• hell is so close and •
HEAVEN'S OUT OF REACH

 
SzerzőÜzenet

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Nov. 24, 2016 10:53 pm írtam neked utoljára


- Oh én szintén vártam ezt a pillanatot – vágom rá határozottan, miközben mosolygok rá az idegenre. Próbálom nem lebuktatni magunkat azzal, hogy nem barátokként viselkedünk. Ha ennek a személynek ilyen védelemre van szüksége, akkor megkapja ingyen. Én nem fecsérlek túlságosan sok időt azzal, hogy mind felmérjem, mármint a kis csoportot. Kit érdekel pár rövid életű? Befelé húzom a újdonsült barátnőmet a Queens-be, miközben azon vagyok, hogy teljesen felmenjünk a tetejére. Ott biztosan nincsenek zavaró elemek, s tán a látvány is magával ragadó, legalábbis abban reménykedek. Végül elkezdek vele beszélgetni, ahogy mással szokás, s talán igazából is jó barátokká válunk. Sosem szoktam fogadni, mert biztosan elbuknám.
- Szóval nem annyira ismered a környéket – mondom neki, azonban egyáltalán nincs vele gond. Egy mosollyal próbálok neki jelezni, hogy nincs semmi gond.
- Semmiség, bár igaz a fuldoklás az igazi volt. - ejtem ki a szavakat, mikor meghallom tőle, hogy nincs semmi értéke. Egyből vitába szállnék vele, azonban az tart vissza, hogy esetleg magamra haragítanám. Csendben hallgatok, míg végül csak elmondom a véleményem.
- De bizony van értéked! A szépséged, az eszed, a becsületed, a bizalmat, a szüzességed és ki tudja még mi mindent. - magyarázom kissé kikelve magamból, mert sosem értettem, hogy az emberek hogy lehetnek ilyen felelőtlenek? Áttérünk a nevem témájára, így az arcomról azok a neheztelő vonások lassan tűnnek el.
- Köszönöm. Írországban -Válaszolom arra a választ, hogy hol kellett volna megszületnie.Mikor meghallom az ő nevét, akkor kisebb bókkal kedveskedek neki.
- De lágy hangzású a te neved, Sophie. Olyan, mint egy pihe-puha plüssmaci, akit vétek lenne kihagyni. - mosolyodok el, miközben a szavaimhoz igazodva átkarolom egy ölelésre. Mikor elengedem, akkor tudatom vele, hogy milyen magas az épület.
- 120 – ejtem ki egyszerűen, miközben azután megtudom, hogy nem fél a magasságtól.
- Valóban nem félek, sosem féltem. Talán most különösnek találsz, de én természetesnek érzem, mint bármi mást. - adok egy hosszabb választ. Egy kisebb szünet után folytatjuk az eszmecserét.
- Nem itt élek. New York egy csendesebb helyén lakom – mondom neki, miközben ha beléptünk a liftbe, akkor megnyomom a legfelső gombot, ami az emeletre visz fel.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Nov. 24, 2016 9:04 pm írtam neked utoljára



Saaphiel && Sophie
What a beautiful night(mare) ~

Szorongás. Ezt érzem, valahányszor emlékeztetem magam, hogy két világ között bolyongok. Hiszen nem vagyok egészen ember, de angyalnak sem tudhatom magam. Mi lennék hát? Születésem óra vékony, áttetsző, mentális érzetű fal rekeszt el mindentől. Kételyekkel körbevéve nőttem fel. Mint elveszett vad szedem légvételeim a létezésben, s valahányszor elsétálok egy idegen arc mellett, nem telik el gondolat anélkül, hogy ne bukkanna fel a kérdés, ő vajon hozzám hasonló e. Ámde az est homályába bújó fiatal csapat bizonyosan nem szárnyaikat bújtató lényekből áll. Ha tévedek, bizony nagyot kell csalódnom az angyalokban...

Kénytelen vagyok bevonni Téged, hogy megakadályozzam a konfrontálódást. Szaporán ver a szívem, hiszen sosem szerettem, ha a figyelem középpontjába kerültem, így a legjobb megoldás vagy nekem. Bocsáss meg, hogy megzavarom az esti, talán vacsorádnak szánt étkezést. Tudok újraéleszteni, ha szükséges! Oké, ez csak vicc volt - rossz vicc! Nem kívánnám, hogy miattam fuldokolj.
Remélem, nem nézel őrültnek és veszed a lapot. És veszed! Megkönnyebbült sóhajba vont nagy mosoly kerül az arcomra, s még az se érdekelne, ha összemaszatolnál, szép arcú lány! És csakhamar egy új szituáció közepén találom magam a társaságodban. Jól bírod a váratlan helyzeteket, ezzel nemcsak megnyugtatsz, de szimpatikussá válsz számomra.
- Ó, már alig vártam ezt a pillanatot! - Magabiztosan húzom ki magam, mellőled egy röpke pillantást vetve a cigarettázó, nevetgélő, hangoskodó csoport felé, s egy-egy tag lemondó arckifejezéséből azt hiszem úgy vehetem, lemondtak személyemről. Nem ellenzem, hogy húzol magad után, hiszen az ajtón túl biztonságban érzem magam. Őszinte mosollyal fordulok feléd egyenes arányban a bejárati ajtó csukódásának pillanatával. Kérdésedre aprót rázok fejemen, a mozdulatot pedig finom suhogással hátamra igazodó hullámos fürtjeim is követik.
- Napközben igen, este kevésbé. - Idétlennek érzem magam. Vajon Te annak ítélsz? - Tényleg köszönöm a rögtönzésed. Gyanús, hogy ki akartak rabolni, bár nincs semmi értékem. - Egy légvétel után úgy érzem, tartozom Neked. Közben immáron arcod világosabban rajzolódik elém, s meg kell állapítsam, milyen szép lány vagy! Finom vonású, makulátlan sima bőrű. Selyem hajzuhatagú. Kellemes társaságú. Megtudom a neved is, Scatha. Különös hangzása van. Rejtélyesnek ható. - Milyen eredeti név! Hol kellett volna születnem hasonlóért? - Nyilván nem amerikai, sem angol, de talán még finn nemzetiségre sem vall nevednek csengése. - Egyébként az én nevem Sophie. Sophie Haynes. Igazán örülök. - Ha úgyis felém nyúlik kezed, megfogom és aprót biccentek közben kék tekintetem a Tiédbe fúrva. Ahogy illik. Ahogy kell.
Különös nyugodtság leng körbe, Scatha. Azt mondják a típusodra, igazi hidegvérű. Hát jó, folytassuk a színjátékot, nincs ellenemre! - Hány emelet? - Bazsalygok az orrom alatt, majd hagyom, hogy a lift ajtaja dobozba zárjon minket.
Kérdezel, mire nem szűnik a mosoly az arcomról. - Mondjuk úgy, nem vagyok tériszonyos. De a mosolyodból ítélve neked sincs bajod vele. - Persze mára nehezen képzelném el, hogy félnék a magasban. Szívás lenne a szárnyak miatt! -  Itt élsz, Queensben? - Úgy hiszem, kellemes, társalgásra alkalmas személy mellé sodort a sors. Miért ne dőlhetnék a hideg fémfalnak, hogy Rólad érdeklődjek?


