Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Queens Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 7:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 942 • Zene; Cold Blood»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Szemöldököm mindössze csak enyhén ráncolom össze hallgatva a szavát. Fejem leheletnyit tolom hátra, csakhogy minden csigolyám egy vonalba kerülhessen. Ajkam mégis előbb csak mosolyra, majd széles mosolyra görbül. Mind a harminckét ragyogó fogammal megajándékoztatom, amivel csak megteremtettek, és amiket sikerült is megtartanom. Halkan nevetek rajta, azokon, amiket mond.
Szólásra nyitom a számat, azonban inkább csak lehajtom a fejemet.
- Mindenkinek egyéni, hogy kinek mi a jobb hely, szebb világ. De rendben, nem foglak klisékbe ejteni. Elmondom, hogy Én mire jutottam. Másokról nem tudok nyilatkozni, elég nekem olykor a saját jótét szívemmel egy szobába lennem. Szóval - nevetek és mit is hozhatnék fel. De tényleg, mit? Mit tettem az elmúlt években, amellyel valóban előre vittem a világot?
Semmit. Valójában semmit, csak egy porszem vagyok a világba, aki bármit megtenne, hogy a város, amelyben él biztonságban legyen. Hogy mindenkit maga körül biztonságba tudjon. Hogy Drake vállát kevesebb felelősség nyomja, hogy Alexet mindig mosolyogni lássam. Nincsenek nagy kívánságaim.
- Akik számomra fontosak, azokat mosolyogni látom, boldognak, még ezekben a szörnyű napokban. Vannak emberek, akikkel teljesen el tudom feledtetni, hogy közel vagyunk a kihaláshoz. Lebecsülhetsz minket, gondolhatod, hogy bármit, amit elértünk, az semmi. És talán így is van, hiszen hozzátok képest, angyalokhoz képest, semmik vagyunk. Csótányok, ha úgy tetszik, de ahogy ők is, úgy mi is kiirthatatlanok vagyunk - villantom rám pofátlanul magabiztos mosolyomat.
Mert bárhogy is csevegünk el, ha visszaáll a világ rendje, akkor ellenségekké válunk majd. Újra. Ez valamiért, ebben a pillanatban mégis zavar. Nem tudom, hogy miért. Valamiért annyira természetes az angyal közelsége? Vagy csak a fesztelenség az, mely ennyire összezavaró? Fene sem tudja igazából.
- Borsot törtünk Gabriel orra alá, nem is kicsit, lásd be, ez azért elég nagy dolog - vonom fel a szemöldököm kihívóan. Na jó, befejezem. Ez már csak szánalmas próbálkozás, de megvolt az oka, hogy a végjátékban nem tudott minket csak úgy kiírtani. Persze a falaink, a védelmeink most a béka segge alatt vannak, hála annak a fekete füstnek és mindannak, ami utána jött.
Aljas eszközöm, hogy kiszedjem az angyalból az okot, amiért később majd jók leszünk neki, csúfos kudarccal végződik. Nem idióta, bár az eddigi Gabrielisták mind azok voltak. De lesz ez majd még így sem, vagyis most van. Elengedem a témát, nem lovagolok rajta, később is vissza tudom hozni ezt.
- Persze, hiszen évtizedek óta el van hagyatva a hely - magyarázom. - Ha néha nem jönnék ide, akkor, hogy is mondjam, a por vastagon állna mindenen, de most gondolj bele, egy helyet, amit őriznek, még a sötétben is meg tudnánk közelíteni. Jó persze, te mint szuperkatona, ki a falakon is átlát, sőt még lézertekintetével a földdel tenné egyenlővé, neked ez nem nagy dolog - sóhajtom el magamat megadóan. Olyan, mintha egy kisgyereknek akarnék magyarázni valamit. Vagy egy humortalan alaknak akarnám megmagyarázni, hogy mitől vicces egy egyszerű vicc.
Lássuk be, eleve vesztes csatába indulok bele ilyenkor. Kérdésére felkapom a fejem, szemeimet kidüllesztve tekintek rá.
- Amiért téged sem Angyalnak hívnak, vagy engem Embernek. Azért nem kéz, mert az a faja. És azért Izé, amiért te Samariel vagy, én pedig Natalie. Ezt adták neki a szerető gazdái. Ne mondd, hogy a névadás folyamatával sem vagy tisztába, mert itt akkor nagyon komoly beszélgetéseink lesznek - teszem tetett bosszúsággal csípőre a kezemet, de közben a mosoly nem kerül le az arcomról.
Sokáig mégsem vagyok tehetetlen, hiszen hamar azon vagyok, hogy beüzemeljem a filmet. Még ha gyér áramot is kap, egy-egy filmet még képes elbírni a rendszer.
Talán rácsodálkozik, hogy nincs itt egy csapda sem, de még csak rúna sem, ahogy a régi gyárépületben sem. Felelőtlen is lehetnék és igaza is lenne. Igazán könnyű kiismerni a szokásaimat. És aki ezt megteszi, az könnyedén, bármikor rámtalálhatna, ártalmatlanná tehetne. A lakásomon kívül egy törzshelyemre sem helyezek el egyetlen csapdát sem. Ezek a béke szigeteim, ahova nem is nagyon hozok senkit sem. A férfi most kivétel, erről még Alex sem tud. Dylan volt, ki egykor rátalált, ez a kettőnk közös titka volt. Ilyenkor, még ha csak egy-egy óra erejéig is, de képes vagyok elhinni, hogy az élet szép, az élet normális. Hogy minden rendben lesz.
Halk sóhaj szakad fel torkomból, amikor a szalagot beillesztem a helyére, és már csak percek kérdése, hogy a férfi mellett is teremjek. Ahogy a vásznon elindul a régi intro a lámpák fénye halványabbá válik, sejtelmesebbé tesz mindent, a képkockákat pedig jobban láthatóvá.
- Mh, elnézést, de zsebkendőt nem hoztam - grimaszolok egyet, figyelve, ahogy könnyeit törölgeti, de aztán csak halk nevetéssel fordulok a vászon felé. Lábamat az előttem lévő székre pakolom fel, vádlijaimat pihentetem meg.
Kezeimet keresztbefonom a mellkasomon.
- Tartoztok nekem egy földkörüli utazással - tudatom az angyallal. Egy idő után a láncot elrejtem a felsőm alá, hátha ott kevésbé zavar a fénye. Ingrid Bergam épp Samet kéri meg, hogy játsza el az egyik kedvenc számát, amikor Bogart belép a terembe. Oh, az a mosoly.
A székbe egyre lejjebb csusszanok és magam sem veszem észre, vagy csak nem igazán tudatosul bennem, hogy a film közepétől a fejem az angyal vállára, karjára hajtom.
- Biztos világkörüli utazó lettem volna - sokszor érzem úgy, hogy képtelen vagyok megmaradni egy városba és elég csak Monaco látképét néznem, mégha fekete-fehérben is.
Gyönyörű hely lehet élőben is.
A film története tragikus is lehetne. Mégis az emberi józanságról szól. Mégha Rick szerette is Islát, belátta még ha szerették is egymást, belátta, hogy neki más a felesége. Az érzései ellenére segít nekik és elengedi szerelmét, hogy élje az életét.
Röpke másfél órát vesz csak el az életünkből a film, mire annak a végére ér. A főcímdal már fekete kockákra írt betűkkel tudatja a stáblistát.
Halk sóhaj szakad fel torkomból, fájdalmas, mire rájövök, hogy merre is nyugvik fejem. Ijedtem kapom fel.
- Bocsánat - tekintek kitágult szemekkel a mellettem ülő férfira. - Elvesztettem… - a midet Natalie, amidet? Ajkamba harapva keresem a szavakat, ám azokat nem találom.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Queens Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 16, 2019 7:03 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 951• Credit:

'Elmehetnél ilyen bölcsesség mondogató asszonynak, ha a vadászlétet megunod majd egyszer. Pár parányi lélek sokkal többet ér, mint a tengernyi gonosz... Háh! Hallottam már néhányszor hosszú életem alatt, de mindig mindig csak mosolyogni tudtam rajta, hozzáfűzni érdemben semmit. Mármint úgy értem, hogy azért mosolygok, mert ez vicces. És mondd csak, jót cselekedő parányi lélek a tengernyi gonosszal szemben, jutottál valamire a többi jót cselekedő barátoddal együtt a világot ellepő lassan óceánnyivá dagadó förtelem ellen? Szebb, jobb hely lett a föld? Tény, hogy nagyobb lett az összefogás, legalábbis nagyobb, mint eddig volt, de ezzel az összefogással jutottatok valamerre? És még mielőtt belekezdenél, nem hozhatod fel pozitívumként azt, hogy milyen szép új városokat építettetek, megvéditek a gyengéket, irtjátok a gonoszokat, akik lehetnek démonok, angyalok, félvérek és egyéb más fajba tartozó lények és a többi, és a többi. Általános dolgokat nem akarok hallani, valami nagyra, kiemelkedőre vagyok kíváncsi, nem elcsépelt, csip - csup dolgokra.' - dugom kabátom zsebébe szabad kezem és hagyom, hogy húzzon magával, amerre szeretne, ráérős, kényelmes léptekkel bandukolok utána. Ilyen lehet, amikor kutyát sétáltat az ember és az eb nagyon húzza valahová. Csak Nataliet nem ránthatom vissza, mert akkor hanyatt esik és jelenetet rendez, arra pedig összefut az egész aprócska város, ami felborítaná az egész hely békéjét és idillikus csöndjét. Megzavarná a tücskök szorgos ciripelését, s szerintem a csillagos égbolt sem lenne annyira szép, amit talán a városlakók sosem láthattak ennyire tisztán, mint amilyen most. Az éjszaka sötét takaróját ránk terítette és a takarót fénylő pontokkal pettyezte ki, s a középpontba helyezte a dundi kövér kerek holdat, mely ezüstös fényével, himlőhelyes arcával világítja meg az utakat a házak között, ahová a közvilágítás pislákoló fényei már nem érnek el. Kár lenne a világért.
A nőszemély morfondírozását szándékosan elengedem a fülem mellett, mintha meg sem hallottam volna utolsó vádló mondatát, mellyel nagy valószínűséggel arra akar rábírni, hogy harmat gyenge lábakon álló, mégis erős körvonallal rendelkező remélhetőleg világot megmentő tervem egy részét, vagy teljes egészében eláruljam neki.
'Nem értem, hogy miért lennénk jó páros. Ide minden erőfeszítés nélkül bejutottunk, neki sem kellett feszülni az ajtónak. Vagy a közelemben világító nyak díszre gondolsz?' - mutatok a nyakában fénylő láncra, ami azóta egy pillanatra sem volt hajlandó kihunyni, amióta megjelentem a raktárház ajtajában.
'Miért Izének hívják? Miért nem csak kéznek?' - vonom fel szemöldököm értetlenkedve, miközben pillantásom visszasiklik a hatalmas plakáton lévő test nélküli kézre, ami mint egy ocsmányabb pók, terpeszkedik a szereplők lábainál. Ajkaim már nyílnak is a következő kérdést föltenni, hogy a nagyon magas férfinak, aki még talán nálam is sokkal magasabb lehet, majdnem akkora, mint egy óriás, mi a baja, mert elég furcsán néz ki, felszabadult kezem már lendül is a magasba, de félúton meg is áll, a hangom bennakad és bosszúsan összeszorítva ajkaimat eresztem le, vagyis inkább hullajtom le magam mellé levegőben lógott kezem, hogy kövessem az újabb útirányt kitalált nőszemélyt.
'Megyek.' - zsémbelek az orrom alatt, lelkesedésem pedig alább hagy a filmek és maga a mozi világa iránt, pedig kíváncsi lettem volna a büfére, a jegykiadó fülke belsejére és arra, hogy hogyan kerülnek az emberek a nagy fehér felületre. Kérdések, melyekre majd csak akkor kapok választ, hogyha a megfelelő pillanatban, nagyon gyorsan elhadarva teszem föl a kérdést. Belökve utána és magam előtt a lengedező ajtót, majd kissé feszengve nézek körbe a sötét, üres teremben. Székek sokasága, amíg a szem ellát és a titokzatos nagy fehér vászon, amire rá fog kerülni a kiválasztott film. De hogyan? Államat megvakargatva indulok el bizonytalanul az egyik középső sor irányába lefelé a hosszúra nyújtott lépcsőfokokon, hunyorogva nézve a lábam elé, nehogy belelépjek egy régen itt hagyott rágcsálnivalóba, elhullajtott állat tetembe, esetleg egy nem kívánatos angyal csapdába. Gabriel moziban van és filmet fog nézni. Pár óra leforgása alatt több olyan dolgot tettem, amit senki nem hinne el nekem, pláne a testvéreim. Segítettem egy emberen, akinek még egy haja szálát sem görbítettem meg, hagytam, hogy rángasson maga után és elcipeljen erre a helyre, nem úgy oldottam meg a nézeteltérést, hogy egy csettintéssel porhalmot csináltam belőle és ki tudja még mit hoz az este. Bár szerintem túl sok mindent már nem, mert ezek hamar elfáradnak, alvásra és regenerálódásra van szükségük, úgyhogy valószínűnek tartom, hogy elérkeztünk közösen töltött óráink utolsó perceihez. Igazi megkönnyebbülés. Kabátomat levéve magamról dobom a kiválasztott szék háttámlájára és ülök le óvatosan a kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságba, ami várakozásom ellenére nem szakad össze alattam, nem törnek le a karfái, csak akkora porfelhő szabadul ki belőle, hogy néhány pillanatig, amíg szét nem kergetem, teljesen megvakítja a látóterem. Orrom és szám telemegy az évtizedes porral, könnyeim elerednek és köhögve legyezem magam elől a hatalmas, zavaró felhőt, míg másik kezemmel az arcomat törölgetem.
'Semmi... gond...' - köhögök még mindig és szipogva pillantok az idő közben mellém ült nőszemélyre, majd a vászonra. - 'Már most megsiratott...' - törlöm meg még egyszer utoljára az arcom és igyekszem magam összeszedni, de most a számomra túlságosan hangosnak minősülő zenebona mér csapást füleimre, nyakamat kissé két vállam közé húzom, mégis megpróbálom magam elengedni és a székben hátradőlve nézem, ahogy a fekete fehér film elindul, hogy egy pár órára egy teljesen másik világban érezhessem magam.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Queens Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 7:21 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1096 • Zene; Cold Blood»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Arcomon parányi mosollyal hallgatom a szavait. A sötét egyre mélyebb lesz körülöttünk, talán a távolság is. Hallgatom és meg is hallom amit mond, nem engedem el fülem mellett. Ritkaság számba megy, aki ennyire képes figyelni. Ha volt Isten, akkor úgy vélem, hogy a kelletnél több empátiát adott számomra. Úgy is mondhatnám, hogy ezerszer jobban tud érdekelni bárki másnak a nyűgje, mint a sajátom. Hogy inkább helyezek másokat magam elé, hogy én semmit sem számítok már.
Ezt elhiszem, nem. Ezt tudom. Kevesen vannak, akik hiányolnának, vagy akik ne úgy állnának hozzám is, hogy még egy ember. A mi munkánk, nem, nem is, a mi világunk. Ez már nem az, ami régen volt. Kevés jó maradt, azt miért ne próbálnánk hát akkor megtartani.
- Mert nem is vagy ember. Ne érts félre, angyal vagy - emelem fel kezemet védekezőleg.
Könnyedén veszem az életet? Bár úgy lenne. Bár tényleg tudnék úgy élni, ahogy néha mondom, mégis. A szüleim miatt nem érzek magam keserűséget. Kaptam egy sokkal, de sokkal jobb családot. Tudom, hogy számíthatunk egymásra, még akkor is, ha az előbbi gondolataim nem ezt igazolják. Az én életem nem számít. Az egymáséi annál inkább. Különös érzés ez, talán ez tesz minket igazán veszélyessé. Nekünk már nincs miért élnünk. Mi már csak a városért élünk, emiatt nincs bennünk oly félelemérzet, életösztön, mint a legtöbb vadászba. Akik képesek bármilyen veszélyes terepre elmenni, mert nekünk már nincs veszteni valónk.
Mert mi már mindent elvesztettünk.
- Hiszek neked Samariel - mosolygok rá szelíden. Teljes mértékben megértem, teljes mértékben hiszek neki. Az emberiség nem jó. Én is hangoztatom nap, mint nap. Sőt, egyes kiakadásaimkor még azt is meg merészelem említeni, hogy Gabrielnek igaza van az elpusztításunkban.
Érzelmes lény vagyok, könnyedén veszem fel más emberek érzéseit, könnyedén átérzem azt, főleg ha a szenvedésről van szó. Így nem nehéz, ha túl sokszor borulok ki, hogy az egész világot lángokban akarjam látni és lám. Mégis itt vagyok és az utolsó csepp véremig, az utolsó lélegzetemig harcolni fogok érte.
- Igazad van velünk szembe. Nem is tudnád, hogy mennyire egyet tudok olykor érteni Gabriellel - nevetem el magamat a lábaink elé nézve. - Mégis nem csak ennyik vagyunk. Ettől többek, sokkal többek - emelem fel tekintetem, amikor megállít. Szemöldököm enyhén ráncolom.
Szórakoztat valahol, hogy kissé felém emelkedve torpan meg. Ajkaimat összepréselve harapok bele az alsóba és igyekszem nem kinevetni.
- De ne merd azt állítani, hogy nem láttam az emberiség fekete bugyrát, hogy a parányi évem alatt nem tapasztaltam meg, hogy mire vagyunk valójában képesek. Hogy nem szevedett ebben a rohadt városban senki eleget ahhoz, hogy megértse milyen porlandóak vagyunk, épp ezért milyen értékes is lehetne az életünk, de mégis mit vártok? Nem változnak meg a dolgok csettintésre. Mindenhez idő kell az embereknek is idő kell. Amúgy meg, épp neked kellene tudnod, hogy pár parányi jó lélek sokkal többet ér, mint tengernyi gonosz - vonom fel a vállamat. Meg akarom győzni? Szavakkal? Nem hinném, hogy menni fog.
A szó elszáll, ám a cselekedet? - Mégis sokkal több mocskot láttam a fajtátoktól a démonoktól a félvérektől az utóbbi évtizedekbe, mint az emberekbe. Csak úgy mondom - emelem meg a karomat megadóan, mielőtt még azokat fogsába ejteném a sajátjaim közé.
- Várj mi? - bukik ki a szerencsétlen kérdés az ajkaim közül. Néma szavakat formálok, de hang nem szökik ki belőle. Forognak azok a fogaskerekek az agyamba. - Ohohoh - na nem, ennyivel nem fogja most kiszúrni a szemem, bár érzem, hogy nem lesz könnyű semmit sem kiszedni belőle könnyedén. Irgalmatlan a fajtája, ez tény. S valószínű nem olyan angyal, akit könnyen meg lehetne kínozni, vagy aki ezért információt adna át. Nem mintha bármi hasonlót akarnék. Nem dolgozom ma este, mégis. - Oké, tudjuk, hogy történt valami, hallunk pletykákat, a nagyvilágból valami sötét banyáról érezzük is hatását, de kérlek hagyd ezt “ha eljön az idő” dumát. Ha így lenne nem hoztad volna fel - mondok csak ennyit, most mégsem kérdezek többet.
Nem kérdezek, hogy pontosan miről beszél, miről van szó. Mit kellene megakadályoznunk, mikor és hol. Ráadásul azt nem, hogy mi ez az idő. Mintha az emberek olyanok lennének, amit könnyedén el tudnának egy hasonló dolgot felejteni. Hagyjuk már.
Inkább meginvitálom egy kis kikapcsolódásra. Nem is tudom, hogy elsősorban nekem vagy neki van-e erre szükségem. Talán mindkettőnknek. A szavak elszállnak, de, talán ez.
- Mozi - ejtem ki röviden. A világító nyaklánc segítségemre van, hogy megtaláljam a tápegységeket az épülethez. Kinyitom a fémdobozt - meg kell hagyni, menő segítség - tekintek le a nyakláncra de rájövök, hogy ez nem segítene egyedül. - vagytok - tekintek az angyal felé. - Igazából tök jó páros lehetnénk, lásd be, így bárhova be tudnánk jutni, még nagyjából észrevétlenül is - bókolok felé egy pillanatra. Egy pár másodperc és máris halovány derengésben úszik az előtér.
Halkan nevetve figyelem a férfit.
- Vígjáték, a horrofilmeket igyekszik kiparodizálni. A legjobb forma benne Izé. A kéz, olyan mint egy kiskutya, hűséges és segítőkész - hajatom félre a fejemet nevetve a film emlékein. Oh, hogy mekkora mű volt az is egykoron. Persze tervezték az újradolgozását, de hát… Arra már nem került sor.
- Gyere - bökök fejemmel az egyik az ajtó irányába, ahova én is elindulok. A középen elhelyezett kétszárnyú ajtót nem épp könnyedén nyitom ki. Hallom, ahogy a nyikordul a hajlításra. Mégis megfordulok, hogy megtartsam az ipsének. Ha még ott áll akkor csak hatalmasat sóhajtok.
- Ne állj úgy, mint egy darab fa a mező közepén. Ma nem dolgozok, szabadnapom van, eszem ágába sincs egy démoni támadás után még viaskoni a szőke herceggel is - nevetek rá, szemöldökeimet ráncolva. - Csak egy filmet szeretnék veled megnézni - bökök fejemmel az üres moziterem felé. Ha jön, ha nem én bemegyek, de nem a székek irányába.
- Ülj le, ahova akarsz - mondom, ha bejött, ha nem. Én a vetítőterem felé veszem az irányt. Hallhatja, hogy odabent halk puffanásokkal dobálgatom a filmeket tartalmazó kerek dobozokat, amíg meg nem találom a tökéletes. Lássuk be, kevés olyan film van, ahol az emberek jótékonyságát mutatják be. Mégis elbizonytalanodom a Casablanca láttán. Szívem összefacsarodik, mégis ezt választom.
A vetítőbe helyezem a szalagot, a film végét a megfelelő helyre illesztem. A terembe pedig hirtelen csendül fel a film kezdő dallama. Én pedig már ott sem vagyok. Könnyedén huppanok le a férfi mellé, már ha beült.
Ha nem ült be, akkor csak az utolsó sorban lévő egyik székre ülök, mégpedig úgy, hogy átugrom azt, sarkammal tolom le az ülést is.
- Bocsi popcorn nincs, már rég nem üzemel a mozi, csak akkor, ha idejövök. Rengeteg régi filmjük van, még a háborús időszakokból. Az egyik kedvencem a Casablanca, egy klasszikus romantikus film, de nem a csöpögős fajtából, ne aggódj. Azokért még én sem vagyok oda - nevetem el magamat, majd hagyom, a film előzenéje elindujon, a Warner Bros jele felragyogjon. - Meg kell említenem, hogy Bogart régen - sóhajtom el magamat. Na igen, kevés az igazi férfi manapság.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Queens Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Jún. 10, 2019 6:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 1452• Credit:

Reménytelen. Reménytelenül és fölöslegesen beszélek bármiről, amit a világban láttam és látok születésem óta, mert nem jutok vele előrébb. Felfogása egyenesen kiábrándító, bár elgondolkodtató. Elengedi és nem ragaszkodni a problémákhoz, amik túl mutatnak rajtunk, vagy amikhez egyszerűen nincs közünk, hanem az életre kell hagyni, hogy tegye a dolgát. Én miért nem állhatok ilyen egyszerű felfogással a mindennapokhoz? Mert nem így lettem teremtve, mert nem ezt szoktam meg, s ha tudnék is ezen változtatni, vagy ha akarnék, a többi angyal fejét vakargatva állna előttem, hogy belém mi ütött, miközben számat elhagyják a rágörcsölés és kattogás szavak. Azt sem tudnák, hogy mit jelentenek és miért használok ilyen szavakat, amikor számunkra ezeknek egyszerűbb jelentése van, az emberek nyelvezetében használatos szlengeket, nyelvjárásokat nehezen ismerjük fel. "És akkor srácok mától nem görcsölünk rá arra, hogy hol a fater, majd hazajön az öreg a pihiből, ha akar, addig mi is chillezünk és élvezzük az életet. Senki ne kattogjon semmin, legyünk nyitottak és adjuk át magunkat a szabadság érzésének." Az arckifejezésük viszont mindent megérne, amit vágnának. Orrom hegyét lassan megvakargatva rejtem el a világ elől a szám sarkában megszületni készülő mosolyt, amire a képzeletbeli jelenet késztet, de lassan kényszeríteni sem kell magamat, hogy csillapodjak és hagyjam abba, Natalie szavai megteszik a maguk hatását, ahogy nevetve, az orrom előtt ismét háttal a világnak bizonygatja, hogy elengedni és megbocsájtani, valamint pozitívan hozzáállni az élet adta helyzethez sokkal jobban esik a léleknek, már persze, akinek van, és leveszi a terheket az ember válláról, mintha folyamatosan egyre több keresztet hordanánk a vállunkon, míg a végén összeroppanunk alatta. Vagy valami ehhez hasonló módon tudnám lefordítani azok számára, akiknek röviden el kéne mesélnem, hogy miről csevegtem egy emberrel órákon át andalogva a város utcáin. Erről.
'Hát... kedves Natalie, én tényleg értékelem, hogy ilyen felfogású ember vagy, ritkaság számba megy az ilyen, aki képes csak úgy elengedni a dolgokat, mint egy léggömböt, hogy menjen és bosszantson mást, de ne téged. Tényleg ezzz... ez sok mindenre vall és sok mindent elárul az emberről, ha könnyedén veszi az életet és az általa felállított akadályokat, én viszont, bár már te is sejtheted, nem tartozom ezen emberek közé. Nem is azért, mert Gabrielnek adok igazat és az ő... hogyan is mondjam, hogy ne sértsem meg... begyöpösödött, változásra képtelen, rettenetes személyiségének, valamint az elvakult világnézetének, hanem mert túl sok mindent láttam a világból. Te? Te is sokat láttál, de ez a kis világvége hangulat, vagy hogyan nevezzem, csak porszem ahhoz képest, amik már megtörténtek. Láttál egy kis szeretetet a világban és neked ez adja meg a reményt a túléléshez? Én láttam embereket, akik kedvtelésből gyújtottak fel falvakat, igáztak le városokat, ölték halomra a férfiakat, erőszakolták meg a nőket és a gyerekeket, ha több használható nő már nem volt, tűzre vetették a csecsemőket és olyan sok kegyetlenséget csináltak egymással, amire azt mondom, hogy bár ne történtek volna meg soha de soha, bár ne élte volna át ezeket a fájdalmakat és szenvedéseket senki. Tőlem ez vette el a hitet irántatok. A mindennapok kegyetlenkedése és pusztítása, ahogyan egymással bántok. Megmutathatnám, mert tudom, hogy most sem hiszel nekem, hogy miket láttam, amikről neked fogalmad sincs, sőt el is vihetnélek azokra a helyekre, de mi értelme lenne? Ugyanúgy kapaszkodnál abba a csepp szeretetbe és osztozkodásba, amit naponta a saját falaidon belül látsz, ezzel függönyöznéd el a tudatod a saját gonoszságotok ellen. Becsülendő az a maroknyi jó ember, akik olyan kevesen, de változtatni akartak mindig is a világ és az emberiség sorsán, de oly csekély és szánalmas a mennyiség a maradékhoz képest, aki pusztít, gyilkol, romba dönti a világot. Képzeld el úgy az egész világot, mint egy haldokló embert. A haldoklót sajnálja mindenki, az orvos viszont azt mondja, hogy a betegség annyira erős és legyőzhetetlen, hogy a maradék egészséges sejtek képtelenek hosszú távon ellenállni, előbb - utóbb meghal a beteg, addig is szenved, fájdalmak gyötrik. El lehet dönteni, hogy végignézed a lassú, hosszú és fájdalmas kínhalált, ami nem is halál lesz, hanem minden méltóságtól mentes megdöglés, vagy segítesz neki könnyebben a túloldalra jutni. Ti vagytok az egészséges sejtek, a maradékot pedig már sejted. Mi nem vagyunk gonoszak, csak irgalmasok a világgal szemben.' - nem, így sem fogja megérteni, csak fel fog háborodni, hogy mit gondolok magamról és még én merem magam irgalmasnak nevezni. Vagy kinevet és megint megpróbál valamiféle magyarázattal előállni, elmeséli a saját szemszögéből, hogy de a jóság még mindig erősebb, túlnőhet az emberi rosszindulaton, ami elburjánzott világszerte, mint a borostyán, amit nem lehet kiirtani és leszedni a ház faláról. Szemeimet megforgatva penderíteném vissza újfent magam mellé, akár a pimasz gyereket, aki már csak azért sem sétál rendesen, hiába kérték meg erre szép szóval a szülei, ellenben most nem attól kell félnem, hogy hanyatt esik valamiben, hanem, hogy én borulok rá. Hirtelen torpan meg előttem és néz fel rám kővé dermedve, míg én lábujjhegyre állva igyekszem magam visszabillenteni a sarkamra, mielőtt fellökném szerencsétlen teremtést. Korábban már fölemelt kezemet, ami a válláért nyúlt volna, hogy visszaforgassam magam mellé most az ő apró kezében pihen, szemöldököm pedig a meglepődöttségtől a magasba szökik s úgy nézek lefelé, majd vissza a nőre, aki ügyet sem vet csodálkozásomra. Most elhúzhatom, vagy mit csináljak? Hagyjam így, amíg el nem engedi? A rosseb vigye el, csak egy arkangyal vagyok, még az út közepére is lökhetem, vagy felpofozhatom, hogy mit képzel magáról. Áh, az olyan maradi felfogás, a középkorban nevelték így a felsőbbrendűek az alattvalókat, hogyha átléptek egy bizonyos határt. Na nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy ez a nőszemély velem egyenrangú, szó se róla! Csak most minek üssem meg?
'Ismétlem, hogy elrendelte, hogy nem lehet titeket bántani, bármennyire is szeretnénk, mert sok múlik most ezen. Fogalmazzunk úgy, hogy a világ tényleges pusztulása a tét, hogy ti éltek - e vagy haltok, bővebb magyarázatot nem adok, ha eljön az idő, úgyis tudomásotok lesz róla. És ki tudja? Lehet még szerepetek is lesz a világ teljes végének megakadályozásában.' - mosolyom széles és fájdalmas, annyira erőltetett, amivel szeretném ezt a kérdést röviden megválaszolni, majd lezárni. Nem tartozik rá és kész, arról nem beszélve, hogy ennek a szájnak nagyon okosan kell járnia, szépen kell mosolyognia és megfelelő dolgokat kell mondania a megfelelő személynek a megfelelő időben.
És húz maga után! Mint egy kutyát! Kérdés nélkül indul meg egy általa megcélzott irányba, kezemet nem engedi el egy pillanatra sem, fogja, mintha attól félne, hogy elszaladok vagy eltűnök, ami felé egyre inkább kezdek hajlani, hogy udvariatlan módon eltűnök, de azért még megvárom, hogy merre szeretne vinni. És ha csapda? És ha az eddigi viselkedése színjáték volt és valójában egy kegyetlen vadász, aki megtorolja megkínzott és levadászott bajtársait? Neki jelenlegi tudomása szerint csak egy angyal vagyok, egy olyan angyal, akiből még több ezer és millió mászkál mindenfelé, de magamnak csak egyetlen Gabriel vagyok, akiből nincs több, nem gyártottak másikat.
'Mi ez a hely?' - szabadítom ki kezem az övéből és állok meg szorosan a bejáratnál, ami ugyan kegyelmet nem ismerve vág hátba, ahogy visszacsapódik, de nem mozdulok előrébb. A halvány fényben kissé hunyorogva térképezem fel magamnak a helyet, vagy csarnokot, ahová beléptünk, s bár rúnákat, pecséteket nem látok, a hely terjedelmes nagysága, a sok ajtó és helyiség, ahová a szőnyegek vezetnek gyanúra ad okot. Miért vannak mindenhol képek kifüggesztve? Addams Family - A galád család, Az utolsó cserkész, Visszatérés a kék lagúnába, Terminátor II. áll a plakátokon, ahol az emberek különféle pozíciókba beállítva merednek a betérőkre. Addamsék még mosolyognak is a maguk bárgyú és félelmetes módján. Az ott... az egy kéz levágva? Nyakamat nyújtogatva igyekszem kivenni a képek részleteit, nézve a furcsa napszemüveges férfit, kezében puskával. Az arca csupa vér és seb, de mintha nem éreze fájdalmat, meg sem kottyanna neki, akár egy kis karc vagy horzsolás, aminek két nap múlva nyoma sincs. Fejemet megvakargatva nézek körbe és pillantok meg egy kisebb kifüggesztett táblát az eddigieknél, de a ráírt szöveg ugyanolyan jól látható: Mozi Nyitvatartási Rend. Á, hogy olyan filmnézős helyen vagyunk! Vagy ez nem az lenne? De, miért másért lennének itt nagy képek? Most akar filmet nézni, ezért hozott ide? Egyedül nem jobb nézi? Senki nem kérdez közbe, nem mocorog melletted senki, nem hallod, ahogy horkol, ha untatja a vetítés. Bár még mindig lehet csapda...

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Queens Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 06, 2019 6:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1327 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Megkérdezném tőle, hogy mégis mire gondol akkor, amikor azt mondja ismer ilyen embereket. El tudom képzelni, hogy számára minden ember egyforma, hiszen ezt ültette el Gabriel a gondolataikba. Oh, de még mennyire. Nem egy angyal került már a kezeink közé, egy részük volt csak Gabrielista. Borzalmasak az elveik, esküszöm, ilyenek még Hitler katonái sem voltak. Vakok és kis buzgómócsingok. Azt hiszik, hogy azzal, hogy eljönnek a városomba és oktalanul gyilkolnak, majd bevágódnak a nagy angyalnál. Kár, hogy néhány vadász karmai közé kerültek, így már nem nagyon tudják átadni üdvözletük - na és seggnyalásuk a fennséges királynak. Nehéz egy olyan városnak, mint New York, egy ilyen szituációba helyesen viselkednie. Világéletemben azt hallottam, hogy az angyalok gonoszak, romlotabbak, mint a démonok. Ezt számtalanszor meg is tapasztaltam már magam is. A magam fajtája között még így is én vagyok az egyik legliberálisabb. Mégis úgy gondolkozni róluk, hogy nem akarnak minket ártani? Na persze. Én pedig most jöttem le a falvédőről, nem igaz? A vadász lányának mindig fel kell készülnie a legrosszabbakra is. Ettől vagyunk vadászok. Ezért áll még a város, mégha egy része romos és elhagyatott is.
Egy szónak is száz a vége. Szóval nem hinném, hogy találkozott volna ilyen emberrel valaha. Vagy lehet, hogy csak ilyenekkel, ezért van ilyen véleménnyel? Vajon ha megmutatnám neki, hogy nem csak ilyen emberek léteznek, megváltozna a véleménye?
Az én véleményem megváltozna róluk, ha tennének azért, hogy megkedveljük őket? Faramuci egy helyzet, lássuk be. Nem egyszerű, mégis itt vagyunk, az éjszaka kezdetén és csevegünk egymással. Még barátságosan is, már ha ez róla elmondható.
- Inkább fogalmazzunk úgy hogy élettapasztalat - kacsintok rá. - Tudom, tudom, nincs lelked. De egyszer próbáld meg. Csak úgy igazán elengedni a dolgokat, nem pedig rágörcsölni. Pocsék dolgokat tud művelni az elmével, ha újra és újra ugyanazon kattogsz - melyen változtatni nem igazán lehet?
Hónapokon át gyűlöltem Wallenberget. Hónapokon át terveztem a bosszút ellene. Azt gondoltam, hogy na tessék, ezek az idióták képesek voltak megválasztani ezt az isten barmát vezetőnek. Méghogy igazságos. Méghogy a város javát akarja. Tekintetem a felhős égboltra emelem. Hold és csillagok nem világítják most az utunkat. Egy pillanatra lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Nem vagyok büszke az akkori önmagamra. Jól tudom, hogy nem tudtam teljes egészébe elengedni. Mondogathatom, hogy megbocsátottam neki, mélyen legbelül, mégsem tudok. Egy részem halt meg aznap vele együtt. S egy résznyi reményem is Wallenbergbe. Melyet újra megölt az elmúlt napokban, hetekben. Fejemet lehajtom. Nem akarok erre újra és újra gondolni. Visszajött és ennyi számít, nem igaz? Ajkamra hálás és meleg mosoly ül ki, miközben új témát kezdünk el boncolgatni.
Szemöldököm ezernyi szín árnyalatával azonos tónusokban vonódik össze. Hol a magasba szökken, hol egyszerűen csak össze, hogy aztán előbb a jobbot, majd a balt emeljem fel, hullámokat írva le az arcomon.
Akaratlanul nevetek fel szavain.
- Ugye tudod, hogy most egy olyan dolgon akadsz ki, amihez igazából semmi közöd? Az aki haragudhatna rájuk, az egyedül én lehetnék és láss csodát. Nem teszem. Ahogy az előbb már mondtam, könnyebb megbocsátani és elengedni, minthogy mérgezzem a lelkemet ezzel - nevetem kedvesen, habár az előbbi szavaimat egyáltalán nem ebben a kontextusban használtam az elmémbe. - Te azt látod, hogy elhagytak, én? Csodás életem van. Ha nem tették volna, meglehet, hogy most nem vadász lennék. Meglehet, hogy betörtek volna, mint egy vadlovat és élném a város unalmas hétköznapjait, már amennyire az apokalipszisben lehet unatkozni - rázom meg a fejemet nevetve.
Hallgatom, mégis sorra jutnak eszembe az ellenérvek vele. Nem rajta nevetek, egyszerűen a szituáción. Empáitánák hívnák ez, ha érezne hasonlókat.
- Ha nem tették volna meg, nem találom meg azokat az embereket, akik igazán számítanak. Akiket szívemből tudok szeretni, akiket Igazi családomnak tekintek. A vér nem számít, sokszor a vér köteléke semmit sem jelent. Ha nem mondanak le rólam, soha nem találom meg életem szerelmét. Igen, tudom, hogy közhelyesen hangzik, de nincs így. Nem ismerem a szüleimet, fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a hétköznapjaikon, de ezért haragudjak rájuk? Miért? Mi értelme lenne ennek? - teszem fel a kérdést őszintén.
Tényleg érdekelne. Ugyanis valóban úgy érzem, hogy emiatt egy sokkal jobb életet adtak nekem. - Túlmutattam rajtuk és a legjobbat akarták. Vagy nem, számít ez már most? Ami volt, az elmúlt, változtatni rajta nem tudnék, de mint mondtam, nem is akarnék. Egy percemet sem cserélném el az életemben azért, hogy ők megtartsanak - persze eleinte nem értettem.
Volt időszak, amikor mérges voltam rájuk, amikor haragudtam rájuk. Talán ezért is ment jobban a kiképzésem. Minden felgyülemlett haragom és agresszivitásomat ki tudtam adni. Egy idő után pedig elmúlt. Wallenberget a társamnak éreztem, bajtársamnak, ha nagyon merész akarnék lenni, akkor a bátyámnak, aki mindig vigyázott rám. Dylan, ki az életét adta, hogy jobb világom legyen, aki mindent megtett azért, hogy én boldog lehessek. Alex, akivel soha nem találkozom ha Wallenberg nem végzi be, amit. A kisöcsém, kit ezerszer jobban szeretek, mint bárkit ezen a világon. Persze nézhetném a rosszat is, mégis az élet apró örömeire kell koncentrálnunk, nem igaz?
Kérdésem közben könnyedén fordulok meg, hogy háttal haladhassak. Ismerem már a város minden egyes kátyúját és kövét, az elmúlt években annyit láttam már. Fejemet félrehajtom úgy hallgatom, hogy miként vélekedik rólunk.
- Hogy mit csinált? - pislogok értetlenül és akaratlanul is megállok, ahogy meghallom, hogy mit is csinált Gabriel? Ám mielőtt még nekem jönne indulok meg újra, háttal. - Miért? - bukik ki belőlem a kérdést.
Miért tiltaná meg? Miért ne akarná, hogy meghaljunk? Jó, nem tudunk, de… Ennek semmi értelme.
- Már nem azért, de imádjátok az embereket a halálba kínozni és vissza, akkor miért dönt hirtelen úgy, hogy ezt nem akarja? - mondhatja rám, hogy értetlen vagyok, nem igaz? Még igaza is lenne, mert esküszöm, hogy az vagyok.
Minden idegszálammal azon vagyok, hogy megértsem, mégsem tudom.
De ezen túllépünk és hallgatom. Fejem lehajtva meredek a lábára, ahogy helyezi őket előbb balt, majd a jobbot. Majd újra és újra. Kezét hirtelen érzem meg a vállamon, ahogy oldalra fordít egy oszlop elől. Én pedig megtorpanok.
Akaratlanul nyújtom ki a karomat, hogy kezét fogjam meg, hogy megállítsam. Szomorkás félmosolyra húzom a számat, ha rám figyel.
- Azt mondod, hogy gyilkosok vagyunk, hogy bántalmazzuk a másikat. Felelőtlenek és kirekesztőek vagyunk. Ez igaz. Van közöttünk ilyen. Az ember mindig is gyarló volt és az is marad, de nem mind. Azt mondod, hogy bántalmazza a feleségét? Én pedig azt, hogy láttam olyan férjet, apát, ki a saját családját küldte le a pincébe, hogy Gabriel egyik angyala elől menekítse őket, hogy volt olyan balga, hogy szembeszálljon vele, hogy tudja, nincs esélye ellene. De a feleségének és az újszülött gyermekének esélyt adott a menekülésre és az életre. Láttam azt, hogy a félvérháborúban miként védelmezte egy nő a saját gyermekét, miként adta vérét érte, miként küzdött a végsőkig - itt egy pillanatra összeszűköl a szemem, hogy ezzel is bizonyságot adjak szavaim komolyságának.
- Nap, mint nap látom a fiatalok szemében a csenevészséget. A szerelmet, ahogy pillangók röpködnek a hasukba, amikor megpillantják a kívánt lányt vagy épp fiút. Ahogy esetlenül beszélgetnek egymással, mert félnek bevallani egymásnak, mit is éreznek - nevetem el magam szerencsétlenségükön. - Két sarokkal arrébb minden reggel két kölyök surran ki egy bérház hátsó ajtaján. Fejadagjuk felét hagyják meg minden nap, hogy a környéken lévő kóbor állatoknak adják őket, önzetlenül, mert nem akarják, hogy éhezzenek. Odaadják a patkánynak, a kutyának, a macskának. Látom, milyen önzetlenül dolgoznak az orvosok és a vadászok azon, hogy megmentsék az embereket hogy boldogok lehessenek. Vannak közöttünk rosszak, sokan csak ezt látják, ám az élet apró örömeit, nem veszik észre, az mintha eltörpülne mellette.
Ezeketért dolgozom. Ezekerét vagyok vadász, az apróságok, amik miatt érdemes még élni. Az én életemnek sok értelme nincs már Dylan nélkül. Soha nem lesz gyermekem, sem pedig férjem. A város lakóinak szánom az életem. Ajkamon ott van a meleg mosoly, mellyel ezeket mondtam el neki.
Majd egy lépést teszek és elkezdem húzni az egyik irányba - már ha nem tépte volna ki eddig a kezét a kezemből. Egy épület felé, melynek kirakata sötét, vaskos függönyök takarják. Régen elhagyatott mozi ez, egy kósza lélek sem jár már benne. Lengő ajtaját könnyen nyitom ki, nem messze pedig csak pár másodpercet kell elbabárlnom, hogy halovány fényt kaphassunk.
Halkan nevetem el magam, ahogy körbetekintek.
- Mutatok valamit.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Gabriel


Queens Tumblr_p3qyqhOapT1r0cy9wo6_540
☩ Történetem :
☩ Reagok :
63
☩ Rang :
Erkölcs lovag
☩ Képességem :
Mindennek IS tudása, hamisítatlan erkölcs lovag, mindig ragyogó szőke haj
☩ Multi :
Mr. Monopoly Monster
☩ Play by :
Joel Kinnaman
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Május 04, 2019 8:43 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Humans...
Natalie & Gabriel
They call her sunshine • szószám: 1468• Credit:

'Aha, tudom, ismerek ilyeneket.' - ohhóóó, de még mennyit és ha jók az értesüléseim, akkor az egyiket nem is olyan régen tessékelte át legdrágább kincse a másvilágra, a semmibe. Szám egyik szeglete görcsösen rángatózva akar mosolyra húzódni, bensőmben gyűlik a roppant hangzavarral járó és kárörvendéssel megtöltött nevetés, ami még talán néhány lámpában a villanykörtéket is fel tudná robbantani. Emlékem, amikor Bart meghozta a hírt, még ő is elmosolyodott, de nem hahotázott, vagy hempergett a földön a nevetéstől, vagy dobta az öklét a kezébe szolid éljenzés gyanánt, hanem csak becsukta maga mögött az ajtót, szélesedő mosollyal az arcán pásztázta kérdő tekintetem, majd mérhetetlen élvezettel megformálva a szavakat, kimondta az első mondatot: 'Meghalt Rassilon.' Ha csak ennyi lett volna, akkor egy hanyag vállvonással és horkantással tudomásul vettem volna a dolgot, hogy utána visszatérjek borsos napi teendőim közé, na de amikor hozzátette, hogy hogyan és miként... ha valaha is eljön az én időm, hogy számot adjak az életemről, felidézzem magam előtt a legszebb pillanatokat, akkor ez lesz a legelső, ami eszembe fog jutni. A képzelt jelenet, ahogy Jaesa ott áll a kis nyúzni való patkány előtt és megadja neki a végső döfést, az élvezet, hogy látom magam előtt az elgyötört, megtört, alaposan helybenhagyott arcot, amiről a pökhendiséget még ilyenkor sem lehet letörölni, a hit és a magabiztosság, hogy őt bizony nem lehet eltenni láb alól, mindig mindenből ő kerül ki győztesként, az utolsó szó joga csakis az övé lehet, és ahogy a két kocsonyás szemből hirtelen fényár tör elő, majd a porhüvely élettelenül rogy össze és már nem mozdul többé. Megalázva hever a porban és a sajátja vetett véget az életének. Hosszú óráknak tűnő percekig csapkodtam az asztalom kemény fa lapját, ami el is kezdett meghasadni néhány helyen, szemeimből záporként hulltak alá a könnyek és ilyen tiszta szívemből még soha életemben nem tudtam nevetni, mint akkor. Belesajdult minden izom a hasamban, talpammal a padlón dübögtem már néha, hogy kapjak levegőt és amikor lenyugodni látszottam, újra eszembe jutott, ahogy ez a szánalmas alak ócska rongy módjára fekszik a földön és ismét rázendítettem. Gyönyörű jelenet lehetett és én sajnálom a legjobban, hogy nem ülhettem ott s nézhettem végig, ahogy eltávozik belőle az élet. Végül engedek a kitörni akaró örömnek és hagyom, hogy széles mosolyt varázsoljon az arcomra, ahogy zsebre tett kezekkel nézek körbe az utcán. Hogyne ismernék ilyeneket Natalie! Nem csak nálatok fordulnak meg efféle gerinctelen szerzetek.
'Ezt a bölcsességet egy olyan szerencsesüteményben olvastad vagy most rögtönözted?' - pillantok rá a szemem sarkából, majd apró fejcsóválások kíséretében forgatom meg a íriszeimet és inkább az újjáépített városban gyönyörködöm. Ha a pusztítás és rombolás mellett valamiben mindig is kreatívak voltak az emberek, akkor az az építés és a teremtés. Bámulatos, csodálatos házakat, tornyokat, épületeket és műemlékeket teremtettek sokszor pusztán kövekből, gondos tervezéssel és odafigyeléssel. A félig lerombolt, de még használható és helyrehozható házakat, épületeket a rendelkezésre álló anyagokból újraépítették és lakhatóvá tették, vagy különféle helyekké alakították őket, ellátókká, műhelyekké és még a kórházakat is szépen rendbe rakták. Rendszereztek minden és a semmiből egy új várost teremtettek maguknak, persze vezető segítségével, mert anélkül még mindig jajveszékelve, a fejüket fogva, visongva rohangálnának körbe - körbe, akár a tyúk, aminek lecsapták a fejét, de még nem dolgozta fel az információt, hogy számára nincs tovább és fej nélkül futkos az udvaron, amíg el nem dől. Sokuknak azt is meg kell mondani, hogy vegyen levegőt, különben elfelejti, nem tud irányítás és parancsok nélkül létezni, mert olyan egyszerű és ostoba, hogy nem tudja mit kezdjen önállóan a saját életével, amit az Úr a kezébe adott. Persze nem tagadom, nálunk is így van, hogy egyesek csak állnak a falnál, tárogatják a karjaikat, hogy elképzelésük sincs, mit csináljanak maguktól, szabad akaratukból.
'Értem. Tehát ahelyett, hogy kaptál volna néhány fülest, nyaklevest és verést a farodra nevelési célzatból, mint ahogyan egy értelemmel és felelősség tudattal rendelkező szülő teszi a gyermekével, hogyha az a kis ember kezdemény szájal, rondát mond, összekeni csokoládéval a falat, rondát rajzol az asztalra, levágja a macska farkát, meghúzza a testvére haját, inkább úgy gondolták, hogy nekik az volt a dolguk, hogy apád megtermékenyítse édesanyádat, téged megszül és te majd magadtól egy csettintésre egy minta gyermek leszel minden törődés és gondoskodás nélkül? És még te kérdezed, hogy miért utálom az embereket? Pont te, akit a saját biológiai rokonai hagytak cserben? Ez az egyik ok. Olyan bugyuták vagytok és felelőtlenek, mint egy kő. Sokasodtok, utódokat nemzetek, de amikor az utód világra jön, onnantól már kicsit sem gondolkodtok, hogy akkor ideje felelősségteljes szülőként viselkedni és olyan embert nevelni belőle, akire nem csak ti, hanem mások is büszkék lesznek, akivel nem csak eggyel többen vagytok, hanem van célja az életének és tudja mit szeretne, de nem úgy éri ezeket el, hogy átgázol másokon gusztustalanul. De minek is ez? Majd a gyerek neveli magát. Ott a zajos doboz és a sok kazetta, majd azok megoldják a problémát és addig lehet minden mást csinálni. Igen, tudom, most jön a de dolgozni kell, hogy a gyereknek legyen mit enni adni és ne az utcán kelljen aludni, de a férfi képtelen volt mindig is kivenni a részét a gyermek neveléséből, de a nőnek otthon nagyon sok mindent kell csinálnia, de van amikor egy szülő neveli a gyereket és akkor még több a teendő, de ez, de az, de amaz. De megkérdezem; ha nincs rá idő, nincs rá energia, akkor minek? Tönkreteszitek a saját életeteket, a gyerekét és másokét is. Rettenetesek vagytok, nem tudtok gondolkozni és előre látóan tervezni.' - pedig az Úr parancsa volt, hogy sokasodjanak, ha mást nem, legalább ezt sikerült teljesíteniük.
Egyre élénkebb az élet, mármint a gyárépület kihalt területéhez képest valóban sokkal többen vannak az utcán még így este is, bár a zöme az éjszakai őrjáratát teljesíti, jócskán akadnak városlakók, akik úgy sétálnak az utcákon, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy fegyveres őrök őrizik lépteiket. A lakóházak ablakaiból fények szűrődnek ki, néhány helyről nevetés hangja csendül fel, de hamar el is nyeli őket a sötét éjszaka. Minden olyan biztonságosnak, békésnek tűnik, szinte már - már idillinek, hiszen az ellenség elvileg a kapukon kívül van, nem juthat be ide ellenőrzés nélkül egy teremtett lélek sem, s lám én mégis itt vagyok, a gonosz Gabriel, aki el akarja pusztítani a világot.
'Nem azért nem mártottam beléd kardot vagy bármit, mert képtelen lennél meghalni, hanem mert Gabriel elrendelte, hogy nem bántalmazhatjuk a fajtádat és aki ezt a parancsot megszegi, arra halál vár. Gondolom te is tudod, hogy mi attól még sajnos meg tudunk halni, bár nem érdemelnénk meg miattatok, mégis így rendelkezett jelenleg. Porszemnyi, lényegtelen és fölösleges életeteket Michaelnek kell megköszönnötök, ő a nagy pártfogótok. Kérdésed pedig nem szorul hosszas magyarázatra, egyszerűen csak gondolj bele, hogy mit láttál, látsz, hallottál és hallasz a mindennapokban. Figyeld, ahogy egymással bántok, a legapróbb jelektől egészen  legsúlyosabbakig. Van, aki csak a hangját emeli meg, más meg is gyilkolja az illetőt. Egymást is utáljátok, hát még mi mennyire lenézünk titeket. Atyám teremtett titeket és ti vagytok az okai, hogy most nincs közöttünk és ki tudja mikor látjuk újra. Miért gyűlölünk titeket? Olvass el egy újságot, nézz körbe a világban, hallgass meg egy beszélgetést, ülj asztalhoz egy olyan családnál, ahol az anyának zúzódások borítják a testét, a gyerekek félnek levegőt venni és rettegnek az újabb veréstől és csonttöréstől, amit szeretett apjuk ad nekik, hogyha szimplán csak borúsabb napja volt az átlagosnál, vagy kiömlött a tej az asztalra, vagy a főnöke lehordta, vagy bármi atrocitás érte. Akiben jóság van lenézitek és eltapossátok, nem tartjátok semmire, viszont istenként néztek fel arra, aki arcon köp titeket. Nem érdemlitek meg az életet, mert csak egymást marjátok és azt, aki teremtett titeket. Csupa bazári majmok vagytok mind.' - tekintek le rá hűvösen, majd ragadom meg a vállánál és pördítem vissza magam mellé, még mielőtt tarkója hangosan koppanna a vasból készült villanypóznán, miközben kicsit beljebb húzódom a járdán, hogy véletlenül se mehessen neki. Fejemben a mérleg lassan kezd visszabillenni az eredeti oldalára, egyre csak rakódik a serpenyőbe az emberek iránti ellenszenvem és gyűlöletem, az összes harag és düh, amit érzek irántuk, minden indok, amiért úgy döntöttem, ahogy, míg a másik oldalon egyetlen érv helyezkedik el kitartóan; segítségre szorulok, de nem csak én, hanem mindenki más is. Az összetartás szüksége, ami egészen eddig a pontig eljuttatott, semmi más.

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Natalie Rossmyra


Queens Tumblr_pt7lne0Ai81smfjeeo1_250
Queens Tumblr_pwsxfpwbOQ1smfjeeo5_250
☩ Történetem :
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
271
☩ Rang :
Szemtelen fehérnép
☩ Képességem :
☩ Play by :
Meghan Ory
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Ápr. 23, 2019 6:49 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


Walk me home
Gabriel & Natalie
──────────── ────────────
«Szószám; 1007 • Zene; Walk me home»
« "Ant the angel answered her,
"I am Gabriel. I stand in the
presence of God, and I was sent to
speak to you and to bring
you this good news."»
Hogy mivel? (Igen, ha belelátnánk egymás fejébe, akkor ez most nagyon vicces ping-pong meccs lenne) Ami azt illeti elég sok mindennel, de a legtöbb eset hamar tovaszáll. Onnantól kezdve, hogy nem engedem, hogy ez belülről felemésszen, hanem kiengedem magamból. Nem rág belülről, így hamarabb tovább tudok lépni rajtuk és máris nem idegesítenek. Nem annyira, hogy utáljam őket, hogy rossz véleménnyel legyek róluk. Habár ha eszembe idézem, hogy ki is tud igazán kiborítani…
- Ez lehet ennél bonyolultabb, hogy egy szóval tudjak rá válaszolni - látom be hibás kérdésemet. Mivel is tud a Payne kurva? Elég sok mindennel. - Leginkább az alakoskodást nem bírom. Tudod, amikor a szembedbe mézes-mázasan mosolyognak, a hátad mögött azonban nem ágáll ellened szegülni. És nem csak szavakba - és ez a Payne család nagy részére igaz is.
Talán Alexra nem. De a nővérére? Hangosan fújtatok miatta. Egyre nagyobbat csalódok benne. Nem is értem, hogy ilyen engedetlenként miként lehet még a csapat tagja, de érte fájjon Wallenberg feje. Az enyém nem fog, az már biztos. Elég dolog miatt főhet. Nem kell még ez is.
Majd ha megdöglik, mert azt hiszi, hogy szabadon császkálhat, minden következmény nélkül, mert a Payne kurva az anyja, akkor majd nézhet magán körbe. Na jó, ez is ki tud borítani, de csak mert abba a jellemrajzba illik, amit az előbb felvázoltam.
- De emelett azért… Nincs megbocsáthatatlan dolog - vonom meg a vállamat. - A megbocsátás felszabadítja a lelkedet, nem hordozod tovább vele a keserű érzéseket - legfeljebb a szomorúságot és a kínt.
Erre akár élő példa is lehetnék. Megbocsátottam Wallenbergnek, tudom, felfogom az eszemmel, hogy csak a munkáját végezte, azt nézte, hogy mi a városnak a legjobb, nem az, ami nekem. Fordított esetben én is így tettem volna, így tennék. A hiány érzésétől mégsem tudok szabadulni, hogy olyan, mintha az énem egy részét kiszakították volna belőlem. Ez nem olyan, mely a megbocsátással eltűnik.
A lelkem mégis könnyebb lett, a napjaimat nem a gyűlölet és a keserűség köti le, tudok másra is fókuszálni. Megpróbálhatok boldogan élni és ez egy olyan kincs manapság, mely ritkának számít.
- De… - kezdek bele, azonban ezt hamar fel is adom. Könnyedén legyintek a kezemmel, mint ami nem igazán fontos most.
Nem fogom megérteni, bármivel is magyarázza meg, hogy nem magányos. Nem is igazán hiszek neki, legfeljebb nem vallja be? Vagy nem érdekli a magány, de mindenki magányos egy ponton túl, főként aki ilyen sokat él. Esetleg épp ezért nem lenne az? Na jó, kezdem a gondolataimat nagyon elvinni. Talán megérezte kétkedésemet, talán már lassan félszavakból is megért, mert csak megkapom a várva várt magyarázatot.
- Fogalmam sincs - vonom meg a vállam. - Nincs családom - ejtem ki olyan könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ami azt illeti ez ebben a városban és ebben a világban így is van. - Vagyis túlzás van, de túl eleven és… problémás gyerek voltam, hogy tudjanak rólam gondoskodni, így inkább állami gondozásba adtak, amit ma nem így hívunk, de… a lényeg, hogy vadásznak adta, hogy képezzenek ki. Ha nagyon közhelyes akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy a társaim a családom - vonom meg újra csak a vállam.
Igazából egy pillanatig sem bánt a dolog. Nem is neheztelek rájuk. Nincs közöttünk olyan kötelék, mely miatt ezt megtehetném. Elfogadom, hogy ők a vérszerinti szüleim, testvéreim. Ha találkozuk velük nem fröcsögök, de nem is beszélgetek velük sokáig. Nem ülöm körbe velük az ünnepi asztalt sem. Olyan velük a viszonyom, mintha egy idegen család lenne, akik az utcám végén laknak. Látásból ismerem őket, de mélyebben nem. Egyikünk sem kíváncsi a másikra, mélyebben. A hangomból ezt hallhatja is.
- Igazán… Kedves sors csak mert beszélt - ismerem el, ajkaimat lebiggyesztve, elismerően bólintva, inkább csak magam elé.
Persze nem kritizálom én, ehhez semmi jogom. Engem sem lehetne, amiért oly hevesen zárogattam be a börtönünkbe az utóbbi időbe a félvéreket, angyalokat és démonokat, hogy minél több információt szedjünk ki belőlük. Büszke lennék rá? Nem. Azonban szükségszerű volt a túlélésünkért? Igen.
Mi is csak azt tesszük, amit velünk. Kapunk egy ingert, melyre reagálunk. A túlélésünk a tét.
- Muszájból? - vonom össze először csak a szemöldököm, majd kérdőn fel. - Nézd el nekem a tényt, hogy épp egy olyannal cseverészek el, megjegyzem igen kellemesen, aki egyébként irt minket és vélhetőleg csak azért nem mártottál még belém kardot, mert épp nem nagyon tudok meghalni lássuk be… Ez azért eléggé… Furcsa. - Nem állítom, hogy nem gond, és nem feszélyez, mégis erőt veszek magamon és túllépek ezen a tetten.
Hiszen megindoklom, hogy miért teszem, mégha nem is érdekli.
De ezen túl is lépünk és amint én is túllépek a férfi mezítlen felső testének a bámulásába - amire akár órákra is képes lennék, érezheti, hogy csak finoman érek a tollaihoz. Csak annyira, hogy megtapasztaljam mennyire puhák és menten is visszahúzom a kezemet. Zavarom nőttön csak nő, így kapóra is jön a sötétség és hogy lassan ballagunk vissza a városba. Ahol igazából ott vagyunk, ám egy kiesőbb részén.
- Brrr - kirázz a hideg, ahogy taglalja, hogy kihúz magából egy köteg izmot. Szinte érezni vélem, milyen lehet . Testem megremeg a gondolatra, kabátomat is összébb húzom magamon.
Figyelem miként lengeti meg őket, óvatosan lépek félre az útjából egy szempillantás és már ott sincsen.
Ahogy haladunk előre a város fényei úgy kezdenek felvillanni. A külvárosi részen ha utcánként egy lámpa ad némi oltalmat. Ennek csak egy oka van: a spórolás. Az emberek itt elvetve élnek, ők is legfeljebb egy-egy ház egy-egy lakásába. Kihaltabb, hiszen sokkal könnyebben megtámadhatóak. Rájuk nehezebben tudunk vigyázni, ők azok, akik önszántukból jöttek ide. Az ajtók és ablakok nagy része be is van deszkázva, mintha valóban készülnének a világ végére.
Queens elhagyatottabb részein sétálunk, a négyes szektor felé. Ez a szakasz az, amely nem igazán lehet tetszésére. A szűkös fényviszonyok ellenére azonban magabiztosan haladok előre. Kikerülök minden utamba eső kátyút, vízcsapot, pocsolyát, mintha csak bekötött szemmel járnék.
- Így viszont még kíváncsibb vagyok. Miért utáljátok az embereket? Persze tudom, vannak közöttünk is olyanok, akik nem érdemlik meg az életet, de tényleg mindenki? Ne érts félre, nem akarlak számon kérni. Nagyon. csak kíváncsi vagyok - fordulok meg lépteim közepette, hogy így kerüljek vele szembe és figyeljem az arcát, már amennyit látok belőle. Hátrafelé haladok, kezeimet is hátam mögött kulcsolom össze. Egyelőre még magabiztosan haladok menetiránnyal hátra.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Heroes aren't always
the ones who win.
They are the ones
who lose
sometimes.

But they keep fighting.
They keep coming back.
They don't give up.
That's what makes them
heroes.



Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Hell or Heaven


Queens Xs6BoYF
☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
686
☩ Rang :
Staff
☩ Képességem :
Admini erők uralkodnak bennem
☩ Multi :
Raiden, Cassael
☩ Play by :
Jason Momoa, Misha Collins
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



Bad Boys

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:01 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 996 • Credit:

 
Más nézőpont, más... elme. Az egyik öreg és mély, a másik pedig bomlott és csapongó. Mindegyikben ott van az, hogy bármit cselekedhet, hogy kiszámíthatatlan, mit reagál egyszer, majd még egyszer, ugyanarra a történetre. És ez nem épp egy hiba, ő, bár kicsit furának tartja a másikat, nem ítéli el zsigerből, érdekesnek látja, olyannak, akivel ha nem is azért nem akar ujjat húzni, mert fél, hanem egyszerűen nem kívánja. Ezt nem látta Isten, csak azt, mit akartak „elvenni”. Nem azt, hogy nem a féktelen pusztítás az, amit hordoznak. Hogy ha a jó egy kifacsart, morbid értelmezését nézzük, akkor azok voltak. Jobban, mint a kicsi gyermekei, a tollas gyilkosok. Elszörnyedt, és el is fog, ahogy megpillantja, milyen a világ, hisz fejében ott van az, milyen volt egykoron és mit tettek vele. És mérges, dühös. Tényleg az volt a legnagyobb gond, hogy ők teremtettek pár mágiára képes alakot? Tényleg? De nem hagyja, hogy most veszítse el a fejét.
- Lehetséges. Talán tényleg időben érkeztem, meglehet – vonja meg kissé a vállát, miközben a másik nevet. Felfordult, az biztos, hiszen egyelőre nem is sejtik, mennyire. Vajon akadhat még olyasmi, amit a Teremtő elásott jó mélyre, és amit elő lehet még cibálni. Nem mintha erre vágyna, elég meglepetésnek ők is, nem kell ide senki más sem. Ha kiküszöbölhetőek a nehézségek, még kellemesebbé válik az egész, vagy ha a lépések okosak. Igen, lehetnének ők is bomlott elméjűek azok után, amit el kellett viselni és ahova zártak minket, de úgy véli, egészen olcsón megúszták az egészet. Igen, olcsón. Ez káromkodás lenne testvérei előtt kiejtve, de az összességet kell nézni. Megvan az ami saját maguk, az elméjük, az emlékeik és az erejük egy része. Lehetnének halottak, nyáladzó bolondok vagy egyszerű emberi erővel bíró valakik. Olcsó, és kész. De ezt nem köti a másik orrára, igazából nagyon semmit sem. Ennyi bizalmatlanság bőven belefér, ez olyan dolog, amivel nem szívesen dobálózik, egyelőre. Sajnos, úgy néz ki, egy értékesebb infót könnyen dobálnának ellenséges kézre, elvégre a túlélés a lényeg, az úr, még... ebben a könnyített állapotban is, elvégre a halál legtöbbször fájdalmas, a receptorok, amik azt érzékelik, meg nincsenek kiölve, nem mindenki leli abban örömét, hogy közben iszonyatosan szenved. Nem. Az emberek nagy része, még azon az áron se kér belőle, hogy pillanatok múlva felkel és nincs semmi baja. Vagy fel sem fogják vagy nem akarják, a korlátoltság másik irányban sem kellemes, épp úgy, mint gátak nélkül. Úgy véli, kell egy határ mindenhova, amit persze nem tilos átlépni.
Tekintetével követi a kezet, ami a magasba emelkedik, és ahogy a búra szétrobban. Megmosolyogtatja az egész játék, jót szórakozik rajta, miközben alább hullanak. Talán egy el is éri, talán egy apró karcolást ejt, de nem érzi. Ez csak játék.
- Túl sok kérdés, túl kevés válasz – hagyja annyiban a dolgot, és tekint vissza rá. Változni kezd, nem tudja nem észrevenni és nem akarja figyelmen kívül hagyni. A bomlott elme szeszélyes, mint a tenger vagy a vihar. Azt hiszed, hogy ismered, és a végén olyan erővel csap arcon, hogy az már minden mértékben fáj. Nem becsül le semmit, ugye, és ezt sem. Nem piszkálja azt, amit nem kellene mégis, valahol kísértést lát arra, hogy meglássa, milyen is az. Lehet, meg is kapja, ki tudja, lehet megtanulja, hogy legközelebb már ne akarja látni. Lehet semmi nem lesz belőle. Nem is érdekli egyelőre, a logika kicsit most őt is elhagyta. De el kell nézni neki, most szabadult, kapva kap az ingerek után. És utána is.
- Elég veszett ez így. Hasztalan minden akkor, hát már értem... ó, ezzel már könnyebben látom át a dolgokat. Köszönöm – könnyebb lesz megérteni, ki mit miért vagy épp miért nem tesz. Apró sóhajjal dől hátra, nagyobb a gond, mint azt bármelyikük gondolta volna akár egy pillanatig is. Először csak azt vették észre, hogy a világ létezik, aztán, hogy félig halott, most pedig már lassan azt is, hogy totál értelmetlen. Ez az egész, a sok csata, és a sok élet, amely mégis elvész. Ha a mérleg egyik szára megbillen, ledől minden egyenesen a porba. Még úgy néz ki, stabil, de már csak egy hajszál hiányzik és vége. Beszélgetőpartnere kezd messzire távozni, elszállni. Ám legyen. Ő sem akart itt lenni napokig, ami fontos, az úgy néz ki, egyelőre a birtokában van. Majd mástól összeszedi a maradékot, vagy egyenest saját maga. Ám legyen. A berendezés pusztul, de semmit sem tesz. Mintha csak egy műsor nézője lenne, úgy hagyja, hogy törjön, hogy apró darabokra szedje szét ezt a boltocskát. Eltesz pár apróságot közben, ami épp megtetszik neki, az zsebe mélyére kerül, de a többi, akár fel is gyulladhatna. De nem gyújt semmit, élvezi az eső illatát. Ó, de rég érezte azt is. Kifele kellene tartaniuk.
- De te nem vagy az, ugye? - a válasz nem lepi meg, valahogy manapság egyre divatosabb. Fejét lazán megcsóválva löki el magát a faltól, és körbetekint a bolt azon részén, ahol annyira nem lett lerombolva semmi sem. Elég pusztítást tombolt már erre eleve így is. És még ezeken felül? Bár, nem meglepő, a démonok is kedvelik ezt a fogalmat, és úgy, most lassan már mindenki az embereken kívül. De hát, nem kell mindenkinek egyformának lenni, szerencsére. Ráhagyja. A csattanásra kapja vissza a fejét, ez egy kicsit meglepte, szemöldöke a magasba szökken. Ó, már érti. Elgurult az a bizonyos gyógyszer. Egy aprót nevet, sőt, nem is aprót, jól lehet azt hallani. Ám legyen.
- Nem kell hozzá engedély, azonban irány az éjszaka. Viszlát, őrült lány, majd még találkozunk – bár tudja, hogy ennek negyede se ér el már hozzá, mégis kimondja. Miért ne. A szórakozásért már megérte. - Sok sikert az irtásban – löki félre lábával a törmelékeket, majd ahogy érkezett, úgy távozik. Gyalog. Habár az őrület nem kapja el elméjét, léptei lassúak, és mire bőrig ázik, már távol járnak egymástól. Aztán ki tudja, lehet, hogy semmit sem ért az egész, és mégis. Ki mondja meg manapság, hogy minek van értelme? Felüdítő a család után bárki. És ha számára nem hoz pusztítást a nap további része, minden más ott van előtte. Keseregjen a fene.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 6:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Egyszerű megjegyzésére szélesre húzom ajkamat. Mi más lenne a vágyuk az embereknek, ha nem ez? S mikor máskor ne élhetne ő, mint ezekben az időkben? Hiszen csak gondolj bele, ezernyi hang a fejembe. Ahhoz, hogy élhessek kellett az, hogy az istenke elhúzzon a fészkes bú bánatba. Hiszen nincs ki megöljön. Az emberek meg olyannyira gyengék, hogy képtelenek megölni egy társukat… egy gyermeket.
Bezzeg kínozni.
Oh, dehogy bánom. Egyenesen áldom őket, eme tettért. Így végre nem érzek semmit a világon. S így végre nem kell semmitől sem rettegnem, és a gátlások sincsenek meg bennem.
- S emiatt a felfordult világ miatt engedhetjük meg a létünket is - húzodik gonosz mosolyra az ajkam, miután nevetésbe fogok. Mily szép is a világunk, nem igaz? Apcinak igaza van. Nem kell ide Isten, majd mi mindent elintézünk magunknak.
S én addig is várok, és bekattanva ténykedek a városába. Igaz, sokszor számon kell tartanom, hogy nem pusztítok, de hát…
- Jönnek, vagy nem jönnek, ez itt az Oh, nagy kérdés! - emelem meg egyik kezemet színpadiasan az ég irányába, hogy az ott lógó neonégőkkel tarkított villanybúrát végképp eltávolítsam. Hatalmas csattanással adja meg magát, és ezernyi darabjai, csak úgy kápráztatják szemem világomat.
Az egyik műanyag darabot magamhoz is húzom, s amíg a másik beszél, és én természetesen nem figyelek, saját karomat kezdem el vele karcolni. Szúr és vág, de nem annyira. Nem serkenti vérem, egyelőre csak vörössé varázsolja a bőrömet.
- Sem fel, sem le, így ha bárki meghal… nincs hova mennie. Gyilkolhat mindenki megállás nélkül, semmi következménye nem lesz. Az emberek újra és újra életre kelnek, akár a marionett babák. Vágd hát le rabláncait, de semmit sem érsz el vele - motyogom magamba, miközben kék szemeimmel a karomra öszpontosítok. Így hagyott el életem azon a bizonyos napon, azon a bizonyos helyen New Orleansba.
Sok-sok, sokélű fegyver, de miért is?
Fejemet természetellenesen vállam felé hajtva, tekintek fel rá. Kócos hajam a szemembe lóg, az őrület egy vészjósló jele villan meg tekintetembe. Ajkam most nem húzódik mosolyra, nem.
Érzem, hogy kezd elhagyni minden épp eszem.
Nincs tovább itt maradásom. Itt már nincs, pedig.
Figyelnem kell rá.
Egy pár percre még magához tér agyam, annyira, hogy a szilánkot tartó kezemmel vegyem fel újra a baseball ütőt. Török, zúzok, pusztítok. Mint jó apám. Közben pedig kintről árad be a finom eső illat, a hideg zuhé szinte ordítja, hogy lépjek ki hozzá.
- Magatehetetlen, gyámoltalan, részletkérdés - szólok halkan, továbbra is az esőcseppeket fixírozva. Mindaddig, amíg előbb csak az egyik, majd a másik meg nem áll. Folytonos kör alakba mozognak. Erősen koncentrálok, alig figyelek már rá. Hiszen ez…
Dolgom van.
- Pusztításra és Káoszra - mintha nemrég ugyanezt a kérdést feltette volna valaki. Jah, hát persze, magát ördögnek valló pacák, aki… Inkább egy transzi, vagy metroszexuális, mint férfi. Undorító volt, de hát…
Tanít. Olyanokat mondd, amit nem tudsz. Figyelj már Kyara.
Csatt.
Pofon csattan arcomon, saját tenyerem által. Fejem rázva próbálok visszatérni a jelenbe, vajmi kevés sikerrel. Ám többet nem mondd.
- Ecc, pecc, kimehecc, most elmegy a levike. Cérnára, cinegére, mire újra meglát engem, huss… - jó, lehet nem pont így van ez a versike, de.
- Dioszkóp! - dioszkóp. Az kell nekem! De most. Azonnal. Máris! Hahaha. Értelmetlen nevetésem nem csak a fejemben hallatszódik, ajkaim is kiadják azokat.
- Irtani! - csillannak fel szemeim. Már csak hangfoszlányok érnek el hozzám. Szemeim csillogva vetül a fiúra. Nem, vele nem fogok elmenni ilyen mókára, Ő túl ártatlan. Szalutálva köszönök el tőle.
Mit mondjak, hogy majd találkozunk?
Haha. Ahhoz túl kicsi a világ, hogy ne így legyen. A baseball ütőt átvetve a vállamon, kissé begörnyedve sétálok ki az esőbe. Élvezem, ahogy a hűs cseppek érik ruhámat, hajamat. Eláztatva teljesen. Karjaimat átvetem az ütőn, majd megtorpanok. Saját tengelyem körül megfordulva, emelem égnek a kezemet.
Egy közeli kocsi a magasba emelkedik és egy másik tetejére csattan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 10:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1403 • Credit:

 
- Neeem, nem hiszem, hogy ezt üzletnek lehet nevezni. A készlet annyi volt, hogy amit bármely dologhoz fel kellett vagy fel akartam használni, egy helyen volt. Inkább nevezhetném raktárnak, igen. Csak már... nagyon régen volt és nagyon nincs meg, újat kell alkotni, gyűjtögetni kell, meg minden. Jó lenne halászni – sóhajt egyet, hiszen a helyzet koránt sem olyan kényelmes, mint amely lehetne. Végtére is, akkor nem kellene csak elméleti szinten beszélnie, és bár ereje korántsem olyan mint annak idején, löttyöket és füveket még teljes értékben össze tud öntögetni, mivel szerencsére az elméje nem gyengült – vagy ha igen, nem azokat a terület érintette, amely ehhez a művelethez szükséges lenne. Persze, egy kis ismétlés sosem árt, mégsem most és itt fogja ezt elkezdeni. Ahhoz túl korán van és túlságosan káosz. Aprót sóhajt, türelmetlen kicsit, mindent akar, hisz aki ennyi ideig rab, az mindenre vágyik, amire csak emlékszik, vagy amit épp meglát. Néha kicsit ráillik az, hogy ő a legkisebb, de ezt véres kínzások között sem vallaná be hangosan.
- De ha létezik még ilyen üzletág, akkor az nekem való – bólogat végül, hátha eszébe jut valami, vagy ha nem is most, egyszer majd a közeli jövőben egy ilyenbe botolva talán majd eszébe jut a beszélgetés, és talán valahogy ezt közli is vele, más nem üzen, idéz vagy egyszerűen egymásba botlanak. Nincs semmi sem kizárva, és annak meg kifejezetten örülne ha több szem többet lát alapon könnyebben jutna hozzá az információkhoz. Nem, nem lustaság ez, hanem csapatmunka, vagy mi a szösz. Ő nem akar olyan ember lenni, mint az a Don, akiről példálózgat, saját maga hasznára akar mindent és a saját maga dolgaira. Persze, abban is akad némi ellenségeskedés, vagy épp úgymond leszámolás, ez azonban mégsem az a világ, és nem is az a helyzet. Nem lesz itt még egyelőre „családalapítás”, az már kész van elég sok ideje, csak el van szórva a világban. Vajon testvérei már meglelték az, azokat, amit kerestek vagy kívántak? Igen, tudja jól, hogy nem épp kedvesen gondolnak egymásra, vagy ha lehetne, akár világgá is mennének a rabság évei alatt történtek végett, de... azért ő mégiscsak kíváncsi. Ezzel nincs is gond.
- Eléggé felfordult akkor a világ ezekben az időkben. Kicsit azért ijesztő, mintha az egész világ és az emberiség megőrült volna, és az vált volna a legnagyobb feladattá, hogyan öljék meg egymást válogatott módszerekkel, vagy épp a világot megfertőzni – csóválja meg a fejét, miközben a lány nevet ismét. Nem is tudja... úgy érzi, abban a világban talán nem is érezte volna olyan jól magát, nem azért, mert ő akkora szent lenne, de amikor leragadnak és csak őrültek,  nem fejlődik semmi sem. Egy totálisan kusza világban nem lelte volna meg, vagy épp ha úgy adódik, nem lelné meg azokat, akikben lát valamit. Talán ezért is szerencsésebb, hogy most jár itt, nem pedig akkor, amikor az őrület és a téboly kéz a kézben kebeleztek be mindenkit. Ó, mennyi lélek került a helyére akkor, legtöbben lefele tartva ugyan, de kitöltve az üres helyeket.
- Áhh! Végül is, teljesen megérthető. Az élet már csak ilyen, mindig felvirágoztat valamit, és úgy néz ki, most a démonok kerültek a sorban előre. Aztán majd jönnek mások, ez élet már csak ilyen – vonja meg a vállát kissé, mintha nem is érdekelné, mit seftelnek a démonok csendben. És kicsit valóban nem, mert van elég dolga. - Annyit tudok, hogy elég nagy gondban van mindkét fél, hiszen sem fel és sem le. Most aztán tökéletesen ki van használva ez a világ – tárja szét karjait, mintha itt is lennének a lények a közvetlen közelben, nem pedig egy hatalmas területen szétszórva, amerre csak szem ellátott valaha. Más kérdés, hogy mi mennyire éri meg, ő biztos nem fog leállni csak úgy halandókkal üzletelni, és még akkor sem, amikor ajánlatot kap. Nagy kell ahhoz, hogy bármibe is belekezdjen. De nem fut ő előre.
- Lehet, hogy nem gondolkodnak rosszul. Minden mélypont után jön majd az új korszak és minden jósággal. Persze, az is megeshet, hogy nem, és tényleg vége... Én az előbbire voksolnék – jöjjön el a jobb idő, erősödjön a világ és persze ő is, aztán pedig, szépen elindulhat minden a maga kis medrében. Nem érzi szerencsére azt, hogy közeledne a vég.  - Különben meg had legyen nekik annyi földjük. Nem több egy szemétdombnál, arra meg még a kutya sem irigy – ő marhára nem. Tegyék csak, nem akar ő minden bokrot, sziklát vagy épp telket. Ha lesz akik játszanak a földeken, lesz élet. Annak idején sem volt kellemesebb, elég csatát vívtak azért, hogy kinek nagyobb a kupaca.
- Az őrület sokélű fegyver – bólogat aprókat, bár neki, szerencsére nemigen akadnak ilyesmi problémái. Megbeszéli magával, amit akar, hangosan, némán, és ennyi. Nem úgy, mint amire ő utal éppen, amely kínozza. Ki tudja, kerül-e majd ilyen helyzetbe valaha büntetésként vagy csak épp attól, amit magának okoz, nem zár ki semmit azóta, mióta bekövetkezett a Teremtő haragja. A lány talán tudna mit tenni vele, de nem jegyzi meg, nem látja, hogy olyannyira gond lenne ezzel. Vagy ha mégis, jól el tudja rejteni.
- Azt tényleg nem bánom. Valóban az, ezt nem is tagadtam – követi tekintetével, ahogy ütőt vesz fel és készül valamire. Hogy fél-e? Áhh nem, de nem akarja azért azt sem, hogy az ő feje legyen a célpont. - Van benne valami... - jegyzi meg halkan, már csak egész mellékesen. Mindennek van oka vagy épp haszna, csak az a kérdés, valaha képes lesz-e felfogni, mik azok. A kocsiknak immáron valamennyire megértheti mégis mire voltak hasznosak. Arca valódi meglepettséget tükröz, mikor azt taglalja, egyesek milyen mélységekbe illetve magasságokba is elértek, hiszen sose látta egyiket sem működni, jelenleg pedig naivan elraktároz mindent. Az, hogy egyszer megtudja az igazat, lehet, hogy nem lesz kellemes dolog...
- De hát nem is mozognak odakint meg... mitől? Valami húzza őket? Bár amely elért a Mennyig vagy a Pokolig, azt biztosan valami mágia. Micsoda szerkezetek – sóhajt egyet, és a magazin lapján pihenő jószágot bámulja, amely hiába hirdeti a lóerők számát, semmit sem jelent, mert nem lát előtte egy lovat sem, annyi pedig, amit a szám mutat, nem férhet el benne, lehetetlen. Ha a másik figyel, szinte leolvashatja a kétségeket és a fogaskerekek csikorgását is elkaphatja. Nagyon nem tudja hova tenni ezeket.
- Magatehetetlen? Ezt mégis hogyan meg... hol? - pillázgat fel rá, miután megunta, hogy a magazin csak úgy nem ad választ a kételyeire. Az értetlenséget most nagyon érzi, de a többit... - Nem tudom, mennyire. Neked miért? Mégis mire vágysz? - erre azért előrébb dől, mint aki valóban csak a kérésre vár és már teljesíti is. Őszintén, ő sosem volt semmi rossznak az elrontója, és az ártatlanság is talán csak külsejét jellemzi. Igaz, sok-sok idő telt el, de az nem törölte el, hogy bizony ő is szórakozott eleget, mikor hogyan. A régi idők nem a visszafogottságukról voltak híresek, ha jó helyre tévedt az ember vagyis esetünkben a leviatán. Megvoltak a szentek és a bűnösök is, és inkább utóbbiak vendégszeretetét élvezte.
- Volt valamiféle, de sose figyeltem rá. Az ennél sokkal büdösebb volt – még az orrát is ráncolja, mintha felbukkant volna benne az illat írmagja. A középkor büdös volt, ez nyílt titok.
- Jólvan na. Sok évszázada volt bármi füstölgő a számban amit szipkázni kellett, nem épp azon voltam a kényszerszáműzetés alatt, hogy ezen agyaljak, hogyan kell füstöt eregetni – legyintgeti kissé sértetten, hogy hagyja már ezzel, nem az ő hibája, hogy ezt most elsőre nem érti. - Nem kell emlékeztetni, tudom már milyen. De így... már sok dolgot értek – akaratlanul a saját karjára fog, amely vezette az áramot nem is olyan rég, és ha ez az erő az ember fejébe ér, érthető, hogy nem fog túl jól működni. Főleg, ha többször teszik meg. Kezét leeresztve sóhajt egy nagyobbat, dől hátra, majd kényelmesen elnyúlva bámul ki a sötét égre és szívja be az eső illatát. Még ez is teljesen más. Portól terhes, amellett mégis felfrissülést ígér. Kedve lenne behozni ide is a cseppeket, de csak bámulja, míg végül a kis szünet után megszólal.
- Bármilyet, amely nincs ellenem, vagy ellenünk. De Isten és ilyen bíráskodó senkik nem kellenek. A világ akkor jó, ha van rossz de jó is. Csinálják, amit tenni kell, legyen meg az ellensúly, és az a világ, amelyet annak idején láttam. Mindenből egy kicsi. De miért is? Úgy hiszed, hogy bárkit ki akarnék irtani? - emelkedik meg és az esőről ismét rá fókuszál. Ahogy az idő változik, a beszélgetés is. Hol komoly, hol pedig csak sületlenség, most azonban más másabb. Sokkal.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Júl. 16, 2018 6:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Halkan hümmögök csak. Most teljes erőmmel oda kell figyelnem. Minden idegszálamat és az összes hangot a fejembe egy pontra kell fókuszálnom. Igen, muszáj vagyok figyelni, csakhogy tudjam, miként tudom azt az átkozott démonfattyát megszivatni. Egy apró kis csíny, nem sok.
S mégis mennyi erőmbe fog ez fájni. Sebaj, megéri. Nagyon is meg fogja érni.
- Készlet? Mi ez, olyan, mint valami üzletág? Ami kell, ott van raktáron, csak elő kell halászni? - vonom fel szemöldököm, de már rögtön el is képzelem. Egy kígyókkal teli kis csarnok, ahol a megrendelők szabadon adhatják le, hogy mit akarnak.
A sok-sok kis féreg pedig csak megy-megy előre, csúsznak, kúsznk és voálá. Kell egy kis átok? Tessék egy lélekért a tied. Oh, komolyabbat szeretnél? Akkor legyél az emberi rabszolgám miatta. Na mi az, nem tetszik tán?
- Pontosan! - csapok le rá, és talán a mintára is, amit épp felrajzolt nekem. Újabb nevetésbe török ki. Elképzelem a parasztot, ahogy levágják a kezét. Na jó, nevetést már rég abbahagytam, inkább csak irigykedve sóhajtok fel. Mennyivel jobb világ lehetett az.
Jah és mennyivel muladtságtalan. De tényleg. Mégis miként mulathatott volna a hozzám hasonló? Habár… Azt hiszem, feltaláltam volna magamat. - De igen - nevetem el újra csak magamat. - Pont így néztek ki. És ami nem az volt, amit ők akartak. Atya világ, az a fertő. Az a téboly. Azok az őrült tettek - fejemet hátrahajtva figyelem a plafont. Oh, mennyire, de mennyire édes egy korszak lehetett az. Igen. Ezt sírom vissza a legjobban, noha ebbe voltam a legkevésbé benne valaha is.
Halvány képeit próbálom csak felidézni, vajmi kevés sikerrel.
- Manapság? Az életért. A lélekért. A védelemért. Oly dolgokat képes megtenni az alvilág, amit senki más. Védelmet biztosít, miért cserébe? Hogy neki szebb és jobb legyen. Hogy neki fedél legyen a feje fölött. Valamint az élelem. Az nagy úr manapság - már aki nem akar éhen halni. Ők nagy lábon élnek még.
Vagyis lehet hallani olyanokról, kik így élnek. Én nem tudom, de elhiszem nekik. Nekem sose kellett a nagy láb. Sem így, sem úgy. - És a Föld. Sokan hiszik, hogy egyszer ez véget ér. Sokan szereznek most Földet, egy talapalatnyit is. Ha ennek vége lesz, ők lesznek az urak - a feudális világ visszatér. De nekem erre nincs szükségem. Úgy értem, a város megadja azt a kényelmet, amire szükségem van.
- Áh, ne is mondd. Én imádom a magányt, de ezek, itt - mutatok mutatóujjammal a halántékomra. - Sose hagynak békén, pf… - berrengetetem ajkamat, egy pillanatra felnézve a sarokra. Még a fejem is hátrahajtom, mintha épp lelőttem volna magamat.
Beszélgessünk arról, milyen amikor sokan vagytok egy helyen összezárva? Az elmém épp ilyen. Ezért is találok mindent viccesnek.
- Szerintem ne bánd - legyintek könnyedén, hogy aztán újra csak felkapjam a baseball ütőt. Túl hosszú ideje állok már egyhelybe. Muszáj valamit széttörnöm. A pusztítási vágy a vérembe van. - Ez a világ sokkal érdekesebb, mint ami volt eddig - egyik lábamat megtámasztom hátul, a karjaimat előreengedem. Az ütőt egyelőre a vállamnál tartom meg. - Az emberek ostobák voltak, most a szemük felnyílt. Sokkal nagyobb kihívás kikezdeni őket, mint eddig. Élvezd csak ezt - kacsintok rá. Suhintok egyet, majd még egyet az ütővel, amíg…
Heuréka! Eltalálok egy üveggömböt.
Az eső első cseppjei érkeznek meg az utcára. A nyitott ablakon keresztül fúj be egy-egy kószát csak, azok mégsem érnek el hozzánk. Ellenben a nyári zápor friss illata. Émelyítő.
- Ezek kocsik. Arra valóak, hogy beülsz elvisz az egyik helyről a másikra. Egy-két példányt úgy megalkotta, képzeld el, hogy vagy a pokolba, vagy a mennybe vitt téged - vigyorodok el pofátlanul.
Még igazak is lehetnek a szavaim. És ha nagyon kötekedni akarnék, az is lennék. De lássuk, ő ebből mit szűr le belőle. Sose vezettem ilyen böhöm járgányt. Egyszer csak, de hát… Azzal sem jutottam messzire.
- Felőlem aztán azt csinál Isten, amit akar - vonom meg a vállam érdektelenül. - Amíg engem békén hagy - nem érdekel, addig mit csinál. Én épp azért élhetek, mert Ő nincs. Ebből a szemszögből meg igenis hálás vagyok neki.
- Ugyan már, nézz már magadra - mutatok rajta végig. - Őzike szemek, értetlen pofa. Magatehetetlen attitűd. Szinte kiált a lényed azért, hogy megrontsanak. Tudod te, hogy milyen nehéz ellenállni ennek? Főleg nekem? - teszem a kezemet teátrálisan a szívemhez. És néha még így sem megy! Pedig mindent megteszek, hogy őszinte legyek és ne kekeckedjek vele!
Csak egy darabig követem, ahogy nyakát töri ki lassan. Vajon a gerince ugyanolyan ruganyos, mint a kígyóéké?
Ki sem nyújtom felé a cigarettámat, ő elkéri. Én meg odaadom.
- Hallatlan kígyó! - förmedek rá és már ki is kapom a kezéből, hogy mélyet szippantsak belőle. Legközelebb teszek bele abból a gombából, amitől mindig annyira vidám vagyok. - Ez isteni eredetű! Ne mondd, hogy soha nem volt pipa még akkor sem, amikor te voltál! - szippantok egy újabbat, mélyen letüdőzve.
De azért fulladozik tőle. Szemeimet forgatom.
- Előbb leszívod a tüdődig, ott tartod, és lassan engeded ki. Esthenem, milyen átkozott lény vagy te, ha még ilyet sem tudsz? - rázom meg a fejemet. - Mellesleg emlékeztesselek, hogy milyen amikor megráz az áram? Épp az előbb tapasztaltad. Na képzeld, el hogy odatapicskolják a pici buksidhoz és csak bumm!! - rázkódok össze, ahogy egykor a székbe.
Csakhogy ezúttal nem vinnyogok a fájdalomtól, hanem csak az őrülettől nevetek fel. Aztán újra csak felsóhajtok nosztalgikusan. El kellene látogatni oda is. Újra beülni a székbe. Nem tudnák az agyam teljesen kiégetni. Meghalni meg nem tudok úgysem. Ezen csak rontani tudnának.
És én ezt akarom.
- És egy ilyen világba milyen lényeket tűrnél meg magad mellett? - villanak fel szemeim, miközben csípőmet egy polc szélének döntöm. Ez máris érdekesebb beszélgetés. A cigarettát lassan szívom le. Érdekes, felettébb érdekes ez a világkép, mit ne mondjak.  


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Szomb. Júl. 07, 2018 9:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1456 • Credit:

 
- Az azért egy másik szint, de valamennyire.. úgy gondolom, igen. Csak erősebbre kell alkotni – nem mondhatja biztosra, nem tud emlékeiben olyan eseményt, amikor pokoli teremtmény ellen ilyesmit alkalmazott, hiszen ott volt ereje, amelynek nem volt határa, bárhogy el tudott játszadozni velük, a gyengébbeket pedig bizony vissza volt képes űzni oda, ahova való – hacsak nem a végső pusztulásba. És most? Talán egyik sem működik, még maguk a mérgek sem, minden túlságosan más, minden túl új és semmire nincs kész válasza. De talán fontos ez? Nem. Ő csak egy félvér lány, sok kérdéssel, és persze hasznos válaszokkal, de nem kell feltétlen mindent elhinnie, amit csak hall, annyira sosem volt naiv és bolond, figyel és megjegyez, azonban hogy mit kezd majd vele.. Az egy jó kérdés. Egyelőre maradjanak a témánál.
- Már rég nincsenek meg a készleteim, romokból pedig maximum csak penészt lehetne alkotni – legyint, hogy most keresnie kellene, ahhoz pedig sok idő és erő kell, egyelőre pedig, az előbbinek kicsit szűkében van, vagy ha nem is, túl friss a szabadulás élménye, annyi minden forog benne, hogy nem tudna kellőképp arra figyelni, amit csak úgy mondanak, kérnek tőle. Nem épp a szívesség mintaképe manapság, miért is lenne az, noha nem a világra dühös, hanem csak egy bizonyos valakire, és mégis, kihívást keresne a világban, de egyelőre a csendet látja a legjobb mozzanatnak. Fogalma sincs. Inkább nem fűzi tovább, figyeli azt, amit ő vázol fel, egy másik csoportról, egy másik, kegyetlen csapatról, akik uralták a világot az emberek között, miközben ők valahol sínylődtek a dobozban.
- Igen, lényegében – bólint egyet, és a hasonlat találó, megérti, mégis milyen ember lehetett ez a don, hogy nem csak egy egyszerű kiemelt ember, hanem igen magasan csücsülő. - Ohh, így már sejtem, milyen lehet egy ilyen ember. Gondolom, nem tett mindig etikus dolgokat, amelyből az a sok vagyon származott. A királyok is raboltak, többet, mint a parasztok, akiknek levágatta néha a kezét, mert ellopott egy tyúkot, hogy ne éhezzenek. Persze, a királyok nem voltak mindig olyan erősek, mint kellett, ezért voltak tanácsadói, akik a fülükbe súgtak. Ez már lehetett bármi, el tudom képzelni, hogy akár démonok, vagy puszta emberek tették ezt. Ezek hasonlíthatnak akkor még a te szeretett donodhoz – bólogat aprókat, immáron megértve azt, milyen lehetett az élet a modern világban, vagyis inkább csak a társadalom. Bonyolult, bonyolultabb, mint amilyennek elképzelte. Nem maradtak meg annak a bugyutácska képnek, amikre emlékezett, nem. Nagyon is továbbléptek és ez valahol akár ijesztő is lehetne. Talán kicsit így elsőnek az is neki, csak nem mutatja.
- Én is úgy gondolom, hogy valahol még vannak, az ilyenek nem tűnnek el, mert mindig van alatta ember, aki arra vágyik, ami a másiké. És mond, manapság mivel? Élelem, kincsek, fegyverek a természetfeletti ellen? - érdeklődik, mégis a felsoroltak helyett mi az, ami tényleg lázba hozza a népet, és képesek leállni üzletelgetni, miközben épp folyik a világ pusztulása. Vagy épp újrateremtése? Ha sokan hisznek benne, talán tényleg így is lesz. Hogy kíváncsi-e a végkimenetelre? Mindenképpen, csak épp az olyan dolog, amit egy apró dolog is tökéletesen meg tud változtatni, vagy épp akár ők nyolcan. Mindenképp ígéretes időszak előtt áll, még ha sok is a nehézség. Csak úgy lesz igazán izgalmas, akármennyire is pocséknak érzi magát.
- Persze, miért hagynák azt ki. Egész szép világ ez – nevet egyet, mintha javítana rajta bármit is. Kicsit lehangoló lehet az embereknek, lehetőség azoknak, akik felette állnak, és egy újrakezdés a visszatérőknek. Kifejezetten nem aggasztja semmi sem, annyi az inger... Aprót ráz a fején a válaszra, és apró mosoly bújik meg ajkain. Ha ilyen egyszerű lenne.
- A te társaságod sokkal de sokkal másabb, mint amiben eddig részem volt. Igen, jó nekem egyedül, de nem azt jelenti, hogy olykor-olykor ne csapódna valaki mellém, ha úgy adódik, mint most te is. Az egyedüllét a családomra igaz, mert amennyit mi egy helyen voltunk és ami ott volt.. Őrjítő. Volt aki úgy is járt, és azóta sem a legtökéletesebb az elméje. Ha egy ilyenben lettél volna, nem kívánnád őket látni egy darabig, csak ha muszáj – most rajta a sor, hogy megvonja a vállát, mert nem érdekes, nem a családról akar ő panaszkodni. Csak felvázolta, miért is van az, hogy egyedül lófrált, és megy el messzire, amerre csak teheti. Mindenkinek más a magány, maradjunk ennyiben. Neki az, hogy közben azért megismer olyan arcokat, akiket érdekesnek vagy épp érdemesnek talál.
- Az ellen speciel semmit sem. Nem kapok vissza hétszáz évet, mert szépen kérem. Sőt... Azt sosem. Bántani bánt, de... Ennyi. Nem azt mondom, hogy nem fogadtam el. Volt rá nagyon de nagyon sok időm, hogy elfogadjam, és mégsem. Tudod, amikor benne vagy, úgy igazán... és elismered, semmit nem tudsz csinálni, viszont nem akarod azt mégsem... Mindegy is amúgy, nem tudom, pedig mókás lenne. Ha csak én maradok kint, és várom a többieket... Mindent megváltoztatna! Nem panaszkodni akartam, azon már túl vagyok és sosem tettem igazán. Történt, ami történt, és mégis itt vagyok, ez a lényeg – néz körbe, mintha látni akarná, felmérni, mi is az az „itt”. Bárhol jobb, mint a ládában, még ebben a régi, romos boltban is kényelmesebb. A törött ablakokon keresztül friss levegő áramlik be, a város illata, a lányé, mind-mind körbelengi és már-már feltölti. Hát még a tengerpart.. Ott tökéletes a csend. Legszívesebben ott ücsörögne napokat.
- Öhm. Kint áll pár... ilyen fura... - tekintete a földre siklik, és kutat, azok után a magazinok után, amiket az előbb is szétdobált, és végül meglel egy, igencsak poros, de megfelelő lapot. Felvéve tartja fel, és mutat a címlapra, melyen egy régi, a korszak csúcsmodell autójának fotója pihen. - Ezekre gondoltam csak nem épp így nézett ki, ez a lényeg. Ezek a dobozok... - dobja le a lapot, és bólint, mármint ami az apjára vonatkozik. Nincs itt, és nem is bánja. De gondolta, hogy nem olyan szoros kapocs ez, ahol mindig együtt vannak, elvégre mindenkinek van dolga a világban, még ha az haldoklik is. Kapcsolatok kellenek, erre egyre jobban rájön, ahogy vázolja az erőviszonyokat. Egy olyan világban, ahol a felszínen van a Menny és Pokol, kellenek a szövetségesek, még ha amúgy család is áll mögötte. Bár, az náluk nem jelent biztosat..
- Meglehet, belefér a képbe, nem? Tudja, hogy mit rontott el az embereknél, és ott kijavította – szórakozik kicsit az egészen maga is, mert miért ne lehetne így. Kényelmesebb, mint egy rohadásra ítélt dolgot védeni és kellemesebb. Ő így tenne, ha már választania kellene a kettő között. De nem ismeri Istent, csak annyit, amennyit a végzetes találkozó hozott magával, mégsem gondol erre ismét, inkább csak horkant egyet. Hah!
- Ártatlan és szűzies? Ezt hogy hoztad össze? - nem gondolta sosem, hogy ilyen lenne. Főleg nem, amikor vértől volt mocskos, akkor nagyon nem. Nem ő alkotta az arcot, de ő formálta és formálja mindig. Van, amikor mogorva, van, amikor gyermekies mosoly ül rajta. És persze, lehet, hogy direkt és álcaként ártatlanságot csempész rá... de talán nem is tudatosan. Talán anyja azt akarta, ő ilyen legyen, ne az a tipikus kemény tekintetű, mint a többi. Vagy fogalma sincs, jó ideje nem nézte meg alaposabban ábrázatát, a ládához nem járt tükör.
- Ohh.. - pislogva űzi el önképe kérdését és figyeli, ahogy vázolja röviden, hogyan jutott el a kislányból az őrült lányba, aki előtte ül. Ahogy feje oldalra bukik, ő maga is követi, lassan dönti vállára sajátját, és onnan pislog rá, mint ha egy pillanatra elhinné azt, hogy tényleg vége lenne, és nem fog többé megmoccanni. A füst érces szaga lengi csak körbe őket, így ő kinyúl és a bűzölgő rudat elvéve szimatolja meg közelebbről, nézi is meg, mire is jó. Vagy mire nem. Nem találkozott még ilyesmivel, sőt...
- Ez de büdös – persze, ártani nem árt neki, csak tarja ujjai között, mintha kezdeni akarna vele valamit, és látta is, hogyan kell, így míg a csend ül közöttük, ajkai közé véve szippant bele, de talán túl sokat, mert egy nagy köhintéssel dől ki száján a füst, fulladozni azonban nem szokása, csak fintorogni.
- Ehm... szóval... Te teljesen ártatlan voltál úgymond, és ezért öltek meg azzal az.. elektromossággal. Ennyi elég hozzá? Ez eléggé szinten aluli még az emberektől is... - nyújtja vissza az elorozott cigarettát, ha kéri, ha nem, akkor ott marad ujjai között, szépen lassan elégve. Így ül meg köztük a csend is kicsit, majd egy aljasabb mosoly kúszik arra az ártatlan arcra. Mert bizony tud ilyet is.
- Nem vagyok pici – erre aprót mordul is. - Miként, miként.. Hogy lekőrözöm őket. Vannak a világban, azt se tudják milyen, de én azért valamennyire már láttam belőle részleteket. Aztán erősödöm, menetelek előre és a jövő, ó a jövő! A régihez hasonlót akarok, irányítani vagy csak épp túlélni. Kényelmeset és nekem kedvezőt. Lehet erősebb akarok lenni náluk, vagy csak épp ravaszabb. Nem rombolni jöttem ide, ha ez érdekel. Mindig is építettem, csak sajátos módon..



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Kedd Jún. 26, 2018 7:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
De cuki és tényleg válaszol nekem! Egyem meg a csöpp kis szívét, na jó, azt azért nem. Kicsit az túl fura lenne, de hát nem tudok elmenni ama tény mellett, hogy válaszol egy ilyen kérdésre.
El kell hinnem, hogy Hermész valóban nem ebből a korból származik.
- Ezek működnek démonokon is? - csapok le a kérdésre. Mit ne mondjak a megzavarodás és az álomba szenderülés eléggé vonz, főleg, ha nem másról, mint a pici pacikámról van szó.
És mot számomra róla van szó. Szemem egy pillanatra megcsillan, megvillan. Tudnom kell, hogy rá hat-e.
A szervezet bűnözés. Al Capone. Komolyan, találkoznom kell az ipsével. Tuti, hogy eladta a lelkét. S tuti, hogy egy démon lett belőle. Meg kell keresnem! Majd, ezután. A mai nap után. Vagy csak Hermész után. Tudnom kell, hogy mi fán terem ez az ember. Hallani akarom a történetét, az Ő szájából.
Kérdése és értetlenkedése érthetetlen számomra, de aztán csak leesik lassan. Ő ezt teljesen máshogy nézi.
- Olyan, ez a név, mint a Király. Ő is sok ember és család felett uralkodott, nem? Csak épp nem egy ország élén állt, hanem egy szervezett felett. És sokkal, de sokkal több pénze volt, mint egy királynak, vagy egy országnak. Számító söpredékek, kik a legjobban keverték a lapjaikat - húzom ajkamat galád mosolyra.
Csoda hát, hogy ennyire lenyűgöz ez az életforma? Nem? Helyes, ilyeneken soha ne is csodálkozz. A felismerésre pedig csak bólintok. Persze a Donnás röhögésemet nem érti. Miért is értené, hiszen csak én tudom, hogy ki az apám. Másnak ehhez semmi köze. Egyelőre. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a középkor mocsaraiba voltak-e hasonló patkányok. A kikötőkbe tudnám ezeket elképzelni. Esetleg kalózkodás… -  Ha vannak is, akkor nagyon jól elrejtették magukat - vonom meg a vállamat - ma is van mivel csencselni, ne érts félre. De a drog és az alkohol helyett másra vágynak az emberek. Mindig lesznek olyan nagyravágyó emberek, akik ezeket kihasználják, még itt a világvége küszöbén is. Nem hiszik el, hogy megtörténik és ha újra visszaáll a világ rendje, ők lesznek a leggazdagabbak és a leghatalmasabbak - vannak ilyen számítóak is. Le merem fogadni, hogy számos ember adta el ezért a lelkét. De hogy kevesek lettek volna a természetfelettiek ellen? Vállamat vonom meg. Ismerve ezt a felállást, és ha legalább egy kósza lélek is ismerte ezt a felállást, akkor kinézem azt is, hogy…
- Tuti, hogy volt aki lelkekkel üzletelt - vonom meg a vállam. Igazából ez a kor sajnos elmúlt.
Nem, nem sajnos. Egyik porcikám sem sírja vissza. Jó nekem így, ahogy vagyok. Ott csak elpusztítottak volna eleve.
- Nyilván így van, azért vagy most is társaságba - bólintok egyet, beleegyezően. Persze, hogy szívom a vérét, miért is ne tenném? Na meg ne nekem mutassa már meg, hogy milyen jó is a magány. Aki képtelen tömegbe elleni. Valami feszélyez ott. Viszket a bőröm, a hajam, a fejem, de még az agyam is. Minél több ember vesz körbe, annál jobban rámtör egyfajta pánik. Van, hogy ezt élvezem, ezt a félelmet, felüdüléssel tölt el. De van, hogy viszolyogva tőle, kiborulok tőle.
S ha én kiborulok ott már bajok vannak.
- Miért, mit tudnál tenni az ellen, ami veled történt? - hajtom oldalra a fejemet, vigyorogva. - Persze, változtatni akar mindenki a saját sorsán, bele sem akarnak törődni, ami velük történt, holott, ha elfogadnák… - mennyivel könnyebb és mókásabb lenne az élet.
Ügye Kyara? Neked ez bejött. Nem rágódsz a múlton, miért is tennéd. Ami azt illeti én még hálás is vagyok. Egy kis kisütés és máris sokkal mókásabb a világ. Hangosan nevetem el magamat, már magam sem tudom, hogy min is. - Amúgy sem tudnád megváltoztatni ilyen formába a múltat, ez paradoxon - vonom meg a vállamat hetykén.
De persze sokan ebbe nem gondolnak bele. Ha kérdezi majd kifejtem neki, ha nem, akkor csak ráhagyom. Inkább helyet foglalok egy pult tetején. Ez sokkal kényelmesebb ülőhely.
- Nem azt mondom, hogy az emberi kreativitás határos lenne. Csak sokkal több kínzási módszer van, mint épület, vagy kerekes doboz fajta. Az mi? - pillantok rá, mert fogalmam sincs, hogy miről gagyog. A hatalomról nem fejtem már ki a véleményem hallhatta nemrég, hogy miként is vélekedek erről
Még ha a Don által is. Csorbát a kezembe véve csuklóm környéki bőrt kezdem el cirógatni vele. Nem vágja el, az érbe sem fut bele. Csorba a kés. Hatalmas fájdalmak árán lehet vele csak gyilkolni. Csalfa mosolyt csal ez az arcomra.
- A dolgán. Fogalmam sincs, nem is izgat. Majd ha akar valamit megkeres - pillantok fel, ördögi félmosollyal az ajkamon.
Oh, senkinek sem legyen kétsége afelől, hogyha most berobogna apám és azt akarná, hogy megöljem Hermészt, akkor zokszó nélkül megtenném, vagy legalább megpróbálnám. Vagy ha csettintene nem lennék máris ott nála. Ilyen a mi kapcsolatunk. Megteremetett, olyanná tett, amilyen vagyok, ezt az önös céljai miatt. S nekem rohadtul nincs kifogásom ez ellen.
Ajak biggyesztésemre kapott válaszomra hangosan nevetem el magamat. Naná, hogy lenne szíve, nekem pedig épp ezért szórakoztató Mandró. Mily vicces és milyen… haha. Haha. Még válaszolni sem tudok két röhögésem közepette. Egészen, amíg fel nem hozza a nőket.
- Dédpapi egy nőcskét kúrogat? - vonogatom szemöldökömet. Mily nagyszerű tett lenne ez. - Teremtett magának egy tökéletesen, akivel elvan a világ végén - sóhajtom ábrándosan. Kit érdekel, hogy nincs itt?
Legalább nekem is megvan a saját életem. Tudom, hogy vele nem lenne teljes. Tartott volna két napig. Sem.
- Csak olyan kis ártatlan, szűzies képed van - biggyesztem le újra az ajkamat. De ha nem, hát nem. Ki leszek én, aki azt mondja, hogy az? Biztos nem az.
Na persze, mert maradéktalanul elhiszek mindent, amit mondanak nekem, nem igaz?
Pfff…
Korán kell ahhoz felkelni.
- Nézzük csak - fújok ki egy adag füstöt, lelki szemeim előtt visszaemlékszem azon időszakokra. - Az emberek azt hiszik, hogy az ördögöt ki lehet űzni egy gyermekből. Na, nem tudom, hogy tudták-e, hogy mi vagyok, én nem tudtam. De azt hitték, hogy őrült gyilkos vagyok, ártatlan hétéves létemre - ugyan nem ódzkodtam a vér látványtól és külön nyugodtság lett rajtam úrrá, amikor apám kiirtott mellettem mindenkit. - Szóval bedugtak egy elmegyógyba, de abba a fajtába, ahol elektrosokk terápiát adnak az embernek és puff - emelem mutatóujjam a homlokomhoz. Hüvelykujjam behajlítva húzom meg a ravaszt. Fejem ebbe a pillanatba bukik oldalra, nyelvem kiöltve úgy nézhetek ki, mint aki tényleg most lehelte ki a lelkét. Lélektükreim nem árulkodnak érzelmekről, üresek. Üvegesek. A dohány füstje lassan lep el, mégsem mozdulok meg.
Jó pár percig nem. Majd hirtelen mozdulok meg, elhessegetve a gondolatot.
Tetszik Hermész hozzáállása. Megfelelési kényszer. Különös fény csillan a szemembe. Kissé előrehajolva támaszkodom meg a pulton és pillantok a szemébe.
- És mondd csak pici leviatánka, mégis miként akarod megmutatni nekik? Mi az a jövő, amit elképzelsz magadnak? - és közbe a világnak? Válaszából ez kiderülhet. Ellenünk van, vagy velünk? Tudnom kell.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 1:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1606 • Credit:

 
- Nos, a pontos számot magam sem ismerem, de eleget. Volt, amikor apró hatással, volt amikor olyan erőset, amelyet kóstolva azt kívánta, bár csak meg ne született volna. Akad ami halálos, van amelytől megzavarodik az ember, vagy épp hosszú időre álomba merül. Amikor ezt adtam át a tanítványoknak, roppant élvezték – merül el kicsit az emlékek zuhatagában, amely eddig szépen csücsül elméjében, hogy felidézze. Ez volt az egyik legegyszerűbb része a tudásnak, csak ismerni kellett mi minek a hatása, és ha megfelelően kerültek az edénybe, máris készen állt a pusztításra. Persze, amilyen könnyűnek tűnik, olyan veszélyes is vagy épp labilis. Egy apró hiba, és semmi sem olyan, mint ahogy annak kezdődött, a terv kudarcba fullad és talán a nagy esély is odavész. De ha minden igaz, akkor a halált már felesleges kikeverni, azonban, számos más apróság pihen még ott, amellyel el lehet szórakozni. No de majd később.
- Ohh.. - pislogva figyeli, ahogy a pultot fejeli le, vagy épp csúszik végig rajta. Rossz volt a kérdés? Ez olyan területe az életnek, amelyről inkább jobb, ha nem is beszélnek. Előfordulhat, akaratlan ér el oda a kérdés, hiszen nem tudja, mely vizekre evezhet kérdéseivel. Aztán a kis játékból kiderül, inkább a múlt szeretete az, amely így ütközik ki. Bár neki is vannak kedvenc pillanatai, nem vergődik végig a padlón. Aztán, ki tudja..
- Don? Nem, nemigazán értem, miért hívtak mindenkit ugyanúgy, ha sok család volt – talán ha régebbi kifejezést használna. Aprót csóvál a fején, de nem firtatja, talán ha látja az értetlenséget, akkor majd kicsit jobban körbe is írja. Vagy valami olyasmi, merthát, ha nem ismeri azokat a szavakat, amellyel ezt teszi, sehova sem lyukadnak ki. Áhh..
- Szóval így! Vezető volt.. - tör rá a felismerés, hogy ugyan ő más „szerepekkel”, de ismeri a felállást. Akkor legalább már az biztos, hogy vannak dolgok, amik ha nem is ugyanúgy, de a régből származnak. - Manapság már gondolom ők sincsenek – mert annyira múltbélien emlegeti őket, mintha minden egyes tag már messze járna innen. És talán valóban így is van. Értetlenkedése azonban nem múlik, mi több, talán most zavarja össze a legjobban őt. Mozi? Keresztapa? Ó, komolyan!
- Oké.. menjünk – egyezik bele, bár rituális gyilkosságra gondol, ahogy ujjával jelzi azt, bármi lehet belőle. Az alól se menti fel magát, elvégre nem szent, még vigyorogna is közben, mert rég látott már ilyesmit. Mennyi mindent látott már eleve marha régen.. Reggelig sorolhatná. - Így már értem, milyen is volt egy Don. Egy félelmetes vezető, az mindig elkél egy családban, vagy épp magában a világban. Bár gondolom, hogy a démonok és az angyalok ellen azért még ők is kevesek voltak – nehezen tudja elképzelni, ahogy az a gyilkos vezető kiáll egy csapat angyal ellen a Vég napján. Aztán ki tudja, bár elképzelni nem tudja pontosan, mégis mókás, ahogy a család kiáll, a nagy vezetővel az élén és megpróbálja a lehetetlent. Aztán, ott pusztultak, harc közepette. Igazán bánja, hogy nem láthatta egy pillanatát sem, a hangulat, ami akkor felüthette a fejét, még az ő karjára is libabőrt varázsolna, talán maga is megrettent volna, de lévén, ha életéből kimaradt volna a láda kalandja, könnyebben űzte volna el támadóit. Mind szép és jó, nem fog siránkozni vagy épp lehetetlent kívánni. Az élet mindig is utat tört magának, talán ebből a helyzetből is kilábal egyszer, ha hagyják nekik, ez már csak azon múlik, mit döntenek a nagyok, az igazi nagyvadak. Hajaj.. ettől tart azonban kissé még ő maga is.
- Nem mindig olyan rossz a magány, én kifejezetten élvezem – jó, mondja ezt egy olyan alak, aki évszázadokig ugyanazokkal az arcokkal volt körbevéve, nem volt még annyi választása se nagyon, hogy teljesen egyedül lehessen valahol, könnyen papol arról, milyen tök jó az, hogy nincs mellette senki. Hazudna, ha a teljes magány mellett döntene, mert most is idecsatlakozott a lány mellé, nem egyedül ücsörög azon a poros padon, amit idefele látott, és aminek fájába mindenfélét belekarcoltak az ügyes kezek, vagy csak épp azok, akik arra jártak.
- Az akárhogy is kutattam, nem létezik. Vagy nagyon rejtett. Őszintén hálás lennék neki, ha tudnék szólni korai önmagamnak, mire számítson – micsoda segítség lehetne! Bár abba nem gondol bele, hogy talán az ő elméje se dolgozná fel könnyen, hogy saját magával társalog, de ha meghallaná az okokat, azt, hogy miért kerülje el a sorsát, biztosan könnyebben viselné. Akkor lenne ideje felkészülni, talán szólni azoknak, akikkel akkoriban még boldogabban tartózkodott és elrejtőzni az ítélet elől. Megrázza kissé a fejét, és felébred.
- Azért én nem ezt látom. Ezek az épületek, amik az utcán hevernek, a kerekes fémdobozok. Ahhoz is kellett kreativitás, viszont igen.. az egyik olyan faj, amely ezt saját társára használja. Akkoriban egy falat földért megharcoltak, ha úgy vélték, jobban terem rajta a gabona, vagy jól mutatna rajta a vár. Mindenki a hatalomra vágyik, még a démonok is, még én magam is, csak ki ki más módon – apró mosollyal pillant körbe, mintha csak kedves tanító lenne. Hatalom. Azt vették el anyjuktól és vették saját kezükbe. Ha még most is úgymond az ő kis elit csapata lennének.. nem, lenne kényelmes. Ha anyjukkal együtt zárták be volna őket, még nehezebben viselték volna el azt az időt, amely raboskodásuk számszeri ideje. Fel tudja idézni, milyen kapkodó, akaratos és heves nő volt, sosem volt elég neki semmi és senki. Teremthetett volna egy gyermeket is, de nem, neki nyolc kellett, mind-mind más de mind gyilkos és erőteljes. Ez sem volt elég azonban, nem csodálkozásra lettek ők, máris élesben vetette be őket, csakhogy akkori ellenlábasait eltörölhesse a föld színéről. Ha a ládában kellett volna raboskodnia neki is, akkor hisztérikus hangja még most is kísértené őt. Előbb vagy utóbb elpusztították volna, így ezen dolog morális fele már régen eldőlt. Fejét megemelve pillant érdeklődve rá a szavai után. Hogy így áll a dolog!
- A lányát. Nahát, milyen szép családi idill. A démonok törődnek az ivadékaikkal, milyen szép. És merre jár most? - mert nem érez a közelben démoni energiát, vagyis olyat nem, ami arra utalna, hogy a közelben telepedett meg és csak sétálni engedte el gyermekét. Persze, hasonlítani nem lehet ezt a kapcsolatot az emberekével, az túl szép és unalmas lenne, a démonok nem ilyennek teremtettek. A kis családi emlegetés után pedig vissza a valóságba. Szavai hallatán csalódottan sóhajt egyet, mintha tényleg csak valami finom falatról kellene lemondania, olyanról, amit tényleg már szinte ajkai között érzett. Nem mintha tervezte volna, eddig csak akkor tett ilyesmit, miután kiszabadult. A tomboló harag és öröm, az erő hiánya, a zavarodottság mind-mind állatias külsőt és viselkedést hoztak, így mikor az első halandó megpillantotta őt, az volt az utolsó arc, amit látott. Nem lett tőle sokkal jobb, csak talán lelke helyének.
- Hát ez valóban szörnyű. Ilyen világot..! Hol van már a régi egyszerűség – csóválja meg a fejét, majd elvigyorodik pont úgy, mintha azt akarná mutatni, milyen szép fogakkal tenné azt. - Hát talán egy kicsit sajnálnálak közben, de talán.. nem tenném meg. Mindig jó mérlegelni előtte, tény – vonja meg a vállát, mert most aztán tényleg nem fontos, kit akar és kit nem. Nyugodt, nincs is oka, hogy megtegye, csupán a szavakkal játszik. Mert miért ne.
- A nők, mindig csak a nők. Bűnt vittetek a paradicsomba, megrontottátok a lelkeket a bájaitokkal. Ejnye, talán még Istent is egy nő csábította el innen messzire – nevet fel. Kit is érdekel miért ment és mit tesz az arkangyal. Ha le van foglalva, akkor nincs vele probléma. Henteregjenek, ahogy akarnak, ő  nem bánja, neki nem fáj, mindenen csak jót kacag. Arra csak biccent, mennyire jól bírja az alkoholt, meghagyja neki, hogy elhitte és boldog lehessen. Nem csodálja az dolgot sem, elvégre csak félig ember, ennyi privilégium nekik is jár. Nála azonban biztosan nem, ez már eldöntetett. A zavara nem köszön már rá úgy, ahogy mikor a démon úgymond „megkísértette”, vagy épp szóba hozta. Könnyebben nyeli le és dolgozza fel, a friss levegő csak jó hatással volt rá. Bár még mindig nem érti, miért ragaszkodik annyira ehhez a témához mindenki, az csak egy tett és egy inger, nem létszükséglet. Bár, lehet csak az beszél belőle, hogy míg az emberek nászából gyermek születik, az övéből semmi, és csökönyösen nem figyel rá. Hmm.
- Kikérem magamnak. Sosem voltam az, akármennyire is azt hitték.. - mormog kicsit, felidézve, ahogyan ezt kezelnék a testvéreik. A gúny, és a többi szépség. Jó, talán akkor étvágya sosem volt, mint másoknak, de hogy megtagadta volna, vagy épp beijedt.. Nem, azt sosem. Voltak meredek helyzetek is, és igen, amikor még mindennel képben volt, igencsak.. kreatívnak számított, ha szórakozni vágyott.
- És mégis hogyan? - veszi észre a változást, ami pillanatok alatt átfut a másikon. Nem támad, de már nem is rózsás a kedve. Nem bánja, nem is fogja később sem, annyira nem ássa bele magát a másik érzelmeibe. Kellemes vagy sem, valamelyest ez rá is igaz. A cserepeket elengedve hagyja, hogy játsszon a lány vele, lábait szórakozottan lóbálja, miután letelepszik ismét. Mindent ráhagy.
- Köszönöm. Magam se mondhatnám szebben – biccent felé – Az és kegyetlen. Sosem látta be senki. A nővérem vérszomjas, ő nem cseverészik csak úgy, ha annak nincs haszna. Ha magának a másiknak sincs, semmibe veszi, én azonban sosem így vélekedtem. Lenézték, feleslegesnek és időpocsékolásnak tekintették, vagy épp engem gyengének és szánalmasnak.. Vagy nem tudom minek nevezték már. Úgy gondolták, én nem érek fel hozzájuk – dől előre és támaszkodik meg, pontosan a szemébe tekintve. - Ezt mondtam, de ők a múlton siránkoztak. Nem érdemes, azonban néha kell, hogy a jövő felé menetelhessünk. Én azon vagyok, és bármilyen utat bejárok, ha kell. Ha eddig nem néztek úgy rám, mint méltó testvérükre, meg fogom mutatni nekik, hogy sokkal több vagyok puszta vérszomjnál és szörnyetegnél. Sokkal de sokkal több.. És a világ is látni fogja, előbb-utóbb, az biztos.



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 7:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
- Miért, mennyit? - vigyorgok szemtelenül. Tudom, hogy ez is amolyan költői megfogalmazás volt, de azért lássuk be. Kíváncsi vagyok, mégis mennyi mérget kevert. És miféléket. És miért. Jó, ez manapság is menne.
Főleg, hogy nem sokan vizsgálják át manapság a testeket. Betudják, hogy démon, angyal műve. Mégis a kedvenc korszakom a szesztilalom lett volna. Oh, te Al Capone, te kis galád miért nem éltél pár évtizeddel később? Letargikus sóhajt hallhat csak tőlem, semmi többet.
Kérédésre szinte azonnal megcsillan a szemem. Aztán újra csak elsóhajtom magam, végignyúlok a pulton, homlokom koppan rajta.
- Gyönyörű volt és mesteri… - megfordulok a pult előtt, így hátam, gerincem nyomom annak szélére, de továbbra is rajta fetrengek. Furcsa derékszöget zár be a lábam és a pult, szinte már el kellene törnie. Érzem is a kínzó fájdalmat, mégis élvezetem lelem ebbe, mintsem fájdalmat. - Minden családnak volt egy feje! Egy Don! Don, érted, Don… - nevetem el magam hirtelen felegyenesedve.
Ketté görnyedve röhögök valószínűleg saját magam viccén. Rajtam kívül mégis ki értené ezt? Én magam, na de más? De tényleg! De tényleg! Don. Abaddon. Abadonna! Tényleg! Ő a Don én meg a Donna! Háhá.
- Izé, szóval, volt egy Don, a főmufti. Ő osztotta ki a munkákat. Megszervezte a csempész útvonalak, lefizette a zsarukat, az embereket, hogy mindenki kussoljon és nézzen el tettei felett - újabb sóhaj. Persze ez annál többrétűbb. - Oly mesteri gyilkosságok voltak. Oly mesteri megszervezések voltak. Tudom már! Legközelebb elviszlek moziba! Megnézzük a Keresztapát! Abból minden kiderül - vigyorgok el újra csak. Oh, ez a film. Mily mesteri munka az! - A Donnak soha nem mondhatnak nemet. A Don volt az isten. Ő, ő, testesítette meg az egész családot. Vigyázott rájuk, de ha valaki keresztbe tett nekik, akkor… - mutatóujjamat végighúzom torkom előtt, csak hogy lássa, mi is történt az engedetlen fráterekkel. Az lett volna az én korszakom. Azok a húszas és harmincas évek…
Elég értetlen képet vághatok, amikor épp arról diskurál, hogy mi nem szép. Mi nem szép? Végignézek magamon és öltözékemen. Kikérem magamnak! Én nagyon is szép vagyok! Meg a stílusom is! Semmi kivetnivalót nem hagy maga után, kérem szépen!
- Egyes egyedül a bús magányba, hah - sóhajtom el magam, fejem irreálisan félre hajtva. Nyakamnak már nyekkennie kellene,  fülem könnyedén érinti meg vállamat.
Magány, melyet mindennél jobban utálok és ahol a legjobban érzem magam. Persze a hangjaim a fejembe gondoskodnak arról, hogy sose legyek egyedül, nem igaz?
- Nem csak érdekes, de szórakoztató is. Persze, az időutazóknak nem hiszem - vonom meg a vállamat. Nem ismétlem meg magamat. Ez a világ már nem az. Visszasírhatja ha akarja, menjen ki a vadonba, ott megtalálja azt.
Hírlik, hogy vannak csoportok, akik a vadonban élnek, teljesen középkorszerűen. Oda mehet nosztalgiázni, ami engem illet, eszem ágába sincs elhagyani a városok kényelmét. Kényelmes picsa lennék? Pontosan. Élvezem azt, amit tud nyújtani egy város. A fények, a bűn fertőjét. Az éjszakában meglappanó sötét helyeket. Mennyire is… awwww.
- Az emberi kreativitás a kínzásokba és a fegyverkezésbe teljesedett ki. Miért lenne más ez a mágiában? - villannak meg szemeim. - Hatalomra vágyó senkiháziak vagyunk, semmi többek - naná, hogy azt az erőt, mely ezek adhattak az embereknek arra használják ki, hogy még többet érjenek el.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Hogy én is? Rohadtul leszarom a hatalmat. Hogy hol állok, hogy hova juthatok el. Eddig csak egy valami számított. Álmaim úgymond elértem, ekkor kellett egy újat találnom. Akarom-e az erőt? Hülye lennék nemet mondani. De hogy a hatalomra kellene? Oh, dehogy is. Ennél sokkal mókásabb dolgok is léteznek a világon.
Az  a baj a hatalom erőszakos megszerzésével, hogy ezt azzal is kell megtartani. Ismerve kitartásomat, túl gyorsan unnám meg az egészet. Jobb ha mindenki csak egy őrültnek lát, semmi többnek.
Ezért fog majd nagyot koppani az álla, ha meglátják, hogy ennél több vagyok.
Aljas kúszóbab mosoly húzódik ajkamra újra csak, szemeim úgy villannak, mint a legtisztább éjszakán a villámok.
De térjünk is vissza!
Mégiscsak tovább villannak szemeim, hallgatva milyen korszak is volt. Továbbra is vallom, hogy nem éltem volna ott, de az ottaniak tudását szomjazom. Sokkal többet tudtak a természetfelettiről, mint ők hitték és mi tudunk valaha. Szavaira most mégsem reagálok. Inkább ugorjunk az elménkbe és a témában is.
- Egy szem lányát mégsem ölhette meg - vigyorgok szemtelenül. Persze ennek köze sincs. Ha nem lennék hasznára engem is eltenne láb alól. Csak előbb fogadja el lelkemet. Aztán azt csinál velem, amit akar. Úgy kínoz a pokolba, ahogy csak akarja. - Lehet - vonom meg könnyedén vállamat. Lazaságomat épp a szemem újabb villanása árulja el.
Látott bennem potenciált? Aranyom, én egy kibaszott pszihopata vagyok. Amíg az embereket ölöm, addig az angyalok oldalán állok. S amíg terjesztem a Pusztítás igéjét, addig pedig remek lánya leszek apámnak. Ki büszke lehet rám!
- De - felelem nemes egyszerűséggel széles, büszke vigyorral. - Ha fel is falsz, regenerálódik a testem. Ilyen most ez a halál. Bármikor és bármiből visszajövök. Dobj rám egy bombát, a darabjaim visszatalálják magukat az eredeti helyzetükbe. De ami még lényegesebb, lenne szíved, megpapizni engem? -biggyesztem le játékosan ajkaimat.
Kici gonoc levike.
Erős vadászra csak szemeim forgatom. Hallottam a pletykákat, hogy egy félvér-sereget győzött le a város, nem kis erővel. De jó, hogy akkor nem voltam itt. Semmi kedvem nem lett volna az embereket gyilkolászni. Nem épp azért, mert annyira
- Jah, azaz. Az ark - forgatom meg újra a szememet. Hogy én mennyire utálom a fajtáját. - Ott páváskodik, ráadásul egy rohadt nő körül… Ha igazak a pletykák - teszem hozzá gyorsan. Mert hát sokat nem tudok erről.
Nem is szabadna tudnom. De nem is nagyon érdekel. Annyira nincs rám kihatással, hogy melyik városba vagyok. Itt nagyobb a veszély rám nézve, mint bárhol máshol. Valószínű, hogy épp ezért szeretek itt is lenni. A diliház közelségében. A veszélyben. Hehe.
- Elenyésző!? Kész rágalom! Kérlek szépen jobban bírom a piát, mint bármely átlagos ember!  húzom ki magam büszkén.
Hogy én erre vagyok büszke!? Háh. Ha ismernél jobban…
Ajkam újra széles vigyorra húzódik. Büszkén lapogatom meg a fickó vállát, elismerően.
- És én azt hittem, hogy prűd vagy. Ezt nevezik manapság úgy, hogy egyéjszakás kaland. Nem kell ismerned a partnered. Kufircoltok egy jót, másnap pedig továbbálltok - vonom meg újra a vállamat.
Nem kell ezekbe sokat belegondolni. A szexnek semmi tartós ereje nincsen, bárki mondhat bármit. Mindenki képes rá, ki jobban, ki rosszabbul teljesít. Vagy ezt épp csak azért gondolom, mert…
- Pici levike nagy utazást tesz meg - újra csak elnevetem magam. Pici-mici utazás, pici-mici Fricibe. Hehe. Hehe.
Valaki néha belenézne a fejembe. Uh, van aki szokott! Ő jót szórakozik rajta, igaz sokat nem tud belőle kibogarászni.
Újra csak félrehajtott fejjel hallgatom szavait. Megsemmisíteni. Sötét árny kúszik át szememen, talán észreveszi, talán nem. Csípőmön pihenő kezeimet leengedem. Idegesen kezdek el túrni cigaretta után. Vannak hatalmak, amik erre képesek.
- Ehhez semmilyen természetfeletti erő nem kell - gyújtok meg egy újabb szál cigarettát. - Édesem, engem maradéktalanul megsemmisítettek évekkel ezelőtt - innen mégis képes voltam felállni, sőt mi több. Sokkal többet tettem.
Túléltem. Nincs olyan, mi képes lenne elpusztítani. Lelkemet már nem. Elmémet sem. Porhüvelyem? Sokan azt hiszik, hogy féltem, pedig ha tudnák. Nem cselekszem soha logikusan. Most is szívem szerint…
- Nem hízelgésből mondtam. Uh, vagy mégis? - vonogatom meg szemöldökeimet. Naná, hogy annak szántam.
Az ideg újra átveszi felettem a hatalmat. A düh. Pedig nem érzek semmit. Soha. Nem tudok érezni, olykor csak elővesz rajtam a pusztítási vágy. Ezt nevezem dühnek. Az érzelmek régen kikoptak belőlem. Ezt akarom hinni. Ezt akarom hinni.
Az üveg darabjaira hullik, bárhogy koncentrálok, atomjaira mégsem tudom szétszedni őket.
- Oooh - szóval könyvként. Varázsige, ha úgy tetszik. Újra csak megvillannak szemeim. Ez tetszik. Nagyon is tetszik. Ezzel máris sok mindenkivel szembe előnyt szereztem…
- Egy fejsze lesz majd a testőröm! - lehelem elhalóan, gyönyörködtetően. - Hogy te mekkora egy zseni vagy! - eszem máris elvesztettem. Naná, hogy zseninek gondolom. Ez, ez, ez a gondolat! Ez valami! Fenomenális!
- Így máris érthető minden. Te is alattomos vagy, ha mérges vagy - bólintok jókorát. Hasam megkordul, mégsem nézek étel után. Kinek kell az?
Sok igazság merült a feledésbe, ezt jól látja. Az embereket amúgy sem érdekli, de engem? Annál inkább. Hol, vajon hol tudnék jobban ennek utána olvasni? Valahol, valahol muszáj leszek.
- Csak a jelen számít. A múlton hiába rágódsz - felelem elmésen, bölcsen. Rágódhatnék én is rajta, mit érnék el vele? - Azon úgysem lehet változtatni, de a jövőn!? Hogy mindenki megismerje a hatalmatokat!? Mondd milyen utat választanál ehhez?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 1:24 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1500 • Credit:

 
- Nos, igen. Bár neked és nekem mást jelent a rég. A drog nemigazán ismerős nekem, alkohol persze volt. A gyilkosság pedig.. maradjunk annyiban, hogy ott akkoriban talán még könnyebb volt. Az emberek buták voltak, nem ismertek sok mindent. Azt hiszem, a te állapotodra azt mondanák, hogy vélhetőleg megszállt az Ördög, vagy valami hasonló. Ha valaki meghalt, és nem volt látható jele, nem is kerestek magyarázatot. Mennyi mérget kevertem! Te jó ég – nevet fel, elgondolva, miket adott át embereknek, ha épp arra vágyott, hogy ez szórakoztassa. Arra, akire nem hatnak ilyesmik, könnyen, akár nyilvánosan is megtehette, egy kupából ittak, és mivel ő nem esett össze, ártatlan maradt. De nem csak ilyesmi ölt, volt ott minden kórság, kapzsiság, vagy csak a gyenge emberi szervezet. A városok, a világ még így is sokkal tisztább mint akkoriban, a mocsok és minden, amit az utcákra öntöttek, már sehol nincs, a romokat eltekintve. Ebben is van némi veszély, de elenyésző. Ez tűnt szembe, amikor belépett az épületek sokasága közé, azonban lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy közel sincs annyi ember, mint fénykorukban. Mint mikor egy nagy járvány végigsöpört a világon. Régi szép idők, valóban...
- Milyen volt a.. szervezett bűnözés? - nem a bűn maga ismeretlen számára, ó nem, csupán érdeklődik, milyen is volt az pontosan. Mivel múlatták az idejüket azok, akik erre az útra tértek. Nyilván nem merül ki fosztogatásban, akkor nem lenne úgymond ennyire lelkes a múltért.
- Tényleg nem szép. Vélhetően nekik sem tetszik, azért ilyenek. Kaptak egy nagy pofont és visszavettek – vonja meg a vállait, hogy igazából nem is keres erre olyan nagyon mélyreható választ, csak tudomásul van véve és kész. Az emberek neki mindig is érdekesek lesznek, így vagy úgy, de megleli, ami majd neki kell. Ha akarja, ha nem, szembe fog jönni olyan alkalom, amikor már nem lesznek ilyen jámborak és szerények – persze, vannak tékozlók és persze bűnösek is, akik tesznek arra, milyen a világ, kiélvezik akkor is, és nem hisznek abban, hogy ha jók lesznek, majd jön a Megváltó vagy az Isten és minden szép lesz. Hah, nem, semmi sem ilyen egyszerű.
- Ahonnan jöttem, nem volt élet rajtunk kívül, ha még messzebbre nézek, akkor meg főleg nem nevezhetem annak. Kár érte, persze, de még így is érdekesebb, mint egy kopár vidék – lehet félreértette, de neki aligha elavult. Inkább csak úgy nevezi, halott, haldokló, vagy olyasmi, mint ami megmentésre vár. Hátha egyszer még elindul valami, és akkor közelebb jut ahhoz, amely a modern jelzőt érdemli ki. Ez még a jövő, vagy épp álom, és egyikkel sem szeret sokáig játszani, mert ugyan tervezget, de már inkább a jelenben él, nem akar úgy koppanni, mint mikor bezárták őket. Megvolt minden terve, álma, és huss.. annyit kattogott a kidolgozáson, hogy szinte alig élt. Jó, ez jó vicc, mert élt előtte is eleget, de elég is.
- Ohh.. a fegyverkezés. Amióta úgymond fel lett „találva”, az a kedvenc játékszerűk, legyen az bármi. Még a mágiát is úgy kezelték páran, akik megkapták tőlünk. Persze, nem repkedtek, de egészen jól megoldották az erő hiányát. Kicsit még a hideg is kirázott – rázza meg magát, mert csak elképzelni tudja, milyen erő is lehetett az, és miféle pusztítást okozott. Képek villannak fel elméjében, amelyeket kapott a ládában az angyaltól; a képeken hatalmas tüzet, áradások, füstfelhők pihennek, ilyesminek tudja ezt is elképzelni. Mindennek parancsol valami, de itt talán csak az iránynak, annak nem tud, hogy mekkora legyen. Talán nem gond, hogy most nem kell ezektől is tartani.
- Sötét.. Nos, ha ezt nem a nappali fény hiányára érted, akkor valóban nehéz időszak volt. Sok rémséggel, sok vérrel és hmm.. hát gondolhatod mikkel – csak arra kell egy gondolni, mennyi csatát vívtak, hogy hevertek a testek egy mezőn és a bűz.. a rothadás.. Nem, lehet nem is tudja, mennyire volt az ott sötét.
- Nohát. Miért kegyelmezett meg neked? - talán véletlen, talán nagyobb terv. Mindig van, akinek megkegyelmeznek, a többi pedig elpusztul. Ez a világ egyik rendje, szinte az elsők között jött létre. - Áhh, akkor lehet az öreg látta benned a potenciált, ahogy az angyal is – fejti meg végül a kérdését, már ha ennyi igaz lenne, majd míg a másik anekdotázik, a pultnak dőlve próbál kényelmesebb módon ácsorogni. Nem mintha fájnának lábai, bár kicsit az áramot ott is megérezte, mégsem panaszkodhat. A tétlenkedés az, amely kicsit sok.
- Sosem vagyok az, és megölni is roppant körülményes. Mindig visszatérek, és az sosem kellemes. Ha fel is támadsz, miután kitöröm a csinos nyakad, egyszerűen felfallak és onnan nem hoz vissza semmi – vigyorog rá sötéten, hogy megölheti ha tudja, persze nem véglegesen, de akkor sem lesz egyszerűbb vele. Sőt! Azt persze elismeri, hogy a hatalom sokat ér, mindig is sokat ért.
- Általánosságban értettem, hogy miféléket. De ha vadászt, akkor nyilván azt, aki erős. Hmm. Mint a hadvezérek idejében – legyint végül egyet, majd visszatekint rá. - Az arkangyal? - emelkedik meg szemöldöke, majd elismerően bólint. Nos, akkor egyelőre azt a helyet jobb elkerülnie. Még nem biztos a saját erejében, plusz azok az angyalok nem olyanok, akiket könnyen meg lehet úszni és főleg ne fájdalommentesen. Nem, egyelőre nem kell kötekedni velük. Az viszont ennyire nem lepi meg, hogy a Sötétség halálát kívánja. Nem ő lesz az egyetlen, elvégre, senki nem akar veszni és végleg eltűnni. Azt még talán elviselte, hogy lerombolták a világukat, de hogy véglegesen.. az már nem olyan könnyű. Nagyon nem.
- Vélhetőleg elég elenyésző mennyiségtől. Bár. Kinek mi az – hogy ő mennyitől, az már más. Az íze miatt iszik bármit is, a hatását nem méri, elvégre nemigen éri el sosem azt a szintet. Képes-e vajon rá? Erre kíváncsi azért, egyszer.. talán egyszer ezt is kipróbálja.
- Nem szégyenítem magam, akármit teszek, az örömmel tölt el vagy épp másokat. Az ivástól sosem volt, de egyszer utamba került egy különösen erős alak.. attól volt egy kis képszakadás, de nem tartott két napig, sőt.. - két óráig se, csak pillanatnyi, amit akár okozhatott bármi más is. - Öhm.. nem, ezek nem történtek meg velem, kivéve az idegeneket az ágyamban. Egynek se ismertem a múltját, volt hogy a nevét sem – mert nem szent, ebből a tekintetből sem. Még talán meglepte a rokonságot is, hogy mikre képes, ha épp úgy akarja. Most persze már más, egyelőre nem mászott be senki mellé, de ami késik, az nem siet. Vannak egyelőre fontosabb dolgok a testiségnél is, ugyebár. Meg persze, nem látja, hogy most olyanok az emberek, még igazi mulatságot se látott még.
- Ó, ott mennek? Láthatom akkor milyen.. el is kéne majd mennem oda is – el is fog, csak nem most. Mindent szép sorban, egyelőre keresni kell pár aduászt, aztán egy kis család, egy kis ármánykodás, minden, ami csak szem-szájnak ingere. A lánynak úgy néz ki a mágia lesz az, és nem is hibáztatja, csodálatos dolog, mindig elkápráztatta a szemeket.
- Ha túlélsz bármit, félnivalód sincs. Bár a nagyobb hatalmaknak lehet mégis birtokában van az, hogy hogyan semmisítsenek meg valakit maradéktalanul. Sose tudni, mikor hasznos, mikor nem – néz a papír után, amit megszerez magának, és ráhagyja. Ha tetszik neki.. azonnal nem hiszi, hogy menni is fog neki. A kapkodás helyett inkább a felborult polc szélére ül, mintha valami kényelmes pad lenne, lábár kinyújtva pillant fel a másikra, és szavain aprót nevet.
- Tetszek neked? Köszönöm, ez hízelgő – még a haját is megigazgatja, amit szintén a múlt képeiből véve alakított most ilyenné. - Lehet annak számít, nem tudom. Gondolom nem szokás manapság az ilyesmi – követi ismét a tekintetével, miközben ő tovább ücsörög, kényelmesen. Meg se rezzen, amikor bezúzza az üveget, ellenkezőleg, szórakozottan figyeli, majd ujjait mozgatva emeli meg a szilánkokat, és rendezgeti vissza a helyükre, mintha csak azt mondaná, törd be még egyszer.
- Mi? Neem, nem. A papír csak neked van, mint.. öhm egy könyv utasítása. Odaállsz, ahol jó, ha nem tudod fejből, akkor felolvasod a papírról. Nem abban van a mágia, hanem a szavakban. Ez csak.. kellék – már érti, úgy hitte, a vízre kell azt dobni. Naiv tudatlanság, de nem haragszik, kezdő még ebben, kapott már értetlenebb kérdéseket is.
- Fejszével nem ártasz sokat neki, bár gondolom.. az csak a hatás kedvéért kellene – szórakozottan tekint rá, majd megcsóválja a fejét kissé. - Hatalmas kígyóként, elnyelve az ellenséget értelmes lenne, de így is jó nekem. A mérges kígyók a kedvenceim, igazán alattomosak – mint egy aranyos kis háziállat, úgy beszél róla. Persze, neki az a méreg nem árt, ha már apró rokonság áll közöttük, ennyi előnyt is kaptak.
- Ő volt az utolsó, kihaltak. Az pedig hogy miért nem tud? Nos, gondolom a Teremtő műve. Elzáráskor mindent megsemmisített, az apám története meg csupán biztos valami mesének van beállítva. Gyerekes.. de szomorú is. Nem ezt érdemli, és mi sem. De majd teszünk róla, hogy tudjon mindenki róla a jövőben - nem kesereg, hiszen nincs rá oka. Felállva lépdel az ablakhoz, és kitekint rajta a város szebbik része felé. Nagy tervek? Vagy csak az érzelmei dobálják fel? Nem tudja, nem is akarja, sodródik az árral. - Végül is, nem számít a múlt, csak az, ami most történik, nem?



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 10:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
- Pedig mennyi minden volt jobb réges-régen! - csapok le gyorsan a labdára, pofátlan vigyorral az arcomon. - Volt pia, volt drog tömkelegével! Uh nem is beszélve, hogy mennyi emberke volt, akiket el lehet úgy tüntetni, hogy senkinek sem tűnt fel. A szervezett bűnözés az aranykorát élte - sóhajtom letargikusan, mintha valaha éltem volna abba a korszakba. Azt nem teszem már hozzá, hogy akkor engem is elég szépen irtottak, szóval igazából panaszom nem lehet arról, hogy éppen most élek.
- Valójában nekem teszik a mostani helyzet. Valahogy idegesítenek az emberek - grimasz ül ki arcomra, mintha rosszul lennék. Hogy ezt bizonyítsam még oly torokhangot is hallatok, mi arról árulkodik, hogy mindjárt kihányom magam, de várj!
Mintha ezt már megbeszéltük volna!
- Oh, kicsi Leviatánka. Itt már minden elavult, ahhoz képest, ahonnan te jöttél - de tényleg minden. Mi az, amit meghagytuk a középkorból? Azt hiszem, hogy semmi. Legfeljebb a világ rendjét: angyalok, démonok és az ő világuk peremén helyezkednek el az emberek, mi meg még annál is kintebb.
Szemöldököm érdeklődve vonom fel, mikor mutatja mekkorák is voltak azok a bizonyos ablakok. Megnéznék egy olyat, de amíg oda eljutok. Mh, mintha pletykálnának valami boltról. Kár, hogy egy vadászé. De talán nem nyír ki rögtön, ha fizetséget…
Ne kalandozzunk el.
- Igazából nem. A fegyverkezés olyan mértékű lett, hogy könnyen meg tudták mondani, hogyha egy rakéta repül a város felé és még előtte fel tudták robbantani, mh… - csücsörítve húzom el a számat a jobb oldalra. Mégis miként magyarázzam el neki, hogy mi az a rakéta? - A rakéta egy repülő fegyver, vannak kis cuki szárnyai is, mint egy angyal, csak épp puskaporral van megtöltve és repked az égbe. Vannak gazdáik és azok parancsát teljesítik - vigyorodok el végül. Mennyire poénos egy apró kis lénynek beadni olyanakat, amik nem is léteznek. Na jó, ez persze létezik, csak nem épp abban a formában, ahogy azt ő várja el.
- Úgy tűnik, hogy nem csak az emberek agya miatt volt egy annyira egy sötét korszak - nevetem el magamat, a saját hasamat fogva, önmagam vicce miatt. Talán nem ismeri azt a kifejezést, hogy a sötét középkor. Hát most sem fogja, mert saját magamat annyira elszórakoztatom, görnyedten még egy polcba is meg kell kapaszkodnom.
- Semmi közöm nem volt hozzá! - emelem fel kezemet védekezőleg. - Becsszó! Véletlenül csináltam direkt! - mentegetőzők továbbra is. - Nekem nem volt unalmas. Az elsőben volt egy öreg ipse aki mesélt valami történetet - s ahogy mesélek újra magam előtt látom a tábortűz képét, gyerekként, miként üljük körbe. Ittam az öreg minden szavát, szemei néha megvillantak, éppen felém. Nem tudtam még akkor, hogy az apámat hallgatom. Arról az estéről sok minden homályos volt, nagyon sokáig. Amíg meg nem mutatta. - A vége az lett, hogy hirtelen kinyírt mindenkit magam körül, engem kivéve - arról pedig ne is ejtsünk szót, hogy épp emiatt kerültem be a diliházba. Megesik az emberrel, lépjünk is túl. Nem emiatt fogok eret vágni. Jah, hogy most megtehetem!? Frankó! - Második alkalommal pedig egy angyal döntött úgy, hogy mészárszéket rendez az utazókkal. Engem legfeljebb azért nem nyírt ki, mert besegítettem neki - vonom meg a vállamat újra. Nem annyira izgalmas témák ezek nekem sem. A gyilkolás a mindennapok része. Semmi különös nincs benne.
Elhitted mi!? Imádom a gyilkolászást. Legyen az bárhol, bárkivel, bármivel. Imádom nézni a szenvedő kis lelkeket.
- Na, még egy ilyen kijelentés, és féltékenységembe megtalállak ám ölni! A hatalom nagy úr manapság. Ne légy ennyire meggondolatlan… háháhá - nevetem el magam saját mondatom közepén. Annyira, de annyira nem tudom magam komolyan venni. Na jó, akkor vegyünk vissza.
Lépjünk tovább, mindenesetre elraktározom agyam rejtekébe, hogy ki is ő valójában. Egyszer még jól jöhet, nem igaz?
- Melyik várost kérdezed? Ebben a városba egy rohadék vadászot követnek, ble - újabb torokhang, mely arra enged következtetni, hogy őt sem szívlelem nincs ebben semmi. Pont az én fajtámat irtja. Pont ezért annyira mókás, hogy még senki sem jött rá, hogy visszatértem a városba. Vigyorogva, álnokul tekintek a kicsi Leviatánra, noha ez nem neki szól most. - Fricibe Mihály próbálja vezetni a várost, de - legyintek könnyedén. Néha olyan érzésem van, hogyha az arkon múlna az egész város odalenne. Idegesítő, hogy amennyire utálom az embereket, annyira az életükért kell küzdenem. Már csak papci miatt is.
- Jhah a sötétség - sóhajtom letargikusan. - Amennyire szimpi a ribi, annyira a halálát kell kívánnom - hajtom hátra a fejemet, ezúttal síró hangokat hallatva. Lelki szemeim előtt látom, ahogy két oldalról ívesen ömlik könnyem, mint egy rossz mesében.
- Végül is… - van abban valami logika, amit a kicsi kígyóka mesél nekem. Na még én is tanulok valami újat, nem igaz? Vagy csak érdeklődésem vesztem el, főleg amikor elmondja, hogy van már egy ilyen istenség. Nem tetsző grimasz ül ki képemre, miközben egy random könyvet csapok fel.
Nem, eszem ágába sincs beleolvasni, inkább csak nekivágom az ablaknak. Az persze nem törik be. Miért nem?
Ez az egy dolog, most nagyon beette magát két gondolatom közé.
- Akkor hát tisztelegj az új Isten előtt - hajolok meg előtte, egyik kezemet magam mögé téve, a másikkal pedig csuklómmal körözve újra és újra. A rum istensége. - Ki kellene próbálni, hogy mennyitől kapok alkoholmérgezést - filozofálgatok magamba.
- Woodoo - bólintok határozottan. - Az átkoz meg. Az által lehet - olvastam erről New Orleansba, de most hogy van itt egy ilyen forma, mint Hermész, aki taníthatja nekem ezeket. Miért is ne használjam ki? Főleg ha a latint tökéletesen meg tudná tanítani?
- És tettél őrültségeket? Önmagadat megszégyenítő dolgokat!? Minden buli kelléke ám
- vigyorgok álnokul. Dehogy része, de mennyivel jobb. - És ittad már le úgy magad, hogy képszakadásod legyen két nap között? Milyen szép is a teleportáció eme formája. Amikor idegenek ágyába ébredsz és fogalmad sincs arról, hogy mi is történik körülötted - sóhajtom letargikusan. Újra csak. Régi szép idők, most miért nincs is ez meg?
Hát persze egy rohadék pacika miatt, ki beette magát az álmaimba és ki sem akar onnan menni. Újra és újra látom a gyönyörű füsttől terhes alakját, villanü szemeit, karmait. Valódi alakját. Szegénykémet bezárták egy emberi testbe. Ki kell onnan szabadítani. Újabb gúnyos mosoly kúszik ajkamra.
Ki kell hát.
- Fricibe nem állt meg. Kell az áram, a fény, az elektromosság, a sok élelem, ezeket elő kell állítani, ez pedig maga után hordozza hogy a tudománynak is fejlődnie kell - vonom meg a vállam érdektelenül. Igaz nem olyan formában, mint korábban, de azért fejlődik. Valamelyest. Talán ebbe a pusztulásra ítélt városba is.
Valamiért van egy sejtésem, hogy ezt a trükköt nagyon félreérti, de akkor tegyünk rá egy lapáttal.
- Igazi varázslat - csillannak fel szemeim. Honnan is tudhatnám, hogy amúgy percek múlva maga adja meg ennek a trükkre a tudást? Addig is inkább csak azon röhögök magamba, hogy miként fogom a csatornán keresztül elvinni oda.
- Az erő, mivel szembe állok - csillanak fel szemeim. Ezzel mennyivel egyszerűbb lenne minden. És még apcinak is tudnék segíteni a háttérbe. Szóval akkor figyeljünk innentől figyelmesen. Csak ne, és ne kalandozzon el az elméd!
De hát annyira…
NEM!
- Khm… - köszörülöm meg a torkomat. - Vagy épp azért maradok ott. Ugyan már, mi van akkor ha erős? Jelenleg bármit túl tudok élni, és minél nagyobb hatalmat ismerek, annál jobban tudok majd később védekezni ellene - azokat a bizonyos határokat bizony súrolni kell. Nekem pedig felett szándékom.
Ajkam egyre jobban biggyed le, amikor azt ecseteli, hogy mire nincs erőm. Na majd akkor lesz! Persze mondjátok, hogy nem lehet erre erőm, pf. Majd meglátjuk aranyapám!
- Hé! Nem elhanyagolható! - tépem ki a papírt a kezéből, ha még esetleg nála van, ha nem akkor úgy ahogy van belegyűrőm kabátom zsebébe. Még hogy elhanyagolható. Ebbe a világba már semmi sem az, főleg ha ilyen erőkről van szó. Nekem nem is jöhet jól, de papcinak?
Látom, hogy a magnót figyeli, de nem foglalkozom vele. A magam részéről ütemesen dobolok a lábammal a földön. Ujjammal egy polc lapján.
Először még csak vigyorgok, de amikor megemlíti, hogy apa és anya nélkül voltak, szemeim forgatom meg. Mintha más nem. De aztán újra csak vigyorra késztet ez a mihaszna.
- Te tetszel nekem - vigyorgok rá álnokul. Naná, hogy tetszik, tudjátok, hogy milyen nehéz olyan lényt találni, aki nem csak azért öl mert „muszáj” hanem élvezkedik is közbe? Rendben, nem élvezkedik, csak a fini falattok között… - De akkor ez most kannibalizmus? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén érdekel, hogy akkor ez most mi is tulajdonképpen.
Az óvaintéstől csak szemöldökeim reppenek a magasba folyamatosan felvonogatva őket. Ez most kihívás egy keringőre?
De persze értem én, kósza bólintással jelzem, hogy nem fogom megfogadni a tanácsát. Veszélyesen szép az élet. Mégis egyelőre fogjuk magunkat vissza. Később pusztítunk majd.
Vagy most… Megkerülve a leviatánkát, egy dísznek használt baseball ütőt reptetek a kezembe, egyenesen a falról. Az ablak mellett megállva minden erőmet bevetve csapok a koszos üveg irányába és… voálá.
Atomjaira hullik, csilingelve foglalva helyet a földön, ezek a gaz árulók.
- Hahhhh - sóhajtom Megkönnyebbülten. Hogy ez mennyire idegesített, hogy épen van. Naná, hogy tetszik nekem a Káosz. Magam is az vagyok.
- Én értem, hogy víz kell - kezdek bele - de nem ázik el a papír? - vonom fel újra a szemöldököm, de ha nem, hát nem. - Így viszont akkor - könnyeben bejuthathatom a könyvtárba. Vajon ha egy szekrénybe idézem meg… hehehehe.
- Szeretem a nagy fejszéket - vonogatom újra csak a szemöldökömet. - Kyara drágával senki sem packázhat, ezt neki is meg kell tanulnia. Egyelőre még alábecsül, de nem sokáig fog - vigyorgok cinkosan a fiúra. Ő segíthet nekem kissé megfingatni azt a rohadékot. De persze csak kicsikét. Szeretem én azt a tömör gyönyört, aki úgy tudott kényeztetni, ahogy még soha senki. Mégis tudja csak, hogy hol vannak a határok velem szembe. Nem csak egy ribi vagyok… Jah de.
- Pedig milyen vicces lenne, ha kígyóként tudnátok kúszni, mászni az emberek között… Igaz lenne a közmondás, hogy a keblünkön melengetjük a kígyókat - újra csak nevetésbe török ki, miközben figyelem, hogy miként mászik fel a pult tetejére. Én pedig mint egy búgócsiga keringek a boltba. Minden megfogja a figyelmem, de igazából semmi sem.
- Hova tűnt fajtája? - kapom fel hirtelen a fejemet. Ezekről miért nem olvastam soha sem? - S erről miért nem tud senki sem? - bukik ki belőlem a kérdés.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent


Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Athan


Queens Jack's_Eyes_1301
☩ Történetem :
☩ Reagok :
236
☩ Rang :
☠ "vadászpalánta"
☩ Multi :
A gyűlöletgombóc
☩ Play by :
Alexander Calvert
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1459 • Credit:

 
- Ritkán mondok ostobaságokat, persze, előfordul még velem is. Rég nem volt alkalmam olyanokkal beszélnem, akik nem a testvéreim, és akik nem csak azon tudnak keseregni, mennyi minden volt jobb réges-régen. Javíts ki, ha valami már.. elavult azóta – ha egyáltalán figyel ilyesmire, hiszen, mint ahogy azt már kiismerte, a normalitást itt, benne nehezen fogja meglelni. Még azt is lehet, hogy direkt kedveli azt, ha ostobaságokat beszél, vagy olyannyira más az értékrendje, hogy el is fogadja. Az ő korában is voltak bolondok, olyanok, akiket lehet pont a félvérség átka őrjített meg, vagy átok, vagy saját embertársai. Akkor is léteztek, ki csendben élt és halt, kiből gúny tárgya lett és persze voltak, akik riogatták a népet a világuk végével, természetesen, vagy épp ami akkor divatos volt. Lepukkant, szakadt kis senkik, ehhez képest ez a lány elmenne hercegnőnek is. Koránt sincs annyira lerobbanva, mint ahogy annak idején szoktak. Tessék, most ő is nosztalgiázik, de mégse mélyed bele olyannyira, hogy elveszve ne találjon vissza. Csak épp futólag bukkant fel elméjében, miközben a lányt figyeli. Deja vu, emlékképek, egy érzés, vagy épp annyi sem. Mindenki más, és úgy néz ki, nagyon is. Egyre jobban szeret ismét a Földön járni.
- Az biztos. Teljesen védhetetlen, könnyen sebezhető. Akkoriban az ablakok ekkorák ha voltak – mutatja, pontosan mennyire kicsit és nem minden esetben üveggel ellátottak. Fényt hoztak, de védtek is, egy ekkora ablakon, mint ami a boltban fogadja, egy egész hadsereg befért volna, nevetve, lovastól.
- Az ablak mindig törékeny volt, de ha magasan voltak és aprók, nem fért át rajtuk szinte senki. Pár várost láttam csak, idefele jövet, mikor meg-megálltam, de vagy ilyenek vagy rosszabbak. Nem hasonlítható semmihez, ami általam ismert – vonja meg a vállát és ejti is a dolgot. Nem építész ő, hogy ezzel foglalkozzon, úgysincs már olyan, hogy lovas seregek állnak a kapuk alatt, hisz akik támadnak, azoknak mit érnek a falak.. - Mitől vált mészárlássá? Túl unalmasak voltak? - cinkos mosollyal kérdez ismét, mert sejti ő, miért is történtek azok a kellemes dolgok. Ki mivel üti el az idejét, van aki alkoholt szürcsölve, van aki csodálkozva és ezek szerint van, hogy öldökléssel. Érdekes. Lehet ő csinálja rosszul?
- Az erős félvérek igen, akiknek az apja is erős és van mit átadni. Egoistán hangzik, de mi is szerencsések vagyunk, hogy nem holmi emberi rongyot kaptunk annak – fintorog kicsit, hiszen ha egy ember lett volna az apja, már nem élne. Nem, kellett az ő örökléte és nagysága, hogy ők is azok lehessenek, erősek és szívósak, fegyverek, amiknek gondolták a teremtés pillanatában. A lány más, erős, de mégsem az a szint, ami náluk van érvényben. Nem becsüli alá azért, jobb a békesség.
- Vezető? Mit vezet? - sereget, országot, vagy csak bábukat? Ha nincs Isten, akkor egy angyal az? Hmm.. - Jaj nem új dolog ez. Mindig volt valaki az élen. Fáraók, császárok, királyok, egy kutya. Azonban az a városi akárki jobb ha nagyon fényes lesz, ugyanis ez a Sötétség nem riad meg száz lámpástól sem.. - szisszen aprót. Nem ismeri annyira őt, de elég volt megéreznie, és tudta, olyasmi van a közelében, amit alábecsülni egyelő a halállal. Még kicsit az emlékébe is beleborzong, és örül, hogy egyelőre nem kell jobban belegondolnia és más téma adódik.
- A démonok kívánságokat lesnek és teljesítik. Hány imától lett jobb minden? Ugyan már.. persze, hogy ők a jobbak a szemükbe. Leleményesebbek is, mintsem csak hallgassanak – elvégre, ha a démonnak lélek kell, meg kell szereznie azt, akárhogy is. Dolgoznia kell, bizalmat adni, ajándékot, előre persze. Nemigen mehetne ez másképp, és marad is, kivéve, ha nem történik valami másképp.
- Anubis. A holtak őre, de a balzsamozás és a mumifikálásé is. Őt keresed – javítja ki, hogy nem kell kitalálnia, erre is van. Igazából kevés dologra nem tudna nevet, furcsa, hogy így megmaradtak benne ezek a dolgok. Mint valami haszontalan információ, ami akkor bukkan fel, ha épp nagyon fontos dolgoknak kellene jönnie. Rémes.
- A rum istene? Nem, arról mondjuk nem hallottam – rázza meg a fejét, hogy megtalálta azt, amit kitalálhat és az övé lehet. Sikerül ez, ha akarja.
- Ez a mágia, és inkább átok. Mint.. biztos hallottál ilyenről? Haragból valamivé átkozod. Vagy nem? - pislant, majd inkább hagyja egyelőre. Jobban leköti az, mi is az a party. Ahh. Megint olyan valami, amit tud, csak nem így nevezték, vagy nem ezt jelentette. Bah..
- Ó, hogy így! Akkor nekem majdnem minden nap az van? Nem ítélkeznek és nem is szégyellek semmit – nevet fel, hiszen épphogy kijöttek, ki kötne bele és ki szólná meg? Senki sehol, így szabadon ténykedhet, persze, az élvezeti szerek nincsenek nála, ez a repertoár tényleg egy ünnepségre tartozik, esetleg orgiára, vagy nevezzék, ahogy akarják. A party-ról vissza a pusztulásba, a jelenbe. Aprókat bólogat, hogy érti a lényeget, de nem megy a mélyébe bele. Két fél, harc és halál. A lényeg adott.
- Akkor most béke van. Vagy csak hosszú szünet, de ezek szerint igen keményen támadtak a Föld ellen. Nem is kicsit.. megállt az idő, megállt a tudomány. Ha kicsit előbb szabadulunk, láttuk volna! - puffog, bár neki ez a 27 év kicsi, a lánynak meg az élete. Mindig csak a nézőpontok, már kezd unalmassá válni. Próbál úgy gondolkodni, ahogy már illene, lassan és kiélvezve a perceket. Már nem kell pörögnie az időnek, mint a ládában.
- Trükk? Erre kíváncsi vagyok most már, meg az ott tárolt javakra persze. Aztán ha elhencegem a többieknek – gonosz vigyorral mered kicsit maga elé. Lehetnek ők vérszomjasak, ha nincs fogalmuk semmiről sem, és akkor majd ő előre menetel és előveszi azt a tudást, amit semmibe vesznek. Úgy néz ki a lány nem az, tetszik neki. Helyes, helyes.
- Néha pihenned is kell, nem? Nos, ez olyan.. nem tudom hogy hívják manapság, de mint egy jó felderítő. Persze, nevet nem mond, de fajt.. majdhogynem. Inkább az erőt, mivel állsz szemben. Ha emberi, akkor gyengén, ha olyan aki fenyeget téged, tudod, hogy ott inkább ne maradj – figyeli a mohóságot és azt, ahogy a jeleket figyeli. Tetszik neki, szereti, ha felvághat, ó pont ő ne szeretné! De nem botor, hogy mindent csak úgy odaadogasson ingyen, no meg, azért nem mindent tudna használni. Annak idején adott át erőt a boszorkányoknak, azonban erre nem képes, és nem hiszi, hogy a félvér alapverő ereje ilyen fajtájú lenne. Ezt majd átkutatja.
- A jelet csak felrajzolod valahova, azt odaadom. Az ige már más.. Ahhoz kell erő is, nem a telekinézis, amivel bírsz, annál kicsit több. Ha csak így most elolvasod, nem történik semmi, maximum az, hogy feldühödik és kitépi a nyelved – csóválja meg a fejét. - Ohh, gyengébb entitásoknál talán, de nem mindig. Ez magasabb szint, egyelőre elhanyagolható – néz a papírra, majd rá, majd a zajládára. Ismeri a zenét, de az nem ilyen volt. Ettől is elszokott volna? Szomorú.. túlságosan.. Legalább is, nem volt ennyire zajos, tisztább dallamok pihentek a fülében egy-egy mű után.
- Nyolcan, összesen. Anya és apa nélkül. Annak pedig.. véres.. és mégis édes, keserű.. puha és ízletes. A legfinomabb falat az életben – gonosz mosoly terül el ajkain, és még meg is nyalja azokat, mintha még most is érezné azt, amikor beleharapott. Érzi is, de csak mint az emléket, és bármit, bárkit kóstolt, sosem közelítette meg. Anya csak egy van.
- Áhh, értem, értem. Ehhez nekem is idő kell, de mint mondtam.. lehet csak én tudnám használni, vagy valaki még erősebb. A mágia olyan dolog, amely nem kiszámítható és veszélyes. Ha visszaüt.. akkor lehet Pokol és Menny nélkül se kelsz fel többet – inti óva, hogy csak úgy ne essen neki. Érti, mit akar elérni, de ez még jelenleg neki sem menne, főleg nem egy igen sötét erővel szemben.
- A víz nekem kell. Te csak olvasd fel, és várj. Ha gyorsabb akarsz lenni, cseppents egy kis vért a vízbe – ez igazából csak a játék, és mégis irányzék. Az illat, az íz, ami ténylegesen utat mutat. - Ha ott nincs víz, akkor nehezen. És nem egy pohárra gondolok, persze – jó lenne ha ilyen könnyedén menne, de sejti, hogy van abban a könyvtárban buktató. Nem is kevés.
- Nem keveset kérsz, annyi szent. Egy lovas.. Ez egy igen nagy fejsze és igen nagy balta kell hozzá – a papírt letéve ropogtatja ki az ujjait végül, és felül a pultra, amely még egyben van. Onnan tekint le rá, a roncsokra, majd végül ismét a kíváncsi, mohó arcocskára.
- Nem szomorú, ez volt a lényeg, hogy olyanok legyünk külsőre, mint az emberek. Jobban beillünk és veszélyesebb ha elvegyülünk. Felesleges külön alak az erőnek, elbírunk vele így is – legyint egy aprót, mert neki aztán végképp nem kéne egy fura alak. - Apám? Bennem, a testvéreimben és a történelemben. Utolsó volt a fajában, páratlan és csak várt és várt. Amint anyámmal közös nevezőre jutott, ő már nem volt többé – milyen vidám családi mese ez..



○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




We're lost children of the sea

The past is gone - - Look out, the sun is going black, black - - Time to get back on the road

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear
Kyara Gilberung


Queens Tumblr_inline_novarlFg8q1szaa83_250
☩ Történetem :
☩ Reagok :
175
☩ Rang :
I'm daddys little crazy girl
☩ Képességem :
☩ Multi :
Ophilia
☩ Play by :
Kaya Scodelario
Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Könnyedén vonogatom a vállamat. Normális emberek közelében rosszul érzem magam. Feszélyezetten. S amikor hasonlót érzek, szinte éget belülről egy vágy, hogy káoszt hozzak rájuk. Pusztítani kívánok, semmi mást nem tennék velük. Felkavarni az állóvizet, kizökkenteni őket gondolataikból. El kellene gondolkoznom, hogy kinek is vagyok a lánya valójában. Káosznak, vagy Pusztitusznak? Mert nagyon nem mindegy. De hát… apucikával enyelegni is lehet. Bűntől fertőzött lények vagyunk, ahol a korlátok nincsenek.
Persze ez nem igaz. De a káosz és a pusztítás keveredik bennem, kezdek rájönni. Talán mindig is saját magamba kellett volna keresnem a saját apámat. Nem másoknál, de hát… Most már lényegtelen nem igaz? Amíg Pusztítuszért bármit megtennék, addig Káosz az, ki elmémbe ette magát, ki egyszerre vonz és taszít. Kinek karjába egyszerre kéjelegnék és vergődnék is. Az utóbbit csak addig, amíg bosszút nem állok rajta.
Rá fog jönni, hogy nem húzhat ujjat velem. Hiába csak egy félvér vagyok. Megmutatom neki, hogy elmémmel bár nyugodtan játszhat… Apám az egyetlen, kivel nem engedem, hogy cécozzanak. Tudom, hogy a szavakat nem ő mondta nekem, hanem az a senkiházi kis pacika, jaj de…
Ne kalandozzunk el annyira.
- Igazad lehet - vonogatom meg könnyedén vállamat. Igazat adok neki, vannak kiknek normálisakkal is kell társalogni. Csak ne én legyek az. Abból ugyanis káosz és mészárlás lesz. Kissé képes vagyok megőrjíteni a körülöttem lévőket, szerencsémre. Élvezem ennek minden momentumát.
- Ablakrengeteg - felelek neki vigyorogva, látva miként mutogat ezen épületekre. - Biztos kevésbé masszívak, mint a régebbiek. Nem tudom, a két városon kívül kétszer jártam még… háromszor, de valamiért mindig mészárlás lett a vége - teszem kezem csípőre. Először… apám miatt, másodjára… semmi közöm nem volt hozzá, azt egy Gabriel katona intézte el, a harmadik meg… Oh az a kis nephilimke nem messze innen. Kéjesen sóhajtok az emlékekre. - Sose gondoltam volna, hogy egy félvér tudja hordozni apja rangját - vonom meg a vállamat könnyedén. Pusztítás, ennyi csak, mi utamat kíséri. Pont, mint az övét.
- Most is hisznek… Ha másban nem egy valakiben. Egy vezetőbe - vonom meg a vállamat.  - Valamiért égető szükségét érzik annak, hogy higgyenek valamiben. Érthetetlen számomra, de ők tudják - vonom meg újra csak vállamat, hetykén. - Most valami városi vezetőbe hisznek, ki majd fényt jelent számukra a sötétségből… pf… - berregtetem ajkamat. Még hogy egy ember képes legyen harcolni itt mindenféle természetfelettivel. Eszem megáll néha, komolyan. Főleg, ha színpadra lépnek ezek a lények, ki előttem is áll. Lelki szemeim előtt gyönyörködöm mikre lehetnek képesek.
Nem! Rossz Kyara! Az embereknek most segítség kell!
De miééééért?
- Szerintem ezek inkább a démonokat imádták, mint az angyalokat, vagy magát a nagyságos teremtőt - kezemet az utolsó megemlítsénél magasba emelve félköríves mozdulatot teszek. Mintha szivárvány hullana alá. Véres és kegyetlen. - Viszont így, hogy mondod szimpik! Tuti, hogy a homokot imádtam volna! úh, nem is!!!! Mumifikálsának kitaláltam volna egy istenséget! - kész, ennyi volt. Elmém teljesen elkalandozott már magam sem tudom, hogy honnan is kezdtük ezt a beszélgetést, de úgy vélem, hogy lényegtelen is.
Vajon miknek lehetnének még isteneik? Térjünk csak át erre a korra!
- A rumnak! - gondolkozom továbbra is hangosan. A rum az minden, és még annál is több, és… figyelnem kellene. Van egy olyan sanda gyanúm. De hesszusz pempi én mit is kérdeztem tőle!?
Hát nem emlékszel?
Cseszd meg, ha emlékeznék, akkor tudnék… Ezért van, hogy úgy tekintek Hermészre, mint borjú az új kapura…
- Krokodil fej! - sikkantom boldogan, amint rájövök, hogy mire is adta a választ. Na ne nézz ennyire őrültnek, tudod mennyire nehéz odafigyelni a hangokon kívül néha másra is? Csoda, hogy néha nem tudom, hogy kinek mit válaszolok meg hangosan? Vagy meg sem válaszolom? - Zsííír, menő képességeid vannak. Tetszenek - vigyorgok önelégülten. Már csak az a kérdés, hogy ezt miként tudhatnám megszerezni magamnak… Valahogy csak sikerülhet… De ezen gondolkozzunk majd később, ugyanis…
- Nem tudod, hogy mi az!? - kapok ijedten az ő szívéhez. Hogy nem tudhatja ezt. - Hát a világvége party az az, amikor ünnepled, hogy vége a világnak. Ahol az lehetsz, aki valójában vagy, minden mocsokkal és bűnnel együtt. Ahol senki sem ítélkezik feletted, és másnap vagy valóban világvége lesz, de akkor semmit sem bánsz meg, vaaaagy világvége hangulatod lesz. Van ott minden, tánc, zene, drog, alkohol, bujaság, lustaság, irigység, minden, mit a főbűnök képviselnek - sóhajtom ábrándosan. Mily nagyszerű lenne egy ilyet megszervezni. Mily magasztaló! Mennyi ember halálát el lehetne ott játszani büntetlenül? Senkit sem érdekelne, hogy meghalnak, mert képtelenek meghalni.
S ennek a híre még magukhoz a démonokhoz is eljuthatna. Mennyei érzés lehet.
- Elvileg a világ minden részén folytak hacok… A föld két táborra szakadt… kár, hogy nem a másik győzött. Lett volna itt olyan diktatúra - sóhajtom újra csak elhalóan. Miért szabadítják meg a jótól az embereket? Azt hiszik, hogy tudnak szabadságban élni, holott ez nem más, mint csak olcsó illúzió.
- Nem igazán tudom, hogy mi lett végül ezekkel. Biztos valami atombunkerben pihennek, bombákba… Ha jól tudom, Gabi-mami nem használta fel őket az emberek ellen. De ki tudja, hogy mely vidéken mivel pusztított, nem? - vigyorodok, de nem… ez nem lehet most vicces. - Repülőt sem gyártanak, amikről lehetne dobálni őket - ereszkednek meg vállaim enyhén, miközben ábrándjaim szerte foszlanak. Erről most ne… majd évszázadok múlva.
Démon koromba.
- Mint mondtam, elvihetlek a könyvtárba. Van egy trükkje ahogy be lehet jutni. Olyan helyekre is, ahova nem mehetne be senki. Ott aztán mindenféléről találsz könyveket. Régieket, újakat. Történelmieket, ponyvákat, műszakiakat - és itt jön egy újabb luciferális ötlet. Ha a fizika tudását magaménak tudnám teljesen tenni. Ha a részecskéket tudnám irányítani, akkor…
Mily mennyei lehetne!
- Mily sértelem ez! - kapok ezúttal saját szívemhez. Méghogy többet tudok… - Jah, ez igaz - döbbenek rá magam is. De nem szeretem másoknak tudásom mutogatni, még a végén azt hinnék, hogy ép az elmém. Meg amúgy is, hol maradna akkor a meglepetés hatalma!?
Na látjátok…
Ahogy hevesen kezd el írni egy sima felületen - vagy rajzolni, ebből a szögből nem látom - egyre érdekesebbé válik a kicsi leviatánka. Vajon mire készül? Sunnyogva közelítek felé. Mögötte teremve, lábujjhegyre állva lesek át válla fellett.
Hangos füttyöt hallatok a rajz láttán. Ilyet még sehol sem láttam soha. Pedig a legtöbb démonológiai könyvet átbújtam már, amit a két városban találtam.
- Hogy érted ki jár a közelembe? Névről megmondja? Vagy csak fajról? - húzom fel a szemöldökömet. Számítok arra, hogy orrba ver könyökével az előbbi éles hang miatt. Mégsem húzódok el tőle. Legfeljebb véremet törlöm karomba. Mit számít ez nekem?
- Hogy ejtem ki őket? - sóhajtok újra csak, elképedve. Elméket uralni. Nem, nem irányítani. - Nem is kell irányítani, elég ha szórakozni lehet velük. Uh, el lehet ezzel hitetni valakivel, hogy nem is az, akinek gondolja magát? - csapok le a zseniális ötletemre. Mennyire fogom én élvezni ezt a világvége partit!
De nem folytatja, inkább a magnó felé viszi tekintetét.
- Zene - magyarázom türelmesen. Mindjárt szívemet égeti ki azzal, hogy nem tetszik neki. Pedig ez egy igazi klasszikus! - A lehető legjobb, mit valaha alkottak! - érvelek mellette. Persze értem én, hogy ilyen nem volt az ő korában, de attól ez még mennyei és zseniális… vagyis pokoli és zseniális, ami mennyei az nem lehet zseniális, ennyi.
- Guszta. Cukik vagytok, mondd hányan vagytok ti? És milyen volt szívének íze? - lehet követnem kellene példájukat. Megpapizni mami szívét. Nyam-nyam. És még osztozkodnom sem kellene. Azt hiszem etyke vagyok, de ebben már magam sem vagyok biztos. Kivel bújt össze az a luvnya az évtizedek folyamán. Nem is nagyon izgat…
- Túl nagyhatalmú, ennek nem dőlne be. Olyan kell, ami, még ha csak egy pillanatra is, de elgondolkoztatja, hogy akivel szemben áll az nagyhatalmú. Van oka tartani tőle és nem érdemes vele játszani - írom körbe, hogy valójában milyen erőt is keresek. - Nem akarom megölni, ahhoz túl cukkerfalat a drága - mit ne mondjak… álmaimat kísérti a dög. Az a gyönyörű alakja, amit nekem mutatott. Az a hosszúkás alak, fekete füst volt az egész, a szemei pedig…
Torkomat köszörülve figyelek inkább újra Hermészre. Ezek most fontosabbakat. Szemöldököm ráncolva hallgatom, és figyelem, hogy mit is csinál.
- Ez egy papír - veszem el kezéből a cetlit, rajta az igével. - Ha vízbe teszem nem ázik el, mielőtt hívni tudnálak? Uh! ez úgy működik, mint egy idézés!? Mert akkor ezzel bármikor be tudlak vinni a könyvtárba - lelkesülök fel, de valami kimaradt. Még kérdezett valamit.
- Oh, nem kárhoztatás ez - legyintek könnyedén. - Egyszerűen csak egy lovasnak akarom megmutatni, hogy attól mert korcs vagyok még nem packázhat kénye kedve szerint - vigyorgok el. Dehogynem, imádom, ahogy az elmémbe mászott, ahogy bennem volt az elevene… sose éreztem még annyira élőnek magam, mint akkor.
- A Káoszt akarom - vigyorgok magabiztosan, zsebre süllyesztve a cetlit. - A legegyszerűbb módja a renddel lenne, de abba magam is elkárhozok - sóhajtom. De hát… valamit valamiért, nem igaz? Bár ha tudna valami más módszert ajánlani, szívesebben is venném tőle.
- Wow! - képedek el, közelebb hajolva a fickóhoz, szemeit vizslatva. - Ez menő, de akkor csak ennyire vagy képes? Nem tudsz átváltozni, meg semmi? - biggyednek le ajkaim. - Ez szomcsi - teszem még hozzá. A lény megnevezéséhez kissé megrázkódnak vállaim.
- Örök életű? Hol van most? - kapom fel a fejemet. Erről sem hallottam még soha. Mennyi érdekességet rejtenek ezen lények magukba.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I talk, I smile, I laugh too
But be carefull when I'm silent

Ajánlott tartalom

Choose Hell, or Heaven
If you live it right, nothing to fear


Hell or Heaven Frpg

- CAELO VEL IN INFERNO -
Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




• Fajaink száma •
Arkangyal
7/4
Leviatán
8/6
Angyal
5
Démon
13
Bukott Angyal
3
Ember
2
Félvér
5
Harcos Angyal
6
Vadász
13
Nephilim
3