☽ OH DARLING, EVEN ROME FELL ☾
Légy üdvözölve egy apokaliptikus világban, ahol nem tudod kiben bízz

 

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Szer. Márc. 29, 2017 11:15 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."



- A kis herceg haza vágyott a rózsájához – válaszolok a szavakra. – Így nem maradt volna a rókával, akármit is akart volna amaz – ingatom meg a fejemet, miközben oldalt biccentett fejjel pillantok rá, gondolataim között kalandozva azon, hogy milyen lehetett az a rózsa, amire olyan hűen vágyott.
- Pusztán pár lépést – vonom meg a vállam, mintha ez valami nagyon jelentéktelen dolog lenne, hiszen nem akarom azt mondani, hogy semmit, mert ha egyszer-egyszer kicsit lebuknék, még mindig magyarázhatom azzal, hogy az volt éppen a kedvenc mozdulatom, amit éppen ezért sokat gyakoroltam.
- Szóval az emléket – bólintok mosolyogva, mintha az már mindjárt más lenne. De persze, ki tudna nálam többet a szerelemről? Maximum azok a kerubok, akik sokkal régebb óta művelik ezt a témát. Bár ki tudja, hogy van-e egy is még életben közülük?
- Igen, majd legközelebb – ígérem mosolyogva.
- Köszönöm – veszem ki a kezei közül a táskát, arra ügyelve, hogy ne érjünk egymáshoz, de közben le nem véve róla a szemem, csak mikor már megszereztem azt, amiért visszasétáltam. Lesütöm a tekintetem, hogy újra a padlót szemléljem, mintha ott valami érdekes volna, pedig csak a zavaromtól szeretnék megszabadulni.
- Egy barátsághoz is – biccentek felé, miközben arra gondolok, hogy talán, ha nem ragaszkodik annyira ahhoz, hogy legyen közöttünk valami, még egész jók lehetnénk ebben a nexusban is. Lekötelezne, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy többet akar tőlem.
- Ismerem a várost – pillantok fel rá, huncut kis mosollyal az ajkaim szegletében. Hogy én ne találnék oda? Viccel? Még szinte itt se volt ez a város, mikor én már az utcáit jártam, megannyi utcát, amit maga alá gyűrt a múlt.
- Talán – majd keringőzünk egyet, vagy táncolunk valami mást. – Hát, igen, a zene az fontos – ingatom meg a fejemet, majd hátat fordítok neki, hogy elinduljak kifelé. Közben integetek a fejem fölött búcsúként, hiszen ez alkalommal úgy tűnik, hogy a puszi elmaradt. Kicsit tartok attól, hogy nem megfelelően reagálta volna le, ha közelebbről búcsúzkodunk.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs. »→ Megjegyzés: »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Szer. Márc. 29, 2017 10:53 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Ez igaz. De talán, ha a róka nem csupán barátságot akart volna… akkor a kisherceg se hagyja el őt. – Elvégre a rózsa volt élete szerelme, azt is szelidítgette, csak kicsit másként. Szóval itt a fő kérdés inkább az, hogy ki akar Ana lenni nekem. A róka, vagy a rózsa?
- Tényleg? És tanultál még valami mást is? – Csillan meg a tekintetem. Az azért remek, hogy nem kell az egész tanítást elölről kezdenem, borzalmas lenne. Így hamarabb eljuthatunk abba a szakaszba, mikor tánc közben is már csak engem figyel. Azok lesznek az igazán szép pillanatok.
Nem hát, persze, hogy nem egy kaland. Szórakoznék még vele, ha az lenne? Hangot is adok annak, mennyire komolyan gondolom ezt a dolgot, elvégre még mindig itt vagyok… Akarom őt, és nem csak egy éjszakára, nem csak az ágyban. Élvezni akarom egy hosszan tartó kapcsolat minden nyűgjét, és baját… Bár be kell vallanom, ha jó a szex, kevés a súrlódás, és velem nem szokott az előbbi fenomenálisnál rosszabb lenni…
- Szeretem az emlékét, hogy együtt voltunk. Meg aztán… ő akkor is ugyanaz az ember… - Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem szoktak változni mellettem, csupán azt, hogy attól, hogy a másik már nem szeret, én még táplálhatok iránta érzéseket. De ezt a témát majd újra elővesszük egyszer, mikor már nem fog tudni szabadulni a hálómból, mikor már nem lesz más esélye… Mikor az enyém lesz, már beszélgethetünk arról, hogyan fogok gondoskodni róla öregkorában.
- Akkor majd legközelebb. Úgyis táncteremben leszünk. – Engedem le a karom. Akkor nem lesz szép zárása a mai napnak, akkor marad ez az örlő, feszült pillanat. Nekem mindegy, nem én szenvedek, én kifejezetten elégedett vagyok a mai haladásunkkal. Nagyot léptünk előre. Majd osonunk párat vissza, de ma… végre éreztem valami hatást rajta, és nem a szokásos menekülési hullámot.
- Persze. – Bólintok, és megfordulok, hogy magamhoz vegyem a táskáját, hogy aztán ismét pár lépéssel a közelébe kerülhessek és odaadhassam neki.
- Az jó. – Most erre mit mondjak? – Kezdetnek megteszi. – Teszem hozzá, hiszen pontosan tudja, hogy én szeretnék ennél többet elérni nála, de… - Egy barátsághoz is. – Mert azért nem akarok rászállni, mármint megígértem, hogy nem teszem. De mindegy is, ez az egy kijelentés feltette a koronát a napra. Sejtem, hogy e mögött a szó mögött sokkal, de sokkal több is húzódhat, és ennyi elég. Én jól fogok aludni ma este, elégedetten. Már ha alszom egyáltalán, de azért igyekszem hozzászoktatni magam az éjszakai tétlenséghez, mert ki tudjam eddig kell játszanom a halandót az oldalán.
- Igen, ott. Odatalálsz? – Kérdezem, hiszen a címet még nem árultam el neki. Persze szívesen összeszedem valahol máshol is, de ha maga akar jönni, ám legyen. – Majd keringőzünk egyet. – Ígérem, hiszen azt mondta azt szereti. – A hozzá való zenével. – Mert azért ami most ment alatta, az nem volt az igazi. Hagyom elmenni, én még kicsit egyedül maradok a rám boruló csendben. Jó ez így, jó lesz ez. Kemény menet, de még állom a sarat. A türelmem nem végtelen, de ez még bírható, főként, hogy érzem, arrafelé tartunk, amerre szeretném.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Kedd Márc. 28, 2017 11:37 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- A róka azonban elveszítette őt – hívom fel a figyelmét egy másik sarkalatos pontra a könyvben, amitől hirtelen úgy érzem magam, mintha fejjel lefelé fellógattak volna, mint az akasztott embert abban a nagyon híres kártyapakliban. Akárhogy lesz is a jövő, így vagy úgy, de el fogom veszíteni. Vagy mert túlontúl sokat akar tőlem, vagy bármi másért, amibe bele se merek gondolni.
- Hmh – fogok vissza egy nevetést, mely feltörni készült belőlem. – Kecske – ingatom meg a fejemet, tovább mosolyogva ezen, annak ellenére, hogy meg kellene dorgálnom, amiért elsőre nem értett a nemből. Bár azért, valljuk be őszintén, lehettem volna keményebb is vele szemben, akkor talán most nem itt lennénk.
- Mert már tanultam – súgom vissza. Azért mégsem tagadhatom meg magamtól az összes táncot. – De ez nem jelenti azt, hogy tudok is – bár de, tudok, hiszen kellett szerepelnem az udvarokban, és a felső körökben mind a mai napig dívik, hiszen feledhetetlen.
- Nem? – Biztos, hogy nem? Mert minél jobban erőlködik, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa, annál inkább érzem úgy, hogy ha könnyű vérű angyal lennék, akkor már rég túllehetnék azon, hogy ő „zaklasson”, de hát nem vagyok az, így aztán… Mikért hagyom, hogy folytassa? Magam se értem, hiszen ellen kellene állnom a szép szavaknak, pláne ezeknek. Ráknál színem íme vörösebb. – Úristen – sóhajtok fel, majd a tenyerembe rejtem zavaromat. Hogy lehet, hogy annak ellenére, hogy ennyit tudok a csábítás mikéntjéről, én is képes vagyok bekajálni ezeket a szép szavakat? Hányszor súgtam ilyesmiket a választott fülébe, hogy a kedvesének duruzsolja? Annak ellenére is, hogy ilyen sablonos közhelyeket mond, félig megfeledkezek magamról. Megvett kilóra, és most készül ledarálni. Mit tegyek?
- Ahm – bólintok a szavakra, és érzem valahol, hogy ebben a történetben valami sántít, hiszen senki sem lehet tökéletes, de most valahogy nincs is kedvem azzal foglalkozni, hogy mi lehet az a dolog benne, amitől elmenekültek a korábbiak. Már, ha nem az, hogy ilyen ragaszkodónak tűnik? Bár ki tudja, hogy hány lányt fűz egyszerre?
- Mindegyiküket? – kérdezek vissza, miközben úgy látszódhat, hogy a meglepettségtől felszaladnak a szemöldökeim. – Hogy szerethetsz valakit még azt követően is, hogy már nem vagy vele együtt? – teszem fel a kérdést, hogy húzzam az időt, hogy lehámozhassam magamról azt a burkot, amit körém kezdett szőni, hogy nehogy behálózhasson… teljesen elvesznék.
- Persze, keresheted nyugodtan tovább – válaszolok még zavartabban. Csak bár… ne… én lennék az. Akiben annyira meg akarja találni. Hogy is lehetnék valakinek az igazi, hiszen pusztán egy angyal vagyok, nem ember, akinek joga és lehetősége van párt választani?
- Azt rögtön sejtettem – ingatom a fejemet mosolyogva.
- … - némán meredve vonom fel a szemöldökeimet. Néha olyan pimasz, hogy legszívesebben rákoppintanék az orrára, de inkább csak a fejemet ingatom, szinte együtt sóhajtunk, ki-ki a maga baja-bánata miatt, ő azért, mert el kell engednie, én azért, mert ennyire átlátszó vagyok. Hogy nem jut eszembe ilyenkor semmi értelmes kifogás? – Pontosan úgy, mint a diszkóban – bólintok. Most már miért is tagadjam, hogy szabadulni akarok tőle? Túl sok mindez nekem egyszerre, és félek elveszítem a fejemet… Mi lenne akkor? Még csak hibáztatni se hibáztathatnám, ha hibázom.
- Majd legközelebb – ígérem, mert attól tartok, hogy valami alattomosságra készül, valami nagy lépésre, amit már a végleges búcsúzás követne, és bármennyire is fájdalmas, én még nem akarom azt a búcsút, még szeretném kicsit kiélvezni, hogy szeretni akar… vagy csak akar, az most lényegtelen.
- Elkérhetem a táskám? – kérek tőle egy kis segítséget, nem is tudom miért, talán mert attól tartok, hogy ha újra beljebb megyek, mégsem fogok ellenállni a táncfelkérésnek.
- Én… kedvellek – mondom, miközben elveszem a táskám. Na, látjátok ez van: A suszternek is a cipője lyukas. Hogy egy épeszű mondatot, nem tudok kinyögni, pedig fejből tudok sokszázezer oldalnyi romantikus történetet, olyan nyálas szövegekkel, hogy még a Pokol falai is megolvadnának tőlük, kisebb túlzással. És… én csak kedvelem. Egyáltalán miért mondok neki ilyesmit?
- Akkor holnap után – veszem magamhoz a táskámat. – A tánciskolában – ígérem, hogy ott leszek, és ne aggódjon, ha menni akarok, biztosan oda fogok találni, nem fog nekem ahhoz útbaigazítás se kelleni, hiszen már tudom, hogy hol van.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs. »→ Megjegyzés: »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Kedd Márc. 28, 2017 10:36 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Az edzőterem tulaja segített, a társulásból több bevételt remél. – Vonom meg a vállam. – De igen, könnyen barátkozom, legalábbis úgy tűnik. – Vagyis nem adom ki magam akárkinek.
- Igazad van, csak motiválnod kell őket… - Mosolyodom el, de inkább elengedem a témát. Ha nem akar tökéletes lenni, távol álljon tőlem, hogy én beszéljem rá. Érdekes, hogy még senki nem mutatott rá arra, hogy jelenleg vizet prédikál és bort iszik, de… Mindegy is. Ha így érzi jól magát, hát legyen, én nem fogom arra bíztatni, hogy változzon meg. De ha belekezdünk valamibe, akkor igenis csinálja végig!
Ohó! Megfogtam! És ez olyan mámorító érzés, látni ahogy saját kis csapdájába sétál bele… Szóval akarja, hogy megszelidítsem? A vöröslő virágok az arcán erre utalnak, de persze… Anánál sosem lehet tudni. Kiszámíthatatlan egy fruska, és ez állandó izgalmakat ígér.
- A kisherceg elszánt… még meghalni is képes volt, hogy ismét a rózsájával lehessen. – Fürkészem mosolyogva az édes pírt az arcán. Hiába, remek az a könyv, annyi helyzetben felhasználható, pedig nem is olyan témában íródott, ami engem érdekelhetne. Voltak az életemben azonban kihagyhatatlan művek, hiszen gyakran az értelmiség volt a csábítás záloga. Máskor persze buta libát kellett játszanom, de az se megy nehezemre.
- Mondtam, hogy van bennem kecske. – Vigyorodom el egy pillanatra. Ha már a falnak fejjel való találkozásáról van szó. És tapasztalataim szerint, ha elég ideig dörömbölsz azon a falon előbb-utóbb átjutsz a másik oldalára, szóval igen, néha az kell, hogy kitartóan újra és újra a falnak rohanjon az ember. Hosszú ostromra készülve persze, nehogy idejekorán kifáradjon. Kezdő létére Annának mintha tehetsége lenne a tánchoz, mármint nagyon könnyen rátalál a ritmusra, inkább talán csak az önbizalma az, ami miatt ügyetlenkedik.
- Jól megy a keringő. – Szúrom közbe halkan, még mielőtt elterelnénk gondolataink fonalát.
- Nem Ana… nem vagy az. – Ingatom meg a fejem, miközben lassan, óvatosan körülfonom őt a jelenlétemmel. Nem kell ide vágy, vagy kisugárzás, elég egy cseppnyi kedvesség, hogy egy ilyen lány meggondolja magát. Szinte érzem, ahogy vágyik a szeretetre, a gondoskodásra… én mindezt megadhatnám neki, hát olyan szörnyű dolog ez?
- Mert érzem, hogy más vagy. – Súgom a fülébe. – Valahányszor a szemedbe nézhetek, gombóc lesz a torkomban… a gyomromban pillangók repkednek… Az eszem kihagy egy pillanatra. – Ha a testét nézem eszembe jut sok ezernyi más is, de úgy tűnik Anának inkább ez lehet a fontos, ha most a testi vágyról kezdek el beszélni biztosan elszalad, nem nem, okosnak kell lennem. – A szívem most is úgy ver, mint egy riadt kismadár… - Ami igaz is, nem olyan nehéz ezt elérni, hiszen teljesen ura vagyok a testemnek.
- Szörnyű? – Kuncogok fel. – Hát ezt szűröd le abból, amit mondtam? – Kérdezem halkan sóhajtva. – Nem… azt hiszem nem vagyok szörnyű… Csak az ő részükről nem én voltam a nagy Ő. Találtak mást, vagy egyszerűen csak rám untak. – Vonom meg a vállam. Vagy meghaltak.
- Igen… valamilyen módon még mindegyiküket szeretem. Nem váltam el tőlük haraggal. – Csak nagyon kevesektől, de most a példa kedvéért maradjunk a jól végződő kapcsolataimnál. – Nem ők voltak azok, akik nekem lettek szánva. – Elvégre démon vagyok, egész biztos vagyok abban, hogy Isten sosem gondolta azt, hogy ’Hey te ott ember! Neked egy démon mellett kell leélni az életed!’… Ó nem, ő azt akarta, hogy nemzenek sok kicsit embergyereket. – De miért ne kereshetném tovább azt, akivel végül leélhetem az életem? – Szerintem néhány véget ért kapcsolat nem zárja ki, hogy aztán valaki megtalálja a hozzá illő társat.
- Ó én szeretem a romantikát. – Vigyorodom el. Voltak jó korszakok a történelemben, a romantika pedig kifejezett kedvenc, bár igaz, ami igaz a görögöknél és a rómaiaknál senki nem rendezett jobb orgiákat! – Azt hiszem a sok könyv miatt van… - Valamire elvégre fognom kell a dolgot.
- Későre jár? Mint a diszkóban? – Biccentem oldalra a fejem, majd sóhajtok egyet és lassan fújom ki a levegőt, mintha nagyon nehezemre esne elengedni. Azért valljuk be, nem arra számítottam, hogy inkább véget vet a mi kis találkozónknak, de… azt hiszem elég sokat haladtunk ma. Talán ennyire gyorsan még sosem történtek a dolgok, szóval elégedett lehetek a mai teljesítménnyel. Legközelebbre persze valószínűleg lesz egy kis visszaesés, mivel Anának lesz ideje átgondolni az eseményeket, márpedig érzelmek tekintetében az alapos megfontolás inkább kudarcot jelent. De azért…
- Még egy utolsó tánc a mai napra? – Nyújtom ki felé a kezem. – A keringő alapja nagyon szépen ment. – Árulom el, hogy semmi extrémre nem gondoltam, csak olyasmire amit maga is kedvel, ami nem nehéz, és elengedheti magát… már ha ezek után képes nem rágörcsölni arra, ami az agyában és a szívében folyik.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Kedd Márc. 28, 2017 9:34 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."

- Oh – és egy pillanat alatt elaltatja a gyanakvásomat, pedig még csak csíráját se bontotta bennem ki, pusztán egy kósza gondolatként libbent át az elmémen, hogy könnyen lehet, valami nem kóser itt. - Gyorsan barátkozol – jegyzem meg, csak úgy. Persze, ha csak magamra nézek, akkor már tudhatom, hogy így van, hiszen engem is egy pillanat alatt megtalált, majd mondhatni levadászott, vagy valami olyasmi.
- Mindkettő? Nos, igen, mondhatjuk – hogy a munkám is én vagyok, hiszen végig jártam a szamárlétrán, elég isteni rózsavíztől illatozó angyal feneket szagoltam alulról ahhoz, hogy itt legyek, és most is van bőven, akiknél puncsolni kell, hogy ezt a kis pozíciómat megőrizhessem. – De a munkám más, én nem egy pszichológus vagyok, - teszem hozzá – akitől azt várják, hogy példát mutasson – fejezem be a mondatot, miközben kicsit ingatom a fejemet. – Hogy tökéletes életet éljen. Tőlem elsősorban azt várják el, hogy boldog legyek és sokat mosolyogjak, - meg persze kell egy-két életbölcsesség, amit aztán újra és újra fel lehet használni, hogy az emberek azt higgyék, hogy hűdeokos vagyok.
- Igen? – kérdezek vissza, miközben zavart pír uralja el az arcomat, és újra az ajkaim elé kapom a kezem, miközben a beton padlózatra vetem tekintetemet. Mondhatjuk, hogy ebbe bele se gondoltam, mikor eszembe jutott a kis részlet. Lehunyt szemeimmel félig a képzeletembe merülök pár szívdobbanásra, mígnem újra összeszedem magam és felpillantok rá.
- A kisherceg még nem sejti, hogy mire vállalkozik – sóhajtok a fejemet ingatva, miközben próbálom lerázni magamról ezt a kellemes érzést. Minden láthatatlan igyekezetem ellenére egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy feledtessem magammal, mennyire imponál, hogy ennyire odáig van értem. Pedig a kisujjamat se mozdítottam eddig meg azért, hogy kedveljen. És azok a ragadozó szemek, amikkel rám pillant!
- Valóban? Nekem mindig úgy tűnt, hogy az emberben, ha már megvan az indíttatás, hogy kitárulkozzon, akkor máris fejjel rohan a falnak – és az indíttatás itt megvan, sőt, ha jobban belegondolok, akkor a fejjel a falnak rohanás is, hiszen próbálok én… néha… ellenkezni vele. Nem lesz ennek jó vége. Valaki sérülni fog, csak az a kérdés, hogy ki. Szemérmesen lepillantok, talán azért, hogy a lépteinket kövessem tekintetemmel, mert csúnya nagy esést hozhatunk össze, ha elügyetlenkedek valamit. Persze, könnyen lehet, hogy van olyan ügyes, hogy könnyedén kijavítson egy ilyen hibát. Talán később letesztelem a képességeit.
- Ezt senkinek… - de számos másikat biztos mondott már másoknak is. Tényleg nem kellene ezzel a dologgal foglalkoznom. Jobb, ha sürgősen elfelejtem ezt az egészet. Attól tartok, hogy újra itt az ideje a távozás mezejére lépni. Mint mindig, mikor kezd forrósodni a talpam alatt a talaj, most is jobb, ha inkább lelépek… De megérint, amitől ledermedek.
- Talán én is csak egy kaland vagyok – vonom meg finoman a vállam, miután visszanyertem a lélegzetemet ölelő karjai között. Érzem, hogy a rabjává akar tenni, tudom, hogy mennyire veszélyes ez a játék, mégsem megy most a menekülés. Korábban kellett volna gondolkodnom. Most már hogy forduljak vissza az ösvényen? – Miből hiszed, hogy én is megdobogtatom? – Ó, a szív, azaz átkozott! Mennyire csodálatos játékszerek is ezek a vérrel borított hangszerek! Hogy szeretek velük játszani, egymással összehozni őket. Mi lesz, ha ez egyszer visszaüt?
- Ilyen szörnyű vagy? – Mind megszakította vele a kapcsolatot, mert nem tudta elviselni ezt a ragaszkodást, ezt az erőt, ezt a magabiztosságot, ami ebben a nőben lapul, mármint lapulna, ha nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy mindig megszerzi azt, amire vágyik. Egyáltalán nem tűnik olyan jóságos léleknek, hiszen tudjuk, hogy aki tűzön és vízen át véghez viszi az akaratát, annak mindig belelóg a bilibe a keze.
- Nem is számítanak a régi kapcsolataid – suttogom halkan, miközben a fejemet a vállára döntöm. Sose az számított, hiszen csak a gondolkodásmódot formálja meg, de mire a következőhöz jut addigra már erre az átformált valakire lelsz rá.
- Három sikertelen kapcsolat után, még hiszel az élethosszig tartó szerelemben? Talán mindegyiket szereted továbbra is? – kérdezem, miközben azt az irodát nézem, amihez falmászó tudás vagy szárnyak nélkül lehetetlenség feljutni. Most mégsem érdekel, hogy mi lehet odafenn, mint ahogy korábban lekötött. Figyelmemet teljes mértékig leköti ez a sötét hajú teremtés.
- Talán éppen hozzám – sóhajtok a fejemet ingatva, mintha azt akarnám mondani ezzel, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz, pedig dehogynem! Mekkora igazság! A szerelmek jelentős része így vagy úgy, de hozzám vezet. – Azt hittem, a romantika már kihalt az emberekből – jegyzem meg, miközben kicsit forgatom a szemeimet. Kénytelen vagyok elbagatelizálni ezt a helyzetet, máskülönben komolyan kellene, hogy vegyem a szavait.
- Igen, megígérted – válaszolok bólintva, majd meglepetten tapasztalom, hogy eltávolodik tőlem, amitől hirtelen olyan hideg lesz, hát kénytelen vagyok átölelni magamat. Ahelyett, hogy utána indulnék, csupán szembe fordulok vele, hogy láthassam, mennyire távolodik el.
- Lassan ideje lesz visszaindulni – köszörülöm meg a torkomat zavartan. Most már határozottan jobb lenne elmenekülni ebből a helyzetből, a kérdés csak az, hogy hagy-e.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs. »→ Megjegyzés: »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Hétf. Márc. 27, 2017 9:56 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Találtam két embert, akik szívesen segítenek. Mindketten még a szüleiktől tanultak táncolni, bár az egyikük inkább ritmikus sportgimnasztikázott, de kezdetnek megteszi. – Vonom meg a vállam. Ez persze nem igaz, két nagyon megbízható kisdémonomat idéztettem magamhoz, hogy megmozgassuk a várost. A jobbik, kezelhetőbb fajtából, szóval nem hiszem, hogy nagyon balhéznának. És így nem kell mindent nekem csinálni. Szerencsére.
- Igen, ez már feltűnt. De valahol mégis mindkettő te vagy, nem? – Hiszen nem tudná beadni z embereknek, hogy lehet ezt úgy is, hacsak nem magát állítja be rossz példának… De nekem eddig nem úgy tűnt, hogy olyan borzalmas élete lenne.
- Arra azért emlékszel, hogy a róka kérte, hogy szelidítse meg? – Kacagok fel az idézeten. De hát persze… éppen ezt csinálom. Lassan, nagyon lassan szelidítgetem, hogy ő legyen számomra az egyetlen… a rózsám, vagy a rókám, mindegy is. Mert kiválasztottam, hogy ő különleges legyen számomra, türelemmel nevelgetem, és mégis úgy érzem ólom lábakon vánszorog az idő, hogy néha hátra lépünk, nem előre…
Abban egészen bizonyos vagyok, hogy nem ér fel egyik halandó sem hozzám! Se a türelmemhez, se a csáberőmhöz, de azért édes… legalább sikerült elérnem, hogy ne nézzen rám földöntúli lényként… elvégre azért még ildomos vigyáznom az álcámra. Majd később, ha eljön a megfelelő idő, mikor már biztonságban érzi magát a karjaim között, elárulhatom neki, hogy ki vagyok. De addig még csupán egy vagyok a sok emberi nő közül. Talán kicsit szebb, talán kicsit vonzóbb, de éppoly esendő.
- Ha cápa lennék, már a nyakadat harapdálnám. – Vigyorodom el egy pillanatra szélesen. – De nem akarlak se megenni, se megégetni…. inkább… Felelős akarok lenni érted. – Utalok a korábban idézett mű folytatására. Igen, a szeretőimmel szemben mindig is felelősen viselkedtem. Megvédem, ami az enyém, megvédem és gondoskodom róla. Boldoggá teszem, bármibe kerüljön is. Egy pillanatra elszorul a szívem. Nekem is… vannak történeteim. Vannak kudarcaim. Volt, hogy megfojtottam egy rózsát… talán többet is, mire rájöttem, hogy van akit egy idő után el kell engedni. De remélem ő nem lesz olyan, hanem az lesz, aki mellett a végéig kitarthatok. Röpke halandó életének végéig. Szóval nem, határozottan nem vagyok cápa- Se imádkozó sáska, se fekete özvegy. Akinek a kéj mindennapos, az igenis komolyan kell vegye, ha valami több, valami fontosabb, ha valami mást is érez.
- Könnyűnek tűnhet, pedig elég nehéz… nekem is van múltam, vannak sebeim, és sosem egyszerű… kitárulkozni, megnyílni és újra sebezhetővé válni. – Szóval becsülje meg magát, hogy éppen hajlandó vagyok ilyesmire. Ha csak a bugyiját akarnám, már könnyen lehet, hogy odakötöztem volna egy ágyhoz. Nem, egyáltalán nem könnyű még magamnak se bevallani, hogy sebezhetővé tesz az elhatározás, amit ébresztett bennem. Foglalkozhatnék más, úgymond fontosabb dolgokkal is, ehelyett az időm jelentős részét vele töltöm és a kis életem felépítésével.
- Konkrétan ezt? Senkinek. – Eresztem le a kezem. Ó, mindig volt ezernyi más sor és gondolat a tarsolyomban, szóval nem kell hazudnom. Talán egy kicsit szépítek a dolgon, tekintve, hogy azért több ezer év alatt megfordult már nálam pár szerető, de a számuk egy emberi élethez mérten mégis csekély, szóval igyekszem gyorsan átlagot vonni egy emberöltőre.
Utána lépek, amint hátat fordít, és ujjaimmal óvatosan megérintem a karját, hogy ha nem menekül távolabbra átölelhessem, de mindezt olyan gyengéden, hogy érezhesse, hagyok számára menekülőutat.
- Nem fogok hazudni Ana. Nem te vagy az első, aki iránt feltámadtak az érzéseim. – Furcsa is lenne. – És igen, a nyíltságom miatt volt jó pár kalandom is, de… azok annyik voltak. Kalandok. – Sóhajtok fel.
- Azoknak a száma, akik igazán megdobogtatták a szívemet nem nagy, csupán három. – Lehet kicsit alálőttem, de ezen, vagy az ötön gondolkoztam, az öt meg valahogy olyan soknak hangzik, nem? Ha minden kapcsolatomra tíz évet számolok, már a három is sok… És akkor még nincs közte az a sok affér… Azért nem mondhatom azt, hogy óvodásként kezdtem randizni!
- De sosem én voltam, aki végül ki akart szállni. – Hát igen, vagy a halál ragadta el őket tőlem, vagy rájöttek, hogy a szerelem és a boldogság nem az oldalamon találja meg őket. Meg a család, és a gyerekek. Ez utóbbi elég kellemetlen volt pár korszakban, hiszen eleve nehéz volt gyerek nélkül beilleszkedni az adott városba vagy falucskába, de ha még hozzá is mentem valakihez és nem lett belőle gyerek! Kellemetlen, meg kell mondjam. A nyílt házasságot ezért se szerettem. Akivel kellett titokban esküdtem, vagy szeretőjének tartott az asszony, esetleg férj mellett. Az amúgy is jobban hozzám illő szerep.
- Én hiszek az élethosszig tartó szerelemben. – Elég bosszantó dolog, de attól még létezik. – És hiszem, hogy minden kapcsolat hozzá vezet majd. Talán éppen hozzád. – Ezt tényleg nem tudhatja, hacsak nem egy jövőbe látó angyal-félvér, de az azért elég meglepő lenne. Ana eddig, bár nagyon kedvesnek, és angyalinak tűnik néha, azért van benne egy kis pajkosság, egy… de miket is beszélek, mikor az angyalokat is lehet bűnre csábítani, ez igazán nem jelent semmit. Mindenesetre maradok annál, hogy Ana ember, hiszen azonnal eltaszított volna magától, ha nem az. Meg aztán, nincs olyan szerencsém, hogy kihúzhassam a bakancslistámról az angyali szerető pontot…
- De megígértem, hogy csak lassan ülök egyre közelebb, igaz? – Mosolyodom el, miközben lecsúsznak a karjáról az ujjaim. Hátha megint ő lép, ha kicsit elengedem.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Hétf. Márc. 27, 2017 8:50 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."

- Nem? – szalad fel a szemöldököm, majd zavartan nevetgélni kezdek. – Azt hittem – milyen buta is vagyok, hát persze, hogy nem hittem azt, de ezt egyszerűen nem lehet másként lereagálni, mint egy kevés jól eső kacagással, miközben az ujjaim az ajkaim elé kerülnek.
- Hogy érted azt, hogy fogtok? – pislogok rá, mikor a jókedv végére érve leesik, hogy már nem egy személyben beszél magáról, hanem lesznek ott mások is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megszervez magának egy oktatói csoportot is.
- A munkám más – ingatom a fejemet, még mindig a zavarral küzdve, amit célzás szerű szavai okoztak a fejemben. Sajnos kezdem úgy érezni, hogy lassan megértem az észjárását, ami nem mindig tűnik úgy, hogy komoly szándékokat rejt. Olykor inkább, mintha azaz egy éjszakás kalandozó típus lenne. DE akkor mégis mit keres még mindig a közelemben?
- Rendben – biccentek röviden. Ha nem vele, akkor megnézem egyedül, hogy a valóságot rejtik-e a pletykák, vagy csak egy öregember utolsó képzelgései a halála előtti órákban, mikor a megbocsátás reményében bűneit vallotta meg a pásztornak.
- Hát, igen – sóhajtok a fejemet ingatva, huncut kis mosollyal az ajkaim szegletében. – Semmi sem jó – ez annyira jellemző rám, hogy ennél jobban talán le se lehetne írni. – Viszont… - sejlik fel bennem egy ötlet. - A beszéd csak félreértések forrása. – ragadom meg az alkalmat, hogy egy idézettel éljek. - De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz – fedezem fel, hogy lám erre a helyzetre is van megfelelő vonatkozás A kis herceg című legendás műből. Közben igyekszem újra felhívni magamban a saját figyelmemet arra, hogy a kisebb kihágások ugyan senkinek se tűnnek fel, de könnyen lehet, hogy egy nagyobbal már szárnyamat szegnék. Ó, nem a közeljövőtől féltem magam, hiszen angyaltársaim, mondhatni, fejüket vesztették. Egyesek szó szerint, mások képletesen. Ám, ha ez a fej visszatér a helyére, nyilván magával viszi a lesújtani kész kardot markoló kezét is, és akkor lesz ne mulass!
- Ó, ha ismerted volna a többieket – ingatom a fejemet mosolyogva. Annyira édes, hogy ilyen legyőzhetetlennek képzeli magát! Szegényem, ha tudná, hogy ki vagyok, hamar rájönne, hogy csak összetörni szoktam azokat a szíveket, akik utánam vágynak, nem pedig Valentinnapi üdvözlőlapot cserélni Bálintunk neve napján. – Hmh – pillantok a szemeibe kíváncsian, azon tűnődve, hogy mi járhat koponyája mélyén, de ellenállok a kísértésnek, hogy belelessek, hiszen akkor elrontanám a saját szórakozásomat. Márpedig ennyi munka után én is megérdemlem, hogy a magam módján szórakozzak, mint mikor hosszú évezredekkel ez előtt Afroditénak adtam ki magamat, ami habár idegen tollakkal ékeskedés, ám roppant mód szórakoztató volt. Pláne egy újabb templomot emeltetni a halandókkal a szerelemnek.
- Talán tényleg nekem kellene félnem tőled? – szalad fel a szemöldököm, és majdnem felnevetek. – Mégis cápa volnál? – viccelődök egy kicsit, de közben valami bennem azt harsogja, hogy kivételesen előfordulhat, hogy egyikünk sem téved. Van benne valami… átkozottul vonzó, amit magam se tudok mivel magyarázni. De persze, nem egy testvérem esett ember-szív csapdába, olykor éppen a közreműködésemmel, így aztán nagyon is jól tudom, hogy minket se kell attól félteni, hogy fogalmunk sincs arról, milyen a csábítás. Csak egy szikra, így indul az erdőtűz.
- Sosincs jó vége – mosolyodok el, miközben újra lehajtom a fejemet zavartan, hagyva, hogy visszavegye a vezetést, hiszen arra magam nem lennék képes. Most nem. Tudom, hogy a táncban illik a partnerünket nézni, de ez most annyira nehéz, és egyébként is, nekem úgy kell tennem, mint aki még csak tanul, semmilyen előzmény ismerete nincs.
- Milyen könnyen beszélsz! – sóhajtok, közben ing a fejem, míg a tincseim kergetik egymást a hátamon. Hirtelen egy hatalmas táncterembe képzelem magamat, egy bál kellős közepére, valamikor a régmúltban. Egy emlékkel kalandozok, egy már nem létező helyről álmodok, ahol folyékony volt az öröm, és a főúr tiszteletére körbe jártak a táncoló párok. Mint hosszú nyakú hattyúk, kergetőznek a tavon, úgy forogtak egymás után. Siklottak a szoknyák, és kopogtak a fényes cipők.
- Hm – kihúzom a kezemet a kezei közül, nem lépek utána. Pár lépésig menekülőre fogom, mint aki távozni akar, de nem az állít meg, hogy akkor itt hagynám a táskámat. – Hányan voltak előttem, akiknek ezt mondtad? – kérdezem, némi bosszúsággal a szememben. Bár, ne próbálna ilyen nagy szavakkal levenni a lábamról! Persze, mással se nagyon lehetne, ha én nem akarom. Hátat fordítok, de nem igyekszem tovább távozni. Mindegy is, tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom. Miért is érdekelnének a többiek? Bár, ha itt lennének, kikérdezném őket, hogy mitől olyan félelmetes ez a nő.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Nincs. »→ Megjegyzés: »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Vas. Márc. 26, 2017 11:28 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Hát, a tánctermemben nem csak csoportos órákat fogunk tartani. – Mosolyodom el, szóval ha annyira fél, hogy mások előtt bénázik, akkor legyünk csak ketten. – Amúgy a kezdő órákon biztos mindenki bénázni fog, de nem is ez lesz a lényeg. – Ingatom meg a fejem. A lényeg az lesz, hogy visszatérjenek. Persze elkanyarodtam az étterem témától.
- Csodálkozom, hogy a munkádban nem vagy ilyen. – Pislogok nagyot, hiszen ott aztán muszáj végigvinnie a dolgokat, viszont hoppá! Feltűnik az a halovány zavar a szemeiben. Félreértette volna? Nocsak, pedig most tényleg jó kislány voltam és nem célozgattam semmire! Na de ilyet! Viszont az jó jel, hogy ilyesmit elértem nála, hiszen magától gondol személyesebb dolgokra. Lassan, de haladunk valamerre.
- Talán egy kicsit később lenézhetünk. – Bólintok a felvetésre. Ami azt illeti engem kicsit kíváncsivá tesz ez a dolog. Talán ez valamelyik fivérem lakhelye volt, az ő szórakoztatását szolgálták ezek a vadászatok, vagy csak az emberek képzelő ereje lódult meg? Viszont most még mintha Ana mutatni akarna valamit, így elodázom a felfedezés izgalmát. A lány sokkal jobban érdekel, mint egy jelen-volt démon lakhelye.
- Szóval az se jó, ha kedves vagyok, és az se, ha nem? Hát hogyan lehetnék kevésbé félelmetes? – Teljesen idiótának mégsem adhatom el magam, meg amúgy is, már lényegében mindegy, hogy mit csinálok… Ana fél tőlem, de ez a félelem mégis… inkább mintha saját magából fakadna. Talán azért tart tőlem, mert felkavartam az állóvizét? Mert valami olyasmit érez, amit nem akar megengedni magának? Vagy egyszerűen csak fél, hogy felégetem a szárnyait, mint éjszakai lepkének a gyertyaláng amihez túl közel merészkedett? Bármi is a válasz, remélem túllép ezen a félelmén, mert én bizony addig fogok a nyakára járni, amíg igent nem mond! Hiába, makacsabb vagyok egy öszvérnél is. Azt hiszem nem véletlenül szokták a sátánt kecskefejjel ábrázolni, ők is fejjel mennek a falnak, ha valamire nem találnak megoldást.
- Ez csak azt jelenti, hogy még senki nem volt elég türelmes hozzád. – Mosolyodom el, hiszen ha valaki képtelen kivárni, amíg elég közel jut… Persze számomra más ez, hiszen bőven adatott idő, nem kell sietnem. Nem ér véget az életem ötven év múlva. Jó esetben. Akár száz évet is várhatnék rá, kár, hogy ő nem élne addig, mindenesetre van türelmem, van időm kivárni, így… csak fel kell készítenem magam arra, hogy hosszú menet lesz. De mily édes is a gyümölcs, amit kemény munka és hosszú verítékezés után ízlelhetsz meg… És legtöbbször nem rothadt már belülről, mint a lehullott darabok, amiket egyszerűen összeszedhetsz. – És azt, hogy nem is akart igazán. – Hiszen aki beéri mással, annak nem Ana kellett. Annak csak egy társ kellett, egy nő, de én ennél sokkal válogatósabb vagyok. Sosem értem még be szamárral is, ha ott állt előttem a gyönyörű paripa.
- Furcsa… eddig azt hittem én vagyok a gyertyaláng… és te a lepke. De mégsem magadat félted, hanem inkább engem? Ez édes… - Mosolyodom el, miközben a szemeit fürkészem. Tehát nem attól fél, hogy neki fájni fog, hanem hogy nekem. Önzetlenség… valódi erény, amelyet oly kevesen gyakorolnak… Nem tudhatja, hogy engem aztán nem kell félteni, hogy túléltem már egyet s mást, és bár nincs kőből a szívem, hiszen hallhatja hogyan dobog érte, de képes vagyok feldolgozni a veszteségeket és a kapott sérüléseket. Beleőrültem volna, ha erre nem találtam volna már ki valamit.
- Nem. Sehol máshol nem lennék most. – Ebben a pillanatban, mikor maga lép utánam, mikor végre egyértelmű jelét adja, hogy érdeklem, még ha csak egy aprót is, aztán… mint gátat átszakadó folyó tör fel belőle valami. Nem is értem, csak a karját érzem a karomon, aztán a derekamon, ahogy átölel, hozzám simul, ahogy elragadja önnön érzései árja.
Nem fordulok meg, ha kérné se akarnám megtörni ezt a pillanatot, na meg szükségem van pár másodpercre, amíg az idült mosolyt letörlöm ajkaimról. Siker! De még mekkora! Hagyom, hogy a zene elhallgasson, hogy egy újabb, számunkra használhatatlan, mégis lágy dal vegye át a kemény tangó helyét. Fordulok felé, hagyom, hogy keze ritmusa vezessen, és csak figyelem az arcán nyíló bíbor szirmokat. Gyönyörű… sosem volt még ennél szebb látvány előttem, azt hiszem. Persze lehet, hogy mindegyik szeretőmnél éppen ezt gondoltam, de ebben a pillanatban nem létezik más, sosem volt előtte, és talán következő se lesz. Ő van, ő az egyetlen és a leggyönyörűbb lény a világon.
- Rejtély, utam merre vezet, de járnom könnyebb azt veled, kéz a kézben. – Idézek egy elfeledett francia költőt. Ó a franciák milyen jók voltak a szerelemben! A költészetükben legalábbis. De most nem is ez a lényeg. – Tán a jövőbe látsz, hogy ezt így tudod? – Kérdezem mosolyogva, de nem vonom magamhoz. Nem lehetek vele erőszakos, most nem. De mégis, felemelem a másik kezem, hogy egy röpke pillanatra megérinthessem az arcát.
- Én nem tudom, hogy ennek jó vége lesz-e, vagy sem. Annyit tudok, hogy szeretek veled lenni, szeretnék hozzád közelebb kerülni. És ki tudja… talán én leszek az, akivel jó vége lesz. – Ezt nem tudhatja előre, ha pedig így áll hozzá, akkor biztosan nehéz lesz.
Lassan, óvatosan húzom közelebb, szabad karját a vállamra rakom, míg én a hátára helyezem a sajátom. Lassan indulok meg, kezdem el az alaplépést, a szögletes, kicsit talán unalmas, de mégis önmagában kecses keringőt.
- Csak annyit kérek… hagyd megtörténni, aminek meg kell történnie. – Vagyis ha valamit szeretne, bármit akkor ne habozzon, ne tépje lelkét darabokra csak azért, hogy nemet mondhasson.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Vas. Márc. 26, 2017 12:09 am írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Nem hinném – ingatom a fejemet mosolyogva. – Hogy ott bénázzak idegenek között? – nevetek fel, ahogy felteszem ezt a költői kérdést. Nem, nekem inkább magánórákra lenne szükségem, ha már táncolni akarok tanulni.
- Holnap után – bólintok, kicsit meglepődve azon, hogy nem rögtön a holnapot mondta, hogy már akkor találkozzunk, de azért csak mosolygok tovább, nem kimondva ezt a gondolatomat. Végülis én kértem arra, hogy lassítson.
- Nekem már az eleje is bőven elég izgalmat rejt – válaszolok viccelődve, majd egy pillanatig csak nézek rá elgondolkozva, mint aki éppen most érti meg, hogy mit akart igazából ezzel mondani, hogy aztán zavartan a földre vessem pillantásom.
- Fura idők – bólintok én is, inkább hagyva, hogy a téma elillanjon a levegőben, ahelyett, hogy tovább firtatnám. Jobb, ha nem beszélünk a múltról, nehogy olyan emlékek kerüljenek elő, amik biztos, hogy nem szerepeltek egy történelem könyvben sem. Nem szeretnék lebukni, egyáltalán nem.
- Csak akkor megyek le, ha le szeretnél menni – dobom vissza újra a labdát, hogy mégis nála maradjon a döntés, megnézzük-e, hogy valóban valami démon rakoncátlankodott-e odalent, vagy tényleg az emberi gonoszság műve volt az egész.
- Öhm… azt hiszem, igen… hallottam már olyan zajt – válaszolok kicsit tanácstalan arcot vágva.
- Igen, látom hogy nagyon igyekszel az lenni,… - bólogatok részben mosolyogva, részben pedig zavartan. – Ettől még inkább cápásnak tűnsz – teszem hozzá, miközben az ajkaim szélén ülő szelíd mosoly vigyorba fordul egy rövid pillanatra. Igen, nem tagadhatom, hogy igazából van benne valami eszméletlen módon vonzó, ami még engem is képes bajba sodorni, pedig én aztán mindig erényes életet éltem, Isten a tanúm rá. Már, ha a kis kihágásaimat nem vesszük figyelembe.
- Arra, hogy egy idő után az emberek megunják azt, hogy nem érhetnek el – válaszolok a kérdésére, hogy végre egyértelmű választ kapjon. Néha jó játszadozni az emberekkel, de azért igyekszem nem darabokra cincálni a szívüket, hogy még legyen esélyük, sőt általában én magam vagyok az, aki a következő, a nagy szerelem karjai közé sodrom őket.
- Nem, én nem – vagyis de, de az élet nem fehér és szürke. Valóban igyekszem az őrületbe kergetni, de nem ez a célom vele, csak egyszerűen, van egy határ, amit nem léphetek át, és ezt az emberek többsége képtelen megérteni. Ő se lenne képes rá, tehát ennek előbb-utóbb vége lesz.
- Mert meg akarjátok velem égetni magatokat – válaszolok szelíden mosolyogva, újra fülébe suttogva, ha már ilyen közel kerültem hozzá. Cseppet sem zavart, hogy visszaforgatott a karjai közé, hiszen tudom, hogy a tangó az így működik.
- Még mindig inkább egy étteremben lennél? – nyúlok a válla után, mert én sem szeretném, ha távol kerülne tőlem, egyébként is tudom, hogy ez csak egy tánc, nincs mitől félnem, és ha ezzel megállítom, akkor szorosan mögé lépek, végig csúsztatom az ujjaimat karján. Magamat is meglepem azzal, mikor felsóhajtva belélegzem az illatát.
- Ne… ne fordulj meg – kérem remegő hangon, miközben szorosan magamhoz ölelem, hogy tényleg ne legyen lehetősége ezt megtenni, már, ha emberi erő feszül emberi erőnek, mert, ha kicsit is erősebben próbálkozik, nos, akkor kénytelen leszek engedni. Bár, ha nem mozdul, akkor is elengedem, lassan elveszem az egyik tenyeremet a válláról, a másikkal pedig a hasán végig simítva megfogom a kezét, hogy magam felé fordítsam. Felpillantok a szemeibe, aztán újra lesütöm a tekintetem zavartan, izzó vörös színű foltokkal az arcomon.
- E… ennek nem lesz jó vége – suttogom zavartan, miközben a fülem mögé tűröm a hajtincseimet, de nem engedem el a kezét, mert az éppen annyira megnyugtat, mint amennyire megijeszt.



»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: És most van hozzá ilyen is. »→ Megjegyzés: Bocsi, hogy ilyen kis béna lett. Crying or Very sad »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Szomb. Márc. 25, 2017 10:38 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Nem, nem vagyok. – Ingatom meg a fejem. Sosem vagyok, de ezt persze nem kötöm az orrára. Ennek ellenére szeretem a jó étkeket, az édes borokat, hiszen egy jó vacsora jó hangulatot ad a folytatáshoz. – Csak példának hoztam fel. – Hogy lehetnénk valami sokkal kellemesebb helyen.
- Hátha kedvet kapsz beiratkozni. – Vonom meg a vállam. Persze egy edzőteremmel társultam, hiszen Tilda valóban jól mondta, az emberek már régen elfelejtették mennyire hasznos is a tánc. Szóval akik edzeni járnak, kapnak egy kis ingyen ízelítőt, akinek meg megtetszik… lesz egy kis mellékesem.
- Hát… holnap festünk ki, szóval legkorábban holnap után. – Nem sürgős, kezdek hozzászokni a két-három napos találkákhoz, amúgy is pozitívumnak tartom, hogy már nem heti egy alkalom az átlag. Lassan, nagyon lassan, szinte babalépésekben közeledünk a célhoz. Persze tisztában vagyok, hogy még nagyon sokáig tarthat amíg az ágyban kötünk ki, de nem kell félteni, addig is remek éjszakáim vannak. Egyedül is.
- Kár, pedig a vége szokott a legizgalmasabb lenni. – Biccentem oldalt a fejem elgondolkozva. Szóval semminek nem ér a végére? Borzalmas ez a lány, már szinte felsóhajtok. Csoda, hogy nem él kapcsolatban? Pedig másokat éppen arra sarkall, hogy tűzzenek ki célokat maguk elé, és érjék el őket, erre ő szokta feladni a cél előtt? Amúgy is, ez úgy hangzik, hogy hamar megun dolgokat. Hát… engem nem lehet megunni…
- Hát, a fene se tudja. – Vonom meg a vállam. – Azért elég fura idők voltak akkor. Legalábbis ahogy olvastam róla, és tanították. – A sok ember miatt bizony nem minden maradt a felszínen, sőt… az élet java igazán a sötétségben virágzott, és az ilyen kegyetlen sportok, na meg a végletek nélküli szex, mind-mind szélesebben elterjedtek voltak, mint azt bárki gondolná.
- Csak akkor, ha te is. – Egyedül nincs értelme lemennem, ketten legalább… sikongathatunk együtt.
- Hallottál már olyan zenét, mintha valami fémbontóban vennék fel a lemezt? Skrillex, vagy mi is volt az előadó neve? Hát egyszer elég volt belőle, köszönöm… - Sóhajtok fel miközben úgy teszek, mintha megpróbálnám a fülemből kipiszkálni az élményt.
- Hát… ez egy kicsit volt az. – Vonom meg a vállam mosolyogva. Örülök, hogy jókedvet okozok neki. Szeretem megnevettetni, olyan szép kacaja van. Talán még maga sem tudja mennyire magával ragadó.
- Igen? Pedig nagyon kedves nő vagyok. – Ingatom meg a fejem. Hát persze, én és az arany szívem… De vele tényleg mindig kedves voltam… és előzékeny. Igazán nem tudom miért fél tőlem. Persze meglehet, hogy a kisugárzásom zavarja. Erős vagyok, magabiztos… Ezen viszont nehezen változtatok. Képes vagyok sebezhetőnek mutatni magam, de igen rövid ideig.
- Nem feltétlenül fekete… de tetszik a hasonlat, igen. – Bólintok. – Azért nekem a kiméra még mindig jobban tetszik. – Kuncogok fel, hiszen ezerszer bonyolultabb vagyok egy nagymacskánál. A mitológiai lényeg egyszerűen jobban illik a magamfajtához.
- Hát… akkor csak én sejtettem. Vonom meg a vállam. Most mégis mi mást mondjak? Képtelen egyértelműen fogalmazni? Mindegy is, nem lényeges. Azt hiszem kezd egy kicsit megnyílni, és ez jó. Ez már sokkal fontosabb momentum.
- Nem? Akkor mire gondoltál? – Kérdezem, miközben finoman magamhoz ölelem. A kezem nem kalandozik el, nagyon jó kislány vagyok, talán túl jó is… már magamhoz képest. De nem bírok magammal, mindig többet és többet akarok… most is, ahogy kicsit változtatnék a lépésen, ahelyett, hogy velem tartana eltávolodik tőlem. Már megint túl korán léptem… már megint… az volt a gond, hogy változtatni akartam, mintha ezt csak ő tehetné meg. Nekem nincs jogom irányítani? Ami azt illeti ez egyszerre bosszant, és tüzel is. Abbahagynám én a forgást, még mielőtt ismét távozóra fogja, de nem vagyok elég gyors.
- És engem is az őrületbe igyekszel kergetni? – Vigyorodom el egy pillanatra, hiszen nagyon jól csinálja. Kár, hogy őrültebb vagyok annál, semmint hiszi. Ez a lány tud egyet s mást a csábításról, csak nem arra használja, amire kéne. Ha nem magamnak néztem volna ki, lehet felajánlottam volna a lelkéért cserébe valamit. A szeretőimet azonban nem szeretem démonként viszont látni.
Utána lépek, és mintha csupán a tánc része lenne, megragadom a karját, hogy visszahúzzam. Aztán egy pillanatra eszembe villan, hogy… a tangó tényleg ilyen… Ana ismerné? Nem, kötve hiszem, hogy ismerné a táncot, hiszen előbb is úgy megrémült… vagyis… rögtön menekülést színlelt, ahogy változtatni kezdtem. Felemelem a kezem, hogy visszaforgassam az ölelésembe. Nem, nem akarom elengedni, ha már idáig jutottunk, nem fogom elengedni!
- És miért kergeted őrületbe őket? – Mert a mivelt már értem, a hogyant ismerem, az nem újdonság. A kérdés a miért… Ismét aprót lépek, hátha visszatér az előző állapotba, hátha ismét a vállamra hajtja a fejét… de már megint kegyetlenül gyötör a tudat, hogy nem törölhetem el azt, amit korábban tettem. Ha tudom, hogy elfut… akkor nem teszek semmit, még ha a tétlenség megöl is… szép lassan…
De nem is... hirtelen elengedem, és én lépek el tőle. Ha ő a kék madár, akkor hagynom kéne nem igaz? Különben tényleg elrepül...

Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Szomb. Márc. 25, 2017 9:01 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Éhes vagy? – kérdezek vissza meglepetten. Mindig igyekszem úgy összehozni a találkáinkat, hogy lehetőség szerint ne legyenek egyik főétkezés túlzott közelében sem. Persze, igen ritkán szoktunk együtt enni, hiszen nekem ilyesmire nincs szükségem, csak alibiből veszek magamhoz néha egy kevés emberi étket, de azért nem szeretem pazarolni. Így is olyan kevés jut.
- Szóval legközelebb az új tánctermedbe megyünk – vonom le az egyszerű következtetést. – És mikor szeretnél találkozni? – kérdezem kíváncsian. Vajon mennyire hamar lesz az új találkozónk? Én általában igyekeztem eddig két-három napos szüneteket tartani, igaz az utóbbi időben egyre rövidebbek ezek a szünetek nálam is, hiszen az elején még négy-öt nap volt.
- Csak egy kicsit, de általában még az előtt rájuk unok, hogy a végére érnék a kirakónak – mosolygok a nőre. Persze, ez nem igazán igaz, de kicsit tartok attól, hogy ha ebbe a témába belemélyednénk, akkor vékony jégen járnánk hamarosan, én pedig most szeretném kiélvezni azt, hogy egyszerű halandónak hisznek.
- Igen, embervadászatokat – bólintok komoly tekintettel, habár azért kicsit úgy tűnik, mintha én se venném komolyan ezt a dolgot igazán. – Biztos, csak egy pletyka – teszem hozzá mosolyogva. Viszont izgalmassá teszik a helyet egy fiatal, kalandvágyó nő szemében. Tudom, hogy örökké felnőttként viselkedő coachnak kellene lennem, de az nem az én műfajom. – Még nem láttam, - ingatom a fejemet. – És attól függ, hogy te szeretnéd-e megnézni – vonom meg a vállamat. Nem annyira fontos, csak egy kis érdekesség.
- Igen? Mi lenne rosszabb? – kíváncsiskodom, hogy kicsit ismerkedhessek azzal, hogy milyen zene az, amit nem szeret a táncosnő.
- Kiméra? – nevetek fel a számhoz kapva a kezemet, de csak egy röpke pillanatra, hiszen nem szeretném elrontani a hangulatot. – Csak egy kicsi kreativitást kértem – ingatom a fejemet mosolyogva.
- Veszedelmesnek látszol – bólintok egy aprót, miközben csak félénken lesek a szemére, ezzel is jelezve, hogy mennyire ijesztőnek találom. – Szóval fekete párduc vagy, aki puha mancsokkal, kecses lépekkel, és hatalmas karmokkal közelíti meg az áldozatát – vonom le a konklúziót abból, amit mondott. – Látod, hogy csak sikerült állatbőrbe bújtatnod magad – teszem hozzá. Nem is ment olyan nehezen, nem igaz?
- Tanulságos mese – válaszolok neki mosolyogva, láthatóan egyáltalán nem zavar, hogy egy ilyen mesebeli lényhez hasonlítom magamat.
- Ó, nem-nem – ingatom a fejem. – Ezt csak te szeretnéd mindig sejteni, míg rád hagyom – de most már nem hagyom rá. Ideje kicsit felfednem magamból, hogy többet megtudhassak róla. Vagy azért, hogy közelebb engedjem magamhoz. Talán örülnék annak, ha kicsit közelebb kerülne hozzám. Jó lenne valakinek a vállán megpihenni. Alig észrevehetően sóhajtok.
- Hmh – kuncogok fel a válaszára. – Nem éppen erre gondoltam – suttogom, ahogy elmerülök szíve dobogásának dallamában. Közben hagyom, hogy vezessen, ennek a pár lépésnek csak nem kell a nehezemre esnie. Egyébként is, most annyira megnyugtató, hacsak nem akar a szám miatt ellökni magától, vagy nem tesz valami olyasmit, ami távozásra késztet…
- Nem, egyáltalán nem – suttogok vissza, miközben a dobozokat nézem, aztán érzem, ahogy megpróbál egy fordulat szerűt tenni, így kénytelen vagyok botladozva követni, és kicsit eltávolodni tőle, pedig kezdtem kényelmesnek találni a vállát. – Megint tévedsz – ingatom meg a fejemet, miközben újra lepillantok a lábainkra, hogy ne akadjanak össze. Ami azt illeti, tényleg elég régen táncoltam, így aztán a tánctudásom valóban megkopott egy kissé. Nem is a tudatlanság, inkább a gyakorlat hiánya az, ami koncentrálásra sarkall.
- Az őrületbe szoktam kergetni azokat, akiknek tetszem – súgom a füléhez hajolva, majd igyekszem újra távolabb kerülni tőle, sőt mi több, még el is lépek, és hátat fordítok, mint aki távozni akar. Persze ennek igen csekély az esélye, hiszen a táskám a lejátszó mellett van, ami most éppen Inanna mögé került.


»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Step by step »→ Megjegyzés: »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Szomb. Márc. 25, 2017 6:41 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Nem, puccos étterembe vágynék, hogy tudjak egy jót enni, és egy finom bort kóstolni. – Válaszolom mosolyogva. Persze, jó kettesben lenni, de ha már intimitásra és magányra vágyunk, miért ne kereshetnénk azt inkább egy jó meleg, kényelmes ágyban? A hideg, elhagyatott épületeknek is megvan a maguk bája, de kötve hiszem, hogy Ana éppen egy ilyen helyen szeretne közelebb kerülni hozzám…
- Jól hangzik. Amúgy se vezethettelek még körbe az új tánctermemben. -  Biccentek, hogy bizony elfogadom az ajánlatot, és legközelebb én fogok találkozót kérni. Mióta valóban türelmesen viselkedem vele, azóta megvárom, amíg megkeres, felajánl egy helyet, egy időpontot ahol összefuthatunk, így tettem ezt most is. És még mindig fogalmam sincs, miért egy romos épület kellős közepén találkozunk… Valamit tervez, és ez egyrészről érdekes, másrészről viszont nyugtalanít.
- Szóval vonzanak a megfejtendő rejtvények? – Biccentem oldalra a fejem. Így már érthető, hiszen az apró darabkából egész életek állhatnak össze. Érdekes, csak hát… jobban szeretem azok életét felfedezni, akik mellett ott voltam egykoron. A közös szálak, az emlékek összefűznek minket. Azért írok naplót, vezetem a régmúlt idők feljegyzéseit, hogy emlékeztessem magam, merre tartok… és honnan jöttem.
- Embervadászatokat? – Kerekednek el a szemeim. Jó, persze ami az illeti valójában nem lep meg a dolog, hiszen én ne tudnám, milyen az emberek sötét oldala? Vagy mire képes rávenni őket egy-egy testvérem? De azért mégis, meglep a tény, hogy Anát ilyesmi érdekli, hogy ennyire… romlott lenne a lelke? Vagy csak egyszerűen ez is egy újabb rejtély, aminek igyekszik utánajárni? – És láttad már, mi van lent, vagy szeretnéd megnézni? – Mert vele tartok, ha igent mond, még véletlenül se engedném le egyedül egy olyan veszélyes helyre. Ha vadászat, akkor lehet voltak csapdák is, és ki tudja, melyik éles még? Néha az egyszerű szerkezetek bírják a legtovább.
- Nem épp a kedvenc stílusom. – Mosolyodok el. – De valljuk be, lehetne rosszabb is. – Hiszen ott vannak azok a borzalmas rap számok, vagy a hörgés… hogy is nevezték akkoriban? Death Metal? Hát mit nem mondja, ezek nem segítették túlságosan a romantikus hangulat létrejöttét, de valamelyik fivéremnek biztosan tetszettek… Ez még… mondhatni ízléses.
- Hát… ehhez a számhoz nem sok minden illik. - Vonom meg a vállam, de persze hamar találok valamit, ami megfelelő lesz a ritmusra, és nem… túl közeli. Persze megtehetném, hogy legalább ilyenkor igyekszem a közelébe kerülni, de… az igazság az, hogy tartok attól, hogy akkor hirtelen elfut. Valahogy ez a lány… fordítva működik. Ha megpróbálok a közelébe férkőzni elfut, ha nem…  maga kezd közeledni. Valami fordítva lett bekötve nála.
- Hát… ha mindenképpen mondanom kell valamit… - Gondolkodok el alaposan, de hát… mégis mihez hasonlíthatnám magam? – Azt hiszem a kiméra. – Jelentem ki elég határozottan.
- Simulékony… mint egy kígyó, erős és fenséges, mint egy oroszlán, és szeret szárnyalni… na meg makacs, mint egy kecske. – Kuncogok fel. Jó, ez már egy kicsit felturbózott lény, de hát… a kígyó néha sárkány, akkor meg szárnya is van. – Ó és persze különleges… - Nem létező alak, de hát a mitológiában annyi ilyen lény van.
- Cápa? Hát ennyire félelmetesnek gondolsz? – Pislogok nagyokat, de persze nem sértődöm meg. Valahol igaza van. – Valami nagymacskának lehet jobban örültem volna. – Sóhajtok fel. – Hiszen kecsességem egy párducéval ér fel… szerénységet pedig ne várj tőlem. – Folytatom vigyorogva. De ami azt illeti, tényleg igazam van. Kecsesnek, vonzónak kell lennem, habár tegyük hozzá… a pokolban ez sajnos nem érvényes rám. Pedig mennyire szeretnék otthon is jól kinézni!
- Ismerem. – Bólintok. – De az egy nagyon szomorú mese… - Legalábbis az eredeti. Ha jól emlékszem a madár elpusztult, mikor kalitkába zárták.
- Talán. Mert elég sokszor sejteted, hogy valami ilyesmi esett meg veled. – Engedem el, holott inkább magamhoz húznám legszívesebben. Persze ki tudja, lehet csak úgy véli, ha másoknak boldogságot hoz, az neki is elég kell, hogy legyen. Olyan jó lenne rádöbbenteni, hogy ez nem így van…
- Hatalmasat pattan és arcon üt? – Kérdezem mosolyogva, ám a következő pillanatban elkerekednek a szemeim. A szívem hangosat dobban, talán még ő is meghallotta. Már megint sikerül zavarba hoznia, ez mégis hogyan lehet? Egyszerűen képtelen vagyok követni, pedig ismertem jó pár szeszélydémont is, és hát… náluk is mindig máshonnan fújt a szél. A testem azonban szerencsére hamarabb veszi az akadályt, ahogy a fülem is érzékeli, hogy a zene átvált. Tangó? Tényleg? Ó hát… ez azt hiszem így ezerszer nehezebb lesz… Mert legszívesebben lépnék, csak előre, keringve szállnánk a dobozok között, mígnem elfeledkezünk az időről, a dallamról is, és a lábunk csak vinne, csak vinne, de…
- Eltaszítod azokat, akik megpróbálnak közel kerülni… - Súgom neki, miközben kezem a derekáról a hátára csúszik, és a másikkal felemelem a kis kacsóját. Könnyedén lépek, csak egy kis előre-hátra ringatózás, hiszen nem felejtettem el, hogy elvileg nem tud táncolni. Mégis az ütem arra késztet, hogy a lábai közé lépjek, és kicsit fordítsak rajta. Csak egy kis keringés, igazán nem nehéz, ha hajlandó követni. – Nem inkább az a gond, hogy megrettensz, ha valaki veled akar lenni? – Mert nálam is menekülőre fogta.


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Szomb. Márc. 25, 2017 12:57 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


- Puccos étterembe vágynál inkább, ahol mindenki láthatja, hogy mit teszel és hallhatja, hogy mit mondasz? – kérdezek vissza, miközben én is felemelem a szemöldökömet.
- Legközelebb te választhatsz helyszínt – ígérem meg, közben pedig belegondolok abba, hogy eddig még egyetlen helyszínt sem választott ő. Még csak azt se tudja, hogy hová szoktam hazatérni, ahol álomra hajtom a fejemet.
- Igen, szerintem az – pillantok fel a félig leomlott lépcsőre, azzal a szobával, amit hacsak nincs valakinek szárnya vagy falmászási tapasztalata, nem valószínű, hogy bárki is megközelíthet. - Telis-tele a múlt emlékeivel – természetesen, nem azokkal, amiket átéltem, hanem másokéval, akik itt próbáltak meghúzódni, mikor még lehetett. Aztán valószínűleg mind meghaltak. Rengeteg emlék mindenütt, ahová csak pillantok. Jók, rosszak és borzalmasak egyaránt.
- Akkor lehet, hogy nem az – válaszolok – vagy csak szerencsénk volt – teszem hozzá a vállamat megvonva. – De, ahogy a mondás tartja: kettő még szerencse, na de három – az már a bizonyosság. Majd hazafelé kiderül, hogy mennyire veszélyes a környék. Persze, én nem aggódom, mert képes vagyok távol tartani magamtól azok, akikkel nagyon nem akarok kapcsolatba kerülni.
- A legérdekesebb az volt, hogy a huszadik század végén illegális ember vadászatokat tartottak a pincében – fordulok az egyik lejárat irányába, amit ugyan a dobozoktól nem lehet látni, de eleget sétáltam benn ahhoz, hogy megleljem az ösvényt, ami az egykori földi pokolba vezet. – Arra – mutatom neki az utat, bár abban nem reménykedem, hogy esetleg elindul megnézni. Ha tényleg kíváncsivá teszi, akkor később lemehetünk, de most még előtte más terveim vannak. Persze, ez nem jelenti azt, hogy ha esetleg nem akarja megnézni, akkor én nem fogom ezt megtenni nélküle is.
- Működik, igen – bólintok. – Vissza kellett tekernem a kazettát az elejére – innen tudom, hogy még van benne szufla. Na, meg onnan, hogy az elemeket én tettem bele, hiszen ha ennyi ideig itt lógott volna elemmel együtt, akkor valószínűleg már tönkrement volna.
- Hogy tetszik? – Található még rajta valószínűleg pár szám más előadóktól is, hiszen ezeket a felvételeket valószínűleg a rádióból vette fel a lejátszó tulajdonosa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy nem mai fazon lehetett, vagy valami romantikus rajongást érzett a rádió felvételekért.
- Rád bízom – válaszolok a visszakérdezésre, hiszen ő a tánctanár, aki gondolom képes eldönteni az emberekről, hogy milyen mozdulatsorok illenének hozzájuk. Lassan odanyújtom neki a kezem, érezhető bizalmatlansággal, attól tartva, hogy valami olyasmit fog tenni, amit aztán később megbánhat, így aztán mikor nem ilyesmire készül, akkor kis meglepettség úszik az arcomra. Jól esőt csalódtam benne. Bár az igazat megvallva mostanában, mintha már nem is igazán adna kétértelmű jeleket, mintha csak sodródna az árral.
- Na..., legyél egy kicsit kreatív – kérem. Hátha talál valamilyen állatot, ami jól leírja.
– Hát ebbe még nem gondoltam bele, de így elsőre cápát mondanék. Tudod azaz állat, ami megpróbál felfalni, ha elúszol a közelében – magyarázom a tévhiteket. - Az óceánok hatalmas ragadozói, amik sorban falják fel a gyanútlanul pancsoló embereket – csattogtatom hozzá a fogaimat is, majd nevetve a szám elé kapom a kezem. Néha tényleg ilyennek látom, ennyire ijesztőnek.
- Ismered a történetet? – kérdezem meglepetten. Manapság nem sokan szokták ismerni ezt a történetet, de ettől még nem kezdek semmiféle furcsaságon gyanakodni. Miért ne ismerhetné? Szelíd tekintettel pillantok rá, ajkaimra kedves kis mosoly húzódik. Közben igyekszem úgy mozogni, hogy tényleg úgy tűnjön, hogy nem ismerem a mozdulatokat, ami jelentősen megterheli a figyelmemet. Sokkal nehezebb gyengének, törékenynek, ügyetlennek tűnni, mint azt a legtöbben elképzelni képesek. Bár én már elég hosszú ideje gyakorlom ezt a tevékenységet.
- Ó – kihúzom a kezéből a kezem, majd hátat fordítva visszasétálok a lejátszóhoz, hogy leállítsam. – Most szeretnél hallani egy végtelenül szomorú történetet arról, hogy hogyan törték össze a szívemet? – pillantok rá felvont szemöldökkel, és egy időre keresztbe fonom a karjaimat magam előtt, mintha el akarnék zárkózni a válasz válasza elől, de hamar feloldom ezt a gátat, és visszasétálok hozzá.
- Egyetlen ilyen történetem sincs – pillantok a szemei közé, miközben újra a kezeibe adom a kezeimet, hogy folytathassuk. – Soha senki se volt képes elég közel kerülni hozzám – folytatom, miközben lepillantok a lábamra, hogy úgy tegyek, mint aki attól tart, hogy a lábára fog lépni a következő mozdulatnál, pedig elég távol állunk egymástól. – Mindig addig feszítem a húrt, amíg végül – megvonom a vállam, közben az egyik kezem a kicsúszik a kezéből, és átfogva a csuklójára lassan a derekamra húzom, ahogy ügyelve a mozdulatra, amit mindeközben tesz, közelebb lépek, hogy a vállára hajthassam a fejem.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: Take the lead »→ Megjegyzés: Nincs. »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Szomb. Márc. 25, 2017 12:08 am írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
- Hát… nem éppen egy puccos étterem. – Emelkedik meg a szemöldököm. Mégis mit szólnék? Nem vagyok odáig a romokért, abból most bőven van elég. Persze egészen más, ha olyan helyeken jársz, ahol korábban mondjuk éltél. Érdekes volt például visszatérni Pompei romjai közé. Még bőven a vulkánkitörés előtt éltem ott, én is csak később hallottam a katasztrófáról, de csak évszázadokkal később tértem vissza. Ez a hely azonban…. semmit se jelent nekem. Tényleg semmit. Egy a sok régi rom közül, ami ma már használhatatlan. Még csak nem is szép.
- És szerinted ez egy érdekes hely? – Adok hangot aggályomnak, mert hát… persze vannak itt emberi dolgok, régmúlt idők kacatjai, de a hely attól még nem lesz érdekesebb. Igyekszem követni, hogy ne tévesszem szem elől. Ha már érinteni nem érinthetem, legalább had lássam.
- Igaz, ami igaz, nekem is nyugodt utam volt. – Viszonzom a mosolyát. Azt mondjuk lehet nem vallanám be, ha mondjuk megtámadtak volna, mert nem lenne túl hihető, hogy képes vagyok megvédeni magam egy csapatnyi fosztogató vagy erőszaktevő ellen. Én azért még mindig szeretek igényesen kinézni, na nem mintha a bőrkabát és a farmer nem lenne az, de egy cseppnyi elegancia inkább hozzám való. Szóval belőlem ki lehet nézni némi vagyont, habár az élére vasalt szövetnadrág és a blúz sem feltétlenül drága mulatság.
- Miket hallottál? – Ha már van valami, ami érdekessé teszi a helyet, igazán elárulhatja nekem is, mert eddig még… nos nem nyűgözött le, pedig látom a lelkesedését. Kicsit mondjuk akár őrültnek is mondhatnám, de azt hiszem megismertem már annyira, hogy rájöjjek néha csupán kicsit másként értelmezi az életet és a szabályokat. Azt hiszem ez is vonzóvá teszi számomra, a különcsége, a kiszámíthatatlansága… Mintha sosem unhatnám meg, legalábbis ezt akarja elhitetni velem.
- Még működik? – Pillantok a lejátszóra meglepetten. Ennyi év után még képes lenne hangot kicsikarni magából? – Persze, hallgassunk bele. – Bólintok mosolyogva. Kíváncsi vagyok, mit hallgathatott utoljára a tulajdonosa. Valószínűleg m ár nem él, mégis hátrahagyott maga után valamit. A zenei ízlését, ha mást nem is.
- Érdekes. – Hunyom le a szemem a dallamot hallgatva. Hogy nekem biztos nem ez lett volna az utolsó számom! De mindegy is, senkit nem ítélhetek el érte, nem igaz? Neki ez tetszett. Mosolyogva felpillantok a csillogó tekintetekbe. Varázslatos lány, meg kell hagyni. Néha egészen gyermeki, máskor egy érett felnőtt, aztán van, amikor idegesítő, érthetetlen tini. Mintha egy teljes életet élne le egyszerre… vagy többet, párhuzamosan. Persze kénytelen voltam a barátaival is szorosabbra fűzni az ismeretségemet, és időnként olyankor is találkozni velük, mikor Ana nincs ott, hogy jobban megismerhessem, és… hogy talán visszahalljak egy-két dolgot magamról is. Nem csalódtam, hiszen a fülembe jutottak dolgok, de az egész annyira zavaros… igazság szerint nem tudom hányadán állok Anával, mert a jelzései… a gordiuszi csomó egy egyszerű feladvány volt, ehhez képest. Szóval még mindig türelmesen várok a pillanatra, mikor a távolságból hirtelen nem marad semmi, de… kicsit bizonytalanul lépegetek ide-oda, hiszen hol elszalad előlem… olyankor is, mikor amúgy semmi rosszat nem teszek, hol pedig ő maga jön közel, szinte megégeti magát a tűzben… És az egész változás a viselkedésében… A lányok furcsállják, vagyis… úgy vélik köze van hozzám, de én nem tudom eldönteni. Tényleg nem értem ezt a lányt.
- Persze, hogy van. Mit szeretnél? – Bár azt hiszem tudom mi illene ehhez a számhoz, de talán… jobb lenne valami egyszerűbbel kezdeni.
- Állat? Hát… - Gondolkozom el ezen, mert hát… mégis mihez hasonlíthatnám magam? Nem vagyok nyúl, mint olyan sok kéjdémon, annál sokkal megfontoltabb, és rendszerezettebb vagyok. A kezem nyújtom, hogy az első lépéseket megmutathassam. Egyszer előre-hátra, egy kicsit oldalra rúgás a ritmusra, amolyan lassított rocky az egész. Még a derekát se fogom meg, csak az egyik kezét, hogy mégis valami páros tánc jellege legyen az egésznek, de ha nagyon nem megy a figura, mellé lépek és az ő oldalán is megmutatom. – Nem tudom. Nem igazán tudnám magam semmihez hasonlítani. – Ingatom meg a fejem lassan. – Te mihez hasonlítanál? – Mert úgy gondolom neki van válasza a feltett kérdésre.
- A boldogság kék madara? – Mosolyodom el. – Akit minél inkább el akar kapni valaki, annál távolabb kerül tőle. – Hát persze! A különbség csak annyi, hogy az a nyamvadt madár, most ki tudja milyen okból szándékosan menekül. – De ha nem foglalkozol vele, magától közelebb jön. – Szóval tényleg csak hagynom kéne. A gond az, hogy ez egy bizonyos ponton túl már nem működik. akkor már muszáj cselekedni, és ha a madárka elszáll, akkor… valójában nem éri meg az egész cirkusz kergetni valamit, ami sosem lehet a tiéd. Bennem azonban még erősen él az elhatározás, szóval még nem tudott letörni.
- A menekülésnek viszont mindig oka van… - Még ha nem is akar róla beszélni, valami van a háttérben, a múltjában… talán egy rossz élmény, egy kegyetlen szerelem? Ó a szív mindig rossz tanácsadó! Csak meg kell nézni most engem…


Anael
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
angel
☩ Reagok :
49
☩ Keresett személy :
Csak önmagamat keresem

Pént. Márc. 24, 2017 10:42 pm írtam neked utoljára



Inanna & Anael

"Nem szerelem az, ami változik, ha minden más változik. Örök útjelző az, ami meg sem rezdül semmilyen viharban. A szerelmet nem koptatják az idő röpke órái s hetei. A szerelem örök, ítéletnapig."


Már úgy egy órája sétálgatok az egykori raktérépületben, mikor megérkezik. Nem sietek nagyon elé, hiszen úgy gondolom, hogy előbb-utóbb úgyis megtalál. Ha nem azért, mert tudja, merre vagyok, hát azért, mert annyira poros ez a hely, hogy a lépteimet bárki követhetné, szóval… Nem gondolom, hogy nem fog rám akadni. És igazam is lesz, hiszen hamarosan megtalál.
- Szia – fordulok felé mosolyogva. – Mit szólsz? – mutatok körbe, hogy szemléltessem ezt az emberi szemmel gigantikusnak tűnő teret. Persze, ahhoz, hogy igazán érzékelni lehessen a terület nagyságát, el kellene takarítani az egy-két ember magas dobozhalmokat, de engem ez így jelen helyzetben nem zavar. Sőt, egész szórakoztatónak találom.
- Szeretem az érdekes helyeket – vonom meg a vállam, majd hátat fordítok neki, hogy hamarosan eltűnjek újra a szeme elől egy fadobozokból rakott halom mögött, ami hacsak nem jön utánam előbb-utóbb, sokáig fog elválasztani minket.
- Nem tudom – válaszolok, és ha látom, akkor rámosolygok, és láthatóan tényleg nem vagyok tisztában azzal, hogy ez a környék veszélyesnek számít-e. – Senki se próbált rám támadni, miközben idefelé jöttem – persze nem is úgy nézek ki, mint egy gazdag fruska, hiszen szokás szerint, mint mikor éppen szabadnapos vagyok, most is farmer nadrágot és bőrkabátot viselek, hozzá pedig valami egyszerű pólót. Tudom, hogy a legtöbben nem így képzelik el a szerelem elhozóját, és a szeszélyességemhez is jobban illenének a habosbabos ruhák, de… Szeretem ezt a kettős hatást, amit az angyali arcommal és a ruhámmal keltek az emberekben, azt, hogy nem tudnak hová tenni. Ez az én egyik hobbim, mikor nem kell éppen nagyon komoly kerubnak lennem.
- Hát, hallottam történeteket erről a helyről, és kíváncsivá tett – válaszolok, miközben előveszek egy régi magnót az egyik doboz aljáról. – Ezt találtam, míg rád vártam – teszem le egy zárt doboz tetejére. – Van benne egy kazetta is. Belehallgatunk? – kérdezem, és láthatóan valami játékosság csillan a szememben. Persze, hallotta már rólam, hogy mindig túl kíváncsi, és elég csíntalan gyermek voltam, ami az utóbbi időben kezd újra feltámadni. A barátnőim az egyik közös találkozás alkalmával még azt is megjegyezték Inannának, hogy mostanában elég sokat térek vissza régi viselkedési formámhoz, amilyen még tini koromban voltam. Pedig azt hitték, hogy ennyi idő alatt már rég kinőttem a rosszalkodásból.
- Gyere! – intem közelebb, és egész halkra veszem a lejátszót, mikor elindítom a zenét, hogy ne hallhassa kettőnkön kívül senki más.
- Még mindig lenne kedved megtanítani táncolni? – pillantok fel rá, miközben forog a lejátszó. Ugyan ez nem éppen olyan zene, amire lehetne keringőzni vagy akármi mást csinálni, de ha jól tudom, akkor az első lépéseket nem is zenére szokták próbálni.
- Milyen állat lennél, ha állat lennél? – kérdezem kíváncsian, és ha esetleg felajánlja, hogy most rögtön belefog a tanításomba, akkor közben nem állok neki ellent. Már, ha nem próbálkozik semmi olyasmivel, ami miatt ellenkeznem kellene. – Én kék madár lennék – válaszolok a saját kérdésemre, ha már ő is válaszolt. – Tudod, az a törékeny kis állat, ami csak az emberek képzeletében létezik – mondom, majd halkan sóhajtok egyet. Igen, ez nagyon találó rám. Ennél jobban körül se írhattam volna magamat.

»→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→ »→»→»→


»→ Zene: És most van hozzá ilyen is. »→ Megjegyzés: Bocsi, hogy ilyen kis béna lett. Crying or Very sad »→



Inanna
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
Démon
☩ Reagok :
102
☩ Keresett személy :

Pént. Márc. 24, 2017 9:30 pm írtam neked utoljára


Anael & Inanna
Egyszerre csak egy lépést. A jövö lépésenként épül.
Nem értem miért mentem ebbe bele. Vagyis inkább azt nem értem, miért éppen itt találkozunk, elvégre eddig nagyon is jól megvoltunk a tehetősebb negyed szépen felújított házai között, most pedig egy ilyen kihalt, egyenesen lepukkant helyen kell találkoznunk. Ez a környék régen se volt San Francisco fényes csillaga, szóval nem csodálom ,hogy a háború után is lepusztulva hagyták. Itt tényleg csak az utcagyerekek játszhatnak, már ha van merszük a környékre tévedni. Nem értem Anát, tényleg nem tudom miért hívhatott ide, de persze… bennem egyáltalán nincs meg az a félelemérzet az ilyen helyeken, mint egy halandóban lenne. Persze az önvédelmem elég érdekes fajta, tekintve, hogy inkább meglágyítom mások szívét, és nem a testüket töröm össze, de ha más nem működik arra is kapható vagyok. Csak a lányt nem értem, hogy mi lehetett az ok, amiért ide hívott. Türelmes voltam az elmúlt időszakban vele, és nagyon is visszafogott, mert rá kellett jönnöm, hogy a korábbi kirohanásommal inkább csak rontottam az esélyeimen. Mindegy is, még nem tettem helyrehozhatatlan hibát.
Szóval most itt sétálok, egy ismeretlen, romos környéken, egy elhagyatott ház kapuján készülök bemenni, és igyekszem felkészíteni magamat bármire… de leginkább arra, hogy leküzdjem a saját vágyaim, hogy Ana előtt normálisan tudjak viselkedni, hogy ne akarjam mindenáron megérinteni, megcsókolni, leteperni… szóval csak a szokásos. Kemény az élet, főként ha valaki az olyan feltörhetetlen diókat szereti, mint amilyennek Ana is mutatja magát. Esküszöm, még az apácával se volt ennyi gondom, pedig az ő erkölcsei aztán szilárdan tartották egy darabig…
- Ana? – Emelem fel a hangom, amint átlépem a küszöböt, és keresni kezdem őt, hiszen ő jelölte meg ezt a helyet és időpontot a találkára. Azért még mindig nem hagy nyugodni a kérdés, hogy mégis mi a fenét akar itt, de hát… előbb-utóbb meg kell tudnom, nem igaz?
- Hát… elég érdekes helyet választottál a találkozóra… - Nyugszom meg szemmel láthatóan, amint szemem elé kerül a bájos arca. Ez nem egy veszélyes környék? – Bár nekem nincs félnivalóm, azért tehetek úgy, mintha lenne. – Mit keresünk itt? – Teszem fel a hatalmas kérdést, miközben kényelmes távolságra sétálok.


Vendég
WHISPERING AMEN



Szomb. Okt. 15, 2016 8:02 pm írtam neked utoljára



Drake & Alice


Mielőtt megismertem a volt férjemet, én sosem gondoltam volna, hogy vadász leszek. Méghozzá ilyen jól fogom csinálni, és ilyen elkötelezetten. Az igazság az, hogy az első pillanattól csodáltam a férjemet és akkoriban mindig azon munkálkodtam, hogy felérjek hozzá, hogy egyenlő félként álljunk egymás mellett. Most pedig hiába értem ezt el, ő nincs mellettem. Végülis azzal űztem el, amivel meg akartam tartani.
Szürkésfehér füst csúszott ki ajkaim közül, majd veszett bele a hűvös hajnali levegőbe. Újra számhoz emeltem a cigarettát és mélyet szippantottam belőle, miközben megközelítettem az otthonomtól elég távolra eső, elhagyatott, romos házat, amelybe a vadászok gyűléseit tartottuk. Vagyis tartották. Én rendszeresen kihagytam az ilyen összejöveteleket, hogy még véletlenül se találkozzak össze a volt férjemmel, aki szintén vadász lévén jó eséllyel megjelent itt.
Most is csak azért jövök ide, mert tudom, hogy senki más nem lesz itt rajtam és a vadászok vezetőjén kívül, akinek itt az ideje bemutatkoznom. Valójában már lehet, hogy látásból ismerem, abból a körökből, amikbe a volt férjemmel jártam, de sosem beszéltem még vele. Én nem vagyok az etikett szigorú betartatója, de már majdnem két éve mással sem foglalkozom, csak a démonoknak a gyilkolásával. Másokat nem szoktam bántani. Ők sem ártottak nekem, de a démonok fosztottak meg a boldog életemtől. A gyermekemtől és ez által a férjemtől is. Azóta rögeszmésem gyilkolom őket.
Cigarettám végére értem, amikor beléptem az omladozó épület teraszára, de már gyújtottam is rá a következő szálra. Egy hosszú percig haladtam befelé és nem láttam semmi más fényforrást a cigaretta apró parazsán kívül, majd beléptem egy zárt szobába. Nem volt ablaka, ajtaja is csak egy volt, ami alatt szűrődött ki valami kis fény. Megszorítottam a nyakamon lógó keresztet, majd rátapostam a cigaretta csikkre és beléptem a kis szobába.
- Te biztosan Drake vagy. – mondtam köszönés helyett. – Az én nevem Alice Potter. Nagyon örülök. – motyogtam és magamban imádkoztam érte, hogy ne bányássza elő az arcom az elméje valamely titkos zugából. Biztos voltam benne, hogy láttam már ezt a férfit és abban is, hogy amikor láttam, akkor valami különös estélyen voltunk a volt férjemmel. Nem hiányzik, hogy akár az arcomról vagy a nevemről eszébe jusson valami, ami után majd nem simán Alice Potter leszek, hanem a volt felesége egy már jól ismert vadásznak.


lesz jobb is §§ 366 §§

Hell or Heaven
WHISPERING AMEN
avatar



☩ Faj :
admin
☩ Reagok :
108
☩ Keresett személy :

Szomb. Okt. 15, 2016 6:57 pm írtam neked utoljára


***


✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖ ✖




Sponsored content
WHISPERING AMEN



írtam neked utoljára


 
Elhagyatott épület
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: