Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Queens
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

Online
avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
525
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 11:01 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 996 • Credit:

 
Más nézőpont, más... elme. Az egyik öreg és mély, a másik pedig bomlott és csapongó. Mindegyikben ott van az, hogy bármit cselekedhet, hogy kiszámíthatatlan, mit reagál egyszer, majd még egyszer, ugyanarra a történetre. És ez nem épp egy hiba, ő, bár kicsit furának tartja a másikat, nem ítéli el zsigerből, érdekesnek látja, olyannak, akivel ha nem is azért nem akar ujjat húzni, mert fél, hanem egyszerűen nem kívánja. Ezt nem látta Isten, csak azt, mit akartak „elvenni”. Nem azt, hogy nem a féktelen pusztítás az, amit hordoznak. Hogy ha a jó egy kifacsart, morbid értelmezését nézzük, akkor azok voltak. Jobban, mint a kicsi gyermekei, a tollas gyilkosok. Elszörnyedt, és el is fog, ahogy megpillantja, milyen a világ, hisz fejében ott van az, milyen volt egykoron és mit tettek vele. És mérges, dühös. Tényleg az volt a legnagyobb gond, hogy ők teremtettek pár mágiára képes alakot? Tényleg? De nem hagyja, hogy most veszítse el a fejét.
- Lehetséges. Talán tényleg időben érkeztem, meglehet – vonja meg kissé a vállát, miközben a másik nevet. Felfordult, az biztos, hiszen egyelőre nem is sejtik, mennyire. Vajon akadhat még olyasmi, amit a Teremtő elásott jó mélyre, és amit elő lehet még cibálni. Nem mintha erre vágyna, elég meglepetésnek ők is, nem kell ide senki más sem. Ha kiküszöbölhetőek a nehézségek, még kellemesebbé válik az egész, vagy ha a lépések okosak. Igen, lehetnének ők is bomlott elméjűek azok után, amit el kellett viselni és ahova zártak minket, de úgy véli, egészen olcsón megúszták az egészet. Igen, olcsón. Ez káromkodás lenne testvérei előtt kiejtve, de az összességet kell nézni. Megvan az ami saját maguk, az elméjük, az emlékeik és az erejük egy része. Lehetnének halottak, nyáladzó bolondok vagy egyszerű emberi erővel bíró valakik. Olcsó, és kész. De ezt nem köti a másik orrára, igazából nagyon semmit sem. Ennyi bizalmatlanság bőven belefér, ez olyan dolog, amivel nem szívesen dobálózik, egyelőre. Sajnos, úgy néz ki, egy értékesebb infót könnyen dobálnának ellenséges kézre, elvégre a túlélés a lényeg, az úr, még... ebben a könnyített állapotban is, elvégre a halál legtöbbször fájdalmas, a receptorok, amik azt érzékelik, meg nincsenek kiölve, nem mindenki leli abban örömét, hogy közben iszonyatosan szenved. Nem. Az emberek nagy része, még azon az áron se kér belőle, hogy pillanatok múlva felkel és nincs semmi baja. Vagy fel sem fogják vagy nem akarják, a korlátoltság másik irányban sem kellemes, épp úgy, mint gátak nélkül. Úgy véli, kell egy határ mindenhova, amit persze nem tilos átlépni.
Tekintetével követi a kezet, ami a magasba emelkedik, és ahogy a búra szétrobban. Megmosolyogtatja az egész játék, jót szórakozik rajta, miközben alább hullanak. Talán egy el is éri, talán egy apró karcolást ejt, de nem érzi. Ez csak játék.
- Túl sok kérdés, túl kevés válasz – hagyja annyiban a dolgot, és tekint vissza rá. Változni kezd, nem tudja nem észrevenni és nem akarja figyelmen kívül hagyni. A bomlott elme szeszélyes, mint a tenger vagy a vihar. Azt hiszed, hogy ismered, és a végén olyan erővel csap arcon, hogy az már minden mértékben fáj. Nem becsül le semmit, ugye, és ezt sem. Nem piszkálja azt, amit nem kellene mégis, valahol kísértést lát arra, hogy meglássa, milyen is az. Lehet, meg is kapja, ki tudja, lehet megtanulja, hogy legközelebb már ne akarja látni. Lehet semmi nem lesz belőle. Nem is érdekli egyelőre, a logika kicsit most őt is elhagyta. De el kell nézni neki, most szabadult, kapva kap az ingerek után. És utána is.
- Elég veszett ez így. Hasztalan minden akkor, hát már értem... ó, ezzel már könnyebben látom át a dolgokat. Köszönöm – könnyebb lesz megérteni, ki mit miért vagy épp miért nem tesz. Apró sóhajjal dől hátra, nagyobb a gond, mint azt bármelyikük gondolta volna akár egy pillanatig is. Először csak azt vették észre, hogy a világ létezik, aztán, hogy félig halott, most pedig már lassan azt is, hogy totál értelmetlen. Ez az egész, a sok csata, és a sok élet, amely mégis elvész. Ha a mérleg egyik szára megbillen, ledől minden egyenesen a porba. Még úgy néz ki, stabil, de már csak egy hajszál hiányzik és vége. Beszélgetőpartnere kezd messzire távozni, elszállni. Ám legyen. Ő sem akart itt lenni napokig, ami fontos, az úgy néz ki, egyelőre a birtokában van. Majd mástól összeszedi a maradékot, vagy egyenest saját maga. Ám legyen. A berendezés pusztul, de semmit sem tesz. Mintha csak egy műsor nézője lenne, úgy hagyja, hogy törjön, hogy apró darabokra szedje szét ezt a boltocskát. Eltesz pár apróságot közben, ami épp megtetszik neki, az zsebe mélyére kerül, de a többi, akár fel is gyulladhatna. De nem gyújt semmit, élvezi az eső illatát. Ó, de rég érezte azt is. Kifele kellene tartaniuk.
- De te nem vagy az, ugye? - a válasz nem lepi meg, valahogy manapság egyre divatosabb. Fejét lazán megcsóválva löki el magát a faltól, és körbetekint a bolt azon részén, ahol annyira nem lett lerombolva semmi sem. Elég pusztítást tombolt már erre eleve így is. És még ezeken felül? Bár, nem meglepő, a démonok is kedvelik ezt a fogalmat, és úgy, most lassan már mindenki az embereken kívül. De hát, nem kell mindenkinek egyformának lenni, szerencsére. Ráhagyja. A csattanásra kapja vissza a fejét, ez egy kicsit meglepte, szemöldöke a magasba szökken. Ó, már érti. Elgurult az a bizonyos gyógyszer. Egy aprót nevet, sőt, nem is aprót, jól lehet azt hallani. Ám legyen.
- Nem kell hozzá engedély, azonban irány az éjszaka. Viszlát, őrült lány, majd még találkozunk – bár tudja, hogy ennek negyede se ér el már hozzá, mégis kimondja. Miért ne. A szórakozásért már megérte. - Sok sikert az irtásban – löki félre lábával a törmelékeket, majd ahogy érkezett, úgy távozik. Gyalog. Habár az őrület nem kapja el elméjét, léptei lassúak, és mire bőrig ázik, már távol járnak egymástól. Aztán ki tudja, lehet, hogy semmit sem ért az egész, és mégis. Ki mondja meg manapság, hogy minek van értelme? Felüdítő a család után bárki. És ha számára nem hoz pusztítást a nap további része, minden más ott van előtte. Keseregjen a fene.



Utolsó Poszt Szomb. Szept. 15, 2018 6:01 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Egyszerű megjegyzésére szélesre húzom ajkamat. Mi más lenne a vágyuk az embereknek, ha nem ez? S mikor máskor ne élhetne ő, mint ezekben az időkben? Hiszen csak gondolj bele, ezernyi hang a fejembe. Ahhoz, hogy élhessek kellett az, hogy az istenke elhúzzon a fészkes bú bánatba. Hiszen nincs ki megöljön. Az emberek meg olyannyira gyengék, hogy képtelenek megölni egy társukat… egy gyermeket.
Bezzeg kínozni.
Oh, dehogy bánom. Egyenesen áldom őket, eme tettért. Így végre nem érzek semmit a világon. S így végre nem kell semmitől sem rettegnem, és a gátlások sincsenek meg bennem.
- S emiatt a felfordult világ miatt engedhetjük meg a létünket is - húzodik gonosz mosolyra az ajkam, miután nevetésbe fogok. Mily szép is a világunk, nem igaz? Apcinak igaza van. Nem kell ide Isten, majd mi mindent elintézünk magunknak.
S én addig is várok, és bekattanva ténykedek a városába. Igaz, sokszor számon kell tartanom, hogy nem pusztítok, de hát…
- Jönnek, vagy nem jönnek, ez itt az Oh, nagy kérdés! - emelem meg egyik kezemet színpadiasan az ég irányába, hogy az ott lógó neonégőkkel tarkított villanybúrát végképp eltávolítsam. Hatalmas csattanással adja meg magát, és ezernyi darabjai, csak úgy kápráztatják szemem világomat.
Az egyik műanyag darabot magamhoz is húzom, s amíg a másik beszél, és én természetesen nem figyelek, saját karomat kezdem el vele karcolni. Szúr és vág, de nem annyira. Nem serkenti vérem, egyelőre csak vörössé varázsolja a bőrömet.
- Sem fel, sem le, így ha bárki meghal… nincs hova mennie. Gyilkolhat mindenki megállás nélkül, semmi következménye nem lesz. Az emberek újra és újra életre kelnek, akár a marionett babák. Vágd hát le rabláncait, de semmit sem érsz el vele - motyogom magamba, miközben kék szemeimmel a karomra öszpontosítok. Így hagyott el életem azon a bizonyos napon, azon a bizonyos helyen New Orleansba.
Sok-sok, sokélű fegyver, de miért is?
Fejemet természetellenesen vállam felé hajtva, tekintek fel rá. Kócos hajam a szemembe lóg, az őrület egy vészjósló jele villan meg tekintetembe. Ajkam most nem húzódik mosolyra, nem.
Érzem, hogy kezd elhagyni minden épp eszem.
Nincs tovább itt maradásom. Itt már nincs, pedig.
Figyelnem kell rá.
Egy pár percre még magához tér agyam, annyira, hogy a szilánkot tartó kezemmel vegyem fel újra a baseball ütőt. Török, zúzok, pusztítok. Mint jó apám. Közben pedig kintről árad be a finom eső illat, a hideg zuhé szinte ordítja, hogy lépjek ki hozzá.
- Magatehetetlen, gyámoltalan, részletkérdés - szólok halkan, továbbra is az esőcseppeket fixírozva. Mindaddig, amíg előbb csak az egyik, majd a másik meg nem áll. Folytonos kör alakba mozognak. Erősen koncentrálok, alig figyelek már rá. Hiszen ez…
Dolgom van.
- Pusztításra és Káoszra - mintha nemrég ugyanezt a kérdést feltette volna valaki. Jah, hát persze, magát ördögnek valló pacák, aki… Inkább egy transzi, vagy metroszexuális, mint férfi. Undorító volt, de hát…
Tanít. Olyanokat mondd, amit nem tudsz. Figyelj már Kyara.
Csatt.
Pofon csattan arcomon, saját tenyerem által. Fejem rázva próbálok visszatérni a jelenbe, vajmi kevés sikerrel. Ám többet nem mondd.
- Ecc, pecc, kimehecc, most elmegy a levike. Cérnára, cinegére, mire újra meglát engem, huss… - jó, lehet nem pont így van ez a versike, de.
- Dioszkóp! - dioszkóp. Az kell nekem! De most. Azonnal. Máris! Hahaha. Értelmetlen nevetésem nem csak a fejemben hallatszódik, ajkaim is kiadják azokat.
- Irtani! - csillannak fel szemeim. Már csak hangfoszlányok érnek el hozzám. Szemeim csillogva vetül a fiúra. Nem, vele nem fogok elmenni ilyen mókára, Ő túl ártatlan. Szalutálva köszönök el tőle.
Mit mondjak, hogy majd találkozunk?
Haha. Ahhoz túl kicsi a világ, hogy ne így legyen. A baseball ütőt átvetve a vállamon, kissé begörnyedve sétálok ki az esőbe. Élvezem, ahogy a hűs cseppek érik ruhámat, hajamat. Eláztatva teljesen. Karjaimat átvetem az ütőn, majd megtorpanok. Saját tengelyem körül megfordulva, emelem égnek a kezemet.
Egy közeli kocsi a magasba emelkedik és egy másik tetejére csattan.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Kedd Júl. 31, 2018 10:58 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1403 • Credit:

 
- Neeem, nem hiszem, hogy ezt üzletnek lehet nevezni. A készlet annyi volt, hogy amit bármely dologhoz fel kellett vagy fel akartam használni, egy helyen volt. Inkább nevezhetném raktárnak, igen. Csak már... nagyon régen volt és nagyon nincs meg, újat kell alkotni, gyűjtögetni kell, meg minden. Jó lenne halászni – sóhajt egyet, hiszen a helyzet koránt sem olyan kényelmes, mint amely lehetne. Végtére is, akkor nem kellene csak elméleti szinten beszélnie, és bár ereje korántsem olyan mint annak idején, löttyöket és füveket még teljes értékben össze tud öntögetni, mivel szerencsére az elméje nem gyengült – vagy ha igen, nem azokat a terület érintette, amely ehhez a művelethez szükséges lenne. Persze, egy kis ismétlés sosem árt, mégsem most és itt fogja ezt elkezdeni. Ahhoz túl korán van és túlságosan káosz. Aprót sóhajt, türelmetlen kicsit, mindent akar, hisz aki ennyi ideig rab, az mindenre vágyik, amire csak emlékszik, vagy amit épp meglát. Néha kicsit ráillik az, hogy ő a legkisebb, de ezt véres kínzások között sem vallaná be hangosan.
- De ha létezik még ilyen üzletág, akkor az nekem való – bólogat végül, hátha eszébe jut valami, vagy ha nem is most, egyszer majd a közeli jövőben egy ilyenbe botolva talán majd eszébe jut a beszélgetés, és talán valahogy ezt közli is vele, más nem üzen, idéz vagy egyszerűen egymásba botlanak. Nincs semmi sem kizárva, és annak meg kifejezetten örülne ha több szem többet lát alapon könnyebben jutna hozzá az információkhoz. Nem, nem lustaság ez, hanem csapatmunka, vagy mi a szösz. Ő nem akar olyan ember lenni, mint az a Don, akiről példálózgat, saját maga hasznára akar mindent és a saját maga dolgaira. Persze, abban is akad némi ellenségeskedés, vagy épp úgymond leszámolás, ez azonban mégsem az a világ, és nem is az a helyzet. Nem lesz itt még egyelőre „családalapítás”, az már kész van elég sok ideje, csak el van szórva a világban. Vajon testvérei már meglelték az, azokat, amit kerestek vagy kívántak? Igen, tudja jól, hogy nem épp kedvesen gondolnak egymásra, vagy ha lehetne, akár világgá is mennének a rabság évei alatt történtek végett, de... azért ő mégiscsak kíváncsi. Ezzel nincs is gond.
- Eléggé felfordult akkor a világ ezekben az időkben. Kicsit azért ijesztő, mintha az egész világ és az emberiség megőrült volna, és az vált volna a legnagyobb feladattá, hogyan öljék meg egymást válogatott módszerekkel, vagy épp a világot megfertőzni – csóválja meg a fejét, miközben a lány nevet ismét. Nem is tudja... úgy érzi, abban a világban talán nem is érezte volna olyan jól magát, nem azért, mert ő akkora szent lenne, de amikor leragadnak és csak őrültek,  nem fejlődik semmi sem. Egy totálisan kusza világban nem lelte volna meg, vagy épp ha úgy adódik, nem lelné meg azokat, akikben lát valamit. Talán ezért is szerencsésebb, hogy most jár itt, nem pedig akkor, amikor az őrület és a téboly kéz a kézben kebeleztek be mindenkit. Ó, mennyi lélek került a helyére akkor, legtöbben lefele tartva ugyan, de kitöltve az üres helyeket.
- Áhh! Végül is, teljesen megérthető. Az élet már csak ilyen, mindig felvirágoztat valamit, és úgy néz ki, most a démonok kerültek a sorban előre. Aztán majd jönnek mások, ez élet már csak ilyen – vonja meg a vállát kissé, mintha nem is érdekelné, mit seftelnek a démonok csendben. És kicsit valóban nem, mert van elég dolga. - Annyit tudok, hogy elég nagy gondban van mindkét fél, hiszen sem fel és sem le. Most aztán tökéletesen ki van használva ez a világ – tárja szét karjait, mintha itt is lennének a lények a közvetlen közelben, nem pedig egy hatalmas területen szétszórva, amerre csak szem ellátott valaha. Más kérdés, hogy mi mennyire éri meg, ő biztos nem fog leállni csak úgy halandókkal üzletelni, és még akkor sem, amikor ajánlatot kap. Nagy kell ahhoz, hogy bármibe is belekezdjen. De nem fut ő előre.
- Lehet, hogy nem gondolkodnak rosszul. Minden mélypont után jön majd az új korszak és minden jósággal. Persze, az is megeshet, hogy nem, és tényleg vége... Én az előbbire voksolnék – jöjjön el a jobb idő, erősödjön a világ és persze ő is, aztán pedig, szépen elindulhat minden a maga kis medrében. Nem érzi szerencsére azt, hogy közeledne a vég.  - Különben meg had legyen nekik annyi földjük. Nem több egy szemétdombnál, arra meg még a kutya sem irigy – ő marhára nem. Tegyék csak, nem akar ő minden bokrot, sziklát vagy épp telket. Ha lesz akik játszanak a földeken, lesz élet. Annak idején sem volt kellemesebb, elég csatát vívtak azért, hogy kinek nagyobb a kupaca.
- Az őrület sokélű fegyver – bólogat aprókat, bár neki, szerencsére nemigen akadnak ilyesmi problémái. Megbeszéli magával, amit akar, hangosan, némán, és ennyi. Nem úgy, mint amire ő utal éppen, amely kínozza. Ki tudja, kerül-e majd ilyen helyzetbe valaha büntetésként vagy csak épp attól, amit magának okoz, nem zár ki semmit azóta, mióta bekövetkezett a Teremtő haragja. A lány talán tudna mit tenni vele, de nem jegyzi meg, nem látja, hogy olyannyira gond lenne ezzel. Vagy ha mégis, jól el tudja rejteni.
- Azt tényleg nem bánom. Valóban az, ezt nem is tagadtam – követi tekintetével, ahogy ütőt vesz fel és készül valamire. Hogy fél-e? Áhh nem, de nem akarja azért azt sem, hogy az ő feje legyen a célpont. - Van benne valami... - jegyzi meg halkan, már csak egész mellékesen. Mindennek van oka vagy épp haszna, csak az a kérdés, valaha képes lesz-e felfogni, mik azok. A kocsiknak immáron valamennyire megértheti mégis mire voltak hasznosak. Arca valódi meglepettséget tükröz, mikor azt taglalja, egyesek milyen mélységekbe illetve magasságokba is elértek, hiszen sose látta egyiket sem működni, jelenleg pedig naivan elraktároz mindent. Az, hogy egyszer megtudja az igazat, lehet, hogy nem lesz kellemes dolog...
- De hát nem is mozognak odakint meg... mitől? Valami húzza őket? Bár amely elért a Mennyig vagy a Pokolig, azt biztosan valami mágia. Micsoda szerkezetek – sóhajt egyet, és a magazin lapján pihenő jószágot bámulja, amely hiába hirdeti a lóerők számát, semmit sem jelent, mert nem lát előtte egy lovat sem, annyi pedig, amit a szám mutat, nem férhet el benne, lehetetlen. Ha a másik figyel, szinte leolvashatja a kétségeket és a fogaskerekek csikorgását is elkaphatja. Nagyon nem tudja hova tenni ezeket.
- Magatehetetlen? Ezt mégis hogyan meg... hol? - pillázgat fel rá, miután megunta, hogy a magazin csak úgy nem ad választ a kételyeire. Az értetlenséget most nagyon érzi, de a többit... - Nem tudom, mennyire. Neked miért? Mégis mire vágysz? - erre azért előrébb dől, mint aki valóban csak a kérésre vár és már teljesíti is. Őszintén, ő sosem volt semmi rossznak az elrontója, és az ártatlanság is talán csak külsejét jellemzi. Igaz, sok-sok idő telt el, de az nem törölte el, hogy bizony ő is szórakozott eleget, mikor hogyan. A régi idők nem a visszafogottságukról voltak híresek, ha jó helyre tévedt az ember vagyis esetünkben a leviatán. Megvoltak a szentek és a bűnösök is, és inkább utóbbiak vendégszeretetét élvezte.
- Volt valamiféle, de sose figyeltem rá. Az ennél sokkal büdösebb volt – még az orrát is ráncolja, mintha felbukkant volna benne az illat írmagja. A középkor büdös volt, ez nyílt titok.
- Jólvan na. Sok évszázada volt bármi füstölgő a számban amit szipkázni kellett, nem épp azon voltam a kényszerszáműzetés alatt, hogy ezen agyaljak, hogyan kell füstöt eregetni – legyintgeti kissé sértetten, hogy hagyja már ezzel, nem az ő hibája, hogy ezt most elsőre nem érti. - Nem kell emlékeztetni, tudom már milyen. De így... már sok dolgot értek – akaratlanul a saját karjára fog, amely vezette az áramot nem is olyan rég, és ha ez az erő az ember fejébe ér, érthető, hogy nem fog túl jól működni. Főleg, ha többször teszik meg. Kezét leeresztve sóhajt egy nagyobbat, dől hátra, majd kényelmesen elnyúlva bámul ki a sötét égre és szívja be az eső illatát. Még ez is teljesen más. Portól terhes, amellett mégis felfrissülést ígér. Kedve lenne behozni ide is a cseppeket, de csak bámulja, míg végül a kis szünet után megszólal.
- Bármilyet, amely nincs ellenem, vagy ellenünk. De Isten és ilyen bíráskodó senkik nem kellenek. A világ akkor jó, ha van rossz de jó is. Csinálják, amit tenni kell, legyen meg az ellensúly, és az a világ, amelyet annak idején láttam. Mindenből egy kicsi. De miért is? Úgy hiszed, hogy bárkit ki akarnék irtani? - emelkedik meg és az esőről ismét rá fókuszál. Ahogy az idő változik, a beszélgetés is. Hol komoly, hol pedig csak sületlenség, most azonban más másabb. Sokkal.



Utolsó Poszt Hétf. Júl. 16, 2018 6:31 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Halkan hümmögök csak. Most teljes erőmmel oda kell figyelnem. Minden idegszálamat és az összes hangot a fejembe egy pontra kell fókuszálnom. Igen, muszáj vagyok figyelni, csakhogy tudjam, miként tudom azt az átkozott démonfattyát megszivatni. Egy apró kis csíny, nem sok.
S mégis mennyi erőmbe fog ez fájni. Sebaj, megéri. Nagyon is meg fogja érni.
- Készlet? Mi ez, olyan, mint valami üzletág? Ami kell, ott van raktáron, csak elő kell halászni? - vonom fel szemöldököm, de már rögtön el is képzelem. Egy kígyókkal teli kis csarnok, ahol a megrendelők szabadon adhatják le, hogy mit akarnak.
A sok-sok kis féreg pedig csak megy-megy előre, csúsznak, kúsznk és voálá. Kell egy kis átok? Tessék egy lélekért a tied. Oh, komolyabbat szeretnél? Akkor legyél az emberi rabszolgám miatta. Na mi az, nem tetszik tán?
- Pontosan! - csapok le rá, és talán a mintára is, amit épp felrajzolt nekem. Újabb nevetésbe török ki. Elképzelem a parasztot, ahogy levágják a kezét. Na jó, nevetést már rég abbahagytam, inkább csak irigykedve sóhajtok fel. Mennyivel jobb világ lehetett az.
Jah és mennyivel muladtságtalan. De tényleg. Mégis miként mulathatott volna a hozzám hasonló? Habár… Azt hiszem, feltaláltam volna magamat. - De igen - nevetem el újra csak magamat. - Pont így néztek ki. És ami nem az volt, amit ők akartak. Atya világ, az a fertő. Az a téboly. Azok az őrült tettek - fejemet hátrahajtva figyelem a plafont. Oh, mennyire, de mennyire édes egy korszak lehetett az. Igen. Ezt sírom vissza a legjobban, noha ebbe voltam a legkevésbé benne valaha is.
Halvány képeit próbálom csak felidézni, vajmi kevés sikerrel.
- Manapság? Az életért. A lélekért. A védelemért. Oly dolgokat képes megtenni az alvilág, amit senki más. Védelmet biztosít, miért cserébe? Hogy neki szebb és jobb legyen. Hogy neki fedél legyen a feje fölött. Valamint az élelem. Az nagy úr manapság - már aki nem akar éhen halni. Ők nagy lábon élnek még.
Vagyis lehet hallani olyanokról, kik így élnek. Én nem tudom, de elhiszem nekik. Nekem sose kellett a nagy láb. Sem így, sem úgy. - És a Föld. Sokan hiszik, hogy egyszer ez véget ér. Sokan szereznek most Földet, egy talapalatnyit is. Ha ennek vége lesz, ők lesznek az urak - a feudális világ visszatér. De nekem erre nincs szükségem. Úgy értem, a város megadja azt a kényelmet, amire szükségem van.
- Áh, ne is mondd. Én imádom a magányt, de ezek, itt - mutatok mutatóujjammal a halántékomra. - Sose hagynak békén, pf… - berrengetetem ajkamat, egy pillanatra felnézve a sarokra. Még a fejem is hátrahajtom, mintha épp lelőttem volna magamat.
Beszélgessünk arról, milyen amikor sokan vagytok egy helyen összezárva? Az elmém épp ilyen. Ezért is találok mindent viccesnek.
- Szerintem ne bánd - legyintek könnyedén, hogy aztán újra csak felkapjam a baseball ütőt. Túl hosszú ideje állok már egyhelybe. Muszáj valamit széttörnöm. A pusztítási vágy a vérembe van. - Ez a világ sokkal érdekesebb, mint ami volt eddig - egyik lábamat megtámasztom hátul, a karjaimat előreengedem. Az ütőt egyelőre a vállamnál tartom meg. - Az emberek ostobák voltak, most a szemük felnyílt. Sokkal nagyobb kihívás kikezdeni őket, mint eddig. Élvezd csak ezt - kacsintok rá. Suhintok egyet, majd még egyet az ütővel, amíg…
Heuréka! Eltalálok egy üveggömböt.
Az eső első cseppjei érkeznek meg az utcára. A nyitott ablakon keresztül fúj be egy-egy kószát csak, azok mégsem érnek el hozzánk. Ellenben a nyári zápor friss illata. Émelyítő.
- Ezek kocsik. Arra valóak, hogy beülsz elvisz az egyik helyről a másikra. Egy-két példányt úgy megalkotta, képzeld el, hogy vagy a pokolba, vagy a mennybe vitt téged - vigyorodok el pofátlanul.
Még igazak is lehetnek a szavaim. És ha nagyon kötekedni akarnék, az is lennék. De lássuk, ő ebből mit szűr le belőle. Sose vezettem ilyen böhöm járgányt. Egyszer csak, de hát… Azzal sem jutottam messzire.
- Felőlem aztán azt csinál Isten, amit akar - vonom meg a vállam érdektelenül. - Amíg engem békén hagy - nem érdekel, addig mit csinál. Én épp azért élhetek, mert Ő nincs. Ebből a szemszögből meg igenis hálás vagyok neki.
- Ugyan már, nézz már magadra - mutatok rajta végig. - Őzike szemek, értetlen pofa. Magatehetetlen attitűd. Szinte kiált a lényed azért, hogy megrontsanak. Tudod te, hogy milyen nehéz ellenállni ennek? Főleg nekem? - teszem a kezemet teátrálisan a szívemhez. És néha még így sem megy! Pedig mindent megteszek, hogy őszinte legyek és ne kekeckedjek vele!
Csak egy darabig követem, ahogy nyakát töri ki lassan. Vajon a gerince ugyanolyan ruganyos, mint a kígyóéké?
Ki sem nyújtom felé a cigarettámat, ő elkéri. Én meg odaadom.
- Hallatlan kígyó! - förmedek rá és már ki is kapom a kezéből, hogy mélyet szippantsak belőle. Legközelebb teszek bele abból a gombából, amitől mindig annyira vidám vagyok. - Ez isteni eredetű! Ne mondd, hogy soha nem volt pipa még akkor sem, amikor te voltál! - szippantok egy újabbat, mélyen letüdőzve.
De azért fulladozik tőle. Szemeimet forgatom.
- Előbb leszívod a tüdődig, ott tartod, és lassan engeded ki. Esthenem, milyen átkozott lény vagy te, ha még ilyet sem tudsz? - rázom meg a fejemet. - Mellesleg emlékeztesselek, hogy milyen amikor megráz az áram? Épp az előbb tapasztaltad. Na képzeld, el hogy odatapicskolják a pici buksidhoz és csak bumm!! - rázkódok össze, ahogy egykor a székbe.
Csakhogy ezúttal nem vinnyogok a fájdalomtól, hanem csak az őrülettől nevetek fel. Aztán újra csak felsóhajtok nosztalgikusan. El kellene látogatni oda is. Újra beülni a székbe. Nem tudnák az agyam teljesen kiégetni. Meghalni meg nem tudok úgysem. Ezen csak rontani tudnának.
És én ezt akarom.
- És egy ilyen világba milyen lényeket tűrnél meg magad mellett? - villanak fel szemeim, miközben csípőmet egy polc szélének döntöm. Ez máris érdekesebb beszélgetés. A cigarettát lassan szívom le. Érdekes, felettébb érdekes ez a világkép, mit ne mondjak.  


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Júl. 07, 2018 9:51 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1456 • Credit:

 
- Az azért egy másik szint, de valamennyire.. úgy gondolom, igen. Csak erősebbre kell alkotni – nem mondhatja biztosra, nem tud emlékeiben olyan eseményt, amikor pokoli teremtmény ellen ilyesmit alkalmazott, hiszen ott volt ereje, amelynek nem volt határa, bárhogy el tudott játszadozni velük, a gyengébbeket pedig bizony vissza volt képes űzni oda, ahova való – hacsak nem a végső pusztulásba. És most? Talán egyik sem működik, még maguk a mérgek sem, minden túlságosan más, minden túl új és semmire nincs kész válasza. De talán fontos ez? Nem. Ő csak egy félvér lány, sok kérdéssel, és persze hasznos válaszokkal, de nem kell feltétlen mindent elhinnie, amit csak hall, annyira sosem volt naiv és bolond, figyel és megjegyez, azonban hogy mit kezd majd vele.. Az egy jó kérdés. Egyelőre maradjanak a témánál.
- Már rég nincsenek meg a készleteim, romokból pedig maximum csak penészt lehetne alkotni – legyint, hogy most keresnie kellene, ahhoz pedig sok idő és erő kell, egyelőre pedig, az előbbinek kicsit szűkében van, vagy ha nem is, túl friss a szabadulás élménye, annyi minden forog benne, hogy nem tudna kellőképp arra figyelni, amit csak úgy mondanak, kérnek tőle. Nem épp a szívesség mintaképe manapság, miért is lenne az, noha nem a világra dühös, hanem csak egy bizonyos valakire, és mégis, kihívást keresne a világban, de egyelőre a csendet látja a legjobb mozzanatnak. Fogalma sincs. Inkább nem fűzi tovább, figyeli azt, amit ő vázol fel, egy másik csoportról, egy másik, kegyetlen csapatról, akik uralták a világot az emberek között, miközben ők valahol sínylődtek a dobozban.
- Igen, lényegében – bólint egyet, és a hasonlat találó, megérti, mégis milyen ember lehetett ez a don, hogy nem csak egy egyszerű kiemelt ember, hanem igen magasan csücsülő. - Ohh, így már sejtem, milyen lehet egy ilyen ember. Gondolom, nem tett mindig etikus dolgokat, amelyből az a sok vagyon származott. A királyok is raboltak, többet, mint a parasztok, akiknek levágatta néha a kezét, mert ellopott egy tyúkot, hogy ne éhezzenek. Persze, a királyok nem voltak mindig olyan erősek, mint kellett, ezért voltak tanácsadói, akik a fülükbe súgtak. Ez már lehetett bármi, el tudom képzelni, hogy akár démonok, vagy puszta emberek tették ezt. Ezek hasonlíthatnak akkor még a te szeretett donodhoz – bólogat aprókat, immáron megértve azt, milyen lehetett az élet a modern világban, vagyis inkább csak a társadalom. Bonyolult, bonyolultabb, mint amilyennek elképzelte. Nem maradtak meg annak a bugyutácska képnek, amikre emlékezett, nem. Nagyon is továbbléptek és ez valahol akár ijesztő is lehetne. Talán kicsit így elsőnek az is neki, csak nem mutatja.
- Én is úgy gondolom, hogy valahol még vannak, az ilyenek nem tűnnek el, mert mindig van alatta ember, aki arra vágyik, ami a másiké. És mond, manapság mivel? Élelem, kincsek, fegyverek a természetfeletti ellen? - érdeklődik, mégis a felsoroltak helyett mi az, ami tényleg lázba hozza a népet, és képesek leállni üzletelgetni, miközben épp folyik a világ pusztulása. Vagy épp újrateremtése? Ha sokan hisznek benne, talán tényleg így is lesz. Hogy kíváncsi-e a végkimenetelre? Mindenképpen, csak épp az olyan dolog, amit egy apró dolog is tökéletesen meg tud változtatni, vagy épp akár ők nyolcan. Mindenképp ígéretes időszak előtt áll, még ha sok is a nehézség. Csak úgy lesz igazán izgalmas, akármennyire is pocséknak érzi magát.
- Persze, miért hagynák azt ki. Egész szép világ ez – nevet egyet, mintha javítana rajta bármit is. Kicsit lehangoló lehet az embereknek, lehetőség azoknak, akik felette állnak, és egy újrakezdés a visszatérőknek. Kifejezetten nem aggasztja semmi sem, annyi az inger... Aprót ráz a fején a válaszra, és apró mosoly bújik meg ajkain. Ha ilyen egyszerű lenne.
- A te társaságod sokkal de sokkal másabb, mint amiben eddig részem volt. Igen, jó nekem egyedül, de nem azt jelenti, hogy olykor-olykor ne csapódna valaki mellém, ha úgy adódik, mint most te is. Az egyedüllét a családomra igaz, mert amennyit mi egy helyen voltunk és ami ott volt.. Őrjítő. Volt aki úgy is járt, és azóta sem a legtökéletesebb az elméje. Ha egy ilyenben lettél volna, nem kívánnád őket látni egy darabig, csak ha muszáj – most rajta a sor, hogy megvonja a vállát, mert nem érdekes, nem a családról akar ő panaszkodni. Csak felvázolta, miért is van az, hogy egyedül lófrált, és megy el messzire, amerre csak teheti. Mindenkinek más a magány, maradjunk ennyiben. Neki az, hogy közben azért megismer olyan arcokat, akiket érdekesnek vagy épp érdemesnek talál.
- Az ellen speciel semmit sem. Nem kapok vissza hétszáz évet, mert szépen kérem. Sőt... Azt sosem. Bántani bánt, de... Ennyi. Nem azt mondom, hogy nem fogadtam el. Volt rá nagyon de nagyon sok időm, hogy elfogadjam, és mégsem. Tudod, amikor benne vagy, úgy igazán... és elismered, semmit nem tudsz csinálni, viszont nem akarod azt mégsem... Mindegy is amúgy, nem tudom, pedig mókás lenne. Ha csak én maradok kint, és várom a többieket... Mindent megváltoztatna! Nem panaszkodni akartam, azon már túl vagyok és sosem tettem igazán. Történt, ami történt, és mégis itt vagyok, ez a lényeg – néz körbe, mintha látni akarná, felmérni, mi is az az „itt”. Bárhol jobb, mint a ládában, még ebben a régi, romos boltban is kényelmesebb. A törött ablakokon keresztül friss levegő áramlik be, a város illata, a lányé, mind-mind körbelengi és már-már feltölti. Hát még a tengerpart.. Ott tökéletes a csend. Legszívesebben ott ücsörögne napokat.
- Öhm. Kint áll pár... ilyen fura... - tekintete a földre siklik, és kutat, azok után a magazinok után, amiket az előbb is szétdobált, és végül meglel egy, igencsak poros, de megfelelő lapot. Felvéve tartja fel, és mutat a címlapra, melyen egy régi, a korszak csúcsmodell autójának fotója pihen. - Ezekre gondoltam csak nem épp így nézett ki, ez a lényeg. Ezek a dobozok... - dobja le a lapot, és bólint, mármint ami az apjára vonatkozik. Nincs itt, és nem is bánja. De gondolta, hogy nem olyan szoros kapocs ez, ahol mindig együtt vannak, elvégre mindenkinek van dolga a világban, még ha az haldoklik is. Kapcsolatok kellenek, erre egyre jobban rájön, ahogy vázolja az erőviszonyokat. Egy olyan világban, ahol a felszínen van a Menny és Pokol, kellenek a szövetségesek, még ha amúgy család is áll mögötte. Bár, az náluk nem jelent biztosat..
- Meglehet, belefér a képbe, nem? Tudja, hogy mit rontott el az embereknél, és ott kijavította – szórakozik kicsit az egészen maga is, mert miért ne lehetne így. Kényelmesebb, mint egy rohadásra ítélt dolgot védeni és kellemesebb. Ő így tenne, ha már választania kellene a kettő között. De nem ismeri Istent, csak annyit, amennyit a végzetes találkozó hozott magával, mégsem gondol erre ismét, inkább csak horkant egyet. Hah!
- Ártatlan és szűzies? Ezt hogy hoztad össze? - nem gondolta sosem, hogy ilyen lenne. Főleg nem, amikor vértől volt mocskos, akkor nagyon nem. Nem ő alkotta az arcot, de ő formálta és formálja mindig. Van, amikor mogorva, van, amikor gyermekies mosoly ül rajta. És persze, lehet, hogy direkt és álcaként ártatlanságot csempész rá... de talán nem is tudatosan. Talán anyja azt akarta, ő ilyen legyen, ne az a tipikus kemény tekintetű, mint a többi. Vagy fogalma sincs, jó ideje nem nézte meg alaposabban ábrázatát, a ládához nem járt tükör.
- Ohh.. - pislogva űzi el önképe kérdését és figyeli, ahogy vázolja röviden, hogyan jutott el a kislányból az őrült lányba, aki előtte ül. Ahogy feje oldalra bukik, ő maga is követi, lassan dönti vállára sajátját, és onnan pislog rá, mint ha egy pillanatra elhinné azt, hogy tényleg vége lenne, és nem fog többé megmoccanni. A füst érces szaga lengi csak körbe őket, így ő kinyúl és a bűzölgő rudat elvéve szimatolja meg közelebbről, nézi is meg, mire is jó. Vagy mire nem. Nem találkozott még ilyesmivel, sőt...
- Ez de büdös – persze, ártani nem árt neki, csak tarja ujjai között, mintha kezdeni akarna vele valamit, és látta is, hogyan kell, így míg a csend ül közöttük, ajkai közé véve szippant bele, de talán túl sokat, mert egy nagy köhintéssel dől ki száján a füst, fulladozni azonban nem szokása, csak fintorogni.
- Ehm... szóval... Te teljesen ártatlan voltál úgymond, és ezért öltek meg azzal az.. elektromossággal. Ennyi elég hozzá? Ez eléggé szinten aluli még az emberektől is... - nyújtja vissza az elorozott cigarettát, ha kéri, ha nem, akkor ott marad ujjai között, szépen lassan elégve. Így ül meg köztük a csend is kicsit, majd egy aljasabb mosoly kúszik arra az ártatlan arcra. Mert bizony tud ilyet is.
- Nem vagyok pici – erre aprót mordul is. - Miként, miként.. Hogy lekőrözöm őket. Vannak a világban, azt se tudják milyen, de én azért valamennyire már láttam belőle részleteket. Aztán erősödöm, menetelek előre és a jövő, ó a jövő! A régihez hasonlót akarok, irányítani vagy csak épp túlélni. Kényelmeset és nekem kedvezőt. Lehet erősebb akarok lenni náluk, vagy csak épp ravaszabb. Nem rombolni jöttem ide, ha ez érdekel. Mindig is építettem, csak sajátos módon..



Utolsó Poszt Kedd Jún. 26, 2018 7:15 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
De cuki és tényleg válaszol nekem! Egyem meg a csöpp kis szívét, na jó, azt azért nem. Kicsit az túl fura lenne, de hát nem tudok elmenni ama tény mellett, hogy válaszol egy ilyen kérdésre.
El kell hinnem, hogy Hermész valóban nem ebből a korból származik.
- Ezek működnek démonokon is? - csapok le a kérdésre. Mit ne mondjak a megzavarodás és az álomba szenderülés eléggé vonz, főleg, ha nem másról, mint a pici pacikámról van szó.
És mot számomra róla van szó. Szemem egy pillanatra megcsillan, megvillan. Tudnom kell, hogy rá hat-e.
A szervezet bűnözés. Al Capone. Komolyan, találkoznom kell az ipsével. Tuti, hogy eladta a lelkét. S tuti, hogy egy démon lett belőle. Meg kell keresnem! Majd, ezután. A mai nap után. Vagy csak Hermész után. Tudnom kell, hogy mi fán terem ez az ember. Hallani akarom a történetét, az Ő szájából.
Kérdése és értetlenkedése érthetetlen számomra, de aztán csak leesik lassan. Ő ezt teljesen máshogy nézi.
- Olyan, ez a név, mint a Király. Ő is sok ember és család felett uralkodott, nem? Csak épp nem egy ország élén állt, hanem egy szervezett felett. És sokkal, de sokkal több pénze volt, mint egy királynak, vagy egy országnak. Számító söpredékek, kik a legjobban keverték a lapjaikat - húzom ajkamat galád mosolyra.
Csoda hát, hogy ennyire lenyűgöz ez az életforma? Nem? Helyes, ilyeneken soha ne is csodálkozz. A felismerésre pedig csak bólintok. Persze a Donnás röhögésemet nem érti. Miért is értené, hiszen csak én tudom, hogy ki az apám. Másnak ehhez semmi köze. Egyelőre. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a középkor mocsaraiba voltak-e hasonló patkányok. A kikötőkbe tudnám ezeket elképzelni. Esetleg kalózkodás… -  Ha vannak is, akkor nagyon jól elrejtették magukat - vonom meg a vállamat - ma is van mivel csencselni, ne érts félre. De a drog és az alkohol helyett másra vágynak az emberek. Mindig lesznek olyan nagyravágyó emberek, akik ezeket kihasználják, még itt a világvége küszöbén is. Nem hiszik el, hogy megtörténik és ha újra visszaáll a világ rendje, ők lesznek a leggazdagabbak és a leghatalmasabbak - vannak ilyen számítóak is. Le merem fogadni, hogy számos ember adta el ezért a lelkét. De hogy kevesek lettek volna a természetfelettiek ellen? Vállamat vonom meg. Ismerve ezt a felállást, és ha legalább egy kósza lélek is ismerte ezt a felállást, akkor kinézem azt is, hogy…
- Tuti, hogy volt aki lelkekkel üzletelt - vonom meg a vállam. Igazából ez a kor sajnos elmúlt.
Nem, nem sajnos. Egyik porcikám sem sírja vissza. Jó nekem így, ahogy vagyok. Ott csak elpusztítottak volna eleve.
- Nyilván így van, azért vagy most is társaságba - bólintok egyet, beleegyezően. Persze, hogy szívom a vérét, miért is ne tenném? Na meg ne nekem mutassa már meg, hogy milyen jó is a magány. Aki képtelen tömegbe elleni. Valami feszélyez ott. Viszket a bőröm, a hajam, a fejem, de még az agyam is. Minél több ember vesz körbe, annál jobban rámtör egyfajta pánik. Van, hogy ezt élvezem, ezt a félelmet, felüdüléssel tölt el. De van, hogy viszolyogva tőle, kiborulok tőle.
S ha én kiborulok ott már bajok vannak.
- Miért, mit tudnál tenni az ellen, ami veled történt? - hajtom oldalra a fejemet, vigyorogva. - Persze, változtatni akar mindenki a saját sorsán, bele sem akarnak törődni, ami velük történt, holott, ha elfogadnák… - mennyivel könnyebb és mókásabb lenne az élet.
Ügye Kyara? Neked ez bejött. Nem rágódsz a múlton, miért is tennéd. Ami azt illeti én még hálás is vagyok. Egy kis kisütés és máris sokkal mókásabb a világ. Hangosan nevetem el magamat, már magam sem tudom, hogy min is. - Amúgy sem tudnád megváltoztatni ilyen formába a múltat, ez paradoxon - vonom meg a vállamat hetykén.
De persze sokan ebbe nem gondolnak bele. Ha kérdezi majd kifejtem neki, ha nem, akkor csak ráhagyom. Inkább helyet foglalok egy pult tetején. Ez sokkal kényelmesebb ülőhely.
- Nem azt mondom, hogy az emberi kreativitás határos lenne. Csak sokkal több kínzási módszer van, mint épület, vagy kerekes doboz fajta. Az mi? - pillantok rá, mert fogalmam sincs, hogy miről gagyog. A hatalomról nem fejtem már ki a véleményem hallhatta nemrég, hogy miként is vélekedek erről
Még ha a Don által is. Csorbát a kezembe véve csuklóm környéki bőrt kezdem el cirógatni vele. Nem vágja el, az érbe sem fut bele. Csorba a kés. Hatalmas fájdalmak árán lehet vele csak gyilkolni. Csalfa mosolyt csal ez az arcomra.
- A dolgán. Fogalmam sincs, nem is izgat. Majd ha akar valamit megkeres - pillantok fel, ördögi félmosollyal az ajkamon.
Oh, senkinek sem legyen kétsége afelől, hogyha most berobogna apám és azt akarná, hogy megöljem Hermészt, akkor zokszó nélkül megtenném, vagy legalább megpróbálnám. Vagy ha csettintene nem lennék máris ott nála. Ilyen a mi kapcsolatunk. Megteremetett, olyanná tett, amilyen vagyok, ezt az önös céljai miatt. S nekem rohadtul nincs kifogásom ez ellen.
Ajak biggyesztésemre kapott válaszomra hangosan nevetem el magamat. Naná, hogy lenne szíve, nekem pedig épp ezért szórakoztató Mandró. Mily vicces és milyen… haha. Haha. Még válaszolni sem tudok két röhögésem közepette. Egészen, amíg fel nem hozza a nőket.
- Dédpapi egy nőcskét kúrogat? - vonogatom szemöldökömet. Mily nagyszerű tett lenne ez. - Teremtett magának egy tökéletesen, akivel elvan a világ végén - sóhajtom ábrándosan. Kit érdekel, hogy nincs itt?
Legalább nekem is megvan a saját életem. Tudom, hogy vele nem lenne teljes. Tartott volna két napig. Sem.
- Csak olyan kis ártatlan, szűzies képed van - biggyesztem le újra az ajkamat. De ha nem, hát nem. Ki leszek én, aki azt mondja, hogy az? Biztos nem az.
Na persze, mert maradéktalanul elhiszek mindent, amit mondanak nekem, nem igaz?
Pfff…
Korán kell ahhoz felkelni.
- Nézzük csak - fújok ki egy adag füstöt, lelki szemeim előtt visszaemlékszem azon időszakokra. - Az emberek azt hiszik, hogy az ördögöt ki lehet űzni egy gyermekből. Na, nem tudom, hogy tudták-e, hogy mi vagyok, én nem tudtam. De azt hitték, hogy őrült gyilkos vagyok, ártatlan hétéves létemre - ugyan nem ódzkodtam a vér látványtól és külön nyugodtság lett rajtam úrrá, amikor apám kiirtott mellettem mindenkit. - Szóval bedugtak egy elmegyógyba, de abba a fajtába, ahol elektrosokk terápiát adnak az embernek és puff - emelem mutatóujjam a homlokomhoz. Hüvelykujjam behajlítva húzom meg a ravaszt. Fejem ebbe a pillanatba bukik oldalra, nyelvem kiöltve úgy nézhetek ki, mint aki tényleg most lehelte ki a lelkét. Lélektükreim nem árulkodnak érzelmekről, üresek. Üvegesek. A dohány füstje lassan lep el, mégsem mozdulok meg.
Jó pár percig nem. Majd hirtelen mozdulok meg, elhessegetve a gondolatot.
Tetszik Hermész hozzáállása. Megfelelési kényszer. Különös fény csillan a szemembe. Kissé előrehajolva támaszkodom meg a pulton és pillantok a szemébe.
- És mondd csak pici leviatánka, mégis miként akarod megmutatni nekik? Mi az a jövő, amit elképzelsz magadnak? - és közbe a világnak? Válaszából ez kiderülhet. Ellenünk van, vagy velünk? Tudnom kell.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 24, 2018 1:48 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1606 • Credit:

 
- Nos, a pontos számot magam sem ismerem, de eleget. Volt, amikor apró hatással, volt amikor olyan erőset, amelyet kóstolva azt kívánta, bár csak meg ne született volna. Akad ami halálos, van amelytől megzavarodik az ember, vagy épp hosszú időre álomba merül. Amikor ezt adtam át a tanítványoknak, roppant élvezték – merül el kicsit az emlékek zuhatagában, amely eddig szépen csücsül elméjében, hogy felidézze. Ez volt az egyik legegyszerűbb része a tudásnak, csak ismerni kellett mi minek a hatása, és ha megfelelően kerültek az edénybe, máris készen állt a pusztításra. Persze, amilyen könnyűnek tűnik, olyan veszélyes is vagy épp labilis. Egy apró hiba, és semmi sem olyan, mint ahogy annak kezdődött, a terv kudarcba fullad és talán a nagy esély is odavész. De ha minden igaz, akkor a halált már felesleges kikeverni, azonban, számos más apróság pihen még ott, amellyel el lehet szórakozni. No de majd később.
- Ohh.. - pislogva figyeli, ahogy a pultot fejeli le, vagy épp csúszik végig rajta. Rossz volt a kérdés? Ez olyan területe az életnek, amelyről inkább jobb, ha nem is beszélnek. Előfordulhat, akaratlan ér el oda a kérdés, hiszen nem tudja, mely vizekre evezhet kérdéseivel. Aztán a kis játékból kiderül, inkább a múlt szeretete az, amely így ütközik ki. Bár neki is vannak kedvenc pillanatai, nem vergődik végig a padlón. Aztán, ki tudja..
- Don? Nem, nemigazán értem, miért hívtak mindenkit ugyanúgy, ha sok család volt – talán ha régebbi kifejezést használna. Aprót csóvál a fején, de nem firtatja, talán ha látja az értetlenséget, akkor majd kicsit jobban körbe is írja. Vagy valami olyasmi, merthát, ha nem ismeri azokat a szavakat, amellyel ezt teszi, sehova sem lyukadnak ki. Áhh..
- Szóval így! Vezető volt.. - tör rá a felismerés, hogy ugyan ő más „szerepekkel”, de ismeri a felállást. Akkor legalább már az biztos, hogy vannak dolgok, amik ha nem is ugyanúgy, de a régből származnak. - Manapság már gondolom ők sincsenek – mert annyira múltbélien emlegeti őket, mintha minden egyes tag már messze járna innen. És talán valóban így is van. Értetlenkedése azonban nem múlik, mi több, talán most zavarja össze a legjobban őt. Mozi? Keresztapa? Ó, komolyan!
- Oké.. menjünk – egyezik bele, bár rituális gyilkosságra gondol, ahogy ujjával jelzi azt, bármi lehet belőle. Az alól se menti fel magát, elvégre nem szent, még vigyorogna is közben, mert rég látott már ilyesmit. Mennyi mindent látott már eleve marha régen.. Reggelig sorolhatná. - Így már értem, milyen is volt egy Don. Egy félelmetes vezető, az mindig elkél egy családban, vagy épp magában a világban. Bár gondolom, hogy a démonok és az angyalok ellen azért még ők is kevesek voltak – nehezen tudja elképzelni, ahogy az a gyilkos vezető kiáll egy csapat angyal ellen a Vég napján. Aztán ki tudja, bár elképzelni nem tudja pontosan, mégis mókás, ahogy a család kiáll, a nagy vezetővel az élén és megpróbálja a lehetetlent. Aztán, ott pusztultak, harc közepette. Igazán bánja, hogy nem láthatta egy pillanatát sem, a hangulat, ami akkor felüthette a fejét, még az ő karjára is libabőrt varázsolna, talán maga is megrettent volna, de lévén, ha életéből kimaradt volna a láda kalandja, könnyebben űzte volna el támadóit. Mind szép és jó, nem fog siránkozni vagy épp lehetetlent kívánni. Az élet mindig is utat tört magának, talán ebből a helyzetből is kilábal egyszer, ha hagyják nekik, ez már csak azon múlik, mit döntenek a nagyok, az igazi nagyvadak. Hajaj.. ettől tart azonban kissé még ő maga is.
- Nem mindig olyan rossz a magány, én kifejezetten élvezem – jó, mondja ezt egy olyan alak, aki évszázadokig ugyanazokkal az arcokkal volt körbevéve, nem volt még annyi választása se nagyon, hogy teljesen egyedül lehessen valahol, könnyen papol arról, milyen tök jó az, hogy nincs mellette senki. Hazudna, ha a teljes magány mellett döntene, mert most is idecsatlakozott a lány mellé, nem egyedül ücsörög azon a poros padon, amit idefele látott, és aminek fájába mindenfélét belekarcoltak az ügyes kezek, vagy csak épp azok, akik arra jártak.
- Az akárhogy is kutattam, nem létezik. Vagy nagyon rejtett. Őszintén hálás lennék neki, ha tudnék szólni korai önmagamnak, mire számítson – micsoda segítség lehetne! Bár abba nem gondol bele, hogy talán az ő elméje se dolgozná fel könnyen, hogy saját magával társalog, de ha meghallaná az okokat, azt, hogy miért kerülje el a sorsát, biztosan könnyebben viselné. Akkor lenne ideje felkészülni, talán szólni azoknak, akikkel akkoriban még boldogabban tartózkodott és elrejtőzni az ítélet elől. Megrázza kissé a fejét, és felébred.
- Azért én nem ezt látom. Ezek az épületek, amik az utcán hevernek, a kerekes fémdobozok. Ahhoz is kellett kreativitás, viszont igen.. az egyik olyan faj, amely ezt saját társára használja. Akkoriban egy falat földért megharcoltak, ha úgy vélték, jobban terem rajta a gabona, vagy jól mutatna rajta a vár. Mindenki a hatalomra vágyik, még a démonok is, még én magam is, csak ki ki más módon – apró mosollyal pillant körbe, mintha csak kedves tanító lenne. Hatalom. Azt vették el anyjuktól és vették saját kezükbe. Ha még most is úgymond az ő kis elit csapata lennének.. nem, lenne kényelmes. Ha anyjukkal együtt zárták be volna őket, még nehezebben viselték volna el azt az időt, amely raboskodásuk számszeri ideje. Fel tudja idézni, milyen kapkodó, akaratos és heves nő volt, sosem volt elég neki semmi és senki. Teremthetett volna egy gyermeket is, de nem, neki nyolc kellett, mind-mind más de mind gyilkos és erőteljes. Ez sem volt elég azonban, nem csodálkozásra lettek ők, máris élesben vetette be őket, csakhogy akkori ellenlábasait eltörölhesse a föld színéről. Ha a ládában kellett volna raboskodnia neki is, akkor hisztérikus hangja még most is kísértené őt. Előbb vagy utóbb elpusztították volna, így ezen dolog morális fele már régen eldőlt. Fejét megemelve pillant érdeklődve rá a szavai után. Hogy így áll a dolog!
- A lányát. Nahát, milyen szép családi idill. A démonok törődnek az ivadékaikkal, milyen szép. És merre jár most? - mert nem érez a közelben démoni energiát, vagyis olyat nem, ami arra utalna, hogy a közelben telepedett meg és csak sétálni engedte el gyermekét. Persze, hasonlítani nem lehet ezt a kapcsolatot az emberekével, az túl szép és unalmas lenne, a démonok nem ilyennek teremtettek. A kis családi emlegetés után pedig vissza a valóságba. Szavai hallatán csalódottan sóhajt egyet, mintha tényleg csak valami finom falatról kellene lemondania, olyanról, amit tényleg már szinte ajkai között érzett. Nem mintha tervezte volna, eddig csak akkor tett ilyesmit, miután kiszabadult. A tomboló harag és öröm, az erő hiánya, a zavarodottság mind-mind állatias külsőt és viselkedést hoztak, így mikor az első halandó megpillantotta őt, az volt az utolsó arc, amit látott. Nem lett tőle sokkal jobb, csak talán lelke helyének.
- Hát ez valóban szörnyű. Ilyen világot..! Hol van már a régi egyszerűség – csóválja meg a fejét, majd elvigyorodik pont úgy, mintha azt akarná mutatni, milyen szép fogakkal tenné azt. - Hát talán egy kicsit sajnálnálak közben, de talán.. nem tenném meg. Mindig jó mérlegelni előtte, tény – vonja meg a vállát, mert most aztán tényleg nem fontos, kit akar és kit nem. Nyugodt, nincs is oka, hogy megtegye, csupán a szavakkal játszik. Mert miért ne.
- A nők, mindig csak a nők. Bűnt vittetek a paradicsomba, megrontottátok a lelkeket a bájaitokkal. Ejnye, talán még Istent is egy nő csábította el innen messzire – nevet fel. Kit is érdekel miért ment és mit tesz az arkangyal. Ha le van foglalva, akkor nincs vele probléma. Henteregjenek, ahogy akarnak, ő  nem bánja, neki nem fáj, mindenen csak jót kacag. Arra csak biccent, mennyire jól bírja az alkoholt, meghagyja neki, hogy elhitte és boldog lehessen. Nem csodálja az dolgot sem, elvégre csak félig ember, ennyi privilégium nekik is jár. Nála azonban biztosan nem, ez már eldöntetett. A zavara nem köszön már rá úgy, ahogy mikor a démon úgymond „megkísértette”, vagy épp szóba hozta. Könnyebben nyeli le és dolgozza fel, a friss levegő csak jó hatással volt rá. Bár még mindig nem érti, miért ragaszkodik annyira ehhez a témához mindenki, az csak egy tett és egy inger, nem létszükséglet. Bár, lehet csak az beszél belőle, hogy míg az emberek nászából gyermek születik, az övéből semmi, és csökönyösen nem figyel rá. Hmm.
- Kikérem magamnak. Sosem voltam az, akármennyire is azt hitték.. - mormog kicsit, felidézve, ahogyan ezt kezelnék a testvéreik. A gúny, és a többi szépség. Jó, talán akkor étvágya sosem volt, mint másoknak, de hogy megtagadta volna, vagy épp beijedt.. Nem, azt sosem. Voltak meredek helyzetek is, és igen, amikor még mindennel képben volt, igencsak.. kreatívnak számított, ha szórakozni vágyott.
- És mégis hogyan? - veszi észre a változást, ami pillanatok alatt átfut a másikon. Nem támad, de már nem is rózsás a kedve. Nem bánja, nem is fogja később sem, annyira nem ássa bele magát a másik érzelmeibe. Kellemes vagy sem, valamelyest ez rá is igaz. A cserepeket elengedve hagyja, hogy játsszon a lány vele, lábait szórakozottan lóbálja, miután letelepszik ismét. Mindent ráhagy.
- Köszönöm. Magam se mondhatnám szebben – biccent felé – Az és kegyetlen. Sosem látta be senki. A nővérem vérszomjas, ő nem cseverészik csak úgy, ha annak nincs haszna. Ha magának a másiknak sincs, semmibe veszi, én azonban sosem így vélekedtem. Lenézték, feleslegesnek és időpocsékolásnak tekintették, vagy épp engem gyengének és szánalmasnak.. Vagy nem tudom minek nevezték már. Úgy gondolták, én nem érek fel hozzájuk – dől előre és támaszkodik meg, pontosan a szemébe tekintve. - Ezt mondtam, de ők a múlton siránkoztak. Nem érdemes, azonban néha kell, hogy a jövő felé menetelhessünk. Én azon vagyok, és bármilyen utat bejárok, ha kell. Ha eddig nem néztek úgy rám, mint méltó testvérükre, meg fogom mutatni nekik, hogy sokkal több vagyok puszta vérszomjnál és szörnyetegnél. Sokkal de sokkal több.. És a világ is látni fogja, előbb-utóbb, az biztos.



Utolsó Poszt Pént. Jún. 22, 2018 7:36 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
- Miért, mennyit? - vigyorgok szemtelenül. Tudom, hogy ez is amolyan költői megfogalmazás volt, de azért lássuk be. Kíváncsi vagyok, mégis mennyi mérget kevert. És miféléket. És miért. Jó, ez manapság is menne.
Főleg, hogy nem sokan vizsgálják át manapság a testeket. Betudják, hogy démon, angyal műve. Mégis a kedvenc korszakom a szesztilalom lett volna. Oh, te Al Capone, te kis galád miért nem éltél pár évtizeddel később? Letargikus sóhajt hallhat csak tőlem, semmi többet.
Kérédésre szinte azonnal megcsillan a szemem. Aztán újra csak elsóhajtom magam, végignyúlok a pulton, homlokom koppan rajta.
- Gyönyörű volt és mesteri… - megfordulok a pult előtt, így hátam, gerincem nyomom annak szélére, de továbbra is rajta fetrengek. Furcsa derékszöget zár be a lábam és a pult, szinte már el kellene törnie. Érzem is a kínzó fájdalmat, mégis élvezetem lelem ebbe, mintsem fájdalmat. - Minden családnak volt egy feje! Egy Don! Don, érted, Don… - nevetem el magam hirtelen felegyenesedve.
Ketté görnyedve röhögök valószínűleg saját magam viccén. Rajtam kívül mégis ki értené ezt? Én magam, na de más? De tényleg! De tényleg! Don. Abaddon. Abadonna! Tényleg! Ő a Don én meg a Donna! Háhá.
- Izé, szóval, volt egy Don, a főmufti. Ő osztotta ki a munkákat. Megszervezte a csempész útvonalak, lefizette a zsarukat, az embereket, hogy mindenki kussoljon és nézzen el tettei felett - újabb sóhaj. Persze ez annál többrétűbb. - Oly mesteri gyilkosságok voltak. Oly mesteri megszervezések voltak. Tudom már! Legközelebb elviszlek moziba! Megnézzük a Keresztapát! Abból minden kiderül - vigyorgok el újra csak. Oh, ez a film. Mily mesteri munka az! - A Donnak soha nem mondhatnak nemet. A Don volt az isten. Ő, ő, testesítette meg az egész családot. Vigyázott rájuk, de ha valaki keresztbe tett nekik, akkor… - mutatóujjamat végighúzom torkom előtt, csak hogy lássa, mi is történt az engedetlen fráterekkel. Az lett volna az én korszakom. Azok a húszas és harmincas évek…
Elég értetlen képet vághatok, amikor épp arról diskurál, hogy mi nem szép. Mi nem szép? Végignézek magamon és öltözékemen. Kikérem magamnak! Én nagyon is szép vagyok! Meg a stílusom is! Semmi kivetnivalót nem hagy maga után, kérem szépen!
- Egyes egyedül a bús magányba, hah - sóhajtom el magam, fejem irreálisan félre hajtva. Nyakamnak már nyekkennie kellene,  fülem könnyedén érinti meg vállamat.
Magány, melyet mindennél jobban utálok és ahol a legjobban érzem magam. Persze a hangjaim a fejembe gondoskodnak arról, hogy sose legyek egyedül, nem igaz?
- Nem csak érdekes, de szórakoztató is. Persze, az időutazóknak nem hiszem - vonom meg a vállamat. Nem ismétlem meg magamat. Ez a világ már nem az. Visszasírhatja ha akarja, menjen ki a vadonba, ott megtalálja azt.
Hírlik, hogy vannak csoportok, akik a vadonban élnek, teljesen középkorszerűen. Oda mehet nosztalgiázni, ami engem illet, eszem ágába sincs elhagyani a városok kényelmét. Kényelmes picsa lennék? Pontosan. Élvezem azt, amit tud nyújtani egy város. A fények, a bűn fertőjét. Az éjszakában meglappanó sötét helyeket. Mennyire is… awwww.
- Az emberi kreativitás a kínzásokba és a fegyverkezésbe teljesedett ki. Miért lenne más ez a mágiában? - villannak meg szemeim. - Hatalomra vágyó senkiháziak vagyunk, semmi többek - naná, hogy azt az erőt, mely ezek adhattak az embereknek arra használják ki, hogy még többet érjenek el.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Hogy én is? Rohadtul leszarom a hatalmat. Hogy hol állok, hogy hova juthatok el. Eddig csak egy valami számított. Álmaim úgymond elértem, ekkor kellett egy újat találnom. Akarom-e az erőt? Hülye lennék nemet mondani. De hogy a hatalomra kellene? Oh, dehogy is. Ennél sokkal mókásabb dolgok is léteznek a világon.
Az  a baj a hatalom erőszakos megszerzésével, hogy ezt azzal is kell megtartani. Ismerve kitartásomat, túl gyorsan unnám meg az egészet. Jobb ha mindenki csak egy őrültnek lát, semmi többnek.
Ezért fog majd nagyot koppani az álla, ha meglátják, hogy ennél több vagyok.
Aljas kúszóbab mosoly húzódik ajkamra újra csak, szemeim úgy villannak, mint a legtisztább éjszakán a villámok.
De térjünk is vissza!
Mégiscsak tovább villannak szemeim, hallgatva milyen korszak is volt. Továbbra is vallom, hogy nem éltem volna ott, de az ottaniak tudását szomjazom. Sokkal többet tudtak a természetfelettiről, mint ők hitték és mi tudunk valaha. Szavaira most mégsem reagálok. Inkább ugorjunk az elménkbe és a témában is.
- Egy szem lányát mégsem ölhette meg - vigyorgok szemtelenül. Persze ennek köze sincs. Ha nem lennék hasznára engem is eltenne láb alól. Csak előbb fogadja el lelkemet. Aztán azt csinál velem, amit akar. Úgy kínoz a pokolba, ahogy csak akarja. - Lehet - vonom meg könnyedén vállamat. Lazaságomat épp a szemem újabb villanása árulja el.
Látott bennem potenciált? Aranyom, én egy kibaszott pszihopata vagyok. Amíg az embereket ölöm, addig az angyalok oldalán állok. S amíg terjesztem a Pusztítás igéjét, addig pedig remek lánya leszek apámnak. Ki büszke lehet rám!
- De - felelem nemes egyszerűséggel széles, büszke vigyorral. - Ha fel is falsz, regenerálódik a testem. Ilyen most ez a halál. Bármikor és bármiből visszajövök. Dobj rám egy bombát, a darabjaim visszatalálják magukat az eredeti helyzetükbe. De ami még lényegesebb, lenne szíved, megpapizni engem? -biggyesztem le játékosan ajkaimat.
Kici gonoc levike.
Erős vadászra csak szemeim forgatom. Hallottam a pletykákat, hogy egy félvér-sereget győzött le a város, nem kis erővel. De jó, hogy akkor nem voltam itt. Semmi kedvem nem lett volna az embereket gyilkolászni. Nem épp azért, mert annyira
- Jah, azaz. Az ark - forgatom meg újra a szememet. Hogy én mennyire utálom a fajtáját. - Ott páváskodik, ráadásul egy rohadt nő körül… Ha igazak a pletykák - teszem hozzá gyorsan. Mert hát sokat nem tudok erről.
Nem is szabadna tudnom. De nem is nagyon érdekel. Annyira nincs rám kihatással, hogy melyik városba vagyok. Itt nagyobb a veszély rám nézve, mint bárhol máshol. Valószínű, hogy épp ezért szeretek itt is lenni. A diliház közelségében. A veszélyben. Hehe.
- Elenyésző!? Kész rágalom! Kérlek szépen jobban bírom a piát, mint bármely átlagos ember!  húzom ki magam büszkén.
Hogy én erre vagyok büszke!? Háh. Ha ismernél jobban…
Ajkam újra széles vigyorra húzódik. Büszkén lapogatom meg a fickó vállát, elismerően.
- És én azt hittem, hogy prűd vagy. Ezt nevezik manapság úgy, hogy egyéjszakás kaland. Nem kell ismerned a partnered. Kufircoltok egy jót, másnap pedig továbbálltok - vonom meg újra a vállamat.
Nem kell ezekbe sokat belegondolni. A szexnek semmi tartós ereje nincsen, bárki mondhat bármit. Mindenki képes rá, ki jobban, ki rosszabbul teljesít. Vagy ezt épp csak azért gondolom, mert…
- Pici levike nagy utazást tesz meg - újra csak elnevetem magam. Pici-mici utazás, pici-mici Fricibe. Hehe. Hehe.
Valaki néha belenézne a fejembe. Uh, van aki szokott! Ő jót szórakozik rajta, igaz sokat nem tud belőle kibogarászni.
Újra csak félrehajtott fejjel hallgatom szavait. Megsemmisíteni. Sötét árny kúszik át szememen, talán észreveszi, talán nem. Csípőmön pihenő kezeimet leengedem. Idegesen kezdek el túrni cigaretta után. Vannak hatalmak, amik erre képesek.
- Ehhez semmilyen természetfeletti erő nem kell - gyújtok meg egy újabb szál cigarettát. - Édesem, engem maradéktalanul megsemmisítettek évekkel ezelőtt - innen mégis képes voltam felállni, sőt mi több. Sokkal többet tettem.
Túléltem. Nincs olyan, mi képes lenne elpusztítani. Lelkemet már nem. Elmémet sem. Porhüvelyem? Sokan azt hiszik, hogy féltem, pedig ha tudnák. Nem cselekszem soha logikusan. Most is szívem szerint…
- Nem hízelgésből mondtam. Uh, vagy mégis? - vonogatom meg szemöldökeimet. Naná, hogy annak szántam.
Az ideg újra átveszi felettem a hatalmat. A düh. Pedig nem érzek semmit. Soha. Nem tudok érezni, olykor csak elővesz rajtam a pusztítási vágy. Ezt nevezem dühnek. Az érzelmek régen kikoptak belőlem. Ezt akarom hinni. Ezt akarom hinni.
Az üveg darabjaira hullik, bárhogy koncentrálok, atomjaira mégsem tudom szétszedni őket.
- Oooh - szóval könyvként. Varázsige, ha úgy tetszik. Újra csak megvillannak szemeim. Ez tetszik. Nagyon is tetszik. Ezzel máris sok mindenkivel szembe előnyt szereztem…
- Egy fejsze lesz majd a testőröm! - lehelem elhalóan, gyönyörködtetően. - Hogy te mekkora egy zseni vagy! - eszem máris elvesztettem. Naná, hogy zseninek gondolom. Ez, ez, ez a gondolat! Ez valami! Fenomenális!
- Így máris érthető minden. Te is alattomos vagy, ha mérges vagy - bólintok jókorát. Hasam megkordul, mégsem nézek étel után. Kinek kell az?
Sok igazság merült a feledésbe, ezt jól látja. Az embereket amúgy sem érdekli, de engem? Annál inkább. Hol, vajon hol tudnék jobban ennek utána olvasni? Valahol, valahol muszáj leszek.
- Csak a jelen számít. A múlton hiába rágódsz - felelem elmésen, bölcsen. Rágódhatnék én is rajta, mit érnék el vele? - Azon úgysem lehet változtatni, de a jövőn!? Hogy mindenki megismerje a hatalmatokat!? Mondd milyen utat választanál ehhez?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 17, 2018 1:24 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1500 • Credit:

 
- Nos, igen. Bár neked és nekem mást jelent a rég. A drog nemigazán ismerős nekem, alkohol persze volt. A gyilkosság pedig.. maradjunk annyiban, hogy ott akkoriban talán még könnyebb volt. Az emberek buták voltak, nem ismertek sok mindent. Azt hiszem, a te állapotodra azt mondanák, hogy vélhetőleg megszállt az Ördög, vagy valami hasonló. Ha valaki meghalt, és nem volt látható jele, nem is kerestek magyarázatot. Mennyi mérget kevertem! Te jó ég – nevet fel, elgondolva, miket adott át embereknek, ha épp arra vágyott, hogy ez szórakoztassa. Arra, akire nem hatnak ilyesmik, könnyen, akár nyilvánosan is megtehette, egy kupából ittak, és mivel ő nem esett össze, ártatlan maradt. De nem csak ilyesmi ölt, volt ott minden kórság, kapzsiság, vagy csak a gyenge emberi szervezet. A városok, a világ még így is sokkal tisztább mint akkoriban, a mocsok és minden, amit az utcákra öntöttek, már sehol nincs, a romokat eltekintve. Ebben is van némi veszély, de elenyésző. Ez tűnt szembe, amikor belépett az épületek sokasága közé, azonban lehet, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy közel sincs annyi ember, mint fénykorukban. Mint mikor egy nagy járvány végigsöpört a világon. Régi szép idők, valóban...
- Milyen volt a.. szervezett bűnözés? - nem a bűn maga ismeretlen számára, ó nem, csupán érdeklődik, milyen is volt az pontosan. Mivel múlatták az idejüket azok, akik erre az útra tértek. Nyilván nem merül ki fosztogatásban, akkor nem lenne úgymond ennyire lelkes a múltért.
- Tényleg nem szép. Vélhetően nekik sem tetszik, azért ilyenek. Kaptak egy nagy pofont és visszavettek – vonja meg a vállait, hogy igazából nem is keres erre olyan nagyon mélyreható választ, csak tudomásul van véve és kész. Az emberek neki mindig is érdekesek lesznek, így vagy úgy, de megleli, ami majd neki kell. Ha akarja, ha nem, szembe fog jönni olyan alkalom, amikor már nem lesznek ilyen jámborak és szerények – persze, vannak tékozlók és persze bűnösek is, akik tesznek arra, milyen a világ, kiélvezik akkor is, és nem hisznek abban, hogy ha jók lesznek, majd jön a Megváltó vagy az Isten és minden szép lesz. Hah, nem, semmi sem ilyen egyszerű.
- Ahonnan jöttem, nem volt élet rajtunk kívül, ha még messzebbre nézek, akkor meg főleg nem nevezhetem annak. Kár érte, persze, de még így is érdekesebb, mint egy kopár vidék – lehet félreértette, de neki aligha elavult. Inkább csak úgy nevezi, halott, haldokló, vagy olyasmi, mint ami megmentésre vár. Hátha egyszer még elindul valami, és akkor közelebb jut ahhoz, amely a modern jelzőt érdemli ki. Ez még a jövő, vagy épp álom, és egyikkel sem szeret sokáig játszani, mert ugyan tervezget, de már inkább a jelenben él, nem akar úgy koppanni, mint mikor bezárták őket. Megvolt minden terve, álma, és huss.. annyit kattogott a kidolgozáson, hogy szinte alig élt. Jó, ez jó vicc, mert élt előtte is eleget, de elég is.
- Ohh.. a fegyverkezés. Amióta úgymond fel lett „találva”, az a kedvenc játékszerűk, legyen az bármi. Még a mágiát is úgy kezelték páran, akik megkapták tőlünk. Persze, nem repkedtek, de egészen jól megoldották az erő hiányát. Kicsit még a hideg is kirázott – rázza meg magát, mert csak elképzelni tudja, milyen erő is lehetett az, és miféle pusztítást okozott. Képek villannak fel elméjében, amelyeket kapott a ládában az angyaltól; a képeken hatalmas tüzet, áradások, füstfelhők pihennek, ilyesminek tudja ezt is elképzelni. Mindennek parancsol valami, de itt talán csak az iránynak, annak nem tud, hogy mekkora legyen. Talán nem gond, hogy most nem kell ezektől is tartani.
- Sötét.. Nos, ha ezt nem a nappali fény hiányára érted, akkor valóban nehéz időszak volt. Sok rémséggel, sok vérrel és hmm.. hát gondolhatod mikkel – csak arra kell egy gondolni, mennyi csatát vívtak, hogy hevertek a testek egy mezőn és a bűz.. a rothadás.. Nem, lehet nem is tudja, mennyire volt az ott sötét.
- Nohát. Miért kegyelmezett meg neked? - talán véletlen, talán nagyobb terv. Mindig van, akinek megkegyelmeznek, a többi pedig elpusztul. Ez a világ egyik rendje, szinte az elsők között jött létre. - Áhh, akkor lehet az öreg látta benned a potenciált, ahogy az angyal is – fejti meg végül a kérdését, már ha ennyi igaz lenne, majd míg a másik anekdotázik, a pultnak dőlve próbál kényelmesebb módon ácsorogni. Nem mintha fájnának lábai, bár kicsit az áramot ott is megérezte, mégsem panaszkodhat. A tétlenkedés az, amely kicsit sok.
- Sosem vagyok az, és megölni is roppant körülményes. Mindig visszatérek, és az sosem kellemes. Ha fel is támadsz, miután kitöröm a csinos nyakad, egyszerűen felfallak és onnan nem hoz vissza semmi – vigyorog rá sötéten, hogy megölheti ha tudja, persze nem véglegesen, de akkor sem lesz egyszerűbb vele. Sőt! Azt persze elismeri, hogy a hatalom sokat ér, mindig is sokat ért.
- Általánosságban értettem, hogy miféléket. De ha vadászt, akkor nyilván azt, aki erős. Hmm. Mint a hadvezérek idejében – legyint végül egyet, majd visszatekint rá. - Az arkangyal? - emelkedik meg szemöldöke, majd elismerően bólint. Nos, akkor egyelőre azt a helyet jobb elkerülnie. Még nem biztos a saját erejében, plusz azok az angyalok nem olyanok, akiket könnyen meg lehet úszni és főleg ne fájdalommentesen. Nem, egyelőre nem kell kötekedni velük. Az viszont ennyire nem lepi meg, hogy a Sötétség halálát kívánja. Nem ő lesz az egyetlen, elvégre, senki nem akar veszni és végleg eltűnni. Azt még talán elviselte, hogy lerombolták a világukat, de hogy véglegesen.. az már nem olyan könnyű. Nagyon nem.
- Vélhetőleg elég elenyésző mennyiségtől. Bár. Kinek mi az – hogy ő mennyitől, az már más. Az íze miatt iszik bármit is, a hatását nem méri, elvégre nemigen éri el sosem azt a szintet. Képes-e vajon rá? Erre kíváncsi azért, egyszer.. talán egyszer ezt is kipróbálja.
- Nem szégyenítem magam, akármit teszek, az örömmel tölt el vagy épp másokat. Az ivástól sosem volt, de egyszer utamba került egy különösen erős alak.. attól volt egy kis képszakadás, de nem tartott két napig, sőt.. - két óráig se, csak pillanatnyi, amit akár okozhatott bármi más is. - Öhm.. nem, ezek nem történtek meg velem, kivéve az idegeneket az ágyamban. Egynek se ismertem a múltját, volt hogy a nevét sem – mert nem szent, ebből a tekintetből sem. Még talán meglepte a rokonságot is, hogy mikre képes, ha épp úgy akarja. Most persze már más, egyelőre nem mászott be senki mellé, de ami késik, az nem siet. Vannak egyelőre fontosabb dolgok a testiségnél is, ugyebár. Meg persze, nem látja, hogy most olyanok az emberek, még igazi mulatságot se látott még.
- Ó, ott mennek? Láthatom akkor milyen.. el is kéne majd mennem oda is – el is fog, csak nem most. Mindent szép sorban, egyelőre keresni kell pár aduászt, aztán egy kis család, egy kis ármánykodás, minden, ami csak szem-szájnak ingere. A lánynak úgy néz ki a mágia lesz az, és nem is hibáztatja, csodálatos dolog, mindig elkápráztatta a szemeket.
- Ha túlélsz bármit, félnivalód sincs. Bár a nagyobb hatalmaknak lehet mégis birtokában van az, hogy hogyan semmisítsenek meg valakit maradéktalanul. Sose tudni, mikor hasznos, mikor nem – néz a papír után, amit megszerez magának, és ráhagyja. Ha tetszik neki.. azonnal nem hiszi, hogy menni is fog neki. A kapkodás helyett inkább a felborult polc szélére ül, mintha valami kényelmes pad lenne, lábár kinyújtva pillant fel a másikra, és szavain aprót nevet.
- Tetszek neked? Köszönöm, ez hízelgő – még a haját is megigazgatja, amit szintén a múlt képeiből véve alakított most ilyenné. - Lehet annak számít, nem tudom. Gondolom nem szokás manapság az ilyesmi – követi ismét a tekintetével, miközben ő tovább ücsörög, kényelmesen. Meg se rezzen, amikor bezúzza az üveget, ellenkezőleg, szórakozottan figyeli, majd ujjait mozgatva emeli meg a szilánkokat, és rendezgeti vissza a helyükre, mintha csak azt mondaná, törd be még egyszer.
- Mi? Neem, nem. A papír csak neked van, mint.. öhm egy könyv utasítása. Odaállsz, ahol jó, ha nem tudod fejből, akkor felolvasod a papírról. Nem abban van a mágia, hanem a szavakban. Ez csak.. kellék – már érti, úgy hitte, a vízre kell azt dobni. Naiv tudatlanság, de nem haragszik, kezdő még ebben, kapott már értetlenebb kérdéseket is.
- Fejszével nem ártasz sokat neki, bár gondolom.. az csak a hatás kedvéért kellene – szórakozottan tekint rá, majd megcsóválja a fejét kissé. - Hatalmas kígyóként, elnyelve az ellenséget értelmes lenne, de így is jó nekem. A mérges kígyók a kedvenceim, igazán alattomosak – mint egy aranyos kis háziállat, úgy beszél róla. Persze, neki az a méreg nem árt, ha már apró rokonság áll közöttük, ennyi előnyt is kaptak.
- Ő volt az utolsó, kihaltak. Az pedig hogy miért nem tud? Nos, gondolom a Teremtő műve. Elzáráskor mindent megsemmisített, az apám története meg csupán biztos valami mesének van beállítva. Gyerekes.. de szomorú is. Nem ezt érdemli, és mi sem. De majd teszünk róla, hogy tudjon mindenki róla a jövőben - nem kesereg, hiszen nincs rá oka. Felállva lépdel az ablakhoz, és kitekint rajta a város szebbik része felé. Nagy tervek? Vagy csak az érzelmei dobálják fel? Nem tudja, nem is akarja, sodródik az árral. - Végül is, nem számít a múlt, csak az, ami most történik, nem?



Utolsó Poszt Vas. Jún. 10, 2018 10:33 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
- Pedig mennyi minden volt jobb réges-régen! - csapok le gyorsan a labdára, pofátlan vigyorral az arcomon. - Volt pia, volt drog tömkelegével! Uh nem is beszélve, hogy mennyi emberke volt, akiket el lehet úgy tüntetni, hogy senkinek sem tűnt fel. A szervezett bűnözés az aranykorát élte - sóhajtom letargikusan, mintha valaha éltem volna abba a korszakba. Azt nem teszem már hozzá, hogy akkor engem is elég szépen irtottak, szóval igazából panaszom nem lehet arról, hogy éppen most élek.
- Valójában nekem teszik a mostani helyzet. Valahogy idegesítenek az emberek - grimasz ül ki arcomra, mintha rosszul lennék. Hogy ezt bizonyítsam még oly torokhangot is hallatok, mi arról árulkodik, hogy mindjárt kihányom magam, de várj!
Mintha ezt már megbeszéltük volna!
- Oh, kicsi Leviatánka. Itt már minden elavult, ahhoz képest, ahonnan te jöttél - de tényleg minden. Mi az, amit meghagytuk a középkorból? Azt hiszem, hogy semmi. Legfeljebb a világ rendjét: angyalok, démonok és az ő világuk peremén helyezkednek el az emberek, mi meg még annál is kintebb.
Szemöldököm érdeklődve vonom fel, mikor mutatja mekkorák is voltak azok a bizonyos ablakok. Megnéznék egy olyat, de amíg oda eljutok. Mh, mintha pletykálnának valami boltról. Kár, hogy egy vadászé. De talán nem nyír ki rögtön, ha fizetséget…
Ne kalandozzunk el.
- Igazából nem. A fegyverkezés olyan mértékű lett, hogy könnyen meg tudták mondani, hogyha egy rakéta repül a város felé és még előtte fel tudták robbantani, mh… - csücsörítve húzom el a számat a jobb oldalra. Mégis miként magyarázzam el neki, hogy mi az a rakéta? - A rakéta egy repülő fegyver, vannak kis cuki szárnyai is, mint egy angyal, csak épp puskaporral van megtöltve és repked az égbe. Vannak gazdáik és azok parancsát teljesítik - vigyorodok el végül. Mennyire poénos egy apró kis lénynek beadni olyanakat, amik nem is léteznek. Na jó, ez persze létezik, csak nem épp abban a formában, ahogy azt ő várja el.
- Úgy tűnik, hogy nem csak az emberek agya miatt volt egy annyira egy sötét korszak - nevetem el magamat, a saját hasamat fogva, önmagam vicce miatt. Talán nem ismeri azt a kifejezést, hogy a sötét középkor. Hát most sem fogja, mert saját magamat annyira elszórakoztatom, görnyedten még egy polcba is meg kell kapaszkodnom.
- Semmi közöm nem volt hozzá! - emelem fel kezemet védekezőleg. - Becsszó! Véletlenül csináltam direkt! - mentegetőzők továbbra is. - Nekem nem volt unalmas. Az elsőben volt egy öreg ipse aki mesélt valami történetet - s ahogy mesélek újra magam előtt látom a tábortűz képét, gyerekként, miként üljük körbe. Ittam az öreg minden szavát, szemei néha megvillantak, éppen felém. Nem tudtam még akkor, hogy az apámat hallgatom. Arról az estéről sok minden homályos volt, nagyon sokáig. Amíg meg nem mutatta. - A vége az lett, hogy hirtelen kinyírt mindenkit magam körül, engem kivéve - arról pedig ne is ejtsünk szót, hogy épp emiatt kerültem be a diliházba. Megesik az emberrel, lépjünk is túl. Nem emiatt fogok eret vágni. Jah, hogy most megtehetem!? Frankó! - Második alkalommal pedig egy angyal döntött úgy, hogy mészárszéket rendez az utazókkal. Engem legfeljebb azért nem nyírt ki, mert besegítettem neki - vonom meg a vállamat újra. Nem annyira izgalmas témák ezek nekem sem. A gyilkolás a mindennapok része. Semmi különös nincs benne.
Elhitted mi!? Imádom a gyilkolászást. Legyen az bárhol, bárkivel, bármivel. Imádom nézni a szenvedő kis lelkeket.
- Na, még egy ilyen kijelentés, és féltékenységembe megtalállak ám ölni! A hatalom nagy úr manapság. Ne légy ennyire meggondolatlan… háháhá - nevetem el magam saját mondatom közepén. Annyira, de annyira nem tudom magam komolyan venni. Na jó, akkor vegyünk vissza.
Lépjünk tovább, mindenesetre elraktározom agyam rejtekébe, hogy ki is ő valójában. Egyszer még jól jöhet, nem igaz?
- Melyik várost kérdezed? Ebben a városba egy rohadék vadászot követnek, ble - újabb torokhang, mely arra enged következtetni, hogy őt sem szívlelem nincs ebben semmi. Pont az én fajtámat irtja. Pont ezért annyira mókás, hogy még senki sem jött rá, hogy visszatértem a városba. Vigyorogva, álnokul tekintek a kicsi Leviatánra, noha ez nem neki szól most. - Fricibe Mihály próbálja vezetni a várost, de - legyintek könnyedén. Néha olyan érzésem van, hogyha az arkon múlna az egész város odalenne. Idegesítő, hogy amennyire utálom az embereket, annyira az életükért kell küzdenem. Már csak papci miatt is.
- Jhah a sötétség - sóhajtom letargikusan. - Amennyire szimpi a ribi, annyira a halálát kell kívánnom - hajtom hátra a fejemet, ezúttal síró hangokat hallatva. Lelki szemeim előtt látom, ahogy két oldalról ívesen ömlik könnyem, mint egy rossz mesében.
- Végül is… - van abban valami logika, amit a kicsi kígyóka mesél nekem. Na még én is tanulok valami újat, nem igaz? Vagy csak érdeklődésem vesztem el, főleg amikor elmondja, hogy van már egy ilyen istenség. Nem tetsző grimasz ül ki képemre, miközben egy random könyvet csapok fel.
Nem, eszem ágába sincs beleolvasni, inkább csak nekivágom az ablaknak. Az persze nem törik be. Miért nem?
Ez az egy dolog, most nagyon beette magát két gondolatom közé.
- Akkor hát tisztelegj az új Isten előtt - hajolok meg előtte, egyik kezemet magam mögé téve, a másikkal pedig csuklómmal körözve újra és újra. A rum istensége. - Ki kellene próbálni, hogy mennyitől kapok alkoholmérgezést - filozofálgatok magamba.
- Woodoo - bólintok határozottan. - Az átkoz meg. Az által lehet - olvastam erről New Orleansba, de most hogy van itt egy ilyen forma, mint Hermész, aki taníthatja nekem ezeket. Miért is ne használjam ki? Főleg ha a latint tökéletesen meg tudná tanítani?
- És tettél őrültségeket? Önmagadat megszégyenítő dolgokat!? Minden buli kelléke ám
- vigyorgok álnokul. Dehogy része, de mennyivel jobb. - És ittad már le úgy magad, hogy képszakadásod legyen két nap között? Milyen szép is a teleportáció eme formája. Amikor idegenek ágyába ébredsz és fogalmad sincs arról, hogy mi is történik körülötted - sóhajtom letargikusan. Újra csak. Régi szép idők, most miért nincs is ez meg?
Hát persze egy rohadék pacika miatt, ki beette magát az álmaimba és ki sem akar onnan menni. Újra és újra látom a gyönyörű füsttől terhes alakját, villanü szemeit, karmait. Valódi alakját. Szegénykémet bezárták egy emberi testbe. Ki kell onnan szabadítani. Újabb gúnyos mosoly kúszik ajkamra.
Ki kell hát.
- Fricibe nem állt meg. Kell az áram, a fény, az elektromosság, a sok élelem, ezeket elő kell állítani, ez pedig maga után hordozza hogy a tudománynak is fejlődnie kell - vonom meg a vállam érdektelenül. Igaz nem olyan formában, mint korábban, de azért fejlődik. Valamelyest. Talán ebbe a pusztulásra ítélt városba is.
Valamiért van egy sejtésem, hogy ezt a trükköt nagyon félreérti, de akkor tegyünk rá egy lapáttal.
- Igazi varázslat - csillannak fel szemeim. Honnan is tudhatnám, hogy amúgy percek múlva maga adja meg ennek a trükkre a tudást? Addig is inkább csak azon röhögök magamba, hogy miként fogom a csatornán keresztül elvinni oda.
- Az erő, mivel szembe állok - csillanak fel szemeim. Ezzel mennyivel egyszerűbb lenne minden. És még apcinak is tudnék segíteni a háttérbe. Szóval akkor figyeljünk innentől figyelmesen. Csak ne, és ne kalandozzon el az elméd!
De hát annyira…
NEM!
- Khm… - köszörülöm meg a torkomat. - Vagy épp azért maradok ott. Ugyan már, mi van akkor ha erős? Jelenleg bármit túl tudok élni, és minél nagyobb hatalmat ismerek, annál jobban tudok majd később védekezni ellene - azokat a bizonyos határokat bizony súrolni kell. Nekem pedig felett szándékom.
Ajkam egyre jobban biggyed le, amikor azt ecseteli, hogy mire nincs erőm. Na majd akkor lesz! Persze mondjátok, hogy nem lehet erre erőm, pf. Majd meglátjuk aranyapám!
- Hé! Nem elhanyagolható! - tépem ki a papírt a kezéből, ha még esetleg nála van, ha nem akkor úgy ahogy van belegyűrőm kabátom zsebébe. Még hogy elhanyagolható. Ebbe a világba már semmi sem az, főleg ha ilyen erőkről van szó. Nekem nem is jöhet jól, de papcinak?
Látom, hogy a magnót figyeli, de nem foglalkozom vele. A magam részéről ütemesen dobolok a lábammal a földön. Ujjammal egy polc lapján.
Először még csak vigyorgok, de amikor megemlíti, hogy apa és anya nélkül voltak, szemeim forgatom meg. Mintha más nem. De aztán újra csak vigyorra késztet ez a mihaszna.
- Te tetszel nekem - vigyorgok rá álnokul. Naná, hogy tetszik, tudjátok, hogy milyen nehéz olyan lényt találni, aki nem csak azért öl mert „muszáj” hanem élvezkedik is közbe? Rendben, nem élvezkedik, csak a fini falattok között… - De akkor ez most kannibalizmus? - vonom fel a szemöldökömet. Őszintén érdekel, hogy akkor ez most mi is tulajdonképpen.
Az óvaintéstől csak szemöldökeim reppenek a magasba folyamatosan felvonogatva őket. Ez most kihívás egy keringőre?
De persze értem én, kósza bólintással jelzem, hogy nem fogom megfogadni a tanácsát. Veszélyesen szép az élet. Mégis egyelőre fogjuk magunkat vissza. Később pusztítunk majd.
Vagy most… Megkerülve a leviatánkát, egy dísznek használt baseball ütőt reptetek a kezembe, egyenesen a falról. Az ablak mellett megállva minden erőmet bevetve csapok a koszos üveg irányába és… voálá.
Atomjaira hullik, csilingelve foglalva helyet a földön, ezek a gaz árulók.
- Hahhhh - sóhajtom Megkönnyebbülten. Hogy ez mennyire idegesített, hogy épen van. Naná, hogy tetszik nekem a Káosz. Magam is az vagyok.
- Én értem, hogy víz kell - kezdek bele - de nem ázik el a papír? - vonom fel újra a szemöldököm, de ha nem, hát nem. - Így viszont akkor - könnyeben bejuthathatom a könyvtárba. Vajon ha egy szekrénybe idézem meg… hehehehe.
- Szeretem a nagy fejszéket - vonogatom újra csak a szemöldökömet. - Kyara drágával senki sem packázhat, ezt neki is meg kell tanulnia. Egyelőre még alábecsül, de nem sokáig fog - vigyorgok cinkosan a fiúra. Ő segíthet nekem kissé megfingatni azt a rohadékot. De persze csak kicsikét. Szeretem én azt a tömör gyönyört, aki úgy tudott kényeztetni, ahogy még soha senki. Mégis tudja csak, hogy hol vannak a határok velem szembe. Nem csak egy ribi vagyok… Jah de.
- Pedig milyen vicces lenne, ha kígyóként tudnátok kúszni, mászni az emberek között… Igaz lenne a közmondás, hogy a keblünkön melengetjük a kígyókat - újra csak nevetésbe török ki, miközben figyelem, hogy miként mászik fel a pult tetejére. Én pedig mint egy búgócsiga keringek a boltba. Minden megfogja a figyelmem, de igazából semmi sem.
- Hova tűnt fajtája? - kapom fel hirtelen a fejemet. Ezekről miért nem olvastam soha sem? - S erről miért nem tud senki sem? - bukik ki belőlem a kérdés.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Jún. 03, 2018 12:18 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1459 • Credit:

 
- Ritkán mondok ostobaságokat, persze, előfordul még velem is. Rég nem volt alkalmam olyanokkal beszélnem, akik nem a testvéreim, és akik nem csak azon tudnak keseregni, mennyi minden volt jobb réges-régen. Javíts ki, ha valami már.. elavult azóta – ha egyáltalán figyel ilyesmire, hiszen, mint ahogy azt már kiismerte, a normalitást itt, benne nehezen fogja meglelni. Még azt is lehet, hogy direkt kedveli azt, ha ostobaságokat beszél, vagy olyannyira más az értékrendje, hogy el is fogadja. Az ő korában is voltak bolondok, olyanok, akiket lehet pont a félvérség átka őrjített meg, vagy átok, vagy saját embertársai. Akkor is léteztek, ki csendben élt és halt, kiből gúny tárgya lett és persze voltak, akik riogatták a népet a világuk végével, természetesen, vagy épp ami akkor divatos volt. Lepukkant, szakadt kis senkik, ehhez képest ez a lány elmenne hercegnőnek is. Koránt sincs annyira lerobbanva, mint ahogy annak idején szoktak. Tessék, most ő is nosztalgiázik, de mégse mélyed bele olyannyira, hogy elveszve ne találjon vissza. Csak épp futólag bukkant fel elméjében, miközben a lányt figyeli. Deja vu, emlékképek, egy érzés, vagy épp annyi sem. Mindenki más, és úgy néz ki, nagyon is. Egyre jobban szeret ismét a Földön járni.
- Az biztos. Teljesen védhetetlen, könnyen sebezhető. Akkoriban az ablakok ekkorák ha voltak – mutatja, pontosan mennyire kicsit és nem minden esetben üveggel ellátottak. Fényt hoztak, de védtek is, egy ekkora ablakon, mint ami a boltban fogadja, egy egész hadsereg befért volna, nevetve, lovastól.
- Az ablak mindig törékeny volt, de ha magasan voltak és aprók, nem fért át rajtuk szinte senki. Pár várost láttam csak, idefele jövet, mikor meg-megálltam, de vagy ilyenek vagy rosszabbak. Nem hasonlítható semmihez, ami általam ismert – vonja meg a vállát és ejti is a dolgot. Nem építész ő, hogy ezzel foglalkozzon, úgysincs már olyan, hogy lovas seregek állnak a kapuk alatt, hisz akik támadnak, azoknak mit érnek a falak.. - Mitől vált mészárlássá? Túl unalmasak voltak? - cinkos mosollyal kérdez ismét, mert sejti ő, miért is történtek azok a kellemes dolgok. Ki mivel üti el az idejét, van aki alkoholt szürcsölve, van aki csodálkozva és ezek szerint van, hogy öldökléssel. Érdekes. Lehet ő csinálja rosszul?
- Az erős félvérek igen, akiknek az apja is erős és van mit átadni. Egoistán hangzik, de mi is szerencsések vagyunk, hogy nem holmi emberi rongyot kaptunk annak – fintorog kicsit, hiszen ha egy ember lett volna az apja, már nem élne. Nem, kellett az ő örökléte és nagysága, hogy ők is azok lehessenek, erősek és szívósak, fegyverek, amiknek gondolták a teremtés pillanatában. A lány más, erős, de mégsem az a szint, ami náluk van érvényben. Nem becsüli alá azért, jobb a békesség.
- Vezető? Mit vezet? - sereget, országot, vagy csak bábukat? Ha nincs Isten, akkor egy angyal az? Hmm.. - Jaj nem új dolog ez. Mindig volt valaki az élen. Fáraók, császárok, királyok, egy kutya. Azonban az a városi akárki jobb ha nagyon fényes lesz, ugyanis ez a Sötétség nem riad meg száz lámpástól sem.. - szisszen aprót. Nem ismeri annyira őt, de elég volt megéreznie, és tudta, olyasmi van a közelében, amit alábecsülni egyelő a halállal. Még kicsit az emlékébe is beleborzong, és örül, hogy egyelőre nem kell jobban belegondolnia és más téma adódik.
- A démonok kívánságokat lesnek és teljesítik. Hány imától lett jobb minden? Ugyan már.. persze, hogy ők a jobbak a szemükbe. Leleményesebbek is, mintsem csak hallgassanak – elvégre, ha a démonnak lélek kell, meg kell szereznie azt, akárhogy is. Dolgoznia kell, bizalmat adni, ajándékot, előre persze. Nemigen mehetne ez másképp, és marad is, kivéve, ha nem történik valami másképp.
- Anubis. A holtak őre, de a balzsamozás és a mumifikálásé is. Őt keresed – javítja ki, hogy nem kell kitalálnia, erre is van. Igazából kevés dologra nem tudna nevet, furcsa, hogy így megmaradtak benne ezek a dolgok. Mint valami haszontalan információ, ami akkor bukkan fel, ha épp nagyon fontos dolgoknak kellene jönnie. Rémes.
- A rum istene? Nem, arról mondjuk nem hallottam – rázza meg a fejét, hogy megtalálta azt, amit kitalálhat és az övé lehet. Sikerül ez, ha akarja.
- Ez a mágia, és inkább átok. Mint.. biztos hallottál ilyenről? Haragból valamivé átkozod. Vagy nem? - pislant, majd inkább hagyja egyelőre. Jobban leköti az, mi is az a party. Ahh. Megint olyan valami, amit tud, csak nem így nevezték, vagy nem ezt jelentette. Bah..
- Ó, hogy így! Akkor nekem majdnem minden nap az van? Nem ítélkeznek és nem is szégyellek semmit – nevet fel, hiszen épphogy kijöttek, ki kötne bele és ki szólná meg? Senki sehol, így szabadon ténykedhet, persze, az élvezeti szerek nincsenek nála, ez a repertoár tényleg egy ünnepségre tartozik, esetleg orgiára, vagy nevezzék, ahogy akarják. A party-ról vissza a pusztulásba, a jelenbe. Aprókat bólogat, hogy érti a lényeget, de nem megy a mélyébe bele. Két fél, harc és halál. A lényeg adott.
- Akkor most béke van. Vagy csak hosszú szünet, de ezek szerint igen keményen támadtak a Föld ellen. Nem is kicsit.. megállt az idő, megállt a tudomány. Ha kicsit előbb szabadulunk, láttuk volna! - puffog, bár neki ez a 27 év kicsi, a lánynak meg az élete. Mindig csak a nézőpontok, már kezd unalmassá válni. Próbál úgy gondolkodni, ahogy már illene, lassan és kiélvezve a perceket. Már nem kell pörögnie az időnek, mint a ládában.
- Trükk? Erre kíváncsi vagyok most már, meg az ott tárolt javakra persze. Aztán ha elhencegem a többieknek – gonosz vigyorral mered kicsit maga elé. Lehetnek ők vérszomjasak, ha nincs fogalmuk semmiről sem, és akkor majd ő előre menetel és előveszi azt a tudást, amit semmibe vesznek. Úgy néz ki a lány nem az, tetszik neki. Helyes, helyes.
- Néha pihenned is kell, nem? Nos, ez olyan.. nem tudom hogy hívják manapság, de mint egy jó felderítő. Persze, nevet nem mond, de fajt.. majdhogynem. Inkább az erőt, mivel állsz szemben. Ha emberi, akkor gyengén, ha olyan aki fenyeget téged, tudod, hogy ott inkább ne maradj – figyeli a mohóságot és azt, ahogy a jeleket figyeli. Tetszik neki, szereti, ha felvághat, ó pont ő ne szeretné! De nem botor, hogy mindent csak úgy odaadogasson ingyen, no meg, azért nem mindent tudna használni. Annak idején adott át erőt a boszorkányoknak, azonban erre nem képes, és nem hiszi, hogy a félvér alapverő ereje ilyen fajtájú lenne. Ezt majd átkutatja.
- A jelet csak felrajzolod valahova, azt odaadom. Az ige már más.. Ahhoz kell erő is, nem a telekinézis, amivel bírsz, annál kicsit több. Ha csak így most elolvasod, nem történik semmi, maximum az, hogy feldühödik és kitépi a nyelved – csóválja meg a fejét. - Ohh, gyengébb entitásoknál talán, de nem mindig. Ez magasabb szint, egyelőre elhanyagolható – néz a papírra, majd rá, majd a zajládára. Ismeri a zenét, de az nem ilyen volt. Ettől is elszokott volna? Szomorú.. túlságosan.. Legalább is, nem volt ennyire zajos, tisztább dallamok pihentek a fülében egy-egy mű után.
- Nyolcan, összesen. Anya és apa nélkül. Annak pedig.. véres.. és mégis édes, keserű.. puha és ízletes. A legfinomabb falat az életben – gonosz mosoly terül el ajkain, és még meg is nyalja azokat, mintha még most is érezné azt, amikor beleharapott. Érzi is, de csak mint az emléket, és bármit, bárkit kóstolt, sosem közelítette meg. Anya csak egy van.
- Áhh, értem, értem. Ehhez nekem is idő kell, de mint mondtam.. lehet csak én tudnám használni, vagy valaki még erősebb. A mágia olyan dolog, amely nem kiszámítható és veszélyes. Ha visszaüt.. akkor lehet Pokol és Menny nélkül se kelsz fel többet – inti óva, hogy csak úgy ne essen neki. Érti, mit akar elérni, de ez még jelenleg neki sem menne, főleg nem egy igen sötét erővel szemben.
- A víz nekem kell. Te csak olvasd fel, és várj. Ha gyorsabb akarsz lenni, cseppents egy kis vért a vízbe – ez igazából csak a játék, és mégis irányzék. Az illat, az íz, ami ténylegesen utat mutat. - Ha ott nincs víz, akkor nehezen. És nem egy pohárra gondolok, persze – jó lenne ha ilyen könnyedén menne, de sejti, hogy van abban a könyvtárban buktató. Nem is kevés.
- Nem keveset kérsz, annyi szent. Egy lovas.. Ez egy igen nagy fejsze és igen nagy balta kell hozzá – a papírt letéve ropogtatja ki az ujjait végül, és felül a pultra, amely még egyben van. Onnan tekint le rá, a roncsokra, majd végül ismét a kíváncsi, mohó arcocskára.
- Nem szomorú, ez volt a lényeg, hogy olyanok legyünk külsőre, mint az emberek. Jobban beillünk és veszélyesebb ha elvegyülünk. Felesleges külön alak az erőnek, elbírunk vele így is – legyint egy aprót, mert neki aztán végképp nem kéne egy fura alak. - Apám? Bennem, a testvéreimben és a történelemben. Utolsó volt a fajában, páratlan és csak várt és várt. Amint anyámmal közös nevezőre jutott, ő már nem volt többé – milyen vidám családi mese ez..



Utolsó Poszt Hétf. Május 28, 2018 11:26 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Könnyedén vonogatom a vállamat. Normális emberek közelében rosszul érzem magam. Feszélyezetten. S amikor hasonlót érzek, szinte éget belülről egy vágy, hogy káoszt hozzak rájuk. Pusztítani kívánok, semmi mást nem tennék velük. Felkavarni az állóvizet, kizökkenteni őket gondolataikból. El kellene gondolkoznom, hogy kinek is vagyok a lánya valójában. Káosznak, vagy Pusztitusznak? Mert nagyon nem mindegy. De hát… apucikával enyelegni is lehet. Bűntől fertőzött lények vagyunk, ahol a korlátok nincsenek.
Persze ez nem igaz. De a káosz és a pusztítás keveredik bennem, kezdek rájönni. Talán mindig is saját magamba kellett volna keresnem a saját apámat. Nem másoknál, de hát… Most már lényegtelen nem igaz? Amíg Pusztítuszért bármit megtennék, addig Káosz az, ki elmémbe ette magát, ki egyszerre vonz és taszít. Kinek karjába egyszerre kéjelegnék és vergődnék is. Az utóbbit csak addig, amíg bosszút nem állok rajta.
Rá fog jönni, hogy nem húzhat ujjat velem. Hiába csak egy félvér vagyok. Megmutatom neki, hogy elmémmel bár nyugodtan játszhat… Apám az egyetlen, kivel nem engedem, hogy cécozzanak. Tudom, hogy a szavakat nem ő mondta nekem, hanem az a senkiházi kis pacika, jaj de…
Ne kalandozzunk el annyira.
- Igazad lehet - vonogatom meg könnyedén vállamat. Igazat adok neki, vannak kiknek normálisakkal is kell társalogni. Csak ne én legyek az. Abból ugyanis káosz és mészárlás lesz. Kissé képes vagyok megőrjíteni a körülöttem lévőket, szerencsémre. Élvezem ennek minden momentumát.
- Ablakrengeteg - felelek neki vigyorogva, látva miként mutogat ezen épületekre. - Biztos kevésbé masszívak, mint a régebbiek. Nem tudom, a két városon kívül kétszer jártam még… háromszor, de valamiért mindig mészárlás lett a vége - teszem kezem csípőre. Először… apám miatt, másodjára… semmi közöm nem volt hozzá, azt egy Gabriel katona intézte el, a harmadik meg… Oh az a kis nephilimke nem messze innen. Kéjesen sóhajtok az emlékekre. - Sose gondoltam volna, hogy egy félvér tudja hordozni apja rangját - vonom meg a vállamat könnyedén. Pusztítás, ennyi csak, mi utamat kíséri. Pont, mint az övét.
- Most is hisznek… Ha másban nem egy valakiben. Egy vezetőbe - vonom meg a vállamat.  - Valamiért égető szükségét érzik annak, hogy higgyenek valamiben. Érthetetlen számomra, de ők tudják - vonom meg újra csak vállamat, hetykén. - Most valami városi vezetőbe hisznek, ki majd fényt jelent számukra a sötétségből… pf… - berregtetem ajkamat. Még hogy egy ember képes legyen harcolni itt mindenféle természetfelettivel. Eszem megáll néha, komolyan. Főleg, ha színpadra lépnek ezek a lények, ki előttem is áll. Lelki szemeim előtt gyönyörködöm mikre lehetnek képesek.
Nem! Rossz Kyara! Az embereknek most segítség kell!
De miééééért?
- Szerintem ezek inkább a démonokat imádták, mint az angyalokat, vagy magát a nagyságos teremtőt - kezemet az utolsó megemlítsénél magasba emelve félköríves mozdulatot teszek. Mintha szivárvány hullana alá. Véres és kegyetlen. - Viszont így, hogy mondod szimpik! Tuti, hogy a homokot imádtam volna! úh, nem is!!!! Mumifikálsának kitaláltam volna egy istenséget! - kész, ennyi volt. Elmém teljesen elkalandozott már magam sem tudom, hogy honnan is kezdtük ezt a beszélgetést, de úgy vélem, hogy lényegtelen is.
Vajon miknek lehetnének még isteneik? Térjünk csak át erre a korra!
- A rumnak! - gondolkozom továbbra is hangosan. A rum az minden, és még annál is több, és… figyelnem kellene. Van egy olyan sanda gyanúm. De hesszusz pempi én mit is kérdeztem tőle!?
Hát nem emlékszel?
Cseszd meg, ha emlékeznék, akkor tudnék… Ezért van, hogy úgy tekintek Hermészre, mint borjú az új kapura…
- Krokodil fej! - sikkantom boldogan, amint rájövök, hogy mire is adta a választ. Na ne nézz ennyire őrültnek, tudod mennyire nehéz odafigyelni a hangokon kívül néha másra is? Csoda, hogy néha nem tudom, hogy kinek mit válaszolok meg hangosan? Vagy meg sem válaszolom? - Zsííír, menő képességeid vannak. Tetszenek - vigyorgok önelégülten. Már csak az a kérdés, hogy ezt miként tudhatnám megszerezni magamnak… Valahogy csak sikerülhet… De ezen gondolkozzunk majd később, ugyanis…
- Nem tudod, hogy mi az!? - kapok ijedten az ő szívéhez. Hogy nem tudhatja ezt. - Hát a világvége party az az, amikor ünnepled, hogy vége a világnak. Ahol az lehetsz, aki valójában vagy, minden mocsokkal és bűnnel együtt. Ahol senki sem ítélkezik feletted, és másnap vagy valóban világvége lesz, de akkor semmit sem bánsz meg, vaaaagy világvége hangulatod lesz. Van ott minden, tánc, zene, drog, alkohol, bujaság, lustaság, irigység, minden, mit a főbűnök képviselnek - sóhajtom ábrándosan. Mily nagyszerű lenne egy ilyet megszervezni. Mily magasztaló! Mennyi ember halálát el lehetne ott játszani büntetlenül? Senkit sem érdekelne, hogy meghalnak, mert képtelenek meghalni.
S ennek a híre még magukhoz a démonokhoz is eljuthatna. Mennyei érzés lehet.
- Elvileg a világ minden részén folytak hacok… A föld két táborra szakadt… kár, hogy nem a másik győzött. Lett volna itt olyan diktatúra - sóhajtom újra csak elhalóan. Miért szabadítják meg a jótól az embereket? Azt hiszik, hogy tudnak szabadságban élni, holott ez nem más, mint csak olcsó illúzió.
- Nem igazán tudom, hogy mi lett végül ezekkel. Biztos valami atombunkerben pihennek, bombákba… Ha jól tudom, Gabi-mami nem használta fel őket az emberek ellen. De ki tudja, hogy mely vidéken mivel pusztított, nem? - vigyorodok, de nem… ez nem lehet most vicces. - Repülőt sem gyártanak, amikről lehetne dobálni őket - ereszkednek meg vállaim enyhén, miközben ábrándjaim szerte foszlanak. Erről most ne… majd évszázadok múlva.
Démon koromba.
- Mint mondtam, elvihetlek a könyvtárba. Van egy trükkje ahogy be lehet jutni. Olyan helyekre is, ahova nem mehetne be senki. Ott aztán mindenféléről találsz könyveket. Régieket, újakat. Történelmieket, ponyvákat, műszakiakat - és itt jön egy újabb luciferális ötlet. Ha a fizika tudását magaménak tudnám teljesen tenni. Ha a részecskéket tudnám irányítani, akkor…
Mily mennyei lehetne!
- Mily sértelem ez! - kapok ezúttal saját szívemhez. Méghogy többet tudok… - Jah, ez igaz - döbbenek rá magam is. De nem szeretem másoknak tudásom mutogatni, még a végén azt hinnék, hogy ép az elmém. Meg amúgy is, hol maradna akkor a meglepetés hatalma!?
Na látjátok…
Ahogy hevesen kezd el írni egy sima felületen - vagy rajzolni, ebből a szögből nem látom - egyre érdekesebbé válik a kicsi leviatánka. Vajon mire készül? Sunnyogva közelítek felé. Mögötte teremve, lábujjhegyre állva lesek át válla fellett.
Hangos füttyöt hallatok a rajz láttán. Ilyet még sehol sem láttam soha. Pedig a legtöbb démonológiai könyvet átbújtam már, amit a két városban találtam.
- Hogy érted ki jár a közelembe? Névről megmondja? Vagy csak fajról? - húzom fel a szemöldökömet. Számítok arra, hogy orrba ver könyökével az előbbi éles hang miatt. Mégsem húzódok el tőle. Legfeljebb véremet törlöm karomba. Mit számít ez nekem?
- Hogy ejtem ki őket? - sóhajtok újra csak, elképedve. Elméket uralni. Nem, nem irányítani. - Nem is kell irányítani, elég ha szórakozni lehet velük. Uh, el lehet ezzel hitetni valakivel, hogy nem is az, akinek gondolja magát? - csapok le a zseniális ötletemre. Mennyire fogom én élvezni ezt a világvége partit!
De nem folytatja, inkább a magnó felé viszi tekintetét.
- Zene - magyarázom türelmesen. Mindjárt szívemet égeti ki azzal, hogy nem tetszik neki. Pedig ez egy igazi klasszikus! - A lehető legjobb, mit valaha alkottak! - érvelek mellette. Persze értem én, hogy ilyen nem volt az ő korában, de attól ez még mennyei és zseniális… vagyis pokoli és zseniális, ami mennyei az nem lehet zseniális, ennyi.
- Guszta. Cukik vagytok, mondd hányan vagytok ti? És milyen volt szívének íze? - lehet követnem kellene példájukat. Megpapizni mami szívét. Nyam-nyam. És még osztozkodnom sem kellene. Azt hiszem etyke vagyok, de ebben már magam sem vagyok biztos. Kivel bújt össze az a luvnya az évtizedek folyamán. Nem is nagyon izgat…
- Túl nagyhatalmú, ennek nem dőlne be. Olyan kell, ami, még ha csak egy pillanatra is, de elgondolkoztatja, hogy akivel szemben áll az nagyhatalmú. Van oka tartani tőle és nem érdemes vele játszani - írom körbe, hogy valójában milyen erőt is keresek. - Nem akarom megölni, ahhoz túl cukkerfalat a drága - mit ne mondjak… álmaimat kísérti a dög. Az a gyönyörű alakja, amit nekem mutatott. Az a hosszúkás alak, fekete füst volt az egész, a szemei pedig…
Torkomat köszörülve figyelek inkább újra Hermészre. Ezek most fontosabbakat. Szemöldököm ráncolva hallgatom, és figyelem, hogy mit is csinál.
- Ez egy papír - veszem el kezéből a cetlit, rajta az igével. - Ha vízbe teszem nem ázik el, mielőtt hívni tudnálak? Uh! ez úgy működik, mint egy idézés!? Mert akkor ezzel bármikor be tudlak vinni a könyvtárba - lelkesülök fel, de valami kimaradt. Még kérdezett valamit.
- Oh, nem kárhoztatás ez - legyintek könnyedén. - Egyszerűen csak egy lovasnak akarom megmutatni, hogy attól mert korcs vagyok még nem packázhat kénye kedve szerint - vigyorgok el. Dehogynem, imádom, ahogy az elmémbe mászott, ahogy bennem volt az elevene… sose éreztem még annyira élőnek magam, mint akkor.
- A Káoszt akarom - vigyorgok magabiztosan, zsebre süllyesztve a cetlit. - A legegyszerűbb módja a renddel lenne, de abba magam is elkárhozok - sóhajtom. De hát… valamit valamiért, nem igaz? Bár ha tudna valami más módszert ajánlani, szívesebben is venném tőle.
- Wow! - képedek el, közelebb hajolva a fickóhoz, szemeit vizslatva. - Ez menő, de akkor csak ennyire vagy képes? Nem tudsz átváltozni, meg semmi? - biggyednek le ajkaim. - Ez szomcsi - teszem még hozzá. A lény megnevezéséhez kissé megrázkódnak vállaim.
- Örök életű? Hol van most? - kapom fel a fejemet. Erről sem hallottam még soha. Mennyi érdekességet rejtenek ezen lények magukba.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Vas. Május 27, 2018 8:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1458 • Credit:

 
Szeret és kifejezetten büszke arra, hogy sokszor olyasmikre is felfigyel, amit akár rejtegetni is kívánnak előle, azonban ő lecsap rá, rávilágít és még szóba is hozza. Noha a lány épp nem rejtegeti, olyan, mintha egész beszélgetésük alatt meg-megrázta volna az orra előtt óvatosan, de mégis látványosan, hogy nehogy elkerülje a figyelmét. Ha ez volt a cél, ha nem, megtörtént és nem is akarná megváltoztatni. Ki ő ahhoz természetesen, még ha valamivel jóval is erősebb nála, nem akar az elméjébe túrva azon bármit is változtatni. Ó nem. Csak figyeli és tanulmányozza, elvégre megeshet, hogy nem ő az egyetlen, akinek gondot okozhat a bomlott elme. Bizonyos részben még fivérei között is akad, aki ezzel küzd, így úgymond meg is tapasztalhatja azt, milyen is, amikor ilyesmivel áll szemben és kezelnie kell. Az más kérdés, mennyire akarja és mennyire fogja megtenni. Lehet soha, lehet már holnap. Holnap.. annyi mindent tartogat és szinte megrészegíti az, hogy itt az idő ismét olyan mértékben telik, amit még kis odafigyeléssel is tud követni, képes érzékelni, nem egy évezredes hosszra elnyújtott valamit kell átélnie. Az egyik nap biza leül naplemente előtt egy kis roncsra, és végignézte, ahogy a nap a horizont alá bukik, majd megvárta, míg fel is kel, közben a csillagokat tanulmányozta. Most már látni is őket, bár ő úgy hiszi, mindig is látták, fogalma sincs, annak idején milyen szennyezett volt egy város felett az ég, és hogy sokan csak tapétákon és kivetítőn láthatták azt, amit ő élő egyenesben. Csodálatos volt.. na de nem is kalandozik el túlságosan..
- Azt mondod? Néha valóban, ez tény, de valamikor kell olyan is, aki józanul gondolkodik. Kinek mi, de nem is untatlak vele – nem jó mindig az őrület, a szertelenség vagy épp a vad erőszak. Mindegyiknek megvan a maga haszna és szépsége, csak válogatni kell és meglelni a tökéletes időt, amikor azt választja. Ehhez kell érzék, nem vitás, és talán a lány pont ennek van híján, elvégre fiatal még, és bomlott elmével nem lát tisztán, és erre nem is ő fogja megtanítani.
- Nagyon nincs.. nos, szebben is néztek ki akkoriban a városok, nem vitás. Persze, akkor is kő és piszok  jellemezte, de azoknak volt lényegük, nem úgy mint ezeknek – hetyke mozdulattal int körbe, arra, ami körbeveszi őket. - Gondolom most úgy vannak, mint akiket elárultak. Én is ezt érezném. Hiszek bennük egy életen át, és amikor megjelennek, nemhogy áldást nem szórnak, még öldökölni kezdenek. Ezek után én se nagyon kedvelném azt, ami hozzájuk köthető. Se félvér, sem tiszta vérű módon. Szerencsétlenek. Pedig amikor itt hagytuk őket, akkor milyen bőszen imádták őket, a tollas kis barátainkat – csóválja meg a fejét, hogy a nagy hiedelemnek mi lett az ára. Minden jóban van valami rossz, és bennük az volt, hogy azt hitték, ez majd megoldás lesz gondjaikra. Hát, tévedtek. Most itt áll egy romos világ, és nincs semmi, ami könnyebbé tenné és kellemessé.
- Volt is – bólint szavaira – Volt a felkelő napnak, a szélnek, az anyaföldnek, és a halálnak. De még a bujaságnak, a hasban pihenő magzatnak is. Azonban nem jelenti azt, hogy léteztek is valójában, vagy épp ennyien. De ezekre én nem tudok tökéletes választ, sosem voltam hívő, ha érted mire gondolok. Egyszerűen csak azt raktároztam, amit láttam. Lehetséges, hogy lesz valami, amiben hisznek, de szerintem azok után, amik történtek, szerintem az utolsó dolog lesz az, hogy új istenre vágynak – aztán ki tudja. Lehet kitalálnak valamit és onnantól őt imádják, vagy épp felemelnek valaki embert, aki ezt betölti. Sosem lehet tudni előre a halandók lépéseit.
- Sajnos azt nemigazán. Az állati transzformáció adott, csak épp nagyon bonyolult, inkább másokon alkalmaztam, ha megtettem – értük nem volt kár, ha nem tudta visszacsinálni vagy épp nem volt már a közelben. De krokodilfejet.. az sosem tette meg. Inkább kígyópárti, ha értitek.
- Party? Az micsoda? - vonja fel szemöldökét az újdonság hallatán. Biztos valamit jót jelent, mert arca szinte megváltozik, vidámság és eltökéltség sugárzik róla. Tekintetével követi, hogy mi után nyúl és elvesz ő is egyet, azonban csak forgatja ujjai között, semmi több. Nem mond ez sem számára újdonságot, így visszaejti a többi közé. Talán valami furcsa könyv, apró méretben, aminek borítóján arcok szerepelnek betűk helyett. Apró festmények.
- Ó – szinte beleborzong a dologba. Hát mégse primitívek? - Nem tudom amúgy, de ha volt kettő is, akkor nyilvánvalóan hatalmas lehetett. Ajh, ilyenekről lemaradni..! - morgolódik kicsit, ezzel is több átkot szórva a névre, aki miatt ezt most csak most ismerheti meg. - Úgy hangzik, mint egy.. hatalmas meteor amely utána is öl. Vagy.. nem tudom mihez hasonlítani, de elég olyannak hangzik, ami ellen nem lehet védekezni. És mond csak, ezt az atombombát.. már nem dobálják? - vagy csak akkor tették, amikor kellett, mint egy nagy erő, amit segítségül hívtak. Mindenképp találnia kell valamit ezekről, a bombákról, és mindenről, ami csak létezett a világban. Egyszerűen muszáj!
- Onnantól. Nos, akkor legalább már tudom, hogy ha kezembe akad egy könyv, akkor melyik fejezet az, amitől számomra értékelhető. Majd elmondatnád, hol tárolnak igazi könyveket. Nekem nem számít, ha régiek és nem adnak ki újakat, ami eddig megjelent, elég is. Utána pedig.. majd meglátjuk. Ha az emberek nem is olvasnak, én még biztosan – sokszor kötötte le magát a kötetekkel, bár akkoriban nem is volt lépten-nyomon nyomtatott holmi a világban. Kincsnek számított, őrizték őket és nehezen lehetett elérni, de tudta hogy kell. És ez volt a szép benne, most pedig a bőség zavara.. talán kicsit tényleg unalmassá teszi. De majd meglátja, ha odaér.
- Talán többet tudsz, mint amennyit mutatsz, kész meglepetés vagy – hízeleg neki, mintha el akarna érni valamit, de lehet ez csak szórakozás, semmi több. Ennyi is épp elég. Talán el is ereszti a füle mellett a dolgot, és lehet ennek is szánta, szélben szálló szavaknak.
- Köszönöm – kapja el végül az íróeszközöket, sík felületet kutat, és írni kezd. Ha meglesi, olyan jeleket és betűket láthat, amiket sosem. Nem akar nagyzolni, gyöngybetűi olyanok, mintha festené őket,  tökéletesen tükrözi, mennyire nem emberi. Egy ideig csak csendben vázol, majd végül felpillant rá.
- Nos, ha ezt vérrel írod, elűz bárkit és bármit, ami a közeledbe kerül, azonban.. ha csupán simán felfested, arra figyelmeztet, ki jár a közeledben – mutat a jelre. - Ez itt pedig, egy apróbb kis ige. Egy időre uralni tudod az elméket, emberit jobban, a démoni már más tészta, oda kell az az erő, amely megkívánja. Lehet sikerül, de inkább nem. Játéknak tökéletes, de nem uralkodni fogsz. Ja és, tudni kell kiejteni – vigyorodik el, miközben a muzsikáló doboz felé pillant. A dallamok zajosak, hangosak érzékeny fülének, ezért egy intéssel némítja el. - Mi ez a zaj.. - az ő zenei ízlése.. maradjunk annyiban, hogy a gregorián még akkor gyerekcipőben járt.
- Szóval, anyák.. Az enyém arra használt minket, hogy elintézzük, aki neki nem tetszett. Aztán, hogy megháláljuk, felfaltuk őt, szívét megosztottuk egymással – vigyorodik el sötéten, mert egy percig sem sajnálja, vagy épp szégyelli ezt. Ó nem-nem! A felsorolásra bólint, és a már néma dobozra mered. Micsoda találmányok.. neki egy egyszerű égő is az, bizony, hát még ha ezeket láthatná mind élőben, fénykorában. De nem akar eltérni a tárgytól, nem a berendezések fontosok. Már nem. Mindent szép sorjában, neki így romosan is túl sok egyelőre az információ.
- Meglehet. Az előbbi módszerrel nem persze, de megeshet – csak meg kell találni a tökéletes fegyvert. Nem lehetetlen de nem is egyszerű, elvégre azért sötét és gonosz lények, hogy nehezen bánhassanak el velük no meg.. ők félemlítsenek meg másokat. De mindent szépen a maga idejében.
- Ez beletelik egy időbe. Sok idő esett ki, és a tudásom is megkopott. Ne aggódj, te nem fogsz engem megtalálni, azonban én igen, ha úgy akarod. És akkor nem gondolod azt, hogy hazudtam. Miért akarsz bárkit erre ítélni? És attól függ.. pontosan kit. Tudni kell milyen erő állna veled szemben – lehet egy angyal de lehet akár a legerősebb démon is. Mind más és más, egyik sem egyszerű neki, azonban mértékük jelentősen változik. A papírra pillant, és ismét firkál, immáron viszont ezt le is tépi. Könnyít neki, alá írja, hogy angol ajkával hogyan is kell ezt pontosan kiejteni. Vagy épp úgy, hogy ne okozzon katasztrófát.
- Ha vágysz a társaságomra de nem vagyok erre, állj egy olyan helyre, ahol sok víz van. Elég egy kisebb tó, vagy épp egy kád. Akkor mond el ezen szavakat, és jönni fogok – nyújtja át a cetlit, amivel ezután azt kezd, amit akar.
- Nem, nekem történetesen nemigen. Inkább csak arra hasonlít, ha úgy akarom. De testvéreim valamelyikének igen, valakinek méregfogai, nekem pedig... - hunyja le a szemeit és mikor ismét rátekint, a kígyók vészjóslóan izzó, szűk íriszei pillantanak rá, feltartott karján pedig pikkelyek árnyéka pihen. Nem igazi, mint mondjuk Rubennek, de illúziónak tökéletes. - És inkább kígyó, mint sárkány. Az utolsó leviatán a tenger mélyén, amikből mi lettünk. Csodálatos mese egy örök életű szörnyről.



Utolsó Poszt Csüt. Május 24, 2018 4:35 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Bókjára, mit ha nem is ennek szánt, szélesen vigyorodok el. Mintha valóban büszke lennék arra, hogy mások is észreveszik eme kitűnő adottságomat. Miért is ne vennék észre? Egyszerűen csodaszép az egész. Így áll össze a kép igazán. Minél többször nézed, minél több darabba, aztán pedig egyszerre. A részletek. Ez a lényege az egésznek. Az egész világban, a részletek. Apró kis repedések a pajzson. Miért keletkeztek? Hogyan!? Ez az, mire a válaszokat keressük, még ha valóban nem is tudunk róla. A részletek. Mindig ebben rejlik minden.
Sokan nem látnak az egészen túl, vagy képtelenek még azt is látni. S azt is, hogy mit rejt valóban a bomlott elmém. Erre nem is kell választ adnia senkinek, elég ha azok tudják, akiknek kell. Vagy kinek tudnia kell, az tudja is? Hogy is van ez?
- A normálisak uncsik - eresztem le enyhén vállamat. De tényleg. Viselkedj helyesen, egyél rendesen. Járj normálisan. Ne röfögj nevetés közbe. De hát ha egyszer úgy jön!? Vagy ne röhögj hangosan, élesen.
Ne légy félvér.
Pf, mintha az ember változtathatna természetén. Jah, hogy képes, csak engem ez nem hat meg? Vállamat könnyedén megrázom saját gondolataimra.
- Ha megfigyeled most sincs nagyon más idő. Persze „fény” derült mindenre - macska körmözök a megfelelő helyen. Ne legyenek neki sem kétségei afelől, hogy mily világba is csöppent. - Most már egyszerűen csak nem hisznek. Vagy ha igen, azt hiszik tudják az igazat. Vannak angyalok, és démonok. Ezek nászai az emberekkel - itt újra csak fintorba fordul arcom. Hiába vagyok egy közülük, magamat is képes lennék leköpni. Vajon a nyálamat tudom irányítani?
Tikk-takk kislány.
- De úgy tudtam, hogy rengeteg istenük volt - vakarom meg államat. Melyik könyvben olvastam is ezt? Számít már? A lényeg, hogy tudatom egyik részében ezt eltároltam magam sem értem miért. - A fő istenek mindenhol megmaradtak, de emellett ezernyi más is létezett. Minden falunál más és más. Vajon hogy megszűnt a kommunikáció itt is ez lesz majd? - nyílnak el szemeim hirtelen. Milyen lenne már egy halandóval megetetni, hogy isten vagyok! Ez… - Luciferális ötlet! - ugrándozok párat.
- Te is tudsz krokodilfejet varázsolni magadnak? - vigyorodok érdeklődve. Tényleg érdekel, hogy miket tudnak ezek a lények. Ugyan már, hiszen ez egy új faj!
Addig kell kihasználni őket, amíg lehet. Ne nézzetek már így. Ti is ezt csinálnátok, én legalább bevallom.
Hallgassatok hangok! Ez lesz a helyes út. Úgyis alkalmazkodnia kell a világhoz. Egy bomlott elme az őrült világban igenis normálisnak számít!
Áh, nem is érdekeltek, nem hallgatok rátok. Undok hangok.
Félrehajtott fejjel figyelem miként válogat a kazetták között. Tényleg! De rég hallgattam már őket. Mily buli lenne már egy ilyen bulit adni!
- Egy világvége partyt! - sóhajtom elhalóan. Újabb Luciferális ötlet. Mi kellene rá? Mi, mi, mi… Jaj nem is tudom magam sem.
Egy terv kezd el formálódni elmémbe, ahogy meglátom miként dob el egy kazettát.
- Hé! - kiáltok a kazetta után inkább. Ki érdeklődve bukik fel Hermész mellett a pultnál és kukucskál rám. - Téged mióta kereslek már! Guns n roses! - szinte már csillogó szemekkel figyelem. A primitívségen elgondolkozom. Mennyire is azok vagyunk.
- Ami azt illeti. Találtak fel ilyen fegyvert. Tudod, volt két világháború is, fene sem érti miért így hívták - vonogatom meg a vállamat. - No az elsőben felfedezték az atombombát. Meg kellene tanulni, miként lehet az atomokat irányítani.. Na mindegy. A bomba nem csak pusztított, de sugárzással ölte az embereket is. Ha ledobták egy helyre, ott biztos, hogy évtizedekre megszűnt mindenféle élet. Emberi, állati és természeti. Mi ez, ha nem elég pusztítás? Ha nem csapnak le az angyalok mára már az emberek magukat pusztították volna el. Ok mindig volt, mindig is lesz - csak ujjal kell mutogatni a másikra. Esendő az ember és gyáva féreg. Nem merik vállalni saját hibáikat, másikra mutogatnak. Kincseket akarnak megszerezni maguknak, melyekből pénzt csinálnak. Háborút robbantanak ki ott, ahol béke van, csak mert saját érdekeik úgy kívánja. - Sok mindenről lemaradt. A középkorban primitív volt a nép. Jött egy nagy forradalom az iparban. Azt hiszem. Onnantól… De - tekintetem egy történelemkönyvnek csúfolt valamire réved. Igazából fegyverekről szól. Honnan hová fejlődött a fegyverkezés, mindaddig, amíg az angyali káosz el nem érte a Földet. Könnyed mozdulattal dobom felé.
Figyelem, ahogy kutatja a könyveket.
- Akár - vonogatja meg. - Egy idő után az ember már csak a képeket nézegette, nem olvasott. Vagyis azok alapján, amiket találni lehet egy elhagyatott könyvesboltba. A háború kirobbanása óta nem sűrűn adtak ki könyveket. Kinek? És minek? - úgy döntöttem, hogy a vállvonogatással nem hagyok fel. Vicces és… mást nem is nagyon tudok.
De azért értékelem, hogy kell neki a tudásom. Még ha… nem is teljesen igaz minden, amit mondok neki. Ezt nem is kell tudnia. Vigyorogva figyelem, főleg ahogy maga ejti ki a cuki szókat.
- Pedig bizony. Megholt. Eltűnt. Felütötte fejét, a… a… jaj valami nemzeti hülyeség - vonom össze a szemöldököm, majd értetlenül tekintek a kicsi leviatánkára. - Mégis honnan tudom én ezeket? - tegyük azon túl magamat, hogy amit egyszer elolvasok, általában megmarad a fejembe. De miért? Ezeket… Mégis honnan húzom elő? Soha nem beszéltem még ezekről. Senkinek. S amúgy is csak átfutottam őket. No, az unalmas órákba töltött olvasás, még hasznosnak is bizonyul. Most.
- Jah, kicsinálták. Fogtak egy kést és felnyársalták az egészet. Majd felakasztották és szurkos hordóba tették. Ezt felégették és legurították a hegyről - fejezem ki, hogy mennyire is holt nyelv ez. Szemének csillogása félelmet is kelthetne bennem, ha… tartanék tőle. Kérdésére lustán tekintek körbe.
Kényelmesen sétálok a pult mögé. Először is a kazettát beleteszem egy magnóba, majd bekapcsolva, engedem, hogy betöltse a zene a teret. Aztán előhúzok egy nagy, sárga papírokkal teli noteszt és egy ceruzát. Ezt is könnyedén dobom felé. Senki se aggódjon, tökéletesen kézbesítem, egyenesen a mancsaiba. Erre is való a képességem.
Persze csak akkor, ha eddigre nem talál semmit. Fejemet a ritmusra rázva sétálok mégis vissza hozzá. Kezdi érdeklődésemet felkelteni a pici leviatánka. Pontos csapdák. Ez… Ez… egyenesen mennyei is lehetne.
Inkább pokoli.
Anyám tiszteletére eltorzul az arcom.
- A tied is bedobott egy diliházba, hogy kisüsssék az agyad? Uh! - csillognak fel szemeim, megvilágosodva. - Ami azt illeti, ezt tényleg köszönömneki. Enélkül semmit sem éltem volna túl - kivételesen hangomba semmi gúny nincs. A magam részéről tökéletesen jól érzem magam így, ahogy vagyok. Nem akarok más lenni, főként nem normális. Nekem tetszik a bomlott elmém.
- Rádió, amiből ilyen zene szólt, mint ez. Villany, ami fényt ad a gyertya helyett. Mikró, az ami az ételt melegítette, gyorsan. Percek alatt. Egy komplett vacsora kész volt akár 5 perc alatt is. Hasznos cucc - biztosítom róla, noha ezek nem olyan dolgok, melyekre később ne jönne rá. De nekem kellenek azok az információk ami a fejébe vannak.
A feszültség kezd egyre felhágni kettőnk között. Ajkamra pimasz mosoly ül ki. Mi az, ami valóban érdekel? Gyermeteg erők, ezek nem kellenek. De, kellenének, de nem most. Most sokkal jobban érdekel.
- Tudod, hogy miként lehet megfélemlíteni egy nagy hatalmú démont? - vigyorodok el. Akkor is elérem, hogy féljen tőlem. Tartson, ha csak egy másodpercre is. Ennyit akarok csak. Ezért pedig lényegében bármit megtennék. Eltökélt vagyok és mániákus. Rossz lánnyal húzott ujjat a káosz, noha szívem csücskévé is vált emiatt. De a bosszú. Ó, az édes bosszú. - Tanítsd meg, hogyan tudnám a sarokba szorítani, hogy rettegje egy egyszerű lény erejét. S bármilyen tudást megadok ezért cserébe - vigyorodok. Mindenre, mi kíváncsi, őszintén elmondom neki. A magam őszintéjén, azért ne rohanjuk előre. Figyelem a vezetékek mily szikrákat szórnak. De most még ezzel sem foglalkozok. Az ég dörgésére enyhén megremegnek pilláim, mégis kékes íriszeimet az övébe fúrom.
- Várj, mit mondtál? Pikkelyes bőröd van? Te egy kibabaszott sárkány vagy? - lehelem elhalóan. Azt hiszem ezeket a lényeket már most szeretni fogom. Az eső hangja sem zavar. Kezdem megszokni, hogy életem fontos pontjain szakad. Az ég ontja áldását rám. Még hogy átkozott faj vagyok, mi?


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Hétf. Május 21, 2018 11:44 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1293 • Credit:

 
Apró örömök az életben, még ha amúgy semmit sem jelentenek. Úgy néz ki, kezdenek végre egy nyelvet beszélni, és nem csak mondani a dolgokat a nagyvilágba, mintha az eddigi katyvasz kezdene alakot ölteni, és kirajzolódni mindkettőjük előtt. Oké, persze ebben az is szerepet játszik, hogy Athan agya mint a szivacs, és mindent gyorsan feldolgoz, azonban ennyi évszázadot még neki is igen dolgos és nehézkes összegereblyézni és rendezni a sorokat, mégis, ahogy kezdi megszokni a lány nyelvezetét, stílusát, már nem tekint rá úgy, mint valami fura lényre. Oké, van gondja, nem is kicsi, és kissé idegesítő is, arról nem beszélve, hogy ha ténylegesen tudná, mi igaz és mi nem, akkor igencsak mérges lenne, azonban így is egyre szórakoztatóbb az egész. Ahogy egyre kevesebbet kell fejtegetnie, a sorok megnyílnak, és kivilágosodik a kép. Mintha egy régi műsort akarna visszanézni, csak épp előbb dekódolnia kell. Ideje van ugyan, de mégsem akar leragadni végleg itt, mellette.
- Finoman fogalmazva kissé bomlott az elméd, de keress olyat, aki teljesen normális. Nem számít – legyint egyet, hogy felőle aztán még a szája is habozhat, nem vált ki belőle semmit sem, ahhoz több kell, érdekesebb, veszélyesebb. Miután kiszabadult, és rég pihent erők öntötték el, kicsit átvéve az irányítást, érezte az élő közeg közelében, hogy sok kavarcos, már-már teljesen elborult lélek bolyong a világban, akik így vagy úgy, de megtörtek az új rend és persze a katasztrófák sora alatt. A nyugodtság szinte ritka kincs, minden feszült és pattog, mintha minden percben azt várnák, mikor csap le valami rossz. Persze, érthető, hiszen egy ekkora mértékű pusztítás után kinek lenne kedve vidámnak lenni, ki tudna úgy elaludni, hogy minden rendben. Ez úgy néz ki, a mai élet rendje, amely körülöleli, és amelyben teljesen idegen, ahogy ő nyugodt léptekkel rója az egykoron népes utakat és úgy csinál, mint valami turista, semmi sem zökkenti ki. Már-már rikít róla minden, és lehet kicsit színészkednie kellene, hogy ne legyen egyenes célpont, hiszen tudott, hogy imádja eljátszani, hogy ő nem az, ami. A bizalomba férkőzni, elhitetni, hogy minden nyugodt. Valamelyest. Sok helyzetben, főképp halandók között, ritkábban nyitott a nyers erővel.
- Akkoriban nem volt más, még éppen hogy alakult a civilizáció. Amire nem találtak magyarázatot, azt annak hittek. Nem volt az annyira vészesen sok, gyakran cserélték, ha azt nézzük hogy nevek sok-sok évtized nem olyan sok idő – na igen, akinek az öröklét az ajándéka, annak pár dinasztia meg se kottyan, úgymond elillan mellette. Nem kellett félnie azoktól, amik akkoriban kínozták és igen hamar elvitték a halandókat, így nemigen rimánkodott istenekhez, vagy épp szobrokhoz, a szeme viszont mindig nyitva volt, mindent megfigyelt. Mert ő mindig is ilyen volt.
- Volt benne haszon. A kőfaragóknak munka, a rajzmestereknek munka, a fáraónak megannyi előny. Ó, haszon mindig volt az elnyomásban – mindig nyert valaki valamin, és azok a kisemberek szenvedték meg igazán, akik teljes erejükkel imádták ezeket az isteneket. - Mármint úgy érted, krokodilfejű meg mindenkinézetű? Ahh.. az csak olcsó trükk. Sokszor leginkább démonok játszadoztak, talán maga az igazi Isten, az angyalok. Nem ástam bele magam jobban, de nem láttam ilyen lényeket – aztán, ki tudja, mennyire volt az igaz. Lehet még a fivérei közül is sokan ezzel szórakoztak, semmi nincs kizárva. Noha elméje nem hétköznapi, vannak olyan dolgok, pillanatok, amiket nehezen idéz fel, elvégre nem egy hatalmas könyvtár, ahol betűrendbe állnak a dolgok, és persze a rabság is igencsak megnyirbálta ennek hatékonyságát. Előtérbe helyezett dolgokat, sokat elásott, időbe telne vagy veszett feladat lenne ilyenek után kutatnia. Nem is fontos, nem látja azt rajta, hogy élete múlik azon, megtudja-e erről az igazat, vagy sem. Inkább saját tudáshiánya foglalkoztatja, pillantgat körbe, találgat, kiszínezi a valóságot, ahogy ő tudná elképzelni, a másik szavai hallatán. Aztán felsóhajt, hisz nem tudja. Nem a legszebb válasz, amit hallott, de fiatal évei magyarázzák ezt. Hogy is mehetett ki a fejéből? Válogat valamit, de nem köti le a kazetták sorozata, pedig fogalma sincs, mégis mik lehetnek azok, de unalmasnak tűnnek.
- Az természetes, én inkább a működésére voltam kíváncsi, hogy mehetett itt.. minden. Persze, hogy pusztítanak, mert nem értik meg, de ekkora mértékben nem lettek volna sosem képesek, hacsak nem valami olyan fegyvert húztak volna elő, amely képes rá. De.. ahhoz túl primitívek – még ha közben olyan találmányaik is voltak, amiktől ő is csak pislogna, ha működne és nem csak annak roncsát látná.
- Képes albumok? - emeli meg a fejét, és forog. Arra a pontra kutat, ahonnan a könyvet vette el, és oda is lép, hogy kutasson. Arcok néznek vissza rá mosolyogva a megbarnult lapokról, majd lejjebb érve találja meg azt, amin városok neve szerepel és emeli fel azokat. - Erre gondoltál? - mutatja neki az útikalauzt, vagyis a hármat, amit összeszedett. Nem vaskos füzetek, de beléjük lapoz, és megbámulja a városok képeit. Kirázza kissé a hideg, a szöveget átfutja, de ez nem épp az, amit keres. Adatok, látnivalók, térképek. Jó lesz későbbre, így összetekeri, és elrejti kabátja belső zsebébe.
- Érdekel a te tudásod, továbbra is – nem érdekli a sértődés sem, amit az egész után levág. Had tegye, ideje van rá, őt meg.. nem érdekli. A rombolás után, a fájdalom elülte végén egyszerűen támaszkodik a falnak, és csendben hallgat, azt mutatva, képes ő erre is, és ha ezt várja, itt van. Lépjen. Ha az őrület annyira nem kergeti, akkor meglátja, és talán el is fogadja. Aztán meg majd.. kiderül.
- Naivan cuki? Ezt meg se hallottam – csóválja meg a fejét. Cuki. Aranyos, édes. Persze, majd pont ő. Szinte hallja, ahogy Ruben vagy épp másik testvére betegre röhögi magát. Jobb, hogy senki sincs itt.
- Ohh! Holt.. egyház. Nahát, nahát, azt hittem ennyi ember között elfér egy ilyen nyelv is – mereng el kicsit. Hogy ez most átok vagy áldás? Ajkain széles mosoly jelenik meg, elégedett mosoly, mi több, szinte örömteli. Szomorú persze, hogy nem ápolja senki, azonban így kevés a konkurencia, ha lehet így nevezni.
- Hát, mindenki azért nem. Ez egy hasznos információ, köszönöm. Én nem csak vélhetően van igazam, tudom pontosan. Én, mint említettem, tökéletesen értem – löki el magát a faltól, és keresgél. - Mivel lehet írni manapság? - fordul felé, mert nemigen igazodik ki, sőt, azt se tudja, mit keressen, fekete vérével pedig jobb, ha nem játszadozik, egyelőre nem akar semmit elszabadítani. - Nem olyan szentek azok, hogy érintéssel ártsanak – matat tovább, és papírt talál, valaminek egykori sima, barna csomagolását simítja ki, mivel a füzetek, amik a bolt sarkában álló részlegen pihennek, nemigen mondanak számára semmit.
- Lenézed? Pedig annak köszönheted az erőd. Tiszteld őt, én is azt tettem anyámmal. Mai napig bennem él – cinkos vigyor terül szét arcán, és a papírral lép oda vissza mellé, és egyelőre leereszti papírt tartó kezét, és kissé oldalra billenti fejét, miközben figyeli. Ravasz.. nagyon ravasz..
- Lehet róla szó, természetesen – biccent egyet, hiszen a fizetség itt nem érmék harmadát fogja jelenteni, ó, nagyon nem. Óvatos, nem fog ész nélkül mindenbe belemenni, ebben biztos lehet, és lesz is.
- Bizonyos mértékben, igen. Egy csere. De nem az ilyen gyermeteg viccekre, mint az áram. Mellesleg fogalmam sincs, miket soroltál fel, mindegy is.. - rázza meg a fejét. Mikró, oké, valami apró dolog, nagyon apró. Tévé? Jó, jobb ha leáll, egyelőre, ő kevesebbet játszadozik, vagy épp viccel. A viccreléje kicsit ki van égve, és nem az előbbi elektromos sokktól.
- Mutassam meg? Sajnos nekem nincs pikkelyes bőröm, hogy lásd. De mégis mit? Rengessek földet, romboljam le ezt a helyet, vagy esetleg másra vágysz? Nem, ez kívánság kérés, érdekel, mi az, amivel meg tudnálak győzni, úgy, igazán – érezheti közben persze, hogy szinte megszorongatja az erő, ami árad belőle. A vezeték, amely kiégett, szikrát szór ismét, de nem tesz semmiben sem kárt, odakint pedig elered az eső, de ez talán nem is az ő műve. Kíváncsi, mégis mit várna tőle, és ha íróeszközt is kap, lehet mutat valamit, ami tényleg meggyőzi.



Utolsó Poszt Csüt. Május 03, 2018 7:50 am
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Heuréka! Érti! Tudja! Legalább is felfogta, hogy mit akartam mondani, ez pedig már fél siker. Mit fél siker, egyenesen örvendetes hírnek örvend. Örömömben akár még ujjonganék is, tapsikolnék és ugrálnék. Ha eltöltene örömmel, a valóságban azonban sok minden eltölt, de az érzések azok, melyek messzire kerülnek engem. Nem is foglalkoztat ez, semmi értelmük nincsen. A csoda az az, hogy tökéletesen meg tudom játszani, hogyha örülök valaminek, vagy épp nem. Még ha ezt egy picit őrült módon is teszem meg, de legyen ez a védjegyem. Mindenkinek kell egy ilyen.
Inkább mondjátok meg, hogy hol lehet ezt levédetni? Valamit, valahol, valaki magyarázott ezzel kapcsolatban. De ki volt és miért?
- Na épp ezért volt. Én, őrült vagyok - mutatok magamra, teljesen beismerve, hogy nincs ki mind a négy kerekem. Ez az igazi őrültség nem igaz? Amikor ezt képes vagy beismerni, de mégsem zavar. Sőt mi több, ezt kell kiaknázni ebben. Pontosan tudom, hogy mit miért csinálok, vagy épp nem tudom. Nem hinném, hogy kétszer megtettem volna már ugyanazt, vagy hogy cselekedeteim logikusak lennének.
Mondjuk úgy, hogy azt csinálok és úgy, ahogy ahhoz épp kedvem van, fittyet hányva minden következménynek.
- De, hogy ezernyi istent imádjak, melyek ilyen nevetségesen is néztek ki? - vonom össze szemöldökömet, halkan elnevetve magam. - Sok mindenre képes vagyok, de ó… talán ha látnék benne hasznot. DE mondd csak… Ezek tényleg léteztek? - ráncolom össze orrom lépteke mellett a bőrt. Hisz ezt nem lehet tudni, ugyanis a kicsi leviatánok létezéséről sem tudtam eddig, ez alapján… Vajon a vasorrú bába s létezik?
Beszélgetésünk fonala azonban hamar áttér a földrajzra - ha már a biológiát és a történelmet lezártuk. Lassan tényleg úgy érzem magam, mint egy kis tanár. Talán fizetséget kellene kérnem érte, nem igaz? Habár még azt sem tudom, hogy mit tud, ennek fényében még nem kérek. Hiszen… ki tudja, hogy mire képes. Apróságokat nem fogok tőle. Főleg ha bebizonyosodik, hogy ennél többet is adhatna nekem.
- Nem tudom - vonogatom meg a vállamat, egy újabb szemetet véve a kezemben, és a hátam mögé dobva. Nem zavartat a gondolat, hogy épp egy falnak repül, ahol hatalmas elemek zuhannak a föld irányába. Egykorvolt televízió hatalmas doboza meginog egy polc tetején. Van még értelmük vajon ezeknek?
Uh, kazetták! Mohón forgatva őket, felfedezek néhány általam ismeretlen zenekart. Pfúj, hogy néz ki ez az Alice Cooper? Mondjuk… cuki a sérója.
De nem ez a lényeg! Mi is!?
Lucifer borogass!
The Razors Edge! Még a világpusztulás előtt jött ki, alig maradt belőle pár példány!
Izé…
- Már az egész pusztulás után születtem. Fogalmam sincs, hogy milyen volt fénykorában. Gondolom tele volt emberekkel - ráncolom össze arcomat, fintorba. Ez a gondolat nem tetszik. - Ők pedig hajlamosak arra, hogy elpusztítsanak maguk körül mindet - vonogatom meg a vállam megtámaszkodva egy polc lapján, figyelve a kicsi leviatánt. - Vannak képes albumok, azokból többet megtudhatsz. Ám ha a pusztulás utáni állapotok érdekelnek, azokból pontos leírásokat tudok adni - hisz én már ebben nőttem fel. Nem láthattam meg a napvilágot a régi világban - de ez egy percig sem zavar, sőt mi több. Még kedvteléssel is tölt el.
De aztán történik valami, amely az egész kapcsolatunkat megbélyegzi és ha ez nem lenne elég!
Az álnok! Nem tetszik ez neki! Nem tetszik neki! NEM! tetszik! neki!
Az alávaló bitang! Én itt a lelketlen lelkem kiteszem neki, mindent megteszek azért, hogy a lehető legtöbb dolgot megtudjon erről a vilgából és így hálálja meg!? Pedig az a show is része a műsornak!  A tudásnak! Hogy lehet… ilyen… ilyen… ilyen… begyöpösödött?
- Soha - húzom fel pisze orromat, úgy hogy fejem emelem fel. Félig lehunyt szemem mögül tekintek rá az alávalóra. És még folytatja is! Hogy lehet ennyire… ennyire… ennyire…
Mégis hogy lehetne azt befejezni, ami lényegében az egész életed? Mi lenne más az enyém, ha nem örökös színjáték. Sokszor már azt sem tudom, hogy ki is vagyok én - nem mintha annyira zavarna. Ez mind én vagyok. Az összes színjátékban ott vagyok én, de hogy melyikben melyik részem? Az maradjon meg az örökkévalóság titkának.
Az elfoglaltságra hetykén rántom meg a vállamat. Annyira nem érdekel nagyfater, jó helyen van, ahol van. Ha igazak a pletykák, akkor számos embernő alatt… vagy felett. Hányhatnékom van.
- Fejlődött? - vonom fel kérdőn szemöldököm, tekintetem őszinte hitetlenkesről árulkodik. - Annyira naivan cuki vagy, hogy legszívesebben egy nyárson sütnélek meg, aztán megzabálnám ropogósra égett bőröcskédet - felelem őszintén számára. Ebben most tényleg semmi színjáték - annyira - nincs, mint máskor. De hát… Hogy lehet ennyire… édes. Torkomat megköszörülve újra csak vigyorogva tekintek rá. - Na hát, kicsi leviatán, az az igazság, hogy a latin nem hogy fejlődött volna, de már a születésem előtti időkben is holt nyelvnek hívták. Elfelejtették, legfeljebb az egyház az, mely megtartotta - vakarom meg orrom tövét, ebben sem vagyok teljesen biztos - Aki ma azt akar tanulni, az… - visszagondolok saját módszereimre, aztán csak a fejemet rázom meg - Nem tud. Egy-két csapdáról van leírás, illusztráció, hogy pontosan mit hogyan kell megrajzolni, pontosan hova mit kell írni, de hogy miért? Vélhetőleg igazad van, lehetnek erősebb pecsétek, ha az ember játszana a szavakkal, de azt a nyelvet… mindenki elfelejtette - fejtem ki kissé hosszabban és komolyabban. Ne nézz így, ez a téma még érdekel is engem. Hiszen ha igaz az a feltevés, melyekre évekkel ezelőtt jöttem rá, akkor hatalmas kincs lehet az, ki beszéli még ezt… és mondjuk nem angyal és nem is olyan démon, kivel már szóba sem állok.
Észben kell tartanom, hogy értékes a tudása.
- Dicsekedett - szörnyülködök tovább. Hiszen ez már… Komolyan, még ha Hermésznek igaza is van, akkor is ez az egész undorító. Hogy… - Hogy nem ég szénné aki egy szent teremtményhez ér hozzá? - szörnyülködök tovább. Nem, ezt akkor sem fogom megérteni, nem érdekel, hogy mennyire magyarázza, hogy ez csak a munkája volt. A cuki pofim emlegetésére mégis felengedek, galád mosoly kúszik grimaszolt arcom helyére. Jó, tudja, hogy miként kell lekenyerezni.
De aztán jön az újabb tőr a szívembe. Ennyi volt a mosolyom.
- Igen - mímelek sírást, ajkaim legörbülnek, szemem is becsukom hozzá, vállaim megeresztem. A pokolban esküvő. Remélem, hogy az egész hely felrobban a picsába utána. Ez már mindennek a teteje. - Nem csoda, hogy jön a végítélet - húzom el a számat, de hopsz!
Ez tetszik nekem, akkor vigyorogjunk ennek örömére.
Trolololo.
- Az egyetlen dolog amiért lenézem az apámat - öklendezek egyet. Persze értem én, hogy a démonoknak is vannak olykor szükségleteik, de ami sok az… sok és… pfúj! Nem, inkább nem gondolok bele. Habár azt sem tudom, hogy miként tudta a frigid anyámat megdugni, de ez már más téma. Ahogy apám is. Inkább elengedem egy könnyed legyintéssel.
De persze, hogy ez a sértett színjáték sem tetszik neki! Az alávaló! Na kap majd!
Azonban kimondja a bűvös szavakat. Szemeim megcsillannak, mégis nyugodtan szemlélem, félig lehunyt szemmel, keresztbe font karokkal.
- A kérdés inkább az, hogy hajlandó is lennél-e megfizetni mindazt - nem adom könnyen magam, sem a tudásomat. Egy picit hadd izzadjon már, aztán ha mégsem áll kötélnek nekem úgy is jó. A másik oldalon is tökéletesen helyt tudok állni. Még meg tudom nehezíteni a dolgát.
- Nézzük csak - kezdem el piszkálgatni a koszokat a körmöm alatt. Mi is lehetne az… ó már tudom, nem mintha eddig nem tudtam volna. - Te olyan tudás birtokában vagy, ami nekem nincs meg, én olyanba ami neked nincs meg… Egyszerű cserének tűnik - vonom meg a vállamat könnyedén. Minden csak rajta áll, nem rajtam.
Na jó, talán ha nem kéretném magam ennyire.
-Ó, hát az elektromosság vicces dolog volt. Működött vele rádió, tévé, villany, mikró, sok más háztartási eszköz - vakarom meg felkaromat. Igazából nagyot nem is hazudtam, ha belegondolok. Voltak próbálkozások befogni a villámokat erre… csak semmi sem tudta tárolni őket, túl nagy volt a feszültség.
De aztán mégis csak hangos nevetésbe török ki, hiszen ez minden, csak épp vicces. De nagyon. Annyira… mókás ez a Hermész, hogy menten tényleg meg fogom zabálni.
Igaz ő nem gondolja ezt annak, hangstílusa is erre utál. A földön ülve, törökülésbe fogom be a számat, visszanyelve minden nevetésemet, könnyes szemmel tekintve rá. Senkit se tévesszenek meg a könnyes szemek. Ezek valójában a nevetéstől csordultak ki.
Olyan dühös. Olyan édes. Hát lehetne rá haragudni? Főleg, ahogy egy szuszra elmondja az egészet. Ajkaim lebiggyednek.
- De játszani jó - vágok bele. Úgy nézhetünk ki, mint egy báty és húg. Az előbbi lehordja a másikat, amiért az rendetlen volt, az utóbbi pedig megbánó arccal ül előtte, és úgy néz ki, mintha élete legnagyobb problémája lenne ez. Eme gondolaton olyannyira jót mulatok, hogy metnen elfelejtem miért is ülök így itt. Inkább csak újra felkacagok, és fejem felemelve…
- Upsz - leszek csendbe újra. - Akkor mutasd meg, hogy ki vagy - villan tekintetem kihívóan. Igen. Mutassa meg, ha fogalmam sincs róla. Talán ha látnám, akkor helyén is kezelném. - Addig úgysem tudlak méltón viselkedni veled - vonom meg a vállam továbbra is a földön ülve.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 28, 2018 4:46 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1454 • Credit:

 
Ez nem az ő hiába, köztük olyan generációs szakadék pihen, amelynek a mélyére senki sem jut le ebben az évezredben, és persze így igencsak nehézkes egyes dolgokat megértetni a másikkal. Persze, nem hülye ő, az agya mint a szivacs, elvégre nem emberi, könnyen elraktároz dolgokat, azonban a semmiből teremteni, mint holmi isten... még nem képes rá. De dolgozik rajta.
Egyszerű dolgok, nevetséges apróságok, neki azonban nagynak számítanak. Amikor legutóbb élt, olyanok számítottak újdonságnak, amelyek ma már feledésbe is merültek, vagy épp beépült valamibe és teljesen el is felejtették szinte, most pedig még így, hamvaiban is vannak olyan dolgok, amiket nem tud értelmezni még annyival sem, amennyit a hosszú élet adott neki. Sokan ezen nevetnek, őt azonban ez jobban bosszantja, mint azok, akik nevetnek, vagy bármi mást tesznek. Mindegy, ez egy olyan dolog, amit magának kell majd legyűrnie, és megoldania, nem fogja azt várni, hogy most ez a lány majd mindent megold pillanatok alatt, sőt, talán semmit se vár tőle igazán és akkor nincs csalódás. Bár, hogy valóban érez-e ilyesmit, az már filozófiai kérdésnek is elmehet. Mit érez a leviatán?
- Ahh! - emeli meg a fejét is, röpke mozdulattal, miután felvilágosítja, miről is volt szó. Így már minden más – Persze, hogy láttam, csak épp nem minden kifejezés maradt úgy, ahogy annak idején, és kell egy kis idő, mire eszembe is jutnak. Valóban tele volt velük a Nílus, még istenük is volt krokodil fejjel, de miért volt beteg nép? - érdeklődik, noha nem azért, mert olyan bőszen akarja őket éltetni, hiszen tényleg megvolt a maguk baja, úgy.. mindennel. Vérfertőzés, gyilkosságok, mániákusok vagy épp fanatikusok, ami rosszat keresni kell, ott meglelik, csak épp nem úgy írja le a történelem, ahogy kell, de aki látta őket, tudja, hogy milyen. De ezek mellett egy olyan korszak amely mégis csodálatos és érdekes volt, a civilizáció egyik bölcsője, a kezdet egy új felé, csak épp mindent eltöröltek végül, amely addig kifejlődött. Csalódás.
- Nos, biztosan. Én nem hallottam még így a kontinens nevét, bizonyára ez már utána született. De.. Amerika. Fénykorában is ilyen.. magas volt? Hatalmas épületek, beton mindenhol és emberek százezrei? Mármint, most sok fiatal fát látok, de előtte hol voltak, milyen volt? - tippelni tud csak, saccolni, hogy mégis milyen volt az a világ, amelyből ez válhatott. No meg, nem csak ez az egy város pihen rajta, hatalmas a terület, saccolni sem tud, mennyire, de tudja, hogy mindig lesz valami, egy új szeglet, amelyet sosem látott, még akkor is, amikor direkt körbe-körbe járkál, és le sem tér az útról. Egyelőre azonban itt tart még, nem szalad előre, csupán szemeit forgatja meg a közjátékra amit leművel. Ennyire nem kell felfújni semmit sem, ő mindig is túlzónak érezte ezt, eme komédiát egy-egy beszélgetés közepette, elvégre nem ettől lesz majd épp érdekes, a szavak épp elegek lennének. Nem csapja le, nem szól semmit, csak nézi fapofával, várja, mikor ér véget a darab. De tapsot ne várjon inkább.
- Befejezted? - szól közbe, majd ő is felpillant az égre, mintha kíváncsi lenne arra, hogy a könyörgése mégis mit fog történni, azon kívül, hogy a lassan felettük összegyűlő, sötétebb, vaskosabb felhőkből esőcseppek kezdenek majd rájuk hullani. De még az se érkezik, villám, jég és egyéb más sem, így a történet itt véget is ért. - Most bizonyára elfoglalt ahhoz, hogy leátkozzon – gúnyolódik egy kicsit, apró vigyorral, nem mintha ezzel most az lenne majd a célja, hogy most épp ő sértegesse a lányt. Az ég morcosabb, de ártalmatlan, szárazak maradnak, noha ő hosszú idő óta nem érzett magán igazi, frissítő esőt, így nem lenne ellenére. Na de majd..
- Nem jönnek el? Akkor ócska a módszer. Vannak olyan erősek, amik szinte odarángatják őt, ha akarja, ha nem. Persze, persze, függ hogy milyen erős, hisz magát az Ördögöt, az arkangyalokat nehezebb, de sosem lehetetlen – rázza a fejét, mert ezek szerint olyasmit maradtak itt, olyan igék, amikkel csak játszani lehet, cselekedni nem. - Ezt szomorúan hallom, az én latinom még tökéletes, eredeti állapotú. Fejlődött azóta valamit azért? - érti ezt arra, mennyire rég ment ki a divatból, mennyire változott a lényege. Bár a legtöbb ige ősi, így azok adottak, és talán még hasznos is lehet az, hogy nem mindenki tudja csak úgy kezelni, ha az ujjai közé kaparintja őket. Sőt. Ez kifejezetten kedvező fordulat.
- És még beszélt is róla? Szerencsétlen, de nézd, az angyalok a tökéletes tisztaság, a démonok imádnak megrontani bárkit, így úgy vélte ez lesz az ő mesterműve. Az angyalnak meg nagyobb gondja is akad utána, hogy ki bújt be mellé. Ne foglalkozz vele, amíg nem előtted művelik, még a végén ráncos lesz az aranyos arcocskád – hiába szívósak a félvérek, nem halhatatlanok, nem olyanok, akiken nem fog az idő vasfoga, vagyis, amíg a világ normális volt ez így működött, most azonban annyi minden zavaros, hogy fogalma sincs, mi az a még működik, és mi az, ami egyelőre nem. - A Pokolban esküvő – úgy ismétli, mintha valami lehetetlen dolog lenne, márpedig az is, az a hely nem alkalmas ilyesmire, főleg, hogy a lelkek ott kínlódnak körülöttük. Mint egy rossz vicc. Jelenleg azonban semmi nem alkalmas, se az idő, se a körülmény, se semmi. Sok apró dolog lebeg körülöttük, amelyekről akár fogalmuk sincsen, de holnap talán az egész világot megváltoztatja. Egyelőre minden csendes körülötte, de feszült minden, talán a lánynak fogalma sincs arról, hogy mi a tétje annak, ami a világban mozog, vagy épp arról, akiről említést tett. Ha az angyal szavai igazak, sokkal komolyabb, mint milyen könnyedén kiejti és beszél róla. Na de ne ugorjon ennyire előre, semmi értelme. Minden el fog jönni, időben. Ő rettentő mód nem aggódik.
- Mindig is azt csinálták, te is egy olyanból születtél – mintha ezzel akkora gond lenne. Hány meg hány járt közöttük és mászott be a korszak gyönyörűségei mellé. Hát, nem is egy, de nem is kettő. Ez már csak nem is lesz másképp és felettébb vicces azt látnia, ahogy egy ilyen eset gyümölcse fintorog és ítéli el azt, amit csinálnak. Ugyan már, a világ félig meghalhat, de a bujaság akkor is jelen lesz, ameddig az utolsó páros el nem pusztul. De undora hamar sértettséggé válik, és pont nem ő lesz az, aki majd valóban könyörögni fog. Talál mást, megoldja egyedül vagy épp más testvérével, vagy akármivel. Újabb sóhaj hagyja el ajkait és ez most már a türelmetlenségtől terhes.
- Ó, pedig biztosan meg tudnánk egyezni a segítség áráról – mintha egyszerű dolog lenne, mintha csak valami apró szívesség. De ha nem, hát nem, ő aztán nem fogja erőltetni a dolgot, nem lesz az, hogy térden állva könyörög. - Milyen bölcs vagy, ezt jó hallani – sose szerette a buta, és üres embereket, akiknek nincsen semmi önálló gondolatuk. Bár hogy ezzel mire célzott, jelenleg nem tudja, de ami késik.. az nem siet. - Bizonyára persze te sok mindent tudsz, ami nekem hasznos lehetne. Mond csak, mivel lehetne téged kibékíteni? - hízeleg, mint egy démon, mert részben az, mert anyja jóvoltából szert tett erre, hogy bizonyos módon elérje, amit akar, vagy amit épp egy teljesen más lélek kíván. Mikor és hogy, rég használta ezen képességét, rég kellett ilyesmit tennie, így lehet nem tökéletes, azonban magabiztos és ez már félsiker.
- Áhá.. villám. És mi működött vele? Minden? - egyelőre nem keres ebben semmi logikát, elhiszi és igazából nincs olyan nagy tétje, mennyire igaz az, hogy villámokat fogtak be, vagy bármi más módszerrel tették. Már nemigen érzi, nemigen működik és talán haszna sincs, bár a nagyobb városok mellett érezni némi vibrálást, vagy minek nevezheti azt. Azonban itt és most megérezheti mégis mekkora erő lapul egy ilyen kicsi dologban. Erősen reagált rá, erővel, amit a másik sínylett meg, azonban úgy hallja, nemigen hatotta meg különösebben. Kezét megrázva igyekszik eltüntetni az érzetet, miközben felé fordulva lépked közelebb hozzá, és pillant le rá. Fejét megrázva engedi le a kezét, és sóhajt egy nagyot. Az áram már nem kínozza annyira a testét, de tény, hogy igen nagy erőt vett ki belőle az, hogy ne zuhanjon össze és a leghamarabb rendbe is hozza magát. De ebből semmit sem tudat a másikkal, csak figyeli, és dühödten fújtat.
- Én akartam megfogni, nem vártam semmi engedélyt – rázza meg a fejét, lábával a törmeléket és azokat a holmikat, amiket a zuhanással sodort le a polcokról. Semmi hasznos, már csak szemét.
- Hagyd már abba ezt, rohadt idegesítő. Kiforgatod a szavaimat.. - torpan meg mellette. - Hagyjuk a játékot, meg mindent. Az előbb mondtam hogy nyugodtan segíts, nem zárkózom el előle, azonban azt soha ne várd, hogy könyörögjek, esdekeljek neked. Én nem a kis barátaid vagyok, sem azok a „démonok”, akiket ugráltatni próbálsz. Mint mondtam, fogalmad sincs semmiről, mi vagyok valójában, de képes vagyok arra, hogy értelmesen megoldjam a dolgaimat. Szóval.. hajlandó vagy nem csak gúnyolódni és játszadozni, hogy megmutassam, én is tudok olyan trükköket, amiktől még talán meg is lepődsz.



Utolsó Poszt Szomb. Ápr. 21, 2018 9:59 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


To Athan
The beauty of insane
Furcsa beszélni egy olyan lénnyel ki nem érti a szavaidat, melyeket kiejtsz és lényegében mindenre visszakérdez. Akár egy akadékos kiskölyök, aki többet akarna tudni a világról, mint ami kijár neki. „De miért?” kezdetű kérdésekre már az sem érdekel, ha az illető gyerek. Kést a szívébe, Kínom pedig szívesen megteszi ezt nekem. A szívük még egyet utoljára dobban parányi mellkasukba, vörös, forró vérük végig csorog rajtuk, tekintetükben az ártatlanság fénye még utolsót lobban. Az értetlenkedés ül ki arcukra.
Nem egy gyerekre vigyáztam, amikor még „dolgoztam” persze mindig érték őket balesetek, teljesen véletlenül, nekem aztán semmi közöm nem volt soha hozzájuk. Köztudott volt, hogy gyűlölőm az ostoba embereket és van e ostobább, mint egy gyermeknél? Persze a szülőknek erről sose kellett tudniuk, elég volt, ha szépen, ártatlanul mosolyogtam rájuk, hogy elhiggyék ártalmatlanságamat.
De elkanyarodtunk a beszélgetéstől.
- Krokodil, noha a kettő nem ugyanaz, noha nagyon is hasonlítanak egymásra! Mondd, hogy krokodilt láttál már életedbe, légyszi! Úgy hírlik, hogy Egyiptom a mágusok őshazája, szóval ott kellett járnod. Úgy hírlik, hogy ottani folyókban sok volt a kroki, még valami istenük is volt ilyen fejjel… Beteg egy nép volt, ha engem kérdezel, na ezek az aligátorok pont ilyenek, csak épp itt élnek és sokkal veszélyesebbek. Kis cuki lények - vonom meg a vállamat könnyedén. Következő kifejtésére hangosan tapsolok, lelkesen, kettőt dobbantva a lábammal.
- De okos vagy! Máris többet tudsz, mint bárki más! Igen, ez így van, de tudja a fene, hogy miért Amerikát választották… Amerika a földrész, ahol most állsz és az ország, ahol ez a város van, sok évszázada fedezték fel, vagyis igazából… felfedezhető az, ami mindig is megvolt? - teszem fel a költői kérdést, vállamat újra csak megvonva… Mit is akartam ebből kihozni? Jaj már megint elkalandoztam, de hát… Annyi minden van, melyet össze lehet hazudni egy olyan alaknak, ki évszázadok hagyott ki a földi életből. Mivel kezdjem? A robotharcokkal? Uh, nem is! Vannak sokkal érdekesebb hazguságok! Mondjuk ama betegség amitől két fejed nő.
Haha… Nevetésem nem csak magamba folytatom le, hanem hangosan is kicsúsznak ajkaim közül.
- Ha! Szent Luciferre! - kapok ijedten a szívemhez, arcomról a teljes döbbenet és sajnálkozás vonható le. - Kérlek! Bocsáss meg, eme hatalmas bűnömet, én… Nem is tudom, hogy miként gondoltam… Miként gondolhattam, eme bűnös Gondolatot. Ó, Lucifer! - emelem fejemet, de kezeimet is teátrálisan az ég irányába. - Kérlek szállj alá és büntess meg, mert ó, megsértettem egy érző lelket! - teljes áhítattal ejtem ki a szavakat, a gúny úgy csepeg le róluk, mint ahogy méreg folyik végig a vékony fiolákon. Mégsem nevetem el magamat, most nem teszem. Mindjárt tényleg megilletődöm, amiért képes voltam valakit, ÉN!!! megsérteni!
Szörnyűség és…
Jah. Hogy nem érdekel?
Upszi.
Hatalmasra tágulnak ki szemeim, ahogy fütyörészve tekintek el a férfi válla fellett a semmibe.
- Ne hidd, hogy olyan egyszerű megidézni egy démont, vagy angyalt, rendszerint nem jönnek el, ha meg véletlen fel is fedezel valakiben valami természetfelettit, nem mindenki tudja helyesen használni a pecséteket… A latin nyelv kiment a divatból, rosszul ragozzák a szavakat - pedig a szó nagy úr, a rúnák miatt is már. A legtöbbje pedig tényleg egy oly holt nyelven íródott, melyet ma már kevesen ismerhetnek. Ismernek is. A tévesen leírt feljegyzések pedig csak bajokat okozhatnak és ember legyen a talpán, aki ki tudja találni, hogy az mi lehetett valójában.
- Áh, a teremtettek is uncsik lettek, persze vannak kivételek, de képzeld!!! Az egyik!! Nekem ecsetelte, hogy milyen jó is volt egy angyallal hálni! - kapok ijedten ezúttal az ő szívéhez, szavaimat úgy suttogom, mintha a legnagyobb titkot árulnám el számára. - És ezt halál komolyan is gondolta! Vagyis azt hiszem ezt magyarázta - fintorodok el, elfordulva tőle, kicsit homályosak az emlékeim arról az estéről. - Valami kamionnal itatott le, lehet csak behaluztam, de sajnos ezeket kinézem belőlük - vonom meg újra csak a vállamat. Csalódtam bennük. Nem elég, hogy a gyengébbeket mily egyszerűen el lehetett kapni, megkínozni, és visszaküldeni őket a pokolba, de még a „hatalmasok” is… - Arra viszont emlékszem, hogy esküvőt akartak a pokolban! - hasít elmémbe az emlék felismerése! Komolyan.
Felfordul ettől a gyomrom nem is kicsit. HA ettem volna ma valamit, tuti, hogy most lenne az, hogy kitaccsolok.
Persze, hogy tudja, hogy ki mit hozott. De bólogat szavaimra, szóval ezeket érti. Nyilván ezt érti! De az aligátort nem! Kész rejtély a manus, de még hogy az én fejemben van teljes káosz. Hát az övébe mi lehet? Uh, vajon bele lehet kukkantani egy kicsit? És ha felvágnám és megenném az agyát? A tudását megkapnám?
Hangosan nevetem csak el újra magamat.
- Azaz - legyintek könnyedén a név hallatán, vagyis titulus hallatán. Többet köszönhetek neki, mint azt gondolni véltem volna. Miatta nem félem már a halált, noha mielőtt tényleg, teljesen meghalnék, még el kell adnom a lelkemet. Fel kellene keresnem a legrémesebb apát a világon.
Túlzottan azonban mégsem izgat, ez a téma. Mondanám, hogy majd lesz, ami lesz, de… Ez elég rossz hozzáállás, most tenni ellene, mégis mit tudnék? A vihar előtti csend telepedett a világra. Mindenki kivár, nem készülnek fel. Mire várnak? A sötétség újabb lépésére.
- Na! Ők a tisztes kivételek! Meg-még egy-két herceg a többi csak úgy… lézeng a világba… Az a heppjük, hogy emberekkel dugjanak - forgatom meg szemeimet. Komolyan ennyire… nincs… Vagy épp esküvőket szervezgessenek a pokolba. Hova fajult ez a világ? Esküszöm egyre szimpibb Gabi-bácsi. Ő legalább tényleg azt a velöjéig ható gonoszságot képviseli, mely számomra igencsak csábító.
De amíg a lovasokba és apámba nem csalódok, addig nincs oka senkinek abban, hogy átállok Gabi-mami oldalára.
Jaj de hol is… Egyszer le kellene szögeznem a gondolataimat egy helyre.
- Habár a halál most megkapja a legnagyobb kínázását - gondolkozok el hangosan. A démon, ki a halálért felelős… s ki képtelen ölni, mert az emberek halhatatlanok. Mily tragikus komédia ez az ő szemszögéből. Mily bosszús lehet… Habár nem annak tűnt, amikor velem volt.
Viszont most a manus kiborít. Hermész, Hermész, mégis hogy beszélhetsz ebben a világban, velem így? Amikor bármit könnyedén ellened fordíthatok? Arcomat sértődötten fújom fel, hallgatva, mennyire is nem is kér az én segítségemből. NA jól van, ha azt hiszed, hogy egy percig is számít, hogy segítsek neked… Még csak én tennék neked szívességet, de tudod mit?
- Ezek után már akkor sem segítenék, ha térden állva könyörögnél - fordítom sértetten oldalra a fejemet, magasba emelve azt. Ennyi, kész, vége. Elásta magát nálam, már nem is érdekel a sorsa. Remélem az emberek megzabálják reggelire. Habár ahhoz tudniuk kellene létezéséről… Mennyi idő lenne szólni nekik erről?
Még hogy segítsek. Pf… Boldoguljon akkor ebben a világban. Majd megtanulja, hogy kivel miként kell beszélni. Ó, az az édes bosszú, érzem, hogy közel van már.
Minden rakoncátlan gyereket meg kell büntetni. S jelenleg ő most az.
- Ja, de mit érsz a vérzésükkel, ha az begyógyul, ha nem a megfelelő eszközzel szúrod le őket? Ne hidd, hogy itt minden bokron angyalpenge terem - amaz oly ritka kincs a mai világban, hogy kuriózumnak számít. Bárcsak egyszer tudnék szerezni, de anélkül, harcolni ellenük? Szinte lehetetlenség.
- Egy oly jelenben, melynek nem ismered a múltját, csak egy apró részletét. Hogy megértsd a jelent, hogy a jövőbe tudj gondolkozni, ismerni kell a múltat, nehogy elkövess oly hibákat, melyeket már elkövettek egyszer - jegyzem meg elmésen, de mielőtt még komolyan elhinné szavamat, újra csak nevetésbe fulladok ki. Holott ezt most tényleg így gondolom, nevetésem pedig mű. De hé, vigyázzunk! Még a végén azt fogja gondolni, hogy több gógyisom van, mint amennyi látszódik. Fenn kell tartani az őrült képet, melyet magamról alkottam. Így kevésbé gondolnak veszélyesnek, aztán pedig csak…
Bumm…
Hirtelen csap a képükbe a meglepetés. Mily jó is az.
Mint ahogy az elektromosság játékos ismeretlensége is. Esküszöm, olyan, mint egy csenevész gyerek, ki most fedezi fel a valóságot.
- Ez kérlek, egy befogott villám. Igen egyszerűen működik, vannak odakint, viharvadászok. Akik elfognak egy-egy kósza villámot… S azt elektromossággá alakítják át, ami áramot ad. De ha nincs villám, nincs áram. S fogyatkozóban vannak a viharos esték már - biggyednek le ajkaim, mint akinek valóban az élete a villámokén múlna. Ő nem akarta megismerni a múltat, hát tessék, az ide vezet. Ahhoz, hogy bármilyen hülyeséget be lehet nekik adni. Ha utána néz, rá fog jönni, hogy ez mind nem igaz, de addig?
Csak az én szavamnak hihet.
Csendesen szemlélem a kicsi leviatán ténykedését, és nem szólok bele, abba amit csinál. A villany halk zümmögése, csak ennyi zavar meg minket, ám számára ez még akkor is szokatlan zaj lehet.
Figyelmeztetnem kellene, de… Ő nem kért a segítségemből, így pedig hát… Hangos nevetéssel fogadom, ahogy az áram megrázza a testét. Ismerős érzéseket kelt bennem, emlékképek cikáznak gondolataimba, melyeket képtelen vagyok kizárni. Őrült nevetésem ennek is szól, nem csak az ő szenvedésének. Én meg mondtam, hogy az villám, ha pedig még nem csapta meg… akkor az ő baja, ha így nyúlka piszkál.
De persze Hermész nem így gondolja, inkább erővel lök egy polcnak, mi tehetetlenül borul fel velem együtt. Nevetésem mégsem marad annyiban.
- Pedig nagyon, de nagyon mókás volt! - nevetem hasamat fogva, lábaimmal kapálózva. Mit érdekel, hogy a polcok éle hátamat, csípőmet nyomják? Ez a fájdalom el sem hat az elmémig igazán. Kacagásom idegesítő lehet, éles és sokáig tart. Levegőt már alig kapok közbe, könnyeim patakokban folynak le két oldalról arcomon.
- Na jó - fejezem be, mint akinél az egészet félbevágták. - Egy szóval sem mondtam, hogy nyúlj bele, te meg a segítségem nem kéred - gurulok le a polcról, ahol is találok egy…
Elemmel működő hajgöndörítő valamibuszát… Befogod két tincsed és… Isthenem, de hülyeségeket tudnak kitalálni az emberek.
- Amint látom, tényleg boldogulnál az emberekkel szembe, csak egy konnektort mutassanak neked - nevetem el újra magamat, végül ajkaim biggyedtnek le. - Szegény pici levikét megbaszta az áram… Bibis lett a kicsi kezecskéje, szipp… Most lesz itt a világ vége? - tápászkodok fel, arcomon a merő bánat uralkodik el. Tényleg sajnálom. De tényleg!
Valóban!
- Azt hiszem, hogy akkor a könyvtárba ne menj el, ott rögtön meghalsz! Mit kezdenél egy forgó lépcsővel! Egy lift agyonzúzna! - kapok újra ijedten szívemhez, rémesebbnél, rémesebb dolgokat elé állítva.


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○



I looked in the mirror and said to myself

Why are you so serious?

It's time to confront my demon

avatar



☩ Reagok :
145
☩ Play by :
☠ Alexander Calvert

Utolsó Poszt Szer. Ápr. 18, 2018 9:11 pm
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


☠️ Kihalt utak szépsége

Kyara & Athan
szószám: 1510 • Credit:

 
Ez a lány kész talány, sosincs egyenes válasza, egyenes reakciója a dolgokra, vagy ha van is, nem olyan egyértelmű. Persze ezzel nem azt akarja mutatni, hogy nem képes olvasni belőle, vagy épp kitalálni, mi lehet a válasz, de nem is olyan könnyű, mint mondjuk egy egyszerű halandó lényéből. Bizonyára ez a félvér kuriózum, az a plusz, amely kiemeli őket többek között az emberek közül. Meg persze, az őrület, az is nagykanállal ad a megfejthetetlen és talán komolyan se vehető személyiségéhez. Az, hogy ez csak jobb, vagy rosszabb lesz, nem tudja előre, bizonyára nála is lesz olyan időszak, amikor magából kikelve tör és zúz, vagy épp teljesen elveszít mindenféle irányítást. Az olyankor a legszebb, bár lehet, most mégsem akarja megtapasztalni, abban nincs sok érdekes, tomboló embereket is látott eleget. Azzal még ők is rendelkeznek, csak ritkán éri el őket.
A helyszín felfestése valóban kíván megjegyeznivalót, elvégre, ilyen tájakat nagyon is látott, abban a korban amikor az ő virágkoruk tartott, még az ilyen tájak voltak többségben, nem pedig a betonvárosok, vagy épp falvak, vagy akármik, amiket azóta látott, mióta kiszabadult. Még mindig utak kötik össze a helyeket, de ezeken már aligha, vagyis fénykorukban nemigen törhetett ki szekér kereke, hiszen simák és bár megrágta őket a harc, a vég, mégis el tudja képzelni, mennyire sima és kényelmes lehetett rajta közlekedni. Igazából, még fetrengett is rajta, amikor elsőnek látta, kiterülve, mintha csak fű lenne, de a szaga még így is irtózatos volt, nemigen kívánt sokat elidőzni rajt. Minden túl fura, még túlságosan.
- Aligátor? - billenti oldalra a fejét. Jelen esetben fogalma sincs, mit is takar, de ha mocsárról van szó, sejtheti, miféle lények élnek ott. Tekintve, hogy ő igen hamar kiesett a forgalomból, a mai, véglegesített dolgok, akárcsak elnevezések számára sokszor nem takarnak semmit, hiszen nem mindent így hívtak a régi szép időkben. - Igen, vélhetően otthoni a környezet, kedvező az éghajlat. Vagy csak jól védhető, de az is lehet, hogy csupán véletlen. Nem kerestek benne logikát, jó volt az, ahol kivetette őket a föld. Azt hallottam az angyaloknak is van helyük, mármint kettő is, mert ugye vannak a lázadók meg a normálisak. Úgy néz ki, mindenki megtalálta magának a városát – senki nem gondolhatta annak idején, hogy egyszer majd erre használják majd a városaikat, erre fognak kelleni az erős épületek, a nagy falak. Minden és mindenki jó valamire, ezt az elvet ő is elismerte sok alkalommal, és használta is, hisz ha más nem, áldozatnak, a sorfalnak mindenki tökéletes. Vagy épp elrettentő példának, ugyebár.
- Kérlek, ne sérts meg. Az is ősi, volt közünk hozzá – elvégre a sötét mágia is az övék, vagy épp a démonok használták. Nem a legerősebb, nem a leggyilkosabb, inkább csak játék, ijesztgetés a témája, ha nagyot akarnak szólni, mélyebbre kell nyúlniuk. - Tanulmányozás? Nem használják semmire sem? Ehh.. - kis csalódottság csendül hangjában, arcára is kiül belőle. Gyógyítás, igen hasznos persze ha ember űzi embernek, de csak nézni valamit és nem felhasználni. Ez már koránt sem az, ami neki kell, elvégre mi a francnak akar ő pecséteket tanulmányozni, felrajzolja a maga darabjait, és akkor majd megmutatja, mennyivel kellemesebb a haszon egy ilyesmiből. De egész addig nem tudja senki sem, míg nem próbálta, bár kételkedik abban, hogy most bárki ember képes lenne ezeket alkalmazni, ahhoz nagyobb munka kell és előkészítés, ez viszont még nagyon de nagyon messze. Minden túl messze.
- A démonok unalmasak. És nem csinálnak semmit. Mi történt velük? Meglágyult a gazdatestük agya és kihat rájuk? - nem úgy ismeri őket, mint akik tétlen ülnek és csak.. meresztik a seggüket. Megrontani az embereket, az angyalokkal viaskodni.. Vagy netán a világvége, a sok halál és kevés élő elvette a kedvüket? Hogy úgy hiszik nincs már értelme semminek sem, és minek bármit is csinálni? Ez elég elkeserítő gondolat, ha ennyire nem működik a világ rendje, akkor már tényleg nincs értelme.. nekik. Arról nincs szó, hogy ők ilyesmit látnának, koránt sem. Azt szokás mondani, hogy az újszülöttnek minden újdonság, és valahogy így vannak ők is, keresik a használhatót a romok között.
- Tudom, hogy ki mit hozott, és hol a helyük – ez még neki is tökéletesen, ezekkel mind mind tisztában is van, hiszen régen is így volt, ahogy mondja, mindig is, a másik felét, a modern részt pedig más tudatta vele. Szép sorozat, annyi szent. Fogalma sincs azonban, hogy tényleg mennyire éri túl a dolgot a világ ezen, ismert része, ebben igazat kell neki adnia. Bólogat is, hogy jól mondja és majd lesz valami, mindig is volt. Más nem az, hogy fanfárok kíséretében jönnek valakik rendet tenni, ha jön. Ha érdemes rá.
- A Sötétség – mosolyodik el haloványan a személy említésére. - Széles a felhozatal, mindenki egy helyen és időben – mintha csak egy játszma készülődne egy táblán, és nézhetjük annak is. Lezárult minden más sík, nem járhatóak a régi utak, csak ott lehet lenni, ahol most. És akkor itt van egy lány, aki nagyszerűen játszadozik és falja az életet. Mint egy fekete-fehér mezőn pihenő piros kis folt. Apró, de ott van és kihasználja, amit csak lehet. Azonban jobb, ha óvatos, könnyen felsülhet.
- Sosincsenek, az biztos. Akivel találkoztam, az is nagyon kihasználja az idejét – gondol vissza Mammon és a láda esetére. Ha ő ott ilyen, bizonyára a többi három sem az orrát lógatva ücsörög és kártyát forgatnak az ujjai között. Ha ők is úgy elhagyják magukat, mint a démonok, akkor minden el van cseszve. De sose ilyen egyszerű a dolog, mindennek van oka, vagy épp alakulóban van. A történelem az pedig az, amin nem lehet változtatni, így ez a kis mese az emberekről és a népirtásról nem hatja meg különösebben, látott már ilyet, lesz is ilyen – ha megérik persze.
- Velem nem alkudoznának, nincs lelkem – vagy ha van is, nem ezen a létsíkon. - Nem fogom az egész élettörténetem elmesélni, az túl sok lenne. És ne aggódj, ha odamegyek, nem kell félnem, mindenhova be tudok jutni – ő is mosolyog most, hiszen a magabiztossága sose kért utánpótlást, mindig is tudta, mit és hogyan kell tennie. Apró szemforgatással válaszol a kifakadásra, tekintetével követni kezdi a mozgását. Persze, ez felbosszantotta, de most se fél tőle jobban, mint eddig. El akarja adni a tudását egy másik, mélyebb tudásért, hogy neki aztán jobb legyen, teljesen érthető és látható. Végül csak sóhajt egyet. - Tudom hogy kell előttük viselkedni – böki közbe, elvégre figyelte az angyalt, a démont, már amennyit lehet belőle figyelni, és a bezárás előtt sem kövekkel társalgott. - De legyen, lássam. Kérlek segítsd tudatlan leviatán barátodat ebben a küldetésben – persze ebben több a gúny, mint a kérés, azonban ez is több, mintha fel se vette volna. Ha valami adódik, úgyis otthagyja, sosem kellett neki a kolonc a nyakába, és ezt lehet sejti is. Úgy érzi, kölcsönösen dobják el egymást, ha beüt a krach.
- Biztos vagy te abban, hogy nem lehet megközelíteni őket? Értem én, hogy ezekkel ember embert irtott, és hogy ó az angyalok milyen hatalmasok, azonban csak katonák. Ha tudod hol szúrd meg, véreznek – nem fellengzős, egykoron azonban tényleg megközelítették azt, hogy valódi fölénnyel álltak szemben ellenük. Talán csak az arkangyalok voltak azok, akiktől valóban tartaniuk kellett. És hogy most? Minden megoldható, talán nem vesztettek el olyan sok mindent, és elbírnak velük. Fogalma sincs, nem próbálta.
- Áhhááá.. érdekes korszak lehetett. Minél nagyobb, annál jobb és hangosabban szól. Ha te mondod, akkor legyen így. Ez nem változtat sokat azon, ami érdekel. A történelem a múltban marad, de én a jelen vagyok – foglalja el magát, majd amikor talál valamit, érdeklődve lépked oda a valamihez, ami számára kész talány. Meglepett arccal vizsgálja, mit alkot, és amikor a fény fellobban a kis izzókban, hallja szinte ahogy vibrálnak a vezetékek, összerezzen. Nem a hang, nem a pukkanás, az egész jelenség az, amely meglepte őt, régóta először. - Mi volt ez? - eldobja a vacakot, elvégre most már sokkal jobb játék van a színtéren. - Ezek a.. valamik – közelít és habár az eszköz már nincs nála, az érdeklődés még mindig él. Elnézi, ahogy kilóg és hasztalannak tűnik, de kezét kinyújtva ragadja meg, és ahelyett hogy beledugna bármi, kirántja a falból a műanyag vacakot, és a még sistergő vezetékeket bámulja.
- Nem valami hasznos dolog, és tartós sem – pillant a kopott, kissé megfeketedett műanyagra. - Iszonyatos a szaga – dobja ezt is a földre, majd visszapillant az apró szikrákra, kinyújtja a kezét és.. megérinti. Felkiált, ősi nyelvel átkozódik pár szót, míg az áram áthalad testén, ahogy a karjába fájdalom áramlik, és ahogy alig bírja elengedni. Amikor elrántja végül a kezét, kezében még egy adag kábellel, ereje is megmutatja magát, ahogy az áram üt, ő úgy üti ki az egészet, a doboz még nagyobbat robban, és füstölni kezd, a fény, amely ha volt is valahol, végleg kialszik, ő pedig végre elengedheti a vacak kábelt. Tenyerén igencsak tisztes fekete folt éktelenkedik, tagjai sajognak.
- Ez nem volt vicces – azzal, ahogy a lány felé fordul, szemei dühösen és vészjóslóan villannak fel, és a lány érezheti, ahogy a leviatán ereje a közeli polcnak löki teljes erőből, és fellöki az egészet. Az se érdekli, ha kitöri a nyakát, ő csak a kezét rázza és a zsibbadást akartja eltüntetni.



Utolsó Poszt
Következő oldal Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot




Fajaink száma
Arkangyal
7/6
Leviatánok
8/6
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
3
Ember
4
Félvér
4
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
3