúgy is, most akart kiirtani minket pár.
Nem rébusz? Szemöldököm újra felvonva karba vont kezekkel tekintek rá sokatmondóan, kérdőn. Mint aki nem hisz a szavának és valóban nem. Azonban meghallva a korát jókorát füttyentek.
- Az emberek hiúak. Belekapaszkodnak a régmúlt szép időkbe és nehezen tudják megemészteni, ha az idő elhalad a fejük felett. Emiatt van, hogy elsírnák magukat - mégis akaratlanul végigsimítok a hajamon, ahogy az ősz szálakról beszél. Ami azt illeti, ha eddig nem igazán őszült be a testem, akkor ezután már biztos, hogy csak öregkoromra fog. Kérdésére csak jókorát nevetek. - Ne aggódj, nem áll szándékomba hasonlót sem tenni - az élet tényleg rövid. A magam módján mégis megpróbálom a legjobban tölteni. Tartalmasan. Szeretek, gyűlölök, jól érzem magam, a természet és élet apró szépségeit megcsodálom. Az eső utáni üde friss levegőből mélyet szippantok, figyelem a vízcseppek miként ülnek meg egy-egy fa levelén, a hangyák miként használják ezt itatónak.
Az élet szép. És nem csak azért mondom, hogy elhiggyem, hanem mert tudom. Volt idő, amikor őszintén boldog voltam. Innen tudom, hogy szép, napfényes, ahol az ember képes megtalálni a belső békét a legnagyobb háborúk közepette is. Ezért is szeretném, ha én ezt már nem tapasztalhatom meg többé, de az emberek igen. Az ártatlanok, kik semmi rosszat nem tettek a világban, csak megszülettek. Az ő életük még lehet boldog. Ezt nekem kell biztosítanom számukra.
- Mint mondtam az emberek hiúk. Hiúak… - egy pillanatra elgondolkozom, hogy miként is mondják ezt pontosan, majd csak megvonom a vállamat. - Az ember fiatalon rengeteg mindenre képes, tele van energiával, nem véletlenül mondják, hogy a fiataloké a világ. Kevesen tudnak az idővel együtt idősödni. Keresik a régmúlt fiatalságukat, az ami már elveszett. Társaikra néznek és látja, hogy a férfiak, a nők jobban megnézik a fiatalabbakat, amíg a ráncokkal rendelkezőkre rá sem hederítenek. Nem bírnak a tükörbe nézni, félnek a valóságtól. Persze az emberek többségére ez nem jellemző. Mégis ha a legtöbbtől megkérdezed mennyi idős nem azért nem akarja bevallani, mert öreg. Hanem mert ennyi évet leélt és lényegében csak az árral sodródott - adok egy elég kimerítő választ az angyalnak.
Az emberi pszichológia összetett. Nem lehet egyszerűen megérteni őket. Ezt a részét magam sem értem, azonban betudom annak, hogy akaratunk nem mindig erős. Sőt mi több, rohadt gyengék tudunk lenni. Néhányunkban van meg csak a kitartás.
- Oh, én inkább minél mélyebbre akarom őket elásni és nem beszélni róluk - nevetek talán kissé epésen is. Az utóbbi nem neki szól, hanem inkább neki. Tényleg nehezen beszélek a bennem dúló háborúról. Keveseknek tudok igazán megnyílni, mélyen. Őszintén. Ennek csak egy kisebb részét képzi az a rész, hogy az embereknek így is van elég gondjuk, nem kell még a nyakukba az enyém is.
Egyszerűen nem érzem úgy, hogy bárkit érdekelne, bárkit… Bárkit…
Hogy micsoda?
- Hogyan? - pattannak ki a szemeim, miközben az éjszaka levegőjét szívom le. - Nem Michael követe vagy? - arcom egy pillanat alatt alakul át komollyá. - Nem kaptunk hírt, hogy máshonnan is szabadon bejöhetnek angyalok - eddig abban a hitben voltam, hogy Michael katonája.
Hiba volt Natalie. Mellkasom hevesen jár le és fel, azonban… Megmentette az életemet. Arcvonásaim lassan olvadnak fel, mély sóhajjal tekintek le a földre.
- Elnézést, megmentetted az életem, nem illett volna, így viselkednem. Tényleg azért jöttél, hogy jobban megismerj minket? - de miért lennék annyira balga, hogy higgyek neki?
Mert ma már nem akarok semmi akcióba, bonyodalomba részt venni. Egy nyugodt estét szeretnék. Ez mégis elég sok mindent megmagyaráz vele szemben. Miért néz le minket, miért van rólunk rossz véleménnyel.
Kérdését el is engedem a fülem mellett. Eddig még egy angyal sem volt erre képes, bármikor kédeztük tőle, de ez most nem is számít. Be kell vallanom, nehéz visszatalálnom az előbbi fesztelen beszélgetéshez.
De mégis miért aggódok? Ha meg akart volna ölni, már rég megtette volna. Ehelyett inkább megmentett. Szóval Natalie nyeld le a keserű békát.
Azonban meg tudhatnám változtatni a véleményét. Igen az emberek hibás rengeteg mindenben. Rengeteg hibát vétünk, de annyi jóság is van bennük, amit csak meg kellene figyelni. Annyi érdekesség, melyet ha megtapasztalna… Talán kevésbé akarna minket megölni.
Ám addig is, inkább kíváncsi vagyok a…
- Nem úgy értettem, hogy vet… - kezdek bele, látva, hogy leveszi előbb a kabátját, majd a… na jó talán. Kezeimet újra keresztbe fonom mellkasomon. - Nem lényeges, csináld csak - jegyzem meg nagyvonalúan, miközben hátulról vizslatom a férfi testét. Halk fütty most is elhagyja ajkaim, de emlékszem mennyire nem díjazta ezt pár órával ezelőtt, így csak torkomat köszörülve, elismerően bólintok Isten kezének munkájának.
Igen, az ember képes megcsodálni és elismerni a közel tökéletes alkotásokat. Szárnyait hirtelen tárja ki én meg hirtelen ijedek meg és ugrok hátra egy lépésnyit. Majd óvatosan közelítek hozzá, kezemet felemelve.
- Szabad? - kérdezem mielőtt megérinthetném a fekete tollakat. Kérdésem elhaló, szinte már suttogó. Nem állítom, hogy nem nyűgöz le és valahol, mélyen legbelül nem költözik lelkembe némi irigység. Vajon milyen lehet szállni?
Persze tudom, hogy semmit sem adnék azért, hogy legyen ilyenem. Nem érne számomra semmit. Nem adnám az emberségem semmiért.
Dylan életéért sem.
Ha engedi akkor is csak óvatosan érintem meg, kíváncsi lévén, hogy milyen puhák lehetnek. De amint hozzáér két ujjam begye el is veszem. Azért ez… kicsit intim. Még nekem is.
- Persze - köszörülöm meg a torkom, miközben ellépek tőle és úgy teszek, mint aki egy percig sem jött zavarba az előbbi momentum miatt. - Fáj, amikor kitárod őket? - kérdezem tőle, kíváncsian. Emlékszem egy képregényre, ahol az embernek karmok nőttek ki a kezéből. Neki rohadtul fájt elvileg a procedúra. - Vagy már annyira hozzászoktatok, hogy meg sem érzitek? - indulok meg a város irányába, melynek fényei most olyannyira távolinak tűnik.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 21, 2019 5:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
Hide, every trace of sadness • szószám: 1314• Credit:

'De, néha rám tör az érzés, hogy egy remek gondolatot megosszak valakivel, viszont hamar rájövök, hogy idiótákkal vagyok általában körbevéve, úgyhogy inkább leírom és a fiók mélyére süllyesztem. Így legalább nem kell magyarázkodnom, nem kell mindent három, négy alkalommal elismételnem, mert először nem figyelt, utána nem értette, valaki közbeszólt, de ha továbbra is nagyon beszédes kedvemben vagyok, akkor kerítek egy olyat, akinek több az esze, mint nektek, vagy a teniszlabdámhoz beszélek.' - idáig a labda bizonyult a legjobb társaságnak. Néha napján megpróbáltam kommunikálni Jenettel, az ember titkárnőmmel, ő viszont általában annyira fél, hogy nem mer megszólalni, csak bólogat, vagy rázza a fejét, mint egy néma, egyszer - egyszer hangokat is ad ki magából, dünnyög az orra alatt, de vele pont annyit érek, mint a labdával, viszont ha a labdát elkezdik kínozni, akkor sem árul el semmit. Natalie kérdésére csak megrázom a fejem, bár néha valóban átfut agyamon a gondolat, hogy valakivel jó lenne megosztani a dolgokat, amik a vállamat nyomják, vagy csak beszélgetni kicsit a semmiről, átlagos, semmit mondó dolgokról, mégis hamar megszabadulok a gondolattól és az érzéstől, hogy nekem bármi ilyesmire szükségem lenne.
'Igen, erre valahogy rájöttem magamtól is, hogy te bárkinek lukat beszélsz a dobhártyájába. Ismertem egy hozzád hasonló angyalt, ő is egész nap csak beszélt és mondta a magáét, lényegtelen, hogy te éppen mit csináltál, pörgött a nyelve a szájában. Aztán egy napon nem találta többet senki.' - vonom meg a vállamat és sóhajok tűnődve, mintha nem tudnám, hogy mi történt vele, pedig pontosan tudom, hogy mi lett a sorsa szerencsétlennek. Az egyik tömlöcben felejtettem, aminek a kulcsát valahol talán elhagyhattam. Gondolom ez a félkegyelmű most lent mászkál az emberek között és vagy okult a tömlöcben töltött évekből, vagy megtalálta a hallgatóságát és továbbra is be nem áll a szája.
'Ez nem rébusz, iszonyatosan öreg vagyok. A világ kezdete óta létezem és itt már milliárdokról, vagy inkább éonokról beszélünk. Ha jól figyeltem meg az embereket, ez lenne az a szám, aminél a legtöbben elsírnák magukat  tükör előtt állva, miközben válogatják az őszhajszálaikat, igyekeznek belesimogatni az eredeti hajszínük közé és elkezdenek furcsán viselkedni, hogy elhitessék magukkal, hogy ők még mindig fiatalok, előttük az élet. Te ugye ezt nem akarod elkezdeni most a fülem mellett?' - mert az rettenetes lenne. Huszonhét évesen eldobja itt magát és vonyítana, hogy ráncos a bőre, hamarabb elfárad, talált már a hajában hófehér, vagy fakó hajszálakat, nem élt még eleget és igazán és még sorolhatnám azt a rengeteg zagyvaságot, amit hallottam. Vagy ez a kor még korai ezekhez a jelenetekhez és megnyilvánulásokhoz? Nyakamat erősen megvakarászva tartom szemmel a nőt, hogy mikor gondolja úgy, hogy itt az ideje a korára való tekintettel a kiborulásnak, nem beszélve arról, hogy én egyáltalán kiejtettem a számon a két bűvös számot, amit a nők nem szeretnek elárulni a férfiaknak, mert illetlenség szerintük, hogyha erre bárki rákérdez. Itt az ideje a miérteknek utánajárni.
'Sosem értettem, hogy miért udvariatlanság megkérdezi valakitől, hogy hány éves. Ez miért van így? Főleg a ti köreitekben.' - gondolok itt nemi hovatartozására. Nagyot nyújtózva állok föl helyemről és nézek körbe még egyszer utoljára az épületben, köszönök el szó nélkül a fészket épített lakóitól és azoktól, akik még sokáig fognak a súlyos betonlap alatt pihenni, de ha Natalien és a fecsegésén múlik, hamar eliszkolnak innen.
'És te most legszívesebben milyen negatív dolgot beszélnél ki magadból?' - s bár már keresztbe állnak lassan a szemeim a sok beszédtől, valahogy mégsem igazságos, hogy elejétől a végéig tudom, hogy főként mi nyomja a nő szívét, mi az, ami szinte mindennap terheli a gondolatait és ott vannak vele az emlékei, ha akarja, ha nem, pedig még egy szót sem mesélt róla és lehet nem is akarja megosztani mással a fájdalmát, mert ez a saját keresztje, amit nem akar mással is cipeltetni. Lehet a lényegtelen dolgokat ömlesztve adja ki magából, míg a mélyebb, súlyosabb dolgokat megtartja magának, hiszen nem értheti meg és nem érezheti át senki azt, amiről beszél. Mindenkinek a saját fájdalma, a saját gondja a legnagyobb.
'San Francisco? Nem. Las Vegas az otthonom. San Franciscoban bizonyára szükség van a járművekre, tekintettel arra, hogy ott sok ember él, de Vegasban egy darab sem, nekünk angyaloknak pedig semmi szükségünk nincs ezekre a négy kerék meghajtású kacatokra.' - és aki engem próbálna meg szállítóeszköznek használni, nem valószínű, hogy megérné, hogy egyáltalán választ kapjon a kérdésére, hogy nem túlságosan rövid darabon, elszállítanám ide, oda, amoda, meg cipekedjek helyett, mert nekem meg sem kottyan. Szám belsejét óvatosan rágcsálva rúgok el messzire egy úton heverésző kavicsot a sok közül, ami sebesen pattog végig a repedezett betonon, egészen amíg bele nem akad az egyik repedésbe, hogy ott pihenjen egészen addig, amíg valami más majd ki nem mozdítja onnan. Túl nagy a csönd és a béke körülöttünk, mintha mindenki nyugovóra tért volna, csak mi lennénk ébren az egész világon. Sehol egy vadászokkal, emberekkel teli kocsi, sehol randalírozó démonok serege, se egy - egy eltévelyedett angyal, akinek elege van a háborúskodásokból és szeretne valahol békére lelni, egy távoli helyen.
'De tudok. Miért?' - és ennyit a csöndről. Bár sejthettem volna, hogy ez nem fog sokáig tartani, hiszen nem is olyan régen ismerte be, hogy képtelen abbahagyni a szájmenését akár percekre is, valakihez vagy valamihez mindig beszélnie kell.
'Már lassan magam sem tudom, mit kérdezhetnék rólatok. Jelenleg egy dolog sem jut eszembe valamiért, de majd út közben gondolom úgyis megkérdezek egyet s mást. Kérdezz te nyugodtan.' - mégis mit kérdezhetnék? Az emberek ostobák, ostoba szokásokkal, ostobábbnál is ostobább jellemvonásokkal, ostoba értelemmel, ostoba és értelmetlen létezéssel. Mit szeretnék megtudni? Hogy nem érzik - e kellemetlennek a létezésüket. Miből gondolják, hogy nekik van joguk ahhoz, hogy egyáltalán levegőt merjenek venni? Miért nem érzik fölöslegesnek magukat egy istentelen világban, ahol egymásra sem számíthatnak?
'Most?' - persze, hogy most. Bosszúsan kieresztve a levegőt veszem le magamról kabátomat, amit két térdem közé fogok, majd sietve bújok ki szürke, mintátlan pólómból, amit az alakromra akasztok, miközben a fejemet csóválva nézek körbe, hogy nem jön - e esetleg hívatlan, nem kívánatos vendég, aki rögtön riasztja az erősítést, vagy esetleg egy szál magában úgy gondolja, hogy megvédi a territóriumát és nekem ront. Sosem szerettem, amikor kinőnek a szárnyaim, túlságosan bizarr és kellemetlen érzés, mintha két új testrész nőne ki a hátamból, amiket képes vagyok visszarajteni magamba, ha már nem használom őket. Bár a folyamat fájdalommentes és gyors, mégis kiráz tőle a hideg, hiába vannak meg az első pillanattól kezdve, nem tudok hozzászokni a furcsa, húzó érzéshez, mintha valamit kirántanának a testemből. Szénfekete szárnyaimat teljes hosszukban kinyújtóztatva mozgatom meg őket, ha már ilyen hosszú ideje használaton kívülre kerültek, ezzel pedig kissé fel is kavarom magunk körül a port és a koszt.
'Visszaöltözhetek?' - nézek rá hosszú percek múltán kérdőn, hogy eléggé megcsodálta - e a szárnyaimat és minden rajta lévő tollat, jól az emlékezetébe véste - e, vagy még szeretné esetleg simogatni, tollat tépkedni emlékbe, de akkor előfordulhat, hogy úgy meglibbentem a sértett szárnnyal, hogy hazáig repül. Szinte hallom a nyelve hegyén toporgó kérést: repítsem föl és tegyek vele egy kört a város körül, hogy milyen érzés lehet vajon repülni. Ha nem ez a kérdés következik, nem is tudom, hogy az pozitív csalódás lesz - e egyáltalán, vagy csak a szerencse, hogy tériszonyos, nem szeret repülni, vagy egyáltalán ez eszébe sem jut a nagy csodálkozások közepette. Emberek...


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 20, 2019 11:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 814• Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Hihetetlen, hogy a pasas mennyi mindent ki tud kerülni. Beszélgetés kezdeményezéseim felére nem is reagál, kérdéseimre nem felel, szinte elengedi a füle mellett őket. Néz engem, de valódi kételyeim lennének, hogy lát is egyáltalán. Olykor a tekintete üvegessé válik, mint aki a saját gondolataival van elfoglalva. Drake szerelmére, én is így nézhetek ki, amikor ilyeneket csinálok? Mondjátok, hogy nem! Persze, hogy nem, hiszen sokkal szebb vagyok. Ezért is lehet, hogy most még csak egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat és megvárom, amíg elmúlik a gondolatainak a hatása. Annyira sok nem is lehet, nem igaz?
Csak egy baj van vele. Amíg ő nem beszél és beáll a csend, másra gondolok. Ilyenkor pedig kétségbeesetten próbálok kapaszkadót találni a külvilághoz, hogy ne kelljen a saját gondolataimmal foglalkoznom. Nem és nem akarok a lényegi dolgokkal törődni, elmélkedni rajtuk.
Tudom, hogy minden ember életébe egyszer jöhet el az igaz szerelem. Én voltam olyan szerencsés, hogy ezt idő előtt megtaláljam. Rengeteg szép év van mögöttünk. Természetes, hogy nem csak a jókra emlékszem, rengeteg gonddal kellett megküzdenünk. De tudtuk, hogy amíg ott vagyunk a másiknak, addig bármilyen akadály leküzdhető. Legyen az, hogy ő félvér, hogy én vadász vagyok. Hogy pukkancs jellemem többször sodor bajba, mint ellenkezőleg.
De ezen kár rágódni. Feledni sosem fogom, a fájdalom nem fog enyhülni. Hét éve nem enyhül és ehhez csak ritkán járul hozzá, hogy folyamatosan felszakítom a sebet. De itt van Wallenberg is. Valami történt, amiért újra felszakította ezt. A bizalom újbóli hiánya?
- Nem is érzed, hogy beszélgetni szeretnél valakivel? - teszem fel kérdésem szemöldököm ráncolva, visszarángatva magunkat a külvilágba. Őt is, magamat is. Itt már sokkal kellemesebb, lássuk be. - Nincs senkivel, akivel megosztanád magányos óráidat? - egy olyan szociális lénytől, mint én, vagy az emberek, ez egy teljesen jogos kérdés is lehetne. - Számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy napokat, heteket ne beszéljen az ember valakivel. Uram ég, fél napig nem bírok ki emberek nélkül - vigyorodok el. -Vagy angyalok nélkül - emelem fel kezemet rá mutatva ,mint egyértelműsítve a jelenlegi helyzetünket.
Igen, igen, tudom. Teljes mértékben magam ellen beszélek. Mint mindig. Talán majd egyszer megszokja valaki.
- Wow. Szóval az angyali rébuszok nem csak holmi mese. Tényleg léteznek, legyen hát - emelem fel kezemet, védekezőleg, elhúzva a számat is. - Ha nem akarod bevallani a valódi korodat. Biztos szégyelled, hogy ennyire vén vagy, mi? - vonogatom fel a szemöldököm, hátha így jobban szóra tudom bírni.
Ha most látna Drake, vagy bármely társam. Nézd csak, Natalinek sem kell több, csak egy összezuhant lelkivilág, darabokra hasadt szív, hogy gond nélkül jópofizzon egy angyallal, ahelyett, hogy karóba húzná. Ahogy azt kellene. De tudjátok mit?
Vannak emberek, akik első pillanattól egy megfoghatatlan dolog miatt szimpatikussá válik. Akivel megvan a közös hang, egy húron pendültök. Akivel már az első pillanattól úgy viselkedtek, mintha ezer éve ismernétek egymást, annyira természetes a kettőtök kapcsolata. S lám, ha csak azt hitte bárki, hogy ez csak ember és ember között történhet meg, akkor tévedett. Nyilván angyal és ember között is létezik ez, hiszen milyen jól kijövök én ezzel. Bármennyi idő is teljen el, nem tudok egy angyalra még személyre tekinteni.
De ez egy remek kezdete lehet mindkettőnk számára. Így fogunk csak mi is fejlődni, nem igaz?
- Túléltem nem? - vigyorodok el, vállaimat megvonva. - Minden más már kevésbé számít az életünkbe. Csak tudod, mi emberek mindig szeretjük megragadni a részleteket és kiadni magunkból a negatív dolgokat… Ha túl sokáig ott van benned, az csak… felemészt belülről - vonom meg a vállam, elgondolkozva ezen egy kicsit.
Valóban furcsa ez. Panaszkodunk, holott már örülhetnénk annak is, hogy élünk. Kegyes velünk a sors.
Na meg a nagy flancokat!
Magunknak köszönhetjük, hogy még élünk. Így ha másnak nem, hát magunknak kell hálásnak lennünk.
A kocsimra vetül a pillantás.
- Várj! - ragadja meg figyelmemet egy mondat. - San Franciscoba nem járnak kocsikkal? Kérlek, ne mondd, hogy titeket használnak ott az emberek járműnek - vonom össze a szemöldököm és előre elszörnyülködöm.
A végén még tényleg imádkozni fogok Gabrielnek, hogy irtsa ki az embereket. De kérlek, add, hogy ne így legyen, oh angyal.
Mégis fintorgok még egy keveset, majd visszatekintek az autómra. Könnyedén legyintek egyet.
- Legalább borsot törhetek a főnököm orra alá - jelentem ki könnyedén. - Kellett neki szó nélkül lelépnie - az utóbbit már az orrom alatt motyogom inkább, miközben lepattanok az asztalról és összeszedegetem a cuccaimat.
- Fogadjunk, hogy nem tudsz csettintéssel tüzet gyújtani, mi? - kérdezem kifelé haladva a raktárból, hogy a város felé vegyük az utat.
Odakint mégis megállok egy pillanatra. Szemeimet lehunyva emelem a fejem az ég irányába. Mélyet szippantok a részegítő levegőből. Az akác, a bodza és talán a meggyfa virágának keveréke terjeng a levegőbe. Tücskök ciripelnek körülöttünk. Egy pillanatra minden nyugodt és békés. Szellő fújja meg hajam, emeli a magasba, majd vissza a hátamra. Minden gond és probléma elszáll vele együtt, kifújja belőlem.
Szemeimet lassan nyitom ki, majd folytatom az utamat.
- Mit szerettél volna megtudni az emberekről? - lyukadok ki a beszélgetésünk eredeti témájához. S ha már itt tartunk. - Megmutatnád a szárnyadat? - torpanok meg újra és tekintek fel a magas férfira. Kérdőn mégis kérlelőn.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 20, 2019 1:26 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
Hide, every trace of sadness • szószám: 1221• Credit:

Az arca. Az arca megint elárulja, hogy ugyanott van fejben, ahol eddig, ahol nem akar lenni, de mégis kénytelen, mert a történtek nem hagyják nyugodni. Nem tőlem vár vigaszt, mivel én nem is tudhatok elvileg a történtekről, nem tőlem várja, hogy vállon veregessem felebaráti szeretetből és sajnálatból, nem tőlem várja, hogy azt mondjam, hogy tudom mi zajlik benne és megértem, átérzem, a csodát viszont tőlem várná, de leginkább Atyámtól. Adjuk őt vissza neki, mert ez nem helyén való, Dylan nem tett semmi rosszat, nem ártott soha senkinek és nem tehet arról, hogy ilyennek született. Ha egymillió ujjam lenne, se lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam hányszor hallottuk odafönt ezeket a szavakat, rimánkodásokat, könyörgéseket és zokogásokat, de csodák nem történhetnek mindig és ha mindenkit visszasegítenénk az életbe, talpalatnyi hely nem maradna. Nem mindenki képes ezt elfogadni, a legtöbben inkább sértegetik az Úr nevét, átkozza a Mennyeket és végeláthatatlanul kérdezi, hogy miért pont vele, velük kellett, hogy ez megtörténjen. Választ akar, egy olyan választ, amit úgysem értene meg és nem fogadná el, olyan indokot akar, ami számára észérvekkel felfogható és elfogadható, bár számukra ilyenkor semmi nem minősül annak. És a kérdés; miért pont őt kellett elvinni? A halál miért nem választott aznap valaki mást, az Úr miért nem másra mutatott a végtelen listáján? Még ha így lenne, hogy csak mutogat egész nap és véletlenszerűen választja ki azokat a szerencsétleneket, akiknek búcsút kell mondaniuk földi létüktől. A materiális lét egy előre meghatározott idejű dolog, ami előbb vagy utóbb mindenkinek lejár, de fájdalomdíjként minden embert vár egy örökké tartó élet, amit természetesen az határoz meg, hogy a földi létét hogyan élte le, Dylan esetében viszont sajnos sokkal többet nyomott a latba, hogy minek az ivadéka, szóra nem is volt érdemes, hogy amíg élt javarészt helyesen cselekedett, eltekintve attól az esettől, amiért ítéletet mondtak fölötte. De az időpont, az a fránya időpont. Sejthettem volna, hogy ez még nem azelőtt történt, hogy Menny és Pokol mindenkit kivetett magából, mert akkor a kevésbé emberi felének lett volna még egy második esélye, ami talán nem lett volna olyan kedves, szerető és megértő a nővel, mint ahogyan az még mind a mai napig visszavárja, de legalább ezen a világon lett volna, ami mondhatni megnyugtatónak számít, már ha szemet hunyunk a tény fölött, hogy a félvérek sokkal elvetemültebbek démontársaiknál és kacagva csinált volna Natalie csontjaiból szélcsengőt, hogy egyet említsek a kevésbé sem szerelmesekre illő tettekből, de tekintettel arra, hogy ez a dolog még olyan friss, hogy szinte nekem sajdul bele a szívem, inkább nem hozakodom elő csodálatos vigaszt nyújtó elméletemmel. Meg szerintem a nő is jobban jár, hogyha nem úgy emlékszik vissza kedves párjára, mint egy félőrült, aki épphogy nem ugatja a holdat. Ráadásul nem az egész bolygó halt még ki, köszönhetően annak, hogy fönt és lent minden bezárt, így könnyen találhat magának új párt. Sír még egy kicsit, emészti magát, felteszi a Mi lett volna, ha...? kezdetű kérdéseket, szitkozódik, gyűlöli azokat, akik a döntést meghozták és azokat, akik végrehajtották, a már soha meg nem valósuló közös álmaikat szövi tovább, majd egy idő után, talán hamarabb is, mint hinné, elkezd ezekre semleges érzésekkel gondolni, képes lesz vállat vonni és elengedni, mert még a magányos farkasok is falkához, vagy társhoz csapódnak végül, nem bírják az egyedüllétet. És az élet megy tovább.
'Kicsit másként. Én órákig képes vagyok csöndben elüldögélni, mégis csak perceknek érzem. Ugyanígy vagyok a napokkal, hetekkel, hónapokkal és évekkel, csak úgy elszállnak, mintha nem lenne jelentőségük.' - következő kérdése viszont megnevettet és fejemet a szék támlájára hajtva nézem a sötétségbe burkolózó plafont, ahol most nem látni a repedéseket, lemálló vakolatot, hiányos, lyukas részeket, miközben hagyom, hogy a lassan csituló kuncogás végigrázza minden porcikámat. Végül szélesen mosolyogva nézek az emberre és egyetlen pillanat erejéig agyam fellövi a gondolatot, hogy ezt az egyetlen példányt érdemes lenne meghagyni. - 'Nagyon sok éves és nagyon öreg. Ha a testem is elöregedne, akkor most nem tudnék így feküdni a széken, de nagyon ülni sem. Rengeteg ráncom lenne, lábfejemig érő szakállam, vagy még annál is hosszabb, hajam viszont nem lenne, ahogy fogaim sem és két napig tartana, hogy a gyár egyik végéből a másikba elsétáljak és még jó párszor el is aludnék séta közben, de még ezt az állapotot is túl fiatalnak mondanám. Inkább azt mondom, hogyha születésnapi tortát kapnék minden születésnapomra, akkor az a torta nagyobb lenne, mint az egész város, mert kisebben nem férne el a sok gyertya. De neked még elég egy kis kicsike is.' - rajzolok egy kis tortát a levegőbe, utalva a korára. Bár tudnám Atyám milyen jövőt szánt neki, mielőtt eltűnt! Lettek volna gyerekei, szép háza vagy egyedül ült volna egy mocskos matracon egy csótányoktól hemzsegő lakásban? Elégedett lett volna mindennel, amilyen van, vagy mindig lett volna valami, ami miatt sopánkodik? Mint most mondjuk a hiányos ablaka.
'Gondolom milyen jó lehetett.' - fordulok az autó maradványa felé, amire már nem kell a napelemet pocsékolni majd, így ezzel nem lesz gondja, ellentétben minden mással, ami ahhoz kell, hogy nagyobb távokat megtegyen belátható időn belül. De ilyet bárhonnan lehet szerezni! Mármint járművet. Vegas például tele van az ilyen ócskaságokkal, fölöslegességükből fakadóan pedig most a város melletti elhagyatott területen gyűjtik őket és hagyják őket magukra, hogy az idő és a természet elvégezze a dolgát rajtuk, s marja majd őket rozsda, költözzenek bele apróbb rágcsálók és élősködők, vagy hordják őket szét egészben vagy alkatrészként.
'Nálunk rengeteg ilyen eszköz van és csak fölöslegesen, mert senki nem használja őket, mi meg csak addig nyúlunk hozzájuk, amíg a város széléig eltoljuk és otthagyjuk bárkinek. Úgyhogy ha gondolod és nem akarod, hogy üvöltözzenek veled, majd megöljenek egy autó miatt, akkor tudok segíteni ebben.' - Gabriel és a vaj szíve! Szinte rosszul vagyok már magamtól, mert ennyi kedvességet utoljára ember iránt nem is tudom mikor tanúsítottam. Kimosom a számat szappannal vagy tudom is én. Lábaimat visszahúzva magam alá kelek föl a székről és dugom zsebre a kezeimet, majd teszek pár lépést a gyár kapuja felé, egyetértve a kimondatlannal; eljött a búcsú ideje. Visszafordulva a nő irányába töröm a fejem, hogy az elköszönést hogyan kell náluk fölvezeti, mert gondolom nem elég ha csak eltűnök minden szó nélkül, ahogy nálunk szokás, hanem kell egy lezárás, bár az ajánlatom épp elég lezárásnak minősül erre az évezredre, viszont Natalie hamar egyértelművé teszi számomra, hogy szerinte még nincs itt az idő, hogy elköszönjünk, ne is gondolkozzak olyanokon, hogy hogyan lenne a legudvariasabb távozni. Legalább kimondja, hogy inkább a védelmemre van szüksége, mint epés és goromba megjegyzéseimre.
'Ám legyen.' - bólintok beleegyezően és visszafordulva a bejárathoz szelem át ráérős léptekkel a gyárat, majd kilépek a kellemes estébe és miután a nő utolért a város felé veszem az irányt. Ez a kevéske idő már nem fog megártani a végső búcsú előtt.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 16, 2019 9:10 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1006 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Figyelmesen hallgatom a monológját a látomásról, melyről kérdeztem. Valójában a lehető leglényegtelenebb kérdés volt, melyet el is engedtem volna. Nyilván ez az, amit megfog ő is. Már nyitnám a számat, hogy elmondjam, nem igazán lényeges már, mégsem leszek ennyire udvariatlan. Már csak azért sem, mert így több időm marad összeszednem magam. Az érzelmek hullámvasútját leolvashatja arcomról, ahogy halad előre a történetbe. Először csak összevonom a szemöldököm, majd felvonom a balt. Aztán a jobbot is. A balt pedig pár másodperc múlva leengedem. A homlokom ráncolását nem hagyom abba, lassan keresztrejtvényt is fejthetne rajta.
- Nem éppen ezekre gondoltam - hajtom le legvégül a fejemet az ujjamon pihenő gyűrűt figyelve. Fel sem tűnik, hogy már megint azt babrálom, körmöm hegyével a rubintot kapargatom. - De lényegtelen is - hiszen miként fogalmazhatnám meg, hogy olyan, mintha ott lettem volna vele a pokolban? Mintha előtte álltam volna, mintha… Nem is látomás, mintha valóság lett volna, csakhogy lényem fizikai része itt maradt, amíg a lelkem… - Hogy mi van a démonokkal? - nevetem el magamat, feldolgozva azt, amit mondd. Fejemet enyhén rázom meg mosolyogva értetlenül. - Na, azért ennyi időt nem adnék nekik. Hamarabb kezdenek el általában beszélni. Amennyit képesek kínozni ezek…
De itt újra csak elhallgatok. Nem tudom, hogy hova került a lelke - mégis honnan tudnám? De nem akarok erről újra csak beszélni. Nem akarok rá gondolni, nem akarom, hogy napom minden pillanatát az ő emléke igya át. Na jó, ez nem igaz, mert ha nem akarnám, akkor nem kényszeríteném magam újra és újra arra, hogy visszahozzam a gondolataimba. Az utóbbi időkbe egyre többször. Wallenberg eltűnése előtt már alig jutott eszembe. Már-már tudtam boldog és önfeledt is lenni, anélkül, hogy mart volna a bűntudat.
A bűntudat, hogy nem tudtam megmenteni, hogy nem tettem meg mindent. Hogy nem mentem el a végsőkig. Saját társaim fogtak le, a saját társaim nem engedtek a közelébe. Hiába örjöngtem, hiába vergődtem, vágtam őket orrba. Nem engedtek elbúcsúzni tőle sem a tárgyaláson, sem utána.
Kell ennél nagyobb büntetés? Még a testét sem engedték eltemetni, ki tudja, hogy merre nyugszik jelenleg. De nem, nem fogok erre gondolni, most nem tehet. Ha a tekintetem végtelen szomorúsággal töltödik is meg, akkor sem.
Wallenberg eltűnése olyan régi sebeket nyitott fel, melyet mélyen el kellett volna zárnom. A dzsin kiszökött a palackból és fogalmam sincs, hogy miként zárhatnám el őket. Az érintettel nem tudok beszélni. Nem tudok vele egyszerűen beszélni a bennem dúló háborúról. A kis hercegemet nem akarom ezzel zaklatni. Elégszer látott már romokba, hogy megfogadjam: többet nem fog. Harcolni fogok ellen. De mégis miként álljak oda Drake elé? Félek nem lenne szép vége.
Magamban úgy érzem, hogy néma percek múlnak el, de alig pár másodperc az, amelyet saját gondolatainkkal töltünk, közben figyelve a másikra is, természetesen. Tekintetem a kinti világra vetül. S ha már megjegyzi, hogy nem számolja az időket.
- Ti is úgy érzékelitek az idő múlását mint mi? - terelem el saját gondolataimat. Ha valamiben jó voltam mindig is az ez volt. Na jó, nem igaz. Elég sok mindenben jó vagyok, de ebben kifejezetten. - Egyáltalán hány éves vagy? - vonogatom meg szemöldökömet érdeklődőn. Talán kissé pajkosan. Tudom, tudom, illetlen vagyok és képmutató.
De vállalok minden hasonlót is. Figyelem, hogy miként nyúlik el a széken, szemöldököm újra a magasba röppen. Ellenbe vele a lábaimat bokáimnál összekulcsolva lógatom és érzem, hogy kicsattanok az erőtől.
Mármint tényleg. Sose éreztem magam jobb bőrbe. Mivel gyógyított vajon meg?
- Oh, hát - emelem tekintetem a plafonra, majd egy nagy levegőt veszek. -  a felettem élő manus eladta a zongoráját. De hát elég magasan lakik, a lépcsőház meg nem túl széles. Ekkor jött a zseniális ötlet! - csapom össze a kezem ráemelve tekintetem. Csettintve mutatok felé. - Emeljük ki az ablakon! Helyezzünk rájuk hevedert, mégis mi baj történhet, nem igaz? - ezután kezeimet kérdőn emelem fel a vállaim magasságáig. Arcom játszik, szemeim mosolyognak. Teljesen átélem a történteket, mintha színházba lennénk. - Hiszen teljesen logikus. Csak azzal nem számoltak, hogy az egyikük nem igazán van erejének teljébe, és hát a hevedert nem tudja megtartani. Miközben a másik, aki tartja meg egy pillanatra nem figyel oda - legyintek könnyedén, fújtatva is egyet. Egy momentum erejéig kinézek az ajtón, hallgatom a tücskök ciripelését. - hát igen, csak elengedték a hevedert, de hogy mentsék a zongorát, az utolsó pillanatba még meg tudták fogni. Az ám, de a fizika törvényeinek ők nem tudnak parancsolni - ajkamat ezúttal már csak bosszúsan húzom szét. - Nincs is jobb hajnalok hajnalán arra felkelni, hogy egy böhöm nagy zongora landol az ágyad mellett - bólintok, mintha tényleg nem lenne.
Fejemet könnyedén megrázom újra és megcsóválom közbe a fejemet.
- De a zongora legalább jól van - leengedték tőlem. Miközben mint egy fúrió ordibáltam velük, követeltem kávét, de csak egy bocsira futotta tőlük. Már amennyit kihallottam zakatoló agyamból. Aztán eltűztem kávéért, beszéltem egy ablakossal, talán pár hónap múlva lesz is újra ablakom. Addig meg…
De eme problémáim mind eltörpülnek amellett, amelyet valóban érezni kezdek, amikor eszembe is jut, hogy…
Barna lélektükreim az autóm maradványaira emelem. Persze nem láthatja, hogy mi is zajlik le bennem jelenleg. Vagyis nem igazán vagyok ennek tudatába.
- Oh a szentségit - hajtom le fejemet az ölembe, két kezemmel fogom meg tarkómat, ujjaimat összekulcsolom. Fejem így emelem fel, halkan nevetve szavaira, kezeim a nyakamra simulnak a hajamat előre simítva.
Ujjaim lassan csúsznak le onnan és csapok térdemre.
- Most caplathatok vissza a városba - sóhajtok. A szélén vagyok. A bázis a világ végén, nem mintha oda mennék.
Fogalmam sincs még, hogy merre is megyek. - Wallenberg meg fog ölni - nyögöm. Nem az egyetlen dolog, amivel megbíz, de tudja, hogy a kocsi a két szememnél is többet ér. - Rá se ránts - legyintek, lemászva az asztalról. - De hála neked tele vagyok energiával, szóval! - próbálom a dolgok jó oldalát nézni. - Azt hiszem, hogy a porral fogom egyenlővé tenni ezt a helyet inkább - se kocsim, se töltényem. A pisztolyomhoz sétálok, kényelmesen hajolok le érte és emelem fel.
- Nincs kedved egy kis városi sétához? - vigyorgok rá. - Befejezhetnénk a korábbi beszélgetéseket. Nem hinném, hogy sokat megtudtál rólunk - vonom meg a vállam. - Na meg jól jönne valaki, aki vigyáz a seggemre - vonom meg újra, mintegy mellékesen. Nem fogok neki hazudni, hogy igen részben kihasználom. Részben meg jól jön a társasága is. Van valami szórakoztató benne.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 16, 2019 7:28 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
Hide, every trace of sadness • szószám: 1137• Credit:

Ha hagytam volna elég időt? Tényleg ennyire türelmetlen lennék? De hiszen hagytam, már jó ideje magához tért! Bal karomat hanyagul vetem át a szék háttámláján és tovább hintázva nézem a nőt némán, le sem reagálva haragos megnyilvánulását. Ha hagytam volna elég időt. Megáll az ész.
'Látomásokat? Attól függ, hogy hogyan érted. Ha látomás alatt az álmodásra gondolsz, akkor igen, mert ez nem különbözik a mesterséges altatástól, amit ti altatóhatású készítményekkel idéztek elő. Ha magadtól alszol el, vagy segítséggel, az agyad elkezdi feldolgozni az aznap történteket, vagy még korábbi, meg nem oldott problémákra akar megoldást találni, vagy végleg feldolgozni őket és túllépni rajtuk különböző emlékképekkel vagy fiktív történetekkel, amik ezekhez kapcsolódnak. Sokan azért gondolják azt, hogy nem álmodnak egyáltalán, mert nem mindegyik álom hagy mély benyomást az adott személyben, de sokszor még arra is nehéz emlékezni, amit intenzíven megéltél. Rögtön ébredés után még fel tudod idézni, de tegyük fel elmész tisztálkodni, reggelit készítesz, tehát elkezdődik egy átlagos napod, de hirtelen eszedbe jut, hogy... nem tudom... elfogyott a piros festék a padlóra, a pincédben őrjöng egy démon két hete és érdemi információt még nem szereztél tőle, ezek által már annyi impulzus éri az agyadat, hogy az álmodat könnyedén el is felejted, mert nem egy számottevő dolog és a tényleges, valós dolgok kiszorítják az emlékek közül. Vannak persze másmilyen álmok, amik hosszú hónapok eltelvéel is eszedbe juthatnak, de azok általában azért vésődnek be jobban, mert kapcsolódnak egy olyan történethez, ami a mindennapjaid részét képezi vagy képezte valamikor. Viszont ha olyan látomásra gondolsz, amit a bibircsókos, rongyos, színes kendős, sötét bőrű vándor asszonyok kiáltanak a vakvilágba, hogyha hozzáérnek a hajad szálához és elkezdenek őrjöngeni különféle kitalált történeteket, hogy lesz ötven gyereked, kétszáz unokával, de jól vigyázz, mert az ötvenből egy a vesztedet akarja, a válaszom igen, én is tudok ilyeneket. Csak akkor nem ájulsz vagy alszol el.' - és most hagyok időt az értelmezéshez, még mielőtt megint türelmetlennek lennék titulálva. De mit látott, hogy ezt kérdezi, mit álmodott? Testbeszédéből ítélve nem gondolnám, hogy örömteli volt, inkább... szomorú? Feltehetőleg. Az eddig a szék háttámláján keresztül vetett karom lóbálását abbahagyva könyökölök a támla tetejére és fordítom arcom kissé a kéz irányába, hogy államat könnyedén elérve kezdjem dörzsölni rajta a borostát, miközben hintázásom lassul némiképpen. Nem mondanám, hogy az udvariasság nagy erényeim közé tartozik, ellenben valószínűnek tartom, hogyha rákérdeznék puszta kedvességből, hogy ugyan mi viselte meg ennyire, egy olyan végeláthatatlan történettel lepne meg, aminek egészen a gyökerétől kellene elindulni, hogy felérjünk a fa legtetejére. Hallgatóságnak kitűnő vagyok, remekül tudom fenntartani azt a látszatot, hogy iszom a másik fél minden szavát, követem a cselekményeket, kezemben a történet fonala, a megfelelő helyeken bólintok vagy hümmögök, sőt még a feltett keresztkérdésre is tudok válaszolni úgy, hogy végig azt igyekeztem kitalálni, hogy az előttem lévő teáskanál végébe mi lehet belegravírozva, nem mellesleg időhúzásnak nem utolsó fogás valakit beszéltetni, de jobban szeretem én magam kideríteni a tényleges történetet. Úgyhogy merő kíváncsiságból csak; ki az a Dylan? Nem akarunk rágondolni, na de miért nem? Óóó! Csak nem szerelmesek voltunk? Ócska egy emberi tulajdonság, ami csak kiszolgáltatottabbá teszi az egyént, gyengévé és sebezhetővé, nem mellesleg szánalmassá, erre pedig tökéletes példa a drága testvérem. Meghalt az ember, sírdogál, szomorkodik és számára megállt a világ, itt ért véget a dal, alig számít már neki bármi is ezen a földön. Oh, a boldog percek! A közösen megélt pillanatok, csókok és ölelések, a gondolat és a biztos tudat, hogy megtaláltad azt, akit neked rendeltek az égiek, mert kiegészítitek egymást a különbözőségeitekkel és két külön élet az idő előrehaladtával egy közössé válik. Vajon Dylant is kulcstartóként szerette volna magánál hordani? Bár ha a józan gondolkodásom és levont következtetéseim nem tévesek, nem állítanám, hogy kettejük története boldog véget ért. És bizony nem! De nem ám. Szembesítsem azzal, hogy félvérként nem igazán fognak az Úr országában találkozni, viszont cserébe tudok szólni néhány szót annak érdekében, hogy Lucifernél egy ketrecbe kerülhessenek? Szám széle egyetlen aprót rándul, véleményemet mégis megtartom magamnak és jobbnak látom, hogyha hagyom egyedül megbirkózni egy olyan fájdalommal, aminek a sebe talán sosem fog összeforrni teljesen. Michaellel jobban járt volna. Ő átérezné a fájdalmát, ha nem is egészen, de tudná, hogy a nőben mi zajlik, mire gondol, mit érez és esetleg tudna egy - két támogató szót is mondani, míg én itt ülök semleges arccal és tanakodom, hogy hagyjam - e, hogy rám ömlesszen mindent, amiket az álma feltépett vagy csak engedjem tovasiklani?
'Órákat, nem számoltam.' - úgy gondolom a döntés megszületett. Államat elengedve tűröm hátra szőke tincseimet és a hintázást abbahagyva nyúlok el kissé a széken, két kezemet pedig hasamon összekulcsolva kezdek el malmozni. Nem vagyok túl jó véleménnyel? Eltaláltad! Hát még ha tudnád, hogy mennyire nem, már itt se lennél. Két lábamat egymáson keresztbe téve nézem cipőm mocskos orrát és szórakozottat kezdem el ütögetni őket egymáshoz.
'Miért törik be az ablakot zongorával?' - pusztán ez az egyetlen kérdés merült fel bennem. Hogyan és miért dobálnak be az emberek mások ablakán zongorát? Itt vannak a világ végén, a teljes világ pusztulásának, saját fajuk kiirtásának a szemtanúi és ahelyett, hogy összefognának és együttes erővel mutatnák meg a világnak, hogy nekik még van létjogosultságuk, bennük több van, mint a fáról lemászott majmokban, mit csinálnak? Zongorát hajígálnak. Ezt már csak azért csinálom végig, hogy nekem ne mondhassa senki, hogy nem próbáltam meg igazán, egyezség ide vagy oda, kész. Ültömbenkissé mocorogva nézek föl az újabban élettel teli Nataliera, akiből ki sem nézné az ember, hogy őt egyáltalán érik vagy érték bármikor tragédiák az életben. Arcára újfent kiült derűs mosolya, amit akkor sem tud elrejteni, ha nagyon próbálkozik, vagy dühösnek akarja mutatni magát, tettrekészségéről nem is beszélve. Általában ezek azok az emberek, akiknek pokolian fáj belül minden egyes tragédia, de vívódását és küzdelmét a világ felé alig, vagy egyáltalán nem mutatja. Most mégis megint rosszul van. Megint mi történt?! Óóó...
'Hát mondanám, hogy tényleg nagyon szívesen, de a járműved jelenlegi állapotáért valamilyen szinten én is felelős vagyok.' - ülök fel normálisan és fordulok oldalra, hogy én is lássam az autó jelenlegi állapotát, amin nincs mit szépíteni; olyan lapos, mint a fal. Na jó, majdnem olyan lapos. Visszakönyökölve a karfára vakarom meg fejemet, de ezen semmilyen olaj, hamu vagy csoda nem segít, csak egy jó szakember.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 15, 2019 6:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 760 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Hiába lapogatom a mellkasom alatti bordarészem a fájdalom nem szökik a csontjaimba. Kínzó érzése nem villan fel elmémbe. Teljesen… Nem érzek semmit. Ahogy levegőt is remekül tudok venni, az esés következtében megkoccant tüdőm nem hörög, nem fröcsög. Talán még azt is meg tudnám kockáztatni, hogy szerveim jobb állapotban vannak, mint új korukba.
- Mh - jegyzek meg ennyit magyarázata hallatán. Még fel kell dolgoznom, hogy mi is történt pontosan. Pillanatképek játszódnak le lelki szemeim előtt. A falhoz vágás, a megannyi démon. A férfi, ahogy harcol velük, az a menő fény, mellyel elkárhoztatta a démonokat. - Mh - mondom még egyszer, ezt már egy kissé másmilyen hangsúllyal. Inkább elismerően. Meg kell hagyni, hogy remek harcos az angyal. Ha ő ellene kellene kiállnom egyedül… Nos hát nem sok esélyem lenne.
Többed magammal? Talán sok emberre nem tud annyira odafigyelni. De ez a helyzet egyelőre nem áll fenn és mindkettőnk érdekébe remélem, hogy ez így is marad. Egyéb esetben… Nos hát az kellemetlenséget tudna szülni mindkettőnk számára. Ugyanis mindketten hálásak lehetünk azért, hogy megmentettük a másikat.
- Köszönöm - köszörülöm meg a hangom. Az utolsó hangsúlyt már felcsattanva ejtem ki. - Ha hagytál volna egy kis időt, akkor mondtam volna magamtól is - ülök fel az asztalon. Jobb kezem a halántékomra szorítom, hátha a nyomással enyhíteni tudom a nyomást. Feszültség, vagy harag tekintetembe mégsincs, amikor rátekintek.
Fejemet félrehajtva szemlélem ehelyett a pasast és igyekszem nem az álmomra gondolni.
- Okozhat látomásokat az altatásod? - kérdezem gyanakodva. Annyira valós volt, annyira… Mintha ott lettem volna. Éreztem a pokol tüzét a bőrömön, éreztem miként égeti végig a légcsövemet a forró levegő, ahogy beszívtam. Annyira valóságos volt kezének érintése.
Újra érzem, hogy tüdőm nehéz, nehezen veszem a levegőt. Jobb tenyerem most a szegycsontomra nyomom és nagy levegőt veszek. Ajkamba harapva tekintek le a földre. Ennyit arról, te hülye, hogy nem gondolsz rá. Nem, nem fogom az arcomat végigsimítani, hogy tényleg ott érzem-e még az érintését. Nem állítom, hogy nem álmodtam már vele, hol a mennybe, hol a pokolba, de ez… Sehol sem volt még az eddigiekhez.
Sandán nézek fel újra az angyalra. Nyilván őt sejtettem emögött a trükk mögött.
- Későre - ismétlem meg és az ajtó irányába tekintek. A holtak még itt vannak. Porhüvelyek lennének, vagy saját testes démonok? A kutyák testei is itt hevernek. A helység legtöbb részét vérük borítja. Figyelem a nyitott, kétszárnyú ajtót, az ég fekete takaróját. Apró pontonként helyezkednek el rajta a csillagok, a hold nem világít most, ürességet mutat. - Mennyit aludtam? - teszem fel gyanakodva a kérdést. A tavasz már a nyakunkon, de nem sötétedik már olyan korán.
A tücskök lágy ciripelése töri meg a beszélgetésünk között beálló csendeket. Már ha hagynám, hogy leüljön. Kell pár pillanat, talán pár perc is, mire újra összeszedem magam annyira, hogy azt a könnyed nőt mutassam, akinek láttatni akarom magam. A mindig jókedvű, a mindig kedélyes és akinek mindig van mindenre valami megjegyzése, függetlenül a témától. Mosolyomat hamar visszanyerem, talán az előbbiek miatt is lehet, hogy hagyom végigmondani neki a monológját, mely közepén nevetem csak el magam jókedvűen.
- Nagyon nem vagy jó véleménnyel rólunk, igaz? - tekintek rá csillogó szemekkel. Eldöntöttem. Nem fogok foglalkozni az itt történtekkel. Nem most és nem itt. Persze ezt mondtam Wallenbergre is. Tegyük hozzá, hogy eme nagyon is jól sikerült, szóval ha így haladok ez is össze fog jönni. - Szóval, mi emberek csak ennyit csinálunk - összegzem szavati. - Jó nekik. Fogalmam sincs, hogy az átlag ilyenkor mit csinál. Az utóbbi hónapokban én ilyenkor jártam dolgozni - vonom meg a vállam. - Vitatkozni nincs kivel otthon, kivéve amikor az ablakod törik be egy zongorával - vonogatom meg újra csak a vállamat. Vacsorát, na azt szoktam csinálni.
Érdeklődésére azonban csak kedvesen mosolygok rá és könnyedén rázom meg a fejemet.
- Semmit, ez szokatlan - vonom össze a szemöldököm. - Valahogy hozzászoktam, hogy minden ilyen helyzet után azért még napokig kínzó fájdalmat érzek számtalan porcikámba. Az előre behűtött túró már ott díszeleg a hűtőmbe, most szomorú lesz, hogy nem tudom felhasználni - húzom el a számat. S ebben a pillanatban jövök rá: lehet, hogy ő nem értékeli annyira a vicceimet, mint a társaim, kik már elég régóta ismernek. - Csak vicceltem - hajolok előre, kezemmel csapva finoman combjára, majd vissza az asztalra. - Tényleg köszönöm. Tényleg hálás vagyok - mondom komolyan, ám a mosoly ott játszik ajkam szegletébe.
- Szóval hol is tartottunk, mielőtt a társaságunk… - kezdek bele, a combjaimra csapva, vissza is térve az eredeti témára, ha a feje felett nem néznék el és nem látnám meg az autómat. Vagyis azt a valamit, ami maradt belőle. Arcom hirtelen sápad el, minden vér kifut belőle.
- Ne mondd, hogy… - lehelem. Saját tepsi épségemmel kapcsolatban nem volt ennyire meggyötört az arcom, mint látva a roncsot. A drága kicsikémet, amelyet évek óta dédelgettem.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 13, 2019 10:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
Hide, every trace of sadness • szószám: 773• Credit:

Az órák egyre csak telnek, míg a vörös borítású könyv lapjai egyre fogyatkoznak, ahogy az épületen kívüli világosság is. Néhány madár vette a bátorságot, hogy visszatérjen fészkébe a falak közé, mielőtt rajtuk üt az este, bár a mindent elborító sötétségnek még várnia kell egy keveset. Nyúlnak a sötét árnyékok, szemtelenül növik túl gazdáikat, a régi gépeket, a lógó és mozdulatlan láncokat, szekrényeket, melyek már mindenbizonnyal az ember hozományai voltak, s legfőképp minket. Torz árnyékom zord óriásként nyúlik a bejárat irányába, hatalmas lábai egybeolvadnak a nő átmeneti fekhelyével, vagy az egyetlen hellyel, ahol álomra tudja hajtani a fejét. 'Na és, mit tanultál az emberekről?', kérdezné Michael, ha most itt állna mellettem és kárörvendő mosolyával kellene farkasszemet néznem és várná, hogy igazat adjak neki egyetlen emberrel történő találkozás után, hogy ezek a meztelen fára mászók mégsem annyira borzalmasak, hogy a továbbiakban is tervezzem teljes kiirtásukat. Nem borzalmasak, egyenesen rettenetesek! Ez a heverésző egyed kulcstartót akart belőlem csinálni és hordozni magával, mint valami élettelen, értelmetlen tárgyat, magatehetetlen kis szerencsétlen, apró testemet akarta megalázni olyanokkal, hogyha nem hallgatok el, akkor a számba töm valamit, ami éppen a keze ügyébe akad, ezekbe belegondolni sem szeretnék, arról nem beszélve, hogy szórakozásból addig pörgetne, amíg gyomrom amúgy is csekély tartalmát ki nem adom magamból és még nem is tud arról, hogy én vagyok Gabriel. Nem túlzás arra gondolni, hogy akkor sokkalta nagyobb kínoknak vetne alá kulcstartóként, mint az imént felsoroltak, de ebből is látszik, hogy ezeknek szimplán az okoz örömet, hogyha a náluk gyengébbeket szenvedni látják, mert ez őket megnevetteti, jobb kedvre deríti. Nyilván, hogyha ezek velük történnének meg, jogtalannak tartanák, hogy ezt velük nem lehet megtenni, mert kegyetlenségnek minősül. Nem gondolnak bele abba, hogy amit ők megtesznek másokkal, azt más is ugyanúgy megteheti velük. Homlokomat masszírozva csapom be a könyvet és rakom az ölembe, hogy a vörös borítás sarkát kapirgálva forduljak a gyár szemei felé és nézzek ki az egyre sötétülő égboltra. Kell nekem ez az egyezség egyáltalán a testvéremmel? Egy alkut bármikor fel lehet rúgni, még csak nem is kell megindokolni, bár úgy gondolom, hogy én esetemben még indoklásra sem lenne szükség, tudná mi áll a háttérben. Nem lenne egyszerűbb csak azt mondani Amarának, hogy rendben, segítjük a másikat és boldogan kiürítem a bolygót? Újra Paradicsom lenne belőle, újra kezdődhetne minden élet, ami embertől mentes, a Föld fellélegezne, hogy milliárdok terhét és rongálását dobhatja le magáról, Lucifer pedig odalenn egy percig nem unatkozna, annyi feladata lenne.
A kellemes kora esti csöndet, a tücskök szakadatlan ciripelését hosszú idő után egy kérdés szakítja félbe, minden előzmény, nyöszörgés és mozgolódás nélkül. Fejemet a nő felé fordítva tekintek végig rajta és állapítom meg, hogy nem lesz ennek különösebben semmi baja, legfeljebb az, hogy a hosszúra nyúlt pihenés miatt este majd nem tud elaludni egyhamar.
'Elaltattalak és meggyógyítottam a sebeidet. Belső vérzésed volt, belehaltál volna. Illetve nagy általánosságban haltál volna bele, jelen esetben csak fájt volna nagyon. De szívesen, ettől függetlenül.' - a hála legkisebb jelét sem mutatva vizsgálja meg magát, rólam csak annyira vesz tudomást, hogyha hirtelen eltűnt volna a bal lábfeje, akkor legyen kit faggatni és fenyegetni a keletkezett hiányosság miatt. Emberek. Épphogy nem fintorodom el, ajkaimon mégis apró remegés fut keresztül, ahogy súlyomat a szék hátsó részére helyezem teljesen és az első két lábát a földről fölemelve kezdek rajta hintázni, lábaimat pedig még mindig az asztalon tartom.
'Nem, ez nem az, ez még mindig a ti világotok és elég későre jár. Pontosabban kezd későre járni. Gondolom otthon mindenki csinálja a vacsorát, lemossa magáról az aznap ráragadt koszt és port, veszekedik a vele egy háztartásban lakókkal, újságot vagy könyvet olvas vagy még nem tudom mit szoktatok csinálni, ha eljön számotokra egy napnak a vége. Bármiféle fájdalmat tapasztalsz? A fejfájás jelen esetben nem számít, megszállás után átlagos dolog.' - ringatom magam előre és hátra, a könyv sarkáról pedig lassan eltűnik a szép vörös borítás és előbújik az egyszerű, barnás kartonlap. A további rongálásokat elkerülve ütögetem meg kétszer a fedlapját, mire Moby Dick magától visszaúszik arra a helyre, ahonnan hozzám került. Lábaim lekerülnek az asztalról és a földön landolnak, de a hintázást tovább folytatom és újfent az ablak felé fordulva vizsgálom az apró, fényes csillagokat és a növekvő holdat.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 08, 2019 11:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 885 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Wallenberg álombéli megjelenése nem nyugtatja meg zaklatott bensőmet. Mintha még inkább csak rátenne egy lapáttal. Nem tudok mit kezdeni ezzel. Nem tudok mit kezdeni azon emlékekkel, amelyeket láttam. Egyszerűen ez túl sok számomra. “Csak” egy ember vagyok, mondják.
Oh, de komolyan Natalie. Ha a főnök túlélt egy lovast, nehogy már rajtad kifogjon egy kis senkiházi. Amikor csak pár percre sem szállt meg! Lényegébe még az emlékeidbe sem volt ideje belenéznie - nagy szerencsémre.
Kényszeredetten nevetek fel szavaira, melybe belesajdul az összes bordám, a tüdőm. Akaratlan köhögés lesz úrrá rajtam, kettő köhintés között azonban felfogom teljesen, hogy mi is történik.
Úgy pattanok fel, mint egy rugó, sőt mi több, sokkal gyorsabban és ívesebben. Arcom fájdalomba torzul, ám ez mégsem akadályoz meg abba, hogy az angyalra vessem tekintetem. Előző megjegyzésére jobb időszakomba tudnék mit reagálni, ám most a saját magam által gerjesztett pánikon kell túljutnom.
Egyszerű javaslatára megrázom a fejemet. Szédülésem csak tovább rosszabbodik. Érzem, ahogy szám bizsereg, az összes vér a fejembe tódul. Szédülök, de nemcsak a fejemet ért ütés miatt. A gondolat, a tudata annak, ami nemrég velem történt.
- Nem kell - tiltakozom remegő hangon is. - Jól leszek - teszem hozzá. Nem vagyok jól, ezt a hülye is láthatná, hát miért is tennék úgy. Le kellene szállnom.
Le akarok szállni. Lábaimat emelném, ám érzem, hogy minden erő kifut belőle. Bokáim megremegnek, térdeim összekoccannak.
- Ugyan már, pár percre tartott fogságba? Mit árthat ez? - csattanok fel akaratlanul. Nagy levegőt véve, kidüllesztett szemekkel tekintek a férfira. A levegőt kapkodom. Nem fogom elfogadni a tudatot, hogy ily gyenge legyek, még akkor is ha érzem a porcikáimba: megviselt.
Haza. Mégis hova? A helyre, ami most romokban hever a felső szomszédom miatt? Nincs otthonom és senki sem fog befogadni. Legalábbis nem fogom őket megkérni és még csak el sem fogadnám. De ez megint más dolog.
Tiltakozva rázom meg a fejem újra. Látom, ahogy nyugodtan, szenvtelen arccal lép mellém. Nyugalma nem hat rám, inkább csak tovább korbácsolja az idegeimet, a pattanásig feszülnek. Tenyereimmel támaszkodva tiltakoznék, csuklóm mégis megremeg. Tehetetlenül dőlök vissza.
A homlokomra simuló kezének csuklojóára simulnak ujjaim. Félig lehunyt szemekkel tekintek rá. Ajkam megremeg egy pillanatra.
Gyenge vagy Natalie.
- Köszönöm - lehelem elhalóan. Köszönöm, hogy megmentett, hogy nem engedte, hogy egy démon tegyen a magáévá. Hogy visszahozott a valódi testembe. Nem kellett volna megtennie. Nem volt semmi oka erre. Kölcsönösen irtja egymást a két faj.
Mégis megtette. Hálám nem marad el, maradéktalanul.
Mintha altatás alá helyeznének, csak hogy nem kell semmit sem beszívnom hozzá. Nem hallom hozzá az Ő nyugtató hangját.

Eltűnök a végtelen magányba. Örvénylő fekete métely vesz körbe. A levegőt még mindig nehezen veszem, kapkodom. A táj lassan alakul át, fokozatosan. Talpam alatt mintha megrepedne a föld, vöröslő láva folyik át. A meleg szinte elviselhetetlen, az a fajta, ami csak jobban hatással van a légzésedre. Amikor a forróságot mélyen leszívod és csak éget belülről. Hiába teszem torkomra a kezemet az érzés nem javul.
Körülöttem minden láva. Forró szél hasít, mintha tüzet fújna magával. New York egy lelakottabb városszakaszán át. A ház aljába pedig ott áll Ő. Meggyötört testtel, megtört tekintettel. Mégis mosolyog, ahogy meglát. Tekintetem egyszerre telik meg könnyel, de nevetek is.
Az álmom kihatással van a valódi testemre. Mosolygok.
Oldalamra szorított kézzel sétálok hozzá.
- Dylan - ejtem ki a nevét, de ő csak áll. Vasláncai tartják fogva. Kezét nyújtja fejém, mert véres. Körmei nincsenek már, ujjairól a bőrt lehúzták. Megtorpanok előtte. Teste több sebből is vérzik, patkányok szaladgálnak körülötte. Kezem felemelve simul karjára a kezem.
Simul az angyal karjára a kezem.
- Dylan - mosolygok rá. Közelebb lép, ám nem enged. Kezem fogja meg.
- Nem kellene itt lenned. Neked nincs helyed a pokolban, édesem - szól mély, rekedtes hangján.
Szemem könnyel telik meg. Bőrtelen, véres kezével simít végig arcomon. A rég vágyott érzés hatására összerezzenek. Tekintetem lehunyom. Keze nem áll meg az államnál, tovább halad a nyakam irányára, a szegycsontomra simul. Kebleim között tér le az oldalamra.
Fájó bordámra simulnak ujjai.
Mintha rám kenne valamit, mégsem tudok rá figyelni. Libabőrössé válok, minden szőrszálam apró pontként jelenik meg oldalamon. Enyhén megremegek a puha érintés alatt.
- Nincs itt a helyed, térj vissza a sajátjaid közé - mosolyog rám. Mintha a fájdalom, mely a lényét, lelkét járja körbe nem marná. Mintha nem akarna ordítani. Még most is engem helyez maga elé.
Lezárt pilláim alól néma könny indul útjára. Álmomba végiggördül arcomon, államon megáll, ám leesni már nincs ideje. A pokol melege rögtön magába szívja.
A valóságba csak szemem mellett gördül le, elhalad fülem mellett, hajam szívja fel.

Nem tudom, hogy mennyi idő telik el, míg némán állunk egymással szembe. Koporsófedeleim megremegnek. Érzem szívembe a kínzó fájdalmat, mely újra és újra belém költözik, melytől nem hogy nem szabadulok, de nem is szeretnék. Szemhéjam mögött íriszeim keresik a világosságot. Első mozdulatom mégis az, hogy bal hüvelyk és mutatóujjammal ellenőrzöm, hogy jobb kezemen ott pihen-e a rubint köves gyűrű.
- Mit tettél velem? - kérdezem, hiszen máris nem érzem a kínzó fájdalmat az oldalamba. Gyanakodva nyitom ki szememet és támaszkodom a könyökeimre.
Letekintek magamra, felhúzom trikómat. Ám a már többször megszokott kéklő, fekete foltok helyett… Csak saját bőröm színét láthatom. Gyanakvón tekintek az angyalra.
- Sose voltam a mennybe, de ez nem lehet az - vonom fel az egyik szemöldököm, miközben próbálok humoromhoz visszatérni. Azonban eszem ágába sincs felállni. Dehogy is. Még a végén újra csak összeesnék. Helyette felülve, lógatom le lábam az övéi mellett. Figyelem a könyvet, mit a kezébe tart, szemöldököm újra a magasba szalad.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 08, 2019 9:02 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 979• Credit:

Miért véded most őket? Hamarosan ezt fogja kérdezni mindenki, aki él és mozog. Én, aki az életemet tettem fel arra, hogy ezeket a szőrtelen semmirekellőket, akiknek a létének kevesebb értelme van, mint egy hangyáénak, mind az utolsó szálig el fogom pusztítani, nem kímélve férfiakat, nőket, gyermekeket és kényszerítem arra Lucifer öcsémet, hogy a legválogatottabb módszerekkel büntessen meg minden lelket egytől - egyig, ma mégis megmentettem egyet ezek közül, többszörösen, még ezt is hozzátenném. Michael pedig pont ennek nem volt a szemtanúja. Hogyan bizonyítom be neki? Az én szavamnak végképp nem hinne, esetleg hogyha a nőt elviszem elé és megkérem, hogy mesélje el a történteket Gabriel, illetve Samariel csodás életmentő tetteiről, még akkor is kételkedne, hiszen a nő tudatát befolyásolhatom és mondathatok vele bármit. Miért védem most ezeket? Mert az életben maradásunk, a szabad akaratunk a tét. Borostás államat dörzsölve pillantok Natalie felé, hogy egyáltalán vesz - e levegőt még, majd amikor egyértelmű jeléről, fölemelkedő majd lesüppedő mellkasáról megbizonyosodom, tekintetem az asztal időtálló vas lábára szegezem, s ajkaimat kissé csücsörítve mélázom el a gondolton, hogy nem lenne rossz ötlet démon csapdákat felállítani, amíg az emberszabású tudattalanul fekszik. Ugyan minek? A kutyák úgyis hírül viszik többi gazdáiknak, hogy velem továbbra sem jó ujjat húzni, na meg persze bizonyos ideig ezzel az emberrel sem. Aki pedig nagyon ide szeretne jönni, annak a száját semmilyen csapda nem fogná be, illetőleg, aki nagyon szeretné közölni a nővel tényleges kilétemet az talál rá olyan alkalmat, amikor nem leszek a közelében, tehát hamarosan bármikor elmondhat lesz neki, hogy túlélte Gabriel arkangyalt, akibe ki tudja mi a fene ütött. S hogy mit fog reagálni? Az már nem az én gondom, hogy hogyan dolgozza fel. Hátamat az asztalhoz közelebb álló rozsdás, olajfoltos munkagépnek vetem és csak akkor hagyom abba állam monoton dörzsölését, amikor a nő suttogva, sőt inkább elhaló hangon megszólal, mint aki már csak el akar búcsúzni a világtól.
'De sokkal jobb, mint nálatok, ezt tegyük hozzá.' - még a szemeit sem nyitotta ki, alig van magánál, de már megpróbál sértegetni. Nincs ennek semmi baja, vagy ha van is, kiheveri. Kezeimet leeresztve dugom őket kabátom zsebeibe és az asztal felé fordulva figyelem, ahogy Natalie igyekszik minél jobban összeszedni magát és azt mutatni, hogy egyszerű kis semmiség történt vele, mintha ez számára mindennapos lenne.
'Jobb lenne, ha még egy kicsit visszafeküdnél és megpróbálnál pihenni, aludni, csukott szemmel feküdni. Egy démoni megszállás megterheli a testet és az elmét, a lelkedről nem is beszélve. Nem egyszerű feldolgozni a képeket, amiket a démon láttat azokkal, akiket megszáll, vagy látni enged. Borzalmas dolgok ezek, nem embereknek valóak és pont ezért használják fel őket, hogy az akarat minél hamarabb megtörjön, az elme összeomoljon és a megszállott már ne is akarjon harcolni az ellen, ami történt vele, aminek a démon őt aláveti. Nem segíthetek ebben, hogy ne lásd ezeket, amiket benned hagyott emlékképekként, de itt maradhatok veled, amíg úgy nem érzed, hogy haza akarnál menni és tudod, hogy meglennél már egyedül is.' - figyelem az ember testbeszédét, a reszketését, hallgatom kapkodó és apró légvételét, tekintetéből és egész lényéből félelem árad. Itt az ideje pihenni. Némán lépek az asztalhoz és ellentmondást nem tűrően, mégis óvatosan, hogy egyetlen csontját se törjem fektetem vissza a hűvös vaslapra, s még mielőtt tiltakozásba kezdene csúsztatom tenyeremet a homlokára és altatom el szempillantás alatt. És a hörgő légzéssel mit kezdjek? Tarkómat lassan vakarva fintorodom el és nézem föl emelkedő majd lassan lesüllyedő mellkasát, hallgatom reszelős légvételét, miközben lemondóan kifújom a levegőt és leeresztem a kezemet magam mellé. Nem tartom valószínűnek, hogy ennek a törékeny, mihaszna testnek túlságosan jót tett az, hogy felbukott és repült néhányszor...
'... ha pedig nem segítek, akkor itt fog szenvedni a nyakamon.' - fújok ki egy vékonyabb szőke tincset az arcomból, majd megelőzve visszahullásának lehetőségét simítom hátra a többi közé. Vissza nem vihetem, akárhol is van az a vissza, a város szívébe, mert ezek az apró aggyal rendelkező emlősök előbb rontanának rám őrjöngve mindenféle fegyverekkel, csapdákkal, pecsétekkel és még ki tudja mit kerítettek elő a föld alól is, mintsem megkérdeznék, hogy mi történt a társukkal és hagynák is, hogy végig mondjam a történteket, hogy utána orvos, már ha maradt még ilyen, ellássa. Nem. Mire eljutnék egyáltalán oda, hogy ki vagyok és miért cipelem a nőt, aki a saját lábán távozott, de már segítséggel jött, emez háromszor hal meg és támad fel. Bosszúsan kifújva a levegőt nyúlok be kabátom egy másik belső zsebébe és húzok belőle elő egy apró üvegcsét, benne áttetsző folyadékkal. Nehezebb időkre tartogattam, nem tagadom, de két beosztott fejének a leordítása között is tudok újabb adag olajat facsarni a szárnyaimból, ha nagyon muszáj. Sietve, mintha nem lenne enyém a világ minden ideje, hanem csak másodpercek állnának a rendelkezésemre, húzom fel Natalien a felsőt, épp annyira, hogy hozzáférjek a sérült, fájó területhez, amit igazság szerint nem is kell sokáig keresni, mert egy egyre terjeszkedő lila folt éktelenkedik az oldalán. Kapkodva tekerem le a kis kupakot az üveg nyakáról és löttyintem az olajat egyre sötétlő bőrére. Még szerencse, hogy nem kell belemasszírozni. Félredöntött fejjel nézem és várom az azonnali hatást, mialatt visszatekerem az üvegcsére a kis fémkupakot, hogy utána a mögöttem termett székre leüljek, lábaimat kényelmesen keresztbe téve rakjam fel az asztalra és tekintetemet elszakítva a sérüléstől kezdjem el olvasni Moby Dick csodálatos kalandjait.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 4:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 793 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Az utolsó démon végeztével a maradék kutya fülét, farkát behúzva iszkol ki a gyárépületből. Ha magamnál lennék, ha Én lennék, biztos hogy nem hagynám. Utánuk erednék és ha kell egy darab kővel vágnám őket agyon, csakhogy ne iszkoljanak el. Tudni akarom, hogy kik voltak a gazdái. Hogy miért jöttek ide, hogy mit kerestek itt. Ráadásul ennyien, hiszen egy kis vadászhoz nem kell ennyi. Ha pedig az angyalhoz jöttek, akkor miért ennyien? Miért nem volt elég egy, vagy kettő?
Kérdéseim számtalanok, melyeket nem tudok feltenni. Nem, mert valaki más irányítja a testem. Nem, mert minden vágyam az, hogy elpusztítsam ezt a fránya angyalt. Azt akarom, hogy megdögöljön, hogy késem által vesszen el. A démon és az én akaratom lassan válik eggyé, küzdenék ellene, de fogalmam sincs, hogy miként. Nem tanították az akadémián, hogy miként küzdj a benned élő démonnal. Erről még Wallenberg sem adott semmiféle tájékoztatást. Mire végez mindenkivel, addigra velem kell szembe néznie.
Mégis sikerül magamat elbuktatnom még. Az utolsó reményem, és talán be is válik. A tűzgolyót kikerülni, de nem is tétlenkedem. Mennék előrébb, csak hogy az indák egyre jobban tekerednek lábamba, béklyóba fogva. Hallom saját nevetésemet. Epés és gúnyos.
- Azt hiszed, hogy megállíthatsz? - hajtom oldalra a fejemet és olajfekete szemekkel méregetem a férfit. Az angyalt. - Nem mondom, elég kellemes eme női test, de majd élvezem, ha végeztem veled - villannak meg szemeim és már formálna is jeget a kezébe. Amíg amaz gondolkozik, addig számtalan jéggolyót formál. Kezem lassan kezd el fagyni, egészen a könyököm irányáig.
Megint a fagyás. De mintha nem érezném. Nem is érzeném azt a fájdalmat, ami ezzel jár. Ellenben a démon minden gyűlöletét, megvetését. Minden gyilkolni akarását. A vérét akarja látni az angyalnak, az elméjét elborítja az őrjítő vörös köd. Émelyítő az érzés tőlem életidegen. Nem akarok ártani neki, mégis megteszem.
- Miért véded most őket? - hallom saját hangomat, mégsem a sajátom. Nem selymes, nem kedves. Nem életkedvtől telt, nem is pajkos és kiváltképp nem dühös. Iszonytató, hiszen epés. A röhögésem is karcos, gúnyos.
A kettőn keze egyszerre mozdul. Ahogy ő a homlokomra tapasztja a tenyerét, úgy én a mellkasára az enyémet, mely jégtől terhes. Képtelen vagyok megfagyasztani, a metsző hideget mégis érezheti még. Azonban a kezem tehetetlenül rogy le mellém.
Iszonyú fájdalom járja át testemet, lelkemet. Elmémet. Kavarognak a saját és a démon emlékei bennem. Érzem a bőrömön a pokol tüzének égető érzését, ahogy parázslik körülöttem. Érzem a kínzó fájdalmat, ahogy a lelkemet ostorzzák újra és újra. Érzem a keserűséget az emberek iránt. A folytonos ölni akarást.
S érzem a magam erősségét is. Szemeim felvillannak, elvesztik olajfekete mivoltjukat. Fájdalmas ordítás szakad fel torkomból, miközben a démon nem távozik testemből, hanem csak megszűnik bennem létezni. Érzem minden porcikámba az égető érzést, mintha ezernyi tűvel szúrkálnának. Érzem és gyűlölöm ezt.
Aztán hangom elhall, tekintetemre koporsókként hullanak szemhéjaim, tudatom pedig nyaralni megy. Az izmaim feladnak minden harcot, tehetetlenül rogyok össze a férfi karjába. Fejem a vállának csapódik.
Nem érzékelem, hogy könnyedén kapja fel testemet, ahogy azt sem, hogy egy korábban felborult asztalra helyezi el a testemet, mely élettelennek tetszik. Mellkasom egyenletlen mozgása jelezheti számára csak, hogy van még bennem élet.

Látom magam előtt Wallenberg alakját, ahogy számtalanszor szól rám, hogy tetováltassam magamba a megszállás elleni pecsétet. Az egyik ilyet pont akkor tette meg, amikor egy küldetésre menve, egyszerű tollal rajzoltam fel. Nevettem és közöltem vele: ilyen velem soha nem történhet meg. Vajon akkor már benne volt Mammon?
Nem tudom. Nem csak ő, Cameron, de Alex is számtalanszor megkért rá. Felelőtlennek neveztek, de nem volt okom félni. Tudtam, hogy jó vadász vagyok és nem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy egy is belém költözzön.

- Pocsék lehet nálatok
- hallatom rekedtes hangomat. Szemeimet még csukva tartom. Az első mit érzékelek, az az ő hangja.
Majd pedig az emlékek. Mint a rugó úgy pattanok fel az asztalon. Lábaimat magam alá húzva, két kezemmel támaszkodom a jobb oldalamon, az asztalon. Tágra nyílt szemekkel tekintek az angyalra. Jól van. Ajkamat nyitom, de nem szólalok meg. Tekintetem félelemmel és kétségekkel van tele.
- Sajnálom - lehelem elhalóan, fejemet lehajtva. Lelkem remeg, ahogy testem is. Bármennyire is próbálom megfeszíteni az izmaimat, még így is látható a remegés.
Soha nem szállt még meg démon. Nagyot nyelve próbálom leküzdeni a rajtam eluralkodó rettegést. Az lett volna a dolgom, hogy segítsek neki, hogy megkönnyítsem a harcát és…
A megszállás érzése, az a sok negatív érzelem, mely úrrá lett rajtam.
Bordám, fejem hasogat. A világ forog körülöttem. Tekintetem zavaros, ahogy újra feltekintek az angyalra. Alig kapok levegőt és nem tudom, hogy a rám törő pánik miatt, vagy mert a bordáim ismét több helyen eltörtek? Egyszerűen csak azt veszem észre, hogy kapkodom a levegőt a számon keresztül. Ám kifújni nem tudom őket. Félő, hogy egy idő után annyira megtelek oxigénnel, hogy felrobbannok. Szétnézek a helyen, kutatok a démonok után, hogy mind elpusztultak-e, hogy egy sem maradt-e itt és életben.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 4:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 888• Credit:

Megfeszült izmokkal, majdhogynem ugráló léptekkel, tekintetemet kapkodva térek ki a három démon támadása elől. Az nem is foglalkoztat egy pillanatig sem, hogy mi lett a kutyákkal és hogyan halad a másik mérkőzés az épület túloldalán, de a hangfoszlányokból ítélve, amik eljutnak a tudatomig, merem remélni, hogy az ember nem hagyja magát és mire odafordulok már készen lesz. Ellenfeleim nem fecsérelik az időt fölösleges szavakra, egyszerűen próbálnak bekeríteni, hogy reményeik szerint utána egyszerre vessék rám magukat és szúrjanak agyon, de türelmüket és kitartásukat, valamint reakció idejüket próbára téve bukkanok fel mindig hirtelen a körön kívül és kapok utánuk, vagy puszta kézzel vagy a tőrömmel, de mintha pillangóra vadásznék a kezemmel és egy lyukas hálóval. Pisztolydörrenések visszhangzanak fülsüketítően a gyárban, pengék csikordulnak meg, ahogy összecsapnak, elkeseredett vagy éppen agresszív csatakiáltások. Nem körözhetek itt örökké! S máris a semmiből, minden előzmény nélkül szakad le a fölöttünk lévő betonplafon társaságom két tagjára, hogy a harmadikat a pillanatnyi zavar hevében kihasználva rohanjam le, taktikám mégis átgondolatlan volt és elsietett. Szemeimet és orromat csavarja az alászálló és körülöttünk keringő dús porfelhő, köhögésem miatt pedig kiszámítható, hogy honnan érkezem, így ellenfelem okosabbnak bizonyulva nálam lép odébb és tér ki ugrásom elől, hogy én hason csúszva érkezzek a koszos lapra. Odébb gurulva rögtön, még mielőtt rám vetné magát nézek körbe a porban, ellenfelem tőre pedig pont ott fúródott bele a betonpadlóba, ahol az imént még a fejem volt. Mozogj már! Levegőmet és köhögésemet visszatartva kászálódom fel a földről és tűnök el a lassan leülepedő porfelhőben, hogy még egy utolsó meglepetésként bukkanjak fel az ellenség számára. Kutat, keres, hogy merre vagyok, nem látja az alakomat a porban, nem hallja a fulladozást. Visszatartott lélegzettel, lábujjhegyen osonok mögé és szúrom keresztül torkát a pengémmel, majd a súlyos betonlapra nézek, ami alól sötétlő, darabos vér szivárog lassanként és áll össze a földön megülepedő porral, szívja magába és kezd egyre lassabban, lomhábban terjedni. Erőtlenül szippantok be egy nagy adag levegőt, ami hiba volt, mert a hörgőcskéim elégedetlenül kényszerítenek szüntelen köhögésre és már épp fordulnék meg, hogy távozom a felhőből és segítek az emberszabásún, amikor felborul mögöttem valami én pedig a zaj forrásának irányába pördülve emelem fel pengémet, de ugrom is félre rögvest a fénylő tűzgömb irányából. Hé! Épphogy nem esem hanyatt a földön heverő holttestben, csak sikerült rálépnem a nyakára, hogy megőrizzem az egyensúlyom, s értetlenkedve nézek Natalie irányába, akin kívül már senki sincs talpon.
'Engem nem ér dobálni, én vagyok a jó fiú!' - és ahogy kimondom ezeket a szavak eszmélek rá, hogy bizony nincs rendjén, hogy egy ember tüzet hajigál felém. - 'Csak nem sikerült vigyázni magadra?' - horkanok fel megvetően, majd kezdek újabb köhögésbe, ahogy elindulok felé. Segítsünk kicsit a növényeknek! Pengémmel hanyagul a lábára tekeredő indák irányába intek, mire azok ereje megsokszorozódik és fájdalmasan szorosra húzzák magukat a lábai körül, egyre feljebb és feljebb kúszva. Most mit csináljak veled? Szívem szerint kideríteném, hogy mit akartak itt és addig kínozgatnám, vagdosnám, amíg üvöltözve el nem mondja érkezésük célját, de az eszem azt mondja nem szabad megtennem, tekintettel arra, hogy mindenbizonnyal, ha az első démon tudta a kilétemet, ez sem lehet különb és nem kockáztatom meg, hogy a harc hevétől kitisztulva taktikai játékokat űzzön velem, miközben a test tulajdonosa rájöjjön arra, hogy Samariel nem is létezik valójában.
'Ezt az embert bölcsebb lett volna békén hagyni.' - állok meg előtte, kezemet a homlokára teszem és kissé hunyorogva figyelem, ahogy pusztulásának vakító fénye betölti a teret. Az indák kezdenek engedni szorításukból és eredeti méretükké zsugorodnak vissza, ezzel már nem tartva a nőt egy helyben. Tőrömet sietve csapom a hónom alá és kapom el az esetleg eszméletét vesztett embert, hogy karjaimban cipeljem az egyik magától talpaira álló asztalhoz. Kiheveri, nem lesz semmi baja. Fejemet félrefordítva köhögök, miközben felrakom az asztalra és végignézek magamon, konstatálva, hogy ruháim biza némi javításra szorulnak, ahogy az autó, a szerszámok és az egész hely. Fejemet megvakarva nézek körbe a csata színterén, majd le a sérült ruházatomra, ahol lyukaknak már semmi nyoma, ahogy a sebeknek sem. A nőn vajon van valami sérülés? Felé fordítva a tekintetemet nézek rajta végig, de nem nyúlok hozzá egy ujjal sem, nehogy azt gondolja, hogy esetleg tapintatlan vagyok és tolakodó. Majd ő mondja ha fáj valami, maradjunk ennyiben.
'Egyébként pedig én vagyok a leghumorosabb angyal mind közül.' - süllyesztem vissza kabátom belső zsebébe a pengét és összefonom magam előtt két karomat. Sőt, a leghumorosabb ark! Találkoztál volna Michaellel és neki próbáltad volna meg ezeket a vicceket elsütni. Én még sokkal jobban reagáltam, mint ő valaha tette volna. Elmosolyodva a képzeletbeli jeleneten ingatom a fejem jobbra és balra, ahogy Natalie Michaelnek akar viccet mesélni, majd utána elmagyarázni és minden kísérlete kudarcba fullad. Velem még sokkal jobban jártál Éva lánya, bárki bármit mondjon.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 3:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 852 • Zene; Fuck Authority»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Mondhatni, hogy nem áll jól a szénánk. Az ember azt hinné, hogy egy angyallal az oldalán tíz démont játszva kivégzünk. De eme hitemben csalódni kell, ugyanis a kutyák teljes mértékben lefoglalják egyszem angyalomat. Menten sírva fakadok, ezt mégis megpróbálom visszafogni. Az asztallal sikerül felborítanom a nyomorékot, így nem marad hátra, mint a flakonnyi víz. Fájdalmas ordítás szakad fel a démon torkából én pedig máris felette vagyok, hogy fegyverem agyával verjem képen. Elveszem tőle a kését és démonűző rúnát karcolok felkarába. Ha nem is gazdatestes, akkor is ki kell űznie belőle a démont. Nem is foglalkozok vele tovább, ugyanis már fordulok is, hogy segítsek az angyalnak.
A szenteltvíz megtette a hatását, ám a kocsim?
Nyüszítve szemlélem a romhalmazt. Mégis megpróbálom magamba tudatosítani: meg lehet ezt még menteni. Össze tudom kalapálni, ha arról van szó. Egy-két hétig nem dolgozom és ha csak ezzel foglalkozom talán megoldom. Mert kizárt dolog, hogy innen én begyalogoljak a városba! Meg amúgy is, hogy gyalog járjak én bármerre. Ennél azért kényelmesebb lettem már.
Másfél lépéssel Samariel mellett termek, kezemet nyújtom számára, hogy fel tudjon állni, de közbe azért figyelem a körülöttünk lévő teret. Segítségemből mégsem kér, megoldja maga is, és már hajítja is a kést, el egy kutya felé, onnan pedig egy démont ér. A fény újra körbejárja a pokolbéli szörnyeteget.
- Ez, iszonyat menő! - vigyorgok a pasasra. De komolyan. - Gondolom ezt képtelenség az embernek megtanítani - oldom a feszültséget, mely körbejár minket.
Igyekszem nem tudomást venni a napként ragyogó medálról a nyakamba. Kissé lihegve, az oldalamat fogva, véres kezemmel tekintek a roncs irányába. És az ajtóéba is. Vannak még. Heten. Nem vagyok én harcos. Ennyire legalább is nem. Távolról tudok harcolni, ha arról van szó, de közelről? Ez valahogy nem az én műfajom, valahogy ezt meg kellene értetnem a pasassal is.
- Én is így gondoltam - lapogatom meg karját. Vállát akarom, de begörnyedt háttal nem sűrűn megy. Légszomj kerülget. Oké, Natalie, kezdj úrrá lenni magadon. Ígérd meg, hogy ezután naponta legalább öt kilómétert lefutsz. Eljársz rendesen edzésekre. Talán még Wallenberg képét sem fogok betörni, ahogy azt szeretnéd.
Ekkor hallom meg autóm nyikorgó hangját. Vele együtt nyikkanok meg én is, elszörnyedt nyekkenésem szinkonrban van tragacsommal.
- Az az autó egy vagyon volt - sopánkodom kidüllesztett szemekkel meredve a drágámra. Majd a pasasra. Már emelem is fegyverem, hogy főbe lőjem, de nem. Nem teszem meg. Most harcolnunk kell.
Ő elmegy a négyes irányába, felém pedig hárman is közelítenek. - Hé! - szólok az angyal után, megpróbálva jelezni, hogy itt hagyott három delikvenst a kutyáival. De vélhetőleg rám sem hederít.
Nagyszerű. Felegyenesedve meredek a három közelítőre és a kutyáikra.
- Hogy én mennyire utálom a fajtátokat - vicsorgom, leginkább a kutyákra. Legutóbb is azokkal jártam rosszabbul. Igaz az egyik démon félig jégbe fagyasztott, de akkor is az átkozott kutyák.
Pisztolyom felemelve lövök még egyet. Eltalálja az egyik démon szívét. A rajta lévő rúna és a megszentelt mivolta gondoskodik arról, hogy bőre úgy repedezzen fel, mintha egy kaspó törne darabokra. Mennyei fény árad ki a repedésein. Három golyóm maradt. A másik kettő vérben forgó szemmel tekint rám. Nem sejtek semmi jót sem.
Bal lábamat kissé hátratolom, megtámaszkodva rájuk. Jönnek. Két kutya és két démon. Érzem, miként erejükkel felkapnak és a falhoz vágnak. Gerincem csattan rajta, fejem koppan. Fájdalmas kiáltás most az én torkomat hagyja el. Hassal érkezem a földre, alkarjaimmal próbálom tompítani az ütést. A két kutya már közelít. Három golyó.
Gyorsan fogyasztom el a táramat és lövöm ki a két kutyára. A harmadikat pedig egyre, amelyik az angyal körül sunnyog.
Marad két démon.
A falba és a rá növő indákba kapaszkodva tápászkodom fel. Bordáimba éles fájdalom hatol, érzem, ahogy fejem kavarog, szédülök. Talán kettőt is látok.
Ezzel mégsem törődöm. Jön az egyik démon, a hasába rúgok. Ütő karja elől elhajolok, a fájdalom végigjárja a testemet. Mégsincs időm ezzel foglalkozni, az adrenalin hajt. Csizmámból előhúzok egy másik tőrt és a második démon hasába fúrom azt. Köztük egyenesedek fel. A könyököm az első démon borádi között landol, a másik a torkomat ragadja meg. Erővel fejelem le, közben könyökére ütök. Megremegő karja alól tépem ki nyakamat, körmeivel végigkarcolja a bőrömet. Félfordulattal kerülök mögé, erőteljesen rúgom meg a derekát, a vesét. Hajolok utána, késem a torkába landol. Angyalpengéből készült kés.
Azonban nem tudok figyelni már a másikra.
Furcsa, fekete füstfoszlány kerül orrom szám elé. Mielőtt még felismerhetném, hogy mi is ez…
Hirtelen száll meg. Testem nem engedelmeskedik nekem ellenben nem érzek több fájdalmat. Látásomat egyfajta fekete fátyol borítja, nem láthatom, miként változnak szemeim olajfeketévé. Azonban a másik démon teste is tehetetlenül hull a porba, lábaim elé.
Vészjóslóan fordulok az angyal felé. Késemet a kezembe fogva indulok meg irányába.
Vigyázz!!!
Kiáltanám, ám nem jön ki hang a torkomból. Nem én irányítom a testemet, egyet tudok. A harcoló háta mögé akarok kerülni, hogy a kést a hátába vágjam. Képtelen vagyok beszélni, irányítani. Tehetetlenséggem nőttön nő.
Telekinézis. Démoni erő. Összes megmaradt erőmet az utamba kerülő asztalra irányítom. A munkaállvány felborul előttem, hirtelen még épp az angyal mögött. Én pedig átesek rajta. Remélni tudom csak, hogy ez elég vészjelző számára és idetekint. Láthatja a veszélyt, mely tőlem származik.
Ugyanis a démon egy tűzlabdát is elindít az angyal irányába, miközben lábait a földből kinőtt indák gyökereivel próbálja egyhelyben tartani.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Ápr. 07, 2019 2:29 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 986• Credit:

Mind a nyolcat?! Hitetlenkedve pillantok rá hátra és már nyitnám a számat egy csípősebb válaszra, amikor kezembe belehasít az éles fájdalom, térdeim megroggyannak és úgy kell lejjebb hajolnom, mintha egy kisgyermek húzna a kabátom ujjánál fogva. A kutya nem volt rest megbosszulni gazdája halálát, hatalmas, vicsorgó pofájából nyálával elegyedő vérem ömlik a földre, mintha minden száji váladékát idáig gyűjtögette volna, fogai pedig húsomon és izmaimon áthatolva találkoztak újra össze és úgy kezd rángatni, mintha egy darab játéknak szánt rongy lennék. Gabrielen nem fog kifogni egy mocskos eb! De úgy látszik, hogy igen mégis, ugyanis még kettő nem marad rest, állkapcsaik bilincsként fogják közre lábaimat, fogaik éles pengékként hasítanak vádlijaimba, gazdáik pedig ráérős léptekkel, vihogva indulnak meg felém. Lejjebb hajolva a velem szemben álló kutya szintjére, vicsorogva a fájdalomtól rántom magam felé az ebet, ami próbál ellenállni a közelségnek, s a rángatástól ingem és kabátom anyaga elnyújtottan reccsenve hasadnak szét, szabaddá téve a vérző karfelületet, amit egyelőre a kutya pofája takar. Amint kellőképpen közelebb tudom rángatni, a másik, még szabad kezemben lévő pengét egyenesen átdöföm az alsó állkapcsának belső részén, hogy a penge többi része a koponyája tetején bukkanjon elő. Éles vonyítás, ennyi a reakciója, még mielőtt élettelen porhüvelyként borul a földre, de továbbra sem ereszt. Lábaimat egyre jobban járja át az éles fájdalom, lassan tekintélyes darabok fognak belőle hiányozni illetőleg az árnyékok is igencsak sokasodnak körülöttem. A kocsi! Szinte nem is kell gondolnom a roncsra, már hallom, ahogy minden egyes rozsdás és javításra szoruló tagja elrugaszkodik a talajtól és hajszálaimat meglibbentve suhan el a fejem fölött, magával sodorva a démonokat és meg sem áll velük a sziklaszilárd betonból készült falig. Hatalmas robajjal csapódik falnak az autó, ha a testeket nem is zúzta halálra, a fejüknek szét kellett robbanniuk, de legalább a falnak föl kellett vennie a fejük formáját. Kapkodva igyekszem lefejteni a döglött pokolfajzatot a karomról, de lábam alól egyik pillanatról a másikra eltűnik a talaj és a betonozott földet milliméterek választják el orrom hegyétől és minél inkább rángatom a lábam, hogy szabaduljak a kutyák szorításától, annál jobban érzem, hogy hamarosan nem fogok tudni lábra állni és a vádli, mint fogalom, megszűnik számomra. Nagy levegőt véve fordulnék át a hátamra, amikor megérzem, hogy jobb lábamat már könnyebben tudom rángatni, nincs, ami visszatartsa, s majdhogynem magam alá tudom húzni és ugyanez történik a másik lábammal is. Az ember! Hátam mögött az egész teret betöltő ordítás harsan fel, de túlságosan férfias ahhoz, hogy erre azt mondjam, hogy Natalie szenvedne a fájdalomtól, majd az üvöltés tompul, mintha bezárták volna egy üvegbe, vagy eltakarnák a száját. Hanyatt fordulva szembesülök a jelenettel, hogy a pokol kutyák lassú léptekkel haladnak a nő felé, míg a füstölgő arcú démon igyekszik minél hamarabb feltápászkodni a földről, miközben a szemeit dörgöli. Mozgás, mozgás, ne itt feküdj! Fájdalmasan sziszegve tekintek szétroncsolódott lábaimra, melyek alatt már kisebb vödörnyi, mély vörös vér gyűlt össze és egyre csak terjeszkedik, sebesült kezem vérzése viszont elapadt, a támadás helyét az elszakított ruha jelzi, valamint az egész alkaromat beborító vér. Tenyeremet sietve nadrágomba törlöm és ingatagon talpra állva sietek a kutyák irányába, hogy egy jól időzített ugrással taroljam le és szorítsam magam alá, egészen addig, amíg újra fel nem harsan az éles nyüszítés, amit a koponyáját keresztülfúródó pengém vált ki belőle, hogy utána többé már ne mozduljon. Egy. Hol a másik? A másik gazdáját védve csattogtatja fogait a nő irányába és bátortalan lépéseket tesz az irányába. Feltérdelve fordulok az állat irányába és egyetlen hirtelen mozdulattal hajítom irányába pengémet, aminek hegye éppenhogy felsérti a hátán lévő szőrtelen, ráncos bőrt, hitvány célzásomért cserébe viszont fölkelni készülő gazdája halántéka ér találatot és akár az előző démonnak, ennek is szemeiből és szájából fény áradat tör elő és élettelenül zuhan vissza a földre.
'Persze, bízd csak ide mindet...' - szusszanva kelek föl a tetemről és nézek el az autó irányába, ahonnan, mintha mozgolódás zajait vélném hallani. Hát hogyne, mostanra sikerült összeszedni magatokat! A jármű hirtelen csapódik oldalra a sarokba és hagyja szanaszét a darabjait út közben, majd mint egy kilapított fém doboz simul a falhoz, egészen addig, amíg felső pörgő kerekeinek súlya le nem húzza és dől vízszintes állásba. Homlokomat ráncokba gyűrve, két szemöldökömet összeráncolva és pengevékonnyá összeszorított ajkakkal sandítok először a gépjármű tulajdonosának irányába, majd az autó felé és megint vissza a tulajdonosra.
'Szerintem most már nem kell magad törni és idegesíteni a napelem miatt.' - ez biztos vigasztalni fogja, hogy eggyel kevesebb dologgal kell törődnie hitvány kis élete alatt, de azért sietősen kerülöm meg és rántom ki a démon fejéből pengémet,  hogy a falnál lévő négyes fogat felé vegyem az irányt, amíg ők fájdalmasnak hangzó roppanásokkal teszik helyre emberi testük egyes törött és torzult tagjait. Hát a maradék három? Kutyáikkal együtt egészen mostanáig az ajtóban állva mérték fel a terepet és most, hogy ismét túlerő fölényével harcolhatnak, pengével a kezükben rohannak az ember irányába, míg kutyáik kettéválnak és az egyik adag marad a gazdákkal, a maradék pedig ugatva tart felém. Tovább gyalázva az autó maradék részeit küldöm a járművet a kutyák irányába, meg sem várva az eredményt, hogy eltalálja - e bármelyiket is, a meglepetés erejével tűnök fel a leglomhábbnak tűnő démon mellett és döföm át a koponyáját, majd hátrálok ki a hármas fogatból, akiknél szempillantás alatt villan meg a penge és kifejezetten torz ábrázattal ugyan, de megindulnak felém, szemükben a bosszú tüzével.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 06, 2019 10:06 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 950 • Zene; Fuck Authority»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Halál édes a pasas, ahogy értetlenkedve tekint rám és azt sem tudja, hogy miről hadoválok itt neki össze és vissza. Nevetek rajta, az elképzelésemen. Ahogy néz és… Mintha Wallenberget látnám magam előtt, annyi különbséggel, hogy ő a sokadik próbálkozásom után elneveti magát. Vagy éppen felveszi az indián törzsfőnök testhelyzetet, kezeit keresztbe fonja a mellkasán és végtelen nyugalommal és megvetéssel tekint rám. Mert akkor is képes vagyok ezt produkálni, amikor éppen rohadtul nem kellene, mert éppen harci helyzetben vagyunk, avagy a világ legkomolyabb témájáról beszélget másokkal. Annyira komoly mindenki a városba, a világba, hogy nem tudom magam ehhez a mércéhez tartani.
Halkan szisszenek fel, amikor szerencsétlen csótány nedvei a talpa alatt folynak el. Hallani vélem a kitin reccsenését, a beleinek folyását. A rosszullét lesz úrrá rajtam. Ajkaimmal fintorodok el, ekként figyelem a talpat, mely egy bogarat taposott el.
Ekként tekintek hát fel angyali óméltóságára.
- Ne már! Értsd már, hogy ez csak vicc volt! - nevetek rá újra, kissé előredőlve. Kezeimet a csípőmre teszem, hagyom, hogy hajam a föld irányába hulljanak. - Tudod poén, amit arra találtak ki, hogy az embert jobb kedvre derítse, vagy épp hogy a kínos szitukat oldják. Nem lehet, hogy nincs humorérzéketek - rázom meg a fejemet hitetlenkedve. Nem hiszem el, hogy nem fogja érteni a humoromat. Sírva fogok hazamenni és az az ő hibája lesz. - Ismered Őpokoluraságát? - csapok le az alkalmon, hogy kicsit többet tudjak meg tőle.
Ugyanis az utóbbi démon szavai aggasztanak. Megölnék Lucifert. Persze annyira nem aggasztanak, csak furcsának találom. Valahogy nem fűlik ahhoz fogam, hogy a démonok között is eluralkodjon az anarchia ha már nem lesz senki, aki egységbe fogja őket.
Miközben elmagyarázom neki, hogy mire is való a napelem, olyan kijelentést tesz, amelyre egy pillanatig csak sűrű pislogások közepette tudok rá nézni. Kissé előrehajolok újra. Kezeimet összekulcsolva helyezem a jobb csípőmre őket.
- Parancsolsz? - kérdezek vissza, mert nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jól hallottam. Pedig sejtem, hogy igen. - Ez igazán roppant kedves ajánlat tőled, azonban azt hiszem, hogy nem élhetek ezzel a lehetőséggel - így is a tanács bögyében vagyok. Hátha még eltűnne a hadseregtől egy napelem és az én tragacsomra tennék? Nem lenne feltűnő, áh, dehogy. - De majd kifejlesztek egyet. Hosszabb idő, de így senki érdeke ne fog sérülni.
Tudom, hogy a katonaságnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Az irigykedés szólalt meg belőlem, amikor feltettem a költői kérdésemet. Tudom, hogy helyesen kell eljárnom, vagyis: vagy kérvényezek és nem kapok soha, vagy magamnak összerakok egyet.
A láncom azonban érdekesen viselkedik. Tenyerembe ejtem a medált.
- Vettem. Ócskásnál, több rubintot és zafírt tartalmazó medál között volt. Annyira egyszerű volt mégis magával ragadó. Különleges a maga nemében - az utolsó mondatot már inkább csak suttogom. Az. Különleges. Nem értem, hogy miért és hogyan. - Láttál már ilyet? - tekintek fel az angyalra.
S felveszi Wallenberg pózát. Egy pillanatra megtorpanok, akaratlanul is összehasonlítom a két fickót elmémbe. Igaz, ezt még nem ismerem, azonban elképzelem, ahogy ketten beszélgetnének. Én pedig fogadást nyitnék arra, hogy melyikük mondana több szót egy mondatba és mennyi ideig ülnének fapofával. Szerintem az egész életemet annál az asztalnál tölteném, mert mindketten így néznének.
Ám, ha már felajánlotta, hogy bármit kérdezhetek nem vagyok rest. Sőt mi több. Megérintem hátát, ő pedig ugrik egyet. Kezeimet óvatosan húzom vissza, majd újra megismétlem a mozdulatot.
- Nem harapok - szólok határozottan, hogyha megint ugrándozna előttem. Ijedt fóka.
Választ majdnem kapok a kérdésemre. Egy részét már elmondta, amikor meglátom a villanást a szemem sarkából. Nincs idő gondolkozni, a gép veszi át felettem az irányítást. Ösztönök és reflex. Nem gondolkozom azon, hogy angyalpenge suhan-e, vagy sima fegyver. Az sem, hogy egy angyalnak nehezebben tudnak ártani. Támadnak. Ő pedig a maga nemében ártatlan.
A régi gyakorlat, a régi tanítások ilyenkor az elmémben átveszi az uralmat. Védd az ártatlant. Ez a dolgom, ezért vagyok vadász. A maga nemében a legpáratlanabb, ezt lássuk be.
Félig felé hajolok, a kés betöri az ablakot, szilánkok hullanak ránk, az idő mintha lelassulna körülöttünk. Az egyik szilánk végigsuhan arcomon, felkarcolva bőröm, véremmel adva színt annak.
A mozdulat tőlem ösztönös. Repül késem, melyet aztán figyelhetek, hogy jégbe fagyva landol nehezen a gyár beton talaján. Közben Samariel feláll, pengét húz elő.
Én a többi jószágot figyelem körülöttünk. Körbevettek. Miért nem vettem észre?
- Ugyan már, társaságba jobb az élet - vigasztalom az angyalt. Mégis, én sem vágytam erre, de hát a feszültséget oldani kell.
A kocsi betört ablakához somfordálódok. Lábaimat csendesen teszem keresztbe. Hallom a démonnő hangját.
- Haragot? - kapok el egy szót, de érzem, hogy többre nincs lehetőségem. Egy pillanatra megtorpanok.
Az események hirtelen gyorsulnak fel, nekem pedig alkalmazkodnom fel. A törött ablakon keresztül nyúlok a pisztolyomért. Bal kezemmel támaszkodom a törött ablakba. Épp most gyógyult be a jobb karom és vállam, erre máris…
Felsértem a balt. Érzem hogy vérem folyik, mégsem foglalkozom vele. A fegyvert még éppenhogy megfogtam, az máris eldörren. A hátsó ablakom is ripityára tör, miközben egy démont talál el. Vállát éri a lövés, ki felém indult el.
Megszentelt golyók. Tökéletesek a démonok ellen, azonban csak hat golyóm van. Ők pedig… nyolcan vannak.
- Mondd hogy mind a nyolcat rád bízhatom - vicceskedem Samariellel, de közben már fordulok is, hiszen a kocsim hirtelen emelkedik a magasba, én pedig az asztal alá és mögé vetem magam, felborítva azt, használom menedékként. Tragacsom platójáról lehull a sör… - Neeeee - lehelem elhalóan, miközben a drága nedűt tartalmazó barna üvegek ripityomra törnek. - Megölöm őket - sziszegem, miközben a szentelt vizes palackom is valahol a földön landul. De jó, hogy az már műanyagból van.
Az őrület teljesen elszabadul. A kutyák mind az angyalra támadnak, köztük pár démonnal. Ráadásul az egyik a hátába támadna. Tényleg? Semmi tisztesség nincs ezekbe?
Megfordulva illesztem talpaimat a felborult asztal lapjára és küldöm a tisztességtelen démon irányába. A következő pillanatban már talpon vagyok. Futva veszem fel a műanyag palackot és csavarom le a kupakját. A felborult démon arcába öntöm azt. Jó adagot kap az angyal is a hátára. Láncom fényesebben világít, mikor a démonok közelébe vagyok.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 06, 2019 5:37 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 1132• Credit:

Még mielőtt föltett kérdésére válaszolni tudnék és lehordanám, hogy ilyen ostobaságokat hogyan lehet kérdezni, hiszen mi nem mesebéli figurák vagyunk, akik vagy óriásira meg tudnak nőni vagy olyan apróra tudnak összezsugorodni, akár egyetlen hangya, harsány nevetésbe tör ki, amit a majdnem üres gyár falai visszavernek és olyan, mintha a jó kedvének sosem lehetne véget vetni, s itt nem csak a kacagására gondolok, hanem furcsábbnál furcsább elképzeléseire, melynek köszönhetően két szemöldököm összeszalad, arcom pedig értetlenkedő kifejezésbe torzul. Én, mint kulcstartó, ami pörög és okádik körbe - körbe, mert egy ostoba emberi lény hordoz magával és forgat, hogyha nem hallgatok el és mondom a magamét. Nyelvem hegyére tolulnak az otrombábbnál otrombább szavak, többek között az is, hogy a fejét preparált díszként helyezném el az irodai polcomon és különféle kalapokat adnék rá mindennap, vagy lovagi sisakokat, de a legvalószínűbb az udvari bolond apró csengettyűkkel fölszerelt sipkája lenne és mindennap megdobálnám paradicsommal vagy valamilyen zöldséggel, ha pedig nagyon idegesít, akkor késdobálósat játszanék vele, mint a cirkuszokban. Ehhez nem is kell lefejeznem, bár fő a biztonság. Ha a nyakán hagynám a kócos üstököt, valószínűleg egész nap csak rimánkodna, beszélne, idegesítene és fröcsögne, amihez oly kevés türelmem van. Kulcstartó? Kalaptartó lesz belőled meglásd, vagy késtartó. Torkomat megköszörülve nézek le a lábam elé az épület padlójára és hirtelen mozdulattal taposok agyon egy arra rohanó csótányt. Ez te vagy Natalie. Fogaimat összeszorítva, állkapcsomat megfeszítve forgatom néhányszor egyszer jobbra, tána pedig balra lábfejemet, hogy a páncélos testet minél inkább sikerüljön a kemény talajba beledolgozni, testének pedig minden egyes roppanása úgy zeng a falak között, mintha egy elefánt tojáshéjakon futkorászna. Bakancsomat végighúzva a betonon kenem szét a padlón a laposra és darabosra taposott tetemet, mígnem az utolsó lábikrától is megszabadulok és művemet elégedett szemlélve nézek végül az emberre, ki nem mondva a fenyegetést, hogy még néhány tiszteletlenkedés és ő is mehet a rovar után.
'Aha, értem. Nem tud összezsugorodni, de ha össze is tudnék és te ilyeneket művelnél velem, akkor visszaváltoznék és személyesen kísérnélek le Luciferhez.' - ajkaim kedves mosolyban terülnek szét, hanglejtésem viszont elárulja, hogy egy percig nem viccelek öcsémet illetően. Igaz most még itt fent lófrál valahol, de ha kínozni kell, sokkal kreatívabb dolgokat tud kitalálni nálam, ezt el kell ismerjem. Méghogy Gabriel arkangyal, mint kulcstartó. Megáll az ész. Azt ne mondja nekem valaki, vagy akár ő, hogy valaminek a vezetője a városban, mert rögtön kihullanak a tollak a szárnyamból. Az idióták vezetője, az lehet, vagy a bohócoké, másé nem. Szavak nélkül hallgatom a továbbiakban, arcomról eltűnik a mosoly és komoly ábrázattal figyelem, ahogy tovább magyaráz a napelem nevű számukra csodatalálmányról, amivel sikerült némileg visszaállítaniuk az élet rendjét a városukban. Drótok és panelek, nem mindegy, hogy milyet hová teszel és mit hogyan raksz össze, nem mindegy milyen kerül erre az ócskavasra.
'Rendben, majd akkor jössz velem és megmutatod melyik kell, hogy nehogy baja essen ennek a romhalmaznak később.' - intek fejemmel az autó irányába és szemöldökömet felvonva figyelem a medált, ami halványodik, ha távol vagyok a nőtől, viszont vakítóan fénylik, hogyha a közelében tartózkodom. Valószínűnek tartom, hogy figyelmeztetésre találták ki, hiszen első pillantásra nem több, mint puszta ékszer, természetfeletti jelenlétében, legalábbis jelen állás szerint, ha angyal van a közelben, akkor minél inkább csökken a medál és a lény között a távolság, annál fényesebben figyelmezteti a tulajdonosát, hogy mivel is áll szemben.
'Ezt kaptad valakitől, vagy találtad?' - mutatok a láncra, majd újra keresztbe fonom magam előtt két karomat és hátrálok egy lépést. Miért akar ilyen közel jönni? Úgy tudom pontosan ők azok, akiket zavar, hogyha valaki a személyes terükbe ormótlan módon, engedély nélkül betolakodik, bár úgy látszik nem minden egyes példány gondolja úgy, hogy ezt valós indokkal találták ki. Megugorva markolok bele saját karomba, amikor az apó női kezet megérzem a hátamon és ismétlem magamnak, hogy nem törhetem el a karját, mert akkor az egész dolgot kútba dobhatom. Ez csak egy kéz, ez csak egy idétlen nőszemély, aki gyermeki lelkesedéssel szeretne megtudni mindent az angyalokról, ami a Szentírásban és a többi rólunk szóló könyvben nincs benne, ezért nem szabad eltörni semmijét.
'Itt van a hátamon, de csak akkor láthatják az emberek, ha én úgy akarom, különben elég feltűnő jelenség lennék, arról nem beszélve, hogy nem férné...' - ...k el, de nem fejezem be mondatomat, mert még előtte féltérdre ereszkedve a földön találom magam. Most már eltörhetem a karját, a gerincét, a nyakát. Persze azén hibám, hagytam magam megtéveszteni egy ember által, de tessék Michael, itt a az élő példa arra, hogy az emberi faj nem érdemel kegyelmet, megöl bárkit és bármit, ami az útjába kerül és úgy gondolja, hogy hasznot húzhat belőle. De nem. Nem érzem az angyalpengét testem egyetlen pocikájában sem, nem öntött le semmivel, nem gyújtott fel, nem tűntem el csak úgy egy pecsét miatt, annál inkább érzem, ahogy a kocsi hátsó ajtajának ablaküvege apró szilánkokká robbanva landol a nyakamban, a hajamban, csúszik be a kabátom és az ingem alá. Hajamból kisöpörve a darabokat kelek fel és kapom a fejem abba az irányba, ahonnét röpült felém a penge. Az ember miatt élek még.
'Erre pont nem vágytam.' - húzom elő kabátom belső zsebéből az angyalpengémet és lépek előrébb néhány lépést, miközben szabad kezemmel intek a levegőben lógó kés irányába, hogy induljon meg vissza jogos tulajdonosa felé. - 'Csak nem kihasználjuk a Sötétség adta lehetőségeket és benézünk mindenhova?' - nézek végig a szurokszeműeken, mire halkan kuncogva lépvalamivel előrébb egy pokolkutyával az oldalán egy nő. Fekete haja az arcába hullik, ahogy a földet fixírozza, de hófehér pocelán bőre szinte azonnal napvilágot lát, ahogy föltekint ránk.
'Ezt mi is kérdezhetnénk tőled. Nem úgy volt, hogy haragot tartasz ezekkel itt?' - int állával Natalie felé, mialatt ocsmány kutyájának kopasz, szőrtelen fejebúbját vakargatja. Csönd, ez a válaszom. Sötét színben játszó ajkai széls vigyorrá húzódnak és kárörvendően röhög fel, teste kissé meggörnyed, kacajától pedig az épületben fészkelő madarak mindegyike ijedtében felröppen és megveszve keresik a kijáratot jelentő ablakokat. Aztán a jó kedvét, mintha elvágták volna. Egyetlen, riadt, hörgő légvétel, amit engedélyezek neki, miután felbukkanok előtte, szabad kezemet a homlokára teszem és néhány másodperc elteltével fehér fény robban ki mind a két szemüregéből és a szájából, hogy utána holtan essen össze az eb mellett, társai szeme láttára. Mindig akad egy, amelyik sokat fecseg.


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Régi gyárépület Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Régi gyárépület Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
293
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Csüt. Ápr. 04, 2019 8:23 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


An unpleasant visitor
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 935 • Zene; Fuck Authority»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Ajkamat játékosan biggyesztem le, fejemet jobbra-balra döntögetem.
- Talán… Esetleg… Nem alakul ki bennem klausztrofóbia érzése - vonom meg a vállamat, mintha ez aztán egy igazán komoly és nagy betegségem lenne. Természetes, hogy ajkaim rögtön vigyorra is húzom.
Egy pillanatig sem aggódom a tömegbe, sőt mi több. Kifejezetten imádom, ha minél több ember vesz körbe. Megfigyleni őket, az arcukon lévő gondokat elsöpörni, vagy épp látni egy-egy koncert alkalmával, hogy mennyire felszabadultak. Hogy lássam, van értelme a munkámnak. Megvédem őket és van okom rá. Egyre kevesebb búskomor arcot látok már New York utcáján. Persze az átlagnépet is megérintheti a halandóság.
Szeretnék egyre több gondtalan embert látni, de az a fekete füst… Valamit tett, még nem tudom, hogy mit, de vannak, akik egyre furcsábban viselkednek. Fel-alá kóricálnak a városba, minden ok nélkül. Olyan házakba mennek be, melyek már lakatlanok, vagy épp betörnek valahova, holott ők csak dolgozni indultak el.
Még nem tudjuk, hogy ezt hova is tegyük. Egyelőre nem veszélyesek ezek az emberek, de félek, hogy…
- Összetudsz zsugorodni!? - csillannak meg szemeim. Hátamat rögtön ki is húzom, ajkaim mosolyra görbülnek, vagy inkább vigyorra. Kezeimet úgy tartom magam előtt, mintha mosómedve lennék és épp kaját kérnék az emberektől - nem, véletlenül sem tőlük tanultam ezt el. - Ilyen kis apróra, hogy rárakhassalak a kulcsom tartójára és magammal hordozzalak, hogy mindig szerencsém legyen tőled? - nevetem el magamat, hiszen magam előtt látom a képet, amint ott lóg.
Közben pedig folyamatosan méltatlankodik, mint egy angyal, mégis velem kell tartania. Én pedig olykor csak befognám a száját egy ronggyal. Kapálózna a zsebembe, de mégsem engedném el. Fejemet lehajtva nevetek saját képzelgésemen. Sajnálom, az agyam nem állt még át teljesen arra, hogy nem minden angyalt ölünk meg. Szemöldököm megvakarva tekintek fel rá újra jókedvűen.
- Elnézést, illetlen volt, de lásd be… Abszurd lenne a szitu. Duzzogva, keresztbe font kezekkel libegnél ott. Néha mikor megpörgetlek, meg csak könnyedén dobod ki a taccsot - sóhajtom el magam, kifújva még egy adag nevetést magamból. Befejezem! De tényleg!
Ennek nem itt van most a helye. De továbbra is: inkább foglalkozok ezzel, mint az engem igazán foglalkoztató kérdéseket: mit is kezdjek Wallenberggel?
Valóban igaza van: nem látom, hogy épp min töpreng, ha maga elé is mered, olyan mintha a szegycsontomat bámulná. Így hát folytatom tovább a szövegelésem, főleg, amikor a napelemekről kérdezget.
Konstatálom, hogy valóban nem tudja, hogy mi fán terem. Egyszer talán majd lerajzolom neki.
- Nappal - javítom ki. - Persze, tudom, az is fény. De egyszerű lámpa fénye nem tudja feltölteni - magyarázom tovább, akár egy kisiskolásnak. Ehhez az utóbbi időben van is tapasztalatom. Ugyanis Reynanak is így magyarázok el mindent.
Ilyenkor akaratlanul is elgondolkozom: én tudok túl sokat, vagy tényleg ők tanultak ennyivel kevesebbet? Bármelyik is az eset, érdekes, hogy engem találnak be. Mondanám, hogy Isten csúfos játékot űz velem, de igazából elmehet a jó búsba, az összes angyalával együtt.
- Pontosan! - csapom össze a tenyeremet, hogy a jobbot kinyújtva mutassak az irányába. - Tök egyszerű, nem igaz? Hát persze, csak a kivitelezése nem annyira. Nem mindegy, hogy milyen panelt és drótokat választas hozzá, ahhoz, hogy összegyűjtse az energiákat és ne is olvadjon el. Lássuk be, olykor a nap elég izzasztó tud lenni - nekünk embereknek legalább is így van.
Ez a kis hely, mégis megnyugtató. A madarak kellemes csiripelésével és fák leveleinek halk zúgásával. Közben saját sörömet felbontva kortyolok bele. Jól esik a keserű nedű ebbe a melegbe és persze ebben a helyzetben is. Tekintetem…
Várj mit is mondott?
Tekintetem levezetem saját mellkasomra. Figyelem a fénylő medállt.
- Ilyet még sose csinált - veszem kezembe, szemöldökeimet ráncolva. Ahogy eltávolodtam tőle, kissé halványult a fénye, azonban ezt a kettőt még nem igazán tettem össze a fejembe. Teljes mértékben elmerültem a látványába, magával ragadott… - Mégis mitől?
De még ki sem mondom és újra fényesebben ragyog, amikor ő is a kocsihoz jön, neki dönti az oldalát a sört pedig a platóra helyezi. Szempilláim megremegnek, amikor újra megszólal. Zavartan tekintek rá. A lánc teljesen elbűvölt és nagyon tudni akarom, hogy miért csinálja ezt…
- Várj - kezdek bele. - Az emberek között éltél és nem tudod, hogy miként gondolkodunk? Elsőként is üdv a klubba - bevallom én sem tudom, hogy néha miként gondolkodunk, vagy épp miért úgy cselekszünk, ahogy. Kérdésem jogos is lehet, hiszen továbbra is azt hiszem, hogy Michael angyala. - De ilyen ajánlatot sose utasítanék vissza - emelem fel kezemet, még mielőtt meggondolná magát.
Kérdéseim számtalanok, mégis óvatosan kell feltennem őket. Először is, közelebb lépek hozzá. A medál most még jobban világít. Mosolyom kacér, mégis mielőtt teljsen beleütköznék kitérek előle.
- Hol a szárnyatok? - érintem meg lapockáját, ha kell a kabát, vagy ruhája felett. - Mármint tudom, hogy az anatómiátok ugyanaz, mint nekünk, számtalanszor láttam már, hogy miként hozzátok elő, de… ilyenkor hol van? - simítok végig. Egy percig sem aggaszt az érintés maga. Elég közvetlen vagyok ilyen szempontból.
Egy pillanatra mélázok csak el, miközben ujjaimmal a délceg hátához érek, amikor is valami megcsillan a szemem sarkába.
Szinte automatikusan cselekszem. Lábam emelve rúgok bele az angyal térdébe, kényszerítve térdelésbe. Közben a vállát is elérve próbálom lenyomni a föld irányába, én pedig követem, félig ráhajolva.
Penge süvít el a fejünktől nem messze - már ha képes vagyok a manőverre, tekintve, hogy mekkora állattal is van dolgom. Kezeim automatikusan mozdulnak és cipőm száráből emelem ki a késemet és dobom abba az irányba, ahonnan a másik jött. Ám amaz még félúton fagy meg.
- Ne már - bosszankodom. Tényleg. Most már tele fogom pecsétekkel és rúnákkal szórni a helyet.
Lassan emelkedem fel s mire észbe kapok minden irányból démonok vesznek körbe. Ezt nem nehéz kitalálni, vannak vagy tizen, mindegyik mögött legalább három kutya.
- Lásd be, ez azért már elég nagy tömeg - vigyorgom az angyalra, mintha egy percig sem aggasztana, hogy egy rahedli démon vesz körbe minket. Persze fegyverem a kocsiba, késem félúton.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Régi gyárépület Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szer. Ápr. 03, 2019 9:42 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


Humans... disgusting
Natalie & Gabriel
zenei aláfestés • szószám: 992• Credit:

Úgy látszik a beszédesség kérdése nem fog fejfájást okozni, ugyanis sikerült egy olyan példányt kifognom, amelyik bármilyen és bármennyi ismeretségtől függetlenül képes életben tartani a beszélgetést, még akkor is, hogyha a másik nem dúskál a szavakban.
'Remélem azért valahogy el fogunk férni a nagy tömegünkben.' - ajkaimat képtelen vagyok mosolyra görbíteni, akár egy kicsit is, hogy legalább annak  a látszatát keltsem, hogy humoros törekvéseit viccesnek találom, de jelen esetben valósággal lehetetlennek tűnik a legapróbb gödröt is a szám szélére varázsolni. Humorérzékem kifogástalan, bár egyesek szerint hagy némi kívánni valót maga után, mégis nagyobb eséllyel kérnének fel értékelő tagnak egy vicc mondó versenyre, mint testvéreim bármelyikét. Nem. A problémának két pofon egyszerű indoka van; a kutyának több kedve lenne itt lenni helyettem, hogy mosoly fakasztó délutánt tartson ezzel a nőszeméllyel, a másik pedig az, hogy attól még, hogy most kötelező jelleggel Michael átnevelő programra kényszerített, ha helyreáll a rend és a béke úgy, ahogy annak lennie kell, ez az ember is halott lesz, akárcsak a többi széles e világon. Ettől függetlenül sajnos muszáj leszek erőt venni magamon és beadni a derekam az ideiglenes változtatásnak, nyugtatva magamat a ténnyel, hogy ez nem fog örökké tartani, átmeneti állapotról van szó. Szerintem legalábbis.
'Ha lenne még lottó, akkor én most nem lennék itt és nem tudnál szerencse kabalának használni.' - és a lottó amúgy is az emberiség legkegyetlenebb és könyörtelenebb szerencsejátéka, természetesen csak a kaszinókban fellelhető és függőséget okozó játékok után. Mindig ott volt a nyeremény, a hatalmas nagy nyeremény és gazdagság lehetősége, egyetlen karnyújtásnyira volt a játékosoktól, aki minden pillanatban azt érezte, hogy kifizetődött végre sok év gyakorlása és várakozása a szerencsejátékok terén, kifosztja a kaszinót és holnap már úgy kelhet föl, hogy élete hátralevő részét úgy töltheti, akár a nagy uralkodók, ám az utolsó pillanatban mégis elveszít mindent és jóval kevesebb pénzzel távozik, mint amennyit az est folyamán tervezett elkölteni, mégsem érte meglepetésként a gondolat, hogy a holnapi koszt csapvíz lesz. A lottó szelvény valamivel humánusabb, mert kis összeget fizetsz be egy nagyobb reményében hétről hétre, hogy a befektetés egyszer megtérül, és a Nem baj, legalább megpróbáltam-tól egészen könnyen el lehet jutni a reszketéssel egybekötött fogcsikorgatásig, mert hajt a Na majd most! és a Sikerülnie kell!, nincs számításba véve egy újabb bukás lehetősége, a sok kis összegből pedig hatalmas, meg nem térült papírlapocskák lesznek. A kapzsiság és a mohóság rengetegeket sodort a kilátástalanság szélére, akik meg már amúgy is ott voltak, még mélyebbre taszította őket, hogy a sötétségből alig lássanak ki, vagy egyáltalán ne. Ellened fordulnak a társaid így is, mert a játéknak éled az életed és a gondolataid csak ekörül képesek forogni, és ellened fordulnak úgy is, hogyha megfogod az Isten lábát és te vagy az, aki elviheti a főnyereményt teljes egészében. A barátodból hamar ellenség válik, az egymás iránt érzett öröm már nem szívből jön, hanem érdekből, akár a régen látott hozzátartozók és a mosolygós szép, frissen kreált emlékek, amikre te ugyan nem vagy máshogyan emlékszel, ők tökéletesen idéznek fel mindent. Kitalálni egy olyan játékot, ahol vagy örökké csak veszítesz, vagy nyersz, de így is sok mindent veszíthetsz, sosem jöhetsz ki csak nyertesként, csak az ember gondolna ilyen aljas módon arra, hogy hogyan ártson a társainak. Gondolatmenetemre csak rosszallóan csóválom a fejem és kissé megrezzenve ocsúdom föl, amikor meghallom az emberszabású hangját, s szavai ismét elérnek a tudatomig. Úgy látszik a röpke kis néma elmélkedésem nem zavarta meg abban, hogy ő mindeközben tegyen - vegyen és minden mondatát megossza velem, függetlenül attól, hogy figyelek - e vagy sem.
'Nem, nem tudom, de ha sejtésem nem csal, akkor köze lehet ahhoz, hogy fénnyel működik? Legalábbis elég egyszerűek vagytok, nem lehet bonyolult.' - ezzel a mondattal sem fogom magam a szívébe lopni, de miért is fontos ez nekem? Aprót biccentve köszönetképpen veszem el tőle a barna, langymeleg üveget és kezdem el körmömmel kocogtatni az apró fém kupakot, tekintetemet mégis a nyakában lógó, egyre fényesebben izzó medál ragadja magával. Tud róla, hogy ezzel valami baj van?
'Értem, tehát összességében egy panel, ami a nap energiáját olyan energiává alakítja át, amit ti is tudtok hasznosítani a háztartásban például. Sejthettem volna. A láncod mindig ezt csinálja egyébként?' - kit foglalkoztatnak holmi napelemek, hogyha a nyakában lévő ékszer lassan fényesebb lesz a napnál? Majd hozok neki ilyen elemes panel szerzeményt, persze, de előbb csináljon azzal valamit, amíg én kitalálom, hogy ettől a perctől kezdve mi legyen a nevem. Nem mondhatom meg, hogy ki vagyok, túl nagy kockázatot jelentene és mindenbizonnyal a védelmet rögvest igyekeznének mindenhol megerősíteni, hogy Gabriel és követői egy fűszálat ne tudjanak átlépni.
'Samariel. A nevem Samariel és nagyon sok mindenről. Mind a ketten sokat tudunk a másikról, mégsem eleget. Te a könyvekben olvashattál rólam én pedig... én pedig hallottam rólatok innen is és onnan is, de az nem olyan, mintha egy olyan személy mesélne nekem ezekről, aki maga is ebben él. Gondolom te is hasonló véleményen vagy. Sokat tudsz rólunk, de más leírva, mert a könyvekből kimaradhatnak részletek, információk, amiket más nem tud kiegészíteni, csak aki ennek a fajnak a képviselője. A kérdéseidet pedig tedd fel nyugodtan, amire tudok, válaszolok.' - dőlök neki a járműnek és teszem le rá az üveget, amit már nincs kedvem szorongatni, de kibontani sem szerentém. Kedves gesztus volt, meg kell hagyni, a hozzáállásomon viszont sokat nem változtat, ellenben érdekel, hogy milyen újfajta információkkal szolgálhat, amiről még nem tudok.

Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 13 vendég




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/5
Leviatán
8/4
Angyal
6
Démon
11
Bukott Angyal
2
Ember
2
Félvér
3
Harcos Angyal
5
Vadász
9
Nephilim
3