  

|| Szószám: kevés ||  Credit

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Nov. 20, 2016 8:32 pm írtam neked utoljára


Sophie & Saaphiel

Álldogálok a helyemen, mert éppen a hamburgerem utolsó falatkáit próbálom meg legyűrni, mikor megszólít egy hang, aminek csengése hasonlít valakiére. Ám azonban így is majdnem félrenyelek, mikor megfordulok, hogy szembenézzek a megszólítómmal, akkor láthatja, hogy éppen küszködök egy kicsit. Szerencsére van italom, így pár korty után helyreáll a rend. A másik karjaiban vagyok, mikor újra meglep a beszédével. Bocsánatot kér tőlem, így kérdőn nézek rá, aztán megtöröm a csendet.
- Nem haragszom, édes – mondom neki, miközben jön nálam a tisztálkodás, amit egy szalvétával és egy papír zsebkendővel próbálok elintézni. Próbálom őt nem összekenni, mert attól nem érezném jól magamat. Mikor sikerül minden szemetet összegyűjteni, akkor rámosolygok és a következőt mondom felé.
- Akár el is indulhatnánk a Queensbe körülnézni. – ajánlom fel neki, hogy ne csak álldogáljunk itt a helyünkön. El lehet ütni az időt hasznosan is. Ha nincs ellenére, akkor megfogom a kezét, majd finoman húzom őt a bejárat felé. Út közben kidobom a szemetet, miközben párszor megnézem, hogy a kölykök jönnek-e utánunk? A bejáratnál előre engedem, aztán utána belépek az épületbe.
- Gyakran jársz ezen a környéken? – teszem fel a kérdést, s jól láthatóan láthatja rajtam a kíváncsiságot. Közelebb hajolok hozzá, hogy bemutatkozzam neki.
- Az én nevem Scatha Eldeil – mutatkozok be neki a földi nevemen, mert ha elmondanám az igazit, akkor biztosan gyanakodna rám. Megfogom megint a kezét, már ha nincs ellenére és a lifthez vezetem.
- Liftezzünk egy picit – szólok hozzá, miközben ajkaimon egy édes mosoly látható. Egyelőre nem faggatom tovább, csupán kiváncsi vagyok az ő reakciójára, hogy ő mit csinál a helyzetünkben. Elvileg hitelesnek kell mutatkoznunk, hogy le ne bukjunk.
- Szereted a magasságot? – nem bírom ki, hogy ne kérdezzek erre rá. Én nem félek a magasságtól, s meg sem szédülök.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Vas. Nov. 20, 2016 6:57 pm írtam neked utoljára



Saaphiel && Sophie
What a beautiful night(mare) ~

A remény, mint alattomos dög, befészkeli magát agykérgem belsejébe. Egyre mélyebbre és mélyebbre vájja áttetsző karmait s röhögve halálra csiklandozza gondolataim. De mégis... miért hagyom, miért nem tépem ki és égetem el azt a dögöt? Hiszen nincs okom hasonló tévhitre. Egyedül vagyok ezen a világon. Egyedül, elesettként, nyomorult lelki sérültként... És gyűlölöm ezt az érzést. Apám, valóban csak ennyit érek neked? Mm. Talán azt sem tudod, hogy a világon vagyok. Talán fogalmad sincs, hogy az asszony, aki szívéből szeretett már nincs közöttünk. Mondanám, hogy azt remélem, a Mennyben együtt lehet veled, de tudom, hogy a Földön élsz. Ezt az egyet elmondta, mielőtt magamra hagyott.
Az est kellemes sötétjében talán nem szerencsés döntés a felhalmozott érzésekkel útnak indulni, ám New York minden nagysága ellenére kicsiny pontnak tűnik a Világban, melyben keresnem kellene Téged. Hallgatnak Rólad, ahogy saját magukról is. Mentális rajztáblámra ugyanazt a kerek R-t rajzolom, amit anyám rajzolt, ó, hányszor, ha azt hitte, nem figyelem őt. Cipőim ütemesen kopognak lépteim nyomán, hiszen találkozóm lesz, s felvéve a ritmust, felé igyekszem Queens nagyra nőtt karcolói mellett elhaladva. Azt hinné az ember lánya, a környék kevésbé borzasztó, de titeket látva kölykök, talán meg kellene változtatnom a véleményem s elvennem a jóindulatomból.
Úgy vélitek, nem fogom a jeleket, mikor elsétálok apró csoportotok mellett? Hogy nem érzem a hátamba fúródó pillantásokat s nem hallom a meginduló, óvatos lépteket? Nem vagyok gazdag. Nincs nálam sok érték, legalábbis az a fajta, amely nektek földi javakat hozna tolvaj kezeitek közé, ám nem hinnétek el, hiába szólnék. Gyorsítok lépteimen - alig észrevehetően. Nem vágyom rablásra, sem más, erőszakos megnyilvánulásra. A nagy számnak itt most nem venném hasznát, igaz? Kivárom, s remélem, megálltok. De nem így lesz. Még mindig hallom a susmorgást, amely jelzi, nem tettetek le arról, hogy esti programként másokat ijesztgettek. A forgalom aligha rettent el benneteket. A járókelők száma sem mérvadó.
Egyre közelebb érezlek benneteket. Hány évesek lehettek? Jó, ha a húsz esztendőt súroljátok. Hátrapillantok, hogy engedjek kíváncsiságomnak, mire az egyikőtök csókot küld szemtelenül. Megforgatom kék tekintetem. - Húzzatok el! - Ejtem, mire felnevettek.
Baszd meg!
Már csaknem négy lépés választ el tőletek, egyre nyugtalanabb érzet költözik a szívembe. Egyre dühösebb vagyok. Egyre hisztérikusabb. Még gyorsabban haladok - egyenesen egy kiszemelt alak felé. Kénytelen vagyok bevonni Téged, szép arcú, sötét hajú hölgyemény. - Hé, már azt hittem, elkéstem! - Bizonyára nem érted, miért kiáltok fel és tárom feléd karjaim, mint régi ismerős. Bocsáss meg. Szükség törvényt bont. Az apró csoport mind a négy tagja kénytelen tovább haladni, ha másért nem is, a helyzet változásaként létrejövő meglepődés miatt. - Ne haragudj. - Suttogom és megfogom kezed - ha el nem rántod tőlem, szegény őrült nőszemélytől. Kényszerű döntésem miatt ugyan tovább haladnak, de nem mennek messze tőlünk. Megállnak, cigarettára gyújtanak, kamu társalgásba fognak. Remélem kedves idegen, vetted a lapot.
  

Megjegyzés: nem vagyok jó a kezdésekben || Szószám: kevés ||  Credit

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Okt. 20, 2016 7:15 pm írtam neked utoljára



Judas & Winona


Azt mondják a tőlem bölcsebbek, hogy nem szabad megváltozni soha senki,kizárólag a magunk kedvéért. Magamért meg ugyan minek változnék, amikor meg vagyok elégedve azzal aki vagyok? Már feltéve ha egészséges önbizalommal vagyok megáldva. Alapvetően nekem ettől  az egészségestől egy minimálissal több van, éppen ezért élem meg fájdalmasan amikor esetlegesen pofára ejtenek. Na persze, hiszen magasról lehet a legnagyobbat esni. Most azonban nem magam miatt vagyok itt, így aztán roppantul nem veszem jó néven azt a fajta elbírálást amiben részesülők az ablak túloldalán. Nem meglepő módon talán arcpirítóan bunkó stílusba váltok át. A bika és a vörös posztó esete ugyebár. Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja, azzal amivel a leginkább célt lehet nála érni, vagy ki lehet nála húzni a gyufát, és ez esetemben minden ami a testvéremmel kapcsolatos. Emésztett már eléggé a bűntudat évek óta, hogy most végre pontot tegyek a dolog végére. Csak éppen a bökkenő még mindig az amit mégsem akarok ezért feláldozni. A lelkem. Ennyire nem vagyok egy mártír tipus. Ahogyan az is világosan lejön az ügyintéző asszonyságnak, hogy a kezdeti kedvességem és udvariasságom gyorsan átcsap a másik végletbe, ha úgy érzem, hogy hátráltatnak abba amit el akarok érni. Jelen esetben azt szeretném, ha megkapnám a testvérem gyámságát, és végre hivatalosan is megkezdhetném a  rehabilitálását. Az emlékek eltüntetésével ráérek majd akkor foglalkozni ha már kint lesz végre. Nem mintha tudnám még, hogy hogyan fogom csinálni. Majd improvizálok. Mondjuk abban csapnivaló vagyok, de majd megoldom valahogyan. New York ezen hivatali helysége talán csak a kényelmes ülőbútorokban különbözik az otthoni műanyag, fröccsöntött rémségektől. Néha nem tudom, hogy azokban a székekben a várakozás közben kínozni akarják az embereket vagy valóban ülésre tervezték? Szerintem az előbbi. Mondjuk már maga a várakozás kínzás, és én nem is nagyon bírom ezt idegekkel. Kényelmesnek kényelmes a fotel amibe leültem, de továbbra is idegörlően lassan múlik az idő. A hivatalt betöltő duruzsolás, a kijelző időnkénti kattanása, női cipellők koppanása férfi krákogások. Még mindig gyűlölöm az ilyen helyeket, ahol hering szindrómában zsúfolódnak össze az emberek. A falon függő egyszerű karamell színű órára pillantok. Még csak öt perce várakozom, de egy örökkévalóságnak érzem. Nem fogom kibírni, ha nem foglalhatom el magam valamivel. Eleinte a ruhámat igazgatom, nem létező szöszöket szedegetek le a pulóveremről. Többször áttúrom a hajam, amivel szerintem még kócosabbá teszem magam, szóval inkább vissza simítom a fejemre, amivel meg gyakorlatilag valószínű úgy nézhetek ki mint egy szopott gölődin. Mindegy, nem erőltetem a dolgot. A hajam és a külsőm rendezése/tönkretétele (megfelelő aláhúzandó) között is összesen talán újabb öt perc telik el. Ekkor fordul a figyelmem ismét a férfi felé, aki korábban már volt olyan kedves a segítségemre sietni, és akivel alapvetően szintén úgy viselkedtem mint a pokróc. Viszont remek mókának tűnik szuggerálni, hátha bejön és kiderül, hogy rejtett szuggessziós képességekkel rendelkezem. Persze nem hiszem, hogy így lenne, ezzel azonban sikerül magamat egy kis időre lefoglalni, és kikapcsolni szépen lassan a külvilág zaját. Ajkaim lassan elnyílón, szinte csak lehelve formálják a szavakat, újraismételve ugyanazt az egy mondatocskát, amivel a hátára próbálok hatni, egyelőre sikertelenül. A mozgásából itélve, vagy ahogyan a keze lendül, a válla megereszkedik úgy vélem nem éppen jó híreket kapott az ablak túloldalán. Kíváncsian dobolok tovább az ujjaimmal, miközben még mindig és kitartóan játszom ezt a buta játékot, aminek nem feltétlen lesz eredménye, de legalább lefoglalom magam. Vélem én. Az újra mantrázott mondatok között aztán olyasmi történik ami másodpercek alatt megakasztja ezt a kis játékot! Basszus, működik! A férfi megfordul. Először az a benyomásom, hogy elintézte amiért jött, de az apró megtorpanás, és ahogyan rám néz gyorsan világossá teszi, hogy nem. További meglepett és szinte belém fagyott levegőt okoz, hogy néhány lépés múlva már ott áll előttem. Ujjaim abbahagyják ezt a ritmikus kopogást a fotelen, és jelentőségteljes kíváncsisággal emelem rá a tekintetem, enyhén felhúzott szemöldökkel. Ráérek-bólintok. Remek- hát ez nézőpont kérdése, de azért erre is bólintok. A harmadik kérdést követően viszont szinte azonnal kibukik belőlem a szinte kézenfekvő mondat.
-  Miért meg is nősül egy füst alatt?- ha már ugye hivatalos helyen vagyunk és az ő sorszáma következett gondolom mindenféle olyan ügyet elintéz amivel a későbbiekben egyéb tennivalója lenne. Nem a kisfiús vigyor ami meggyőz, hanem a felém nyújtott kéz. Udvarias. Egy piros pont. Nem csapom bele a kezem a kezébe, nem parolázni akarok, hanem hagyni, hogy felsegítsen. A táskám után nyúlok és a vállamra veszem
-...ne tűnjön annak…- szúrom valahova a mondanivalója közé a saját mély és picit talán tréfásabb éllel csendülő hangomon, mert nem tudom megállni, hogy ne tegyem.
- Tudja hogy mondták abban a régi filmben: Ne tanúskodj gyermekem, mert este már a halakkal vacsorázol. Szóval ha nem akar belőlem halkaját csináltatni és nem éppen élete baklövését készül elkövetni egy házassággal, akkor azt hiszem minden másban partner vagyok. Én és a szép természetem.- teszem még hozzá, mert ezt annyira kedvesen mondta. Felkapom a fejem a meghívás hallatán és most már sikerül meg is nevettetnie. Óriási.
-  Maga aztán tud bánni a nőkkel. Kitépi tövestől a fikuszt is a kedvemért a bejárat mellől, csakhogy a virág is meglegyen?- na nem mintha olyan fontos lett volna, meg aztán elég hülye látvány lettem volna a pizza mellett egy földlabdás kissé beteg levelű zöldséggel.
- Legyen pizza. A gyrosban túl sok a zöld. Nem vagyok egy Green Peace aktivista vega emancipunci. Bocs!- vontam meg a vállam. Igaz láttam már pizzát is felpakolva minden húsmentes vacakkal, amitől leginkább agyzsibbadást kaptam. Már a látványtól. Elindultunk az ablak felé, na nem kart karban csak úgy egymás mellett szépen rendezetten.
- Amúgy ahogyan látom sok dologban igazán remekül felkészült de a papírokat illetően magának is van még mit pótolni.- ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg neki.
- Ami pedig a vércukromat és annak beállítását illeti...kevés még a vasam, nem ártana néha kevesebb kávét innom a vérnyomásom miatt. Bár ha látom előre ezt a helyzetet bedobtam volna a múlt havi teljes vérképemet. Nagyon cuki olvasmány.- azt hiszem ismerkedős témának ez pont elmegy, legalábbis ami az ebédmeghívása mellé jár.
- Ja ez igent jelentett ám, csak gondoltam adok neki egy kis felvezetést. Az mennyire snassz lett volna ha beleegyezem egy szimpla igennel.- emeltem meg a kezem és magasba lendülő mutatóujjammal köröztem is a levegőben. Megálltunk mindketten az ablak előtt és egy gyors és igazán kedves mosolyt villantottam az ügyintézője felé.
- Üdv!- mit cifrázzuk?
- Azért egy kicsit szerencsésebb mint én. Kedvesebb arcú a maga ügyintézője mint az én morcikám. Igaz van egy kis délies beütése, de annyi baj legyen.- súgtam kicsit bizalmasabban és csendesebben a mellettem álló férfinak, majd az ablak túloldalán ülő hölgy felé vigyorogtam szélesen. Vártam, hogy miről van pontosan szó, hova és mit írjak alá….vagy egyáltalán mihez is adom én a nevemet?
- Kagyló. Olyat még nem ettem. Mármint ilyen tengeri herkentyűs pizzát.- szólaltam meg hirtelen úgy bele  a nagyvilágba. Bár nem tudom ez most honnan jött, csak eszembe jutott és nem akartam elfelejteni. Az ügyintéző hölgy elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán a férfira, és megint rám. Én meg szimplán csak megvontam a vállaimat. Most miért? Lehet tényleg finom.  



 
Zene:Johnny Cash~One  §§ Megjegyzés:  Basketball   §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Csüt. Okt. 20, 2016 2:56 pm írtam neked utoljára


Winona

Van különbség az óvatos pimaszság és a lúgos, savas, tömény rosszindulat között, amit eztán a vöröske ügyintézője kap tőle. Előbbit imádom annyira tapasztalni is, mint másokon gyakorolni; utóbbit ellenben nem értem, és nem is tudom kezelni. Részint ezért, részint mert okafogyottá vált a további jelenlétem, visszatérek a kvázi saját ügyem intézéséhez.
Ezen a fronton minden gördülékenyen megy. A nevemen történt kisebb fennakadás, amikor az ügyintézőm leolvasta a meghatalmazásról. – Bakker! Magát biztos nagyon utálták a szülei. – Tör ki belőle önkénytelen. Nekem a Judas Warrennel semmi bajom, de az emberek között már volt alkalmam megszokni az előítéletet. Judas= áruló, és amiért itt embernek hisznek, máris teóriákat gyártanak az életemről, és arról, hogy miféle kotonszökevény lehetek, ha ENNYIRE meg kellett billogozzanak a szüleim. Ez a név átkot is jelent egyben... Ezt tette kétezer év, pár nagyszájú szemtanú és néhány nevetséges félreértés. – A Judas még messze nem üti a Lakatos Timóteuszt. – közlöm, mintha ezzel mindent megmagyaráztam volna. Az ügyintéző cinkosan kuncog a bajuszkája alatt (enyhe hormonzavar, ami az ő korában már megesik. nincs ebben semmi rossz, ebbe senki nem hal bele), de további megjegyzés nélkül hagyja, mielőtt átlépne egy határt, ami a hivatalába kerülhet. A poszt apokaliptikus világban nem maradt helye a faji, etnikumi és bármilyen más emberekkel kapcsolatos előítéleteknek. (Kivéve a neveket. Utálják a nevemet.) Egy világban, ahol ilyen sokan meghaltak már, bűn különbséget tenni ember és ember között. Hitler szeme könnybe lábadna szívfájdalmában.
Mindenesetre a nevem felett napirendre tértünk, és közben tökéletesen megfeledkeztem a furán bunkó és aranyos menyecskéről, aki mellettem próbált ügyintézni. Helyette egy rakás olyan dologgal lett teletömve a fejem, amit majd el kell mondanom a szomszéd néninek is. Alapvetően semmi baj a memóriámmal. Most örülök ennek igazán. Csak akkor vagyok bajban, amikor a meghatalmazásomhoz, hogy igazi meghatalmazás legyen, szükség van még egy tanúra is. Csodás.
Igazából nem terveztem megkeresni a vöröskét. Ő is egy ember a sok közül, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett az utcán a nélkül, hogy akár egy pillantást is vetnénk a másikra. Szóval ő is csak egy arc a tömegből, és nem tulajdonítok neki ennél több jelentőséget. Egészen eddig a pillanatig. Én nem tudom, hogy éppen engem szuggerál, merő véletlen, hogy pont ekkor nézek hátra, és pontosan rajta akad meg először a tekintetem. Észrevettem, hogy levette már a kabátját, szóval várakozásra rendezkedett be.
Néhány hosszú lépéssel előtte termek, és nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem ültéből, ha adja az övét. – Ráér. Remek. Lesz a tanúm? – kisfiúsan vigyorgok. Utálok kérni. Általában csak célozgatni szoktam, aztán valaki más csapja le a labdát, de konkrétan kérni valamit, utálok. Most mégis ezt kell tennem. – Hogy ne tűnjek hálátlannak – idézem nem egészen pontosan a szavait, ellenben a hanglejtés az közel azonos. – utána elviszem ebédelni önt meg a szép természetét. Botrányosan leesett a vércukorszintje, azért ilyen pokróc. Semmi pucc, csak egy gyors pizza, vagy gyros. – felvonogatom a szemöldökömet kétszer-háromszor, mintha valami visszautasíthatatlan ajánlatot tettem volna. Igazából, ha egyértelmű nemet kapok, akkor nem fogok erősködni se a tanú, se az ebéd ügyében. Önérzetem és sérülékeny egóm nekem is van. Bármilyen hihetetlen.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Okt. 18, 2016 8:13 pm írtam neked utoljára



Judas & Winona


Dühös voltam és ez nem volt kifejezés. Hülyének néznek és mellé még megpróbálnak időt is húzni, amit végképp nem díjaztam. Rohadt sokat utaztam és kétszer szálltam át a távolsági buszjáratokon, második alkalommal magam elé kifogtam egy olyan öreganyót, amelyik a két órás út alatt folyamatosan kattogtatta a műfogsorát, a mellette ülő férje pedig két percenként krákogott. Persze lehetne kérdezni, hogy miért nem repülővel jöttem. A válasz halálosan egyszerű, mégpedig azért nem mert nem vet fel a pénz. Két kezi munkával keresem meg a napi betevőt mint egy átlagos kis manufaktúra alkalmazottja. Aranyműves vagyok, vagy ahogyan sokan mondanák ötvösmester. Hogy miért választottam ezt a szakmát? Mert tudtam, hogy soha nem lesz annyi pénzem, hogy ilyen holmikat vegyek magamnak, így aztán arra az időre amíg formálom és alakítom legalább a sajátomnak tudhatom. Szép szakma, csak baromi nehéz. A legszebb az egészben, hogy hamarabb gondolnának valami dekoratív munkával pénzt kereső nőnek semmint ilyesminek. De ugye, senki nem ítél elsőre? Meg egy frászt nem! Már látom az ablak túloldalán a korban jócskán bennejáró, ruháját tekintve a színek harmóniáját még csak hírből sem ismerő rövidlátó ügyintézőn, hogy magában elkönyvelt már valami fehérmájú ribancnak, aki az ő idejét rabolja. Ejjnye, ez nagyon nem szép dolog. Igaz én is beskatulyáztam őt, mert megtehetem. Hogy mit is néztem ki belőle: egyedül él, talán van egy kopasz egyiptomi macskája, meg egy perzsa, csak a szimmetria kedvéért, a lakása tisztább mint egy kórházi műtő, és randevúja talán utoljára akkor volt, amikor Marilyn Monroe elénekelte az elnöknek a "Happy Birthdayt". Nem szép kilátások. Talán a közöttünk lévő, szembetűnő különbség az oka, hogy megpróbál lerázni, és még inkább megpróbál hazugságokkal elküldeni, csakhogy ne neki kelljen velem foglalkoznia. Bántóan bosszantó ez a fajta viselkedés, és nem csoda, hogy nem éppen kedvemre való. Éppen ezért kelek ki magamból és próbálom először az első kikívánkozó haragomat egy visszafogott káromkodás formájában rázúdítani. Hasztalan úgy tűnik, és ami azt illeti nem vagyok éppen a testi fölény hangsúlyozásának a híve. Kicsit fáradt vagyok, elgyötört, és ami azt illeti az udvariasságom valahol kint hagytam az esőben, szóval a legrosszabb napomon próbál meg lerázni. Nem mintha másik napon hagytam volna. A körülöttünk állók tekintete szinte égeti a bőrömet, én mégis egy valakit szúrok ki a tömegből: azt a férfit a másik ablaknál aki olyan önelégült mosollyal nézi a kialakuló kis ellentétet mintha egy középkori lovagi tornán páholyban foglalna helyet. Örülök, hogy ilyen pompásan szórakozik a nyomoromon, csak éppen a kicsattanásom már nem erről árulkodik. Haragos vagyok és valakin le kell vezetnem, így aztán az ő vigyora az ami elsőként kicsapja a biztosítékot nálam. Már nem mintha lenne még mit, hiszen az ügyintéző már kellően megadta az alaphangot. Csodálkozva vonom fel a szemöldököm. Ez most elemez engem?
- Kalcium hiányosnak tűnök?- dobom vissza a kérdést az ő utolsó kérdésére a körömrágást illetően. Cseppet sem tetszik, hogy visszakérdez. Neki csak az lett volna a dolga, hogy szépen eltűri a beszólásomat. Én kissé hátrébb lépek, amikor ő közelebb lép. Nana, csak óvatosan, ennyire még nem vagyunk jóban. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a testi kontaktust, de a kéretlent azt nagyon nem. Az üvegablak felé pillantok és látom, hogy a nő pompásan szórakozik a nekem intézett szavakon.
- Örülök, hogy jól szórakozik az ügyem intézése helyett!- motyogom, bár ez inkább már csak magamnak szól semmint neki, vagy úgy egyáltalán bárki másnak. Aztán persze még inkább sikerül meglepnie ennek a semmiből idepottyant idegennek nem csupán engem hanem az ablak túloldalán ülő ügyintézőt is. Némán, szinte kívülállóként nézem végig a diskurzust ami az orrom előtt zajlik éppen, és a végén én vagyok az aki győzelmének teljes tudatában szegi fel a fejét, és húzza ki magát, amikor látom hogyan omlik össze a pult mögött a hamis álarc, és láthatóan fogalma sincs ennek az asszonyságnak, hogy mégis mit csináljon most.
- Nem mintha kértem volna a segítségét….bár hálátlannak sem akarok tűnni, de kösz.- jegyzem még meg amikor ott hagy magamra a másik oldalon a tökéletesen leforrázott aktakukaccal. A fejem mozdul és az utolsó szavakból itt maradt kis huncut visszhangot még elkapom, ujjaim a fülem mögé tűrnek egy tincset. Fő az elegancia, még akkor is ha jelen pillanatban nem éppen vagyok topon semmiféle tekintetben.
- Cica? Én jelen pillanatban legfeljebb egy cicát látok itt. Egyedül harcolni pedig nem éppen nevezhető szórakoztatónak.- jegyzem meg egy hasonló vigyorral amelyet tőle kaptam korábban, majd visszafordulok a pult mögött helyet foglaló hivatalnok felé aki éppen az aktáimmal van elfoglalva.
- Mennyi időt fog igénybe venni?
- Jóvá kell hagyatnom a hivatal vezetővel és szükségesek még további…- na most én vagyok az aki a szavába vág, ahogyan ő tette az előbb
- Nehogy azt mondja nekem, hogy jöjjek vissza holnap, mert esküszöm magának kezdem elveszíteni a türelmemet!- szinte sértődötten vonja fel fitos, de már kissé borvirágos orrát ( úgy tűnik a poharat elég sűrűn emelgeti nagy unalmában)
- Egy óra. Rosszabb esetben kettő. Szólítani fogom, Miss. Addig foglaljon helyet!- látszólag a háta közepére nem kíván, de ez az érzés kölcsönös. Szívesen mondanám, hogy szeretem New Yorkot, de az előbbi incidens kapcsán rájövök, hogy miért nem mozdultam eddig ki a megszokott környezetemből. Persze hozzátartozik az is, hogy nem szívesen lennék távolabb a bátyámtól mint amennyire szükséges.
- Remélem tudja, hogy nem fogok innen addig elmenni, amíg vissza nem hozza nekem azokat a papírokat. Ha pedig megpróbálnak erőszakkal kivezettetni botrányt fogok csapni. Én-ma-innen-nem-megyek-el-a-papírjaim-nélkül!- az utolsó mondatot határozottan és artikulálva mondtam ki,mindegyiknek a végén a mutatóujjammal a pultra koppintottam egyre hangosabban és erőteljesebben. A nő a másik oldalon felállt a székről húsos ujjai között az általam beadott aktát szorongatva
- Nézze hölgyem, ha kíváncsi a véleményemre….
- Nem vagyok kíváncsi!- nem vett tudomást a közbeszúrt mondanivalómról
- Maga ritka modortalan és udvariatlan nőszemély, aki nem hajlandó tudomásul venni, ha valami nem úgy történik ahogyan maga akarja!
- Ezzel az utolsó gondolattal egyet értünk. A többi része pedig igaz magára is, azt az egyet még hozzátéve, hogy szemrebbenés nélkül hazudik. És ebben az egyben jobb nálam. Nem nagy dicsőség!- elképedve állt ott mikor én nem foglalkozva vele a továbbiakban hátat fordítottam és az ügyfelek részére fenntartott kis fotelek felé indultam. Lekanyarítottam magamról a kabátomat, és az esernyővel együtt a kis fogasra akasztottam. Hófehér garbós, testre simuló zsenília pulóvert viseltem, és egy fekete farmernadrágot. Helyet foglaltam az egyik fotelben, és a lábaimat keresztbe rakva egymáson egy nagy sóhajjal dőltem hátra. Kezemet a fotel karfáján pihentettem két oldalt és valami jazz zene taktusait kopogtatták az ujjaim. Sötét íriszeim újra végigpásztáztak a hivatal lassan megnyugvó tömegén, amíg aztán meg nem állapodtak a férfin, aki a segítségemre volt korábban. Még nem fordult meg, nekem háttal állt, éppen az ablaknál intézte az ügyeit. Valamivel el kell ütni az időt, nem? Szóval ahogyan így ültem, a hátát kezdtem fixírozni igen nagy beleéléssel. Közben ott motyogtam magamnak belülre, mintha szuggerálnám.
~ Gyerünk, fordulj meg!~
Remek szórakozás a sugalmazás, csak eddig még sosem vált be. Nekem nincsenek képességeim. Még mindig egy ember vagyok akinek valamiért rohadtul fontos a lelke. És amíg ez így van valahogyan mindig, minden helyzetben biztonságban érzem magam. Féloldalasan, alulról felfelé pislogva tovább bűvöltem az idegen hátát. Szórakozás, unalom a kettő együtt, fene tudja.




 
Zene:Johnny Cash~One  §§ Megjegyzés:  Basketball   §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Kedd. Okt. 18, 2016 1:39 pm írtam neked utoljára


Winona

Valaki egyszer azt mondta, hogy ha meg akarod nevettetni istent, mesélj neki a terveidről. Én ezt tovább fejlesztettem: Ha jó kedvre akarsz deríteni egy életunt halhatatlan, küldd el az emberek közé hivatalos ügyet intézni. Nekem már önmagában a számítástechnika ténye felér egy körrel a hullámvasúton, de nekem ez azért más, mert bő kétezer éve is jártam már a Földön. Akkor még nem voltak hivatalos helyek ügyintézésre, nem voltak fénymásolatok, és a tíz ujjukon számoltak az emberek. Nekem minden új. Megszoktam, hogy vannak ilyesmik, de nem szűntem meg ámulni rajta, csodálni a technikát meg a vívmányait. A másik dolog, ami engem, mint halhatatlant fenemód szórakoztat: az emberek kicsinyes türelmetlensége. Ahogy egymást kicselezve próbálnak előre kerülni a sorban, akkor is, ha sorszámot húztak. Hiába látja mindenki a cetlit a kezében, simán a szemedbe hazudnak róla. Aztán ott van az unalmában toporgó fajta, amelyik felciccen, vagy morog magában amikor nem az ő sorszámát harangozza be valamelyik piros számos kijelző. Van még a pesszimista, aki eleve szendviccsel és vastag könyvvel áll be a sorba, illetve úgy ül le a váróban. Van aki a telefonját piszkálja egész idő alatt.
És vagyok én, aki jól szórakozik mindezen.
De komolyan. Ráérek.
Még csak nem is a saját ügyemet intézem. A szomszéd néni köz.gyógy-igazolványát újíttatom meg, aki a törött csípője ürügyén nem tud eljárni a saját ügyében. A néni egyben a házmesterünk is, és volt szíves a kedvemért eltekinteni a „tilos a háziállat” házszabálytól, kvázi, nekem ezt kutyakötelességem elintézni neki. Nem maradhatok adósa. Kivártam hát a soromat, átnyújtottam a szükséges dokumentumokat (részint a meghatalmazásokat is), innen kezdve pedig minden megy magától, nekem semmi dolgom. Ezért is mosolyogtat meg, amikor a szomszéd ablaknál elhangzik, hogy a mai napon nem foglalkoznak szociális ügyekkel. Én tűzoltóként valamiféle hivatalos személy vagyok, ezért kivételesen előre vették az ügyemet? Ha úgy van, ezért egyrészt hálás vagyok, másfelől nem jogos valaki más vérét szívni, amikor egy személlyel már kivételeztek.
Leplezetlen kíváncsisággal hajolok derékból hátra-oldalt, hogy jobban rálássak az eseményekre. Napom fénypontja a rögtönzött civakodás, de tényleg. A  vörös hajú nő, és a szemüveges ügyintéző asszonyság esete. Felismerem ezt az élethelyzetet. Láttam már korábban. Az irigység tipikus esete. Az ügyfél gyönyörű, a haja csapzott az esőtől meg a párától, de jól láthatóan ápolt, az öltözete tökéletesen megfelelő. Vele szemben ott a korosodó hölgy (tíz dolcsit rá, hogy vénlány sorban), aki már elvesztette minden fiatalos báját. Hajlanék az ügyfél igazára (bár senki nem kért fel bírának), mígnem engem akar felhasítani azzal a metsző tekintetével.
Felvirul az arcom. Ezt az élethelyzetet is ismerem. – Düh. Most azt jelenti, meddő kísérlet a lehetetlen ügyintézésre. Kegyed biztos nagyon könnyen lesz ideges. Körmét nem rágja? – Vigyorgok. Azoknak az embereknek az arckifejezésével, akik most aztán nagyon a dolgok mélyére látnak. Kiszámított volt a gesztus, és pontosan azt a reakciót váltotta ki, amit vártam: az ügyintéző nő kárörvendő vigyorát. – Hiába próbálja meggyőzni róla, hogy önnek ez sürgős, az a hölgy az üveg mögött már eldöntötte, hogy csak azért is móresre fogja tanítani. – a néni arcáról látványosan lelohad a mosoly. Kezd ráébredni, hogy nem az ő pártján állok, noha első benyomásra a hőbörgő ügyfelet „aláztam”.
Pillanat türelmet kérek az én ügyintézőmtől, míg átlépek a szomszédos ablakhoz, és hanyagul, nemtörődömül, igazából bármilyen jelentőség nélkül teszem a kezemet az ideges nő vállára. – Minden létjogosultsága megvan a dühéhez, kisasszony. Jómagam történetesen szociális ügyet intézek a szomszéd fülkénél. Szerintem tegyen kitérőt a hölgy feletteséhez. Tűrhetetlen az efféle kivételezés.
-Kérem, arra semmi szükség. – sápítozik az ügyintéző, és habozva nyúl a kissé meggyűrt dosszié után.
Az ügyfél füléhez hajolok, és magamtól fenemód eltelve súgom oda neki, hogy – A magáé. – és már hátrálva fűzöm hozzá, hogy – Szívesen. Ne fogják vissza magukat. A cicabox a második kedvenc műsorom.
Próbálom a legtenyérbemászóbb képemet vágni, miközben olyan nyájas vagyok, hogy abba indokolatlanul senki ne tudjon bele kötni. Van valami a felpaprikázott nőkben, aminek nem lehet ellenállni. Némi régimódi szexizmus vegyül a képbe. Amikor utoljára itt jártam, a nők meg se szólalhattak a férfi engedélye nélkül, és megkorbácsolták őket, ha olyasmire vetemedtek, mint kibontott hajjal, főkötő nélkül kilépni a házból. Tetszik, hogy így kinyílt a szájuk... És rejtett perverzióim egyike, hogy ha ideges nőt látok, akkor azt tovább kell hergelni. Nem annyira, hogy már karmol és harap is, éppen csak a határig vinni.
Most vajon mellé lőttem? Ez volna a második alkalom.
Úgy valaha.

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Okt. 17, 2016 10:13 am írtam neked utoljára



Judas & Winona


A metropoliszoknak megvan az a sajátos tulajdonsága, hogy könnyen el lehet bennük tűnni és ez igaz a hivatalos ügyekre is. Minél nagyobb egy város, a hivatalokban annál nehezebben boldogul az ember a kimért és a törvény betűihez végtelenségig ragaszkodó köztisztviselőkkel. Mintha egész életükben azt tanulták volna hogyan legyenek lehetetlenül pofátlanok és a kedvességet patika mérlegen mérő paragrafus-szolgák. A virtualitás korában papíron ügyeket intézni nagyjából olyan mintha még mindig mamutokra vadásznánk valahol a kietlen sztyeppéken. Alapos seggberúgása a vívmányoknak. Na igen, a nyomdászoknak és a tintagyártóknak is meg kell élniük valamiből. Nekem azonban a legkevésbé sem okoz örömet az, hogy ide kell utaznom, csak azért mert az intézmény, ahol a bátyám él éppen new york-i központtal rendelkezik. Mindenféle iratra szükségem van, ha a jövőben én akarom ellátni a gyámságát. Mivel évekkel ezelőtt hivatalosan is elmezavarodottá nyilvánították, csak abban az esetben hozhatom ki, ha sikerül igazságügyi elmeorvos szakvéleményét megszereznem. Tulajdonképpen egyszerűnek tűnik a feladat, a probléma csak annyi, hogy Chad nem hajlandó mást vallani, nem hajlandó engedni a véleményéből, és emiatt az egész világon nem létezne egyetlen orvos sem aki szabadon engedné őt futkorászni. Kizárólagos lehetőségemet arra, hogy sikerüljön kihoznom őt, pedig én magam utasítom el alkalomról alkalomra. Megtanultam, hogy a lelkem az egyetlen értékem, tulajdonképpen emberként ez a fizetőeszközöm a halálkufárok ellen. Lehetne önző dögnek, szívtelen ribancnak titulálni, és meglehet aki ezzel a jelzőkkel illet nem is áll olyan messze a valóságtól, de egy dolgot nem szabad elfelejteni: senki nincs a helyemben, hogy akár egy szemernyit is joga legyen elítélni. Először mindenképpen a hivatalos úttal fogok megpróbálkozni, bár nem tagadom, hogy a másik, a kevésbé nehéz része sokkal hívogatóbb és nem agy alkalommal harapok rá a nyelvemre, nehogy képes legyek beleegyezni a csábításba. Egyre nehezebben tudok neki ellenállni, és egyre nehezebben igyekszem menekülni előle. Tulajdonképpen ostoba vagyok, hogy azt hiszem elfuthatok, hiszen ez egy olyan játék, amelyben nem győzhetek. Az ördög küldöttével kártyázni olyan mintha mindenki látná a lapjaidat az asztalnál, csak éppen te nem.
Az eső ütemesen kopogott a fejem felett tartott kávébarna esernyőm ponyváján, dinamikus hangja apró pislogásokra kényszerített, miközben lehajtott fejjel, megpróbálva ellenállni a feltámadó szélben arcomba fújt pernye víznek haladtam előre a hömpölygő tömegben. A hangok egyetlen duruzsoló masszává álltak össze a fejemben, az emberek elmosódott árnyékokká, és arctalanná váltam magam is közöttük. Hiú ábránd azt gondolni, hogy elbújhattam volna közöttük, hiszen az aki elől gyakorlatilag gyerek korom óta menekülök úgyis megtalál. Nem a hitem tartja távol, és nem is a gyűlöletem, vagy éppen a beteges ragaszkodásom. Mint a jó vadász a megfelelő pillanatra vár, és időről időre gyengít. Könnyű helyzetben van, neki végtelen jutott amelyből nekem csupán néhány évtized. Igazságtalan, nemdebár?
Felpillantottam a mustársárga kőporral bevont, tudor ház homlokzatára, melyen katonás, és egyenes betűk hirdették hivatali jellegét. Összecsuktam az ernyőt a lépcsőn felhaladva és leráztam róla  a maradék vizet. Fekete ballonom úgy csillogott a víztől mint a szurok nyáron a tűző naptól, hajam kissé összetapadva lógott lefelé. Csapzottan, elgyötörten haladtam előre koppanó léptekkel a neonok mesterséges fényével megvilágított folyosón, egyenesen az ügyfél térbe. Ma nem sokan voltak, gondolom az esős idő nem éppen kedvezett a hivatalos ügyeknek, és mindenki inkább későbbre tolta ha nem volt égetően sürgős. Nekem azonban az volt. Minden nap amelyet elvesztegetek, egy újabb nap a bátyámnak a földi pokolban, ahova a saját szüleink juttatták és ahol az én hazugságom tartotta ott. Három éve nem beszél velem, nem is akar látni, számára megszűntem létezni. Én azonban ragaszkodtam hozzá, még akkor is, ha ennyire kegyetlen módon árulom el őt folyamatosan. Képtelen vagyok azonban mást tenni, egyszerűen nem megy. Talán keresem a kiskapukat, az emberi világ lehetséges útvesztőiben, amivel mégis meg tudom oldani, noha tudom, hogy elfelejteni nem lesz képes mindazt ami vele történt. Arra csak egy mód lehetne. Fél órát várakozom a sorban, mire az ablakhoz kerülök. Addig az idő úgy telik velem, hogy mg csak nem is érzékelem a múlását. Lekötnek a saját terveim, a továbbiak amiket még meg kell tennem. Apró csengő csippanó hangja ránt vissza a hivatal kissé esőtől bűzlő helységébe. Felkapom a fejem és az üvegablak felé pillantok, melynek oldalsó kijelzőén vörösen villog az én sorszámom. A pult túloldalán negyvenes nő, fogsora éppen olyan mű, amennyire a felém villantott méregvörös ajkain születő mosolya.
- Miben segíthetek hölgyem?- iratok kerülnek elő a kezemben szorongatott aktatáskából, egy gyűrött szélű bordó dosszié, minden irattal amely ahhoz szükséges, hogy a bátyám ügyében végre én tudjak intézkedni.
- Chadwick Satine gyámsági ügyével kapcsolatosan jöttem, aki jelenleg a san franciscoi Szent Benedek Elme….- nem tudom azonban befejezni a mondanivalómat, mert az üveg túloldalán a hamis arcú nő félbeszakít. Hangja kicsit ingerült, mintha nekem tudnom kellene azt, hogy ezt itt és most nem fogom tudni elintézni.
- Hölgyem, kérem. Gyámsági ügyekben csak holnap van ügyfélfogadási idő. Ma az ingatlan és földügyekben lehet eljárni, valamint a lakcím ügyintézés kapcsán.
- De nekem azt mondták, hogy…- megint félbeszakít. Kezdek egyre ingerültebb lenni, hogy egy mondatot nem enged végigmondanom.
- Mindegy mit mondtak önnek! Ma nincs gyámsági ügyintézés, kérem jöjjön vissza holnap!- a fejemet rázom. Nem, holnap nem tudok, holnap már vissza kell mennem, megígértem az ügyvédnek, hogy addigra meglesznek a papírok, ki fogunk csúszni a határidőből. Az én hibám, nem kellett volna eddig halogatni. Lecsaptam a papírokat az ablak előtti pultra és a hangom megemelkedett. A harag, a kétségbeesés, a tehetetlenség egyszerre rezgett benne
- Én nem érek rá holnapig! Én ma akarom elintézni! Szóval szépen elveszi tőlem a papírokat és soron kívül segít nekem!
- Csillapodjon hölgyem!- ez tipikusan az a mondat amivel még jobban fel lehet bárkit ingerelni, amikor mérges és ingerült.
- Az Isten verje meg magát! Mi nem volt világos? Több mint kétezer mérföldet utaztam csak ezért, mert nem képesek egy rohadt elektronikus ügyintézésre, akkor amikor az emberek még a seggüket is applikációkkal törlik ki!- egyre jobban emelkedett a hangom, éreztem, hogy már nem csak a nő figyel az ablak túloldalán, hanem az ügyfelek közül is egyre többen. De nem érdekelt. Nekem ma kellett ez a papír és el akartam intézni. A mellettem lévő sorban álló férfi vizslató és kíváncsi pillantásával akadt össze a tekintetem amikor fújtatva oldalra fordultam.
- Maga meg mi a francot bámul? Nem látott még dühös embert?- nem ő tehetett a haragomról mégis rajta vezettem le.


   
Zene:Johnny Cash~One  §§ Megjegyzés: Remélem használható kezdő  Embarassed  §§

Vendég
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

Hétf. Okt. 17, 2016 9:30 am írtam neked utoljára



Sponsored content
LOST SOULS,WHISPERING AMEN TO THE MOON


•we're fallen angels •
• heading to hell from heaven•

írtam neked utoljára


 
Queens
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: