We're gonna rule the world We don't give up
So we'll keep on starting the fires We own the future The story that they sold us

 
Queens
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 1:24 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1500 • Credit:

 
- Nos, igen. Bár neked és nekem mást jelent a rég. A drog nemigazán ismerős nekem, alkohol persze volt. A gyilkosság pedig.. maradjunk annyiban, hogy ott akkoriban talán még könnyebb volt. Az emberek buták voltak, nem ismertek sok mindent. Azt hiszem, a te állapotodra azt mondanák, hogy vélhetőleg megszállt az Ördög, vagy valami hasonló. Ha valaki meghalt, és nem volt látható jele, nem is kerestek magyarázatot. Mennyi mérget kevertem! Te jó ég – nevet fel, elgondolva, miket adott át embereknek, ha épp arra vágyott, hogy ez szórakoztassa. Arra, akire nem hatnak ilyesmik, könnyen, akár nyilvánosan is megtehette, egy kupából ittak, és mivel ő nem esett össze, ártatlan maradt. De nem csak ilyesmi ölt, volt ott minden kórság, kapzsiság, vagy csak a gyenge emberi szervezet. A városok, a világ még így is sokkal tisztább mint akkoriban, a mocsok és minden, amit az utcákra öntöttek, már sehol nincs, a romokat eltekintve. Ebben is van némi veszély, de elenyésző. Ez tűnt szembe, amikor belépett az épületek sokasága közé, azonban lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy közel sincs annyi ember, mint fénykorukban. Mint mikor egy nagy járvány végigsöpört a világon. Régi szép idők, valóban...
- Milyen volt a.. szervezett bűnözés? - nem a bűn maga ismeretlen számára, ó nem, csupán érdeklődik, milyen is volt az pontosan. Mivel múlatták az idejüket azok, akik erre az útra tértek. Nyilván nem merül ki fosztogatásban, akkor nem lenne úgymond ennyire lelkes a múltért.
- Tényleg nem szép. Vélhetően nekik sem tetszik, azért ilyenek. Kaptak egy nagy pofont és visszavettek – vonja meg a vállait, hogy igazából nem is keres erre olyan nagyon mélyreható választ, csak tudomásul van véve és kész. Az emberek neki mindig is érdekesek lesznek, így vagy úgy, de megleli, ami majd neki kell. Ha akarja, ha nem, szembe fog jönni olyan alkalom, amikor már nem lesznek ilyen jámborak és szerények – persze, vannak tékozlók és persze bűnösek is, akik tesznek arra, milyen a világ, kiélvezik akkor is, és nem hisznek abban, hogy ha jók lesznek, majd jön a Megváltó vagy az Isten és minden szép lesz. Hah, nem, semmi sem ilyen egyszerű.
- Ahonnan jöttem, nem volt élet rajtunk kívül, ha még messzebbre nézek, akkor meg főleg nem nevezhetem annak. Kár érte, persze, de még így is érdekesebb, mint egy kopár vidék – lehet félreértette, de neki aligha elavult. Inkább csak úgy nevezi, halott, haldokló, vagy olyasmi, mint ami megmentésre vár. Hátha egyszer még elindul valami, és akkor közelebb jut ahhoz, amely a modern jelzőt érdemli ki. Ez még a jövő, vagy épp álom, és egyikkel sem szeret sokáig játszani, mert ugyan tervezget, de már inkább a jelenben él, nem akar úgy koppanni, mint mikor bezárták őket. Megvolt minden terve, álma, és huss.. annyit kattogott a kidolgozáson, hogy szinte alig élt. Jó, ez jó vicc, mert élt előtte is eleget, de elég is.
- Ohh.. a fegyverkezés. Amióta úgymond fel lett „találva”, az a kedvenc játékszerűk, legyen az bármi. Még a mágiát is úgy kezelték páran, akik megkapták tőlünk. Persze, nem repkedtek, de egészen jól megoldották az erő hiányát. Kicsit még a hideg is kirázott – rázza meg magát, mert csak elképzelni tudja, milyen erő is lehetett az, és miféle pusztítást okozott. Képek villannak fel elméjében, amelyeket kapott a ládában az angyaltól; a képeken hatalmas tüzet, áradások, füstfelhők pihennek, ilyesminek tudja ezt is elképzelni. Mindennek parancsol valami, de itt talán csak az iránynak, annak nem tud, hogy mekkora legyen. Talán nem gond, hogy most nem kell ezektől is tartani.
- Sötét.. Nos, ha ezt nem a nappali fény hiányára érted, akkor valóban nehéz időszak volt. Sok rémséggel, sok vérrel és hmm.. hát gondolhatod mikkel – csak arra kell egy gondolni, mennyi csatát vívtak, hogy hevertek a testek egy mezőn és a bűz.. a rothadás.. Nem, lehet nem is tudja, mennyire volt az ott sötét.
- Nohát. Miért kegyelmezett meg neked? - talán véletlen, talán nagyobb terv. Mindig van, akinek megkegyelmeznek, a többi pedig elpusztul. Ez a világ egyik rendje, szinte az elsők között jött létre. - Áhh, akkor lehet az öreg látta benned a potenciált, ahogy az angyal is – fejti meg végül a kérdését, már ha ennyi igaz lenne, majd míg a másik anekdotázik, a pultnak dőlve próbál kényelmesebb módon ácsorogni. Nem mintha fájnának lábai, bár kicsit az áramot ott is megérezte, mégsem panaszkodhat. A tétlenkedés az, amely kicsit sok.
- Sosem vagyok az, és megölni is roppant körülményes. Mindig visszatérek, és az sosem kellemes. Ha fel is támadsz, miután kitöröm a csinos nyakad, egyszerűen felfallak és onnan nem hoz vissza semmi – vigyorog rá sötéten, hogy megölheti ha tudja, persze nem véglegesen, de akkor sem lesz egyszerűbb vele. Sőt! Azt persze elismeri, hogy a hatalom sokat ér, mindig is sokat ért.
- Általánosságban értettem, hogy miféléket. De ha vadászt, akkor nyilván azt, aki erős. Hmm. Mint a hadvezérek idejében – legyint végül egyet, majd visszatekint rá. - Az arkangyal? - emelkedik meg szemöldöke, majd elismerően bólint. Nos, akkor egyelőre azt a helyet jobb elkerülnie. Még nem biztos a saját erejében, plusz azok az angyalok nem olyanok, akiket könnyen meg lehet úszni és főleg ne fájdalommentesen. Nem, egyelőre nem kell kötekedni velük. Az viszont ennyire nem lepi meg, hogy a Sötétség halálát kívánja. Nem ő lesz az egyetlen, elvégre, senki nem akar veszni és végleg eltűnni. Azt még talán elviselte, hogy lerombolták a világukat, de hogy véglegesen.. az már nem olyan könnyű. Nagyon nem.
- Vélhetőleg elég elenyésző mennyiségtől. Bár. Kinek mi az – hogy ő mennyitől, az már más. Az íze miatt iszik bármit is, a hatását nem méri, elvégre nemigen éri el sosem azt a szintet. Képes-e vajon rá? Erre kíváncsi azért, egyszer.. talán egyszer ezt is kipróbálja.
- Nem szégyenítem magam, akármit teszek, az örömmel tölt el vagy épp másokat. Az ivástól sosem volt, de egyszer utamba került egy különösen erős alak.. attól volt egy kis képszakadás, de nem tartott két napig, sőt.. - két óráig se, csak pillanatnyi, amit akár okozhatott bármi más is. - Öhm.. nem, ezek nem történtek meg velem, kivéve az idegeneket az ágyamban. Egynek se ismertem a múltját, volt hogy a nevét sem – mert nem szent, ebből a tekintetből sem. Még talán meglepte a rokonságot is, hogy mikre képes, ha épp úgy akarja. Most persze már más, egyelőre nem mászott be senki mellé, de ami késik, az nem siet. Vannak egyelőre fontosabb dolgok a testiségnél is, ugyebár. Meg persze, nem látja, hogy most olyanok az emberek, még igazi mulatságot se látott még.
- Ó, ott mennek? Láthatom akkor milyen.. el is kéne majd mennem oda is – el is fog, csak nem most. Mindent szép sorban, egyelőre keresni kell pár aduászt, aztán egy kis család, egy kis ármánykodás, minden, ami csak szem-szájnak ingere. A lánynak úgy néz ki a mágia lesz az, és nem is hibáztatja, csodálatos dolog, mindig elkápráztatta a szemeket.
- Ha túlélsz bármit, félnivalód sincs. Bár a nagyobb hatalmaknak lehet mégis birtokában van az, hogy hogyan semmisítsenek meg valakit maradéktalanul. Sose tudni, mikor hasznos, mikor nem – néz a papír után, amit megszerez magának, és ráhagyja. Ha tetszik neki.. azonnal nem hiszi, hogy menni is fog neki. A kapkodás helyett inkább a felborult polc szélére ül, mintha valami kényelmes pad lenne, lábár kinyújtva pillant fel a másikra, és szavain aprót nevet.
- Tetszek neked? Köszönöm, ez hízelgő – még a haját is megigazgatja, amit szintén a múlt képeiből véve alakított most ilyenné. - Lehet annak számít, nem tudom. Gondolom nem szokás manapság az ilyesmi – követi ismét a tekintetével, miközben ő tovább ücsörög, kényelmesen. Meg se rezzen, amikor bezúzza az üveget, ellenkezőleg, szórakozottan figyeli, majd ujjait mozgatva emeli meg a szilánkokat, és rendezgeti vissza a helyükre, mintha csak azt mondaná, törd be még egyszer.
- Mi? Neem, nem. A papír csak neked van, mint.. öhm egy könyv utasítása. Odaállsz, ahol jó, ha nem tudod fejből, akkor felolvasod a papírról. Nem abban van a mágia, hanem a szavakban. Ez csak.. kellék – már érti, úgy hitte, a vízre kell azt dobni. Naiv tudatlanság, de nem haragszik, kezdő még ebben, kapott már értetlenebb kérdéseket is.
- Fejszével nem ártasz sokat neki, bár gondolom.. az csak a hatás kedvéért kellene – szórakozottan tekint rá, majd megcsóválja a fejét kissé. - Hatalmas kígyóként, elnyelve az ellenséget értelmes lenne, de így is jó nekem. A mérges kígyók a kedvenceim, igazán alattomosak – mint egy aranyos kis háziállat, úgy beszél róla. Persze, neki az a méreg nem árt, ha már apró rokonság áll közöttük, ennyi előnyt is kaptak.
- Ő volt az utolsó, kihaltak. Az pedig hogy miért nem tud? Nos, gondolom a Teremtő műve. Elzáráskor mindent megsemmisített, az apám története meg csupán biztos valami mesének van beállítva. Gyerekes.. de szomorú is. Nem ezt érdemli, és mi sem. De majd teszünk róla, hogy tudjon mindenki róla a jövőben - nem kesereg, hiszen nincs rá oka. Felállva lépdel az ablakhoz, és kitekint rajta a város szebbik része felé. Nagy tervek? Vagy csak az érzelmei dobálják fel? Nem tudja, nem is akarja, sodródik az árral. - Végül is, nem számít a múlt, csak az, ami most történik, nem?


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 10:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
- Pedig mennyi minden volt jobb réges-régen! - csapok le gyorsan a labdára, pofátlan vigyorral az arcomon. - Volt pia, volt drog tömkelegével! Uh nem is beszélve, hogy mennyi emberke volt, akiket el lehet úgy tüntetni, hogy senkinek sem tűnt fel. A szervezett bűnözés az aranykorát élte - sóhajtom letargikusan, mintha valaha éltem volna abba a korszakba. Azt nem teszem már hozzá, hogy akkor engem is elég szépen irtottak, szóval igazából panaszom nem lehet arról, hogy éppen most élek.
- Valójában nekem teszik a mostani helyzet. Valahogy idegesítenek az emberek - grimasz ül ki arcomra, mintha rosszul lennék. Hogy ezt bizonyítsam még oly torokhangot is hallatok, mi arról árulkodik, hogy mindjárt kihányom magam, de várj!
Mintha ezt már megbeszéltük volna!
- Oh, kicsi Leviatánka. Itt már minden elavult, ahhoz képest, ahonnan te jöttél - de tényleg minden. Mi az, amit meghagytuk a középkorból? Azt hiszem, hogy semmi. Legfeljebb a világ rendjét: angyalok, démonok és az ő világuk peremén helyezkednek el az emberek, mi meg még annál is kintebb.
Szemöldököm érdeklődve vonom fel, mikor mutatja mekkorák is voltak azok a bizonyos ablakok. Megnéznék egy olyat, de amíg oda eljutok. Mh, mintha pletykálnának valami boltról. Kár, hogy egy vadászé. De talán nem nyír ki rögtön, ha fizetséget…
Ne kalandozzunk el.
- Igazából nem. A fegyverkezés olyan mértékű lett, hogy könnyen meg tudták mondani, hogyha egy rakéta repül a város felé és még előtte fel tudták robbantani, mh… - csücsörítve húzom el a számat a jobb oldalra. Mégis miként magyarázzam el neki, hogy mi az a rakéta? - A rakéta egy repülő fegyver, vannak kis cuki szárnyai is, mint egy angyal, csak épp puskaporral van megtöltve és repked az égbe. Vannak gazdáik és azok parancsát teljesítik - vigyorodok el végül. Mennyire poénos egy apró kis lénynek beadni olyanakat, amik nem is léteznek. Na jó, ez persze létezik, csak nem épp abban a formában, ahogy azt ő várja el.
- Úgy tűnik, hogy nem csak az emberek agya miatt volt egy annyira egy sötét korszak - nevetem el magamat, a saját hasamat fogva, önmagam vicce miatt. Talán nem ismeri azt a kifejezést, hogy a sötét középkor. Hát most sem fogja, mert saját magamat annyira elszórakoztatom, görnyedten még egy polcba is meg kell kapaszkodnom.
- Semmi közöm nem volt hozzá! - emelem fel kezemet védekezőleg. - Becsszó! Véletlenül csináltam direkt! - mentegetőzők továbbra is. - Nekem nem volt unalmas. Az elsőben volt egy öreg ipse aki mesélt valami történetet - s ahogy mesélek újra magam előtt látom a tábortűz képét, gyerekként, miként üljük körbe. Ittam az öreg minden szavát, szemei néha megvillantak, éppen felém. Nem tudtam még akkor, hogy az apámat hallgatom. Arról az estéről sok minden homályos volt, nagyon sokáig. Amíg meg nem mutatta. - A vége az lett, hogy hirtelen kinyírt mindenkit magam körül, engem kivéve - arról pedig ne is ejtsünk szót, hogy épp emiatt kerültem be a diliházba. Megesik az emberrel, lépjünk is túl. Nem emiatt fogok eret vágni. Jah, hogy most megtehetem!? Frankó! - Második alkalommal pedig egy angyal döntött úgy, hogy mészárszéket rendez az utazókkal. Engem legfeljebb azért nem nyírt ki, mert besegítettem neki - vonom meg a vállamat újra. Nem annyira izgalmas témák ezek nekem sem. A gyilkolás a mindennapok része. Semmi különös nincs benne.
Elhitted mi!? Imádom a gyilkolászást. Legyen az bárhol, bárkivel, bármivel. Imádom nézni a szenvedő kis lelkeket.
- Na, még egy ilyen kijelentés, és féltékenységembe megtalállak ám ölni! A hatalom nagy úr manapság. Ne légy ennyire meggondolatlan… háháhá - nevetem el magam saját mondatom közepén. Annyira, de annyira nem tudom magam komolyan venni. Na jó, akkor vegyünk vissza.
Lépjünk tovább, mindenesetre elraktározom agyam rejtekébe, hogy ki is ő valójában. Egyszer még jól jöhet, nem igaz?
- Melyik várost kérdezed? Ebben a városba egy rohadék vadászot követnek, ble - újabb torokhang, mely arra enged következtetni, hogy őt sem szívlelem nincs ebben semmi. Pont az én fajtámat irtja. Pont ezért annyira mókás, hogy még senki sem jött rá, hogy visszatértem a városba. Vigyorogva, álnokul tekintek a kicsi Leviatánra, noha ez nem neki szól most. - Fricibe Mihály próbálja vezetni a várost, de - legyintek könnyedén. Néha olyan érzésem van, hogyha az arkon múlna az egész város odalenne. Idegesítő, hogy amennyire utálom az embereket, annyira az életükért kell küzdenem. Már csak papci miatt is.
- Jhah a sötétség - sóhajtom letargikusan. - Amennyire szimpi a ribi, annyira a halálát kell kívánnom - hajtom hátra a fejemet, ezúttal síró hangokat hallatva. Lelki szemeim előtt látom, ahogy két oldalról ívesen ömlik könnyem, mint egy rossz mesében.
- Végül is… - van abban valami logika, amit a kicsi kígyóka mesél nekem. Na még én is tanulok valami újat, nem igaz? Vagy csak érdeklődésem vesztem el, főleg amikor elmondja, hogy van már egy ilyen istenség. Nem tetsző grimasz ül ki képemre, miközben egy random könyvet csapok fel.
Nem, eszem ágába sincs beleolvasni, inkább csak nekivágom az ablaknak. Az persze nem törik be. Miért nem?
Ez az egy dolog, most nagyon beette magát két gondolatom közé.
- Akkor hát tisztelegj az új Isten előtt - hajolok meg előtte, egyik kezemet magam mögé téve, a másikkal pedig csuklómmal körözve újra és újra. A rum istensége. - Ki kellene próbálni, hogy mennyitől kapok alkoholmérgezést - filozofálgatok magamba.
- Woodoo - bólintok határozottan. - Az átkoz meg. Az által lehet - olvastam erről New Orleansba, de most hogy van itt egy ilyen forma, mint Hermész, aki taníthatja nekem ezeket. Miért is ne használjam ki? Főleg ha a latint tökéletesen meg tudná tanítani?
- És tettél őrültségeket? Önmagadat megszégyenítő dolgokat!? Minden buli kelléke ám
- vigyorgok álnokul. Dehogy része, de mennyivel jobb. - És ittad már le úgy magad, hogy képszakadásod legyen két nap között? Milyen szép is a teleportáció eme formája. Amikor idegenek ágyába ébredsz és fogalmad sincs arról, hogy mi is történik körülötted - sóhajtom letargikusan. Újra csak. Régi szép idők, most miért nincs is ez meg?
Hát persze egy rohadék pacika miatt, ki beette magát az álmaimba és ki sem akar onnan menni. Újra és újra látom a gyönyörű füsttől terhes alakját, villanü szemeit, karmait. Valódi alakját. Szegénykémet bezárták egy emberi testbe. Ki kell onnan szabadítani. Újabb gúnyos mosoly kúszik ajkamra.
Ki kell hát.
- Fricibe nem állt meg. Kell az áram, a fény, az elektromosság, a sok élelem, ezeket elő kell állítani, ez pedig maga után hordozza hogy a tudománynak is fejlődnie kell - vonom meg a vállam érdektelenül. Igaz nem olyan formában, mint korábban, de azért fejlődik. Valamelyest. Talán ebbe a pusztulásra ítélt városba is.
Valamiért van egy sejtésem, hogy ezt a trükköt nagyon félreérti, de akkor tegyünk rá egy lapáttal.
- Igazi varázslat - csillannak fel szemeim. Honnan is tudhatnám, hogy amúgy percek múlva maga adja meg ennek a trükkre a tudást? Addig is inkább csak azon röhögök magamba, hogy miként fogom a csatornán keresztül elvinni oda.
- Az erő, mivel szembe állok - csillanak fel szemeim. Ezzel mennyivel egyszerűbb lenne minden. És még apcinak is tudnék segíteni a háttérbe. Szóval akkor figyeljünk innentől figyelmesen. Csak ne, és ne kalandozzon el az elméd!
De hát annyira…
NEM!
- Khm… - köszörülöm meg a torkomat. - Vagy épp azért maradok ott. Ugyan már, mi van akkor ha erős? Jelenleg bármit túl tudok élni, és minél nagyobb hatalmat ismerek, annál jobban tudok majd később védekezni ellene - azokat a bizonyos határokat bizony súrolni kell. Nekem pedig felett szándékom.
Ajkam egyre jobban biggyed le, amikor azt ecseteli, hogy mire nincs erőm. Na majd akkor lesz! Persze mondjátok, hogy nem lehet erre erőm, pf. Majd meglátjuk aranyapám!
- Hé! Nem elhanyagolható! - tépem ki a papírt a kezéből, ha még esetleg nála van, ha nem akkor úgy ahogy van belegyűrőm kabátom zsebébe. Még hogy elhanyagolható. Ebbe a világba már semmi sem az, főleg ha ilyen erőkről van szó. Nekem nem is jöhet jól, de papcinak?
Látom, hogy a magnót figyeli, de nem foglalkozom vele. A magam részéről ütemesen dobolok a lábammal a földön. Ujjammal egy polc lapján.
Először még csak vigyorgok, de amikor megemlíti, hogy apa és anya nélkül voltak, szemeim forgatom meg. Mintha más nem. De aztán újra csak vigyorra késztet ez a mihaszna.
- Te tetszel nekem - vigyorgok rá álnokul. Naná, hogy tetszik, tudjátok, hogy milyen nehéz olyan lényt találni, aki nem csak azért öl mert „muszáj” hanem élvezkedik is közbe? Rendben, nem élvezkedik, csak a fini falattok között… - De akkor ez most kannibalizmus? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén érdekel, hogy akkor ez most mi is tulajdonképpen.
Az óvaintéstől csak szemöldökeim reppenek a magasba folyamatosan felvonogatva őket. Ez most kihívás egy keringőre?
De persze értem én, kósza bólintással jelzem, hogy nem fogom megfogadni a tanácsát. Veszélyesen szép az élet. Mégis egyelőre fogjuk magunkat vissza. Később pusztítunk majd.
Vagy most… Megkerülve a leviatánkát, egy dísznek használt baseball ütőt reptetek a kezembe, egyenesen a falról. Az ablak mellett megállva minden erőmet bevetve csapok a koszos üveg irányába és… voálá.
Atomjaira hullik, csilingelve foglalva helyet a földön, ezek a gaz árulók.
- Hahhhh - sóhajtom Megkönnyebbülten. Hogy ez mennyire idegesített, hogy épen van. Naná, hogy tetszik nekem a Káosz. Magam is az vagyok.
- Én értem, hogy víz kell - kezdek bele - de nem ázik el a papír? - vonom fel újra a szemöldököm, de ha nem, hát nem. - Így viszont akkor - könnyeben bejuthathatom a könyvtárba. Vajon ha egy szekrénybe idézem meg… hehehehe.
- Szeretem a nagy fejszéket - vonogatom újra csak a szemöldökömet. - Kyara drágával senki sem packázhat, ezt neki is meg kell tanulnia. Egyelőre még alábecsül, de nem sokáig fog - vigyorgok cinkosan a fiúra. Ő segíthet nekem kissé megfingatni azt a rohadékot. De persze csak kicsikét. Szeretem én azt a tömör gyönyört, aki úgy tudott kényeztetni, ahogy még soha senki. Mégis tudja csak, hogy hol vannak a határok velem szembe. Nem csak egy ribi vagyok… Jah de.
- Pedig milyen vicces lenne, ha kígyóként tudnátok kúszni, mászni az emberek között… Igaz lenne a közmondás, hogy a keblünkön melengetjük a kígyókat - újra csak nevetésbe török ki, miközben figyelem, hogy miként mászik fel a pult tetejére. Én pedig mint egy búgócsiga keringek a boltba. Minden megfogja a figyelmem, de igazából semmi sem.
- Hova tűnt fajtája? - kapom fel hirtelen a fejemet. Ezekről miért nem olvastam soha sem? - S erről miért nem tud senki sem? - bukik ki belőlem a kérdés.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1459 • Credit:

 
- Ritkán mondok ostobaságokat, persze, előfordul még velem is. Rég nem volt alkalmam olyanokkal beszélnem, akik nem a testvéreim, és akik nem csak azon tudnak keseregni, mennyi minden volt jobb réges-régen. Javíts ki, ha valami már.. elavult azóta – ha egyáltalán figyel ilyesmire, hiszen, mint ahogy azt már kiismerte, a normalitást itt, benne nehezen fogja meglelni. Még azt is lehet, hogy direkt kedveli azt, ha ostobaságokat beszél, vagy olyannyira más az értékrendje, hogy el is fogadja. Az ő korában is voltak bolondok, olyanok, akiket lehet pont a félvérség átka őrjített meg, vagy átok, vagy saját embertársai. Akkor is léteztek, ki csendben élt és halt, kiből gúny tárgya lett és persze voltak, akik riogatták a népet a világuk végével, természetesen, vagy épp ami akkor divatos volt. Lepukkant, szakadt kis senkik, ehhez képest ez a lány elmenne hercegnőnek is. Koránt sincs annyira lerobbanva, mint ahogy annak idején szoktak. Tessék, most ő is nosztalgiázik, de mégse mélyed bele olyannyira, hogy elveszve ne találjon vissza. Csak épp futólag bukkant fel elméjében, miközben a lányt figyeli. Deja vu, emlékképek, egy érzés, vagy épp annyi sem. Mindenki más, és úgy néz ki, nagyon is. Egyre jobban szeret ismét a Földön járni.
- Az biztos. Teljesen védhetetlen, könnyen sebezhető. Akkoriban az ablakok ekkorák ha voltak – mutatja, pontosan mennyire kicsit és nem minden esetben üveggel ellátottak. Fényt hoztak, de védtek is, egy ekkora ablakon, mint ami a boltban fogadja, egy egész hadsereg befért volna, nevetve, lovastól.
- Az ablak mindig törékeny volt, de ha magasan voltak és aprók, nem fért át rajtuk szinte senki. Pár várost láttam csak, idefele jövet, mikor meg-megálltam, de vagy ilyenek vagy rosszabbak. Nem hasonlítható semmihez, ami általam ismert – vonja meg a vállát és ejti is a dolgot. Nem építész ő, hogy ezzel foglalkozzon, úgysincs már olyan, hogy lovas seregek állnak a kapuk alatt, hisz akik támadnak, azoknak mit érnek a falak.. - Mitől vált mészárlássá? Túl unalmasak voltak? - cinkos mosollyal kérdez ismét, mert sejti ő, miért is történtek azok a kellemes dolgok. Ki mivel üti el az idejét, van aki alkoholt szürcsölve, van aki csodálkozva és ezek szerint van, hogy öldökléssel. Érdekes. Lehet ő csinálja rosszul?
- Az erős félvérek igen, akiknek az apja is erős és van mit átadni. Egoistán hangzik, de mi is szerencsések vagyunk, hogy nem holmi emberi rongyot kaptunk annak – fintorog kicsit, hiszen ha egy ember lett volna az apja, már nem élne. Nem, kellett az ő örökléte és nagysága, hogy ők is azok lehessenek, erősek és szívósak, fegyverek, amiknek gondolták a teremtés pillanatában. A lány más, erős, de mégsem az a szint, ami náluk van érvényben. Nem becsüli alá azért, jobb a békesség.
- Vezető? Mit vezet? - sereget, országot, vagy csak bábukat? Ha nincs Isten, akkor egy angyal az? Hmm.. - Jaj nem új dolog ez. Mindig volt valaki az élen. Fáraók, császárok, királyok, egy kutya. Azonban az a városi akárki jobb ha nagyon fényes lesz, ugyanis ez a Sötétség nem riad meg száz lámpástól sem.. - szisszen aprót. Nem ismeri annyira őt, de elég volt megéreznie, és tudta, olyasmi van a közelében, amit alábecsülni egyelő a halállal. Még kicsit az emlékébe is beleborzong, és örül, hogy egyelőre nem kell jobban belegondolnia és más téma adódik.
- A démonok kívánságokat lesnek és teljesítik. Hány imától lett jobb minden? Ugyan már.. persze, hogy ők a jobbak a szemükbe. Leleményesebbek is, mintsem csak hallgassanak – elvégre, ha a démonnak lélek kell, meg kell szereznie azt, akárhogy is. Dolgoznia kell, bizalmat adni, ajándékot, előre persze. Nemigen mehetne ez másképp, és marad is, kivéve, ha nem történik valami másképp.
- Anubis. A holtak őre, de a balzsamozás és a mumifikálásé is. Őt keresed – javítja ki, hogy nem kell kitalálnia, erre is van. Igazából kevés dologra nem tudna nevet, furcsa, hogy így megmaradtak benne ezek a dolgok. Mint valami haszontalan információ, ami akkor bukkan fel, ha épp nagyon fontos dolgoknak kellene jönnie. Rémes.
- A rum istene? Nem, arról mondjuk nem hallottam – rázza meg a fejét, hogy megtalálta azt, amit kitalálhat és az övé lehet. Sikerül ez, ha akarja.
- Ez a mágia, és inkább átok. Mint.. biztos hallottál ilyenről? Haragból valamivé átkozod. Vagy nem? - pislant, majd inkább hagyja egyelőre. Jobban leköti az, mi is az a party. Ahh. Megint olyan valami, amit tud, csak nem így nevezték, vagy nem ezt jelentette. Bah..
- Ó, hogy így! Akkor nekem majdnem minden nap az van? Nem ítélkeznek és nem is szégyellek semmit – nevet fel, hiszen épphogy kijöttek, ki kötne bele és ki szólná meg? Senki sehol, így szabadon ténykedhet, persze, az élvezeti szerek nincsenek nála, ez a repertoár tényleg egy ünnepségre tartozik, esetleg orgiára, vagy nevezzék, ahogy akarják. A party-ról vissza a pusztulásba, a jelenbe. Aprókat bólogat, hogy érti a lényeget, de nem megy a mélyébe bele. Két fél, harc és halál. A lényeg adott.
- Akkor most béke van. Vagy csak hosszú szünet, de ezek szerint igen keményen támadtak a Föld ellen. Nem is kicsit.. megállt az idő, megállt a tudomány. Ha kicsit előbb szabadulunk, láttuk volna! - puffog, bár neki ez a 27 év kicsi, a lánynak meg az élete. Mindig csak a nézőpontok, már kezd unalmassá válni. Próbál úgy gondolkodni, ahogy már illene, lassan és kiélvezve a perceket. Már nem kell pörögnie az időnek, mint a ládában.
- Trükk? Erre kíváncsi vagyok most már, meg az ott tárolt javakra persze. Aztán ha elhencegem a többieknek – gonosz vigyorral mered kicsit maga elé. Lehetnek ők vérszomjasak, ha nincs fogalmuk semmiről sem, és akkor majd ő előre menetel és előveszi azt a tudást, amit semmibe vesznek. Úgy néz ki a lány nem az, tetszik neki. Helyes, helyes.
- Néha pihenned is kell, nem? Nos, ez olyan.. nem tudom hogy hívják manapság, de mint egy jó felderítő. Persze, nevet nem mond, de fajt.. majdhogynem. Inkább az erőt, mivel állsz szemben. Ha emberi, akkor gyengén, ha olyan aki fenyeget téged, tudod, hogy ott inkább ne maradj – figyeli a mohóságot és azt, ahogy a jeleket figyeli. Tetszik neki, szereti, ha felvághat, ó pont ő ne szeretné! De nem botor, hogy mindent csak úgy odaadogasson ingyen, no meg, azért nem mindent tudna használni. Annak idején adott át erőt a boszorkányoknak, azonban erre nem képes, és nem hiszi, hogy a félvér alapverő ereje ilyen fajtájú lenne. Ezt majd átkutatja.
- A jelet csak felrajzolod valahova, azt odaadom. Az ige már más.. Ahhoz kell erő is, nem a telekinézis, amivel bírsz, annál kicsit több. Ha csak így most elolvasod, nem történik semmi, maximum az, hogy feldühödik és kitépi a nyelved – csóválja meg a fejét. - Ohh, gyengébb entitásoknál talán, de nem mindig. Ez magasabb szint, egyelőre elhanyagolható – néz a papírra, majd rá, majd a zajládára. Ismeri a zenét, de az nem ilyen volt. Ettől is elszokott volna? Szomorú.. túlságosan.. Legalább is, nem volt ennyire zajos, tisztább dallamok pihentek a fülében egy-egy mű után.
- Nyolcan, összesen. Anya és apa nélkül. Annak pedig.. véres.. és mégis édes, keserű.. puha és ízletes. A legfinomabb falat az életben – gonosz mosoly terül el ajkain, és még meg is nyalja azokat, mintha még most is érezné azt, amikor beleharapott. Érzi is, de csak mint az emléket, és bármit, bárkit kóstolt, sosem közelítette meg. Anya csak egy van.
- Áhh, értem, értem. Ehhez nekem is idő kell, de mint mondtam.. lehet csak én tudnám használni, vagy valaki még erősebb. A mágia olyan dolog, amely nem kiszámítható és veszélyes. Ha visszaüt.. akkor lehet Pokol és Menny nélkül se kelsz fel többet – inti óva, hogy csak úgy ne essen neki. Érti, mit akar elérni, de ez még jelenleg neki sem menne, főleg nem egy igen sötét erővel szemben.
- A víz nekem kell. Te csak olvasd fel, és várj. Ha gyorsabb akarsz lenni, cseppents egy kis vért a vízbe – ez igazából csak a játék, és mégis irányzék. Az illat, az íz, ami ténylegesen utat mutat. - Ha ott nincs víz, akkor nehezen. És nem egy pohárra gondolok, persze – jó lenne ha ilyen könnyedén menne, de sejti, hogy van abban a könyvtárban buktató. Nem is kevés.
- Nem keveset kérsz, annyi szent. Egy lovas.. Ez egy igen nagy fejsze és igen nagy balta kell hozzá – a papírt letéve ropogtatja ki az ujjait végül, és felül a pultra, amely még egyben van. Onnan tekint le rá, a roncsokra, majd végül ismét a kíváncsi, mohó arcocskára.
- Nem szomorú, ez volt a lényeg, hogy olyanok legyünk külsőre, mint az emberek. Jobban beillünk és veszélyesebb ha elvegyülünk. Felesleges külön alak az erőnek, elbírunk vele így is – legyint egy aprót, mert neki aztán végképp nem kéne egy fura alak. - Apám? Bennem, a testvéreimben és a történelemben. Utolsó volt a fajában, páratlan és csak várt és várt. Amint anyámmal közös nevezőre jutott, ő már nem volt többé – milyen vidám családi mese ez..


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Könnyedén vonogatom a vállamat. Normális emberek közelében rosszul érzem magam. Feszélyezetten. S amikor hasonlót érzek, szinte éget belülről egy vágy, hogy káoszt hozzak rájuk. Pusztítani kívánok, semmi mást nem tennék velük. Felkavarni az állóvizet, kizökkenteni őket gondolataikból. El kellene gondolkoznom, hogy kinek is vagyok a lánya valójában. Káosznak, vagy Pusztitusznak? Mert nagyon nem mindegy. De hát… apucikával enyelegni is lehet. Bűntől fertőzött lények vagyunk, ahol a korlátok nincsenek.
Persze ez nem igaz. De a káosz és a pusztítás keveredik bennem, kezdek rájönni. Talán mindig is saját magamba kellett volna keresnem a saját apámat. Nem másoknál, de hát… Most már lényegtelen nem igaz? Amíg Pusztítuszért bármit megtennék, addig Káosz az, ki elmémbe ette magát, ki egyszerre vonz és taszít. Kinek karjába egyszerre kéjelegnék és vergődnék is. Az utóbbit csak addig, amíg bosszút nem állok rajta.
Rá fog jönni, hogy nem húzhat ujjat velem. Hiába csak egy félvér vagyok. Megmutatom neki, hogy elmémmel bár nyugodtan játszhat… Apám az egyetlen, kivel nem engedem, hogy cécozzanak. Tudom, hogy a szavakat nem ő mondta nekem, hanem az a senkiházi kis pacika, jaj de…
Ne kalandozzunk el annyira.
- Igazad lehet - vonogatom meg könnyedén vállamat. Igazat adok neki, vannak kiknek normálisakkal is kell társalogni. Csak ne én legyek az. Abból ugyanis káosz és mészárlás lesz. Kissé képes vagyok megőrjíteni a körülöttem lévőket, szerencsémre. Élvezem ennek minden momentumát.
- Ablakrengeteg - felelek neki vigyorogva, látva miként mutogat ezen épületekre. - Biztos kevésbé masszívak, mint a régebbiek. Nem tudom, a két városon kívül kétszer jártam még… háromszor, de valamiért mindig mészárlás lett a vége - teszem kezem csípőre. Először… apám miatt, másodjára… semmi közöm nem volt hozzá, azt egy Gabriel katona intézte el, a harmadik meg… Oh az a kis nephilimke nem messze innen. Kéjesen sóhajtok az emlékekre. - Sose gondoltam volna, hogy egy félvér tudja hordozni apja rangját - vonom meg a vállamat könnyedén. Pusztítás, ennyi csak, mi utamat kíséri. Pont, mint az övét.
- Most is hisznek… Ha másban nem egy valakiben. Egy vezetőbe - vonom meg a vállamat.  - Valamiért égető szükségét érzik annak, hogy higgyenek valamiben. Érthetetlen számomra, de ők tudják - vonom meg újra csak vállamat, hetykén. - Most valami városi vezetőbe hisznek, ki majd fényt jelent számukra a sötétségből… pf… - berregtetem ajkamat. Még hogy egy ember képes legyen harcolni itt mindenféle természetfelettivel. Eszem megáll néha, komolyan. Főleg, ha színpadra lépnek ezek a lények, ki előttem is áll. Lelki szemeim előtt gyönyörködöm mikre lehetnek képesek.
Nem! Rossz Kyara! Az embereknek most segítség kell!
De miééééért?
- Szerintem ezek inkább a démonokat imádták, mint az angyalokat, vagy magát a nagyságos teremtőt - kezemet az utolsó megemlítsénél magasba emelve félköríves mozdulatot teszek. Mintha szivárvány hullana alá. Véres és kegyetlen. - Viszont így, hogy mondod szimpik! Tuti, hogy a homokot imádtam volna! úh, nem is!!!! Mumifikálsának kitaláltam volna egy istenséget! - kész, ennyi volt. Elmém teljesen elkalandozott már magam sem tudom, hogy honnan is kezdtük ezt a beszélgetést, de úgy vélem, hogy lényegtelen is.
Vajon miknek lehetnének még isteneik? Térjünk csak át erre a korra!
- A rumnak! - gondolkozom továbbra is hangosan. A rum az minden, és még annál is több, és… figyelnem kellene. Van egy olyan sanda gyanúm. De hesszusz pempi én mit is kérdeztem tőle!?
Hát nem emlékszel?
Cseszd meg, ha emlékeznék, akkor tudnék… Ezért van, hogy úgy tekintek Hermészre, mint borjú az új kapura…
- Krokodil fej! - sikkantom boldogan, amint rájövök, hogy mire is adta a választ. Na ne nézz ennyire őrültnek, tudod mennyire nehéz odafigyelni a hangokon kívül néha másra is? Csoda, hogy néha nem tudom, hogy kinek mit válaszolok meg hangosan? Vagy meg sem válaszolom? - Zsííír, menő képességeid vannak. Tetszenek - vigyorgok önelégülten. Már csak az a kérdés, hogy ezt miként tudhatnám megszerezni magamnak… Valahogy csak sikerülhet… De ezen gondolkozzunk majd később, ugyanis…
- Nem tudod, hogy mi az!? - kapok ijedten az ő szívéhez. Hogy nem tudhatja ezt. - Hát a világvége party az az, amikor ünnepled, hogy vége a világnak. Ahol az lehetsz, aki valójában vagy, minden mocsokkal és bűnnel együtt. Ahol senki sem ítélkezik feletted, és másnap vagy valóban világvége lesz, de akkor semmit sem bánsz meg, vaaaagy világvége hangulatod lesz. Van ott minden, tánc, zene, drog, alkohol, bujaság, lustaság, irigység, minden, mit a főbűnök képviselnek - sóhajtom ábrándosan. Mily nagyszerű lenne egy ilyet megszervezni. Mily magasztaló! Mennyi ember halálát el lehetne ott játszani büntetlenül? Senkit sem érdekelne, hogy meghalnak, mert képtelenek meghalni.
S ennek a híre még magukhoz a démonokhoz is eljuthatna. Mennyei érzés lehet.
- Elvileg a világ minden részén folytak hacok… A föld két táborra szakadt… kár, hogy nem a másik győzött. Lett volna itt olyan diktatúra - sóhajtom újra csak elhalóan. Miért szabadítják meg a jótól az embereket? Azt hiszik, hogy tudnak szabadságban élni, holott ez nem más, mint csak olcsó illúzió.
- Nem igazán tudom, hogy mi lett végül ezekkel. Biztos valami atombunkerben pihennek, bombákba… Ha jól tudom, Gabi-mami nem használta fel őket az emberek ellen. De ki tudja, hogy mely vidéken mivel pusztított, nem? - vigyorodok, de nem… ez nem lehet most vicces. - Repülőt sem gyártanak, amikről lehetne dobálni őket - ereszkednek meg vállaim enyhén, miközben ábrándjaim szerte foszlanak. Erről most ne… majd évszázadok múlva.
Démon koromba.
- Mint mondtam, elvihetlek a könyvtárba. Van egy trükkje ahogy be lehet jutni. Olyan helyekre is, ahova nem mehetne be senki. Ott aztán mindenféléről találsz könyveket. Régieket, újakat. Történelmieket, ponyvákat, műszakiakat - és itt jön egy újabb luciferális ötlet. Ha a fizika tudását magaménak tudnám teljesen tenni. Ha a részecskéket tudnám irányítani, akkor…
Mily mennyei lehetne!
- Mily sértelem ez! - kapok ezúttal saját szívemhez. Méghogy többet tudok… - Jah, ez igaz - döbbenek rá magam is. De nem szeretem másoknak tudásom mutogatni, még a végén azt hinnék, hogy ép az elmém. Meg amúgy is, hol maradna akkor a meglepetés hatalma!?
Na látjátok…
Ahogy hevesen kezd el írni egy sima felületen - vagy rajzolni, ebből a szögből nem látom - egyre érdekesebbé válik a kicsi leviatánka. Vajon mire készül? Sunnyogva közelítek felé. Mögötte teremve, lábujjhegyre állva lesek át válla fellett.
Hangos füttyöt hallatok a rajz láttán. Ilyet még sehol sem láttam soha. Pedig a legtöbb démonológiai könyvet átbújtam már, amit a két városban találtam.
- Hogy érted ki jár a közelembe? Névről megmondja? Vagy csak fajról? - húzom fel a szemöldökömet. Számítok arra, hogy orrba ver könyökével az előbbi éles hang miatt. Mégsem húzódok el tőle. Legfeljebb véremet törlöm karomba. Mit számít ez nekem?
- Hogy ejtem ki őket? - sóhajtok újra csak, elképedve. Elméket uralni. Nem, nem irányítani. - Nem is kell irányítani, elég ha szórakozni lehet velük. Uh, el lehet ezzel hitetni valakivel, hogy nem is az, akinek gondolja magát? - csapok le a zseniális ötletemre. Mennyire fogom én élvezni ezt a világvége partit!
De nem folytatja, inkább a magnó felé viszi tekintetét.
- Zene - magyarázom türelmesen. Mindjárt szívemet égeti ki azzal, hogy nem tetszik neki. Pedig ez egy igazi klasszikus! - A lehető legjobb, mit valaha alkottak! - érvelek mellette. Persze értem én, hogy ilyen nem volt az ő korában, de attól ez még mennyei és zseniális… vagyis pokoli és zseniális, ami mennyei az nem lehet zseniális, ennyi.
- Guszta. Cukik vagytok, mondd hányan vagytok ti? És milyen volt szívének íze? - lehet követnem kellene példájukat. Megpapizni mami szívét. Nyam-nyam. És még osztozkodnom sem kellene. Azt hiszem etyke vagyok, de ebben már magam sem vagyok biztos. Kivel bújt össze az a luvnya az évtizedek folyamán. Nem is nagyon izgat…
- Túl nagyhatalmú, ennek nem dőlne be. Olyan kell, ami, még ha csak egy pillanatra is, de elgondolkoztatja, hogy akivel szemben áll az nagyhatalmú. Van oka tartani tőle és nem érdemes vele játszani - írom körbe, hogy valójában milyen erőt is keresek. - Nem akarom megölni, ahhoz túl cukkerfalat a drága - mit ne mondjak… álmaimat kísérti a dög. Az a gyönyörű alakja, amit nekem mutatott. Az a hosszúkás alak, fekete füst volt az egész, a szemei pedig…
Torkomat köszörülve figyelek inkább újra Hermészre. Ezek most fontosabbakat. Szemöldököm ráncolva hallgatom, és figyelem, hogy mit is csinál.
- Ez egy papír - veszem el kezéből a cetlit, rajta az igével. - Ha vízbe teszem nem ázik el, mielőtt hívni tudnálak? Uh! ez úgy működik, mint egy idézés!? Mert akkor ezzel bármikor be tudlak vinni a könyvtárba - lelkesülök fel, de valami kimaradt. Még kérdezett valamit.
- Oh, nem kárhoztatás ez - legyintek könnyedén. - Egyszerűen csak egy lovasnak akarom megmutatni, hogy attól mert korcs vagyok még nem packázhat kénye kedve szerint - vigyorgok el. Dehogynem, imádom, ahogy az elmémbe mászott, ahogy bennem volt az elevene… sose éreztem még annyira élőnek magam, mint akkor.
- A Káoszt akarom - vigyorgok magabiztosan, zsebre süllyesztve a cetlit. - A legegyszerűbb módja a renddel lenne, de abba magam is elkárhozok - sóhajtom. De hát… valamit valamiért, nem igaz? Bár ha tudna valami más módszert ajánlani, szívesebben is venném tőle.
- Wow! - képedek el, közelebb hajolva a fickóhoz, szemeit vizslatva. - Ez menő, de akkor csak ennyire vagy képes? Nem tudsz átváltozni, meg semmi? - biggyednek le ajkaim. - Ez szomcsi - teszem még hozzá. A lény megnevezéséhez kissé megrázkódnak vállaim.
- Örök életű? Hol van most? - kapom fel a fejemet. Erről sem hallottam még soha. Mennyi érdekességet rejtenek ezen lények magukba.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 8:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1458 • Credit:

 
Szeret és kifejezetten büszke arra, hogy sokszor olyasmikre is felfigyel, amit akár rejtegetni is kívánnak előle, azonban ő lecsap rá, rávilágít és még szóba is hozza. Noha a lány épp nem rejtegeti, olyan, mintha egész beszélgetésük alatt meg-megrázta volna az orra előtt óvatosan, de mégis látványosan, hogy nehogy elkerülje a figyelmét. Ha ez volt a cél, ha nem, megtörtént és nem is akarná megváltoztatni. Ki ő ahhoz természetesen, még ha valamivel jóval is erősebb nála, nem akar az elméjébe túrva azon bármit is változtatni. Ó nem. Csak figyeli és tanulmányozza, elvégre megeshet, hogy nem ő az egyetlen, akinek gondot okozhat a bomlott elme. Bizonyos részben még fivérei között is akad, aki ezzel küzd, így úgymond meg is tapasztalhatja azt, milyen is, amikor ilyesmivel áll szemben és kezelnie kell. Az más kérdés, mennyire akarja és mennyire fogja megtenni. Lehet soha, lehet már holnap. Holnap.. annyi mindent tartogat és szinte megrészegíti az, hogy itt az idő ismét olyan mértékben telik, amit még kis odafigyeléssel is tud követni, képes érzékelni, nem egy évezredes hosszra elnyújtott valamit kell átélnie. Az egyik nap biza leül naplemente előtt egy kis roncsra, és végignézte, ahogy a nap a horizont alá bukik, majd megvárta, míg fel is kel, közben a csillagokat tanulmányozta. Most már látni is őket, bár ő úgy hiszi, mindig is látták, fogalma sincs, annak idején milyen szennyezett volt egy város felett az ég, és hogy sokan csak tapétákon és kivetítőn láthatták azt, amit ő élő egyenesben. Csodálatos volt.. na de nem is kalandozik el túlságosan..
- Azt mondod? Néha valóban, ez tény, de valamikor kell olyan is, aki józanul gondolkodik. Kinek mi, de nem is untatlak vele – nem jó mindig az őrület, a szertelenség vagy épp a vad erőszak. Mindegyiknek megvan a maga haszna és szépsége, csak válogatni kell és meglelni a tökéletes időt, amikor azt választja. Ehhez kell érzék, nem vitás, és talán a lány pont ennek van híján, elvégre fiatal még, és bomlott elmével nem lát tisztán, és erre nem is ő fogja megtanítani.
- Nagyon nincs.. nos, szebben is néztek ki akkoriban a városok, nem vitás. Persze, akkor is kő és piszok  jellemezte, de azoknak volt lényegük, nem úgy mint ezeknek – hetyke mozdulattal int körbe, arra, ami körbeveszi őket. - Gondolom most úgy vannak, mint akiket elárultak. Én is ezt érezném. Hiszek bennük egy életen át, és amikor megjelennek, nemhogy áldást nem szórnak, még öldökölni kezdenek. Ezek után én se nagyon kedvelném azt, ami hozzájuk köthető. Se félvér, sem tiszta vérű módon. Szerencsétlenek. Pedig amikor itt hagytuk őket, akkor milyen bőszen imádták őket, a tollas kis barátainkat – csóválja meg a fejét, hogy a nagy hiedelemnek mi lett az ára. Minden jóban van valami rossz, és bennük az volt, hogy azt hitték, ez majd megoldás lesz gondjaikra. Hát, tévedtek. Most itt áll egy romos világ, és nincs semmi, ami könnyebbé tenné és kellemessé.
- Volt is – bólint szavaira – Volt a felkelő napnak, a szélnek, az anyaföldnek, és a halálnak. De még a bujaságnak, a hasban pihenő magzatnak is. Azonban nem jelenti azt, hogy léteztek is valójában, vagy épp ennyien. De ezekre én nem tudok tökéletes választ, sosem voltam hívő, ha érted mire gondolok. Egyszerűen csak azt raktároztam, amit láttam. Lehetséges, hogy lesz valami, amiben hisznek, de szerintem azok után, amik történtek, szerintem az utolsó dolog lesz az, hogy új istenre vágynak – aztán ki tudja. Lehet kitalálnak valamit és onnantól őt imádják, vagy épp felemelnek valaki embert, aki ezt betölti. Sosem lehet tudni előre a halandók lépéseit.
- Sajnos azt nemigazán. Az állati transzformáció adott, csak épp nagyon bonyolult, inkább másokon alkalmaztam, ha megtettem – értük nem volt kár, ha nem tudta visszacsinálni vagy épp nem volt már a közelben. De krokodilfejet.. az sosem tette meg. Inkább kígyópárti, ha értitek.
- Party? Az micsoda? - vonja fel szemöldökét az újdonság hallatán. Biztos valamit jót jelent, mert arca szinte megváltozik, vidámság és eltökéltség sugárzik róla. Tekintetével követi, hogy mi után nyúl és elvesz ő is egyet, azonban csak forgatja ujjai között, semmi több. Nem mond ez sem számára újdonságot, így visszaejti a többi közé. Talán valami furcsa könyv, apró méretben, aminek borítóján arcok szerepelnek betűk helyett. Apró festmények.
- Ó – szinte beleborzong a dologba. Hát mégse primitívek? - Nem tudom amúgy, de ha volt kettő is, akkor nyilvánvalóan hatalmas lehetett. Ajh, ilyenekről lemaradni..! - morgolódik kicsit, ezzel is több átkot szórva a névre, aki miatt ezt most csak most ismerheti meg. - Úgy hangzik, mint egy.. hatalmas meteor amely utána is öl. Vagy.. nem tudom mihez hasonlítani, de elég olyannak hangzik, ami ellen nem lehet védekezni. És mond csak, ezt az atombombát.. már nem dobálják? - vagy csak akkor tették, amikor kellett, mint egy nagy erő, amit segítségül hívtak. Mindenképp találnia kell valamit ezekről, a bombákról, és mindenről, ami csak létezett a világban. Egyszerűen muszáj!
- Onnantól. Nos, akkor legalább már tudom, hogy ha kezembe akad egy könyv, akkor melyik fejezet az, amitől számomra értékelhető. Majd elmondatnád, hol tárolnak igazi könyveket. Nekem nem számít, ha régiek és nem adnak ki újakat, ami eddig megjelent, elég is. Utána pedig.. majd meglátjuk. Ha az emberek nem is olvasnak, én még biztosan – sokszor kötötte le magát a kötetekkel, bár akkoriban nem is volt lépten-nyomon nyomtatott holmi a világban. Kincsnek számított, őrizték őket és nehezen lehetett elérni, de tudta hogy kell. És ez volt a szép benne, most pedig a bőség zavara.. talán kicsit tényleg unalmassá teszi. De majd meglátja, ha odaér.
- Talán többet tudsz, mint amennyit mutatsz, kész meglepetés vagy – hízeleg neki, mintha el akarna érni valamit, de lehet ez csak szórakozás, semmi több. Ennyi is épp elég. Talán el is ereszti a füle mellett a dolgot, és lehet ennek is szánta, szélben szálló szavaknak.
- Köszönöm – kapja el végül az íróeszközöket, sík felületet kutat, és írni kezd. Ha meglesi, olyan jeleket és betűket láthat, amiket sosem. Nem akar nagyzolni, gyöngybetűi olyanok, mintha festené őket,  tökéletesen tükrözi, mennyire nem emberi. Egy ideig csak csendben vázol, majd végül felpillant rá.
- Nos, ha ezt vérrel írod, elűz bárkit és bármit, ami a közeledbe kerül, azonban.. ha csupán simán felfested, arra figyelmeztet, ki jár a közeledben – mutat a jelre. - Ez itt pedig, egy apróbb kis ige. Egy időre uralni tudod az elméket, emberit jobban, a démoni már más tészta, oda kell az az erő, amely megkívánja. Lehet sikerül, de inkább nem. Játéknak tökéletes, de nem uralkodni fogsz. Ja és, tudni kell kiejteni – vigyorodik el, miközben a muzsikáló doboz felé pillant. A dallamok zajosak, hangosak érzékeny fülének, ezért egy intéssel némítja el. - Mi ez a zaj.. - az ő zenei ízlése.. maradjunk annyiban, hogy a gregorián még akkor gyerekcipőben járt.
- Szóval, anyák.. Az enyém arra használt minket, hogy elintézzük, aki neki nem tetszett. Aztán, hogy megháláljuk, felfaltuk őt, szívét megosztottuk egymással – vigyorodik el sötéten, mert egy percig sem sajnálja, vagy épp szégyelli ezt. Ó nem-nem! A felsorolásra bólint, és a már néma dobozra mered. Micsoda találmányok.. neki egy egyszerű égő is az, bizony, hát még ha ezeket láthatná mind élőben, fénykorában. De nem akar eltérni a tárgytól, nem a berendezések fontosok. Már nem. Mindent szép sorjában, neki így romosan is túl sok egyelőre az információ.
- Meglehet. Az előbbi módszerrel nem persze, de megeshet – csak meg kell találni a tökéletes fegyvert. Nem lehetetlen de nem is egyszerű, elvégre azért sötét és gonosz lények, hogy nehezen bánhassanak el velük no meg.. ők félemlítsenek meg másokat. De mindent szépen a maga idejében.
- Ez beletelik egy időbe. Sok idő esett ki, és a tudásom is megkopott. Ne aggódj, te nem fogsz engem megtalálni, azonban én igen, ha úgy akarod. És akkor nem gondolod azt, hogy hazudtam. Miért akarsz bárkit erre ítélni? És attól függ.. pontosan kit. Tudni kell milyen erő állna veled szemben – lehet egy angyal de lehet akár a legerősebb démon is. Mind más és más, egyik sem egyszerű neki, azonban mértékük jelentősen változik. A papírra pillant, és ismét firkál, immáron viszont ezt le is tépi. Könnyít neki, alá írja, hogy angol ajkával hogyan is kell ezt pontosan kiejteni. Vagy épp úgy, hogy ne okozzon katasztrófát.
- Ha vágysz a társaságomra de nem vagyok erre, állj egy olyan helyre, ahol sok víz van. Elég egy kisebb tó, vagy épp egy kád. Akkor mond el ezen szavakat, és jönni fogok – nyújtja át a cetlit, amivel ezután azt kezd, amit akar.
- Nem, nekem történetesen nemigen. Inkább csak arra hasonlít, ha úgy akarom. De testvéreim valamelyikének igen, valakinek méregfogai, nekem pedig... - hunyja le a szemeit és mikor ismét rátekint, a kígyók vészjóslóan izzó, szűk íriszei pillantanak rá, feltartott karján pedig pikkelyek árnyéka pihen. Nem igazi, mint mondjuk Rubennek, de illúziónak tökéletes. - És inkább kígyó, mint sárkány. Az utolsó leviatán a tenger mélyén, amikből mi lettünk. Csodálatos mese egy örök életű szörnyről.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 4:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Bókjára, mit ha nem is ennek szánt, szélesen vigyorodok el. Mintha valóban büszke lennék arra, hogy mások is észreveszik eme kitűnő adottságomat. Miért is ne vennék észre? Egyszerűen csodaszép az egész. Így áll össze a kép igazán. Minél többször nézed, minél több darabba, aztán pedig egyszerre. A részletek. Ez a lényege az egésznek. Az egész világban, a részletek. Apró kis repedések a pajzson. Miért keletkeztek? Hogyan!? Ez az, mire a válaszokat keressük, még ha valóban nem is tudunk róla. A részletek. Mindig ebben rejlik minden.
Sokan nem látnak az egészen túl, vagy képtelenek még azt is látni. S azt is, hogy mit rejt valóban a bomlott elmém. Erre nem is kell választ adnia senkinek, elég ha azok tudják, akiknek kell. Vagy kinek tudnia kell, az tudja is? Hogy is van ez?
- A normálisak uncsik - eresztem le enyhén vállamat. De tényleg. Viselkedj helyesen, egyél rendesen. Járj normálisan. Ne röfögj nevetés közbe. De hát ha egyszer úgy jön!? Vagy ne röhögj hangosan, élesen.
Ne légy félvér.
Pf, mintha az ember változtathatna természetén. Jah, hogy képes, csak engem ez nem hat meg? Vállamat könnyedén megrázom saját gondolataimra.
- Ha megfigyeled most sincs nagyon más idő. Persze „fény” derült mindenre - macska körmözök a megfelelő helyen. Ne legyenek neki sem kétségei afelől, hogy mily világba is csöppent. - Most már egyszerűen csak nem hisznek. Vagy ha igen, azt hiszik tudják az igazat. Vannak angyalok, és démonok. Ezek nászai az emberekkel - itt újra csak fintorba fordul arcom. Hiába vagyok egy közülük, magamat is képes lennék leköpni. Vajon a nyálamat tudom irányítani?
Tikk-takk kislány.
- De úgy tudtam, hogy rengeteg istenük volt - vakarom meg államat. Melyik könyvben olvastam is ezt? Számít már? A lényeg, hogy tudatom egyik részében ezt eltároltam magam sem értem miért. - A fő istenek mindenhol megmaradtak, de emellett ezernyi más is létezett. Minden falunál más és más. Vajon hogy megszűnt a kommunikáció itt is ez lesz majd? - nyílnak el szemeim hirtelen. Milyen lenne már egy halandóval megetetni, hogy isten vagyok! Ez… - Luciferális ötlet! - ugrándozok párat.
- Te is tudsz krokodilfejet varázsolni magadnak? - vigyorodok érdeklődve. Tényleg érdekel, hogy miket tudnak ezek a lények. Ugyan már, hiszen ez egy új faj!
Addig kell kihasználni őket, amíg lehet. Ne nézzetek már így. Ti is ezt csinálnátok, én legalább bevallom.
Hallgassatok hangok! Ez lesz a helyes út. Úgyis alkalmazkodnia kell a világhoz. Egy bomlott elme az őrült világban igenis normálisnak számít!
Áh, nem is érdekeltek, nem hallgatok rátok. Undok hangok.
Félrehajtott fejjel figyelem miként válogat a kazetták között. Tényleg! De rég hallgattam már őket. Mily buli lenne már egy ilyen bulit adni!
- Egy világvége partyt! - sóhajtom elhalóan. Újabb Luciferális ötlet. Mi kellene rá? Mi, mi, mi… Jaj nem is tudom magam sem.
Egy terv kezd el formálódni elmémbe, ahogy meglátom miként dob el egy kazettát.
- Hé! - kiáltok a kazetta után inkább. Ki érdeklődve bukik fel Hermész mellett a pultnál és kukucskál rám. - Téged mióta kereslek már! Guns n roses! - szinte már csillogó szemekkel figyelem. A primitívségen elgondolkozom. Mennyire is azok vagyunk.
- Ami azt illeti. Találtak fel ilyen fegyvert. Tudod, volt két világháború is, fene sem érti miért így hívták - vonogatom meg a vállamat. - No az elsőben felfedezték az atombombát. Meg kellene tanulni, miként lehet az atomokat irányítani.. Na mindegy. A bomba nem csak pusztított, de sugárzással ölte az embereket is. Ha ledobták egy helyre, ott biztos, hogy évtizedekre megszűnt mindenféle élet. Emberi, állati és természeti. Mi ez, ha nem elég pusztítás? Ha nem csapnak le az angyalok mára már az emberek magukat pusztították volna el. Ok mindig volt, mindig is lesz - csak ujjal kell mutogatni a másikra. Esendő az ember és gyáva féreg. Nem merik vállalni saját hibáikat, másikra mutogatnak. Kincseket akarnak megszerezni maguknak, melyekből pénzt csinálnak. Háborút robbantanak ki ott, ahol béke van, csak mert saját érdekeik úgy kívánja. - Sok mindenről lemaradt. A középkorban primitív volt a nép. Jött egy nagy forradalom az iparban. Azt hiszem. Onnantól… De - tekintetem egy történelemkönyvnek csúfolt valamire réved. Igazából fegyverekről szól. Honnan hová fejlődött a fegyverkezés, mindaddig, amíg az angyali káosz el nem érte a Földet. Könnyed mozdulattal dobom felé.
Figyelem, ahogy kutatja a könyveket.
- Akár - vonogatja meg. - Egy idő után az ember már csak a képeket nézegette, nem olvasott. Vagyis azok alapján, amiket találni lehet egy elhagyatott könyvesboltba. A háború kirobbanása óta nem sűrűn adtak ki könyveket. Kinek? És minek? - úgy döntöttem, hogy a vállvonogatással nem hagyok fel. Vicces és… mást nem is nagyon tudok.
De azért értékelem, hogy kell neki a tudásom. Még ha… nem is teljesen igaz minden, amit mondok neki. Ezt nem is kell tudnia. Vigyorogva figyelem, főleg ahogy maga ejti ki a cuki szókat.
- Pedig bizony. Megholt. Eltűnt. Felütötte fejét, a… a… jaj valami nemzeti hülyeség - vonom össze a szemöldököm, majd értetlenül tekintek a kicsi leviatánkára. - Mégis honnan tudom én ezeket? - tegyük azon túl magamat, hogy amit egyszer elolvasok, általában megmarad a fejembe. De miért? Ezeket… Mégis honnan húzom elő? Soha nem beszéltem még ezekről. Senkinek. S amúgy is csak átfutottam őket. No, az unalmas órákba töltött olvasás, még hasznosnak is bizonyul. Most.
- Jah, kicsinálták. Fogtak egy kést és felnyársalták az egészet. Majd felakasztották és szurkos hordóba tették. Ezt felégették és legurították a hegyről - fejezem ki, hogy mennyire is holt nyelv ez. Szemének csillogása félelmet is kelthetne bennem, ha… tartanék tőle. Kérdésére lustán tekintek körbe.
Kényelmesen sétálok a pult mögé. Először is a kazettát beleteszem egy magnóba, majd bekapcsolva, engedem, hogy betöltse a zene a teret. Aztán előhúzok egy nagy, sárga papírokkal teli noteszt és egy ceruzát. Ezt is könnyedén dobom felé. Senki se aggódjon, tökéletesen kézbesítem, egyenesen a mancsaiba. Erre is való a képességem.
Persze csak akkor, ha eddigre nem talál semmit. Fejemet a ritmusra rázva sétálok mégis vissza hozzá. Kezdi érdeklődésemet felkelteni a pici leviatánka. Pontos csapdák. Ez… Ez… egyenesen mennyei is lehetne.
Inkább pokoli.
Anyám tiszteletére eltorzul az arcom.
- A tied is bedobott egy diliházba, hogy kisüsssék az agyad? Uh! - csillognak fel szemeim, megvilágosodva. - Ami azt illeti, ezt tényleg köszönömneki. Enélkül semmit sem éltem volna túl - kivételesen hangomba semmi gúny nincs. A magam részéről tökéletesen jól érzem magam így, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, főként nem normális. Nekem tetszik a bomlott elmém.
- Rádió, amiből ilyen zene szólt, mint ez. Villany, ami fényt ad a gyertya helyett. Mikró, az ami az ételt melegítette, gyorsan. Percek alatt. Egy komplett vacsora kész volt akár 5 perc alatt is. Hasznos cucc - biztosítom róla, noha ezek nem olyan dolgok, melyekre később ne jönne rá. De nekem kellenek azok az információk ami a fejébe vannak.
A feszültség kezd egyre felhágni kettőnk között. Ajkamra pimasz mosoly ül ki. Mi az, ami valóban érdekel? Gyermeteg erők, ezek nem kellenek. De, kellenének, de nem most. Most sokkal jobban érdekel.
- Tudod, hogy miként lehet megfélemlíteni egy nagy hatalmú démont? - vigyorodok el. Akkor is elérem, hogy féljen tőlem. Tartson, ha csak egy másodpercre is. Ennyit akarok csak. Ezért pedig lényegében bármit megtennék. Eltökélt vagyok és mániákus. Rossz lánnyal húzott ujjat a káosz, noha szívem csücskévé is vált emiatt. De a bosszú. Ó, az édes bosszú. - Tanítsd meg, hogyan tudnám a sarokba szorítani, hogy rettegje egy egyszerű lény erejét. S bármilyen tudást megadok ezért cserébe - vigyorodok. Mindenre, mi kíváncsi, őszintén elmondom neki. A magam őszintéjén, azért ne rohanjuk előre. Figyelem a vezetékek mily szikrákat szórnak. De most még ezzel sem foglalkozok. Az ég dörgésére enyhén megremegnek pilláim, mégis kékes íriszeimet az övébe fúrom.
- Várj, mit mondtál? Pikkelyes bőröd van? Te egy kibabaszott sárkány vagy? - lehelem elhalóan. Azt hiszem ezeket a lényeket már most szeretni fogom. Az eső hangja sem zavar. Kezdem megszokni, hogy életem fontos pontjain szakad. Az ég ontja áldását rám. Még hogy átkozott faj vagyok, mi?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 11:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1293 • Credit:

 
Apró örömök az életben, még ha amúgy semmit sem jelentenek. Úgy néz ki, kezdenek végre egy nyelvet beszélni, és nem csak mondani a dolgokat a nagyvilágba, mintha az eddigi katyvasz kezdene alakot ölteni, és kirajzolódni mindkettőjük előtt. Oké, persze ebben az is szerepet játszik, hogy Athan agya mint a szivacs, és mindent gyorsan feldolgoz, azonban ennyi évszázadot még neki is igen dolgos és nehézkes összegereblyézni és rendezni a sorokat, mégis, ahogy kezdi megszokni a lány nyelvezetét, stílusát, már nem tekint rá úgy, mint valami fura lényre. Oké, van gondja, nem is kicsi, és kissé idegesítő is, arról nem beszélve, hogy ha ténylegesen tudná, mi igaz és mi nem, akkor igencsak mérges lenne, azonban így is egyre szórakoztatóbb az egész. Ahogy egyre kevesebbet kell fejtegetnie, a sorok megnyílnak, és kivilágosodik a kép. Mintha egy régi műsort akarna visszanézni, csak épp előbb dekódolnia kell. Ideje van ugyan, de mégsem akar leragadni végleg itt, mellette.
- Finoman fogalmazva kissé bomlott az elméd, de keress olyat, aki teljesen normális. Nem számít – legyint egyet, hogy felőle aztán még a szája is habozhat, nem vált ki belőle semmit sem, ahhoz több kell, érdekesebb, veszélyesebb. Miután kiszabadult, és rég pihent erők öntötték el, kicsit átvéve az irányítást, érezte az élő közeg közelében, hogy sok kavarcos, már-már teljesen elborult lélek bolyong a világban, akik így vagy úgy, de megtörtek az új rend és persze a katasztrófák sora alatt. A nyugodtság szinte ritka kincs, minden feszült és pattog, mintha minden percben azt várnák, mikor csap le valami rossz. Persze, érthető, hiszen egy ekkora mértékű pusztítás után kinek lenne kedve vidámnak lenni, ki tudna úgy elaludni, hogy minden rendben. Ez úgy néz ki, a mai élet rendje, amely körülöleli, és amelyben teljesen idegen, ahogy ő nyugodt léptekkel rója az egykoron népes utakat és úgy csinál, mint valami turista, semmi sem zökkenti ki. Már-már rikít róla minden, és lehet kicsit színészkednie kellene, hogy ne legyen egyenes célpont, hiszen tudott, hogy imádja eljátszani, hogy ő nem az, ami. A bizalomba férkőzni, elhitetni, hogy minden nyugodt. Valamelyest. Sok helyzetben, főképp halandók között, ritkábban nyitott a nyers erővel.
- Akkoriban nem volt más, még éppen hogy alakult a civilizáció. Amire nem találtak magyarázatot, azt annak hittek. Nem volt az annyira vészesen sok, gyakran cserélték, ha azt nézzük hogy nevek sok-sok évtized nem olyan sok idő – na igen, akinek az öröklét az ajándéka, annak pár dinasztia meg se kottyan, úgymond elillan mellette. Nem kellett félnie azoktól, amik akkoriban kínozták és igen hamar elvitték a halandókat, így nemigen rimánkodott istenekhez, vagy épp szobrokhoz, a szeme viszont mindig nyitva volt, mindent megfigyelt. Mert ő mindig is ilyen volt.
- Volt benne haszon. A kőfaragóknak munka, a rajzmestereknek munka, a fáraónak megannyi előny. Ó, haszon mindig volt az elnyomásban – mindig nyert valaki valamin, és azok a kisemberek szenvedték meg igazán, akik teljes erejükkel imádták ezeket az isteneket. - Mármint úgy érted, krokodilfejű meg mindenkinézetű? Ahh.. az csak olcsó trükk. Sokszor leginkább démonok játszadoztak, talán maga az igazi Isten, az angyalok. Nem ástam bele magam jobban, de nem láttam ilyen lényeket – aztán, ki tudja, mennyire volt az igaz. Lehet még a fivérei közül is sokan ezzel szórakoztak, semmi nincs kizárva. Noha elméje nem hétköznapi, vannak olyan dolgok, pillanatok, amiket nehezen idéz fel, elvégre nem egy hatalmas könyvtár, ahol betűrendbe állnak a dolgok, és persze a rabság is igencsak megnyirbálta ennek hatékonyságát. Előtérbe helyezett dolgokat, sokat elásott, időbe telne vagy veszett feladat lenne ilyenek után kutatnia. Nem is fontos, nem látja azt rajta, hogy élete múlik azon, megtudja-e erről az igazat, vagy sem. Inkább saját tudáshiánya foglalkoztatja, pillantgat körbe, találgat, kiszínezi a valóságot, ahogy ő tudná elképzelni, a másik szavai hallatán. Aztán felsóhajt, hisz nem tudja. Nem a legszebb válasz, amit hallott, de fiatal évei magyarázzák ezt. Hogy is mehetett ki a fejéből? Válogat valamit, de nem köti le a kazetták sorozata, pedig fogalma sincs, mégis mik lehetnek azok, de unalmasnak tűnnek.
- Az természetes, én inkább a működésére voltam kíváncsi, hogy mehetett itt.. minden. Persze, hogy pusztítanak, mert nem értik meg, de ekkora mértékben nem lettek volna sosem képesek, hacsak nem valami olyan fegyvert húztak volna elő, amely képes rá. De.. ahhoz túl primitívek – még ha közben olyan találmányaik is voltak, amiktől ő is csak pislogna, ha működne és nem csak annak roncsát látná.
- Képes albumok? - emeli meg a fejét, és forog. Arra a pontra kutat, ahonnan a könyvet vette el, és oda is lép, hogy kutasson. Arcok néznek vissza rá mosolyogva a megbarnult lapokról, majd lejjebb érve találja meg azt, amin városok neve szerepel és emeli fel azokat. - Erre gondoltál? - mutatja neki az útikalauzt, vagyis a hármat, amit összeszedett. Nem vaskos füzetek, de beléjük lapoz, és megbámulja a városok képeit. Kirázza kissé a hideg, a szöveget átfutja, de ez nem épp az, amit keres. Adatok, látnivalók, térképek. Jó lesz későbbre, így összetekeri, és elrejti kabátja belső zsebébe.
- Érdekel a te tudásod, továbbra is – nem érdekli a sértődés sem, amit az egész után levág. Had tegye, ideje van rá, őt meg.. nem érdekli. A rombolás után, a fájdalom elülte végén egyszerűen támaszkodik a falnak, és csendben hallgat, azt mutatva, képes ő erre is, és ha ezt várja, itt van. Lépjen. Ha az őrület annyira nem kergeti, akkor meglátja, és talán el is fogadja. Aztán meg majd.. kiderül.
- Naivan cuki? Ezt meg se hallottam – csóválja meg a fejét. Cuki. Aranyos, édes. Persze, majd pont ő. Szinte hallja, ahogy Ruben vagy épp másik testvére betegre röhögi magát. Jobb, hogy senki sincs itt.
- Ohh! Holt.. egyház. Nahát, nahát, azt hittem ennyi ember között elfér egy ilyen nyelv is – mereng el kicsit. Hogy ez most átok vagy áldás? Ajkain széles mosoly jelenik meg, elégedett mosoly, mi több, szinte örömteli. Szomorú persze, hogy nem ápolja senki, azonban így kevés a konkurencia, ha lehet így nevezni.
- Hát, mindenki azért nem. Ez egy hasznos információ, köszönöm. Én nem csak vélhetően van igazam, tudom pontosan. Én, mint említettem, tökéletesen értem – löki el magát a faltól, és keresgél. - Mivel lehet írni manapság? - fordul felé, mert nemigen igazodik ki, sőt, azt se tudja, mit keressen, fekete vérével pedig jobb, ha nem játszadozik, egyelőre nem akar semmit elszabadítani. - Nem olyan szentek azok, hogy érintéssel ártsanak – matat tovább, és papírt talál, valaminek egykori sima, barna csomagolását simítja ki, mivel a füzetek, amik a bolt sarkában álló részlegen pihennek, nemigen mondanak számára semmit.
- Lenézed? Pedig annak köszönheted az erőd. Tiszteld őt, én is azt tettem anyámmal. Mai napig bennem él – cinkos vigyor terül szét arcán, és a papírral lép oda vissza mellé, és egyelőre leereszti papírt tartó kezét, és kissé oldalra billenti fejét, miközben figyeli. Ravasz.. nagyon ravasz..
- Lehet róla szó, természetesen – biccent egyet, hiszen a fizetség itt nem érmék harmadát fogja jelenteni, ó, nagyon nem. Óvatos, nem fog ész nélkül mindenbe belemenni, ebben biztos lehet, és lesz is.
- Bizonyos mértékben, igen. Egy csere. De nem az ilyen gyermeteg viccekre, mint az áram. Mellesleg fogalmam sincs, miket soroltál fel, mindegy is.. - rázza meg a fejét. Mikró, oké, valami apró dolog, nagyon apró. Tévé? Jó, jobb ha leáll, egyelőre, ő kevesebbet játszadozik, vagy épp viccel. A viccreléje kicsit ki van égve, és nem az előbbi elektromos sokktól.
- Mutassam meg? Sajnos nekem nincs pikkelyes bőröm, hogy lásd. De mégis mit? Rengessek földet, romboljam le ezt a helyet, vagy esetleg másra vágysz? Nem, ez kívánság kérés, érdekel, mi az, amivel meg tudnálak győzni, úgy, igazán – érezheti közben persze, hogy szinte megszorongatja az erő, ami árad belőle. A vezeték, amely kiégett, szikrát szór ismét, de nem tesz semmiben sem kárt, odakint pedig elered az eső, de ez talán nem is az ő műve. Kíváncsi, mégis mit várna tőle, és ha íróeszközt is kap, lehet mutat valamit, ami tényleg meggyőzi.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Csüt. Május 03, 2018 7:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Heuréka! Érti! Tudja! Legalább is felfogta, hogy mit akartam mondani, ez pedig már fél siker. Mit fél siker, egyenesen örvendetes hírnek örvend. Örömömben akár még ujjonganék is, tapsikolnék és ugrálnék. Ha eltöltene örömmel, a valóságban azonban sok minden eltölt, de az érzések azok, melyek messzire kerülnek engem. Nem is foglalkoztat ez, semmi értelmük nincsen. A csoda az az, hogy tökéletesen meg tudom játszani, hogyha örülök valaminek, vagy épp nem. Még ha ezt egy picit őrült módon is teszem meg, de legyen ez a védjegyem. Mindenkinek kell egy ilyen.
Inkább mondjátok meg, hogy hol lehet ezt levédetni? Valamit, valahol, valaki magyarázott ezzel kapcsolatban. De ki volt és miért?
- Na épp ezért volt. Én, őrült vagyok - mutatok magamra, teljesen beismerve, hogy nincs ki mind a négy kerekem. Ez az igazi őrültség nem igaz? Amikor ezt képes vagy beismerni, de mégsem zavar. Sőt mi több, ezt kell kiaknázni ebben. Pontosan tudom, hogy mit miért csinálok, vagy épp nem tudom. Nem hinném, hogy kétszer megtettem volna már ugyanazt, vagy hogy cselekedeteim logikusak lennének.
Mondjuk úgy, hogy azt csinálok és úgy, ahogy ahhoz épp kedvem van, fittyet hányva minden következménynek.
- De, hogy ezernyi istent imádjak, melyek ilyen nevetségesen is néztek ki? - vonom össze szemöldökömet, halkan elnevetve magam. - Sok mindenre képes vagyok, de ó… talán ha látnék benne hasznot. DE mondd csak… Ezek tényleg léteztek? - ráncolom össze orrom lépteke mellett a bőrt. Hisz ezt nem lehet tudni, ugyanis a kicsi leviatánok létezéséről sem tudtam eddig, ez alapján… Vajon a vasorrú bába s létezik?
Beszélgetésünk fonala azonban hamar áttér a földrajzra - ha már a biológiát és a történelmet lezártuk. Lassan tényleg úgy érzem magam, mint egy kis tanár. Talán fizetséget kellene kérnem érte, nem igaz? Habár még azt sem tudom, hogy mit tud, ennek fényében még nem kérek. Hiszen… ki tudja, hogy mire képes. Apróságokat nem fogok tőle. Főleg ha bebizonyosodik, hogy ennél többet is adhatna nekem.
- Nem tudom - vonogatom meg a vállamat, egy újabb szemetet véve a kezemben, és a hátam mögé dobva. Nem zavartat a gondolat, hogy épp egy falnak repül, ahol hatalmas elemek zuhannak a föld irányába. Egykorvolt televízió hatalmas doboza meginog egy polc tetején. Van még értelmük vajon ezeknek?
Uh, kazetták! Mohón forgatva őket, felfedezek néhány általam ismeretlen zenekart. Pfúj, hogy néz ki ez az Alice Cooper? Mondjuk… cuki a sérója.
De nem ez a lényeg! Mi is!?
Lucifer borogass!
The Razors Edge! Még a világpusztulás előtt jött ki, alig maradt belőle pár példány!
Izé…
- Már az egész pusztulás után születtem. Fogalmam sincs, hogy milyen volt fénykorában. Gondolom tele volt emberekkel - ráncolom össze arcomat, fintorba. Ez a gondolat nem tetszik. - Ők pedig hajlamosak arra, hogy elpusztítsanak maguk körül mindet - vonogatom meg a vállam megtámaszkodva egy polc lapján, figyelve a kicsi leviatánt. - Vannak képes albumok, azokból többet megtudhatsz. Ám ha a pusztulás utáni állapotok érdekelnek, azokból pontos leírásokat tudok adni - hisz én már ebben nőttem fel. Nem láthattam meg a napvilágot a régi világban - de ez egy percig sem zavar, sőt mi több. Még kedvteléssel is tölt el.
De aztán történik valami, amely az egész kapcsolatunkat megbélyegzi és ha ez nem lenne elég!
Az álnok! Nem tetszik ez neki! Nem tetszik neki! NEM! tetszik! neki!
Az alávaló bitang! Én itt a lelketlen lelkem kiteszem neki, mindent megteszek azért, hogy a lehető legtöbb dolgot megtudjon erről a vilgából és így hálálja meg!? Pedig az a show is része a műsornak!  A tudásnak! Hogy lehet… ilyen… ilyen… ilyen… begyöpösödött?
- Soha - húzom fel pisze orromat, úgy hogy fejem emelem fel. Félig lehunyt szemem mögül tekintek rá az alávalóra. És még folytatja is! Hogy lehet ennyire… ennyire… ennyire…
Mégis hogy lehetne azt befejezni, ami lényegében az egész életed? Mi lenne más az enyém, ha nem örökös színjáték. Sokszor már azt sem tudom, hogy ki is vagyok én - nem mintha annyira zavarna. Ez mind én vagyok. Az összes színjátékban ott vagyok én, de hogy melyikben melyik részem? Az maradjon meg az örökkévalóság titkának.
Az elfoglaltságra hetykén rántom meg a vállamat. Annyira nem érdekel nagyfater, jó helyen van, ahol van. Ha igazak a pletykák, akkor számos embernő alatt… vagy felett. Hányhatnékom van.
- Fejlődött? - vonom fel kérdőn szemöldököm, tekintetem őszinte hitetlenkesről árulkodik. - Annyira naivan cuki vagy, hogy legszívesebben egy nyárson sütnélek meg, aztán megzabálnám ropogósra égett bőröcskédet - felelem őszintén számára. Ebben most tényleg semmi színjáték - annyira - nincs, mint máskor. De hát… Hogy lehet ennyire… édes. Torkomat megköszörülve újra csak vigyorogva tekintek rá. - Na hát, kicsi leviatán, az az igazság, hogy a latin nem hogy fejlődött volna, de már a születésem előtti időkben is holt nyelvnek hívták. Elfelejtették, legfeljebb az egyház az, mely megtartotta - vakarom meg orrom tövét, ebben sem vagyok teljesen biztos - Aki ma azt akar tanulni, az… - visszagondolok saját módszereimre, aztán csak a fejemet rázom meg - Nem tud. Egy-két csapdáról van leírás, illusztráció, hogy pontosan mit hogyan kell megrajzolni, pontosan hova mit kell írni, de hogy miért? Vélhetőleg igazad van, lehetnek erősebb pecsétek, ha az ember játszana a szavakkal, de azt a nyelvet… mindenki elfelejtette - fejtem ki kissé hosszabban és komolyabban. Ne nézz így, ez a téma még érdekel is engem. Hiszen ha igaz az a feltevés, melyekre évekkel ezelőtt jöttem rá, akkor hatalmas kincs lehet az, ki beszéli még ezt… és mondjuk nem angyal és nem is olyan démon, kivel már szóba sem állok.
Észben kell tartanom, hogy értékes a tudása.
- Dicsekedett - szörnyülködök tovább. Hiszen ez már… Komolyan, még ha Hermésznek igaza is van, akkor is ez az egész undorító. Hogy… - Hogy nem ég szénné aki egy szent teremtményhez ér hozzá? - szörnyülködök tovább. Nem, ezt akkor sem fogom megérteni, nem érdekel, hogy mennyire magyarázza, hogy ez csak a munkája volt. A cuki pofim emlegetésére mégis felengedek, galád mosoly kúszik grimaszolt arcom helyére. Jó, tudja, hogy miként kell lekenyerezni.
De aztán jön az újabb tőr a szívembe. Ennyi volt a mosolyom.
- Igen - mímelek sírást, ajkaim legörbülnek, szemem is becsukom hozzá, vállaim megeresztem. A pokolban esküvő. Remélem, hogy az egész hely felrobban a picsába utána. Ez már mindennek a teteje. - Nem csoda, hogy jön a végítélet - húzom el a számat, de hopsz!
Ez tetszik nekem, akkor vigyorogjunk ennek örömére.
Trolololo.
- Az egyetlen dolog amiért lenézem az apámat - öklendezek egyet. Persze értem én, hogy a démonoknak is vannak olykor szükségleteik, de ami sok az… sok és… pfúj! Nem, inkább nem gondolok bele. Habár azt sem tudom, hogy miként tudta a frigid anyámat megdugni, de ez már más téma. Ahogy apám is. Inkább elengedem egy könnyed legyintéssel.
De persze, hogy ez a sértett színjáték sem tetszik neki! Az alávaló! Na kap majd!
Azonban kimondja a bűvös szavakat. Szemeim megcsillannak, mégis nyugodtan szemlélem, félig lehunyt szemmel, keresztbe font karokkal.
- A kérdés inkább az, hogy hajlandó is lennél-e megfizetni mindazt - nem adom könnyen magam, sem a tudásomat. Egy picit hadd izzadjon már, aztán ha mégsem áll kötélnek nekem úgy is jó. A másik oldalon is tökéletesen helyt tudok állni. Még meg tudom nehezíteni a dolgát.
- Nézzük csak - kezdem el piszkálgatni a koszokat a körmöm alatt. Mi is lehetne az… ó már tudom, nem mintha eddig nem tudtam volna. - Te olyan tudás birtokában vagy, ami nekem nincs meg, én olyanba ami neked nincs meg… Egyszerű cserének tűnik - vonom meg a vállamat könnyedén. Minden csak rajta áll, nem rajtam.
Na jó, talán ha nem kéretném magam ennyire.
-Ó, hát az elektromosság vicces dolog volt. Működött vele rádió, tévé, villany, mikró, sok más háztartási eszköz - vakarom meg felkaromat. Igazából nagyot nem is hazudtam, ha belegondolok. Voltak próbálkozások befogni a villámokat erre… csak semmi sem tudta tárolni őket, túl nagy volt a feszültség.
De aztán mégis csak hangos nevetésbe török ki, hiszen ez minden, csak épp vicces. De nagyon. Annyira… mókás ez a Hermész, hogy menten tényleg meg fogom zabálni.
Igaz ő nem gondolja ezt annak, hangstílusa is erre utál. A földön ülve, törökülésbe fogom be a számat, visszanyelve minden nevetésemet, könnyes szemmel tekintve rá. Senkit se tévesszenek meg a könnyes szemek. Ezek valójában a nevetéstől csordultak ki.
Olyan dühös. Olyan édes. Hát lehetne rá haragudni? Főleg, ahogy egy szuszra elmondja az egészet. Ajkaim lebiggyednek.
- De játszani jó - vágok bele. Úgy nézhetünk ki, mint egy báty és húg. Az előbbi lehordja a másikat, amiért az rendetlen volt, az utóbbi pedig megbánó arccal ül előtte, és úgy néz ki, mintha élete legnagyobb problémája lenne ez. Eme gondolaton olyannyira jót mulatok, hogy metnen elfelejtem miért is ülök így itt. Inkább csak újra felkacagok, és fejem felemelve…
- Upsz - leszek csendbe újra. - Akkor mutasd meg, hogy ki vagy - villan tekintetem kihívóan. Igen. Mutassa meg, ha fogalmam sincs róla. Talán ha látnám, akkor helyén is kezelném. - Addig úgysem tudlak méltón viselkedni veled - vonom meg a vállam továbbra is a földön ülve.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 4:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1454 • Credit:

 
Ez nem az ő hiába, köztük olyan generációs szakadék pihen, amelynek a mélyére senki sem jut le ebben az évezredben, és persze így igencsak nehézkes egyes dolgokat megértetni a másikkal. Persze, nem hülye ő, az agya mint a szivacs, elvégre nem emberi, könnyen elraktároz dolgokat, azonban a semmiből teremteni, mint holmi isten... még nem képes rá. De dolgozik rajta.
Egyszerű dolgok, nevetséges apróságok, neki azonban nagynak számítanak. Amikor legutóbb élt, olyanok számítottak újdonságnak, amelyek ma már feledésbe is merültek, vagy épp beépült valamibe és teljesen el is felejtették szinte, most pedig még így, hamvaiban is vannak olyan dolgok, amiket nem tud értelmezni még annyival sem, amennyit a hosszú élet adott neki. Sokan ezen nevetnek, őt azonban ez jobban bosszantja, mint azok, akik nevetnek, vagy bármi mást tesznek. Mindegy, ez egy olyan dolog, amit magának kell majd legyűrnie, és megoldania, nem fogja azt várni, hogy most ez a lány majd mindent megold pillanatok alatt, sőt, talán semmit se vár tőle igazán és akkor nincs csalódás. Bár, hogy valóban érez-e ilyesmit, az már filozófiai kérdésnek is elmehet. Mit érez a leviatán?
- Ahh! - emeli meg a fejét is, röpke mozdulattal, miután felvilágosítja, miről is volt szó. Így már minden más – Persze, hogy láttam, csak épp nem minden kifejezés maradt úgy, ahogy annak idején, és kell egy kis idő, mire eszembe is jutnak. Valóban tele volt velük a Nílus, még istenük is volt krokodil fejjel, de miért volt beteg nép? - érdeklődik, noha nem azért, mert olyan bőszen akarja őket éltetni, hiszen tényleg megvolt a maguk baja, úgy.. mindennel. Vérfertőzés, gyilkosságok, mániákusok vagy épp fanatikusok, ami rosszat keresni kell, ott meglelik, csak épp nem úgy írja le a történelem, ahogy kell, de aki látta őket, tudja, hogy milyen. De ezek mellett egy olyan korszak amely mégis csodálatos és érdekes volt, a civilizáció egyik bölcsője, a kezdet egy új felé, csak épp mindent eltöröltek végül, amely addig kifejlődött. Csalódás.
- Nos, biztosan. Én nem hallottam még így a kontinens nevét, bizonyára ez már utána született. De.. Amerika. Fénykorában is ilyen.. magas volt? Hatalmas épületek, beton mindenhol és emberek százezrei? Mármint, most sok fiatal fát látok, de előtte hol voltak, milyen volt? - tippelni tud csak, saccolni, hogy mégis milyen volt az a világ, amelyből ez válhatott. No meg, nem csak ez az egy város pihen rajta, hatalmas a terület, saccolni sem tud, mennyire, de tudja, hogy mindig lesz valami, egy új szeglet, amelyet sosem látott, még akkor is, amikor direkt körbe-körbe járkál, és le sem tér az útról. Egyelőre azonban itt tart még, nem szalad előre, csupán szemeit forgatja meg a közjátékra amit leművel. Ennyire nem kell felfújni semmit sem, ő mindig is túlzónak érezte ezt, eme komédiát egy-egy beszélgetés közepette, elvégre nem ettől lesz majd épp érdekes, a szavak épp elegek lennének. Nem csapja le, nem szól semmit, csak nézi fapofával, várja, mikor ér véget a darab. De tapsot ne várjon inkább.
- Befejezted? - szól közbe, majd ő is felpillant az égre, mintha kíváncsi lenne arra, hogy a könyörgése mégis mit fog történni, azon kívül, hogy a lassan felettük összegyűlő, sötétebb, vaskosabb felhőkből esőcseppek kezdenek majd rájuk hullani. De még az se érkezik, villám, jég és egyéb más sem, így a történet itt véget is ért. - Most bizonyára elfoglalt ahhoz, hogy leátkozzon – gúnyolódik egy kicsit, apró vigyorral, nem mintha ezzel most az lenne majd a célja, hogy most épp ő sértegesse a lányt. Az ég morcosabb, de ártalmatlan, szárazak maradnak, noha ő hosszú idő óta nem érzett magán igazi, frissítő esőt, így nem lenne ellenére. Na de majd..
- Nem jönnek el? Akkor ócska a módszer. Vannak olyan erősek, amik szinte odarángatják őt, ha akarja, ha nem. Persze, persze, függ hogy milyen erős, hisz magát az Ördögöt, az arkangyalokat nehezebb, de sosem lehetetlen – rázza a fejét, mert ezek szerint olyasmit maradtak itt, olyan igék, amikkel csak játszani lehet, cselekedni nem. - Ezt szomorúan hallom, az én latinom még tökéletes, eredeti állapotú. Fejlődött azóta valamit azért? - érti ezt arra, mennyire rég ment ki a divatból, mennyire változott a lényege. Bár a legtöbb ige ősi, így azok adottak, és talán még hasznos is lehet az, hogy nem mindenki tudja csak úgy kezelni, ha az ujjai közé kaparintja őket. Sőt. Ez kifejezetten kedvező fordulat.
- És még beszélt is róla? Szerencsétlen, de nézd, az angyalok a tökéletes tisztaság, a démonok imádnak megrontani bárkit, így úgy vélte ez lesz az ő mesterműve. Az angyalnak meg nagyobb gondja is akad utána, hogy ki bújt be mellé. Ne foglalkozz vele, amíg nem előtted művelik, még a végén ráncos lesz az aranyos arcocskád – hiába szívósak a félvérek, nem halhatatlanok, nem olyanok, akiken nem fog az idő vasfoga, vagyis, amíg a világ normális volt ez így működött, most azonban annyi minden zavaros, hogy fogalma sincs, mi az a még működik, és mi az, ami egyelőre nem. - A Pokolban esküvő – úgy ismétli, mintha valami lehetetlen dolog lenne, márpedig az is, az a hely nem alkalmas ilyesmire, főleg, hogy a lelkek ott kínlódnak körülöttük. Mint egy rossz vicc. Jelenleg azonban semmi nem alkalmas, se az idő, se a körülmény, se semmi. Sok apró dolog lebeg körülöttük, amelyekről akár fogalmuk sincsen, de holnap talán az egész világot megváltoztatja. Egyelőre minden csendes körülötte, de feszült minden, talán a lánynak fogalma sincs arról, hogy mi a tétje annak, ami a világban mozog, vagy épp arról, akiről említést tett. Ha az angyal szavai igazak, sokkal komolyabb, mint milyen könnyedén kiejti és beszél róla. Na de ne ugorjon ennyire előre, semmi értelme. Minden el fog jönni, időben. Ő rettentő mód nem aggódik.
- Mindig is azt csinálták, te is egy olyanból születtél – mintha ezzel akkora gond lenne. Hány meg hány járt közöttük és mászott be a korszak gyönyörűségei mellé. Hát, nem is egy, de nem is kettő. Ez már csak nem is lesz másképp és felettébb vicces azt látnia, ahogy egy ilyen eset gyümölcse fintorog és ítéli el azt, amit csinálnak. Ugyan már, a világ félig meghalhat, de a bujaság akkor is jelen lesz, ameddig az utolsó páros el nem pusztul. De undora hamar sértettséggé válik, és pont nem ő lesz az, aki majd valóban könyörögni fog. Talál mást, megoldja egyedül vagy épp más testvérével, vagy akármivel. Újabb sóhaj hagyja el ajkait és ez most már a türelmetlenségtől terhes.
- Ó, pedig biztosan meg tudnánk egyezni a segítség áráról – mintha egyszerű dolog lenne, mintha csak valami apró szívesség. De ha nem, hát nem, ő aztán nem fogja erőltetni a dolgot, nem lesz az, hogy térden állva könyörög. - Milyen bölcs vagy, ezt jó hallani – sose szerette a buta, és üres embereket, akiknek nincsen semmi önálló gondolatuk. Bár hogy ezzel mire célzott, jelenleg nem tudja, de ami késik.. az nem siet. - Bizonyára persze te sok mindent tudsz, ami nekem hasznos lehetne. Mond csak, mivel lehetne téged kibékíteni? - hízeleg, mint egy démon, mert részben az, mert anyja jóvoltából szert tett erre, hogy bizonyos módon elérje, amit akar, vagy amit épp egy teljesen más lélek kíván. Mikor és hogy, rég használta ezen képességét, rég kellett ilyesmit tennie, így lehet nem tökéletes, azonban magabiztos és ez már félsiker.
- Áhá.. villám. És mi működött vele? Minden? - egyelőre nem keres ebben semmi logikát, elhiszi és igazából nincs olyan nagy tétje, mennyire igaz az, hogy villámokat fogtak be, vagy bármi más módszerrel tették. Már nemigen érzi, nemigen működik és talán haszna sincs, bár a nagyobb városok mellett érezni némi vibrálást, vagy minek nevezheti azt. Azonban itt és most megérezheti mégis mekkora erő lapul egy ilyen kicsi dologban. Erősen reagált rá, erővel, amit a másik sínylett meg, azonban úgy hallja, nemigen hatotta meg különösebben. Kezét megrázva igyekszik eltüntetni az érzetet, miközben felé fordulva lépked közelebb hozzá, és pillant le rá. Fejét megrázva engedi le a kezét, és sóhajt egy nagyot. Az áram már nem kínozza annyira a testét, de tény, hogy igen nagy erőt vett ki belőle az, hogy ne zuhanjon össze és a leghamarabb rendbe is hozza magát. De ebből semmit sem tudat a másikkal, csak figyeli, és dühödten fújtat.
- Én akartam megfogni, nem vártam semmi engedélyt – rázza meg a fejét, lábával a törmeléket és azokat a holmikat, amiket a zuhanással sodort le a polcokról. Semmi hasznos, már csak szemét.
- Hagyd már abba ezt, rohadt idegesítő. Kiforgatod a szavaimat.. - torpan meg mellette. - Hagyjuk a játékot, meg mindent. Az előbb mondtam hogy nyugodtan segíts, nem zárkózom el előle, azonban azt soha ne várd, hogy könyörögjek, esdekeljek neked. Én nem a kis barátaid vagyok, sem azok a „démonok”, akiket ugráltatni próbálsz. Mint mondtam, fogalmad sincs semmiről, mi vagyok valójában, de képes vagyok arra, hogy értelmesen megoldjam a dolgaimat. Szóval.. hajlandó vagy nem csak gúnyolódni és játszadozni, hogy megmutassam, én is tudok olyan trükköket, amiktől még talán meg is lepődsz.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 9:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Furcsa beszélni egy olyan lénnyel ki nem érti a szavaidat, melyeket kiejtsz és lényegében mindenre visszakérdez. Akár egy akadékos kiskölyök, aki többet akarna tudni a világról, mint ami kijár neki. „De miért?” kezdetű kérdésekre már az sem érdekel, ha az illető gyerek. Kést a szívébe, Kínom pedig szívesen megteszi ezt nekem. A szívük még egyet utoljára dobban parányi mellkasukba, vörös, forró vérük végig csorog rajtuk, tekintetükben az ártatlanság fénye még utolsót lobban. Az értetlenkedés ül ki arcukra.
Nem egy gyerekre vigyáztam, amikor még „dolgoztam” persze mindig érték őket balesetek, teljesen véletlenül, nekem aztán semmi közöm nem volt soha hozzájuk. Köztudott volt, hogy gyűlölőm az ostoba embereket és van e ostobább, mint egy gyermeknél? Persze a szülőknek erről sose kellett tudniuk, elég volt, ha szépen, ártatlanul mosolyogtam rájuk, hogy elhiggyék ártalmatlanságamat.
De elkanyarodtunk a beszélgetéstől.
- Krokodil, noha a kettő nem ugyanaz, noha nagyon is hasonlítanak egymásra! Mondd, hogy krokodilt láttál már életedbe, légyszi! Úgy hírlik, hogy Egyiptom a mágusok őshazája, szóval ott kellett járnod. Úgy hírlik, hogy ottani folyókban sok volt a kroki, még valami istenük is volt ilyen fejjel… Beteg egy nép volt, ha engem kérdezel, na ezek az aligátorok pont ilyenek, csak épp itt élnek és sokkal veszélyesebbek. Kis cuki lények - vonom meg a vállamat könnyedén. Következő kifejtésére hangosan tapsolok, lelkesen, kettőt dobbantva a lábammal.
- De okos vagy! Máris többet tudsz, mint bárki más! Igen, ez így van, de tudja a fene, hogy miért Amerikát választották… Amerika a földrész, ahol most állsz és az ország, ahol ez a város van, sok évszázada fedezték fel, vagyis igazából… felfedezhető az, ami mindig is megvolt? - teszem fel a költői kérdést, vállamat újra csak megvonva… Mit is akartam ebből kihozni? Jaj már megint elkalandoztam, de hát… Annyi minden van, melyet össze lehet hazudni egy olyan alaknak, ki évszázadok hagyott ki a földi életből. Mivel kezdjem? A robotharcokkal? Uh, nem is! Vannak sokkal érdekesebb hazguságok! Mondjuk ama betegség amitől két fejed nő.
Haha… Nevetésem nem csak magamba folytatom le, hanem hangosan is kicsúsznak ajkaim közül.
- Ha! Szent Luciferre! - kapok ijedten a szívemhez, arcomról a teljes döbbenet és sajnálkozás vonható le. - Kérlek! Bocsáss meg, eme hatalmas bűnömet, én… Nem is tudom, hogy miként gondoltam… Miként gondolhattam, eme bűnös Gondolatot. Ó, Lucifer! - emelem fejemet, de kezeimet is teátrálisan az ég irányába. - Kérlek szállj alá és büntess meg, mert ó, megsértettem egy érző lelket! - teljes áhítattal ejtem ki a szavakat, a gúny úgy csepeg le róluk, mint ahogy méreg folyik végig a vékony fiolákon. Mégsem nevetem el magamat, most nem teszem. Mindjárt tényleg megilletődöm, amiért képes voltam valakit, ÉN!!! megsérteni!
Szörnyűség és…
Jah. Hogy nem érdekel?
Upszi.
Hatalmasra tágulnak ki szemeim, ahogy fütyörészve tekintek el a férfi válla fellett a semmibe.
- Ne hidd, hogy olyan egyszerű megidézni egy démont, vagy angyalt, rendszerint nem jönnek el, ha meg véletlen fel is fedezel valakiben valami természetfelettit, nem mindenki tudja helyesen használni a pecséteket… A latin nyelv kiment a divatból, rosszul ragozzák a szavakat - pedig a szó nagy úr, a rúnák miatt is már. A legtöbbje pedig tényleg egy oly holt nyelven íródott, melyet ma már kevesen ismerhetnek. Ismernek is. A tévesen leírt feljegyzések pedig csak bajokat okozhatnak és ember legyen a talpán, aki ki tudja találni, hogy az mi lehetett valójában.
- Áh, a teremtettek is uncsik lettek, persze vannak kivételek, de képzeld!!! Az egyik!! Nekem ecsetelte, hogy milyen jó is volt egy angyallal hálni! - kapok ijedten ezúttal az ő szívéhez, szavaimat úgy suttogom, mintha a legnagyobb titkot árulnám el számára. - És ezt halál komolyan is gondolta! Vagyis azt hiszem ezt magyarázta - fintorodok el, elfordulva tőle, kicsit homályosak az emlékeim arról az estéről. - Valami kamionnal itatott le, lehet csak behaluztam, de sajnos ezeket kinézem belőlük - vonom meg újra csak a vállamat. Csalódtam bennük. Nem elég, hogy a gyengébbeket mily egyszerűen el lehetett kapni, megkínozni, és visszaküldeni őket a pokolba, de még a „hatalmasok” is… - Arra viszont emlékszem, hogy esküvőt akartak a pokolban! - hasít elmémbe az emlék felismerése! Komolyan.
Felfordul ettől a gyomrom nem is kicsit. HA ettem volna ma valamit, tuti, hogy most lenne az, hogy kitaccsolok.
Persze, hogy tudja, hogy ki mit hozott. De bólogat szavaimra, szóval ezeket érti. Nyilván ezt érti! De az aligátort nem! Kész rejtély a manus, de még hogy az én fejemben van teljes káosz. Hát az övébe mi lehet? Uh, vajon bele lehet kukkantani egy kicsit? És ha felvágnám és megenném az agyát? A tudását megkapnám?
Hangosan nevetem csak el újra magamat.
- Azaz - legyintek könnyedén a név hallatán, vagyis titulus hallatán. Többet köszönhetek neki, mint azt gondolni véltem volna. Miatta nem félem már a halált, noha mielőtt tényleg, teljesen meghalnék, még el kell adnom a lelkemet. Fel kellene keresnem a legrémesebb apát a világon.
Túlzottan azonban mégsem izgat, ez a téma. Mondanám, hogy majd lesz, ami lesz, de… Ez elég rossz hozzáállás, most tenni ellene, mégis mit tudnék? A vihar előtti csend telepedett a világra. Mindenki kivár, nem készülnek fel. Mire várnak? A sötétség újabb lépésére.
- Na! Ők a tisztes kivételek! Meg-még egy-két herceg a többi csak úgy… lézeng a világba… Az a heppjük, hogy emberekkel dugjanak - forgatom meg szemeimet. Komolyan ennyire… nincs… Vagy épp esküvőket szervezgessenek a pokolba. Hova fajult ez a világ? Esküszöm egyre szimpibb Gabi-bácsi. Ő legalább tényleg azt a velöjéig ható gonoszságot képviseli, mely számomra igencsak csábító.
De amíg a lovasokba és apámba nem csalódok, addig nincs oka senkinek abban, hogy átállok Gabi-mami oldalára.
Jaj de hol is… Egyszer le kellene szögeznem a gondolataimat egy helyre.
- Habár a halál most megkapja a legnagyobb kínázását - gondolkozok el hangosan. A démon, ki a halálért felelős… s ki képtelen ölni, mert az emberek halhatatlanok. Mily tragikus komédia ez az ő szemszögéből. Mily bosszús lehet… Habár nem annak tűnt, amikor velem volt.
Viszont most a manus kiborít. Hermész, Hermész, mégis hogy beszélhetsz ebben a világban, velem így? Amikor bármit könnyedén ellened fordíthatok? Arcomat sértődötten fújom fel, hallgatva, mennyire is nem is kér az én segítségemből. NA jól van, ha azt hiszed, hogy egy percig is számít, hogy segítsek neked… Még csak én tennék neked szívességet, de tudod mit?
- Ezek után már akkor sem segítenék, ha térden állva könyörögnél - fordítom sértetten oldalra a fejemet, magasba emelve azt. Ennyi, kész, vége. Elásta magát nálam, már nem is érdekel a sorsa. Remélem az emberek megzabálják reggelire. Habár ahhoz tudniuk kellene létezéséről… Mennyi idő lenne szólni nekik erről?
Még hogy segítsek. Pf… Boldoguljon akkor ebben a világban. Majd megtanulja, hogy kivel miként kell beszélni. Ó, az az édes bosszú, érzem, hogy közel van már.
Minden rakoncátlan gyereket meg kell büntetni. S jelenleg ő most az.
- Ja, de mit érsz a vérzésükkel, ha az begyógyul, ha nem a megfelelő eszközzel szúrod le őket? Ne hidd, hogy itt minden bokron angyalpenge terem - amaz oly ritka kincs a mai világban, hogy kuriózumnak számít. Bárcsak egyszer tudnék szerezni, de anélkül, harcolni ellenük? Szinte lehetetlenség.
- Egy oly jelenben, melynek nem ismered a múltját, csak egy apró részletét. Hogy megértsd a jelent, hogy a jövőbe tudj gondolkozni, ismerni kell a múltat, nehogy elkövess oly hibákat, melyeket már elkövettek egyszer - jegyzem meg elmésen, de mielőtt még komolyan elhinné szavamat, újra csak nevetésbe fulladok ki. Holott ezt most tényleg így gondolom, nevetésem pedig mű. De hé, vigyázzunk! Még a végén azt fogja gondolni, hogy több gógyisom van, mint amennyi látszódik. Fenn kell tartani az őrült képet, melyet magamról alkottam. Így kevésbé gondolnak veszélyesnek, aztán pedig csak…
Bumm…
Hirtelen csap a képükbe a meglepetés. Mily jó is az.
Mint ahogy az elektromosság játékos ismeretlensége is. Esküszöm, olyan, mint egy csenevész gyerek, ki most fedezi fel a valóságot.
- Ez kérlek, egy befogott villám. Igen egyszerűen működik, vannak odakint, viharvadászok. Akik elfognak egy-egy kósza villámot… S azt elektromossággá alakítják át, ami áramot ad. De ha nincs villám, nincs áram. S fogyatkozóban vannak a viharos esték már - biggyednek le ajkaim, mint akinek valóban az élete a villámokén múlna. Ő nem akarta megismerni a múltat, hát tessék, az ide vezet. Ahhoz, hogy bármilyen hülyeséget be lehet nekik adni. Ha utána néz, rá fog jönni, hogy ez mind nem igaz, de addig?
Csak az én szavamnak hihet.
Csendesen szemlélem a kicsi leviatán ténykedését, és nem szólok bele, abba amit csinál. A villany halk zümmögése, csak ennyi zavar meg minket, ám számára ez még akkor is szokatlan zaj lehet.
Figyelmeztetnem kellene, de… Ő nem kért a segítségemből, így pedig hát… Hangos nevetéssel fogadom, ahogy az áram megrázza a testét. Ismerős érzéseket kelt bennem, emlékképek cikáznak gondolataimba, melyeket képtelen vagyok kizárni. Őrült nevetésem ennek is szól, nem csak az ő szenvedésének. Én meg mondtam, hogy az villám, ha pedig még nem csapta meg… akkor az ő baja, ha így nyúlka piszkál.
De persze Hermész nem így gondolja, inkább erővel lök egy polcnak, mi tehetetlenül borul fel velem együtt. Nevetésem mégsem marad annyiban.
- Pedig nagyon, de nagyon mókás volt! - nevetem hasamat fogva, lábaimmal kapálózva. Mit érdekel, hogy a polcok éle hátamat, csípőmet nyomják? Ez a fájdalom el sem hat az elmémig igazán. Kacagásom idegesítő lehet, éles és sokáig tart. Levegőt már alig kapok közbe, könnyeim patakokban folynak le két oldalról arcomon.
- Na jó - fejezem be, mint akinél az egészet félbevágták. - Egy szóval sem mondtam, hogy nyúlj bele, te meg a segítségem nem kéred - gurulok le a polcról, ahol is találok egy…
Elemmel működő hajgöndörítő valamibuszát… Befogod két tincsed és… Isthenem, de hülyeségeket tudnak kitalálni az emberek.
- Amint látom, tényleg boldogulnál az emberekkel szembe, csak egy konnektort mutassanak neked - nevetem el újra magamat, végül ajkaim biggyedtnek le. - Szegény pici levikét megbaszta az áram… Bibis lett a kicsi kezecskéje, szipp… Most lesz itt a világ vége? - tápászkodok fel, arcomon a merő bánat uralkodik el. Tényleg sajnálom. De tényleg!
Valóban!
- Azt hiszem, hogy akkor a könyvtárba ne menj el, ott rögtön meghalsz! Mit kezdenél egy forgó lépcsővel! Egy lift agyonzúzna! - kapok újra ijedten szívemhez, rémesebbnél, rémesebb dolgokat elé állítva.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Szer. Ápr. 18, 2018 9:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1510 • Credit:

 
Ez a lány kész talány, sosincs egyenes válasza, egyenes reakciója a dolgokra, vagy ha van is, nem olyan egyértelmű. Persze ezzel nem azt akarja mutatni, hogy nem képes olvasni belőle, vagy épp kitalálni, mi lehet a válasz, de nem is olyan könnyű, mint mondjuk egy egyszerű halandó lényéből. Bizonyára ez a félvér kuriózum, az a plusz, amely kiemeli őket többek között az emberek közül. Meg persze, az őrület, az is nagykanállal ad a megfejthetetlen és talán komolyan se vehető személyiségéhez. Az, hogy ez csak jobb, vagy rosszabb lesz, nem tudja előre, bizonyára nála is lesz olyan időszak, amikor magából kikelve tör és zúz, vagy épp teljesen elveszít mindenféle irányítást. Az olyankor a legszebb, bár lehet, most mégsem akarja megtapasztalni, abban nincs sok érdekes, tomboló embereket is látott eleget. Azzal még ők is rendelkeznek, csak ritkán éri el őket.
A helyszín felfestése valóban kíván megjegyeznivalót, elvégre, ilyen tájakat nagyon is látott, abban a korban amikor az ő virágkoruk tartott, még az ilyen tájak voltak többségben, nem pedig a betonvárosok, vagy épp falvak, vagy akármik, amiket azóta látott, mióta kiszabadult. Még mindig utak kötik össze a helyeket, de ezeken már aligha, vagyis fénykorukban nemigen törhetett ki szekér kereke, hiszen simák és bár megrágta őket a harc, a vég, mégis el tudja képzelni, mennyire sima és kényelmes lehetett rajta közlekedni. Igazából, még fetrengett is rajta, amikor elsőnek látta, kiterülve, mintha csak fű lenne, de a szaga még így is irtózatos volt, nemigen kívánt sokat elidőzni rajt. Minden túl fura, még túlságosan.
- Aligátor? - billenti oldalra a fejét. Jelen esetben fogalma sincs, mit is takar, de ha mocsárról van szó, sejtheti, miféle lények élnek ott. Tekintve, hogy ő igen hamar kiesett a forgalomból, a mai, véglegesített dolgok, akárcsak elnevezések számára sokszor nem takarnak semmit, hiszen nem mindent így hívtak a régi szép időkben. - Igen, vélhetően otthoni a környezet, kedvező az éghajlat. Vagy csak jól védhető, de az is lehet, hogy csupán véletlen. Nem kerestek benne logikát, jó volt az, ahol kivetette őket a föld. Azt hallottam az angyaloknak is van helyük, mármint kettő is, mert ugye vannak a lázadók meg a normálisak. Úgy néz ki, mindenki megtalálta magának a városát – senki nem gondolhatta annak idején, hogy egyszer majd erre használják majd a városaikat, erre fognak kelleni az erős épületek, a nagy falak. Minden és mindenki jó valamire, ezt az elvet ő is elismerte sok alkalommal, és használta is, hisz ha más nem, áldozatnak, a sorfalnak mindenki tökéletes. Vagy épp elrettentő példának, ugyebár.
- Kérlek, ne sérts meg. Az is ősi, volt közünk hozzá – elvégre a sötét mágia is az övék, vagy épp a démonok használták. Nem a legerősebb, nem a leggyilkosabb, inkább csak játék, ijesztgetés a témája, ha nagyot akarnak szólni, mélyebbre kell nyúlniuk. - Tanulmányozás? Nem használják semmire sem? Ehh.. - kis csalódottság csendül hangjában, arcára is kiül belőle. Gyógyítás, igen hasznos persze ha ember űzi embernek, de csak nézni valamit és nem felhasználni. Ez már koránt sem az, ami neki kell, elvégre mi a francnak akar ő pecséteket tanulmányozni, felrajzolja a maga darabjait, és akkor majd megmutatja, mennyivel kellemesebb a haszon egy ilyesmiből. De egész addig nem tudja senki sem, míg nem próbálta, bár kételkedik abban, hogy most bárki ember képes lenne ezeket alkalmazni, ahhoz nagyobb munka kell és előkészítés, ez viszont még nagyon de nagyon messze. Minden túl messze.
- A démonok unalmasak. És nem csinálnak semmit. Mi történt velük? Meglágyult a gazdatestük agya és kihat rájuk? - nem úgy ismeri őket, mint akik tétlen ülnek és csak.. meresztik a seggüket. Megrontani az embereket, az angyalokkal viaskodni.. Vagy netán a világvége, a sok halál és kevés élő elvette a kedvüket? Hogy úgy hiszik nincs már értelme semminek sem, és minek bármit is csinálni? Ez elég elkeserítő gondolat, ha ennyire nem működik a világ rendje, akkor már tényleg nincs értelme.. nekik. Arról nincs szó, hogy ők ilyesmit látnának, koránt sem. Azt szokás mondani, hogy az újszülöttnek minden újdonság, és valahogy így vannak ők is, keresik a használhatót a romok között.
- Tudom, hogy ki mit hozott, és hol a helyük – ez még neki is tökéletesen, ezekkel mind mind tisztában is van, hiszen régen is így volt, ahogy mondja, mindig is, a másik felét, a modern részt pedig más tudatta vele. Szép sorozat, annyi szent. Fogalma sincs azonban, hogy tényleg mennyire éri túl a dolgot a világ ezen, ismert része, ebben igazat kell neki adnia. Bólogat is, hogy jól mondja és majd lesz valami, mindig is volt. Más nem az, hogy fanfárok kíséretében jönnek valakik rendet tenni, ha jön. Ha érdemes rá.
- A Sötétség – mosolyodik el haloványan a személy említésére. - Széles a felhozatal, mindenki egy helyen és időben – mintha csak egy játszma készülődne egy táblán, és nézhetjük annak is. Lezárult minden más sík, nem járhatóak a régi utak, csak ott lehet lenni, ahol most. És akkor itt van egy lány, aki nagyszerűen játszadozik és falja az életet. Mint egy fekete-fehér mezőn pihenő piros kis folt. Apró, de ott van és kihasználja, amit csak lehet. Azonban jobb, ha óvatos, könnyen felsülhet.
- Sosincsenek, az biztos. Akivel találkoztam, az is nagyon kihasználja az idejét – gondol vissza Mammon és a láda esetére. Ha ő ott ilyen, bizonyára a többi három sem az orrát lógatva ücsörög és kártyát forgatnak az ujjai között. Ha ők is úgy elhagyják magukat, mint a démonok, akkor minden el van cseszve. De sose ilyen egyszerű a dolog, mindennek van oka, vagy épp alakulóban van. A történelem az pedig az, amin nem lehet változtatni, így ez a kis mese az emberekről és a népirtásról nem hatja meg különösebben, látott már ilyet, lesz is ilyen – ha megérik persze.
- Velem nem alkudoznának, nincs lelkem – vagy ha van is, nem ezen a létsíkon. - Nem fogom az egész élettörténetem elmesélni, az túl sok lenne. És ne aggódj, ha odamegyek, nem kell félnem, mindenhova be tudok jutni – ő is mosolyog most, hiszen a magabiztossága sose kért utánpótlást, mindig is tudta, mit és hogyan kell tennie. Apró szemforgatással válaszol a kifakadásra, tekintetével követni kezdi a mozgását. Persze, ez felbosszantotta, de most se fél tőle jobban, mint eddig. El akarja adni a tudását egy másik, mélyebb tudásért, hogy neki aztán jobb legyen, teljesen érthető és látható. Végül csak sóhajt egyet. - Tudom hogy kell előttük viselkedni – böki közbe, elvégre figyelte az angyalt, a démont, már amennyit lehet belőle figyelni, és a bezárás előtt sem kövekkel társalgott. - De legyen, lássam. Kérlek segítsd tudatlan leviatán barátodat ebben a küldetésben – persze ebben több a gúny, mint a kérés, azonban ez is több, mintha fel se vette volna. Ha valami adódik, úgyis otthagyja, sosem kellett neki a kolonc a nyakába, és ezt lehet sejti is. Úgy érzi, kölcsönösen dobják el egymást, ha beüt a krach.
- Biztos vagy te abban, hogy nem lehet megközelíteni őket? Értem én, hogy ezekkel ember embert irtott, és hogy ó az angyalok milyen hatalmasok, azonban csak katonák. Ha tudod hol szúrd meg, véreznek – nem fellengzős, egykoron azonban tényleg megközelítették azt, hogy valódi fölénnyel álltak szemben ellenük. Talán csak az arkangyalok voltak azok, akiktől valóban tartaniuk kellett. És hogy most? Minden megoldható, talán nem vesztettek el olyan sok mindent, és elbírnak velük. Fogalma sincs, nem próbálta.
- Áhhááá.. érdekes korszak lehetett. Minél nagyobb, annál jobb és hangosabban szól. Ha te mondod, akkor legyen így. Ez nem változtat sokat azon, ami érdekel. A történelem a múltban marad, de én a jelen vagyok – foglalja el magát, majd amikor talál valamit, érdeklődve lépked oda a valamihez, ami számára kész talány. Meglepett arccal vizsgálja, mit alkot, és amikor a fény fellobban a kis izzókban, hallja szinte ahogy vibrálnak a vezetékek, összerezzen. Nem a hang, nem a pukkanás, az egész jelenség az, amely meglepte őt, régóta először. - Mi volt ez? - eldobja a vacakot, elvégre most már sokkal jobb játék van a színtéren. - Ezek a.. valamik – közelít és habár az eszköz már nincs nála, az érdeklődés még mindig él. Elnézi, ahogy kilóg és hasztalannak tűnik, de kezét kinyújtva ragadja meg, és ahelyett hogy beledugna bármi, kirántja a falból a műanyag vacakot, és a még sistergő vezetékeket bámulja.
- Nem valami hasznos dolog, és tartós sem – pillant a kopott, kissé megfeketedett műanyagra. - Iszonyatos a szaga – dobja ezt is a földre, majd visszapillant az apró szikrákra, kinyújtja a kezét és.. megérinti. Felkiált, ősi nyelvel átkozódik pár szót, míg az áram áthalad testén, ahogy a karjába fájdalom áramlik, és ahogy alig bírja elengedni. Amikor elrántja végül a kezét, kezében még egy adag kábellel, ereje is megmutatja magát, ahogy az áram üt, ő úgy üti ki az egészet, a doboz még nagyobbat robban, és füstölni kezd, a fény, amely ha volt is valahol, végleg kialszik, ő pedig végre elengedheti a vacak kábelt. Tenyerén igencsak tisztes fekete folt éktelenkedik, tagjai sajognak.
- Ez nem volt vicces – azzal, ahogy a lány felé fordul, szemei dühösen és vészjóslóan villannak fel, és a lány érezheti, ahogy a leviatán ereje a közeli polcnak löki teljes erőből, és fellöki az egészet. Az se érdekli, ha kitöri a nyakát, ő csak a kezét rázza és a zsibbadást akartja eltüntetni.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 16, 2018 10:00 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Újra csak kelletlenül vonogatom meg vállaimat. Kegyetlenség kinek, miben teljesedik ki. Meglehet, akkor annak tartottam, manapság mégsem riadok attól vissza, hogy magam is használjam eme eszközöket. Noha az áramot nem vezettem még emberi testbe. Lehet, hogy ezzel kellene stimulálni őket? Megnézni, hogy az ő elméjük előbb kiég-e, vagy épp megőrülnek tőle?
A témát inkább elengedem, nem foglalkozom vele tovább, miért is tenném? A múlton nem tudok változtatni, de azon igen, hogy minden résztvevőjét ezerszeresen büntessem meg. Ó, a régi jó barátom, a bosszú. Még hogy az ember csak lépjen tovább, mi? Bakkfitty. Abban nincs semmi poén. Ilyen jótét lélek nem vagyok. Sőt, mi több, minden vagyok, csak az nem.
A megbocsátás nem szerepel a képességi listámon.
- Mocsaras, szúnyogos, uh és tele van aligátorokkal! A város nagy részét visszavette a természet, és lényegében… ott minden csak megölni akar… Vajon miért azt választották maguknak? A kénszag után vágytak valami pöcegödörre? - morfondírozok ténylegesen miért is New Orleans lett a démonok bázisa. Pedig mennyivel szebb városok vannak eme világon. Mondjuk Chicago! A bűnözés fellegvára! Más sem kellett volna nekik, de nem, inkább a legmisztikusabb helyre mennek. Hát… az ő dolguk, nekem aztán nem sok közöm van hozzá. Elvoltam egy darabig ott, de annyira unalmasak a démonok. Semmit sem csinálnak ott. Szó szerint, semmit sem tesznek.
- Woodozást, már ha hiszel ilyenekbe - vonom meg a vállamat - De az egész nem több néhány démon-angyal pecsét tanulmányozásnál. Meg persze boszorkányságnak kiáltották egykor azt, hogy gyógynövényekkel gyógyítottak, meg állati belsőségekből jósoltak - tudatom a másikkal, ki információra éhes. Ez tetszik, noha ezt most tényleg őszintén tudom neki mondani. Ebben semmi hazugság nincs, ahogy olvastam a feljegyzéseiket tényleg így lehetett.
Habár ha jobban belegondolok magán a kontinensen is volt boszorkányüldözés. De ne rohanjunk annyira előre. Még a végén idő előtt hagyna itt engemet. Azelőtt, hogy én bármit megtudnék tőle. Még akkor is ha többet árul el ő magáról, mint én, de hát lehet érte engem hibáztatni? Ő egy teljesen… Új lény itt.
S lehet, hogy én vagyok az első aki látja!
Grimaszom tovább súlyosbodik, hallva, hogy ő miként vélekedik a démoni angyali együttléttől. Már-már hányingert keltő… jah bocsi, hányingert is kelt bennem.
- Miért, miért? - teszem fel a kérdést újra fejemet enyhén félrefordítva. Hát miként lehet számon kérni tőlem, hogy mit miért teszek, amikor arra sosincs ésszerű magyarázat. - A halál ötven árnyalatát játszottam - vigyorodom el, de aztán vállaim megereszkednek, arcomra a végtelen csalódottság ül ki. - De annyira unalmasak voltak a démonok! Semmit sem csinálnak, csak… a seggüket meresztik… - hajtom le végül a fejemet, engedve, hogy hajam eltakarja arcomat. Mélyről jövő sóhajomat még így is hallani lehet, csalódottságom szinte felülmúlhatatlan.
Persze egy-két démon kivétel ezek közül, egy kettővel semmi bajom, egy kettő tudja még, hogy miként kell egy démonnak viselkednie. Nem azt mondom, hogy irtsa az embereket, de vezesse meg őket, játsszon az elméjükkel… legyenek kiismerhetetlen, alávaló férgek, ne pedig csak hálni akarjanak velük.
Mondom ezt én…
- Hát hogyne, csak hogy eme kórságokat, legfeljebb a démonok hozták az embereknek, no de, a természetfeletti hierarchia - emelem magasra a kezemet. - az Öreg, aztán az arkok, majd démonok, angyalok, kisebb démonok, legalul meg a béka segge alatt az emberek - eresztem egyre lejjebb és lejjebb a kezemet minden népcsoportnál. - Na szóval, ha egy démon kórságot rótt az emberekre, jöttek azok a nagyon cuki, vágni való arkok és elintézték a démonokat… hol egyszerűbben, hol nehezebben. Hol burkoltan, hol úgy, hogy felfedték magukat az embereknek - vonom meg újra a vállamat. A mai napon ez lesz a kedvenc elfoglaltságom. - Csakhogy ezúttal Gabi-mami irtja őket, a többi ark nem tesz semmit, az Öreg elment, helyette itt a tesója, vagyis ezt pletykálják, szóval az emberiség vagy túléli, vagy… nem… Ha engem kérdezel, én az utóbbira szavazok - az utolsó szavakat már szinte suttogva ejtem ki, mintha valami titkot akarnék elárulni. De ez sem tart sokáig, úgyis hangos nevetésbe török ki rögtön. Mintha az egész nem lenne komoly, mintha ez az egész számomra teljesen lényegtelen lenne.
Mégis többet tudok ezekről, mint az látszik rajtam. A megtévesztés mestere is lehetnék, ha érdekelnének az ilyenek.
Ajkaim lebiggyednek, hallva, hogy a dobozka nincsen. Lehetne, de nincsen. Nem aggódik - annyira - majd lesz más, amivel sarokba szorítja a pacikát.
- Cuki háziállatok, csak épp még nem tudják ezt - vigyorodok el pofátlanul. Mégis honnan van ennyi önbizalmam? - Nem hiszem, hogy annyira kétségbe lennének esve. A bukásuk beléjük van kódolva. Istenke sem akarja, hogy túl nagy terük és erejük legyen - vonom le az elmúlt évszázad következtetéseit. Mégis újra és újra megpróbálják. Sose adják fel. Ez tetszik nekem igazán bennük. Egyre kreatívabbak lesznek és mit ne mondjak, ez eléggé imponáló tud nekem lenni.
- Ó és még annál is több minden történt - vigyorodok újra csak. - Ez az egyik leglényegtelenebb momentuma az emberiség történetének… Habár… nem, vannak ennél sokkal izgalmasabb dolgok is. Ez csak egy szimpla emberi természet volt. A fehéreknek kellett ez a föld, az indiánok nem adták… megoldották, hogy ne legyenek itt - vigyorgok továbbra is. Egyszerűen imádom, ahogy az ember képes saját embertársát kiirtani csak azért, hogy nekik jobb legyen.
- Épp ecsetelem, hogy az ember milyen alávaló valójában - teszem csípőre a kezemet, tetetett felháborodással hangomba. - Kizárt, hogy ingyen segítsek - ingatom meg a fejemet. - Ha értesz valamihez, akkor azt sose add ingyen. A démonok sem a két szép szemedért kötnek veled alkut, habár veled… neked van egyáltalán lelked? - teszem fel az újabb kérdést. - Most mi van? Semmit sem lehet rólad tudni, naná, hogy mindent akarok - még mielőtt kiakadna azon, hogy egy újabb kérdésre kell válaszolnia nekem. Ez a világ biza kegyetlen és így működik.
- Sokat fejlődtek az emberek, etéren, de ahogy akarod - vonom meg egykedvűen a vállamat, noha ajkam szegletében ott bujkál az aljas mosoly. Persze, ha egyedül akar odamenni tegye, én figyelmeztettem. Nem tudja még, hogy mikre képesek az emberek. Csak pár évszázadot fejlődött a vadászati tudományuk is.
- Tényleg? Ezt tényleg megkérdezed? - sétálok közelebb hozzá, majd lassan körbe és körbe. - Lássuk csak, semmit sem ismersz ebből a világból, még csak azt sem tudod, hogy az épületek miként működnek, hogy miként kell „természetesen” viselkedni egy ember előtt… Lássuk mi van még… Oh, én pontosan ismerem milyen fegyvereik vannak, egy kettőről tudom, hogy mikre képesek. Jaj és a kedvencem! - állok meg előtte széles mosollyal ajkamon. - Pontosan tudom mikor vannak a váltások és az épület melyik részét nem védik teljesen - mi van? Mit gondoltok én hogy jutok információhoz? Nem a két szép szememért, ebben biztos lehetsz. Ismerem a rendszer hibáit. Itt nőttem fel és ide kellett visszajönnöm. Semmit nem változott a gondolkozásuk… Komolyan mindig elgondolkozok, hogy néhányan milyen ostobák tudnak lenni.
Szemöldökömet enyhén felvonom a könyvekről tett megjegyzésére. De hát… az ő lelke világa, úgy tesz ahogy akar. Csak újabb vállvonogatást kapsz tőlem.
- Ahhoz képest, hogy alig tudsz valamit, nem nagyon érdekel túl sok minden - holott egészébe kell látni a világot, nem csak kis darabjaiba. Upsz, ezt nekem is be kellene tartanom? Hoppá. Bár ha jobban belegondolok… a hangokkal a fejemben már szinte egészébe látom.
Persze nekem tény, hogy másabb az egész. Én ebbe nőttem fel, nekem ez a természetes. Nem is tudom elképzelni, hogy a férfinak milyen lehet.
Lopva pillantok felé.
- Rotációba ennél négy-öt-hat alanyt, minden csak kreativitás kérdése - vigyorodok rá, elmajszolva a maradék csokit és már nyúlok is egy csomag gumicukorért. Évekkel ezelőtt lejárt, de itt ebben a boltban, kb minden.
- Mert emberek készítették. Emberi anyagokból, az angyaloknak semmiből sem tart elpusztítani ezeket, ha őket támadnák. De nem őket, hanem az emberek egymást irtották ezzel. Nem beszélve arról, hogy legyél bármilyen kísérleti alany sose fogod meghaladni az angyalok erejét - magyarázom teljesen logikusan. Ezek alapján még tényleg valóságos is lehetne az egész. És ha belegondolok akkorát nem is hazudok. A tankok is ilyen „robotok” voltak, nem?
- Uh, ez hirtelen történt! A nagyooon nagy ipari forradalomnál, amikor rájöttek, hogy a gazdaságnak a legjobban a fegyverkezés tesz jót - vigyorgok, honnan tudok én ennyi mindent? Komolyan kezdenek aggasztani a hangok a buksimban.
Halkan hümmentek a boszorkányok kiválasztását illetően, látszólag érdektelenül. Valójában motoszkál valami megbomlott elmémben, de egyelőre ennek nem adok hangot.
- Oh, az nagyon veszélyes, és képes halálos is lenni, ha a jó helyen használod - biztosítom, majd körbe-körbe forogva keresek egy… Bingó! - Gyere, próbáld ki! - invitálom magam után. Először is egy biztosíték dobozhoz sasszézok, ahol felnyomom az áramot adó kis kart… Ha szerencsénk van, akkor még van is itt… kellett lennie.
A doboz azonban néhány szikrázik, a villany felgyullad, majd ki is alszik. Aztán pukkan egyet.
- Mh… - húzom el számat, majd teljesen szakértően piszkálok a vezetékek között, az sem zavartat, ha a szikrázóak néhányszor megráznak… Hajam egyre jobban áll az égnek.
Végül pedig… Heuréka! Van áram!
- Na akkor… ott látsz egy zsínort, annak a végén pedig egy dugaszt… azt a falba kell helyezni, van ott ilyen kis dugasz, amibe beleillik - vezetem a falhoz, ahol egy konnektor magányában már teljesen feladta ama harcot, hogy egyszer hasznos lehet. Vagyis félig kilóg belőle. - Lehet megráz, de neked nem árthat sokat - legyintek előzékenyen és könnyedén. - Szóval ha bedugtad, van ott a készüléken egy gomb… azt kell megnyomni - aztán csak állok csípőre tett kézzel és vigyorogva várok. Ez sokkal nagyobb móka, mint azt elsőnek gondoltam.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 14, 2018 2:51 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1378 • Credit:

 
Nyilván nem arra vágyott, vágyik, hogy most mindent szépen tudasson vele, de nem is utasította volna vissza, hiszen minden történet érdekes a maga módján, hátha akad benne olyasmi, amely még hasznára is válhat. Nem épp a legbiztosabb elmét választotta rá, de sosem gond az, néha az őrület is tudnak őszinték lenni, vagy csak épp véletlen kicsusszan a szájukon valami.
- Kegyetlen világ, mi? - mintha neki lenne panasza ilyesmire. Van, persze, de ahonnan kibújt, ott nem volt ilyen vész, csak az unalom, az öröklét és a semmi. Az ritkán öl meg olyat, aki nem képes rá, és akinek ideje akad bőven, kevésbé, mint egy kínzás vagy épp gyilkosság. És még egymást sem akarták széttépni, így nem tapasztalta, milyen idekint úgy élni, hogy addig- addig nyúzzák az embert, vagy félvért, mígnem odavész majdnem minden. Nemigen élte át amúgy sem, elvégre Isten is gyorsan csapott le rá, másoknak pedig vagy eszükbe sem jutott, vagy nem mertek hasonlót cselekedni. Nos, sok mindenben tapasztalatlan, de gyorsan tanul, bizonyára tudná mímelni, hogy milyen fájdalmas, főleg akkor, ha a „művész” valóban érti a dolgát, és képes valódi, mély fájdalmat okozni. Ettől egyelőre nem fél.
- Szép környéknek tűnik – bár neki elsőre az ugrana be, hogy ott laknak ők, de hát, tévedni már nem fog, nem hiszi, hogy épp ebben éri a szerencse, meg persze, ahogy már sejthette, csak az ő nevüket viselve semmi más köze nincs hozzá. Kár érte, bár akad még ott valami. - Okkult tudás? Van ott valami, amiből lehet tanulni? - érdeklődik, bár ő nem akar füveket enni, hátha talál valami olyasmit, amitől bizony bizseregne a tenyere. Sosem lehet tudni, hogy amit mások nem látnak, azt ő mennyire hamar lelné meg. Elvégre, ha mágia is rejti, megérezheti, elvégre őket igencsak erősen eltüntették, nem kellett ellenük védekezni sem utána, így a nem várt ellenség meglepetése az ő oldalukon áll.
- A démonok démonok, azt csinálnak amit csak akarnak. Ha angyal kell neki, hát hajrá. Biztos megvan a maga bája – neki nem volt dolga még egyel sem, elvégre az utolsó dolog lenne egy angyal az ágyába, de oda senki. Nem ezen fog múlni a randevúja, az biztos. - Miért is pont ez jutott eszedbe? Csak unalom, vagy ez volt a feladatod, hogy megidézd a.. pacikákat?– nem érti a szleng sajátos vonalait, így néha nem magától érthető az, amit a másik tök egyszerűen közöl. Nem kíván ennyire kifordítva megszólalni, de nem is akar egyből őskövületként beállítani, és olyan nyelven dalolni, amit senki nem ért. A kettő közötti állapotot igyekszik fenntartani, amennyire csak lehet, és amennyire sikerül magába szívva feltöltődnie. Egyelőre ereje teljében van, így nincs semmi gond. Most pedig főleg nem. Nem épp az a mese, amit várt, de ez van, a lánynak nincs se unalmas-átlagos élete, de azt se mondhatja, hogy az az izgalom lengi körbe, amitől még ő is meglepődne. Más, mint az átlag és sötétebb, jobban húz afelé a Pokol felé, amely a mélyebb bugyrokban forrong. Lehet az még így se tetszene neki, azonban nem ismeri ahhoz, hogy ízlését megsaccolja.
- Ohh, nos igen. De vagytok még elegen, egy kis idő, és megint még többen. Mindig ilyen volt. Jött valami kór, vagy háború, kihalt a fele nép, majd eltelt pár.. száz év, és megint sokan voltak – merthogy neki nem olyan gond kivárni, amíg a 10-ből lesz ezer vagy még több, de maguknak az embereknek bizony az. Bár pontosan nem tudja, honnan indultak a világvége előtt, bizonyára sokan és annál is többen, mint amire elsőre gondolna. Nem lovagol ezen, hiszen nem fontos, csak neki lenne egy olyan apróság, amely csak egy pillanatra köti le a figyelmét.
- Mint mondtam, sehol nincs, így nincs kin. Ha előjön, az már más játék – elvégre a Nő biztos azon van, hogy előcsalja, bármivel is. Nem tűnt kegyelmesnek vagy épp olyannak, aki csak úgy hagyja, hogy faképnél vagy még ott se hagyják. Ez nem így működik, nála nem. Azért ahhoz idő kellene, sok idő, míg ők is készen álljanak rá, elvégre nem egy démon, nem egy angyal, hanem az atyaúristen. Szóval, ez most nem téma, még nem.
- A lovasok sosem lesznek azok, de sok sikert. Mindenesetre megvan a maguk bája, nyilván. Volt egy-két szép megmozdulásuk. Viszont végül más vittel el a prímet. Gondolhatom, mennyire tetszik ez nekik – mert hát, egyvalami biztos vártak, és akkor jött egy dacos angyal és véget is vetett neki. Ironikus, kíváncsi, a többiek ha tudnak erről – mert már abban se biztos, hogy a ládában mondottakat megértették -, hogy szeretik ezt az új világot és eme szép mesét. Ő nagyszerűen élvezi, még most is képes lenne úgy nevetni, mint akkor, amikor az angyal elmesélte neki.
- Hálaadás, emberirtás? Úgy érzem rengeteg minden történt – nem, nem az indiánok hiánya fogja felzavarni, felőle aztán lehet annyi, amennyit nem szégyell a világ. Elcsendesedve hallgatja azt, ahogy áradozik, ő pedig feljegyzi, mennyi neve és ideje volt a világnak akkor, amikor ők nagyban raboskodtak. Nem árt ennyit tudni, még ha nem tudja számokra felosztani úgy, mint mások. Sok kicsi sokra megy, mindig is így vélte.
- Ingyen? Így is elég kérdésre válaszoltam, többre, mint te – ó figyel ő, és van benne annyi aljasság, hogy vissza is vágjon, elvégre anyja révén a drága démonok habitusából is kapott egy nagy kanállal. Ha lehet azt mondani, akkor még kegyes is volt, kegyesebb, mint ami lehetett volna. Nem mondhatja, hogy nem kapott semmit ezért cserébe, bár ahogy figyeli, túl mohó ahhoz, hogy bármire is figyeljen. Tegye, különösebben az előbbi megszólalás sem érdekli, ha akarja, bármikor leléphet és olyan helyre, ahol meg sem fogja őt találni.
- Ó, rendben, köszönöm. Meg fogom nézni mindenképp, de valóban, ennek is megvan a maga szépsége. Nincs annyi figyeli szem, bár nem mintha tartanom kellene tőle. Ha akarom, nem látnak semmi olyat, ami miatt gyanakodni akarnának – elvégre az álcázás nem nagy ügy, ha pedig izgalomra vágyik, akkor ledobja magáról és mehet a tánc. A későbbiekben legalább tudja, hogy merre fogja vinni az út, akár egyedül, nem ragaszkodik, hogy oda is kövesse.
- Vadászok.. - emészti a hírt és azt, hogy vélhetőleg náluk vannak olyan kincsek, amik számára hasznosak. No de nem akar keseregni, még el is vigyorodik. - Nem tudnak rólunk semmit, így nehezen vadászhatnak ránk. Szóval.. majd megtesszük mi, és máris megvan amit akarok. Miben tudnál te segíteni? - nem hiszi ezt olyan komolynak, de vélhetően arra, hogy tudja, hol vannak azok az épületek, hogy kik a vadászok vagy épp bármi más. Ez azért már egy jó hír, lehet valahonnan indulni.
- Nincs szükségem mesékre, sem bemutatásra, eleget tudok azokról – teszi le a könyvet, és végre sikerül felbontania a csokoládét, amelynek szaga őt nem rettenti meg, csak beleharap és ízlelgeti, de végül csak fintor ül ki az arcára. Akkor se ízlene neki, ha friss lenne. Nem épp az édes az ő íze így a csoki a földre kerül, a falatot pedig kiköpi.
- Ó, megbírok én enni mindent, és hidd el, akkor halott lenne. De szép gondolat, csak egy idő után unalmas lenne – az egyforma sem a legjobb, ha már van választás, akkor ott áll előtte. Miért ne élne vele és ragadna le egynél? Furcsálló tekintettel figyeli, ahogy próbálja beadni neki a mesét, amely vagy igaz, vagy nem, így egyelőre csak hallgat. A legabszurdabb dolog, amit hallott, és hogy el meri-e hinni. Apró naivsága talán megjegyzi, de egyelőre, inkább nem csinál magából hülyét.
- Acélból és fémből robotokat? És ez ha tényleg így volt, miért nem állták ki az angyalokat? Elvégre ha volt.. szuperhős, vagy micsoda, az már jó, nem? Erősebb mint egy robot vagy angyal. Ez az egész túl zavaros, mikor őrült meg ennyire a világ? - rázza meg a fejét, mert elvégre, az ő idejében kard volt, vasvilla, meg az egyház szépségei. Nemhogy robotok, és ahogy elnézi a kis figurát, csak értetlenkedni tud. Majd keres egy olyan könyvet, amiben nem mesék vannak, és megnézi, milyenek voltak ezek a robotok.
- Akinek átadják a tudást, és elég erős hozzá. Az átlag feletti, aki nekünk tetszett. Hataloméhesek, kitartóak és mindenre készek. Aki egy kicsit is gyenge, az felesleg – lépked tovább a polcok mentén és megnéz mindent, amit csak lehet. Palackokat dobál le, vagy épp szebb napokat látott csomagokat, semmi érdekes, ez még fénykorában is csak csupa kacat lehetett.
- Ez mégis milyen fegyver? - fordul a nő felé, kezében pedig egy szép kis habverő.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Hétf. Ápr. 09, 2018 7:40 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Hetykén vonom meg az egyik vállamat, féloldalas mosolyra húzva számat. Mit is mondhatnék ezzel kapcsolatban? Kevesen ismerik a történetemet, még kevesebbeknek árulom el magamtól. Bomlott elmém - mellyel történetesen teljesen tisztában vagyok - hosszú események sora által alakult ki. Igazából egy pillanatig sem bánom, saját magam társaságát annyira tudom élvezni, mint másokét. Igaz, annyira is ki tud borítani, szó szerint az őrületbe kergetnek a hangok a fejemben.
- Fiatalon tettek azzá - vonogatom továbbra is kelletlenül a vállamat. Az kiáltson először farkast rám, kinek nincs köze annak, hogy ezzé tettek. Na, ne nézzetek így, ezzel mindenkinek tisztában kell lennie. Gyilkolási vágyam, elmém szakadatlan őrjöngése mind nem következik be, ha az anyámnak csúfolt nőszemély nem dug be egy szerencsétlen diliházba. Ahol természetesen nem a gyógyszer alapú kezelésben hittek. De fátylat rá, ennek így kellett történnie. Ezzel már tisztában vagyok.
- Uh, pompásan! Egy szép téli napon történt a messzi-messzi New Orleansba, hol sosincs tél, hanem az örök nyár uralkodik. A boszorkányokról elnevezett negyedben tengtem lengtem, tanulmányoztam okkult tudásukat, igazán boldogító füveit zabáltam, amikor is jött az isteni szikra! - pillantok vigyorogva a másikra. - Mellesleg a várost a démonok uralják, de pf… Látnád, hogy milyen kis, ble. Találkoztam olyannal, ki imád hálni egy angyallal - arcom újra fintorba fordul, ahogy visszaemlékezem ezen beszélgetésre. - De nem ez a lényeg - legyintek. - Szóval, megcsapott a szikra! Véráldozat! Így nem volt más dolgom, mint kiválasztani egy egyszerű asztalt, elmormolni pár igét, és voálá. Kín felvágta ereimet - pörgetem meg kedvenc késemet, hogy immár nyelénél fogjam és vakarjam meg fele halántékomat. - Csak arról nem volt szó, hogy ezáltal pacikákat is megidézek, kéretlenül. Na nem mintha bántam volna hasolnó őrült barátom társaságát - vonom meg a vállamat hangosan elnevetve magát, az igazi kérdésre nem válaszolva. Ez számomra már lényegtelen. Hogy milyen érzés meghalni? Újra és újra? A legvége mindig olyan, de folyton másmilyen. Érdekes paradoxona ez a halálnak.
- Jobban szeretem a kivéreztetést… a száz vágás halála - sóhajtom el magam kéjesen, visszaemlékezve, mily gyönyörű kéjt is nyújtott egy-egy sikeres gyilkosság. Nem beszélve a kezdetleges ördögűzésről. - De persze minél kevesebb az ember, annál kevesebb a világ, minél kevesebb a világ, drága családom megpusztul - nevetem el újra magamat, mintha nem is bánnám a dolgot.
Holott dehogynem. Mindenem az apám. S tudom, hogy az emberekből kell neki is táplálkoznia. Ha ők nincsenek, akkor senki más sincs nekik, ami egyet jelent pusztulásukkal. Nem tudnak felvenni más alakot, ha porhüvelyüket megölik… semmivé vállnak.
Viszont szöget üt gondolataimban az az egyetlen szava, hogy az ő idejében. Nem mintha érdekelne, vagy foglalkoznék vele, de… felettébb gyanús.
Aztán kiejti a rejtett gyengségemet. Szemeim megvillannak, ujjaim Kín markolatára szorulnak, elfehérednek. Vonásaim egy szempillantás alatt változnak félelmetesen komollyá, ám próbálom elengedni az emlékek gondolatát is.
- Nem az eszközön kell bosszút állni, hanem aki betett oda - mosolygom negédesen, tán túl komolyan, aztán egy újabb legyintést letudva nevetem el magamat, fejemet hátrahajtva. A bezártság a legrosszabb kínzás, mit művelhetnek az emberrel. Jut eszembe, akit hónapokkal ezelőtt egy sufniba bezártam, az vajon él még? - Mh - morfondírozok el halkan, elnézve Hermész válla felett. Lehet. De lehet, hogy már megdöglött. Oh, miért is nem néztem meg a haláltusáját? Miként tudtam ezt elfelejteni?
- Ha! - kapok ijedten szívemhez. - Kikérem magamnak a négy paciból, legalább - és itt most előveszem kezeimet.  Mennyivel is találkoztam. Megvan! - kettő a puszipajtásom! Idő kérdése és betanított jámbortalan háziállataim lesznek - vigyorodok önelégülten, mintha tényleg nem mindenidők leghatalmasabb démonjairól beszélnék. Na jó, de mégsem ők Luci-muci legkedvesebb tanácsadói, hanem a Pusztítás. Máris van mire büszkének lennem.
- De ez történik, ha jön Gabi-mami az emberiség, meg így huss - zárom össze mindkét tenyeremet, s a végszó hallatán hirtelen nyitom ki ujjaimat, mintha csak Hermész szeme előtt varázsolnék.
Témáink mégis csak úgy haladnak előre. Nem gondoltam volna, hogy ily szerencsés leszek máma, hogy ily könnyedén fogok tudni bárkivel is beszélgetni. Csak magamnak bevallva, ez jól esik.
Esik a fenéket!
Csitulj némber!
- Pedig az indiánok fontosak, miattuk létezett a hálaadás - bólogatok nagyon komolyan. - És ha ők nincsenek a fehér ember nem tudja véghezvinni az egyik legnagyobb emberirtását a földön - bólogatok továbbra is, kevésbé komolyan. Aljas mosoly árnyéka suhan arcomra, mely innentől kezdve teljesen levakarhatatlan lesz.
- Végkorszak! - nevetem el magamat újra csak, hangosan, megfordulva újra csak tengelyem körül. - Ez jó, ha valaha túléli ezt az emberiség, tuti, így fogják hívni… bár akkor nem lesz nagyon vég… Na mindegy, de várj, számításba kell venni. Szóval, volt a középkor, aztán jött az újkor, majd a legújabb kor és a jelenkor! - lelkesülök fel, ahogy emlékszem még, miként osztották fel az időket, azok a mihaszna kis ostoba emberek. - Meg persze ezeken belül van ezernyi alkategória, de, ezek lényegtelenek. Csakcsupán, legalább hatszáz év telt el az utolsó tényleges boszorkányok óta. Habár, azt mondják - hajolok közelebb, értékes információkkal a zsebembe. Aljasságom nem ismer határokat. - Ingyen nincs információ - vigyorodva egyenesedek fel és indulok egy irányba, remélve, hogy a kicsi levike követni fog engem, ha nem? Hát volt egy kellemes, de semmilyen fél órám a napban.
Viszont követ, félig visszafordulva láthatom is ezt. Vigyorom levakarhatatlan, ahogy belépek a sötét, dohos helységbe.
- Ha pompájában akarod látni, akkor menj az Első sugárútra, ott vannak még nyitva ilyenek - mutatok körbe mutatóujjammal körözve egyet. - A város ezen része inkább már a bűnözőké, itt már kihaltak az emberek többsége. Amit itt látsz, a világ legtöbb városa vagy így néz ki, vagy még rosszabbul. Noha kellemes helyek, beleheli őket a halál szaga - sóhajtom újra csak kéjesen, válogatva a cikkek között. Nem, ennek nincs köze ahhoz, hogy az utcákon ott vannak a hullák, nem volt ki eltemesse őket. Ugyan már, mit hisztek, hogy Gabriel a mészárlások idején ügyelt a temetésre? Drágáim…
- Amire neked szükséged van, azt nem tudod egyszerűen megszerezni. A világ gazdagabb lett az úgynevezett, és most nyisd a füled… vadászokkal. Különféle csapdás segítségével tudják kiszűrni, hogy ki az ember, és ki több ennél - sóhajtom letargikusan. - Ami téged érdekel könyvek, azok pont egy ilyen épületben vannak, no de… Ha rosszkisfiú leszel, talán tudok neked segíteni - vigyorodok egy igazi kis aljadék módjára. Nehogy már csak neki legyen ebből haszna.
Szemem sarkából figyelem, ahogy a könyvet forgatja, majd apró fintor ül ki arcára. Jókedvűen nevetem el magam, minden őrültséget mellőzve belőle.
- Azért mert ez egy mese. Szórakoztatásra van. Noha igazából a legtöbb mese nagyon is értékes információkat tartalmaz, az például, bemutatja az emberi gyarlóság fejlődésképtelenségét - nevetem továbbra is egy csokit majszolva, majd tovább kutatok a polckok között.
Kezembe akad egy elemlámpa, mely… rittig nem akar működni. Párszor a nyelét egy polchoz csapkodom és… tádám! Máris felvillan a fénye.
- Vajooon - fordulok hirtelen szembe a pasassal, szemembe játékos fények cikáznak. Rosszat sejtetőek. Egyik kezemmel a poros polcra támaszkodom, a másikkal csípőmet tartom meg. - Mi történne, ha egy meg nem haló ember belsőségeit ennéd meg? Újranőnének neki? Az örök táplálékod lehetne! - lelkesülök fel. Szemeim szinte már könyörögnek aziránt, hogy ezt próbáljuk ki.
- Oooh, ez a világ háborúk és háborúk árán fejlődött olyanná amilyen. Például, volt egy háború, ahol hatalmas gépekkel harcoltunk! Ezt úgy képzeld el, hogy építettek emberszerű… hát nevezzük őket robotoknak, úgysem érted őket. Acélból és egyéb fémektől tették össze. Az ember beleült ennek a robotnak, vagy titánnak a mellkasába. Összehangolták a mozgásukat és dirr-durr! - magyarázom neki, de tán képtelen elképzelni. Nem baj, itt van egy traszformerszes bábu. Ezúttal ezt hajítom neki oda. - Ilyenekkel. No, de szuperhősökből is akadt néhány -hazudom tovább, ugyan, ki ne hinné el, ha először hallaná? - Az emberi mohóság túl nagyra csapott, az emberi kísérletek túlságosan is magasra rúgtak. Természetfeletti erőket adtak nekik, de ezek nem éltek sokáig - vonom meg a vállamat.
- Kiből lehet mellesleg boszorkány? - vonom össze szemöldökömet. Túl zavaros ez az egész a számomra.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Vas. Ápr. 08, 2018 11:43 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1115 • Credit:

 
Ó, nagyszerűen veszi a jeleket a másik arcáról olvasva, miszerint nem mondott, mond olyat, ami nemigen tetszene neki. Egy átlagos léleknek a halál és a gyilkolás erősen tabutémának számított, persze kivételek akadtak bőven mindig is, mégis, úgy néz ki a lányt ezekkel a szavakkal nyerhette meg. Sosem árt, ha van az embernek olyan az életében, vagy épp friss szabadságában, akiből kicsikarhat bármit is. Ha kell, majd ha oda jut és szüksége lesz rá, ki fog derülni.
- Elég tapasztaltnak tűnsz ilyen fiatalon – mintha minden, ami csak mocsok ezen a földön, abban neki már része volt. Nem tudhatja persze, milyen manapság boldogulni, szórakozást találni és művelni, miféle ellenségek akarnak lesnek rá a sötétben, vagy épp fényes nappal. - És hogy sikerült? - bizonyára nem saját maga metszette el, merő kíváncsiságból. Aztán, ki tudja, nem ismeri, nem lát bele a lelke mélyébe, hogy milyen is pontosan, miket tett a múltban. Nem is tolakodóan kíváncsi, fenntartja szavakkal, és megtud, amit elmond. Semmi erőszak nincs ebben, inkább játék és kikapcsolódás. A jelen jobban érdekli, mint bármi más, mivel a jövő mindig képlékeny és formálódó, sokszor attól függően, mit hoz a jelen.
- Csak ügyesen kell csinálnod, és hosszú, hosszú ideig élvezheted a játékot. Ne túl mélyre, ne túl erősen. Az én időmben virágkora volt a kínzásoknak, nem egyszer én játszottam a hóhért – nosztalgiázik szélesedő vigyorával, arra gondolva, amikor valaki útban lévő ember vagy akár más kerül a kezeik közé, és megtették, amit manapság a sötét középkor rémtetteiként olvashatnak azok, akiknek ilyen luxusra is van idejük, mint egy könyv. A lány biztosan szeretné ezen sorokat olvasni, erre erős tippje van. Nem is fog most keresni egyet sem, feltéve, hogy nemigen tudja, merre tárolják manapság az ilyen régi köteteket, ha léteznek még egyáltalán. Erre mindenképp kíváncsi, főleg, mert akadnak közte fontosabbak is, de az egy másik mese, egy külön történet, amely későbbi időpontra vár. Mindenképpen, de szerencsére, igencsak laza az időbeosztás. Ahogy lavíroznak a témák között, nem hiszi, hogy lesz ideje bővebben kifejteni, miféle fejezetet kell keresnie, amitől okosabb lesz és ügyesebb.
- Ha téged is bezárnának hosszú évszázadokig, miközben kintről semmi információt nem kapsz.. - forgatja meg a szemeit, hisz pont nem az ő az okozója annak, hogy jelenleg nem sok dolog ismerős számára. Főleg nem akkor, amikor elviekben minden ki van fordulva. Furcsa, és egyben libabőrös is lesz tőle, egy normálatlan világban ők kész megváltók, nem? Nem. De mondani bármit lehet.
- Óhh, mily kellemetlen lehet. Ez is a kis.. angyali közjáték hozománya? Még mindig olyan hihetetlen.. rettegtek a Négy Lovastól, magától a Sátántól, attól, hogy a Nap vagy a Hold rájuk zuhan, de.. angyalok. Ki gondolta volna.. ez már annyira abszurd, hogy hihetetlen – még a ládában magyarázta el neki ezt az angyal, vagyis csak amennyit hajlandó volt róla elárulni. Nem mintha olyan sokat kellene erről mondani, hogy még jobb történetnek hasson. Az első szavától annak számított, olyan volt, mintha csak valami beteg elme kívánhatta volna ezt. Az, akikről mindig is úgy vélték, mennyire szentek, kifordultak és megtámadták az embereket. Csak az a vicces, hogy régen ezért angyalt taszítottak a pokolba, manapság pedig.. nos, semmi. Milyen furcsa világ.
- Maga a Teremtő csinálta, aki nincs.. sehol sem, így, feleslegessé vált a szerepe – hessegeti el a dolgot, mert nem fog és nem is akar erről több említést tenni. Nem érdekli a láda, nem érdekli az sem, hogy mi lesz majd vele. Majd egyszer, ha úgy adódik, szívesen belesegít olyanokat, akikre nincs szüksége, de egyelőre mindegyikük felméri azt, hogy kik azok, akik akadályok lehetnek, kik azok, akik nem. Terepszemle, elsőnek.
- Nehezen tehetnéd meg, nagyon ragaszkodom a szívemhez. Ha nem esett volna eddig le, megsúgom, hogy túl sok időt hagytam ki ahhoz, hogy holmi indiánokkal foglalkozzak – persze, akkor már voltak őslakosok ezen a vidéken is, de nemigen voltak érdekes a maguk kis isteneivel, ők a világ azon területén dolgoztak, ahol pezsgett az élet, és ahol szárnyalhatott a mágia. A gyarmatosítások? Azt már nem élték meg szabadlábon. Sok, sok elvesztegetett idő, sok meg nem értett utalás. Látja, hogy a másik türelmetlen, ha épp arról van szó, amit nem ért, vagy nem ismeri. Az angyal legalább nem fenyegetőzött, csak mesélt, ha épp olyan passzban volt, márpedig az utolsó időkben jobban eredt meg a nyelve.
- Középkor.. - emésztgeti a szót magát, hisz ez neki az újkor, de hogy ezek milyen számokat takarnak.. hát kérdéses. - Ez most pontosan melyik is? A Végkorszak? - a számok valamennyire nyitottak előtte, de még hogy mit és hova tegyen, nemigazán. Majd belejön. - Mi előbb, kicsivel, de a lényege ez, igen – tünteti el közben a kis játékot, és követi a tekintetét, amelyet a városra emeli. Nem kell kétszer kérnie, hogy kövesse, kényelmes tempóban indul el utána, lába alatt kavics vagy épp üvegszilánk csikordul de mit sem törődik vele, tekintete az épületekre vándorol, a kirakatokra, amelyek megmaradtak valamelyest, vagy csak sejtelmes mivoltában. Megállnak, és akkor néz az üzlet felirataira, érdeklődve követi, mit kínáltak annak idején, miféle képek vagy csak épp szövegek pihennek rajta, vagy épp a földön.
- Bolt.. - ismétli el, miközben betekint a kirakatablak koszos üvegén. Nemigen lát semmit sem, így nem is könnyebb, bár amennyit a nappali fény enged, nem mutat semmiféle fényességet, minden romos, a földön hever és a természet szép lassan veszi vissza azt, ami egykoron az övé volt. - Nem voltak ilyen boltok, de voltak helyek ahol ezeket megvehetted, mint a piacok, a szatócsok, kovácsok.. meg minden, teljesen felesleges magyarázni, ilyen helyen sosem jártam – lép be mögötte, és máris tapogatni kezdi azt, amit ér. - Könyvtárak? Szóval ott tárolják őket.. Mutasd meg, merre találom és annyi elég is – mohósága felcsillan szemeiben, hiszen ő úgy véli, ott olyan könyveket tárolnak, amelyek számára fontosak lehetnek, fogalma sincs arról, mennyire általános és hasztalan dolgokat lelhet majd ott. Egyelőre csak, miközben egy adag papírtörlőt tanulmányozott, figyel a másikra, a könyv után kap és annak poros borítóját olvassa. A nyelvezet elemzése eltart neki egy ideig, annak idején a latin volt elsődleges, az angol.. inkább a pogányok és mások nyelvezete. Miközben lépked, úgy lapoz a kötetbe, homlokráncolva olvassa a sorokat, és hát.. semmi sem tiszta, csak lapozgat és lapozgat. - Ennek a könyvnek.. semmi értelme. Nincs benne semmi hasznos – fintorog, mert hát a szórakoztató irodalom kimerült eddig a leírásokban, de ebben a könyvben.. nos, van minden. Értetlen egyelőre.
- Nem abban az értelemben szoktam éhes lenni, néha felfalok dolgokat. Szíveket, ilyesmiket – szórakozottan kapja el a csokit, és bámulja, másik kezében a könyvvel. A zörgő papírzacskó új neki, így egyelőre a másik nézheti, ahogy forgatja és nem leli értelmét. Milyen vicces, hogy aki ősi titkok tudója, ennyire lefoglalja magát egy csomagolt valamivel.
- Mindent, legfőképp. Vannak már tudomásaim, amiket megosztottak velem, de túl hézagos, hova is fejlődött a világ.


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 11:14 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Tetszik, ahogy ez a fickó gondolkozik. Mi az, hogy tetszik, egyenesen ínyemre van. Aljas mosoly kerekedik arcomra, mely egyre jobban és jobban hatalmasodik el rajtam. Ilyenkor mindig úgy képzelem el magamat, mint a Grincs. Szája egyre jobban és jobban és jobban csak gördül felfelé, a füle felé, arca már lassan leszakad az arcáról, de még akkor is húzza szét azt az ördögi vigyort. Mily szomorú végkifejlettje a történetnek, hogy végül „megjavul”. Pedig szurkoltam, hogy a szíve darabokra hulljon.
- Az artéria már megvolt - legyintek könnyedén, prüszkölve egyet. Naná, hogy meg, azután talált rám, az a kis senkiházi kis… Na jó, annyira azért nem volt vészes az első találkozásunk, csak hát éppen. A vége nem kellett volna. Az az egyetlen, megbocsáthatatlan tette. - A belezést még nem próbáltam - vonom meg a vállamat könnyedén, mintha nem az én halálomról lenne szó. Halál. Ez a szó új értelmet nyert számomra. Igaza lehet az ipsének. Minél jobban megismerjük, annál kevésbé féljük. A kérdés csak az csupán, hogy én mikor és mennyire is féltem ezt valaha.
Ha így lett volna, nem lennék az, ki vagyok. Ha lennének bennem gátlások nem tudnék akármelyik jött-ment démonnal jókedvűen elcsevegni. Elérni, hogy érdekesnek találjanak, mintsem unalmasnak. Habár arra azért odafigyelek, hogy egyszer többnél ne találkozzak senkivel. Megterhelő mások társasága hosszútávon.
- Te semmit sem tudsz - vigyorodok a képébe, szórakozottan. Vajon mit meséljek neki? Az igazat? Vagy bármit beadhatok neki? Vajon mennyire mehetnék el vele, miket hinne el nekem? - A világ rendje megfordult - hajtom a fejemet enyhén oldalra, pillantásomba komolyság és játékos fény költözik. Paradoxon, melyre szinte csak én vagyok képes. Ajkamon csalóka mosoly táncol. - Ami egykor fekete volt, az fehér, ami fent volt, most lent van. Amire az emberek képesek voltak, arra most a természetfeletti képes - beszélek talányosan, de tán megérti ezeket. Nem tűnik ostobának, csak… Annyira másnak. Másnak, mint amilyenek mi vagyunk. Mint az emberek, noha nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán az egész értetlenkedése a világ dolgai felett. Mintha az elmúlt negyed évszázadot nem velünk töltötte volna. Holott nem tűnik idősebbnek tőlem. Annyira.
- Ha nem, hát nem - vonom meg a vállam könnyedén, noha arra a tényre, hogy az őseimnél is idősebb teremtmény? Kötve hiszem. Az apám a valaha élt egyik - fontos kihangsúlyozni, hogy csak az egyik - legősibb démonok egyike. Kíváncsi lennék, hogy az évezredek folyamán mennyi gyermeket nemzett önös céljai elérésének érdekében? És mennyiük áldozta volna fel saját magát, ezért, rajtam kívül?
- Könnyedén fel lehet használni mások ellen. Gondold el belezárni, kik beletettek téged oda - villan meg a bosszú apró lángja a szemembe, lelketlen lelkembe eltüntetve ama apró tényt, hogy ebbe bele tudnám zárni kedvenc pacikámat. Noha pusztulásának tudtáról nem kell tudomást szereznie. Csak a tényről, hogy bármikor előfordulhat vele.
És ha létezik Egy ilyen tárgy, több hasonlónak is léteznie kell.
- Indián - sóhajtok letargikusan. Miként nem lehet ismerni a valaha élt legnépszerűbb indiánt!? Ki ez a fickó? - Ha azt mondod, hogy nem tudod, hogy mi az az indián, esküszöm, hogy szíved tépem ki a helyéről - bólintok egyet, elröhögve magamat. Habár őszintén gondolom ezt a tettemet. Tényleg képes lennék kitépni a helyéről. Még akkor is ha tudatlansága áldás. Főleg számomra, akivel vélhetőleg először találkozott.
Jaj az angyalok, meg a dolgok, amiket kérünk tőlük. Remélem, hogy amíg idekint császkálok eggyel sem fogok sohasem találkozni. Vagyis… de, akarok. Egy szárnyikót akarok magamnak szerezni. Ha addig bele is pusztulok, igaz nem kellene. De kell egy szárnyikó. Meg egy démoncika sebész, ki felvarrja őket nekem. Ne mondjátok, hogy nem lehetne megoldani. A szárnyizmokat is kivágom belőlük, ha erről van szó. Mit fáj az nekik, úgyis gyorsan újra gyógyulnak.
No de, ami még érdekesebb, amiket itt Hermész mondd nekem. Szemem rögtön felcsillan, érdeklődve, és tán még komolyan is hallgatom. Sose hallottam még róluk, de ördögi terv kezd kibontakozni elmémbe. Nem kell senkinek sem megijednie ettől.
- A középkor óta nem léteznek - válaszolok neki kegyesen, remélve, hogy többet is megtudok tőle. Valamit valamiért, ebben egyeztünk meg a legelején nem igaz? Még akkor is, ha soha de soha ne bízz egy magam fajta… félvérben. Nem az alkuim megtartásáról vagyok híres, ez az egyed, mégis kíváncsisággal tölt el.
Szóval egy mágus lenne? Nem ez ennél sokkal többnek tűnik. Csendesen figyelem, amit művel, ahogy sétál. Ahogy eltűnik és ahogy…
Szememben fény csillan meg, ajkamon a már jól ismert ördögi mosoly bujkál.
- Ha jól értem, az utolsó boszorkányok eltűnésével tűntetek ti is el. Idestova… áh, hagyjuk a matekot, több száz éve - fordítok lassan hátat, tekintetem Queens épületei felé emelve. Az idő vasfoga kikezdte őket, számos darabja a porba hullott már. Próbálják foltozni, de hát… Lassan indulok el egy céltalannak tűnő irányba.
- Kövess kicsi Leviatán, talán kölcsönös segítségei lehetünk egymásnak - állok meg egy pillanatra aljas vigyorommal fordulva hátra. Máris nem volt hasztalan felkelnem a mai nap. New York lepraterepe ez, mégis innen lehet a legjobban tanulni.
Nem is nagyon megyek messzire, már ha követnek engem. Egy díszes feliratú bolt előtt megállok. Évek óta zárva lehet, amolyan…
- Ez egy bolt, tudod, ahol lehet vásárolni élelmiszert, újságot, zöldséget, csecsebecsét, minden haszontalan dolgot, amit csak valaha is feltaláltak. Tényleg, a te korodban… NA jó rövidítsük le a dolgokat, tudod, hogy melyik földrészen jársz? Ne hidd, hogy behozok neked több száz éves lemaradást - pfújok egyek ajkaimmal. - Arra ott vannak a könyvtárak. Ámbár az egyszerű dolgokat megtaníthatom neked gyorsan - nyitok be könnyedén az ajtón. Még ha zárva is volt… a zár engedelmesen nyílik tudatom előtt. Naná, hogy élvezem, hogy lehet ilyet kérdezni? Az egyik legősibb és legelemibb hatalom került egy őrült birtokában. Az első dolog, mely a kezem ügyébe akad, egy évezredes kiadású Karl May könyv. Könnyedén dobom hátra, Hermész irányába. - Ő itt Winnetou, olvass utána. Ha nem teszed, tényleg tollas lesz a helyed - vigyorodok ördögin. S most, hogy bejöttünk az áporodott levegőjű helységbe, rögtön éhség érzetem támad.
Több éves fóliázott csomagolású csokit bontok ki. Bűze orromba hatol, mégis vállat vonva harapok bele.
- Csoki - dobok felé egyet. - Azt mondják boldogság hormonokat szabadít fel benned. Te vagy valaha is éhes? - záporozom kérdésekkel, úgy tűnve, egy percig sem érdekel a hatalom, melyet birtokol. - Mit akarsz tudni erről a világról? - sétálom körbe a sötét helységet, minden apróságot a kezembe véve, majd leejtve a kezemből. Egyes műanyag játékokat atomjaira szedek szét és engedem ki ujjaim közül.


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 07, 2018 8:20 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 981 • Credit:

 
Nem szereti ezt, nem szereti, hogy ennyi mindenből kimaradva tudatlanul áll minden és mindenki előtt, miközben gyengének mutatkozik, mintha alapvetően csak egy bugyuta entitás lenne, semmi több. Aki mindenre csak rábámul, és mindenki kinevetheti. Frusztrálja odabent, saját magát hergeli, pedig tudja, kinek köszönheti ezt, kinek kell a nevét a szájára véve átkozódnia, csak épp semmit sem ér el vele. Él benne egy világ, amely továbblépett, fejlődött és nem tudja, nem képes átcserélni a képet erre, ami van, mert annyi a kérdése, hogy szét tudna robbanni. Talán az angyal kellene neki, aki hajlandó volt az utolsó időkben válaszokat is adni neki, nem rébuszokat, üres fenyegetéseket vagy szarkazmust. Vagy azt, amit ez a lány. Mély levegőt vesz, nem cselekszik hirtelen, minden idő kérdése, megmondta a fivére is. Csak épp nem akar várni, eleget tette.
- Attól függ. Ha szíven szúrlak, akkor azonnal, azonban egy gyomorseb órákig is elhúzhatja a kínokat. Ha artériát vágok akkor.. a kettő között, míg kivérzel – magyarázza, mint egy elhivatott gyilkos, hogy mennyire lenne képes kiszenvedtetni ha úgy akarná. De hogy örömmel töltené el? Nem. Ez a lány neki senki, csak egy apró, azonban a maga módján érdekes létforma, nem fecsérli az idejét, noha egy percig se higgye a másik, hogy nem tenné meg és nem mosolyogna, miközben szenvedne. - Csak te? És mégis hogyan? Ti félvérek.. ilyen szívós darabok vagytok, vagy manapság már minden ember hiába hal meg? - billenti kissé oldalra a fejét, a késsel mit sem törődve, amit felé nyújt, mert nem lenne rá szüksége, puszta kézzel is képes lenne olyan mértékben roncsolni a másikat, hogy abba, ha nem is végleg, de bele tudna halni. Tekintetével követi, ahogy kacarászva fordul körbe, amitől egy átlagos ember bizonyára frászt kapna, ő azonban csak nézi és tanulmányozza. Nincs rendben az elméje, az már tökéletesen kimutatkozik, vélhetően a démoni rész marja bele magát, fertőzi meg és sötétíti el azt, ami lehetne, egy átlagos valami.
- Nem kell erről kiselőadást tartanod, ezekkel a dolgokkal nagyszerűen tisztában is vagyok. Én már akkor ilyeneket műveltem, amikor neked még az őseid is csak kósza gondolatok lehettek vagy még az sem. Ismerem az embereket, ismerem hol és mi fáj, hogy milyenek – csitítja el a dolgot, mielőtt jobban belelendül. Oké, a mostani emberek felfogása és viselkedése mégiscsak másabb, újabb, de az alapok nem változhattak, nem nőtt öt szívük, minden olyan, aminek a Teremtő kitalálta, csak ez az elszólt kis apróság csigázta fel annyira, amennyire csak lehet. A világ ki van fordulva önmagából, ez tény és való, és meg akarja ismerni. Ha valóban nem képesek meghalni, ott valami hatalmas és nagy történt, olyan, amitől nemhogy a Föld, de maga az egész univerzum is tönkrement, eltorzult. Nem mintha nem illenének bele ilyesmibe, de.. mindennek megvolt a maga szépsége.
- A látszat mindig több. Elsőnek te sem tűnsz olyan szörnyetegnek, aminek eladod magad. Én.. mi.. a többi testvérem. Talán most úgy tűnik, teljesen ártalmatlanok, de nem, egyikük sem. Azt tanuld meg, hogy sose nézz le senkit, mert nem látod elsőre hatalmasnak és erősnek. Főleg ne minket – nem fenyegetőzik, ó, nem. Hangja nyugodt, halk, és kellemes, csak cseveg, mintha totálisan normális dolog lenne az, hogy ilyesmit művel. Ha érzi a másik, ha nem, nem számít.
- Nincs már mit mesélnem róla, miután kiszabadultunk, vége. Nincs többé. Szerinted hagytuk volna ott? Ó ugyan, darabokra törtük – na majd pont el fogja mondani, mit tud, és merre van, vagy egyáltalán, bármit arról a vacakról. Nem, nem, ostoba lenne ha ilyesmit engedne magának és ő nem az, aki elkövet ilyesmit. Volt, hogy hibázott, hogy elrontott dolgokat, de sosem dolgozott saját maga, vagy a testvérei ellen.
- Ki az a Winnetou? - biztos az az angyal, akiről eddig beszélt, vagy valami másik. Nem vett még kezébe egy romos helyen hagyott könyvet sem, hogy tudja, manapság a műveltség már nem csak a zene és a könyvek nem csak unalmas, vagy sötét titkokat rejtő kódexek és szentírások. A modern művészetek kimaradtak, és egyelőre feleslegesek is.
- Ha én kérek bármit is egy angyaltól.. ennél abszurdabb ábrándot is ritkán hallani – szórakozva nevet fel, mert az angyalok lesznek az utolsók, akik nekik eszükbe jutnak, ha kérdésről, kérésről van szó. Abból leginkább egy kisebb csata lenne, vagy csak öldöklés, semmi több. Angyalok.. egytől kért, és elég is volt egy életre. A sárdobálásra csak a szemét forgatja, majd szinte élvezettel figyeli, ahogy egyik pillanatról a másikra megváltozik. Ahogy eddig csapongott, játszott, úgy némul el, úgy követi a szavait és úgy nyit felé. Hát nem csodálatos? Még egy elmebomlott lelket is képes lekötni azzal, hogy magáról, a történetükről mesél. Mi ez, ha nem egy apró csoda? Vagy a mohóság újabb kincse. Ki mit néz.
- Messze voltunk, egy másik helyen. Úgy látom Isten jó munkát végzett.. - áll fel eddigi helyéről és lépdelni kezd, nem messze a másiktól, de ismét a környéket figyeli. Mintha csodálkozna ismét.
- Úgy néz ki, ez volt a jussunk. Nem tudom, vannak manapság boszorkányok? - fordul ismét a másik felé. - Nem érzem őket.. sehol – sóhajt csüggedten, hisz azok voltak az ők örökségei, a sajátos gyermekei. - Nem, ezek szerint. Csak talán az arkangyalok ha tudnak valamit, de ti? Nos.. lényegtelen, mert itt vagyunk ismét. A múlt az múlt, felesleges ezen rágódni. Régen éltünk, alkottunk és uralkodtunk. A történelem meg általában ismétli magát, vagy meglátjuk mi lesz. A te mágiád is él, de az enyém másabb, nem ítéllek el, csodás amit tudsz, nemde? Gondolom élvezed is – pillant arra a tetemre, amit a találkozásuk pillanatában repített felé, és odalépked hozzá. - Azonban van egy olyan része, amely mélyebb és erősebb, ősibb. Ha sikerül a tervem, a tervünk, egyszer még megláthatod, mi hogyan látjuk a világot – a terem eltűnik a földről, ahogy megemeli, de mire a másik felé fordul, már híre sincs, csak két, összezárt tenyere fogadja a másik tekintetét. És mikor szétválnak, a tetem helyett egy apró, sárga pelyhes kiscsibe csipog a világ felé. - Annyi minden van, amiről sejtésed sincs.

[/color][/i]

Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Szer. Ápr. 04, 2018 2:34 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Ó, ez sokkal izgalmasabb lesz, mint azt először hittem volna. Hiszen ő semmit sem tud. De, tényleg. Semmit sem. Vagy átaludta az egészet - mondjuk egy szép kis kóma bejátszhat. Igen, miért is ne? Ó, vagy kérlek légy amnéziás. Légy az, hogy megrontsam a lelkedet, hogy aljas dögevőt varázsoljak belőled. Kérlek, Lucifer, ennyivel tartozol nekem.
Aljas mosollyal az ajkamon sétálok hozzá közelebb, Kín markolata a kezembe csúszik. Egyszerű csuklómozdulattal lököm a magasba és fogom meg hegyénél. Életem első ölőeszközét vagyok hajlandó átadni a férfinak, széles vigyorral az ajkamon, miközben megállok előtte.
- Próbáld ki, már ha van türelmed várni, várj, a kés általi halál mennyi időt vesz időbe? - hümmentek, komolyan elgondolkodva az egészen. Önként dobom oda el nem pusztuló életemet, egy idegen kezébe. Bánjon vele megfelelő és elég kreatív mód. - Azt hiszem, hogy egy fél óra türelmed, hogy meglásd, nem halok meg… Vagyis de, mégis feltámadok - villannak fel szemeim, őrült örömfényekben.
- Ó, valamit nagyon rosszul csinálsz, ha elvész a varázs - röhögök fel, függetlenül attól, hogy elveszi-e a kést, vagy nem. Legfeljebb percekkel később fogom neki csak kifejteni, hogy mire is gondolok. Addig is könnyedén pördülök meg őrült nevetésemmel saját tengerem körül, fejemet hátravetve. Igen, mondtam már, hogy rohadtul… nem vagyok épelméjű? De ebben a világban mi értelme lenne normálisnak lenni? - A fájdalom mindig igazi és a fájdalom mindig új. Az emberek elfelejtik a fizikai fájdalmat, nem tudják olyan pontosan felidézni, mint a lelki traumákat - sóhajtok elalélten. - S ezernyi halálmód létezik… Minden ember máshogy reagál rá, szóval, ha veszem a megmaradt emberiséget és felszorzom a változókkal, akkor… - újra felé fordulva kicsit ugrálva csapom össze tenyeremet boldogan.
- Még rohadt sokáig nem fogok unatkozni - vigyorodok önfeledten. Nincs semmi, mivel jelenleg kedvem tudná szegni. De nagyon nincs. S amúgy is mire eljutok odáig, hogy megunjak, akkor keresek majd más szórakozást. Ki mondta, hogy nem találnék? Na látjátok. Életem azon részében sem unatkoztam, amíg meg tudtunk halni, noha akkor épp démonokra vadásztam. De csak és kizárólag a jó ügy érdekében! Olykor embereket is mentettem ám!
Az más kérdés, hogy eme esetben ezen emberek teljes mértékben elvesztek. Hupsz, balesetek mindig történnek, nem igaz?
Gondolatban vonom csak meg vállamat, lényegtelen a múlt dolgain töprengeni, azon úgy sem tudunk már változtatni és minden úgy jó, ahogy alakult, hisz mindennek megvan a maga oka. Most már világosan látom ezt magam előtt.
- Valóban tudod? - vonogatom meg kérdőn szemöldökeimet, vigyorom mit sem veszít erejéből. Olyan, mintha valaki az arcomra ragasztotta volna egykor. Mintha felvágták volna és úgy varrták volna össze számat, hogy ijesztő mosolyt kölcsönözzön egyébként csini pofimnak.
Jah az más story.
- Pedig eddig nem úgy tűnik - vonogatom meg a vállamat. Ne nézzetek így, még véletlenül sem akarom manipulálni! Pláne megjátszani magam! Mégis hogy gondolhatjátok ezt!
Ó, hogy ti a hangok vagytok. Na igen, az más, de ne befolyásoljatok! Azt mondta, hogy tud szórakozni! Akkor biztos tud, miért ne hinnék neki?
Saját magammal vívott csatám közbe hangosan nevetem el magamat.
- Épp azért mert nem vagyok komplett - forgatom meg ujjam halántékom környékén, válaszolva az egyik hangomnak a fejembe. Sokan vagyunk ott és nem nagyon férünk meg egymás mellett.
Viszont, most nagyon oda kellene figyelnem arra, amiket mondd.
- Mesélj még erről a dobozról - villannak meg szemeim, mintha akarnék ettől valamit. Nem is egy apró aljasság gondolata kezd szárba szökkenni igen bomló elmémbe. Ezzel sarokba tudnám szorítani. Ezzel el tudnám érni, hogy rettegjen tőlem, még ha csak egy fél pillanatra is. Kell az a doboz. Mohóságom kezd egyre nagyobb teret elfoglalni magamba, mégis ezt vissza kellene tartanom. Türelmesnek kell lennem. A bosszú azoké, kik igazán türelmesek.
És én végtelenül türelmes egy korcs vagyok.
- Pedig csini lennél velük - vonom meg a vállamat. - Ha meg még a hajadba is fonnánk párat, szebb lehetnél, mint Winnetou - sóhajtom letargikusan, letéve arról, hogy lesz valaki, kiből tollast csinálhatok. Hogy nem képesek értékelni humoromat.
Habáááááár ha egy éjszaka tenném ezt velük, akkor, mh…
- Mert nem tudod, hogy miként kell kérni tőlük. Van még közöttük jó, kik segíteni akarnak, szegény és ártatlan emberkéken - szipogok egyet, szemem sarkából műkönnyet letörölve. A világfájdalom, mely egy pillanatra megjelenik arcomon, tökéletes megtévesztésről tesz tanúbizonyságot. Bárki átérezhetné fájdalmamat, ahogy ajkaim megremegnek, szempilláimmal egyetembe. Tekintetem a fájdalom, mely egész bensőmet elárasztja felmérhetetlen. Bármely jólelkű angyal megsajnálna ebben az állapotban, rá sem jönnének belülről mennyire rothad is a lelkem.
De ezt persze csak egy pillanatra láthatja Hermész, hiszen rögtön utána a megszokott őrült nevetésembe török ki.
- Ez nagyszerű - lelkesedem. - Szarjuk le a másikat jó magasról! Na jó, azért nem szó szerint, habár… Nem, még egy jó darabig nem fogok tudni fürödni, de szívesen megdobállak ürülékkel, ha szeretnéd - biztosítom teljes komolytalanságomban őt. Csak hogy lássa mennyire is vagyok előzékeny. És, hogy nem az vagyok, ki teljesen máshogy gondolja, ahogy mondom a szavakat.
Feleselése pedig egyre jobban és jobban tetszik. Szórakoztat a férfi, főként a most jövő mese.
Furcsa dolgot láthat tőlem, melyet… az elmúlt években, senki sem tapasztalhatott velem kapcsolatban. Figyelek. Mégpedig komolyan. Kezemet keresztbe fonom mellkasom előtt, testsúlyomat a jobb lábamra helyezek és csak hallgatok. Egy megjegyzést sem teszek, hiszen… Ezt nem tudtam.
- És még azt hittem, hogy minden természetfeletti lényről tudomást szereztem már így, vagy úgy - ennyit jegyzek csak meg a végén, de érdekel a pasas. Nagyon is. Főleg amiket a legvégén mondott. Az… Az-az, ami teljesen megfogott. - Szóval Gandalf tényleg létezett… Ez király! De hol voltatok ennyi ideig, kicsi leviatán? A mágusok nem tűnnek csak úgy el a semmibe, hiszen lám, itt vagy és beszélsz róla. Hogy nem maradt fenn rólatok, egy.. aprócska… iratocska sem? - vigyorgok negédesen. Tényleg apám keresése közben igyekeztem Mindent elolvasni a világ különböző lényeiről, a démonokról, angyalokról. De leviatánokról sehol sem olvastam.
Miért?


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon

Online
Athan
avatar



☩ Keresett személy :
◇ a testvéreimet
☩ Reagok :
55

Utolsó Poszt Kedd Ápr. 03, 2018 11:03 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1101 • Credit:

 
Nemigen figyel olyasmire, hogy minden az új szemlélet tökéletes példánya legyen. Csak van, csak mondja, és kész. Ha valamit nem ért, akkor majd kérdez, de még nem alakult ki benne az, ami bennük már alap. Ő a régi értékekhez van szokva, még nemigen ismer mást, noha mutattak, mondtak neki dolgokat, az mégsem a hosszú évszázadok kiesett idejét fedi le. Ó az annak kevés, a lyukakat magának kell kitöltenie, ilyen egyszerű, és azon is van minden percben. Pihennie nem kell, az már rég megvolt, igencsak hosszan. Kinek kellene még egy kis takarék, ezek után? Hmpf.
- Meg sem tudnak halni? Ezt hogy érted? - billenti kissé oldalra a fejét, hiszen ez új. Az emberek halandóak, nagyon is, akkor biztosan, amikor ők tomboltak közöttük. Ez is új lenne? Kicsit megzavarta a dolog, nem is figyel rá, annyira lekötötte a világ, az újdonság, amit hozott az elzárás után, hogy vak volt minden másra, és süket arra, amit a ládában tanult. Túlságosan messzire kalandozott és nem bánja persze, ideje van, világosítsa fel a másik nyugodtan, mégis mi ez az egész. - Neked egész jó, de pont a véglegessége volt a szép. Mármint.. mi súlya van annak, ha tudja, hogy úgyse hal meg? Elveszik a varázs, és nem lesz igazi a fájdalom. Előbb utóbb már nem lesz ilyen szép neked sem, meglásd – elviselik, lenyelik, aztán vége és kezdődik előröl. Elfásul minden, megszokott, monoton menet lesz, semmi más. Mint az evés, alvás, a szükségletek. Csak egy gépezet. Persze, ez a világ már nem olyan, amit ő ismert, miért élnének a régi szabályok? Amikor lesújtott a vég, a mérleg elbillent, és úgy néz ki, egészen véglegesen, és egészen a rossz irányba, bár attól függ, kinek mi a rossz. Mindig voltak tragédiák, olyanok, amik átformálták a világot, az embereket, ekkora azonban.. Ha Isten valóban figyelne, ők se lennének kint ilyen elevenen. Hasznára fordítja a dolgokat, amint beleszokik, amint eléri azt, amit akar. Persze, most csak méla tekintetű, tudatlan ficsúrnak tűnik, de ez a bájos arc csak álca, olyan, amelyről nem feltételezel semmi rosszat, közel is engeded magadhoz, utána pedig bumm, lecsap és a jeges verítékben fürödve ismered fel, hogy nagyon rossz ötlet volt. Ha most valamely testvére lenne itt, talán már marcangolná a félvér nőt, vagy szóba sem állna vele, de Athan mindig is kicsivel békésebb és éhesebb volt a tudásra, nem mindig a gyilkolásra. Ez nem azt jelenti, hogy gyengébb is lenne, ó nem. A sok összeszedett holmi, mind-mind hasznára válnak, mind értékesek. Már csak azokat a kincseket kell felfedezni, amelyek végképp azzá teszik. De nem kalandozik most messzire, csak szórakozottan figyeli a másikat, had savazza. Nem veszi fel.
- Hidd el, tudom magam is – húz fel pár régi emlékképet magában, amikor szórakoztak és amikor elemükben voltak. Ne tudná.. inkább a másik ismerné, mi is volt az. - Tudatlanok mindenhogyan. Ismerik és mégsem használják. De nem fontos ők – hagyja is azt, mi is a tudás, vagy épp mi nem az. Sokféleképpen mutatkozik meg, és nem várja el, hogy másik is azt lássák, amit ő. elvégre egy félvér másként van kódolva, mások az érdekei.
- Akaratlanul mindig felhozom. Van egy hely, amely első látszatra csak egy díszes ládika, de ha kinyílik egy hatalmas, halott környezetű börtön. Erős, a jegy egyirányú és maga Isten keze nyomát viseli – foglalja össze azt, mit hagytak hátra, maguk mögött, és mit nem akar már látni. Kétség kívül a láda a maga nemében elképzelhetetlenül ritka és erős dolog, amit értékelni is képes lenne, ha nem kellett volna megnéznie igen közelről, és belülről. Most már csak haragot érez a láda iránt, annak készítője iránt, és ha nem is figyel rá, akkor is vele van. Ám most mégsem gyullad fel benne annyira, csak említi és eltemeti, nem fontos a másiknak pontosan részletezni azt, miként is működnek, és mi is most a sorsa. Még mindig van két lakója, azt, hogy meddig, fogalma sincs, de azt tudja, hogy ha azok ott kijutnak, meg fogja próbálni elpusztítani a ládát. Addig keresi a módot, a varázslatot, vagy épp a fegyvert. De pusztulnia kell. Most is megtehetné, úgy, hogy azok ketten odabent rohadnak, de úgy érzi, ezzel a kis szívességgel adózik nekik, hagyja, hogy megkapják ők is a szabadulás és az élet lehetőségét.
- Nem érdekelnek sehogy sem tollak. Nem lopok, mert nincs rá szükségem, tudok így is igencsak gyorsan közlekedni. Nem kellenek nekem szárnyak sem hozzá, csak a mágia, meg.. hogy ügyes vagyok ebben – szórakozik a lelkesedésén. Méghogy szárnyak.. neki? Ugyan már, pfúj. Elrontaná az összképet, akkor inkább kér ő is pikkelyeket, vagy bármi mást. - Egyik angyal se szívesen adná a tollait, ezt elárulom. De sosem a szívesség a fontos, hanem az, hogy hogyan éred el. Könnyedén, szenvedve.. teljesen minden. Nem érdekelnek az angyalok – egészen addig nem, amíg útjába nem állnak. Kicsi csalódás, hogy egyet se látott, amikor kiszabadult és egy sem riadózott. Ennyire nem érdeklik őket, hogy apuci ellenségei szabadon mászkálnak? Ez is egyfajta vélemény, így könnyebb. Legyen akkor ez a felállás.
- Ahogy te se nekem. Látod, milyen szép? Ez is egy közös pont. A másik semmissége – mosolyog rá, gúnyosan kissé, mert ő akkor is alantabb van, mint saját maga. Nem számít, nem érdekli. Ez csak egy állomás, ahol csak van és teszi a dolgát. Abban viszont biztos, hogy az igazi gyengepontját nem leli meg, mert el van okosan rejtve, és tüntetve. Nem mintha arra vágyna, hogy megleljék, ó nem. Maradjon csak így, játszadozzon, aztán meglátja, mennyire tudja lenyomni.
- Ki fogom, ne aggódj – nyugtatja meg, hogy nem lesz itt semmi gond, fog ő szórakozni, csak épp nem itt, és nem most. Ez a hely túl unalmas, egyhangú és sivár. De majd máskor, őt nem fogják vissza a határok, könnyedén mozog ide-oda.
- Ó, miért hagyta volna Isten, hogy tudjatok rólunk – horkant fel, mert annak idején bizony tudták, most viszont.. nem hiszi, hogy valaha egy könyvben is szerepeltek, vagy szerepelnek akár most is. Alapos volt mindig is. - Az anyám Andariel volt, egy démon, apám pedig az utolsó hatalmas leviatán a Földön. Így értettem, hogy hasonlóak vagyunk, csak míg te egy ember részeit hordozod, én sokkal hatalmasabb és ősi erőt. Bár.. inkább teremtők voltak, mint szülők de.. oda senki neki, ők már nincsenek, csak mi, nyolcan – vigyorodik el ismét a nosztalgikus gondolatokra. Elvileg, az „apja” miattuk halt meg, „anyját” meg.. nos, ő is miattuk. Kellemes kis család. -  A mágia sokrétű dolog, benned is érzem, hogy ott dobog – emeli meg kezét, és mit sem zavartatva magát, a nő mellkasához emeli kezét. - Egykoron az emberek is használták, mert megmutattuk nekik, de.. Isten közbeszólt, mert félt. Vagy csak irigy lett, nem tudom. De mára már ennek semmi nyoma..


Kyara Gilberung
avatar



☩ Keresett személy :
The boy with a demon blood
Madnass, as you know, is a lot like gravity, all it takes is a little push.
☩ Reagok :
101

Utolsó Poszt Szomb. Márc. 31, 2018 12:07 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


To Athan
The beauty of insane
Vigyorogva hallgatom a férfi mondatait, de valami hibádzik bennük. Nem azt állítom, hogy nincs minden úgy, ahogy ő mondja, csak éppen… kicsit másképp. Mintha amiket mondd, azok nem mostanra vonatkoznának. De aztán ki tudja, lehet, hogy most is így gondolkoznának?
Kit érdekel, ezeket csak ölni jó. Meg életben tartani, jaj miért ilyen nehéz ez a világ?
- Manapság inkább rettegnek csak a szimpla haláltól, pedig meg sem tudnak halni - sóhajtom el magamat letargikusan. Persze ez nem igaz, minden mit csinálok hazugság. - Habár, épp ez a jó benne - vigyorodom el álnokul. - Megölni őket újra és újra. A fájdalom miatt újra és újra csak könyörögnek életükért, hasztalan - sóhajtok újból, de ezúttal némileg kéjesebben, mint eddig bármikor.
Nincs ellenemre a mostani helyeztünk. Ha tehetném megtartanánk jelenlegi állapotunkat örökké. Ez a valódi pokol, nem pedig ami ott van lent. Na jó rendben, a lenti is tökéletes, ott is szenvednek a lelkek, azonban… az nem olyan, mintha én csinálnám ezt.
Viszont ezek bujkálnak. Bujkálnak az embertársaik, a démonok, de még az angyalok elől is. REdnben az utóbbit még meg is értem, hiszen épp miattuk alakult ki ez az egész helyzet. De én meg épp miattuk tudok életben maradni. A nagyhatalmú nagyfater figyelme nem összpontosul a korcsokra.
Megállapítására vigyorogva vonok vállat. Nem vitatkozom vele, miért tenném. Valóban élvezem az életem, kihasználom minden percét - no meg halálomnak is - csak épp nincs mit csinálni.
Nézzétek itt egy hatalmas város, emberek millió laknak itt - még úgy is hogy a Sötétség elpuszította jórészüket, lerombolta a házakat, özönvizet hozott a városra. S mit csinálnak? Siratják életüket. Akaratlanul is megforgatom szemeimet, mely akár szólhat a férfinak is. Nem tudhatja, ahogy én magam sem.
Könnyedén, fújtatva legyintek a férfi felé. Mégis szavai szöget ütnek gondolataimba. Amíg a vég nem kopogott a sarkában? Eddig is sejtettem, hogy nem egy szimpla emberrel van dolgom, ő ennél több. A kérdés, hogy angyal vagy démon? Bár ha így beszél velem, akkor az utóbbira tippelnék, de bár az előbbi lenne. Csinálhatnék szárnypörköltet.
Ajkamat megnyalom, hiszen angyalvérre fáj a fogam.
- Nem tudod te, hogy mi a szórakozás - vigyorodom el. - A tudatlanság nem az, amikor az embereknek halvány lila fogalmuk sincs, hogy nem csak az ő kis szánalmas világuk létezik, hanem ennél hatalmasabb erők uralják azt - csillannak fel szemeim. Dehogy kell nekem a végnélküli világ. Abban biztos, hogy megdögölnék. S nem azért, mert üldöznének, hanem mert unatkoznék…
Habár… lehet megtalálnám ott is a helyemet, de ha az embereken múlna újra és újra diliházba dugnának. Milyen jót lehet ott öldökölni.
- Naná, hogy az. A hús marcangolása, az égett bőr szaga, mely nem szűnik az orrodból. A sikítások édes hangja - sóhajtok újra csak, fejem enyhén félrehajtva, miközben ábrándozok. - A kínzó forróság, mely égeti a bőrödet, s mely nem szűnik sohasem. Az ezernyi kínozni való lélek, köztük te magad is - lassan sóhajtóbabává is vállhatok.
- Várj, milyen dobozról beszélsz? - vonom fel egyik szemöldökömet, miközben egyik ajkamat aljasan húzom oldalra. Ezzel a pacákkal valami nagyon nincsen rendben.
De ne aggódjon, majd én rendbe hozom. Csak tudnám, hogy mi az mi a baja. Nem hinném, hogy a pokolból egyszer sem jött fel - ugyanis szentül hiszem most már, hogy démon - és nem tudná, hogy mi micsoda a világban, ez annyira…
Vicces.
Ami pedig az angyalokat illeti… Romos kis lakásában lévő kis fogolykájára gondol, melyet nem is olyan rég kapott ajándékba. Milyen kis kínozni való kis falatka. Milyen finom bőre, húsa, melyet kivág belőle. És ha ez nem lenne elég, újra és újra visszanő neki! Regenerálódik az ebadta, ezzel is örök táplálékként szolgálva neki. Mily nagyszerű ajándék volt ez a pacikájától.
- Nagyra nőtt hisztigép - vonom meg a vállamat érdektelenül. Valójában nem érdekel az Isten és hogy mit csinál és hogy miért csinál. Eddig sem foglalkoztam vele túlzottan, ezután sem fogok. Számomra ő senki. Nem ő az, ki számít az életemben.
Van helye ott egy fontosabb személynek helye.
- Szóval azt állítod, hogy nem zavarják, hogy a bokádat legyezgető szárnyaid csiklandozzák a bőrödet? Nekem bárhogy jó - vonom meg a vállamat.
Ellenkezhet, számomra már akkor is csak Hermész marad. Bármit is mondd és cselekszik.
- Megvan! - toppantok kettőt kezeimet összeütögetve. - Lopjunk neked tollakat oda! Biztos lesz egy olyan szárnyiskós, ki szívesen adna nekünk a tollacskáiból, két szép szemünk miatt - vigyorodom, miközben egyre jobban átérzem eme jelenetet. Ahogy megtévesztenénk ketten egy tollaskát, de persze ennyi nem lenne nekünk elég. Az egész szárnyait akarnám. Nem tudom, hogy mi ez a szárnymániám, de az idő előrehaladtával egyre jobban kiütközik rajtam.
- Oh, de édes vagy - biggyednek le ajkaim, s egy pillanatra felveszek komoly arcot. - Azt hiszed, hogy érdekel, hogy egyébként elítélsz e - csillannak meg szemeim, majd hangos nevetésbe török ki. - Aranyom, te egy senki vagy nekem, kinek a véleménye cseszettül nem számít nekem - nevetem hangosan.
Vicces a manus, mit ne mondjak, s ahogy egyre közelebb sétálok hozzá, úgy lesz egyre érdekesebb is. Vagy az épp az idő előrehaladta miatt lesz az? Kit érdekel? A lényeg, hogy meg akarom fejteni, el akarok vele szórakozni, hogy aztán eldobhassam.
- Tégy próbára, meglepődnél - vigyorodok álnokul. Aztán meglehet, hogy tényleg úgy van, ahogy ő mondja, de ezt egyikünk sem tudhatja, amíg el nem árulja, hogy mi is ő valójában. Ő sem ide való. Nem ebbe a korba.
A füstöt lassan fújom ki orromon keresztül. Egyik kezemmel magamat ölelem, amíg a másikat, melyen a dohányt is tartom, a vállam magasságába emelem. Újabb szippantás után, újra csak nem foglalkozom azzal, hogy elfújjam a férfi feje mellett a füstöt. Kegyetlenség, de egyenesen az arcába kapja meg.
- Kreatív vagyok - vonom meg vállaimat - Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja én pedig nem nyugszom, amíg meg nem találom őket - vigyorodok el újra csak álnokul. Nem árulom el neki, hogy milyen ötleteim nyugodnak zavart elmémbe. Oda lenne a meglepetés varázsa. Mintha a szemfényvesztő elárulná trükkjeinek titkát.
- Leviatán - suttogom halkan, újra körbenyalva számat. Nem hátrálok el, látva, hogy közelebb hajol hozzám. Vigyorom csak tovább szélesedik már-már lehetetlen szélességbe. Elszakadhatna szám, mégis kibírom. - Kegyetlen és nem játszadozol? - rázom meg a fejemet, elégedetlenül. - Pedig egyszer ki kellene próbálnod azt is. Biztos élveznéd - vonom meg a vállamat. - S mi az a leviatán? - jön az újabb kérdés tőlem, mit sem érdekel, hogy nem ez volt a megállapodásunk. Sose higgy egy félvérnek sem.  


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?


It's time to confront my demon


Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  
Chat Box
mennyei hangoküzenj a többieknek




friss írások
UTOLSÓ HOZZÁSZÓLÁSOKposztok, hírek neked!
Lucifer
Today at 12:30 pm
☽ Park




friss írások
ÖSSZESÍTETT LISTABELÉPETT TAGOK, FAJOK LÉTSZÁMA

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 21 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég




Fajaink száma
Arkangyal
8/6
Leviatánok
8/5
Angyal
2
Démon
10
Bukott Angyal
1
Ember
7
Félvér
2
Harcos Angyal
5
Vadász
8
Nephilim
5