We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Queens
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME


Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 16, 2018 10:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Újra csak kelletlenül vonogatom meg vállaimat. Kegyetlenség kinek, miben teljesedik ki. Meglehet, akkor annak tartottam, manapság mégsem riadok attól vissza, hogy magam is használjam eme eszközöket. Noha az áramot nem vezettem még emberi testbe. Lehet, hogy ezzel kellene stimulálni őket? Megnézni, hogy az ő elméjük előbb kiég-e, vagy épp megőrülnek tőle?
A témát inkább elengedem, nem foglalkozom vele tovább, miért is tenném? A múlton nem tudok változtatni, de azon igen, hogy minden résztvevőjét ezerszeresen büntessem meg. Ó, a régi jó barátom, a bosszú. Még hogy az ember csak lépjen tovább, mi? Bakkfitty. Abban nincs semmi poén. Ilyen jótét lélek nem vagyok. Sőt, mi több, minden vagyok, csak az nem.
A megbocsátás nem szerepel a képességi listámon.
- Mocsaras, szúnyogos, uh és tele van aligátorokkal! A város nagy részét visszavette a természet, és lényegében… ott minden csak megölni akar… Vajon miért azt választották maguknak? A kénszag után vágytak valami pöcegödörre? - morfondírozok ténylegesen miért is New Orleans lett a démonok bázisa. Pedig mennyivel szebb városok vannak eme világon. Mondjuk Chicago! A bűnözés fellegvára! Más sem kellett volna nekik, de nem, inkább a legmisztikusabb helyre mennek. Hát… az ő dolguk, nekem aztán nem sok közöm van hozzá. Elvoltam egy darabig ott, de annyira unalmasak a démonok. Semmit sem csinálnak ott. Szó szerint, semmit sem tesznek.
- Woodozást, már ha hiszel ilyenekbe - vonom meg a vállamat - De az egész nem több néhány démon-angyal pecsét tanulmányozásnál. Meg persze boszorkányságnak kiáltották egykor azt, hogy gyógynövényekkel gyógyítottak, meg állati belsőségekből jósoltak - tudatom a másikkal, ki információra éhes. Ez tetszik, noha ezt most tényleg őszintén tudom neki mondani. Ebben semmi hazugság nincs, ahogy olvastam a feljegyzéseiket tényleg így lehetett.
Habár ha jobban belegondolok magán a kontinensen is volt boszorkányüldözés. De ne rohanjunk annyira előre. Még a végén idő előtt hagyna itt engemet. Azelőtt, hogy én bármit megtudnék tőle. Még akkor is ha többet árul el ő magáról, mint én, de hát lehet érte engem hibáztatni? Ő egy teljesen… Új lény itt.
S lehet, hogy én vagyok az első aki látja!
Grimaszom tovább súlyosbodik, hallva, hogy ő miként vélekedik a démoni angyali együttléttől. Már-már hányingert keltő… jah bocsi, hányingert is kelt bennem.
- Miért, miért? - teszem fel a kérdést újra fejemet enyhén félrefordítva. Hát miként lehet számon kérni tőlem, hogy mit miért teszek, amikor arra sosincs ésszerű magyarázat. - A halál ötven árnyalatát játszottam - vigyorodom el, de aztán vállaim megereszkednek, arcomra a végtelen csalódottság ül ki. - De annyira unalmasak voltak a démonok! Semmit sem csinálnak, csak… a seggüket meresztik… - hajtom le végül a fejemet, engedve, hogy hajam eltakarja arcomat. Mélyről jövő sóhajomat még így is hallani lehet, csalódottságom szinte felülmúlhatatlan.
Persze egy-két démon kivétel ezek közül, egy kettővel semmi bajom, egy kettő tudja még, hogy miként kell egy démonnak viselkednie. Nem azt mondom, hogy irtsa az embereket, de vezesse meg őket, játsszon az elméjükkel… legyenek kiismerhetetlen, alávaló férgek, ne pedig csak hálni akarjanak velük.
Mondom ezt én…
- Hát hogyne, csak hogy eme kórságokat, legfeljebb a démonok hozták az embereknek, no de, a természetfeletti hierarchia - emelem magasra a kezemet. - az Öreg, aztán az arkok, majd démonok, angyalok, kisebb démonok, legalul meg a béka segge alatt az emberek - eresztem egyre lejjebb és lejjebb a kezemet minden népcsoportnál. - Na szóval, ha egy démon kórságot rótt az emberekre, jöttek azok a nagyon cuki, vágni való arkok és elintézték a démonokat… hol egyszerűbben, hol nehezebben. Hol burkoltan, hol úgy, hogy felfedték magukat az embereknek - vonom meg újra a vállamat. A mai napon ez lesz a kedvenc elfoglaltságom. - Csakhogy ezúttal Gabi-mami irtja őket, a többi ark nem tesz semmit, az Öreg elment, helyette itt a tesója, vagyis ezt pletykálják, szóval az emberiség vagy túléli, vagy… nem… Ha engem kérdezel, én az utóbbira szavazok - az utolsó szavakat már szinte suttogva ejtem ki, mintha valami titkot akarnék elárulni. De ez sem tart sokáig, úgyis hangos nevetésbe török ki rögtön. Mintha az egész nem lenne komoly, mintha ez az egész számomra teljesen lényegtelen lenne.
Mégis többet tudok ezekről, mint az látszik rajtam. A megtévesztés mestere is lehetnék, ha érdekelnének az ilyenek.
Ajkaim lebiggyednek, hallva, hogy a dobozka nincsen. Lehetne, de nincsen. Nem aggódik - annyira - majd lesz más, amivel sarokba szorítja a pacikát.
- Cuki háziállatok, csak épp még nem tudják ezt - vigyorodok el pofátlanul. Mégis honnan van ennyi önbizalmam? - Nem hiszem, hogy annyira kétségbe lennének esve. A bukásuk beléjük van kódolva. Istenke sem akarja, hogy túl nagy terük és erejük legyen - vonom le az elmúlt évszázad következtetéseit. Mégis újra és újra megpróbálják. Sose adják fel. Ez tetszik nekem igazán bennük. Egyre kreatívabbak lesznek és mit ne mondjak, ez eléggé imponáló tud nekem lenni.
- Ó és még annál is több minden történt - vigyorodok újra csak. - Ez az egyik leglényegtelenebb momentuma az emberiség történetének… Habár… nem, vannak ennél sokkal izgalmasabb dolgok is. Ez csak egy szimpla emberi természet volt. A fehéreknek kellett ez a föld, az indiánok nem adták… megoldották, hogy ne legyenek itt - vigyorgok továbbra is. Egyszerűen imádom, ahogy az ember képes saját embertársát kiirtani csak azért, hogy nekik jobb legyen.
- Épp ecsetelem, hogy az ember milyen alávaló valójában - teszem csípőre a kezemet, tetetett felháborodással hangomba. - Kizárt, hogy ingyen segítsek - ingatom meg a fejemet. - Ha értesz valamihez, akkor azt sose add ingyen. A démonok sem a két szép szemedért kötnek veled alkut, habár veled… neked van egyáltalán lelked? - teszem fel az újabb kérdést. - Most mi van? Semmit sem lehet rólad tudni, naná, hogy mindent akarok - még mielőtt kiakadna azon, hogy egy újabb kérdésre kell válaszolnia nekem. Ez a világ biza kegyetlen és így működik.
- Sokat fejlődtek az emberek, etéren, de ahogy akarod - vonom meg egykedvűen a vállamat, noha ajkam szegletében ott bujkál az aljas mosoly. Persze, ha egyedül akar odamenni tegye, én figyelmeztettem. Nem tudja még, hogy mikre képesek az emberek. Csak pár évszázadot fejlődött a vadászati tudományuk is.
- Tényleg? Ezt tényleg megkérdezed? - sétálok közelebb hozzá, majd lassan körbe és körbe. - Lássuk csak, semmit sem ismersz ebből a világból, még csak azt sem tudod, hogy az épületek miként működnek, hogy miként kell „természetesen” viselkedni egy ember előtt… Lássuk mi van még… Oh, én pontosan ismerem milyen fegyvereik vannak, egy kettőről tudom, hogy mikre képesek. Jaj és a kedvencem! - állok meg előtte széles mosollyal ajkamon. - Pontosan tudom mikor vannak a váltások és az épület melyik részét nem védik teljesen - mi van? Mit gondoltok én hogy jutok információhoz? Nem a két szép szememért, ebben biztos lehetsz. Ismerem a rendszer hibáit. Itt nőttem fel és ide kellett visszajönnöm. Semmit nem változott a gondolkozásuk… Komolyan mindig elgondolkozok, hogy néhányan milyen ostobák tudnak lenni.
Szemöldökömet enyhén felvonom a könyvekről tett megjegyzésére. De hát… az ő lelke világa, úgy tesz ahogy akar. Csak újabb vállvonogatást kapsz tőlem.
- Ahhoz képest, hogy alig tudsz valamit, nem nagyon érdekel túl sok minden - holott egészébe kell látni a világot, nem csak kis darabjaiba. Upsz, ezt nekem is be kellene tartanom? Hoppá. Bár ha jobban belegondolok… a hangokkal a fejemben már szinte egészébe látom.
Persze nekem tény, hogy másabb az egész. Én ebbe nőttem fel, nekem ez a természetes. Nem is tudom elképzelni, hogy a férfinak milyen lehet.
Lopva pillantok felé.
- Rotációba ennél négy-öt-hat alanyt, minden csak kreativitás kérdése - vigyorodok rá, elmajszolva a maradék csokit és már nyúlok is egy csomag gumicukorért. Évekkel ezelőtt lejárt, de itt ebben a boltban, kb minden.
- Mert emberek készítették. Emberi anyagokból, az angyaloknak semmiből sem tart elpusztítani ezeket, ha őket támadnák. De nem őket, hanem az emberek egymást irtották ezzel. Nem beszélve arról, hogy legyél bármilyen kísérleti alany sose fogod meghaladni az angyalok erejét - magyarázom teljesen logikusan. Ezek alapján még tényleg valóságos is lehetne az egész. És ha belegondolok akkorát nem is hazudok. A tankok is ilyen „robotok” voltak, nem?
- Uh, ez hirtelen történt! A nagyooon nagy ipari forradalomnál, amikor rájöttek, hogy a gazdaságnak a legjobban a fegyverkezés tesz jót - vigyorgok, honnan tudok én ennyi mindent? Komolyan kezdenek aggasztani a hangok a buksimban.
Halkan hümmentek a boszorkányok kiválasztását illetően, látszólag érdektelenül. Valójában motoszkál valami megbomlott elmémben, de egyelőre ennek nem adok hangot.
- Oh, az nagyon veszélyes, és képes halálos is lenni, ha a jó helyen használod - biztosítom, majd körbe-körbe forogva keresek egy… Bingó! - Gyere, próbáld ki! - invitálom magam után. Először is egy biztosíték dobozhoz sasszézok, ahol felnyomom az áramot adó kis kart… Ha szerencsénk van, akkor még van is itt… kellett lennie.
A doboz azonban néhány szikrázik, a villany felgyullad, majd ki is alszik. Aztán pukkan egyet.
- Mh… - húzom el számat, majd teljesen szakértően piszkálok a vezetékek között, az sem zavartat, ha a szikrázóak néhányszor megráznak… Hajam egyre jobban áll az égnek.
Végül pedig… Heuréka! Van áram!
- Na akkor… ott látsz egy zsínort, annak a végén pedig egy dugaszt… azt a falba kell helyezni, van ott ilyen kis dugasz, amibe beleillik - vezetem a falhoz, ahol egy konnektor magányában már teljesen feladta ama harcot, hogy egyszer hasznos lehet. Vagyis félig kilóg belőle. - Lehet megráz, de neked nem árthat sokat - legyintek előzékenyen és könnyedén. - Szóval ha bedugtad, van ott a készüléken egy gomb… azt kell megnyomni - aztán csak állok csípőre tett kézzel és vigyorogva várok. Ez sokkal nagyobb móka, mint azt elsőnek gondoltam.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 2:51 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1378 • Credit:

 
Nyilván nem arra vágyott, vágyik, hogy most mindent szépen tudasson vele, de nem is utasította volna vissza, hiszen minden történet érdekes a maga módján, hátha akad benne olyasmi, amely még hasznára is válhat. Nem épp a legbiztosabb elmét választotta rá, de sosem gond az, néha az őrület is tudnak őszinték lenni, vagy csak épp véletlen kicsusszan a szájukon valami.
- Kegyetlen világ, mi? - mintha neki lenne panasza ilyesmire. Van, persze, de ahonnan kibújt, ott nem volt ilyen vész, csak az unalom, az öröklét és a semmi. Az ritkán öl meg olyat, aki nem képes rá, és akinek ideje akad bőven, kevésbé, mint egy kínzás vagy épp gyilkosság. És még egymást sem akarták széttépni, így nem tapasztalta, milyen idekint úgy élni, hogy addig- addig nyúzzák az embert, vagy félvért, mígnem odavész majdnem minden. Nemigen élte át amúgy sem, elvégre Isten is gyorsan csapott le rá, másoknak pedig vagy eszükbe sem jutott, vagy nem mertek hasonlót cselekedni. Nos, sok mindenben tapasztalatlan, de gyorsan tanul, bizonyára tudná mímelni, hogy milyen fájdalmas, főleg akkor, ha a „művész” valóban érti a dolgát, és képes valódi, mély fájdalmat okozni. Ettől egyelőre nem fél.
- Szép környéknek tűnik – bár neki elsőre az ugrana be, hogy ott laknak ők, de hát, tévedni már nem fog, nem hiszi, hogy épp ebben éri a szerencse, meg persze, ahogy már sejthette, csak az ő nevüket viselve semmi más köze nincs hozzá. Kár érte, bár akad még ott valami. - Okkult tudás? Van ott valami, amiből lehet tanulni? - érdeklődik, bár ő nem akar füveket enni, hátha talál valami olyasmit, amitől bizony bizseregne a tenyere. Sosem lehet tudni, hogy amit mások nem látnak, azt ő mennyire hamar lelné meg. Elvégre, ha mágia is rejti, megérezheti, elvégre őket igencsak erősen eltüntették, nem kellett ellenük védekezni sem utána, így a nem várt ellenség meglepetése az ő oldalukon áll.
- A démonok démonok, azt csinálnak amit csak akarnak. Ha angyal kell neki, hát hajrá. Biztos megvan a maga bája – neki nem volt dolga még egyel sem, elvégre az utolsó dolog lenne egy angyal az ágyába, de oda senki. Nem ezen fog múlni a randevúja, az biztos. - Miért is pont ez jutott eszedbe? Csak unalom, vagy ez volt a feladatod, hogy megidézd a.. pacikákat?– nem érti a szleng sajátos vonalait, így néha nem magától érthető az, amit a másik tök egyszerűen közöl. Nem kíván ennyire kifordítva megszólalni, de nem is akar egyből őskövületként beállítani, és olyan nyelven dalolni, amit senki nem ért. A kettő közötti állapotot igyekszik fenntartani, amennyire csak lehet, és amennyire sikerül magába szívva feltöltődnie. Egyelőre ereje teljében van, így nincs semmi gond. Most pedig főleg nem. Nem épp az a mese, amit várt, de ez van, a lánynak nincs se unalmas-átlagos élete, de azt se mondhatja, hogy az az izgalom lengi körbe, amitől még ő is meglepődne. Más, mint az átlag és sötétebb, jobban húz afelé a Pokol felé, amely a mélyebb bugyrokban forrong. Lehet az még így se tetszene neki, azonban nem ismeri ahhoz, hogy ízlését megsaccolja.
- Ohh, nos igen. De vagytok még elegen, egy kis idő, és megint még többen. Mindig ilyen volt. Jött valami kór, vagy háború, kihalt a fele nép, majd eltelt pár.. száz év, és megint sokan voltak – merthogy neki nem olyan gond kivárni, amíg a 10-ből lesz ezer vagy még több, de maguknak az embereknek bizony az. Bár pontosan nem tudja, honnan indultak a világvége előtt, bizonyára sokan és annál is többen, mint amire elsőre gondolna. Nem lovagol ezen, hiszen nem fontos, csak neki lenne egy olyan apróság, amely csak egy pillanatra köti le a figyelmét.
- Mint mondtam, sehol nincs, így nincs kin. Ha előjön, az már más játék – elvégre a Nő biztos azon van, hogy előcsalja, bármivel is. Nem tűnt kegyelmesnek vagy épp olyannak, aki csak úgy hagyja, hogy faképnél vagy még ott se hagyják. Ez nem így működik, nála nem. Azért ahhoz idő kellene, sok idő, míg ők is készen álljanak rá, elvégre nem egy démon, nem egy angyal, hanem az atyaúristen. Szóval, ez most nem téma, még nem.
- A lovasok sosem lesznek azok, de sok sikert. Mindenesetre megvan a maguk bája, nyilván. Volt egy-két szép megmozdulásuk. Viszont végül más vittel el a prímet. Gondolhatom, mennyire tetszik ez nekik – mert hát, egyvalami biztos vártak, és akkor jött egy dacos angyal és véget is vetett neki. Ironikus, kíváncsi, a többiek ha tudnak erről – mert már abban se biztos, hogy a ládában mondottakat megértették -, hogy szeretik ezt az új világot és eme szép mesét. Ő nagyszerűen élvezi, még most is képes lenne úgy nevetni, mint akkor, amikor az angyal elmesélte neki.
- Hálaadás, emberirtás? Úgy érzem rengeteg minden történt – nem, nem az indiánok hiánya fogja felzavarni, felőle aztán lehet annyi, amennyit nem szégyell a világ. Elcsendesedve hallgatja azt, ahogy áradozik, ő pedig feljegyzi, mennyi neve és ideje volt a világnak akkor, amikor ők nagyban raboskodtak. Nem árt ennyit tudni, még ha nem tudja számokra felosztani úgy, mint mások. Sok kicsi sokra megy, mindig is így vélte.
- Ingyen? Így is elég kérdésre válaszoltam, többre, mint te – ó figyel ő, és van benne annyi aljasság, hogy vissza is vágjon, elvégre anyja révén a drága démonok habitusából is kapott egy nagy kanállal. Ha lehet azt mondani, akkor még kegyes is volt, kegyesebb, mint ami lehetett volna. Nem mondhatja, hogy nem kapott semmit ezért cserébe, bár ahogy figyeli, túl mohó ahhoz, hogy bármire is figyeljen. Tegye, különösebben az előbbi megszólalás sem érdekli, ha akarja, bármikor leléphet és olyan helyre, ahol meg sem fogja őt találni.
- Ó, rendben, köszönöm. Meg fogom nézni mindenképp, de valóban, ennek is megvan a maga szépsége. Nincs annyi figyeli szem, bár nem mintha tartanom kellene tőle. Ha akarom, nem látnak semmi olyat, ami miatt gyanakodni akarnának – elvégre az álcázás nem nagy ügy, ha pedig izgalomra vágyik, akkor ledobja magáról és mehet a tánc. A későbbiekben legalább tudja, hogy merre fogja vinni az út, akár egyedül, nem ragaszkodik, hogy oda is kövesse.
- Vadászok.. - emészti a hírt és azt, hogy vélhetőleg náluk vannak olyan kincsek, amik számára hasznosak. No de nem akar keseregni, még el is vigyorodik. - Nem tudnak rólunk semmit, így nehezen vadászhatnak ránk. Szóval.. majd megtesszük mi, és máris megvan amit akarok. Miben tudnál te segíteni? - nem hiszi ezt olyan komolynak, de vélhetően arra, hogy tudja, hol vannak azok az épületek, hogy kik a vadászok vagy épp bármi más. Ez azért már egy jó hír, lehet valahonnan indulni.
- Nincs szükségem mesékre, sem bemutatásra, eleget tudok azokról – teszi le a könyvet, és végre sikerül felbontania a csokoládét, amelynek szaga őt nem rettenti meg, csak beleharap és ízlelgeti, de végül csak fintor ül ki az arcára. Akkor se ízlene neki, ha friss lenne. Nem épp az édes az ő íze így a csoki a földre kerül, a falatot pedig kiköpi.
- Ó, megbírok én enni mindent, és hidd el, akkor halott lenne. De szép gondolat, csak egy idő után unalmas lenne – az egyforma sem a legjobb, ha már van választás, akkor ott áll előtte. Miért ne élne vele és ragadna le egynél? Furcsálló tekintettel figyeli, ahogy próbálja beadni neki a mesét, amely vagy igaz, vagy nem, így egyelőre csak hallgat. A legabszurdabb dolog, amit hallott, és hogy el meri-e hinni. Apró naivsága talán megjegyzi, de egyelőre, inkább nem csinál magából hülyét.
- Acélból és fémből robotokat? És ez ha tényleg így volt, miért nem állták ki az angyalokat? Elvégre ha volt.. szuperhős, vagy micsoda, az már jó, nem? Erősebb mint egy robot vagy angyal. Ez az egész túl zavaros, mikor őrült meg ennyire a világ? - rázza meg a fejét, mert elvégre, az ő idejében kard volt, vasvilla, meg az egyház szépségei. Nemhogy robotok, és ahogy elnézi a kis figurát, csak értetlenkedni tud. Majd keres egy olyan könyvet, amiben nem mesék vannak, és megnézi, milyenek voltak ezek a robotok.
- Akinek átadják a tudást, és elég erős hozzá. Az átlag feletti, aki nekünk tetszett. Hataloméhesek, kitartóak és mindenre készek. Aki egy kicsit is gyenge, az felesleg – lépked tovább a polcok mentén és megnéz mindent, amit csak lehet. Palackokat dobál le, vagy épp szebb napokat látott csomagokat, semmi érdekes, ez még fénykorában is csak csupa kacat lehetett.
- Ez mégis milyen fegyver? - fordul a nő felé, kezében pedig egy szép kis habverő.



Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 09, 2018 7:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Hetykén vonom meg az egyik vállamat, féloldalas mosolyra húzva számat. Mit is mondhatnék ezzel kapcsolatban? Kevesen ismerik a történetemet, még kevesebbeknek árulom el magamtól. Bomlott elmém - mellyel történetesen teljesen tisztában vagyok - hosszú események sora által alakult ki. Igazából egy pillanatig sem bánom, saját magam társaságát annyira tudom élvezni, mint másokét. Igaz, annyira is ki tud borítani, szó szerint az őrületbe kergetnek a hangok a fejemben.
- Fiatalon tettek azzá - vonogatom továbbra is kelletlenül a vállamat. Az kiáltson először farkast rám, kinek nincs köze annak, hogy ezzé tettek. Na, ne nézzetek így, ezzel mindenkinek tisztában kell lennie. Gyilkolási vágyam, elmém szakadatlan őrjöngése mind nem következik be, ha az anyámnak csúfolt nőszemély nem dug be egy szerencsétlen diliházba. Ahol természetesen nem a gyógyszer alapú kezelésben hittek. De fátylat rá, ennek így kellett történnie. Ezzel már tisztában vagyok.
- Uh, pompásan! Egy szép téli napon történt a messzi-messzi New Orleansba, hol sosincs tél, hanem az örök nyár uralkodik. A boszorkányokról elnevezett negyedben tengtem lengtem, tanulmányoztam okkult tudásukat, igazán boldogító füveit zabáltam, amikor is jött az isteni szikra! - pillantok vigyorogva a másikra. - Mellesleg a várost a démonok uralják, de pf… Látnád, hogy milyen kis, ble. Találkoztam olyannal, ki imád hálni egy angyallal - arcom újra fintorba fordul, ahogy visszaemlékezem ezen beszélgetésre. - De nem ez a lényeg - legyintek. - Szóval, megcsapott a szikra! Véráldozat! Így nem volt más dolgom, mint kiválasztani egy egyszerű asztalt, elmormolni pár igét, és voálá. Kín felvágta ereimet - pörgetem meg kedvenc késemet, hogy immár nyelénél fogjam és vakarjam meg fele halántékomat. - Csak arról nem volt szó, hogy ezáltal pacikákat is megidézek, kéretlenül. Na nem mintha bántam volna hasolnó őrült barátom társaságát - vonom meg a vállamat hangosan elnevetve magát, az igazi kérdésre nem válaszolva. Ez számomra már lényegtelen. Hogy milyen érzés meghalni? Újra és újra? A legvége mindig olyan, de folyton másmilyen. Érdekes paradoxona ez a halálnak.
- Jobban szeretem a kivéreztetést… a száz vágás halála - sóhajtom el magam kéjesen, visszaemlékezve, mily gyönyörű kéjt is nyújtott egy-egy sikeres gyilkosság. Nem beszélve a kezdetleges ördögűzésről. - De persze minél kevesebb az ember, annál kevesebb a világ, minél kevesebb a világ, drága családom megpusztul - nevetem el újra magamat, mintha nem is bánnám a dolgot.
Holott dehogynem. Mindenem az apám. S tudom, hogy az emberekből kell neki is táplálkoznia. Ha ők nincsenek, akkor senki más sincs nekik, ami egyet jelent pusztulásukkal. Nem tudnak felvenni más alakot, ha porhüvelyüket megölik… semmivé vállnak.
Viszont szöget üt gondolataimban az az egyetlen szava, hogy az ő idejében. Nem mintha érdekelne, vagy foglalkoznék vele, de… felettébb gyanús.
Aztán kiejti a rejtett gyengségemet. Szemeim megvillannak, ujjaim Kín markolatára szorulnak, elfehérednek. Vonásaim egy szempillantás alatt változnak félelmetesen komollyá, ám próbálom elengedni az emlékek gondolatát is.
- Nem az eszközön kell bosszút állni, hanem aki betett oda - mosolygom negédesen, tán túl komolyan, aztán egy újabb legyintést letudva nevetem el magamat, fejemet hátrahajtva. A bezártság a legrosszabb kínzás, mit művelhetnek az emberrel. Jut eszembe, akit hónapokkal ezelőtt egy sufniba bezártam, az vajon él még? - Mh - morfondírozok el halkan, elnézve Hermész válla felett. Lehet. De lehet, hogy már megdöglött. Oh, miért is nem néztem meg a haláltusáját? Miként tudtam ezt elfelejteni?
- Ha! - kapok ijedten szívemhez. - Kikérem magamnak a négy paciból, legalább - és itt most előveszem kezeimet.  Mennyivel is találkoztam. Megvan! - kettő a puszipajtásom! Idő kérdése és betanított jámbortalan háziállataim lesznek - vigyorodok önelégülten, mintha tényleg nem mindenidők leghatalmasabb démonjairól beszélnék. Na jó, de mégsem ők Luci-muci legkedvesebb tanácsadói, hanem a Pusztítás. Máris van mire büszkének lennem.
- De ez történik, ha jön Gabi-mami az emberiség, meg így huss - zárom össze mindkét tenyeremet, s a végszó hallatán hirtelen nyitom ki ujjaimat, mintha csak Hermész szeme előtt varázsolnék.
Témáink mégis csak úgy haladnak előre. Nem gondoltam volna, hogy ily szerencsés leszek máma, hogy ily könnyedén fogok tudni bárkivel is beszélgetni. Csak magamnak bevallva, ez jól esik.
Esik a fenéket!
Csitulj némber!
- Pedig az indiánok fontosak, miattuk létezett a hálaadás - bólogatok nagyon komolyan. - És ha ők nincsenek a fehér ember nem tudja véghezvinni az egyik legnagyobb emberirtását a földön - bólogatok továbbra is, kevésbé komolyan. Aljas mosoly árnyéka suhan arcomra, mely innentől kezdve teljesen levakarhatatlan lesz.
- Végkorszak! - nevetem el magamat újra csak, hangosan, megfordulva újra csak tengelyem körül. - Ez jó, ha valaha túléli ezt az emberiség, tuti, így fogják hívni… bár akkor nem lesz nagyon vég… Na mindegy, de várj, számításba kell venni. Szóval, volt a középkor, aztán jött az újkor, majd a legújabb kor és a jelenkor! - lelkesülök fel, ahogy emlékszem még, miként osztották fel az időket, azok a mihaszna kis ostoba emberek. - Meg persze ezeken belül van ezernyi alkategória, de, ezek lényegtelenek. Csakcsupán, legalább hatszáz év telt el az utolsó tényleges boszorkányok óta. Habár, azt mondják - hajolok közelebb, értékes információkkal a zsebembe. Aljasságom nem ismer határokat. - Ingyen nincs információ - vigyorodva egyenesedek fel és indulok egy irányba, remélve, hogy a kicsi levike követni fog engem, ha nem? Hát volt egy kellemes, de semmilyen fél órám a napban.
Viszont követ, félig visszafordulva láthatom is ezt. Vigyorom levakarhatatlan, ahogy belépek a sötét, dohos helységbe.
- Ha pompájában akarod látni, akkor menj az Első sugárútra, ott vannak még nyitva ilyenek - mutatok körbe mutatóujjammal körözve egyet. - A város ezen része inkább már a bűnözőké, itt már kihaltak az emberek többsége. Amit itt látsz, a világ legtöbb városa vagy így néz ki, vagy még rosszabbul. Noha kellemes helyek, beleheli őket a halál szaga - sóhajtom újra csak kéjesen, válogatva a cikkek között. Nem, ennek nincs köze ahhoz, hogy az utcákon ott vannak a hullák, nem volt ki eltemesse őket. Ugyan már, mit hisztek, hogy Gabriel a mészárlások idején ügyelt a temetésre? Drágáim…
- Amire neked szükséged van, azt nem tudod egyszerűen megszerezni. A világ gazdagabb lett az úgynevezett, és most nyisd a füled… vadászokkal. Különféle csapdás segítségével tudják kiszűrni, hogy ki az ember, és ki több ennél - sóhajtom letargikusan. - Ami téged érdekel könyvek, azok pont egy ilyen épületben vannak, no de… Ha rosszkisfiú leszel, talán tudok neked segíteni - vigyorodok egy igazi kis aljadék módjára. Nehogy már csak neki legyen ebből haszna.
Szemem sarkából figyelem, ahogy a könyvet forgatja, majd apró fintor ül ki arcára. Jókedvűen nevetem el magam, minden őrültséget mellőzve belőle.
- Azért mert ez egy mese. Szórakoztatásra van. Noha igazából a legtöbb mese nagyon is értékes információkat tartalmaz, az például, bemutatja az emberi gyarlóság fejlődésképtelenségét - nevetem továbbra is egy csokit majszolva, majd tovább kutatok a polckok között.
Kezembe akad egy elemlámpa, mely… rittig nem akar működni. Párszor a nyelét egy polchoz csapkodom és… tádám! Máris felvillan a fénye.
- Vajooon - fordulok hirtelen szembe a pasassal, szemembe játékos fények cikáznak. Rosszat sejtetőek. Egyik kezemmel a poros polcra támaszkodom, a másikkal csípőmet tartom meg. - Mi történne, ha egy meg nem haló ember belsőségeit ennéd meg? Újranőnének neki? Az örök táplálékod lehetne! - lelkesülök fel. Szemeim szinte már könyörögnek aziránt, hogy ezt próbáljuk ki.
- Oooh, ez a világ háborúk és háborúk árán fejlődött olyanná amilyen. Például, volt egy háború, ahol hatalmas gépekkel harcoltunk! Ezt úgy képzeld el, hogy építettek emberszerű… hát nevezzük őket robotoknak, úgysem érted őket. Acélból és egyéb fémektől tették össze. Az ember beleült ennek a robotnak, vagy titánnak a mellkasába. Összehangolták a mozgásukat és dirr-durr! - magyarázom neki, de tán képtelen elképzelni. Nem baj, itt van egy traszformerszes bábu. Ezúttal ezt hajítom neki oda. - Ilyenekkel. No, de szuperhősökből is akadt néhány -hazudom tovább, ugyan, ki ne hinné el, ha először hallaná? - Az emberi mohóság túl nagyra csapott, az emberi kísérletek túlságosan is magasra rúgtak. Természetfeletti erőket adtak nekik, de ezek nem éltek sokáig - vonom meg a vállamat.
- Kiből lehet mellesleg boszorkány? - vonom össze szemöldökömet. Túl zavaros ez az egész a számomra.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 08, 2018 11:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1115 • Credit:

 
Ó, nagyszerűen veszi a jeleket a másik arcáról olvasva, miszerint nem mondott, mond olyat, ami nemigen tetszene neki. Egy átlagos léleknek a halál és a gyilkolás erősen tabutémának számított, persze kivételek akadtak bőven mindig is, mégis, úgy néz ki a lányt ezekkel a szavakkal nyerhette meg. Sosem árt, ha van az embernek olyan az életében, vagy épp friss szabadságában, akiből kicsikarhat bármit is. Ha kell, majd ha oda jut és szüksége lesz rá, ki fog derülni.
- Elég tapasztaltnak tűnsz ilyen fiatalon – mintha minden, ami csak mocsok ezen a földön, abban neki már része volt. Nem tudhatja persze, milyen manapság boldogulni, szórakozást találni és művelni, miféle ellenségek akarnak lesnek rá a sötétben, vagy épp fényes nappal. - És hogy sikerült? - bizonyára nem saját maga metszette el, merő kíváncsiságból. Aztán, ki tudja, nem ismeri, nem lát bele a lelke mélyébe, hogy milyen is pontosan, miket tett a múltban. Nem is tolakodóan kíváncsi, fenntartja szavakkal, és megtud, amit elmond. Semmi erőszak nincs ebben, inkább játék és kikapcsolódás. A jelen jobban érdekli, mint bármi más, mivel a jövő mindig képlékeny és formálódó, sokszor attól függően, mit hoz a jelen.
- Csak ügyesen kell csinálnod, és hosszú, hosszú ideig élvezheted a játékot. Ne túl mélyre, ne túl erősen. Az én időmben virágkora volt a kínzásoknak, nem egyszer én játszottam a hóhért – nosztalgiázik szélesedő vigyorával, arra gondolva, amikor valaki útban lévő ember vagy akár más kerül a kezeik közé, és megtették, amit manapság a sötét középkor rémtetteiként olvashatnak azok, akiknek ilyen luxusra is van idejük, mint egy könyv. A lány biztosan szeretné ezen sorokat olvasni, erre erős tippje van. Nem is fog most keresni egyet sem, feltéve, hogy nemigen tudja, merre tárolják manapság az ilyen régi köteteket, ha léteznek még egyáltalán. Erre mindenképp kíváncsi, főleg, mert akadnak közte fontosabbak is, de az egy másik mese, egy külön történet, amely későbbi időpontra vár. Mindenképpen, de szerencsére, igencsak laza az időbeosztás. Ahogy lavíroznak a témák között, nem hiszi, hogy lesz ideje bővebben kifejteni, miféle fejezetet kell keresnie, amitől okosabb lesz és ügyesebb.
- Ha téged is bezárnának hosszú évszázadokig, miközben kintről semmi információt nem kapsz.. - forgatja meg a szemeit, hisz pont nem az ő az okozója annak, hogy jelenleg nem sok dolog ismerős számára. Főleg nem akkor, amikor elviekben minden ki van fordulva. Furcsa, és egyben libabőrös is lesz tőle, egy normálatlan világban ők kész megváltók, nem? Nem. De mondani bármit lehet.
- Óhh, mily kellemetlen lehet. Ez is a kis.. angyali közjáték hozománya? Még mindig olyan hihetetlen.. rettegtek a Négy Lovastól, magától a Sátántól, attól, hogy a Nap vagy a Hold rájuk zuhan, de.. angyalok. Ki gondolta volna.. ez már annyira abszurd, hogy hihetetlen – még a ládában magyarázta el neki ezt az angyal, vagyis csak amennyit hajlandó volt róla elárulni. Nem mintha olyan sokat kellene erről mondani, hogy még jobb történetnek hasson. Az első szavától annak számított, olyan volt, mintha csak valami beteg elme kívánhatta volna ezt. Az, akikről mindig is úgy vélték, mennyire szentek, kifordultak és megtámadták az embereket. Csak az a vicces, hogy régen ezért angyalt taszítottak a pokolba, manapság pedig.. nos, semmi. Milyen furcsa világ.
- Maga a Teremtő csinálta, aki nincs.. sehol sem, így, feleslegessé vált a szerepe – hessegeti el a dolgot, mert nem fog és nem is akar erről több említést tenni. Nem érdekli a láda, nem érdekli az sem, hogy mi lesz majd vele. Majd egyszer, ha úgy adódik, szívesen belesegít olyanokat, akikre nincs szüksége, de egyelőre mindegyikük felméri azt, hogy kik azok, akik akadályok lehetnek, kik azok, akik nem. Terepszemle, elsőnek.
- Nehezen tehetnéd meg, nagyon ragaszkodom a szívemhez. Ha nem esett volna eddig le, megsúgom, hogy túl sok időt hagytam ki ahhoz, hogy holmi indiánokkal foglalkozzak – persze, akkor már voltak őslakosok ezen a vidéken is, de nemigen voltak érdekes a maguk kis isteneivel, ők a világ azon területén dolgoztak, ahol pezsgett az élet, és ahol szárnyalhatott a mágia. A gyarmatosítások? Azt már nem élték meg szabadlábon. Sok, sok elvesztegetett idő, sok meg nem értett utalás. Látja, hogy a másik türelmetlen, ha épp arról van szó, amit nem ért, vagy nem ismeri. Az angyal legalább nem fenyegetőzött, csak mesélt, ha épp olyan passzban volt, márpedig az utolsó időkben jobban eredt meg a nyelve.
- Középkor.. - emésztgeti a szót magát, hisz ez neki az újkor, de hogy ezek milyen számokat takarnak.. hát kérdéses. - Ez most pontosan melyik is? A Végkorszak? - a számok valamennyire nyitottak előtte, de még hogy mit és hova tegyen, nemigazán. Majd belejön. - Mi előbb, kicsivel, de a lényege ez, igen – tünteti el közben a kis játékot, és követi a tekintetét, amelyet a városra emeli. Nem kell kétszer kérnie, hogy kövesse, kényelmes tempóban indul el utána, lába alatt kavics vagy épp üvegszilánk csikordul de mit sem törődik vele, tekintete az épületekre vándorol, a kirakatokra, amelyek megmaradtak valamelyest, vagy csak sejtelmes mivoltában. Megállnak, és akkor néz az üzlet felirataira, érdeklődve követi, mit kínáltak annak idején, miféle képek vagy csak épp szövegek pihennek rajta, vagy épp a földön.
- Bolt.. - ismétli el, miközben betekint a kirakatablak koszos üvegén. Nemigen lát semmit sem, így nem is könnyebb, bár amennyit a nappali fény enged, nem mutat semmiféle fényességet, minden romos, a földön hever és a természet szép lassan veszi vissza azt, ami egykoron az övé volt. - Nem voltak ilyen boltok, de voltak helyek ahol ezeket megvehetted, mint a piacok, a szatócsok, kovácsok.. meg minden, teljesen felesleges magyarázni, ilyen helyen sosem jártam – lép be mögötte, és máris tapogatni kezdi azt, amit ér. - Könyvtárak? Szóval ott tárolják őket.. Mutasd meg, merre találom és annyi elég is – mohósága felcsillan szemeiben, hiszen ő úgy véli, ott olyan könyveket tárolnak, amelyek számára fontosak lehetnek, fogalma sincs arról, mennyire általános és hasztalan dolgokat lelhet majd ott. Egyelőre csak, miközben egy adag papírtörlőt tanulmányozott, figyel a másikra, a könyv után kap és annak poros borítóját olvassa. A nyelvezet elemzése eltart neki egy ideig, annak idején a latin volt elsődleges, az angol.. inkább a pogányok és mások nyelvezete. Miközben lépked, úgy lapoz a kötetbe, homlokráncolva olvassa a sorokat, és hát.. semmi sem tiszta, csak lapozgat és lapozgat. - Ennek a könyvnek.. semmi értelme. Nincs benne semmi hasznos – fintorog, mert hát a szórakoztató irodalom kimerült eddig a leírásokban, de ebben a könyvben.. nos, van minden. Értetlen egyelőre.
- Nem abban az értelemben szoktam éhes lenni, néha felfalok dolgokat. Szíveket, ilyesmiket – szórakozottan kapja el a csokit, és bámulja, másik kezében a könyvvel. A zörgő papírzacskó új neki, így egyelőre a másik nézheti, ahogy forgatja és nem leli értelmét. Milyen vicces, hogy aki ősi titkok tudója, ennyire lefoglalja magát egy csomagolt valamivel.
- Mindent, legfőképp. Vannak már tudomásaim, amiket megosztottak velem, de túl hézagos, hova is fejlődött a világ.



Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Tetszik, ahogy ez a fickó gondolkozik. Mi az, hogy tetszik, egyenesen ínyemre van. Aljas mosoly kerekedik arcomra, mely egyre jobban és jobban hatalmasodik el rajtam. Ilyenkor mindig úgy képzelem el magamat, mint a Grincs. Szája egyre jobban és jobban és jobban csak gördül felfelé, a füle felé, arca már lassan leszakad az arcáról, de még akkor is húzza szét azt az ördögi vigyort. Mily szomorú végkifejlettje a történetnek, hogy végül „megjavul”. Pedig szurkoltam, hogy a szíve darabokra hulljon.
- Az artéria már megvolt - legyintek könnyedén, prüszkölve egyet. Naná, hogy meg, azután talált rám, az a kis senkiházi kis… Na jó, annyira azért nem volt vészes az első találkozásunk, csak hát éppen. A vége nem kellett volna. Az az egyetlen, megbocsáthatatlan tette. - A belezést még nem próbáltam - vonom meg a vállamat könnyedén, mintha nem az én halálomról lenne szó. Halál. Ez a szó új értelmet nyert számomra. Igaza lehet az ipsének. Minél jobban megismerjük, annál kevésbé féljük. A kérdés csak az csupán, hogy én mikor és mennyire is féltem ezt valaha.
Ha így lett volna, nem lennék az, ki vagyok. Ha lennének bennem gátlások nem tudnék akármelyik jött-ment démonnal jókedvűen elcsevegni. Elérni, hogy érdekesnek találjanak, mintsem unalmasnak. Habár arra azért odafigyelek, hogy egyszer többnél ne találkozzak senkivel. Megterhelő mások társasága hosszútávon.
- Te semmit sem tudsz - vigyorodok a képébe, szórakozottan. Vajon mit meséljek neki? Az igazat? Vagy bármit beadhatok neki? Vajon mennyire mehetnék el vele, miket hinne el nekem? - A világ rendje megfordult - hajtom a fejemet enyhén oldalra, pillantásomba komolyság és játékos fény költözik. Paradoxon, melyre szinte csak én vagyok képes. Ajkamon csalóka mosoly táncol. - Ami egykor fekete volt, az fehér, ami fent volt, most lent van. Amire az emberek képesek voltak, arra most a természetfeletti képes - beszélek talányosan, de tán megérti ezeket. Nem tűnik ostobának, csak… Annyira másnak. Másnak, mint amilyenek mi vagyunk. Mint az emberek, noha nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán az egész értetlenkedése a világ dolgai felett. Mintha az elmúlt negyed évszázadot nem velünk töltötte volna. Holott nem tűnik idősebbnek tőlem. Annyira.
- Ha nem, hát nem - vonom meg a vállam könnyedén, noha arra a tényre, hogy az őseimnél is idősebb teremtmény? Kötve hiszem. Az apám a valaha élt egyik - fontos kihangsúlyozni, hogy csak az egyik - legősibb démonok egyike. Kíváncsi lennék, hogy az évezredek folyamán mennyi gyermeket nemzett önös céljai elérésének érdekében? És mennyiük áldozta volna fel saját magát, ezért, rajtam kívül?
- Könnyedén fel lehet használni mások ellen. Gondold el belezárni, kik beletettek téged oda - villan meg a bosszú apró lángja a szemembe, lelketlen lelkembe eltüntetve ama apró tényt, hogy ebbe bele tudnám zárni kedvenc pacikámat. Noha pusztulásának tudtáról nem kell tudomást szereznie. Csak a tényről, hogy bármikor előfordulhat vele.
És ha létezik Egy ilyen tárgy, több hasonlónak is léteznie kell.
- Indián - sóhajtok letargikusan. Miként nem lehet ismerni a valaha élt legnépszerűbb indiánt!? Ki ez a fickó? - Ha azt mondod, hogy nem tudod, hogy mi az az indián, esküszöm, hogy szíved tépem ki a helyéről - bólintok egyet, elröhögve magamat. Habár őszintén gondolom ezt a tettemet. Tényleg képes lennék kitépni a helyéről. Még akkor is ha tudatlansága áldás. Főleg számomra, akivel vélhetőleg először találkozott.
Jaj az angyalok, meg a dolgok, amiket kérünk tőlük. Remélem, hogy amíg idekint császkálok eggyel sem fogok sohasem találkozni. Vagyis… de, akarok. Egy szárnyikót akarok magamnak szerezni. Ha addig bele is pusztulok, igaz nem kellene. De kell egy szárnyikó. Meg egy démoncika sebész, ki felvarrja őket nekem. Ne mondjátok, hogy nem lehetne megoldani. A szárnyizmokat is kivágom belőlük, ha erről van szó. Mit fáj az nekik, úgyis gyorsan újra gyógyulnak.
No de, ami még érdekesebb, amiket itt Hermész mondd nekem. Szemem rögtön felcsillan, érdeklődve, és tán még komolyan is hallgatom. Sose hallottam még róluk, de ördögi terv kezd kibontakozni elmémbe. Nem kell senkinek sem megijednie ettől.
- A középkor óta nem léteznek - válaszolok neki kegyesen, remélve, hogy többet is megtudok tőle. Valamit valamiért, ebben egyeztünk meg a legelején nem igaz? Még akkor is, ha soha de soha ne bízz egy magam fajta… félvérben. Nem az alkuim megtartásáról vagyok híres, ez az egyed, mégis kíváncsisággal tölt el.
Szóval egy mágus lenne? Nem ez ennél sokkal többnek tűnik. Csendesen figyelem, amit művel, ahogy sétál. Ahogy eltűnik és ahogy…
Szememben fény csillan meg, ajkamon a már jól ismert ördögi mosoly bujkál.
- Ha jól értem, az utolsó boszorkányok eltűnésével tűntetek ti is el. Idestova… áh, hagyjuk a matekot, több száz éve - fordítok lassan hátat, tekintetem Queens épületei felé emelve. Az idő vasfoga kikezdte őket, számos darabja a porba hullott már. Próbálják foltozni, de hát… Lassan indulok el egy céltalannak tűnő irányba.
- Kövess kicsi Leviatán, talán kölcsönös segítségei lehetünk egymásnak - állok meg egy pillanatra aljas vigyorommal fordulva hátra. Máris nem volt hasztalan felkelnem a mai nap. New York lepraterepe ez, mégis innen lehet a legjobban tanulni.
Nem is nagyon megyek messzire, már ha követnek engem. Egy díszes feliratú bolt előtt megállok. Évek óta zárva lehet, amolyan…
- Ez egy bolt, tudod, ahol lehet vásárolni élelmiszert, újságot, zöldséget, csecsebecsét, minden haszontalan dolgot, amit csak valaha is feltaláltak. Tényleg, a te korodban… NA jó rövidítsük le a dolgokat, tudod, hogy melyik földrészen jársz? Ne hidd, hogy behozok neked több száz éves lemaradást - pfújok egyek ajkaimmal. - Arra ott vannak a könyvtárak. Ámbár az egyszerű dolgokat megtaníthatom neked gyorsan - nyitok be könnyedén az ajtón. Még ha zárva is volt… a zár engedelmesen nyílik tudatom előtt. Naná, hogy élvezem, hogy lehet ilyet kérdezni? Az egyik legősibb és legelemibb hatalom került egy őrült birtokában. Az első dolog, mely a kezem ügyébe akad, egy évezredes kiadású Karl May könyv. Könnyedén dobom hátra, Hermész irányába. - Ő itt Winnetou, olvass utána. Ha nem teszed, tényleg tollas lesz a helyed - vigyorodok ördögin. S most, hogy bejöttünk az áporodott levegőjű helységbe, rögtön éhség érzetem támad.
Több éves fóliázott csomagolású csokit bontok ki. Bűze orromba hatol, mégis vállat vonva harapok bele.
- Csoki - dobok felé egyet. - Azt mondják boldogság hormonokat szabadít fel benned. Te vagy valaha is éhes? - záporozom kérdésekkel, úgy tűnve, egy percig sem érdekel a hatalom, melyet birtokol. - Mit akarsz tudni erről a világról? - sétálom körbe a sötét helységet, minden apróságot a kezembe véve, majd leejtve a kezemből. Egyes műanyag játékokat atomjaira szedek szét és engedem ki ujjaim közül.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 8:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 981 • Credit:

 
Nem szereti ezt, nem szereti, hogy ennyi mindenből kimaradva tudatlanul áll minden és mindenki előtt, miközben gyengének mutatkozik, mintha alapvetően csak egy bugyuta entitás lenne, semmi több. Aki mindenre csak rábámul, és mindenki kinevetheti. Frusztrálja odabent, saját magát hergeli, pedig tudja, kinek köszönheti ezt, kinek kell a nevét a szájára véve átkozódnia, csak épp semmit sem ér el vele. Él benne egy világ, amely továbblépett, fejlődött és nem tudja, nem képes átcserélni a képet erre, ami van, mert annyi a kérdése, hogy szét tudna robbanni. Talán az angyal kellene neki, aki hajlandó volt az utolsó időkben válaszokat is adni neki, nem rébuszokat, üres fenyegetéseket vagy szarkazmust. Vagy azt, amit ez a lány. Mély levegőt vesz, nem cselekszik hirtelen, minden idő kérdése, megmondta a fivére is. Csak épp nem akar várni, eleget tette.
- Attól függ. Ha szíven szúrlak, akkor azonnal, azonban egy gyomorseb órákig is elhúzhatja a kínokat. Ha artériát vágok akkor.. a kettő között, míg kivérzel – magyarázza, mint egy elhivatott gyilkos, hogy mennyire lenne képes kiszenvedtetni ha úgy akarná. De hogy örömmel töltené el? Nem. Ez a lány neki senki, csak egy apró, azonban a maga módján érdekes létforma, nem fecsérli az idejét, noha egy percig se higgye a másik, hogy nem tenné meg és nem mosolyogna, miközben szenvedne. - Csak te? És mégis hogyan? Ti félvérek.. ilyen szívós darabok vagytok, vagy manapság már minden ember hiába hal meg? - billenti kissé oldalra a fejét, a késsel mit sem törődve, amit felé nyújt, mert nem lenne rá szüksége, puszta kézzel is képes lenne olyan mértékben roncsolni a másikat, hogy abba, ha nem is végleg, de bele tudna halni. Tekintetével követi, ahogy kacarászva fordul körbe, amitől egy átlagos ember bizonyára frászt kapna, ő azonban csak nézi és tanulmányozza. Nincs rendben az elméje, az már tökéletesen kimutatkozik, vélhetően a démoni rész marja bele magát, fertőzi meg és sötétíti el azt, ami lehetne, egy átlagos valami.
- Nem kell erről kiselőadást tartanod, ezekkel a dolgokkal nagyszerűen tisztában is vagyok. Én már akkor ilyeneket műveltem, amikor neked még az őseid is csak kósza gondolatok lehettek vagy még az sem. Ismerem az embereket, ismerem hol és mi fáj, hogy milyenek – csitítja el a dolgot, mielőtt jobban belelendül. Oké, a mostani emberek felfogása és viselkedése mégiscsak másabb, újabb, de az alapok nem változhattak, nem nőtt öt szívük, minden olyan, aminek a Teremtő kitalálta, csak ez az elszólt kis apróság csigázta fel annyira, amennyire csak lehet. A világ ki van fordulva önmagából, ez tény és való, és meg akarja ismerni. Ha valóban nem képesek meghalni, ott valami hatalmas és nagy történt, olyan, amitől nemhogy a Föld, de maga az egész univerzum is tönkrement, eltorzult. Nem mintha nem illenének bele ilyesmibe, de.. mindennek megvolt a maga szépsége.
- A látszat mindig több. Elsőnek te sem tűnsz olyan szörnyetegnek, aminek eladod magad. Én.. mi.. a többi testvérem. Talán most úgy tűnik, teljesen ártalmatlanok, de nem, egyikük sem. Azt tanuld meg, hogy sose nézz le senkit, mert nem látod elsőre hatalmasnak és erősnek. Főleg ne minket – nem fenyegetőzik, ó, nem. Hangja nyugodt, halk, és kellemes, csak cseveg, mintha totálisan normális dolog lenne az, hogy ilyesmit művel. Ha érzi a másik, ha nem, nem számít.
- Nincs már mit mesélnem róla, miután kiszabadultunk, vége. Nincs többé. Szerinted hagytuk volna ott? Ó ugyan, darabokra törtük – na majd pont el fogja mondani, mit tud, és merre van, vagy egyáltalán, bármit arról a vacakról. Nem, nem, ostoba lenne ha ilyesmit engedne magának és ő nem az, aki elkövet ilyesmit. Volt, hogy hibázott, hogy elrontott dolgokat, de sosem dolgozott saját maga, vagy a testvérei ellen.
- Ki az a Winnetou? - biztos az az angyal, akiről eddig beszélt, vagy valami másik. Nem vett még kezébe egy romos helyen hagyott könyvet sem, hogy tudja, manapság a műveltség már nem csak a zene és a könyvek nem csak unalmas, vagy sötét titkokat rejtő kódexek és szentírások. A modern művészetek kimaradtak, és egyelőre feleslegesek is.
- Ha én kérek bármit is egy angyaltól.. ennél abszurdabb ábrándot is ritkán hallani – szórakozva nevet fel, mert az angyalok lesznek az utolsók, akik nekik eszükbe jutnak, ha kérdésről, kérésről van szó. Abból leginkább egy kisebb csata lenne, vagy csak öldöklés, semmi több. Angyalok.. egytől kért, és elég is volt egy életre. A sárdobálásra csak a szemét forgatja, majd szinte élvezettel figyeli, ahogy egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ahogy eddig csapongott, játszott, úgy némul el, úgy követi a szavait és úgy nyit felé. Hát nem csodálatos? Még egy elmebomlott lelket is képes lekötni azzal, hogy magáról, a történetükről mesél. Mi ez, ha nem egy apró csoda? Vagy a mohóság újabb kincse. Ki mit néz.
- Messze voltunk, egy másik helyen. Úgy látom Isten jó munkát végzett.. - áll fel eddigi helyéről és lépdelni kezd, nem messze a másiktól, de ismét a környéket figyeli. Mintha csodálkozna ismét.
- Úgy néz ki, ez volt a jussunk. Nem tudom, vannak manapság boszorkányok? - fordul ismét a másik felé. - Nem érzem őket.. sehol – sóhajt csüggedten, hisz azok voltak az ők örökségei, a sajátos gyermekei. - Nem, ezek szerint. Csak talán az arkangyalok ha tudnak valamit, de ti? Nos.. lényegtelen, mert itt vagyunk ismét. A múlt az múlt, felesleges ezen rágódni. Régen éltünk, alkottunk és uralkodtunk. A történelem meg általában ismétli magát, vagy meglátjuk mi lesz. A te mágiád is él, de az enyém másabb, nem ítéllek el, csodás amit tudsz, nemde? Gondolom élvezed is – pillant arra a tetemre, amit a találkozásuk pillanatában repített felé, és odalépked hozzá. - Azonban van egy olyan része, amely mélyebb és erősebb, ősibb. Ha sikerül a tervem, a tervünk, egyszer még megláthatod, mi hogyan látjuk a világot – a terem eltűnik a földről, ahogy megemeli, de mire a másik felé fordul, már híre sincs, csak két, összezárt tenyere fogadja a másik tekintetét. És mikor szétválnak, a tetem helyett egy apró, sárga pelyhes kiscsibe csipog a világ felé. - Annyi minden van, amiről sejtésed sincs.

[/color][/i]


Utolsó Poszt Szer. Ápr. 04, 2018 2:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Ó, ez sokkal izgalmasabb lesz, mint azt először hittem volna. Hiszen ő semmit sem tud. De, tényleg. Semmit sem. Vagy átaludta az egészet - mondjuk egy szép kis kóma bejátszhat. Igen, miért is ne? Ó, vagy kérlek légy amnéziás. Légy az, hogy megrontsam a lelkedet, hogy aljas dögevőt varázsoljak belőled. Kérlek, Lucifer, ennyivel tartozol nekem.
Aljas mosollyal az ajkamon sétálok hozzá közelebb, Kín markolata a kezembe csúszik. Egyszerű csuklómozdulattal lököm a magasba és fogom meg hegyénél. Életem első ölőeszközét vagyok hajlandó átadni a férfinak, széles vigyorral az ajkamon, miközben megállok előtte.
- Próbáld ki, már ha van türelmed várni, várj, a kés általi halál mennyi időt vesz időbe? - hümmentek, komolyan elgondolkodva az egészen. Önként dobom oda el nem pusztuló életemet, egy idegen kezébe. Bánjon vele megfelelő és elég kreatív mód. - Azt hiszem, hogy egy fél óra türelmed, hogy meglásd, nem halok meg… Vagyis de, mégis feltámadok - villannak fel szemeim, őrült örömfényekben.
- Ó, valamit nagyon rosszul csinálsz, ha elvész a varázs - röhögök fel, függetlenül attól, hogy elveszi-e a kést, vagy nem. Legfeljebb percekkel később fogom neki csak kifejteni, hogy mire is gondolok. Addig is könnyedén pördülök meg őrült nevetésemmel saját tengerem körül, fejemet hátravetve. Igen, mondtam már, hogy rohadtul… nem vagyok épelméjű? De ebben a világban mi értelme lenne normálisnak lenni? - A fájdalom mindig igazi és a fájdalom mindig új. Az emberek elfelejtik a fizikai fájdalmat, nem tudják olyan pontosan felidézni, mint a lelki traumákat - sóhajtok elalélten. - S ezernyi halálmód létezik… Minden ember máshogy reagál rá, szóval, ha veszem a megmaradt emberiséget és felszorzom a változókkal, akkor… - újra felé fordulva kicsit ugrálva csapom össze tenyeremet boldogan.
- Még rohadt sokáig nem fogok unatkozni - vigyorodok önfeledten. Nincs semmi, mivel jelenleg kedvem tudná szegni. De nagyon nincs. S amúgy is mire eljutok odáig, hogy megunjak, akkor keresek majd más szórakozást. Ki mondta, hogy nem találnék? Na látjátok. Életem azon részében sem unatkoztam, amíg meg tudtunk halni, noha akkor épp démonokra vadásztam. De csak és kizárólag a jó ügy érdekében! Olykor embereket is mentettem ám!
Az más kérdés, hogy eme esetben ezen emberek teljes mértékben elvesztek. Hupsz, balesetek mindig történnek, nem igaz?
Gondolatban vonom csak meg vállamat, lényegtelen a múlt dolgain töprengeni, azon úgy sem tudunk már változtatni és minden úgy jó, ahogy alakult, hisz mindennek megvan a maga oka. Most már világosan látom ezt magam előtt.
- Valóban tudod? - vonogatom meg kérdőn szemöldökeimet, vigyorom mit sem veszít erejéből. Olyan, mintha valaki az arcomra ragasztotta volna egykor. Mintha felvágták volna és úgy varrták volna össze számat, hogy ijesztő mosolyt kölcsönözzön egyébként csini pofimnak.
Jah az más story.
- Pedig eddig nem úgy tűnik - vonogatom meg a vállamat. Ne nézzetek így, még véletlenül sem akarom manipulálni! Pláne megjátszani magam! Mégis hogy gondolhatjátok ezt!
Ó, hogy ti a hangok vagytok. Na igen, az más, de ne befolyásoljatok! Azt mondta, hogy tud szórakozni! Akkor biztos tud, miért ne hinnék neki?
Saját magammal vívott csatám közbe hangosan nevetem el magamat.
- Épp azért mert nem vagyok komplett - forgatom meg ujjam halántékom környékén, válaszolva az egyik hangomnak a fejembe. Sokan vagyunk ott és nem nagyon férünk meg egymás mellett.
Viszont, most nagyon oda kellene figyelnem arra, amiket mondd.
- Mesélj még erről a dobozról - villannak meg szemeim, mintha akarnék ettől valamit. Nem is egy apró aljasság gondolata kezd szárba szökkenni igen bomló elmémbe. Ezzel sarokba tudnám szorítani. Ezzel el tudnám érni, hogy rettegjen tőlem, még ha csak egy fél pillanatra is. Kell az a doboz. Mohóságom kezd egyre nagyobb teret elfoglalni magamba, mégis ezt vissza kellene tartanom. Türelmesnek kell lennem. A bosszú azoké, kik igazán türelmesek.
És én végtelenül türelmes egy korcs vagyok.
- Pedig csini lennél velük - vonom meg a vállamat. - Ha meg még a hajadba is fonnánk párat, szebb lehetnél, mint Winnetou - sóhajtom letargikusan, letéve arról, hogy lesz valaki, kiből tollast csinálhatok. Hogy nem képesek értékelni humoromat.
Habáááááár ha egy éjszaka tenném ezt velük, akkor, mh…
- Mert nem tudod, hogy miként kell kérni tőlük. Van még közöttük jó, kik segíteni akarnak, szegény és ártatlan emberkéken - szipogok egyet, szemem sarkából műkönnyet letörölve. A világfájdalom, mely egy pillanatra megjelenik arcomon, tökéletes megtévesztésről tesz tanúbizonyságot. Bárki átérezhetné fájdalmamat, ahogy ajkaim megremegnek, szempilláimmal egyetembe. Tekintetem a fájdalom, mely egész bensőmet elárasztja felmérhetetlen. Bármely jólelkű angyal megsajnálna ebben az állapotban, rá sem jönnének belülről mennyire rothad is a lelkem.
De ezt persze csak egy pillanatra láthatja Hermész, hiszen rögtön utána a megszokott őrült nevetésembe török ki.
- Ez nagyszerű - lelkesedem. - Szarjuk le a másikat jó magasról! Na jó, azért nem szó szerint, habár… Nem, még egy jó darabig nem fogok tudni fürödni, de szívesen megdobállak ürülékkel, ha szeretnéd - biztosítom teljes komolytalanságomban őt. Csak hogy lássa mennyire is vagyok előzékeny. És, hogy nem az vagyok, ki teljesen máshogy gondolja, ahogy mondom a szavakat.
Feleselése pedig egyre jobban és jobban tetszik. Szórakoztat a férfi, főként a most jövő mese.
Furcsa dolgot láthat tőlem, melyet… az elmúlt években, senki sem tapasztalhatott velem kapcsolatban. Figyelek. Mégpedig komolyan. Kezemet keresztbe fonom mellkasom előtt, testsúlyomat a jobb lábamra helyezek és csak hallgatok. Egy megjegyzést sem teszek, hiszen… Ezt nem tudtam.
- És még azt hittem, hogy minden természetfeletti lényről tudomást szereztem már így, vagy úgy - ennyit jegyzek csak meg a végén, de érdekel a pasas. Nagyon is. Főleg amiket a legvégén mondott. Az… Az-az, ami teljesen megfogott. - Szóval Gandalf tényleg létezett… Ez király! De hol voltatok ennyi ideig, kicsi leviatán? A mágusok nem tűnnek csak úgy el a semmibe, hiszen lám, itt vagy és beszélsz róla. Hogy nem maradt fenn rólatok, egy.. aprócska… iratocska sem? - vigyorgok negédesen. Tényleg apám keresése közben igyekeztem Mindent elolvasni a világ különböző lényeiről, a démonokról, angyalokról. De leviatánokról sehol sem olvastam.
Miért?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 03, 2018 11:03 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1101 • Credit:

 
Nemigen figyel olyasmire, hogy minden az új szemlélet tökéletes példánya legyen. Csak van, csak mondja, és kész. Ha valamit nem ért, akkor majd kérdez, de még nem alakult ki benne az, ami bennük már alap. Ő a régi értékekhez van szokva, még nemigen ismer mást, noha mutattak, mondtak neki dolgokat, az mégsem a hosszú évszázadok kiesett idejét fedi le. Ó az annak kevés, a lyukakat magának kell kitöltenie, ilyen egyszerű, és azon is van minden percben. Pihennie nem kell, az már rég megvolt, igencsak hosszan. Kinek kellene még egy kis takarék, ezek után? Hmpf.
- Meg sem tudnak halni? Ezt hogy érted? - billenti kissé oldalra a fejét, hiszen ez új. Az emberek halandóak, nagyon is, akkor biztosan, amikor ők tomboltak közöttük. Ez is új lenne? Kicsit megzavarta a dolog, nem is figyel rá, annyira lekötötte a világ, az újdonság, amit hozott az elzárás után, hogy vak volt minden másra, és süket arra, amit a ládában tanult. Túlságosan messzire kalandozott és nem bánja persze, ideje van, világosítsa fel a másik nyugodtan, mégis mi ez az egész. - Neked egész jó, de pont a véglegessége volt a szép. Mármint.. mi súlya van annak, ha tudja, hogy úgyse hal meg? Elveszik a varázs, és nem lesz igazi a fájdalom. Előbb utóbb már nem lesz ilyen szép neked sem, meglásd – elviselik, lenyelik, aztán vége és kezdődik előröl. Elfásul minden, megszokott, monoton menet lesz, semmi más. Mint az evés, alvás, a szükségletek. Csak egy gépezet. Persze, ez a világ már nem olyan, amit ő ismert, miért élnének a régi szabályok? Amikor lesújtott a vég, a mérleg elbillent, és úgy néz ki, egészen véglegesen, és egészen a rossz irányba, bár attól függ, kinek mi a rossz. Mindig voltak tragédiák, olyanok, amik átformálták a világot, az embereket, ekkora azonban.. Ha Isten valóban figyelne, ők se lennének kint ilyen elevenen. Hasznára fordítja a dolgokat, amint beleszokik, amint eléri azt, amit akar. Persze, most csak méla tekintetű, tudatlan ficsúrnak tűnik, de ez a bájos arc csak álca, olyan, amelyről nem feltételezel semmi rosszat, közel is engeded magadhoz, utána pedig bumm, lecsap és a jeges verítékben fürödve ismered fel, hogy nagyon rossz ötlet volt. Ha most valamely testvére lenne itt, talán már marcangolná a félvér nőt, vagy szóba sem állna vele, de Athan mindig is kicsivel békésebb és éhesebb volt a tudásra, nem mindig a gyilkolásra. Ez nem azt jelenti, hogy gyengébb is lenne, ó nem. A sok összeszedett holmi, mind-mind hasznára válnak, mind értékesek. Már csak azokat a kincseket kell felfedezni, amelyek végképp azzá teszik. De nem kalandozik most messzire, csak szórakozottan figyeli a másikat, had savazza. Nem veszi fel.
- Hidd el, tudom magam is – húz fel pár régi emlékképet magában, amikor szórakoztak és amikor elemükben voltak. Ne tudná.. inkább a másik ismerné, mi is volt az. - Tudatlanok mindenhogyan. Ismerik és mégsem használják. De nem fontos ők – hagyja is azt, mi is a tudás, vagy épp mi nem az. Sokféleképpen mutatkozik meg, és nem várja el, hogy másik is azt lássák, amit ő. elvégre egy félvér másként van kódolva, mások az érdekei.
- Akaratlanul mindig felhozom. Van egy hely, amely első látszatra csak egy díszes ládika, de ha kinyílik egy hatalmas, halott környezetű börtön. Erős, a jegy egyirányú és maga Isten keze nyomát viseli – foglalja össze azt, mit hagytak hátra, maguk mögött, és mit nem akar már látni. Kétség kívül a láda a maga nemében elképzelhetetlenül ritka és erős dolog, amit értékelni is képes lenne, ha nem kellett volna megnéznie igen közelről, és belülről. Most már csak haragot érez a láda iránt, annak készítője iránt, és ha nem is figyel rá, akkor is vele van. Ám most mégsem gyullad fel benne annyira, csak említi és eltemeti, nem fontos a másiknak pontosan részletezni azt, miként is működnek, és mi is most a sorsa. Még mindig van két lakója, azt, hogy meddig, fogalma sincs, de azt tudja, hogy ha azok ott kijutnak, meg fogja próbálni elpusztítani a ládát. Addig keresi a módot, a varázslatot, vagy épp a fegyvert. De pusztulnia kell. Most is megtehetné, úgy, hogy azok ketten odabent rohadnak, de úgy érzi, ezzel a kis szívességgel adózik nekik, hagyja, hogy megkapják ők is a szabadulás és az élet lehetőségét.
- Nem érdekelnek sehogy sem tollak. Nem lopok, mert nincs rá szükségem, tudok így is igencsak gyorsan közlekedni. Nem kellenek nekem szárnyak sem hozzá, csak a mágia, meg.. hogy ügyes vagyok ebben – szórakozik a lelkesedésén. Méghogy szárnyak.. neki? Ugyan már, pfúj. Elrontaná az összképet, akkor inkább kér ő is pikkelyeket, vagy bármi mást. - Egyik angyal se szívesen adná a tollait, ezt elárulom. De sosem a szívesség a fontos, hanem az, hogy hogyan éred el. Könnyedén, szenvedve.. teljesen minden. Nem érdekelnek az angyalok – egészen addig nem, amíg útjába nem állnak. Kicsi csalódás, hogy egyet se látott, amikor kiszabadult és egy sem riadózott. Ennyire nem érdeklik őket, hogy apuci ellenségei szabadon mászkálnak? Ez is egyfajta vélemény, így könnyebb. Legyen akkor ez a felállás.
- Ahogy te se nekem. Látod, milyen szép? Ez is egy közös pont. A másik semmissége – mosolyog rá, gúnyosan kissé, mert ő akkor is alantabb van, mint saját maga. Nem számít, nem érdekli. Ez csak egy állomás, ahol csak van és teszi a dolgát. Abban viszont biztos, hogy az igazi gyengepontját nem leli meg, mert el van okosan rejtve, és tüntetve. Nem mintha arra vágyna, hogy megleljék, ó nem. Maradjon csak így, játszadozzon, aztán meglátja, mennyire tudja lenyomni.
- Ki fogom, ne aggódj – nyugtatja meg, hogy nem lesz itt semmi gond, fog ő szórakozni, csak épp nem itt, és nem most. Ez a hely túl unalmas, egyhangú és sivár. De majd máskor, őt nem fogják vissza a határok, könnyedén mozog ide-oda.
- Ó, miért hagyta volna Isten, hogy tudjatok rólunk – horkant fel, mert annak idején bizony tudták, most viszont.. nem hiszi, hogy valaha egy könyvben is szerepeltek, vagy szerepelnek akár most is. Alapos volt mindig is. - Az anyám Andariel volt, egy démon, apám pedig az utolsó hatalmas leviatán a Földön. Így értettem, hogy hasonlóak vagyunk, csak míg te egy ember részeit hordozod, én sokkal hatalmasabb és ősi erőt. Bár.. inkább teremtők voltak, mint szülők de.. oda senki neki, ők már nincsenek, csak mi, nyolcan – vigyorodik el ismét a nosztalgikus gondolatokra. Elvileg, az „apja” miattuk halt meg, „anyját” meg.. nos, ő is miattuk. Kellemes kis család. -  A mágia sokrétű dolog, benned is érzem, hogy ott dobog – emeli meg kezét, és mit sem zavartatva magát, a nő mellkasához emeli kezét. - Egykoron az emberek is használták, mert megmutattuk nekik, de.. Isten közbeszólt, mert félt. Vagy csak irigy lett, nem tudom. De mára már ennek semmi nyoma..



Utolsó Poszt Szomb. Márc. 31, 2018 12:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Vigyorogva hallgatom a férfi mondatait, de valami hibádzik bennük. Nem azt állítom, hogy nincs minden úgy, ahogy ő mondja, csak éppen… kicsit másképp. Mintha amiket mondd, azok nem mostanra vonatkoznának. De aztán ki tudja, lehet, hogy most is így gondolkoznának?
Kit érdekel, ezeket csak ölni jó. Meg életben tartani, jaj miért ilyen nehéz ez a világ?
- Manapság inkább rettegnek csak a szimpla haláltól, pedig meg sem tudnak halni - sóhajtom el magamat letargikusan. Persze ez nem igaz, minden mit csinálok hazugság. - Habár, épp ez a jó benne - vigyorodom el álnokul. - Megölni őket újra és újra. A fájdalom miatt újra és újra csak könyörögnek életükért, hasztalan - sóhajtok újból, de ezúttal némileg kéjesebben, mint eddig bármikor.
Nincs ellenemre a mostani helyeztünk. Ha tehetném megtartanánk jelenlegi állapotunkat örökké. Ez a valódi pokol, nem pedig ami ott van lent. Na jó rendben, a lenti is tökéletes, ott is szenvednek a lelkek, azonban… az nem olyan, mintha én csinálnám ezt.
Viszont ezek bujkálnak. Bujkálnak az embertársaik, a démonok, de még az angyalok elől is. REdnben az utóbbit még meg is értem, hiszen épp miattuk alakult ki ez az egész helyzet. De én meg épp miattuk tudok életben maradni. A nagyhatalmú nagyfater figyelme nem összpontosul a korcsokra.
Megállapítására vigyorogva vonok vállat. Nem vitatkozom vele, miért tenném. Valóban élvezem az életem, kihasználom minden percét - no meg halálomnak is - csak épp nincs mit csinálni.
Nézzétek itt egy hatalmas város, emberek millió laknak itt - még úgy is hogy a Sötétség elpuszította jórészüket, lerombolta a házakat, özönvizet hozott a városra. S mit csinálnak? Siratják életüket. Akaratlanul is megforgatom szemeimet, mely akár szólhat a férfinak is. Nem tudhatja, ahogy én magam sem.
Könnyedén, fújtatva legyintek a férfi felé. Mégis szavai szöget ütnek gondolataimba. Amíg a vég nem kopogott a sarkában? Eddig is sejtettem, hogy nem egy szimpla emberrel van dolgom, ő ennél több. A kérdés, hogy angyal vagy démon? Bár ha így beszél velem, akkor az utóbbira tippelnék, de bár az előbbi lenne. Csinálhatnék szárnypörköltet.
Ajkamat megnyalom, hiszen angyalvérre fáj a fogam.
- Nem tudod te, hogy mi a szórakozás - vigyorodom el. - A tudatlanság nem az, amikor az embereknek halvány lila fogalmuk sincs, hogy nem csak az ő kis szánalmas világuk létezik, hanem ennél hatalmasabb erők uralják azt - csillannak fel szemeim. Dehogy kell nekem a végnélküli világ. Abban biztos, hogy megdögölnék. S nem azért, mert üldöznének, hanem mert unatkoznék…
Habár… lehet megtalálnám ott is a helyemet, de ha az embereken múlna újra és újra diliházba dugnának. Milyen jót lehet ott öldökölni.
- Naná, hogy az. A hús marcangolása, az égett bőr szaga, mely nem szűnik az orrodból. A sikítások édes hangja - sóhajtok újra csak, fejem enyhén félrehajtva, miközben ábrándozok. - A kínzó forróság, mely égeti a bőrödet, s mely nem szűnik sohasem. Az ezernyi kínozni való lélek, köztük te magad is - lassan sóhajtóbabává is vállhatok.
- Várj, milyen dobozról beszélsz? - vonom fel egyik szemöldökömet, miközben egyik ajkamat aljasan húzom oldalra. Ezzel a pacákkal valami nagyon nincsen rendben.
De ne aggódjon, majd én rendbe hozom. Csak tudnám, hogy mi az mi a baja. Nem hinném, hogy a pokolból egyszer sem jött fel - ugyanis szentül hiszem most már, hogy démon - és nem tudná, hogy mi micsoda a világban, ez annyira…
Vicces.
Ami pedig az angyalokat illeti… Romos kis lakásában lévő kis fogolykájára gondol, melyet nem is olyan rég kapott ajándékba. Milyen kis kínozni való kis falatka. Milyen finom bőre, húsa, melyet kivág belőle. És ha ez nem lenne elég, újra és újra visszanő neki! Regenerálódik az ebadta, ezzel is örök táplálékként szolgálva neki. Mily nagyszerű ajándék volt ez a pacikájától.
- Nagyra nőtt hisztigép - vonom meg a vállamat érdektelenül. Valójában nem érdekel az Isten és hogy mit csinál és hogy miért csinál. Eddig sem foglalkoztam vele túlzottan, ezután sem fogok. Számomra ő senki. Nem ő az, ki számít az életemben.
Van helye ott egy fontosabb személynek helye.
- Szóval azt állítod, hogy nem zavarják, hogy a bokádat legyezgető szárnyaid csiklandozzák a bőrödet? Nekem bárhogy jó - vonom meg a vállamat.
Ellenkezhet, számomra már akkor is csak Hermész marad. Bármit is mondd és cselekszik.
- Megvan! - toppantok kettőt kezeimet összeütögetve. - Lopjunk neked tollakat oda! Biztos lesz egy olyan szárnyiskós, ki szívesen adna nekünk a tollacskáiból, két szép szemünk miatt - vigyorodom, miközben egyre jobban átérzem eme jelenetet. Ahogy megtévesztenénk ketten egy tollaskát, de persze ennyi nem lenne nekünk elég. Az egész szárnyait akarnám. Nem tudom, hogy mi ez a szárnymániám, de az idő előrehaladtával egyre jobban kiütközik rajtam.
- Oh, de édes vagy - biggyednek le ajkaim, s egy pillanatra felveszek komoly arcot. - Azt hiszed, hogy érdekel, hogy egyébként elítélsz e - csillannak meg szemeim, majd hangos nevetésbe török ki. - Aranyom, te egy senki vagy nekem, kinek a véleménye cseszettül nem számít nekem - nevetem hangosan.
Vicces a manus, mit ne mondjak, s ahogy egyre közelebb sétálok hozzá, úgy lesz egyre érdekesebb is. Vagy az épp az idő előrehaladta miatt lesz az? Kit érdekel? A lényeg, hogy meg akarom fejteni, el akarok vele szórakozni, hogy aztán eldobhassam.
- Tégy próbára, meglepődnél - vigyorodok álnokul. Aztán meglehet, hogy tényleg úgy van, ahogy ő mondja, de ezt egyikünk sem tudhatja, amíg el nem árulja, hogy mi is ő valójában. Ő sem ide való. Nem ebbe a korba.
A füstöt lassan fújom ki orromon keresztül. Egyik kezemmel magamat ölelem, amíg a másikat, melyen a dohányt is tartom, a vállam magasságába emelem. Újabb szippantás után, újra csak nem foglalkozom azzal, hogy elfújjam a férfi feje mellett a füstöt. Kegyetlenség, de egyenesen az arcába kapja meg.
- Kreatív vagyok - vonom meg vállaimat - Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja én pedig nem nyugszom, amíg meg nem találom őket - vigyorodok el újra csak álnokul. Nem árulom el neki, hogy milyen ötleteim nyugodnak zavart elmémbe. Oda lenne a meglepetés varázsa. Mintha a szemfényvesztő elárulná trükkjeinek titkát.
- Leviatán - suttogom halkan, újra körbenyalva számat. Nem hátrálok el, látva, hogy közelebb hajol hozzám. Vigyorom csak tovább szélesedik már-már lehetetlen szélességbe. Elszakadhatna szám, mégis kibírom. - Kegyetlen és nem játszadozol? - rázom meg a fejemet, elégedetlenül. - Pedig egyszer ki kellene próbálnod azt is. Biztos élveznéd - vonom meg a vállamat. - S mi az a leviatán? - jön az újabb kérdés tőlem, mit sem érdekel, hogy nem ez volt a megállapodásunk. Sose higgy egy félvérnek sem.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Csüt. Márc. 29, 2018 1:00 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 999 • Credit:

 
- Én úgy értettem, hogy az emberek. Azt hiszem te szívósabb vagy valamivel, no de ők? Leesnek valahonnan, és utána rettegnek a második lépcsőfokon. Vagy a vízben, vagy bárhol. Ők azzá válnak, valaki tanul belőle, más pedig ebből a félelemből táplálkozik – nem az ő sorsa az, hogy eldöntögesse, ki és hogyan válik unalmassá, vagy bármi mássá, az leginkább saját magukon múlik, és a szerencsén, hogy épp túlélik-e. Nem is nagyon izgatta sosem, hogy épp miért unalmas valaki, ha útban volt, ment a többi után, ha csak egyszerűen, minden ok nélkül ölte meg, akkor is. Nincs lelke, nincs lelkiismerete ahhoz, hogy ilyen morális döntésekben bezavarja saját magát. Valamelyest kissé ösztönlény is, persze mégis több, összetettebb, csak épp ezen részét kiragadva az egészből. Egy apróság csak, amit mások észre sem vesznek, mert nem mutatja. Meg persze, a másik nem arra fókuszál. Ki akar törni a normalitásból, romlott és talán bomlott is, más, mint azok, akik kaparnak az élet után és elfelejtették, milyen szórakozni. Nem csoda, ebben a világban, mely néhol erősen hasonlít arra, ahonnan jött. Ilyenben tényleg csak kaparni lehet nekik, lehetőleg lefele.
- Te megteszed helyettük is, és más sose fontos, csak saját magad, ha már azt mondtad nem vagytok összenőve – nem kell keseregnie, az emberek meglesznek nélküle és minden egyéb utálata nélkül is. Van elég dolog a világban, amely okot ad nekik arra, hogy törjék a fejüket, nem egy fiatal lány gondolatai mozgatják őket. Aztán ki tudja, hiszen fogalma sincs, milyen helyen áll a másik azon a bizonyos létrán. Nem gondolja olyan magasra, de talán legalulra sem, elvégre szabadon mászkál, ha valakinek nagy szálka lenne a szemében, ott lenne rajta a nyoma. Legalább is, régen így volt. Aztán hogy most? Még azt sem tudja, hogy bizonyos körökben mik is a pontos erőviszonyok, vagy épp az olyan alakok, akiknek a kezében van az aktuális szemétdomb hatalma. Nem mintha annyira számítana, de jó ismerni, ki az, aki mellette és ki az aki ellene állhat fel végül. Ezeket nem fogja itt és most megtudni, ebben biztos, ha viszont mégis, nagyobb meglepetés lesz neki a lány, mint elsőre gondolta.
- Meg? Hát.. nekem jobban tetszett, amikor még nem kopogott a vég a sarkunkban – sosem látta ezt a vidéket, de még mindig lelki szemei előtt van az, amit elhagyott, az a nap, amikor elkapták őket. Az ilyen mindenki agyába elég mélyen beleég. - Buli? Mindent hallottam róla, de hogy az lenne. Bár azoknak biztos, akikből démonok válnak, mégis.. Ezek is elértek valamit. Hatalmas tornyokat, falakat, fura dobozokat az úton – utal itt a telefonfülkére, amely ugye így, energia nélkül nemigen hasznos semmire sem, de ő még sose került vele közelebb kapcsolatba. Van itt minden, és mi minden lehet még, ha eljut oda, hogy felfedezze teljesen, hogy aztán, ha eljön az idő, majd megadhassa a kegyelemdöfést. Nem kívánja elcserélni ezt a felszíni helyet a Pokollal, bár bírná, és más lenne a menetrend, mint azoknak, akik elkárhozni érkeznek oda, mégsem arra termettek, hogy kínozgassanak apró, semmis lelkeket. Van arra elég démon és pokolfattyú, és amúgy sem kedveli a „zárt” tereket. Arról még nemigen tud, hogy amúgy is zárva vannak az ajtók, hiszen nem ért még oda a fejezetben, azt viszont érzékeli, hogy rengeteg lakója van idekint, és rombolja a világot, mocskolja az embereket. Nem mintha ez számítana, kárhoznak, elvesznek, meglesz majd a sorsuk, ha úgy dönt a nő, hogy megjelenik előttük és végre lépésre szánja el magát, már ha lesz ilyen. Lehet csak azt akarja, hogy érezzék magukat ismét otthonosan. Talán ha nem is képesek egyelőre teremteni maguknak utódokat, érzi, hogy idekint megvan a válasz erre is.
- Az biztos – bólint egy aprót, és nem lepi meg, hogy ismeri, mivel lehet megszorongatni egy angyali példányt, nem nehéz rájönni, csak épp addig eljutni sokkal de sokkal nehezebb. Szívós darabok, mégis, hiába vannak idelent, mégsem mutatkoznak. Talán történhetett velük is valami, amely miatt már nem olyan erősek? Ohohó, most már kellene egy hiteles informátor.
- Nem, mert a csalódásnak nincsenek szavai. Ő elgondolt valamit, nem sikerült és elfordult tőle. Mint a gyerekek – nem nevet, elvégre ha pont ő akarta volna a világ végét, máshogy nézne ki a helyzet. Nem, ez egy erős támadás volt, de nem tőle. Bár ha azt hiszi ez az ő műve, had nevessen. Ez ahhoz túl mocskos, akkor nem lett volna hova visszatérni a ládából. A ruha témára már csak legyint, mert egyáltalán nem foglalkoztatja, mit akar magára húzni, és mit nem.
- Ó, hogy ott. Nem foglalkoztam vele sosem – nem is akarja elképzelni, milyen lehet. Elég lehetetlennek hangzik, bizonyára valami régi história, egy ősi mítosz ez is, ami feleannyira igaz, mint a történelem.
- Hmm, így már érthető. Ne aggódj, én nem ítéllek el, meglepődnél, hogy valamelyest egy csónakban evezünk, csak én nem vagyok ilyen... szélsőséges és fiatal – nem akarja szemtől szembe azt mondani hogy gyenge, de mivel ő is egyfajta félvér, nem teszi meg, hogy lerombolja az amúgy is szép nagy egóját. Had higgye, hogy nála van az előny, had dédelgessen álmokat, aztán ha mégis úgy dönt, hogy bármit is cselekedne, majd megmutatja, mit tud ő. Ereje teljében van, bármi megtörténhet.
- Mondtam én olyat, hogy elsumákolom? Azt mondtam, hogy nem értheted mert nem ismered a történetet – figyeli csak egyelőre, látja ő a kíváncsiságot és a mohóságot karöltve. Bizonyára eddig mindent megkapott, amit csak akart, így nem tolerálja ha nem adja meg neki mindenki, aki szembejön vele. Ez megmosolyogtatja, szórakozottan figyeli, ahogy az apró rudacska végén fény gyúl, ő pedig eloltja az apró lángot, és teljes nyugalomban ücsörög tovább. A füst szaga maró és büdös, mégsem kezd el krehácsolni, legyezgetni maga előtt. Továbbra is csak szórakozott.
- Mit tennél velem? Ez mondjuk érdekel – pillant a késekre, vagy épp a csirke tetemére. Azért vele több munkája lenne, de odáig nem mennek el. - Leviatán vagyok, részben. Démon vagyok, részben. Ősi vagyok, teljes mértékben. Kegyetlen és nem játszadozom. - dől most előre ő, közelebb hajolva a másikhoz, miközben az ő szemeiben is villan a vészjósló fény, miközben hangja halk, már-már kellemes, de mégis érezhetően hátborzongató.



Utolsó Poszt Kedd Márc. 27, 2018 8:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Arcom fintorba fordul, hallgatva az idegen férfi szavait. Hát persze, ő is a begyöpösödött gondolkodásmódot vallja. Éljünk biztonságosan, egészségesen, vigyázzunk magunkra, mégis minek? Előbb utóbb, úgyis megdöglünk, tudván, hogy úgyis kevesen mehetnek a jobb helyre, a legtöbbje még így is a pokolba jut. Lehetsz te bármilyen fitness-lady, válhat belőled bármilyen jóhiszemű politikus, a végén úgy is a pokolra jutsz és mondjam el, hogy miért? Mert az elméd tele van keserű gondolatokkal, rosszindulattal. Gyűlölsz embereket, kik talán ártottak neked, talán hozzád sem nyúltak, lényegtelen az egész. Nem vagy szent, senki sem az.
Szóval, akkor…
- És emiatt váljunk unalmassá? - hajtom fejemet félre, egészen addig, amíg a nyakam már derékszögbe nem áll a testemhez képest. Mint egy rossz horrorfilmből szabadult kísértetlány. Még a sminkem is tuti, hogy elfolyt a szemem alatt, de csodálkoztok? Egy széndarabbal próbálom megtartani a gyönyörű feketeséget. Nincsenek már professzionális sminkek, a természet erejét kell erre használnom. - Ha már úgyis bármikor meghalhatunk akkor legalább élveznénk a nyomorult életünket - vigyorodok el újra, jelezve a másik számára, hogy ó, én igenis élem a azt a bizonyos életet. Ráadásul nem is akárhogyan.
- Dehogynem megérte! - mutatok körbe a kihalt utcaszakaszon. A szél port kap fel, megpörgeti a levegőbe majd lerakja egy épület aljába. - Az ember bukásra ítéltetett. Azért, hogy elcsábuljon, hogy engedjen a gonosznak, a gyarló gondolatoknak. Kínozni való lelkeknek, kiket a ropogós angyalszárnyúak jó útra akarnak téríteni, viszont… Mindenki jobban tudja, hogy a pokolban van az igazi buli - nevetem el magamat. Éreztem Belial segítségével, hogy milyen is a pokol kínja, az égető érzés a bőrödön, a lelkedet marcangoló érzések. Mily mennyei volt. Ábrándosan sóhajtok fel az emlékek hatására. Igen. Én odavaló vagyok.
- És mégis kinek hiányzik? Nekem ugyan nem - vonom meg a vállamat. Ha itt lenne, én sem élnék. Vagyis nem engedném, hogy megtudják, hogy mi vagyok, nem mintha a nagyfatert át lehetne vágni. De legalább várnák meg, amíg eladom a kis lelkemet egy gonosz kis démoncikáknak. - Mókásabb nélküle a világ - szó se róla, én élvezem a jelenlegi helyzetünket. Bár, ha több ember lenne… kevésbé tűnne fel gyilkolászási hajlamaim. Mégis senki se essen tévedésbe. Nem kívánom a világ pusztítását, hiszen a démonok emberek nélkül semmit sem érnek.
S ezt apám is tudja. Miatta életben kell ezeket tartani.
- Jaja, persze, angyalpenge, meg szent olaj - forgatom meg szemeimet. Sokkal nehezebb egy átkozott szárnyast megölni, mint egy démoncikát. Ez teljesen nem ér. Igazságtalan ránk nézve. Pf. - Nem hinném, hogy az elmúlt pár évezredben zavarta volna őt a szabad akarat rossz döntései. Mármint az öreget, hisz akkor már rég elpusztított volna mindent… Mindent… - nevetem el magamat újra. Ami azt illeti… Rohadtul nem tud érdekelni, hogy hol van, mi lesz csicskáinak sorsa.
Rohadjon éhen az összes.
Vagy inkább egyen mind angyalpenge-pitét.
- Színes? - tekintek le a kezembe tartott fekete ruhára, majd magam elé emelem. - Tudod, hogy a fényes az nem jelent egyet a színessel? - tekintek hol az ipsére, hol a napfényben káprázó ruhára. De aztán csak a vállam megvonva, dobom át az egyiken. Ott egyelőre jobb helye lesz.
- Én? Keresek? - teszem ijedten a szívem helyére a kezemet, hogy aztán enyhén előredőlve kezdjek el fékezhetetlenül röhögni. - Egy tollast? - nevetem tovább, melyet aztán hirtelen hagyok abba. - Aranyom, én mindent keresek, de mocskokat sose. Nincs rájuk szükségem. S egyébként is, Hermésznek a lábain voltak a szárnyak - öltöm ki rá játékosan a nyelvemet. Számat újra szélesre húzom. Ha tudná, hogy a képzeletembe milyen kép él róla, máris nem hinné, hogy nincs fantáziám, de ezt hagyjuk meg a jövő zenéjének. Majd később, ha oly kegyes leszek megmutatom neki. Mondjuk szájának felvágása közben. Húzzuk mosolyra eme csinos, morci arcocskát.
- Repültem… Szárnya nélkül - vigyorodok álnokul. A szabadesés gyönyörűsége, amikor súlytalan zuhansz a föld felé, és semmit sem tehetsz ellene… Pedig lehetne tenni. Tudhatnék tenni, ha lenne valaki, ki angyalszárnyakat ragaszt rám.
- Mit tudom, én hogy üldöznek-e minket. Amúgy is szégyen, ha egy démon egy emberrel kefél - fintorodik el arcom. - Hát még ha gyerek születik belőle - jó, tudom, az én esetem más. Engem direkt teremtettek. Akarattal. Célja van apámnak velem, de erről senki sem tudhat. - Összetartás meg… Édesem a világ legromlottabb emberei vagyunk - nevetem el magamat, miközben lassan sétálok közelebb hozzá. - Ott szúrjuk a másikat hátba, ahol nem szégyelljük, hogy saját javainkat szolgáljuk inkább - alávaló, gaz népség vagyunk. Én ezt sose tagadtam, soha nem is fogom. Messze állok a szenttől, rohadtul nem érdekel más sorsa, az enyém a fontos. No meg az öregé.
- Ennyivel nem fogod elsusmákolni kilétedet - vigyorodok féloldalasan, álnokul. - A rébuszok nálam nem működnek és lyukat sem beszélsz a hasamba - noha megpróbálhatja, én élvezném, ez biztos.
- A világ mindig is érdekes volt - vonom össze szemöldökömet. Ki ő? Miért beszél úgy, mintha nem ebben a korban élne?
Tűzgyújtására szemem sem rebben, erre még egy alsórangú démon is képes. Mélyet szippantok dohányomból, majd a füstöt egyenesen ráfújom. Nem zavartatom magam, nem vagyok sem kedves, sem előzékeny. S élvezze a kis finomszagúságot.
- Akkor mesélj Hermész, mi vagy te. S utána válaszolok a kérdéseidre. Egy kérdés tőlem, egy tőled - vigyorodok az arcába, előtte állva. - A talán pedig nem elfogadható opció. Ne akard tudni, hogy mit tennék veled, ha nem válaszolnál - villannak meg szemeim vészjóslóan.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Márc. 25, 2018 9:44 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 872 • Credit:

 
Nem zaklatja fel, hogy ilyen, így nyugodtan figyeli, ahogy újra vigyorra nyúlnak ajkai és ahogy fürkésző tekintetével keres valamit, ami elárulhatná, kivel is áll szemben, vagy épp bármi mást. Nem kívánja, hogy belelásson bárki fejébe, terhelő képesség lenne, és minden meglepetés eleje elszállna, amit a másik okozhatna. Kíváncsi, már amennyire képes rá, de egyelőre türelmesen hagyja, hogy kiszórakoztassa magát, akármennyire is messze járnak a gondolatai. Ő sem teljesen a jelenben él, szokása a múltban merengeni, hiszen ahhoz méri azt, ami körbeveszi őt, mármint a várost tekintve. Akkoriban nem így néztek ki, más volt a felállás, a berendezkedés és hát a technológiáról nem is szólva, még ha ennek csak a fakuló árnyait figyelheti meg. És mások az emberek is, illetve a lények is. Minden. Sokat mereng még, talán ez elmarad majd, ha megszokja, hogy nem a láda unalmassága, hanem ez az ugyan élő, de kissé romhalmaz veszi körbe. Valamit valamiért idekint is működik, visszaköszön és elkíséri őket. Idő kell, de bizakodó. Mindig lesz jobb, vagy hát.. nekik rosszabb.
- Mindenki az lenne, aki tudná, hogy egy kevés is elég a véghez – nekik is akad félnivalójuk, bár ugyan nem félnek, nem rettegnek, de az ő tudatában ott csend a jóslat, és figyel rá. Félni nem félt sosem, talán nem is képes rá.
- Ezzel nem mondasz újat, elvégre ezért került ki az első páros is a Paradicsomból. Lassan beigazolódik, hogy nem érte meg teljesen – kedvtelve követi a kés tekintetét, miközben saját kezei a zsebében pihennek ismét. Nem fenyegetés a kés látványa, ennyitől nem érzi kevesebbnek tőle, egy pillanatig sem akar támadni, csak megfigyelni. Az emberek, ahogy felvázolja őket, valóban sosem voltak szentek, és nem is fognak változni, akkor sem, ha azzal kiválthatnák az új világ felüdülését. Egy ideig-óráig menne, de sokáig nem, örökké nem. Elvégre, azért vannak a világban a szorgos kis démonok, hogy csúnya dolgokat sugdossanak a fülükbe, már ha valakinek biztatásra van szüksége. Ez nem mindig szükséges.
- Sok van neki. Vagyis volt. Úgy tudom nincs a közelben – konkrétan még a föld alatt sem. Hogy hol lehet? Eddig nem kapott rá választ, és nem is nagyon akar, mert minek akarná őt keresni. Nem ez a vágya, és nem is a feladata, hogy felkutassa és arról kérdezze, mit hoz a holnap. Ha az angyalai előtt sem jelenik meg, akkor miért lenne másképp pont vele. Fejét csak enyhén billenti félre, annyira, hogy a penge valahol másutt csapódhasson a földbe. Nem zavarta ezzel meg.
- Az angyalokra gondolsz? Ők sem örök életűek, csak tudni kell, hogy kell megszorongatni a torkukat – nem egyszerű az de nem is lehetetlen. - Azok rettentően merevek és parancsokat néznek. A szabad akarat az embereké, csak épp rosszul sült el a kísérletezés. Megesik, hogy néha a dolgok nem úgy vannak, ahogy eltervezik – anyjuk lenne erre az élő példa, ha még velük lenne, de már nincs, rég nincs. Ha őt is bezárták volna, érdekessé vált volna minden, kitörve biztosan erősebben rombolna, mint maga az angyalsereg. De ő nincs itt.
- Oh, hát gondolom mivel csak úgy csettintésre nem terem, így.. így. Felőlem ellophatod mindet, engem nem érintenek az ilyen színes vacakok – hiszen nem épp átlagos, bár nem látott még senkin ilyet, nem égeti a vágy, hogy a szakadt holmijait erre cserélje. - Abban jársz, ami kényelmes – hagyja rá a ruhatémát, mert ő biztos nem olyan, akivel ezt megvitathatja, főleg nem az aktuális túlélő divatot. Az utolsó dolog, amely érdekli.
- Unalmas? Miért is? Te gondolsz másnak, mint ami vagyok. Szárnyakat keresel, olyasvalakit, aki messze van innen – és akkor ő unalmas, mert nem képzelődik. Miért akarna ő hírnök lenni? Isten szolgája? Az lenne a legnagyobb csúfoskodás, amelyet megérne a világegyetem. Nem szolgája ő különösebben senkinek sem, és nem fog holmi szerepeket sem játszani.
- Repültél már szárnyakkal netán? - ha ennyire tudja, hogy milyen, akkor biztos megtette, akár más tollával ékeskedve, akár nem, csak épp henceg. Fura lány ez, annyi szent, de nincs mit tenni, nem fogja tudni megváltoztatni, és nem is akarná.
- Ohh, akkor nem vagytok összetartó népség, csak ennyi érdekelt. De akkor úgy gondolom üldözik őket, hmm – érdekes de nem meglepő. Már gondolt erre az elején, ezért is lepte meg az, hogy ő itt van, kint van, és él. Ritka dolog. Ahogy azt se hiszi, hogy ártatlan, de rá nézve mégis. Nem folyik bele különösebben. A cigaretta előkerül és meglepve figyeli ahogy az ajkai közé fogva próbál tenni valamit vele. A szaga nem túl bizalomgerjesztő még így sem, hogy nem kapott lángra. Valóban furák..
- Sok apróság, sok hatalmasság. Ha úgy adódik, még ennyi sem lesz, de hát.. nem is fontos, meg fogja mindenki tudni úgy is, ha eljön az – nem köti mindenki orrára egyelőre, nem a legokosabb dolog még tőle sem. Apró mosoly jelenik meg az arcán arra, hogy érdekesnek nevezi, és lassan de biztosan erősebb kérdések és kíváncsiság ébred fel benne. Sose tagadta, hogy nem lenne az, gy újszülöttnek minden érdekes, és hozzá mérve a lány igencsak az.
- Érdekes nekem maga a világ – húzza ki a kezét a zsebéből, és felé nyújtja lassan, amin egy apró láng jelenik meg. Bizonyára erre van szüksége. - Athan vagyok, nem Hermész és kétlem, hogy tudnál arról, mi vagyok. Elég régi történet. De ha mesélsz, talán én is azt teszem.



Utolsó Poszt Vas. Márc. 25, 2018 11:16 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Nem tudom, hogy ki ez az ipse, de azt kell mondanom, hogy felettébb szórakoztat. Sőt mi több. Aljas vigyor terül szét ajkamon, gondolataim már rég máshol járnak. Vajon miféle szerzet ez. Nem fél tőlem, nem tart tőlem, így biztos, hogy nem ember. Vagy ha az is, akkor elég magabiztos a balga, hogy így beszél velem, hogy ily merész velem szemben.
Honnan van ilyen önbizalmam? Egyszerűen csak tudatában vagyok annak, hogy valójában mire is vagyok képes. Sokan - még a démonok is - lebecsülik a félvérek erejét. Persze, hisz nekünk csak a telekinézis jutott, mi? Azonban ha belegondoltok ez a legnagyobb ajándék, mellyel Lucifer atyánk adhatott nekünk. Ha tisztában vagy a világ működésével a fizikával, az atomok részecskéivel és ha elég kitartó vagy, akkor rájössz, minden képes vagy mozgatni. A levegőt, a füstöt, a lángot, a vizet, a tárgyakat. Bármit.
Minél többet gyakorolsz, annál jobb leszel. Nem ma jöttem rá, hogy ki is vagyok, igaz elmondani sem akarták nekem. De így járnak azok, kik kifüstölik mások agyát. Mi vállunk igazán veszélyessé, főként ha a fejünkbe veszünk valamit és igazán makaccsá válunk.
- Naná, félénkek - vigyorodik, egyik kezemmel magamat ölelve, a másikat magam mellé kitartva várom, hogy Kín belerepüljön mancsomba. Olykor elgondolkozok, hogy nem is én irányítom kedvenc vágóeszközömet. Annyira a minden napom részévé vált az ő mozgatása, hogy már koncentrálnom sem kell miatta. Olyanná vált, mint a lélegzés. Nem egy perfekt szint, ezzel is tisztában vagyok, de fiatal vagyok még. Ami késik, ugyebár… - Igazából tökre gyarló népség, csak tetteik a jóságot. Oh, de ahogy alkalmuk adódik rá, akkor vetik csak le az álarcukat, megmutatván igazi arcukat - vigyorodok továbbra is, mint aki pontosan tudja, hogy miről is beszél.
Az emberek vadállatok, ezen nincs mit csodálkoznunk. Zárjuk össze két széplélekű egyént, adjunk a kezükbe egy kést és közöljük velük, hogy csak az egyikük élheti túl. Minden gátlásukat levetik, egymás torkának ugornak, a létfenntartás ösztöne kerekedik felül rajtuk. És ilyenkor bármit megtesznek, bármit. Taszítsd őket a szakadék szélére és bárkivé válnak a kérésedre utána.
Mindig rájövök, hogy én mennyire is szeretek szórakozni ezekkel a népekkel. De kár, hogy egyben annyira gyűlölőm őket, hogy a hideg ráz tőlük. Főleg, ha tetetni kell, hogy egy vagyok közölük. Brr.
- Szerintem ez a heppje, ha engem kérdezel, de persze nem kérdezel - legyintek kést tartó kezemmel. Upsz, hogy a markolat kicsúszik ujjaim közül és egyenesen elhalad a fickó mellett, enyhén megvágva az arcát, ha amaz nem hajol le? Bocsi, teljesen véletlen volt. - Gondold el milyen unalmasak lennének, ha örökké élnének. Egy ilyen fajt már teremtett, nem tetszett neki, aztán jöttek ezek a szarrágók - vonom meg a vállamat. Nem kendőzöm el, hogy valójában mily érzéseket is táplálok ezen férgek iránt. Már ha lennének érzéseim. Valahol mélyen, legbelül talán van. A felszínen elég ha semmi sem érint meg igazán. Hadd lássák csak ezt.
- Akkor miként érted? - teszem csípőre a ruhámat tartó kezemet. Fejemet enyhén félrehúzom. Tényleg, de tényleg érdekel, hogy akkor hogy értette. - Ha nincs szükségünk ruhára, akkor ha az egyik elrongyolódik, mibe kellene járni? - nézek végig magamon. Szakadt farmer, szakadt felső, kopottas bőrkabát. Foszlott tornacipő. Ami azt illeti számomra így kényelmes, eme ruhát a közelgő bulira tervezem felvenni. Már ha lesz még valaha valahol. Elnézve az embereket valahogy nincsenek partiképes állapotban.
Látszólag meglepődik találgatásomon, én pedig vigyorogva figyelem reakcióját.
- Jaj, ne legyél már ennyire unalmas, te is! - eresztem le enyhén vállaimat, fejemet az ég felé emelve. Miért, miért nem érti soha senki a poénjaimat. Meglehet, mert néha nem is poénok ezek. - Hermész, valahogy viccesebben él a fejemben, akkor legyél is olyan - körözök kezemmel, mint egy igazi királynő. Még ha az lennék, de a szerepet tökéletesen le tudom játszani. Az leszek, kinek látni akarsz, egészen addig, amíg én úgy akarom, hogy annak láss. - Persze, hogy lehet könnyebben is - forgatom meg szemeimet. - De a szárnyalás érzésénél nincs is jobb a világon, Hermész - igen, ez lesz a neve. Illik is hozzá, hogy miért? Nem tudom. Bármi is lenne a neve, nem illene hozzá. Valahogy nem tudnék mást elképzelni. Tudjátok, van az az érzés, amikor ránézel egy emberre és… tudod, hogy mi az Igazi neve, ami rá illik. Vagy amikor ismersz egy nevet - mint például Hermész - de nem tudsz hozzá arcot kötni. Majd látsz egy illetőt és beléd hasít a felismerés: Ő az!
- Akadnak - vonom meg a vállam érdektelenül. - Gondolom én. Nem tudom, nem tartunk anonim félvér találkozókat. S meglehet azok is inkább meghúzzák magukat, oly unalmasak - sírok fel lassan. Nincs hát már semmi sem ezen a világon, mely szórakoztatna engem? Jah de, ez a fickó!
Akkor vigyorogjunk újra.
- Hé! Még nem ismersz nem tudhatod, hogy mennyire is ártatlan vagyok - teszem sértődötten szívem helyére a kezemet. Furcsa, érzem, hogy dobog, de csak ennyi. Egy szerv, mely az életemet táplálja, semmi több. Igaz ez most sem ér igazán semmit. Basszus, miért nem tudok hosszabb ideig komoly lenn? Enyhén előrehajolva nevetem el magamat.
Kabátom zsebébe nyúlva kezdek el benne kotorászni, amíg elő nem veszek egy doboz cigarettát. Egy szálat kivéve belőle, illesztem fogaim közé, hogy aztán lázas keresésbe kezdve keressem a gyújtómat.
- Nem fárasztod magad, te szegény pára, hát mily sok dolog lehet az életedben, melyből nem futja ez? - pimaszkodok, szemeim rávillannak, ahogy látom, hogy kényelmesen helyet foglal egy régi áramellátó dobozon. Azt hiszem, hogy ezek még működnek, a városba.
- Dehogynem, a világ nagy részét - bólintok helyeslően, aztán szöget üt a fejembe. Majd negyed évszázada tart az „apokalipszis”. Ez meg mégsem tudja, hogy mi van itt. - Tudod, te is érdekes vagy - vigyorodok álnokul. - Te egy kérdést, én egy kérdést, és így mindenki megkapja, amit akar - lépek közelebb hozzá. Cigim továbbra is meggyújtatlanul hever számba.
- Mi vagy te? - teszem csípőre immár mindkét kezem, megállva előtte. Most ez érdekel a leginkább.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Márc. 25, 2018 3:02 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 700 • Credit:

 
Ráér, szerencsére, nincs időpontja, így természetesen kutató kíváncsisággal figyeli az apró, vagy épp a nagyobb változásokat abban, ahogy a lány viselkedik. Mert miért ne. Odabent minden kiszámítható volt, és kevés inger, idekint minden vibrál, és nem tudja előre a menetrendet, vagy épp azt, hogy mások, akik a közelébe kerülnek, miként viselkednek. Nem tagadja, hogy ilyen hosszú idő után ez üdítő tud lenni igazán. És úgymond elsőre nem is a legunalmasabbak egyikébe botlik bele, bár nem rajong azért, ami, de nem válogat, beéri azzal, ami van. Érzi, hogy akadnak még errefelé élők, bár fogalma sincs, hogy azok is olyanok, mint ez a lányka, vagy épp mások. Fura környék, fura emberekkel és.. kicsit több, mint emberekkel. Ritka kincs? Talán.
Heves mozdulatai igencsak izgága és kusza jellemet mutatnak. Nevetése furcsán cseng a lepusztult környezetben, mint valami absztrakt alkotás, amit senki se ért, csak a hozzá hasonlóak. Idefele látott egy kopott festményt, amelyt hosszasan tanulmányozott, és bár lehet nem volt fénykorában sem drága holmi, csak másolat, mégis, mint a művészet egy apró szelete, szinte vonzotta a tekintetet és kitűnt. Valahogy ilyen hatása van neki is.
Ameddig kiszórakozza magát, rendes turista módjára tekintget körbe. Hírbe sem volt még annak idején, és most elkésett, mint a világ összes részén. Késő bánat, megold majd mindent idővel, gy inkább visszatekint, foglalkozik a más témával, amely előtte nem hever, inkább pattog. Ennyi energiát.. Sosem vélte erősnek egy félvért sem, kevesebbek kaptak, mint amennyit lehetett volna, vagy épp mint ők, olyan mint egy kiaknázatlan lehetőség, és persze bosszantás is. A démonoknak sikerült az, nekik milyen könnyedén, míg ők mennyit munkálkodtak, és semmi haszna. Hasztalan ezen gondolkodnia, mert csak begurul, és akkor máris nem lesz ennyire barátságos.
- Hmm? - tér vissza a normalitásba, miután elkalandozott. - Félénkek? - ennyi? Ez nem újdonság, mindig rettegtek attól, ami más, ami erősebb vagy épp nincs rá magyarázatuk. De nem is ez a fontos, úgy véli, a másik csak játszadozik, nem veszi komolyan. Nem is erre kérte, csak egy apró véleményre. - Persze, mert könnyű megölni őket. Isten olyannyira elvolt azzal, hogy tökéletes legyen a külső, és képesek legyenek egyszerre járni és beszélni, hogy azzal már nem foglalkozott, mennyire tartósak a játékai. Megesik. Sokszor – vonja meg a vállait, és abban azért egyetért, hogy mégis érdekesek, azonban nem mindegyik. Igenis van, akit eltipor, mert már idegőrlő vagy épp akadályozza abban, ami számára fontosabb mint egy élet. Az égiek könnyen elbántak velük, talán ez fájt a teremtőjüknek annyira.
- Nem úgy értettem, de ahogy jólesik, és kényelmes – nem bántaná a pőreség sem, a vágyak nem tiltott dolgok, noha tudják, a légyottoknak nincs gyümölcse, semmi sem tiltja azt, hogy megtegyék. Az mindig csak jó.
- Tessék? - kitalálja, hát persze. Nagyon de nagyon ügyes lenne, ha valóban jól tippelne, de még a közelébe sincs. Sőt, kissé még sértő, hogy valami tollas vadbaromnak hiszi, de csak egy csalódott sóhajjal rázza meg a fejét, hogy ez sajnos nem nyert. Hogy felfedje-e micsoda pontosan? Úgy véli, ezzel elindítana egy lavinát, amely hosszú mondatokká híznának, mi is ő pontosan, kicsoda, és a többi, a lány pedig nem annak tűnik, aki ilyesmire kíváncsi. - Nem, nem vagyok hírnök és sosem voltak szárnyaim. Ormótlan darabok, könnyebben is lehet közlekedni. Bár nem hiszem, hogy rá fogsz jönni a válaszra, én azonban tudom, te micsoda vagy. Akadnak még erre félvérek, vagy te vagy az, akit nem koncoltak fel? - nem fogja sosem vissza magát, ha kérdez vagy beszél, az a fajta aki kíméletlenül őszinte, és persze aki nemigen tanulta meg, hogy manapság hogyan is illik társalogni. Ó, te angyal a ládában, félkész munkát eresztettél ki. Noha, beégni nem fog, mókás pillanatok akadhatnak.
- Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy egyikünk sem ártatlan – nem lát a múltjába, de biztosan nem bibliaszakkört találna. - Nem említetted a neved, de valóban. Sosem fárasztom magam azzal, hogy megjegyezzem – kényelmesen helyezkedik el egy egykori alacsony, elektromos szekrény tetejére ülve. Csak pár lépésnyire volt, a rozsda rágja, de célnak megfelel.
- Hát nincs? Nem irtottak ki senkit? Ez kedvesem.. ez is egy vég, és sosem tudhatok, mikor lesz állandó. Majd ha eljön a valós hírnök, megmondja. De mivel engem látsz, közelebb került kissé – mert nem sakkozni, és járdát seperni lettek ők kieresztve. Valami készül és lesz is.  



Utolsó Poszt Szomb. Márc. 24, 2018 10:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
- A tűzzel játszok, nézem miként ég porrá minden - dúdolom halkan, nem igazán törődve saját környezetemmel. Miért is tenném, ha az emberek meg is látnának, mely sajnos nem történik meg, sem mernének a közelembe jönni. Pedig nem bántanám őket. Becsszó! Tisztára kedves lennék hozzájuk, csak egy icurka picurkát vagdosnám meg őket! De csak azért, mert megérdemlik a gazok. Nem érdemesek a szép életre, senki sem az.
Valójában az egész világ rothadandó. Beteg az elménk, álszentek vagyunk. Képesek vagyunk azt hinni, hogy jobbak vagyunk másoknál. Pedig azonban ugyanolyan bűnös a szentnek kikiáltott lélek, mint a velejéig romlott. És hogy ezt honnan tudom? Oh, aranyom, ez igazán egyszerű. Az ilyen álszentek füstölték ki teljesen az agyamat.
Hangosan kacagok fel az emlékre. Persze, értem én, hogy ennek most meg kellene hatnia és szomorúvá, vagy idegessé kellene, hogy tegyen, de… Nem tesz. Ha az nem lett volna, nem jövök rá, hogy ki is vagyok valójában. Jó, rájöttem volna, de csak később…
Miért kalandozok el én mindig? És mit keres a kezembe egy flitteres ruha?
Egyáltalán az imént min is járt a gondolatom? Jaj! Már megint valamelyik énem az!
Háh! Komolyan vetted, mi? Kacagok újra csak, hangosan a világba. A semmibe. Miért legyenek gátlásaim egy gátlástalan világban? Az őrült világban csak az őrület adhat kiutat neked, semmi más.
- Nézzük csak… - fordulok az idegen felé. Úgy tűnik, őt annyira nem érdekli, hogy kik is követőim, melynek rengeteg magyarázata lehet: vadász, démon, angyal. Mh… mi lehet még. Jah igen, félvér! Add, Lucifer, hogy félvér legyen! Már unok egyedül lenni eme világban! De nagyon ám! Add, hogy az legyen, légyszi, légyszi! Kell egy vetélytárs, kit meg kell ölni! -Félénkek - veszem elő első ujjamat, majd sorba a többit is. - Valami különös oknál fogva, féltik az életüket - rázom meg a fejemet, miközben áttérek középső ujjamra. - Semmi humoruk nincsen. Persze állítják, hogy van, de hát… pf… - legyintek egyet, azok meg a humor? - Esendőek, nem képesek tanulni, újra meg újra elkövetik a hib… oh de hát emiatt épp érdekesek! - vigyorodom el. Miért, miért unalmasak? - Jah igen! Rettegve ülnek otthon, és nem engedik, hogy játszam velük - biggyesztem le szomorúan szám szélét. Olyan kis gonoszok. De tényleg azok. Miért nem engedik, hogy egy picikét szórakozzak rajtuk? Igen, nem velük, hanem rajtuk. Kín is olyan rég látott már vért.
Ruhámra siklik tekintetem, mely hirtelen ugrott a kezembe. Nekem aztán közöm sem volt ehhez! De nagyon nem!
- Nincsen? Akkor most meztelenül kellene járnom!? - vidulok fel. - Hát ez nagyszerű hír! Várj, várj, kitalálom, te vagy a, ühm… - húzom el ajkamat jobb irányba, felgyűrve azokat egy pontba, oly benyomást keltve, mint aki erőőősen gondolkozik. - A hírnők! Miért nincsenek akkor szárnyaid? - fintorodom el csalódottan. - Hermésznek is volt - vonom meg a vállamat könnyedén, immár érdektelenül. Gyorsan változik hangulat? Ne csodálkozz ezen. Ahogy azon sem, hogy nincs két egyforma sem.
Ajkam lekunkorodva figyelem, miként hull a porba drága teremtményem.
- Az egy család egész heti élelme volt! - mutatok a tetemre vádlón. - Mily faragatlan vagy te - rázom meg a fejemet, mintha nem is én loptam volna el, és játszottam volna vele. Ha rajtam múlik, nem jön már utánam a gaz áruló. Még hogy más erejének enged és az enyémet semmibe veszi. Akkor rothadjon is meg ott.
- Én? Hát de én csak egy aranyos, kedves kis járókelő vagyok! Egy ártatlan lányka! - biztosítom erről. - Mondanám, hogy én nem tudom, hogy ki vagy, de már kitaláltam, hogy Hermész vagy - vonom meg a vállamat. Bármi is legyen a neve, a Hermész jobban illik hozzá. Ha akarja, ha nem. Így járt. - Mellesleg, ha nem akarod megjegyezni a nevemet, akkor nem mondom meg. Ha igen, akkor sem, lényegtelen az egész. Minek az amúgy is, ahogy mondtad, világ vége van - majd körbe nézek. Látványosan.
- Habár, ahogy elnézem a világ még áll. Mondd, te biztos, hogy jól végzed a munkádat? - fonom kezeimet keresztbe mellkasom előtt.
[/quote]


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 9:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 588 • Credit:

 
Tény és való, hogy nem a legkerekebb így a dolog. Az egész elzárás előtt annyian voltak, ameddig csak kevesek képesek elszámolni, és valamennyivel könnyebb volt a szórakozási lehetőség is. Már szinte látja maga előtt egyesek fájdalmas arcát, ami akkor kúszott fel ábrázatukra, amikor jobban körbetekintettek egykori birtokaikon, játékszereiken. Nos, mindig abból kell gazdálkodni, ami adott, vagy ha mégse, akkor csináld meg magadnak, hogy jó legyen. Embereket nem tud és nem is akar teremteni, nem is most áll neki annak kitanulásához, de szerencsére mindig nagyon dúskált a kreatív ötletek terén ezen a világon. Mivel annak idején és most is kapott instrukciókat ahhoz, hogy mihez és hogyan nyúljon, így jogosan érzi magát egy kicsit előnyben, ha szabad ilyet mondania. Miért ne tehetné amúgy? Eddig se tiltotta senki, csak odabent kicsit túlságosan össze voltak tömörülve, és lehet, de csak lehet, hogy megkopott más is a mágián kívül. Vagy csupán fáradt, ami ismét egy nagyszerű újdonság – bár nem a szó szoros értelmében, velük kapcsolatban sok minden csak átvitt értelem és metafora. Jaj, hogy a művészet vajon ma hol tart vagy hol nem? Az egy másik nap feladata lesz.
Kezei a zsebében pihennek, nincs szüksége arra, hogy bármivel is védje magát, hiszen nem érez veszélyt, kicsit sem, nemigen leledzenek erre olyanok, akiktől tartani kéne egy sóhajtásnyi időre is. Csak egy.. nő. Fiatal, szertelen, semmi sem áll az útjában, vagy épp nem érdekli. Igen groteszk a látvány, ahogy észleli hogyan közlekedik pontosan, kik is a kísérők mellette, ámbár az ő lelkét – vagy annak helyét -, nehezen lehet felzavarni ilyesmi dolgokkal, mégis, még sok-sok évnyi kihagyás után is érdekes kép lehetne ez egy galériában. Ahogy eleinte csak követi, mi is a célja, vagy épp annak a fejetlen valaminek, úgy lehet tanulja annak, ahogy mohó módon vetemedik rá a lopásra, amely már nagyon rég, az idők kezdete, de főleg a bűnök démonjainak megjelenése óta mardossa eme lényeket. Mindig a legjobb, mindig a legtöbb, és csak neki. Valami ilyesmi, hisz ők is lopnak valamelyest, de csak a célszentesítő eszköz végett, nem hajtják a kicsinyes vágyak efféle kerekei odabent. Könnyedebben tudna véget vetni a mutatványnak, annyi ereje és tudása még bőven akad, azonban inkább csak szavakat használ, mintsem valamit vagy épp őt a levegőbe repítse. A meglepetés ereje mindig nagyszerű, és azért nem volt az a kettő akkora társaság, akikkel megelégedett volna, így újfent az öröm sajátos formája köszön vissza.
- Ez egy nagyszerű kérdés, miért unalmasak? - felel a kérdésre kérdéssel, noha válaszötletei akadnak. Mert gyengék, kicsinyesek, szürkék, meg egyszerűen emberek. Érti ő, miért dobta fel a költőinek szánt kérdést.
- Üdv neked is – biccent a fejével, ízlelgetve a szavakat. Sok nyelven szólalt már meg, ezen talán kevesebbszer, és szereti ízlelgetni. No meg, nem hiszi, hogy az óegyiptomi nyelvezetben jártas lenne. - Engem nem érdekelnek a rongyok, elvégre már senkinek se számít. Úgy tudom vége volt a világnak – azért még kissé puhatolózik, mi is a pontos tényállás, elvégre a nő többet tudhat nála, kivéve, ha őt is bezárták valahova, akkor viszont egy cipőben ücsörögnek.
- Erre yincs semmi szükség – pillant a morbid állatra a vállán, majd csak meglegyinti, mintha port akarna lesöpörni onnan, és az állat mozdulatlan hull a földre, az, ami eddig mozgatta, egyelőre megszűnt. Nem szokása játszadozni, de kényelmesen lépked közelebb a másikhoz. - Igazából te leptél meg, nem a kis.. játékaid – mutat a kés, meg a dög felé, elvégre a félvérek.. Nos, nekik olyan nem sikerült, annak idején nem volt sok, és idejét se tudja, mikor látott valaha olyat, amit nem téptek szét az angyalok, vagy maguk a szüleik.  



Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 6:33 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Nem ártana már végre valami új göncöket beszerezni. De annyira fárasztóak az emberek az ostoba vásárlásukkal. Teljesen időpazarlás, és amúgy is. Ami nekem tetszene, az sehol sem lenne meg. Vagy ha meg, tudod, hogy ki adna érte annyit. Még hogy én vagyok az őrült, mi?
Habár ha jobban belegondolok, ebben a mai világban, már az sem érdekelné senkit, ha kirabolnánk egy boltot. De áldozatok nélkül semmi buli nincs benne. Ajkam lebiggyed a gondolat hallatán. Szakadt nadrágba, tépett trikóba sétálok a lenyugvó éjszakába. Az ég egyik boltját már a koromfeketeség uralja, a másikat még megszínesíti a napkorong - bár inkább pusztulna el az is.
A tavasz közeledtével könnyed bőrdzsekit vonok magamra. Hajamat könnyedén simítom hátra, öt ujjammal fésülésével. Két kedvenc késem most is hűen társaságomat élvezik. Lépteim nyomát csókolják a feltört betonba. Karcos hangjuk visszhangzik az épületek között. A környék mégis kihaltnak tetszik. Hangosan felnevetve fordulok kettőt saját tengelyem körül. Késeim még ezt is lekövetik - persze, hisz ez a dolguk - olykor szikrákat hánynak. Én olykor a belemet, ők a szikrákat, megérdemlik ők is, ahogy én nem az előbbit, de ez már részlet kérdés. Ha egyszer végre majd démonná válhatok, nem lesznek ilyen problémáim. Addig pedig minek éljek a mértékkel, amikor a mértéktelenség ennyivel szórakoztatóbb?
Hol is tartotta?
Jah igen. Új ruhák. Nem sikerült még találnom semmit, de cserébe találtam az egyik épület előtt egy félig megkopasztott, levágott fejű tyúkot. Balga emberek, miért hitték azt, hogy biztonságban van itt kint? Hogy az emberek még foglalkoznak mással is saját magukon kívül? Büntetést érdemel az ehhez hasonló gondolkodásmód. Szóval elcsakliztam azt is, még az sem zavart volna, ha bárki észreveszi. Sajnálatomra azonban nem így történt. Pedig úgy elszórakoztam volna egy védekező emberrel. Nézni, miként leheli ki a lelkét, majd tér vissza az életbe.
- Miért vagytok ily unalmasak emberek? - háborodok fel, teljes jogosságomba. Hiszen, ha valami, akkor pont ez nem ér. Irritáló. Egy szónak is száz a vége, mégpedig az, hogy szereztem még egy csirkét is. Ki, még le nem vágott lábain tapcsikol utánam. szárnyait két oldalra illegeti menés, ahogy szedegeti karmos végeit. Feje pedig… Talán azzal megelégszenek majd az emberek. Ez most sokkal…
- Oh… - sóhajtom el magamat, egy flitteres ruhát figyelve a kirakat ablakába. Szavam egy pillanatra akad csak el. A következő pillanatba véletlenül pár kőtörmelék töri be az átlátszó kirakatot, én pedig behajolok a kívánt ruháért.
S végre ezt valaki meglátja!
Vidáman fordulok az idegen felé.
- Hát hálllóóóó - köszöntöm jókedvűen, az ellopott holmival a kezembe, melyet… eszem ágába sincs visszaadni. - A kezembe ugrott - vonom meg egyszerűen vállamat. Késeim és persze a tyúkom is megállt velem együtt, s egyöntetűen nézünk az idegenre.
- Jaj de faragatlan vagyok! - csapok homlokomra. - Fejetlen, köszönj szépen és mutatkozz meg! - utasítom a félcsupasz állattetemet . Néha már fel sem veszem, hogy én irányítok valamit, annyira hozzászoktam a gondolatához. Ezért is lehet, hogy groteszk mód pukedlizik a jószág, még testét is megdönti hozzá. Szárnyait széttárja. Csapkodni kezd velük, félmeztelen testéhez hangosan csapódik. A magasba emelkedve közelít az idegen felé és röppen annak vállára. - Óóó - ámulok és csak bámulok. Neki adom a csirkét, oly cukik együtt. Megfordulva hagynám is ott a fickót, ha nem lenne más még számára.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Reagok :
102

Utolsó Poszt Vas. Márc. 18, 2018 4:55 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 602 • Credit:

 
Talpa alatt egykoron valaha hasznos holmi roppant darabjaira, miközben Queens utcáira érve tekint körbe. Az angyal szavai igazak voltak, volt némi fenntartása az egésszel kapcsolatban, de utólag azt kell mondania, tényleg nem bírnak hazudni. Vagy nem is akart. A hely, amelyen egy szebb napon ezernyi ember taposott, élte az életét és azt hitte, semmi sem ronthatja el azt a szép napját, vagy épp rosszabb már nem jöhet, mégis elérkezett. Csak egy nagy rakás szemét, táborok és rettegés. Egész otthonos, mintha csak a ládikából nem kifejezetten ők másztak elő, hanem az a romlás ami odabent dohosodott velük együtt. Annyira sajnálja, hogy nem lehetett itt akkor, amikor a vész lecsapott, és az embereknek veszniük kellett tömegesen. Ó, nem lelkekre akart volna vadászni, vagy épp harcolni, csak szemlélni szerette volna ezt a mészárlást, mint valami fickó a moziban, kukoricát majszolva és kényelmesen elhelyezkedve.
Még ebben a formában is képes valamelyest lenyűgözni őt az, ahogy a semmiből, abból a kezdetleges – mégis a maga módján fejlett – civilizációból idáig emelkedett. Noha sok mindenről fogalma sem lenne, ha működne, elég csak azt nézni, ami maradt, és máris elárulja, hova jutottak, mielőtt a szakadékba csúsztak. Kellemes órák köszöntenek rá, egy ideje ugyan már kikerültek, mégis voltak dolgok, amik miatt kicsit elcsúszott az utazása. Csak az alapján tudott tájékozódni, amiket tollas ismerete osztott meg vele, ha hosszas nem is, de némi munka után. Elcsigázottnak nem mondható tagjait élvezettel ropogtatja kifele, és tovább halad a nedves aszfalton, beszívva a város egyedi illatát. Még most, sok-sok évvel az utolsó elhaladó autó után is igencsak bűzös, a csatorna odalent pedig csak hab az egészre, még ha minden meg is állt, lappang és úgy maradt, ahogy egykoron megkezdték. Egyiptomban kissé kellemesebb volt a széljárás, bár ott a semmi közepén nem hinné, hogy bármi is közlekedett volna, ez pedig az újdonság, amelytől orra ráncosodik, arcára pedig fintor ül. Valamit valamiért, úgy néz ki, a kényelmes életért a mocsokkal kellett fizetniük. Öltözete talán túlságosan friss és üde ahhoz képest, amely az erre tévedőké lehet, de ő csak abból a megfakult plakátból próbált tudakozni, amely egy épület oldalán pihent, és mivel annak idején, amikor becsukták őket, még igencsak más volt a mód, ideje volt kicsit frissíteni a külsején is, valamelyest. Ha feltűnő, ha nem, kényelmes. Testvérei a saját útjuknak indultak, bizonyára mindenki meg akarja nézni magának a pusztulást, és persze kiélvezni, hogy újra szabad lehet. Nem bánja, hogy most egyedül maradt, a kapocs még mindig él és mozog, azonban neki már illett egy kis szabadság, ahol nincsenek egy kupacban és nem kell örökösen rájuk fanyarodni. Talán ezért is kapott a két új lehetőség után a ládában, azt se figyelve, mennyire tetszik ez a másikaknak. Eleve mindig ilyen volt, nem fog némi raboskodás változtatni azon, hogy kíváncsi az újra. És ez úgy néz ki, idekint sem lesz másképp. A környék nagyrészt kihalt, mégis érzékel valamit, amelynek irányába fordulva kezdi el követni. Nem kell sietnie, akit akar, azt bizton utol is ér, még ha ereje telje már eléggé meg is fakult. Elvégre, ha minden rendben lett volna, kinyitják azt az átkozott ládát belülről, nem pedig csak vágynak rá. Mindegy. Minden rendben lesz. A lényeg ott hever előtte, vagyis épp teszi a dolgát, fogalma sincs mit művel épp csak a jelenlétet érzékeli, és azt, hogy valami nagyon nagyon furcsa.
- Mi a fene – hangja se nem halk, se nem hangos, de ha a nőstény kivételesen nem süket, biztosan meghallhatja, ahogy a közelében feltűnve mereszti rá kígyószemeit egy pillanatra. Arcán nincs annak jele, hogy támadni készülne, sőt, már-már barátságos, ahogy letekint a finom vonásokra. Ha nincs egyedül, ha igen, nem tágít, nem olyan könnyű elzavarni őt. Talán megzavart valamit?





Mivel itt már csak szellemek játszanak, bátorkodtam szabadnak tekinteni a helyszínt.


Utolsó Poszt Csüt. Nov. 24, 2016 10:53 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


- Oh én szintén vártam ezt a pillanatot – vágom rá határozottan, miközben mosolygok rá az idegenre. Próbálom nem lebuktatni magunkat azzal, hogy nem barátokként viselkedünk. Ha ennek a személynek ilyen védelemre van szüksége, akkor megkapja ingyen. Én nem fecsérlek túlságosan sok időt azzal, hogy mind felmérjem, mármint a kis csoportot. Kit érdekel pár rövid életű? Befelé húzom a újdonsült barátnőmet a Queens-be, miközben azon vagyok, hogy teljesen felmenjünk a tetejére. Ott biztosan nincsenek zavaró elemek, s tán a látvány is magával ragadó, legalábbis abban reménykedek. Végül elkezdek vele beszélgetni, ahogy mással szokás, s talán igazából is jó barátokká válunk. Sosem szoktam fogadni, mert biztosan elbuknám.
- Szóval nem annyira ismered a környéket – mondom neki, azonban egyáltalán nincs vele gond. Egy mosollyal próbálok neki jelezni, hogy nincs semmi gond.
- Semmiség, bár igaz a fuldoklás az igazi volt. - ejtem ki a szavakat, mikor meghallom tőle, hogy nincs semmi értéke. Egyből vitába szállnék vele, azonban az tart vissza, hogy esetleg magamra haragítanám. Csendben hallgatok, míg végül csak elmondom a véleményem.
- De bizony van értéked! A szépséged, az eszed, a becsületed, a bizalmat, a szüzességed és ki tudja még mi mindent. - magyarázom kissé kikelve magamból, mert sosem értettem, hogy az emberek hogy lehetnek ilyen felelőtlenek? Áttérünk a nevem témájára, így az arcomról azok a neheztelő vonások lassan tűnnek el.
- Köszönöm. Írországban -Válaszolom arra a választ, hogy hol kellett volna megszületnie.Mikor meghallom az ő nevét, akkor kisebb bókkal kedveskedek neki.
- De lágy hangzású a te neved, Sophie. Olyan, mint egy pihe-puha plüssmaci, akit vétek lenne kihagyni. - mosolyodok el, miközben a szavaimhoz igazodva átkarolom egy ölelésre. Mikor elengedem, akkor tudatom vele, hogy milyen magas az épület.
- 120 – ejtem ki egyszerűen, miközben azután megtudom, hogy nem fél a magasságtól.
- Valóban nem félek, sosem féltem. Talán most különösnek találsz, de én természetesnek érzem, mint bármi mást. - adok egy hosszabb választ. Egy kisebb szünet után folytatjuk az eszmecserét.
- Nem itt élek. New York egy csendesebb helyén lakom – mondom neki, miközben ha beléptünk a liftbe, akkor megnyomom a legfelső gombot, ami az emeletre visz fel.


Utolsó Poszt Csüt. Nov. 24, 2016 9:04 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Saaphiel && Sophie
What a beautiful night(mare) ~

Szorongás. Ezt érzem, valahányszor emlékeztetem magam, hogy két világ között bolyongok. Hiszen nem vagyok egészen ember, de angyalnak sem tudhatom magam. Mi lennék hát? Születésem óra vékony, áttetsző, mentális érzetű fal rekeszt el mindentől. Kételyekkel körbevéve nőttem fel. Mint elveszett vad szedem légvételeim a létezésben, s valahányszor elsétálok egy idegen arc mellett, nem telik el gondolat anélkül, hogy ne bukkanna fel a kérdés, ő vajon hozzám hasonló e. Ámde az est homályába bújó fiatal csapat bizonyosan nem szárnyaikat bújtató lényekből áll. Ha tévedek, bizony nagyot kell csalódnom az angyalokban...

Kénytelen vagyok bevonni Téged, hogy megakadályozzam a konfrontálódást. Szaporán ver a szívem, hiszen sosem szerettem, ha a figyelem középpontjába kerültem, így a legjobb megoldás vagy nekem. Bocsáss meg, hogy megzavarom az esti, talán vacsorádnak szánt étkezést. Tudok újraéleszteni, ha szükséges! Oké, ez csak vicc volt - rossz vicc! Nem kívánnám, hogy miattam fuldokolj.
Remélem, nem nézel őrültnek és veszed a lapot. És veszed! Megkönnyebbült sóhajba vont nagy mosoly kerül az arcomra, s még az se érdekelne, ha összemaszatolnál, szép arcú lány! És csakhamar egy új szituáció közepén találom magam a társaságodban. Jól bírod a váratlan helyzeteket, ezzel nemcsak megnyugtatsz, de szimpatikussá válsz számomra.
- Ó, már alig vártam ezt a pillanatot! - Magabiztosan húzom ki magam, mellőled egy röpke pillantást vetve a cigarettázó, nevetgélő, hangoskodó csoport felé, s egy-egy tag lemondó arckifejezéséből azt hiszem úgy vehetem, lemondtak személyemről. Nem ellenzem, hogy húzol magad után, hiszen az ajtón túl biztonságban érzem magam. Őszinte mosollyal fordulok feléd egyenes arányban a bejárati ajtó csukódásának pillanatával. Kérdésedre aprót rázok fejemen, a mozdulatot pedig finom suhogással hátamra igazodó hullámos fürtjeim is követik.
- Napközben igen, este kevésbé. - Idétlennek érzem magam. Vajon Te annak ítélsz? - Tényleg köszönöm a rögtönzésed. Gyanús, hogy ki akartak rabolni, bár nincs semmi értékem. - Egy légvétel után úgy érzem, tartozom Neked. Közben immáron arcod világosabban rajzolódik elém, s meg kell állapítsam, milyen szép lány vagy! Finom vonású, makulátlan sima bőrű. Selyem hajzuhatagú. Kellemes társaságú. Megtudom a neved is, Scatha. Különös hangzása van. Rejtélyesnek ható. - Milyen eredeti név! Hol kellett volna születnem hasonlóért? - Nyilván nem amerikai, sem angol, de talán még finn nemzetiségre sem vall nevednek csengése. - Egyébként az én nevem Sophie. Sophie Haynes. Igazán örülök. - Ha úgyis felém nyúlik kezed, megfogom és aprót biccentek közben kék tekintetem a Tiédbe fúrva. Ahogy illik. Ahogy kell.
Különös nyugodtság leng körbe, Scatha. Azt mondják a típusodra, igazi hidegvérű. Hát jó, folytassuk a színjátékot, nincs ellenemre! - Hány emelet? - Bazsalygok az orrom alatt, majd hagyom, hogy a lift ajtaja dobozba zárjon minket.
Kérdezel, mire nem szűnik a mosoly az arcomról. - Mondjuk úgy, nem vagyok tériszonyos. De a mosolyodból ítélve neked sincs bajod vele. - Persze mára nehezen képzelném el, hogy félnék a magasban. Szívás lenne a szárnyak miatt! -  Itt élsz, Queensben? - Úgy hiszem, kellemes, társalgásra alkalmas személy mellé sodort a sors. Miért ne dőlhetnék a hideg fémfalnak, hogy Rólad érdeklődjek?


  

|| Szószám: kevés ||  Credit


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek

fontos linkek
MINDEN AMI KELLFONTOS, GYORSAN ELÉRHETŐ LINKEK



friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Riena Love
Today at 4:21 pm
☽ Riena Love

Calypso
Today at 3:27 pm
☽ Ancient Baths

Hell or Heaven
Today at 11:26 am
☽ Queens




Ki van itt?
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
8/7
Leviatánok
8/8
Angyal
2
Démon
12
Bukott Angyal
3
Ember
7
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
11
Nephilim
5