Ego Alpha et Omega, primus et novissimus, principium et finis
, said the Lord. which is, and which was, and which is to come, the Almighty.

 
Boston - Az erdő mélyén
SUNSETS ON THE EVIL EYE THE HUNT FOR A LITTLE MORE TIME

avatar



☩ Reagok :
72
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Vas. Nov. 11, 2018 9:49 pm
Következő oldal


Caly x Seth

If The Lion And Dragon Fight, They Will Both Die


Ujjaim szinte elfehéredtek, ahogy szorítottam puha nyakát. Ahogy az emlékek rám törtek, két ellentétes érzés kerített hatalmába. Egyszerre akartam megvédeni és kettéroppantani. Volt bennem valami megmagyarázhatatlan féltés, de élveztem is látni, ahogy a karjaim között szenved. Elcseszett vagyok a szó szoros értelmében. De már rég nem érdekel. Talán a múltkori eset hozta elő belőlem ezt a hogyismondjam…gyengédebb énemet? Már a gondolattól is forogni kezdtek a beleim odabent. El kell nyomnom magamban ezt csírát. Bármit is tett velem Calypso a jómúltkorában, ami miatt ezt érzem, félre kell tennem. Neki is rá kellett döbbennie, hogy ez vagyok én. Egyik kezemmel adok, a másikkal elveszek. Az egyikkel gyönyörrel jutalmazok, a másikkal büntetek. Miután kegyesen engedtem, hogy levegőhöz jusson, játszadozni kezdtem vele. Múltkor mintha csak álmodtam volna. És nem emlékeztem, hogyan is kerültem az ágyába. De nem is kérdeztem meg. Talán, ha ezután a nap után nem gyűlöl meg végérvényesen, akkor meg fogom kérdezni tőle. Sunyi, dörzsölt vigyorral szakítottam le róla a felsőjét, miközben végig a falhoz nyomtam. Úgy csúsztattam be a kezem a nadrágjába, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Tisztán emlékszem az arcára, mikor legelőször kellett megszabadítanom a hacukájától. Akkor még nem élveztem, sajnáltam, nem akartam, hogy ő is ugyanazt érezze, amit én anyánk kezei között. De mivel nem tett ellene soha semmit, így egy idő után megszokott cselekvéssé vált. Élveztem a finom anyag reccsenését, élveztem ahogy a gyertyák fénye táncolni kezdett meztelen bőrén. De semmi jelét nem mutattam, nehogy anyánk ezt is elvegye tőlem. A látványt.
Nem nézett rám. Az arcát magam felé fordítottam, azt akartam, hogy a szemembe nézzen, miközben ismét bántom. Szavakkal. A zsigereimben éreztem, hogy vallomásomra végre reagálni fog. Nem is akárhogyan. Tekintete elsötétült, a kígyó mérge megmérgezte a látását, elméjét. Nem telt bele fél pillanat sem, ujjait a farkamba mélyesztette,
- Bazzzd! - szisszentem fel, mire orrba fejelt a kicsike. Kezemet kirántottam a nadrágjából, megragadtam a csuklójánál fogva és megnyomtam egy pontot, ami az idegeket nyomja, el kellett, hogy eressze a farkam. Dühös voltam, az az egy, amihez csak gyengéden közelíthetnek. Aki megpróbál vele fájdalmat okozni, az megnézheti magának, mi marad belőle. De nem jutott időm, csak felmordulni,  mert a nyakam elkapva még fejbe is térdelt, utána ellökött magától. Hátratántorodtam, de nem kerültem a földre. Az orrom vére eleredt, a szám is felrepedt. A fejem bekongott, kicsit meg is szédültem, de gyorsan helyre állt a látásom. Vérző orrom a karommal töröltem le.
- Van ám benned spiritusz! Ezt akartam látni húgom! - vigyorodtam el, felettébb módon élveztem a dühét. Tekintetemmel azt üzentem, gyerünk húgi, tudsz te ennél többet is! Aztán megéreztem. Készült valamire, használatba akarta venni a mágiáját. Nem erről volt szó! A vigyorom gyorsan lehervadt, ahogy jött, úgy ment.
- Calypso! - dörrentem fel mély hangon. Szavai mérgezőek voltak, megfeszült az állkapcsom. És nem engedhettem meg, hogy mindig a mágiájához nyúljon, akárhányszor valami falba ütközik vagy küzdenie kell valamiért. Nem érdemelte meg most ezt a kiváltságot. Mielőtt lecsapott volna, megindultam és buldózer módjára nekirontottam. Az egyik csuklójánál fogva megragadtam, egy isteneset lekevertem neki, majd a lábát kigáncsolva a földre vittem, talán koppant is a feje a kemény fapadlón, ha nem vigyázott. A markomba fogtam apró kezeit és a csípőjére ülve teljes testsúlyommal leszorítottam.
- Nem használhatod a mágiád! Nem változtathatsz a játékszabályokon! Világos? - kérdeztem tőle, miközben állát a másik markomba fogva magam felé fordítottam arcát, majd megszorítottam állkapcsát.
- Világos? - ismételtem meg a kérdést, majd eleresztettem, felálltam és őt is felrángattam a hajánál fogva. Felbaszott. De istenesen.
- Ha nem akarod, hogy eltörjem a csuklódat, akkor tartsd magad a megbeszéltekhez! És gondolj az uszonyos kis teremtményeidre legközelebb is, mikor olyan helyzetbe keveredsz, hogy blokkolva van az erőd. Gondolj arra, hogy az egyiket elvettem tőled, idézd fel magad előtt a pillanatot. - súgtam a fülébe, majd ellöktem magamtól. A fekete szurok vérem közben már rászáradt a pofámra.
- És ne gyere nekem azzal, mit tett velem anyánk, megértetted? A szádra ne merd mégegyszer venni, mert kitépem a nyelved! Erre mérget vehetsz! - figyelmeztettem, majd kiroppantottam a nyakam és a vállam és próbáltam kicsit lenyugodni, mielőtt komolyabb kárt tettem volna benne. Nem állt szándékomban szarrá verni, de ha neki az kell, hogy teljes mértékben felelevenítsük a múltat, akkor megkaphatja.

avatar



☩ Reagok :
137
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Kedd Okt. 02, 2018 9:04 pm
Következő oldal


Seth vs Calypso
A pofon egy elhadart simogatás
Azt hittem fellélegezhetek, amikor elengedte karom, ám a szomjamat oltó levegő nem érkezett. Erős ujjai elszorították az útját. Éreztem lüktető ereimet, a nyakamban, miként zubog benne vérem, halottam sebes száguldását. Ösztönből, két kézzel kaptam kezéhez. Az élethez való akaratomat, nem vehette el tőlem anyám, NEM, azt nem sikerült a földbe tipornia. Mindig lebegett előttem valami, valami amibe kapaszkodhattam. Talán mélyen legbelül mindig is tudtam, hogy megszabadulunk tőle, hogy teste porrá és hamuvá lesz, a lelkével pedig nem kell törődnünk, mert nem volt neki. Semmilyen értelemben. Mégis hangtalanul tűrtem mindig, a haláltól nem féltem, hisz olyanok voltunk akár a mesebeli Főnix. Néha vágytam rá, hogy elszegje a torkom, hisz aznapra végett ért volna a szenvedés. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy Andariel túllépte, azt a bizonyos határt, de mindez már akkor történt, mikor a család legjava kirepült a fészekből. Dühtől elvakult testvérem úgy kap fel, akár egy rongybabát, s passzírozz neki a falnak. Volt, hogy csillagtalan éjszakákon, mikor sebeimet nyalogattam, elgondolkodtam, hogyan adhat ennyi erőt a gyűlölet. Irigyeltem vagy sajnáltam érte, már nem emlékszem. Arcomra a fájdalom torz vonásokat rajzol, melyről csak a szemem sarkában megcsillanó félkövér kristálycsepp árulkodik. A maradék levegő is kiszorul a tüdőmből, ahogy a hátam a faház rönkjeinek ütődik. Elfehérednek ujjaim, a csuklóját szorítom, s próbálom lefejteni az ő ujjait nyakamról, akarva vagy akaratlanul – már magam sem tudom- körmeimet is húsába vájom. -Mondják, vannak olyanok, akik fél méterrel a föld felett járnak. Azt hiszem nem pont erre gondolnak olyankor. – Mégsem támadok, csak belül küzdök. Szakad a szövet s arcának éles kontúrjai elmosódnak szemem előtt, s egy fiatalabb, szilajabb Seth áll előttem. A kép ugyanez, csak a kor s a helyszín más. Szemében vadabbul táncolnak a düh lángjai, melyet beárnyékol valamiféle rettegés. A fülemben dübörgő vér hangos zajához, a távolból a tenger moraja kúszik be, ezzel valami édesen keserű szerenádot játszva. A lemenő nap bíborvörösre festi az eget, - láttam a hatalmas ablakon át-anyám vörös haját mégsem tudja elnyomni. Tűzként nyaldossák körbe tincsei arcát, ahogy a viharos szél játszik vele. Testem jó néhány helyen vöröslő foltok „díszítik” testvérem ökle jóvoltából, nem kímélt ma sem. Szeme üres volt, ökle erős, mint mindig. Még az előző verés nyomai sem múltak el, csak színt váltottak. Felrepedt ajkam mégis gúnyos mosolyra húztam, ahogy fivérem arcába néztem. „ Csak ennyit tudsz?” Rá volt írva az arcomra, kiejtenem sem kellett a szavakat. Nem azért mert élveztem, hanem azért, hogy a legjobbat hozza ki magából, hogy az a ribanc elégedett legyen. Anyám hangja nyugodt volt, s ez tette félelmetessé, s az a perverz hanglejtés, mellyel arra kérte tulajdon bátyám, hogy meztelenítsen le. Megrémültem, s elöntött a szégyen, ahogy hangos reccsenéssel, apró darabokban hullott kettőnk közé a kelme, mely testemet volt hivatott takarni. Igen, akkor újra feltörtek bennem azok az ösztönök, melyeket addig elnyomtam magamban, csak miatta. Kiáltottam volna, de nem tudtam – de hiába is lett volna minden próbálkozás, süket fülekre lelt volna- így hát a levegőbe rúgtam, s végig karistoltam a karját. Tíz körmöm volt, de helyette húsznak a nyomát hagytam bőrén. Elengedett, s én lecsupaszítva ruhámtól, megfosztva megmaradt büszkeségemtől térdeltem előttük. Magamat átölelve húzódtam a hideg kőfal tövébe, ők s még az árnyékok is kacagtak. Fülemre tapasztottam a kezem, nem néztem rájuk, csak a fáklyák s gyertyák fényeinek lelohadó majd újra fellobbanó lángjai jelezték szívverésem zaklatott ütemét. Szégyelltem magam. Később már nem éreztem semmit, s az arcomra is visszaült a szemtelen mosoly. Kietlenség lakozott bennem, az emlékek újra előhívták a kiszáradt sivatagot belsőm legmélyéről. Megszokás. Hisz mintha időburokba ragadtam volna. Csak a kor s a helyszín más, nincs szégyen csak a makacs elszántság. Mint a szikkadt virág a víz után, úgy szomjaztam én is a levegőért, s mikor zöld jelzést kapott, zihálva szívtam magamba minden kortyát. Összegörnyedtem volna, ha hagyja, de ehelyett újra a falnak szorított. Szinte eggyé váltam a fallal, a csontjaim kényelmetlenül simultak hozzá. Lassan kezdett a látásom kitisztulni, láttam, ahogy mozog az ajka, de hangja még túl messze volt, viszont annál közelebb, ami gyorsan el is járt. Égette az arcomat, biztos virítani fog orcámon, ahogyan a nyakamon is ujjainak nyoma. Ha lett volna időm, biztos elgondolkoztam volna rajta, hogy odatoljam-e a másikat is, de inkább tovább mutattam neki profilomat, nem néztem rá. Talán megunja, talán jobban belejön, nem tudtam eldönteni, hogy mire számítsak tőle. Pár nappal ezelőtt megvillantotta előttem azt a Sethet, aki lehetett volna, ha nincs anyánk. A bástyát, aki védelmezi az övéit, akiben mélyen legbelül ott lakozik az empátia. De most, nem volt más csak egy pusztító, aki nem épít, csak lerombol, az volt, aki mindig is. Szavai leperegnek rólam, az igazságot csak én tudom, s ha gyávának tart, legyen úgy. Még mindig fogva tart a múlt, a rettegő Seth alakja. Ahogy bőrömhöz ért beleremegett a gyomrom. Az apró pihék hasamon ujjai után nyújtózkodtak. Furcsa kettős érzés kerített hatalmába. Keze sunyi rókaként osont be a tyúkudvarba. Tekintetem élesen villan, ahogy felé fordítom tekintetem, kezem viperaként csap le csukójára, de nem rántom ki onnan, csak útját nem folytathatja tovább. Mélyen nézek szemébe, keresek valamit… nem, nem kellett volna folytatnia… Tekintetem elsötétül, bármelyik démon megirigyelhetné azt a sötétséget, mely ráborul. Egyre mélyebbről veszem a levegőt… - Vagy úgy… - bár még karácsony odébb, de a diótörő VIP előadását fivérem testközelből élvezheti. Csak neki, csak most. Egy kolibri gyorsaságával markolok rá koronaékszereire, s fejelek oldalra. Feltételezéseim szerint elég fájdalmat okozok neki, ahhoz, hogy elengedjen, s ne legyen tovább kedve tolakodni. Megeshet, hogy fejet hajt előttem, már csak a meglepetéstől is. Ebben az esetben, megragadom nyakát, s azt a nagy fejét még a térdemmel is megismertettem, hogy utána, amilyen messzire csak tudom ellökjem magamtól. – Hogy merészelted? – szegezem neki a kérdést, elfeledve mindent, nem törődve azzal sem, hogy szinte félmeztelen állok előtte. Kezemet az ég felé tartva markolni készülök a levegőt. Körülöttünk a száraz avar megzörren, a hűvös szél nem száguld tova, megreked s körtáncra kezdi el hívni a megsárgult leveleket. – Anyánk öle csak a kígyó farkát fényesítette, elméjét, s fantáziáját csak sorvasztotta. – köpöm most már én is felé a szavakat, nem törődve semmivel.
[/quote]

avatar



☩ Reagok :
72
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Szer. Szept. 26, 2018 10:56 pm
Következő oldal


Caly x Seth

If The Lion And Dragon Fight, They Will Both Die


Nem szaroztam, belecsaptam a lecsóba. Kíváncsi voltam, hogyan reagálná le a váratlan helyzeteket, melyekben nem használhatja a mágiáját, csak és kizárólag a fizikai erejére és a leleményességére támaszkodhat. Nálam egyik testvérem sem tudhatta pontosan, mire is számíthat. Mindig is a saját fejem, józan eszem után mentem, miután kiszabadultam anyánk fojtó, mérgező és beteges öleléséből. És bár Calypso is meglepetésekkel szolgált a számomra mostanában, én sem voltam rest azt okozni neki. Elkaptam. Hátulról. Úgy, ahogy annak idején is, az első alkalomnál. Még a reakaciója sem lepett meg, csak egyfajta dejavu érzést kölcsönzött. Miután ujjaimmal felzongoráztam a gerince mentén, kacagni kezdett. Mint egykoron. Azt hittem, ez valami betegség nála. De aztán rájöttem, mind betegek vagyunk ebben a családban. Mert én meg élveztem a kacaját. De aztán elkaptam a torkát, csakhogy komolyra fordítsam a helyzetet. Elvégre azért voltunk ott. Hogy felelevenítsük kicsit a múltat és tanuljunk belőle. Vártam valamiféle ösztönös válaszreakcióra gondoltam az évek során csak összeszedett valami tudást e téren is, ám várakozásom hasztalannak bizonyult. Ugyanúgy viselkedett, ahogy évezredekkel ezelőtt is. Tűrt, mint valami élettelen tárgy, mint egy darab fa. Ezzel az idegeimre tudott menni már akkoriban is. Miért csinálod ezt húgom? Miért nem ütsz már vissza? Miért hergelsz fel, csakhogy még keményebb csapások érjék a tested? Hányszor feltettem magamban ezeket a kérdéseket. Túl sok volt a miért és nem kaptam rá soha választ. Mert nem is kérdeztem meg. Sajnálom Calypso, de akkor is ki fogom hozni belőled a támadó kígyót. Ujjaimat egyre szorosabbá fontam törékenynek tűnő nyakán, majd elengedtem hátracsavart karját és így, a nyakánál fogva felemelve a földről a legközelebbi falnak szegeztem. Nem lehetett kellemes élmény, ahogy a háta a falnak csapódott. Egy pillanatra fel-le mozgó mellkasára pillantottam, majd megragadtam a vékony ruhaanyagot, mely a felsőtestét borította és egy gyors mozdulattal leszakítottam róla. Csak úgy, mint annak idején. Csak akkor még nem találták fel a melltartót. Emlékszem az első alkalomra, mikor a pokolszuka azt kérte: "Tépd le róla azt a göncöt!" Én meg csak néztem rá értetlenül, hogy minek? Hisz nem volt elég az öklöm? "Seth! Csináld, amit mondtam!" Visszhangoztak fejemben a pokolszuka határozott parancsai. Hangjában ott lapult a titkos fenyegetés is. Ha nem volt elégedett velem, éjszaka pótolnom kellett az elégedettség hiányát, máshogy kellett örömet szerezzek neki. Ezért téptem, szakítottam. Úgy leszaggattam húgomról a ruhát két pillanat alatt, hogy még segítségért sem tudott volna kiáltani. Bár próbálkozott, ellenállt, mindhiába. Akkor még védekezett. Később már feladta. Ott állt anyaszült meztelenül, gyér gyertyafény ölelte körbe törékeny testét. Számomra törékeny volt. És ez még csak a kezdet volt. Anyánknak egyre elképesztőbb gondolatai támadtak az idő múlásával.
A múlt és jelen keveredett, túl sok minden előjött, amit jótékony lepel fedett és agyam egy rejtett zugába bújtattam. Eleresztettem a nyakát, hogy végre levegőhöz jusson és a vállainál fogva nyomtam a falnak szorosan, szinte megrepesztettem csontjait. Gyerünk Calypso ne akard, hogy tovább merészkedjek! Aztán támadt még egy ötletem. Megpofoztam. Nem istenesen, csak úgy, hogy felrepedjen az ajka.
- Kezdek csalódni benned húgom. Azt hittem, az idő múlásával rád ragadt valami, ami tanulópénzként megmaradt. De ugyanolyan gyáva és beletörődöm vagy, mint párezer évvel ezelőtt. - szavaim úgy hasítottak a levegőbe, mint kígyó mérge a bőrbe, miközben ujjaim a nadrágja szélénél csatangoltak. De pont ez volt a célom, hogy mérgezett szavaim és tetteim célt érjenek. Csak csapja el a kezem, már az is elég, próbálkozzon! Bár már nem volt velünk anyánk, mégis, még halálában is kísértett bennünket. Örömmel nyalta volna meg a szája szélét, mert pontosan ugyanott tartottunk, ahol annak idején. És bár az elején még ódzkodtam a beteges parancsaitól, a végére úgy belejöttem, hogy kezdtem élvezni, ahogy Calypso megremegett érintésemtől, ahogy a bőre libabőrös lett, ahol hozzáértem. Hogy aztán kivörösödjön az ütés okozta sokkhatás miatt. Most is elöntött egyfajta izgalmi állapot, ahogy egyik kezemmel a köldöke alatt simítottam végig, a másikkal pedig a falba préseltem. Egyik kezemmel örömet okoztam, a másikkal ártottam. Ilyen voltam világ életemben. Ilyenné tett anyánk.
- Miért nem védekezel Calypso? Használd, amid van! Az eszed, az energiád nem csak a mágiára tudod fordítani. Vagy tán kellene még egy kis adrenalinlöket? - arcomon az a tipikus beteges vigyor jelent meg, majd benyúltam a nadrágjába. Azért erre a legtöbb nő ugrik, már ha nem akarják, hogy azok a ujjak ténylegesen is simogatni kezdjék. Ha eddig nem utált meg, talán majd most megfog. Hogy ezt akarom-e? Természetesen nem. Később ráérek még bocsánatot kérni tőle. De képes vagyok a végletekig elmenni, ha az enyéim javát akarom szolgálni hosszútávon.
- Apropó, nem hiányzott egy sziréned sem? Sosem érdekelt hova tűnt? - érdeklődtem, majd a füléhez hajoltam.
- Én vettem el tőled Calypso. Kíváncsi voltam teremtett lényeidre. Megmondom őszintén, szép munkát végeztél. - súgtam a fülébe öblös hangomon. Tudtam, ha másra nem is, erre bizony ugrani fog.

avatar



☩ Reagok :
137
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Kedd Szept. 18, 2018 10:11 pm
Következő oldal


Seth vs Calypso
A pofon egy elhadart simogatás
- Ahogy látom nagyon megfogtak az új világ szerkezetei. – húzom el a számat, még mindig összefont karokkal. Régen csak a Nap járására hagyatkozhatunk. Most pedig ezt, egy ismeretlen szerkezetre cserélte, s próbál meghazudtolni. Mindegy is, mi mögé bújik, s próbál kifogásokat keresni, számomra későn érkezett. Persze, haladjunk a korral, hisz csodálatos dolgokat alkottak ezek a szánalmas lények, magam is belevetettem magam, hogy felzárkózzak. Azért ha azt mondom, némi erőfeszítésembe került a „modern” világhoz alkalmazkodni, akkor azzal jócskán megszépítem a dolgot. Eddig tönkre tettem két telefont és egy tv-t. Egy hifit és egy elektronikus ébresztőórát. Az összes ilyen gép, ami hangot ad ki, szépen szólva az idegeimre megy. Időnként becsúszik egy-egy anakronizmus a modern káromkodások közé, melyeket már kiválóan elsajátítottam. A ruházkodással akad azért még némi gondom, de a melltartót már szívesen hordom. Ami fivérem beszéd stílusát illeti, ő elég hamar alkalmazkodott a környezetéhez. Ezt már a moziban is észrevettem. Inkább nevezném kaméleonnak, mint egy kígyónak. Azt azonban nem tudnám megmondani ezt bóknak venné-e vagy sértésnek, ha a fülébe sziszegném. – Talán. – vettem oda neki. Mit mondjak, nem hagyott bennem kellemes emlékeket, s csak azért vagyok itt, mert magától ajánlkozott, más esetben előbb dögölnék meg, minthogy hozzáforduljak. De azért megejtek felé egy halvány mosolyt. Lesz ez még ma jobb is. Legalábbis ebben a percben még így gondolom. Megindulva felém én egy tétova lépést teszek hátra, majd büszkeségem állít meg. Nem kellett volna, bokrok közé ugrani, akár a vad, ki megneszeli a közeledő veszélyt. Szóra nyitnám ajkam, de csak elfojtott szisszenés szakad ki torkomból, ahogy ujjait csukómra fonja szoros béklyóba tartva ezzel testem. Testem előre bukik, fogam szorosan szorítom össze, a meglepetéstől feltörő fájdalom hangjai megszűnnek létezni. Tudom, érzem, ha mozdulok még nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Bevallom nem erre számítottam, valahogy egészen más elképzeléseink vannak a dolgokról. Lázas örvényként ragad magával az első, majd a következő, mikor kezet emelt rám. Anyám ütéseit már hangtalanul viseltem, nem érdekelt ha az orromból húzott vékony csíkot fekete vérem vagy ajkamat haraptam el. Az sem ha husánggal vagy ostorral osztotta az áldást. Tudtam idővel begyógyul, s nem adtam meg neki az örömöt, hogy kivert kutyaként esedezek bocsánatáért. Ekkor jött nála a hatalmas ötlet, hogy testvéreim legyenek a „hóhérjaim”. talán akkor kezdődött, hogy eltávolodtunk egymástól, s lettünk testvérekből idegenek. Az első alkalommal tombolt bennem a dac, s ahogy csak tudtam- foggal, körömmel, szinte hisztérikusan – küzdöttem fivérem ellen, hogy sajnálta, túl halkan mondta. Gerincemen végig futó ujjai, hátborzongató, jó érzéssel töltenek el. A faramuci helyzet ellenére is halkan kacagok fel, a fájdalmat már megtanultam elviselni. Más helyzetben, talán még arcomat is hozzá dörgölném, mint egy macska, ám nyakatekert helyzetem, nem enged lehetőséget rá. Vidám nevetésem, szó szerint akasztja torkomra. Ez a néhány üdítőnek nevezhető pillanat, hamar illan tova, úgy ahogyan a téli szél kapja fel a friss havat. Gyűlöltem aznap, s a rákövetkezőre is, gyűlöltem őt, s a többieket is. Nem a testi fájdalom az mely sebet ejtett rajtam, inkább a megaláztatás, az, hogy szörnyetegekké, saját formájára alakít minket. S túl gyengék vagyunk, hogy ellenálljunk neki. S csak a túlélésre játszunk, még a legerősebbek is. Rájöttem páncélomra új kérget kell növesztenem, mely napról napra vastagabb lett. A második alkalom se volt ez másképp, küzdöttem, de anyánknak ez sem volt elég, még többet akart, ahogyan Sethtől is még többet követelt. Aztán… eljött az az éjszaka… megszámlálhatatlan kék, fekete, zöld folt éktelenítette testem. Aznap nem volt semmi, anyánknak dolga volt, s magunkra hagyott minket. Pihentünk, kihasználtuk az alkalmat… az éjszaka kellős közepén érkezett meg. Athan és Helené halkan szuszogott lakrészünk távoli pontjában. Én a szipirtyó könyvét bújtam, s a magamtól elsajátított mágiával loptam néhány percnyi élvezetet a világ többi pontjáról. Léptei visszhangoztak, közeledtére összecsaptam a könyvet s a párnám alá dugtam. Szorosan hunytam le szemeim, lélegzet visszafojtva hallgattam szívem szapora verését. Tudtam, ha rájön, hogy elloptam a könyvét, olyan verést kapok, mint még soha vagy talán rosszabb. Halkan nyikordult az ajtó, önkéntelenül húztam magam össze, olyan picire amennyire csak tudtam. Vártam, de nem történt semmi. Újabb léptek halk nesze kúszott fülembe, valami hangfoszlány átszűrődött az ajtón át. Felismertem fivérem hangját. Óvatosan nyitottam ki a szemem. Jótékonyan ölelt körbe még mindig a sötétség és gonosz árnyak sem emelkedtek felém. Beletartott néhány pillanatba, míg rájöttem, nincs mitől tartanom. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, így mikor már szívverésem lelassult, s megbizonyosodtam róla, hogy testvéreim is alszanak, újra megbűvöltem az ezüst kupámba lévő vizet. Tudtam, hogy hol keressem, éreztem. Gondolatnyi idő elteltével már abban a szobában voltam, melybe addig se fizikálisan, se semmilyen formában nem tehettük be a lábunk, de ezek szerint volt olyan, aki részesült ebben a kiváltságban. Már ha annak lehetett nevezni. Nem akartam elhinni, amit látok, mégis fogva tartott a kép, ahogyan anyánk megválik ruhájától nyúlik el az ágyon. Fivéremet térdre kényszerítve maga előtt, hajtja ölébe a fejét. Ez volt az a mozdulat, mellyel elszakítottam magam a látványtól. A gyomrom felfordult, s az aznapi tonhalat az ágyam mellé pakoltam, álmatlan egy éjszaka volt. Attól a naptól nem ellenkeztem, hátha nyugodt éjszakája lesz fivéremnek. Görcsösen szorítják a nyakam az erős ujjak, mégsem teszek ellene semmit, csak némán tűrök.

avatar



☩ Reagok :
72
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Hétf. Szept. 17, 2018 11:42 pm
Következő oldal


Caly x Seth

If The Lion And Dragon Fight, They Will Both Die


Pirkadatra beszéltük meg a találkozót. Mire a nap elkezdett felkúszni a sötét égen, már megjelentem. Bár Calypso mindig is a pontosságáról volt híres, és általában én is, de az erőmet csak takarékon tudom használni, így ésszel kell élnem. Nem teleportálhatok vízről vízre, az sok energiát felemészt. Szóval marad a kocogás az erdőn keresztül. Ennél távolabbi helyet már nem is találhatott volna a civilizációtól. Nem mintha a civilizáció, mint fogalom létezne még manapság. Szerinte késtem. Mennyit is? A karomra csatol órára pillantottam.
- Hm…az én órám szerint nem késtem. - ejtettem meg egy halvány mosolyt. Ott a moziban történtek után úgy gondoltam, mindketten jobban járunk, ha kicsit jobban megismerjük a másikat. Eléggé elbeszéltünk egymás mellett és ez csak problémákat szült. Nekünk pedig bőven kijutott mostanában a rosszból, úgyhogy nem árt, ha legalább családon belül megvan az összefogás. Igyekszem jobban megérteni és figyelni rá. Az évek során mintha elfelejtettem volna, hogy jutottam el a csúcsra…Aztán persze zuhanórepülésbe kezdtem. De a pozitívum, hogy innen már csak felfele vezet az út, hacsak nem dönt úgy valaki, akinek meg is van hozzá a hatalma, hogy kifüstöljön engem a világból végérvényesen. Vajon milyen lehet az, ha tudod, hogy többé már nem fogsz visszatérni? Engedjük el, nem most van itt a helye és ideje a kinyuvadásról merengeni. Szóval ezért is ajánlottam fel neki, hogy segítek megedzeni őt, elvégre nem kéne pont a közelharcban elbuknia. Nem kívántam a halálát. Igazából egyik testvéremnek sem, bár az ellenkezőjét már nem mondhattam volna el egynéhányukról.
- Talán egyszer majd nem feszülünk be ennyire egymás társaságától. És hogy mivel kezdjük? - végigmértem őt még egyszer. Mikor megláttam a rajta feszülő bakancsot, felfelé remegett a szám sarka. Szóval felkészült a kicsike, hogy szétrúgja a hátsómat. Helyes!
- Látom, katonai táborba készültél. - feleltem, majd elléptem mellette, és egy hirtelen mozdulattal hátulról elkaptam a két karját. Egy határozott mozdulattal hátra csavartam úgy, hogy fájjon is neki. Erős fogásomból nem igen tudott volna kiszabadulni, a vállai hátrafeszültek, a felső testét ilyenkor nem igen tudja mozgatni az ember fia.
- Először is megnézzük, mennyire vagy jó védekezésben. Ne fogd vissza magad húgom! - adtam ki a kezdő hajrát a háta mögül, de nem hajoltam hozzá, mert számítottam rá, hogy esetleg hátrafejel. Mondjuk, akkor lehet az ő feje kongott volna be jobban, mert elég erős csontszerkezetet örököltem jóapánktól, hogy tört már be a feje olyanoknak, akik próbálkoztak. Nem mintha olyan magas lett volna, max az orromat tudta volna elkapni. Kicsit inkább a bal oldalán álltam meg, hogyha rúgással akarna próbálkozni a fejelés mellett. Miközben egyik karommal erősen szorítottam a két karját, másik kezemet végigfuttattam a gerince mentén a derekától egészen fel a nyakáig, mintha csak egy kés hegyével játszadoztam volna. Az is van nálam, de úgy döntöttem, azt majd csak későbbre tartogatom. Ha már belelendült a drága tengeri csillag.  Hirtelen átvetettem a karom a mellkasán és megragadtam a nyakát. Abban a pillanatban elkapott egyfajta nosztalgikus érzés. Évezredekkel ezelőtt, mikor még a pokolszuka verőlegényként és ágybetétként hasznosított, a meglepetés erejével öleltem fojtó szorításomba drága húgom. El kellett kapjam. A nyakánál fogva. Anyánk nem volt kíméletes. Csak úgy úszhattam meg az egész estés párosodást vele, ha más módon tettem a kedvére. Élvezettel nézte, ahogy bántalmaztam Calypsot. Kiölt belőlem minden érzelemcsírát. Minél megalázóbb módon okoztam húgomnak fájdalmat, minél több ütés érte nemcsak félpucér testét, de a büszkeségét is, Andariel annál boldogabb volt. Ő így tanított az életre. Így nevelt bennünket. Az első alkalomnál talán még elrebegtem egy halovány bocsánatot, csakhogy húgom hallja, de sajnos anyánknak is igencsak jó volt a hallása, így a büntetésem az lett, hogy félholtra vert húgom mellől elrángatva keményen megkínzott nem máshol, mint az ágyban. Így ezek után már csak tettem a dolgom, bármiféle hezitálás vagy sajnálat nélkül. Csodálkozom, hogy még megvan a farkam és tudom is használni. Addig szerencsére sohase ment, hogy el is veszítsem, azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy az én érdekemben nem kasztrált, csupán a saját önzősége miatt. Soha nem értettem, miért pont az én lábaim között talált rá a megnyugvás, mikor ott volt még 3 derék testvérem. Athan volt a kis kedvence, akkor miért nem rá cuppant? Vagy Markanra? Ő a legmagasabb. Na és Ruben? Engedjük el. Bár egy részem a múltban járt, nem felejtettem el, hol voltam, mikor és miért. Érzékeim még mindig kiélezettek voltak várva Calypso lépésére. Azért, mikor a kutyáim mellett harcolt, rájöttem, hogy nem kell már őt annyira félteni, mint pár ezer évvel ezelőtt, biztos voltam benne, hogy fog még nekem meglepetésekkel szolgálni.

avatar



☩ Reagok :
137
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Kedd Szept. 04, 2018 12:24 am
Következő oldal


Seth vs Calypso
A pofon egy elhadart simogatás
Rengeteg erényem mellett nem szerepel a türelem, mindig is szeretem, ha azonnal megtörténnek a dolgok. Drága dolog az idő, s ennek súlyát most még jobban érzem. Bárki akinek ezt említeném csak legyintene vagy kinevetne, hisz megadatott nekem az, mely bármelyik természetfelettinek, ha ügyesen keverem s játszom ki a lapjaimat a világ pusztulásáig én is fennmaradok. Igen. De most jelenleg az a nagy büdös harci helyzet, hogy gőzerővel tartunk a pusztulás felé. Nem érdekelne a dolog, ha nem ragadtak volna el hét száz nagyon hosszú évet a létezésemből, úgy hogy azt senki vissza nem adhatja. Ezt senki át nem érezi, még fivérem se, akire éppen várok. Számomra érthetetlen, türelemre intenek, mikor sötét felhők már összegyűltek felettünk és mindenki csak toporog, míg Amara a fekete pókhálóját egyre gyorsabban fonja, behálózva, gúzsba kötve mindenkit. Nem is oly régen letettem arról, hogy a hangom hallassam, maradok árnyék a hajnalban, s játszom az egyszemélyes játékom, követve testvéreim stratégiáját. Ez azonban nem jelenti azt, hogy amit adhatnak ne venném el. Önzőség, ez az, ami előre hajt minket, de a túléléshez nagyon kevés lesz. Újra elbukunk, s újabb lehetőség nem lesz felállni. Marad a küzdés, addig, míg a Nap utoljára festi vérvörösre az ég alját, éppen úgy ahogyan most. Az ég tüzes kereke lassan vánszorog egyre feljebb se feljebb a horizonton, s a körülöttem lévő erdő is hangosan ásít fel, megszólal az első madár, megrezzen a bokor, ahogyan egy hosszú fülű ugrik ki belőle. Nem tehetek mást, mint várok. Megfordult-e a fejembe, hogy tovább álljak? Nem. Ennek csak egyetlen oka van, bár sok mindent el lehet mondani a család önjelöltjére, de hogy szavát ne tartaná be, azt a legkivételesebb ok miatt tenné csak meg. Kétlem, hogy kihagyná a lehetőséget, hogy ráncba szedjen, hacsak ezt nosztalgiázásból is. S ha már ezt maga ajánlotta fel… - miért is ne fogadtam volna el – azt ő is tudja, hogy hasznára lehetek még a későbbiekben, s nem érné meg neki, hogy ha valahol ott hagynám a fogam. Lehunyom a szemem, a csend a természet aurája úgy ölel át, ahogyan anya a gyermekét, mégsem élvezhetem sokáig a magamra erőltetett békét, megérkezett. Láthatatlanul rezdül meg körülöttem a levegő, ahogyan átlépi érzékeim mezsgyéjét, s felkavarja az energiákat. Kezemen s tarkómon az apró pihék égnek merednek tőle. Nem mozdulok míg a közelembe nem ér, csak akkor rebben meg a homály, mikor megszólít. Lassan emelkedek fel, s lépek le a lépcsőfokról, hogy a pirkadat fényei megvilágítsák arcom. Hogy az alkalomhoz öltöztem –e? Döntse el maga. Hullámos fürtjeimet, szorosan kötöttem a fejem tetejére, míg magamra egy fekete – kevésbé látszik meg rajta a vér- trikót s legginst öltöttem, lábamra pedig bakancsot húztam. Nincs szándékomban hagyni magam, s ha sikerül véletlen földre terítve megrugdosni, azért fájjon neki.  Nem kergetek hiú ábrándokat, hogy pont most fogom visszaadni, amit kaptam tőle, de a lehetőséget meghagyom magamnak. Mikor először emelt rám kezet gyűlöltem-, ahogy Kisát is – a büszkeség az, amely soha sem engedte, hogy elismerjem, ha nem is erőben – hisz mindannyiunknak ugyanannyi jutott-, de talán „lelki” erőben felettünk állnak, s ahogyan megtörte őket anyánk… aztán történt valami, mely megváltoztatott mindent, s tűrtem, tudván, hogy aznap éjszaka nyugodtan hajthatja álomra a fejét. Amit ma kap – HA- azt azért kapja, ami az utolsó vacsora után történt. – Késtél. – közlöm vele a tényt, miközben ráemelem mogyoróbarna szemeim. – Na igen, mostanában egymás társaságával kell beérnünk. És hogy akarod kezdeni? – fonom össze mellem alatt karom, s csúsztatom oldalra a lábam, az avar a párás idő ellenére is halkan zörren talpam alatt. Számat kissé félre húzom, már előre sejtve, hogy a válasz nem lesz kedvemre való.

avatar



☩ Reagok :
72
☩ Play by :
Zane Holtz

Utolsó Poszt Csüt. Aug. 30, 2018 11:37 pm
Következő oldal


Caly x Seth

If The Lion And Dragon Fight, They Will Both Die


Lépteim megtörik az erdő éjszakai csendjét. Határozottan tartok a célom felé. Nem pazarlom feleslegesen a mágiámat a vízi teleporttal, mert szükségem lesz még az erőmre. Mint ahogy mindennek, annak is megvan az oka, mit keresek Boston rengetegének sűrűjében. Mások bizonyosan kalandornak hisznek, talán az is vagyok. De nem csak egy laza kis kiruccanásért jöttem el idáig, én okkal tűnök fel ilyen világvégi helyeken, ahol általában a madár sem jár. Nekem pont kapóra jön. Jelenlegi okom maga az egyik húgom, Calypso volt. A közelharc soha nem volt az erőssége, jobban szerette a mágiáját használni. Pedig jóanyánk próbálta beleverni a harcművészeti tudást, szó szerint. De mindhiába. Volt, hogy velem büntette őt engedetlensége és a kudarcai miatt. És én megtettem. Megbüntettem, bántottam őt, mert úgy elkerülhettem az éjszakai hadjárataim egyikét, amit anyámmal kellett vívjak a párnák között. Később már erre nem volt szükség, mert ahogy egyre erősebb lettem, úgy egyre kevesebb hatalma lett felettem annak az átkozott pokoli asszonynak. Egy idő után már nem tudott parancsolni nekem, nem tudott féken tartani. Annak idején a mágiahasználat talán elég is volt Calypso számára is, mert tökéletesen meg tudta magát védeni vele. Erős volt. Erősek voltunk. Rá voltunk kényszerülve. Ám új idők köszöntöttek ránk és elvesztettük erőnk nagy részét, mi olyan fenségessé és hatalmassá tett bennünket. Mára már csak olcsó illúziókra futja. Éppen azért nem árt, ha kicsit a védekezésre is hangsúlyt fektetünk, kicsit az erőnlétünkre is rágyúrunk. És mivel tisztában vagyok azzal, hogy össze kell tartanunk ezekben a fránya időkben, ő pedig elvárja, hogy bizonyítsam is, hogy nem csak üres beszéd az, amit mondok, felajánlottam, segítek neki edzeni, felkészülni egy esetleges közelharcra, megtanulni jól bánni egy fegyverrel. Kész vagyok a segítségére lenni. Persze, mint minden mást, ezt sem ingyen teszem, később én is profitálhatok abból, hogy jön nekem eggyel a húgi.
Kb 20 percet baktattam az erdőben, mire kiértem egy tisztásra, a közepén tóval, meg egy nagyobb és egy kisebb már szebb napokat is látott épülettel. Valaha bizonyosan lakták, mára már az erdei állatok menedékévé és az enyészet martalékává vált. Volt ott minden kacat szanaszét hordva, majdnem ráléptem egy miniatűr vasparipára. Autó vagy mi a fene volt a neve. Nem szerettem azokat a járgányokat azóta, mióta a ládából kiszabadulva fájdalmasan érintett az első „érintkezés” egy ilyennel. Konkrétan belém csapódott egy. Sebaj. Nekem eltört pár bordám, de legalább a kocsi is kipurcant. Odébb rúgtam a mini járgányt, majd elindultam a rozoga hodály feljárója felé. Calypso már ott várt rám, megéreztem kavargó, pulzáló energiáit.
- Remélem, az alkalomra illően öltöztél. - a hangom szele hamarabb elérte őt, minthogy megláthatott volna. Valami mosolyféleség jelent meg arcomon, mikor megláttam.
- Üdv Calypso. Ismét. Remélem, készen állsz arra, hogy kicsit megedzük petyhüdt izmaidat! - köszöntöttem őt a rám jellemző módon. Én sem voltam túl öltözve, az öltöny otthon maradt a szekrényben. Egy egyszerű melegítő nadrág, egy fehér trikó és egy sportcipő volt rajtam. A veres kicsike ezt ajánlotta, én meg hallgattam rá ilyen téren, mert nekem még új volt ez a mai öltözködési szokás.

avatar



☩ Reagok :
137
☩ Play by :
Emily VanCamp

Utolsó Poszt Pént. Aug. 24, 2018 9:58 pm
Következő oldal


Seth vs Calypso
A pofon egy elhadart simogatás
Mint egy kísértet úgy követ a ládába zárt idő emléke, hiába is próbálom magam mögött hagyni, újra és újra feldereng a hátam mögött. Fedelének lecsapódásakor befejeződött a leviatánok egy korszaka, majd mikor újra kinyílt elkezdődött egy másik. Nem kergetek hiú ábrándokat, valahogy az a sejtésem, hogy sose jön már el a dicsőkor, mely volt, hiába is küzdök érte, oly lelkesen. Előbb a gondolathoz kellett hozzászoktatni magam, - mely fájdalmas volt és kegyetlen- majd át kellett értékelnem a helyzetet s megtalálni miként tudom kihozni belőle a legtöbbet. „Fejlődnünk kell…” sokszor futott át agyamon Markannak szavai. Akkor és ott egyetértettem vele, -ahogyan most is-, de magányos óráimban kivetítettem magamra és rá kellett jönnöm, hogy ez többszörösen is igaz rám. Nem lesz elég, az oldalamon függő tőr. Szépen mutat, ám mi haszna, hacsak egy dísz? -Sosem tartottam magam gyengébbnek, mint testvéreim. Míg ők behódolva anyánk akaratának szétforgácsolták energiájukat, én inkább éjszakákat töltöttem feljegyzései bújásával, s oldottam meg az elém emelt falak ledöntését mágiával, rovására fizikai erőnlétemnek, s harci tudásomnak. Sokszor volt, hogy még legkisebb öcsém is a homokba nyomta a fejem, de emiatt sosem nehezteltem rá vagy bármelyikükre is. Mindenki küzdött, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Anyám nem egyszer állított a szőnyeg szélére, hogy válogatott módszerekkel próbálja belém sulykolni kötelességem, mely az ő javát szolgálja. Megesett, hogy a végrehajtó, testvéreim valamelyike volt, ezzel edzve testünket, s lényünket. Egy idő után megtanultam kívülről szemlélni az eseményeket, megalkudni, tűrni végül újra felállni. Valahol hálás is lehetek neki, hogy azzá váltam, aki. Ezért, amikor eljött az idő, tőrbe csaltam, blokkoltam energiáit, de kezemhez nem tapadt vére. Üres, rideg tekintettel néztem végig miként végeznek vele testvéreim. – Most viszont, hogy erőnk valahol az éterben elveszett érzem igazán hiányát, az a maradék s hamar elvész, s azok az olcsó praktikák melyekre képes vagyok figyelemelterelésre éppen csak elég. Tisztában vagyok azzal is, hogy ezer éveket nem fogok tudni bepótolni pár nap alatt, de legalább azt amit sikerült belém verni, felszínre hozhatom, s talán még csiszolni is fogok tudni rajta. Bár ez egyedül igencsak nehézkes lesz… Már az is időbe telt, hogy egy megfelelő helyet találjak magamnak. Boston erdeje lett a kiválasztott helyszín. A közeli tóból kilépve indulok meg a régi erdei házhoz. Évekkel ezelőtt lehetett vadászok búvóhelye, már rég maguk mögött hagyták. A tó mellett még áll a félig beszakadt tetejű csónakház. Most nem teszek kitérőt, korábban már megnéztem magamnak. Enyhe emelkedő vezet fel a házhoz, az ösvényt újra birtokba vette az aljnövényzet, csak néhány jel emlékeztet arra, hogy itt valaha emberek jártak. A rönkből emelt ház még mindig büszkén áll, nem úgy arról a vasfogatról, melynek színe rég megkopott s utat tört magának kitört ablakain valami futónövény. Több magasan összehordott tűzifa az oldalánál, hogy sietve távoztak, arról az elhagyott cigarettás doboz, rongyok, elszórt töltények árulkodnak, s az a szőke baba, melynek ruháját megtépázta már az idő, arcára rászáradt az eső hozta sár. Lehajolok érte, hüvelykujjammal letörlöm arcáról a koszt, mosolya még mindig töretlen, mintha minden rendben lenne a világban, mintha gazdája nem hagyta volna magára. Leülök a veranda lépcsőjére. Még mindig hisz abban, hogy megváltozik minden, pedig ha tudná, hogy ez már csak rosszabb lesz. Sóhajomat messze viszi a szél, megzörgetve a száraz faleveleket. Nem ez az egyetlen lak, a közelben akad még néhány, bár jóval kisebbek, mint ez. Még saját lőtere is van, a közeli tisztáson. Mondjuk ideális, de hol is kezdjek neki?

avatar



☩ Keresett személy :
☩ Reagok :
511
☩ Play by :
Raiden, Cassael, Ophilia

Utolsó Poszt Pént. Aug. 24, 2018 11:49 am
Következő oldal


***
Szabad a játéktér


○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○




avatar



☩ Reagok :
108

Utolsó Poszt Vas. Okt. 30, 2016 7:25 pm
Következő oldal



Theodore & Raguel
A fiú gondolataira elmosolyodom. Nem szép mások gondolatait olvasni, de ez szinte automatikus. Látni akarom, hogyan fejlődik jelleme és lelke annak hatására, amit mondtam és szerencsére eddig pozitív irányba haladunk. Azt persze nem említem meg neki, hogy közben figyelem, nem kell neki erről tudnia. A szavaira, hogy Marchosias meg fogja találni, halkan sóhajtok egyet.
- Igen, valószínűleg rád fog találni. Viszont most már tényleg nem leszel felkészületlen, s most, hogy már tudod az igazat magadról és másokról, így már akár megkeresheted a sorstársaid, hogy együttes erővel védjétek meg magatokat. – mondom egy bátorító mosollyal. Theonak nem kell egyedül szembe néznie ezzel a gonddal, nem csak ő, de mások is járhatnak és járnak is valószínűleg ebben a cipőben, amelyben ő.
Ha valamikor, akkor most jött el az ideje annak, hogy kirepüljön a fészekből és a saját lábaira álljon. Azután elkezdem neki mondani, hogy mit csináljon, hogy mire gondoljon ahhoz, hogy képessége felett átvegye az irányítást. Az emlékekre, amelyeket látok felbukkanni a fejében, elmosolyodom. A testvére, az apja, a családja, az esti mesék, a vigasztalások a veszteségek után. Mind-mind gyönyörű, kedves emlék számára. Harmonikus érzést csöpögtetek a lelkébe, hogy ezzel is segítsem, s az eredmény megszületik: a jég elkezd visszahúzódni. Örömmel figyelem, miként kezdenek el a jégcsapok csepegni, a fák közötti fal vékonyodni, az alattunk lévő jégpáncél áttetsző lenni és vizesedni.
- Jól van, nagyon ügyes vagy, jól csinálod. Most, tartsd meg ezt az érzést és nyisd ki a szemed, hogy lásd, mit csinálsz. Az emlékek által, akaratoddal irányítsd hogy milyen mértékben és gyorsasággal tűnjön el a jég. – folytatom, biztató, tanító hangon, miközben újra körbe pillantok. Tartok attól, hogy ránk találnak, így jobb lenne, ha minél előbb eltüntetné a jeget és arrébb mehetnénk. Ha egy démon, vagy vadász ránk talál, sajnos túl sokat nem tehetek azon kívül, hogy addig húzom az időt, míg Theo elmenekül. Ő még egyáltalán nem harcra kész, én pedig a testem nélkül nem vagyok képes arra, hogy megvédhessem.





- 319 szó -
x


Utolsó Poszt Kedd Okt. 25, 2016 5:39 am
Következő oldal





Theo & Raguel

Happy birthday to me!

Szavai hallatán nagyon izgatottá váltam, de próbáltam visszafogni magam és nem kimutatni. Tehát nekem is lesznek szárnyaim, van némi tériszonyom, de majd hozzá szokok. Végre nem kell buszoznom a suliba és akár kelhetek 5 perccel az órák kezdete előtt, hisz nem kell majd a forgalom miatt aggódnom. Fordultak meg ezek először a fejemben, amire elmosolyodtam, de hirtelen le is tört az a mosoly, ugyanis rájöttem, hogy ez egy borzalmas ötlet. Nem véletlen, hogy nincs forgalom az égen, hisz egy angyal sem olyan hülye, hogy ily módon feltárja magát mindenki előtt, főleg ha démonok vannak a nyomában. Na, mindegy, azért várom, hogy kipróbálhassam őket. Nagyon kíváncsi vagyok milyen érzés lehet plusz két végtaggal, olyan érzés mintha két új karod nőne tollakkal, vagy valami más?  
Csak elmosolyodtam biztatására, jól esett ezt hallani főleg tőle, aki ismerte apámat és ő maga is egy hatalmas angyal. De nem is értem miért fordult ez meg a fejembe. Magamat hasonlítgatom apámhoz, ahelyett, hogy csak büszke lennék arra, amit véghezvitt. Nem vagyok és nem is leszek olyan, amilyen ő volt, de tudom, soha nem is várná el tőlem, hogy más illetve több legyek annál, ami vagyok. Viszont ki kell hoznom magamból a legtöbbet, hogy bármi esélyem is legyen elbújni vagy akár szembeszállni Marchosias-al, ugyanis behódolni biztosan nem fogok apám gyilkosának.
Kérdésemre csak megsimította a fejem és annyit mondott nem tudok rajta segíteni. Persze gondoltam, hogy nem tudom egyedül kiszabadítani, de azért reménykedtem, hogy valamit tehetek érte cserébe, ha már ő ilyen nagy segítségem volt. El nem tudom képzelni mit csináltam volna nélküle, valószínűleg le-felrohangáltam volna az erdőbe, mint valami őrült várva, hogy a hallucináció elmúljon és közben elhoztam volna ide az Antarktiszt.
- De mégis, hogy kéne azt csinálnom? Az apámra is képes volt rátalálni, vagyis... már egyszer rám talált és akkor még városról-városra költöztünk. Ha Marchosias akar, rám fog találni csak idő kérdése és, hogy mennyire akarja. De legalább nem fog váratlanul érni, mint a múltkor. Már tudom kivel és mivel állok szemben. - mondok csak ennyit komoly, eltökélt tekintettel. Bármennyire is próbáltam eltökéltnek tűnni, jól tudom, hogy egyenlőre közel sem tudok eleget sem az erőmről, sem a démonokról, hogy szembeszállhassak vele. De a menekülés akkor sem válasz, bármerre is szaladok, vezetek, repülök, egy nap rám fog találni és ahelyett, hogy azzal tölteném az időt, hogy paranoiásan bujkáljak várva a pillanatra, fel fogok rá készülni, megpróbálom kihozni magamból a legjobbat és jutok vele, amire jutok, de legalább megpróbáltam.
Csukott szemmel hallgatom, amiket mond, mély levegőket véve. Ezzel kicsit elértem, hogy megnyugodjak és kitisztuljon a fejem a zűrzavarból. Ez után arra kért, hogy gondoljak valami boldog emlékre, valami olyanra, ami majd segít elállítani az erőmet. De mégis mire gondoljak? Miközben az emlékeim közt kutakodtam, ráeszméltem, hogy milyen szerencsés vagyok. Hisz rengeteg boldog emlékem van, amik közül válogathatok. Azok a karácsonyi reggelek Apuval és Julian-nel... amikor próbált megtanítani minket korcsolyázni, de ő sokkal többet esett, mint mi. Amikor elvitt Julian az árkádba és nekem adta a jegyeit, mivel nekem még nem volt elég, de már záróra volt. Amikor hosszú bezárkózás és bánat után újra szeretve éreztem magam nagynéném, nagybátyám és Lexi által. Így törtek elő belőlem sokasával az emlékek, amiket szívemben őrzök. Oly sok volt belőle, még sosem ültem le és gondoltam át, hogy mi minden jó történt velem az életben, hogy milyen elenyésző a rossz ezekből a pillanatokból. Ennek hatására az általam létrehozott fagy kezdett teljesen elmúlni, a jég pedig hamar olvadásnak indult a meleg levegő miatt.





avatar



☩ Reagok :
108

Utolsó Poszt Szomb. Okt. 22, 2016 9:44 pm
Következő oldal



Theodore & Raguel
Theo félve feltett kérdésére halványan elmosolyodtam és egy nagyot bólintottam.
- Igen. Elvileg a szárnyaid is megfognak jelenni hamarosan. Angyali erővel fogsz rendelkezni: erősebb leszel mint az emberek, tudsz majd repülni a megjelenő szárnyaiddal és ezek szerint képes leszel a jeget irányítani. Bár örökké élni nem fogsz, mint mi, s a lelked is emberi marad, még is sok dologban hasonlítasz majd hozzánk. – adom meg a választ a kérdésére. Fura, mert még soha nem tanítottam nefilimet. Mármint... nem volt rá szükség, meg nem is voltam olyan helyzetben, ami indokolttá tette volna, hogy segítsek egynek is, vagy egyszerűen a lehetőség nem volt meg. Most azonban itt van ő és itt vagyok én is. Nagy teher szakad le a vállamról, hogy még épségben találtam rá. Amikor az apjáról kérdezett, róla is készségesen elmondtam, már amit tudtam róla. A kérdésére, hogy eltudom-e hinni, hogy az ő fia, halkan elnevetem magam.
- Ugyan. Ezen minden nefilim átesik egyszer, s te csak azért érzed "szerencsétlennek" magadat, mert egészen idáig nem is tudtál arról, hogy ez a nap eljön az életedben. Amúgy nem vagy az. – biztatom kicsit mosolyogva.
Az idő azonban halad és félek, hogy hamarosan felkeltenek a fogva tartóim. Meg is mondom neki, hogy nem lehetek itt sokáig, és minél többet átakarok adni neki a tudásomból, hogy utána eltudjon menekülni Marchosias elől. Keserédes mosoly terül arcomra, mikor rá kérdez, hogyan segíthetne. Kezem felemelve nyugtatóan megsimogatom feje tetejét, mikor a démonról is kérdez.
- Nem tudom, mit akar a démon veled. Mágiájukkal túl sok dologra lehetnek képesek, de egészen biztos vagyok abban, hogy ki akar használni. Hálás vagyok, amiért segíteni akarsz, de nem tudsz. Most különben is azt tartsd szem előtt, hogy magadon segíts, hogy megmenekülhess. – végül leültem, hogy segíthessek neki, s megvártam, hogy ő is így tegyen, majd becsukja szemeit. A bólintása után bele tekintettem elméjébe, majd lágy hangom egyenesen a fejében szólalt meg.
- Az érzelmeid irányítják a képességedet. Az emlékekkel különböző érzelmeket csalhatsz magadba, különbözőképpen formálva a jeget. A hevesebb, erősebb érzések, mint a harag, félelem felerősítik, de a lágyabbak, mint a szeretet és a boldogság, visszafogják. Idézz fel magadban egy boldog emléket. Bármilyet. Képzeld magad elé, egészen addig, amíg meg nem érzed magadban azt a meleg, kellemes, selymes érzést, amely a boldog pillanatokat jellemzi. – adom a tanácsot, miközben memória manipulációval ügyelek arra, hogy ne kúszhassanak elméjébe rossz, kellemetlen gondolatok. Eközben az arcát is figyelem, na meg persze a környéket is, hogy ha esetleg egy démon feltűnne, riasztani tudjam őt és segíteni a menekülésben.





- 410 szó -
x


Utolsó Poszt Pént. Okt. 21, 2016 6:10 am
Következő oldal





Raguel & Theo

Happy birthday to me!

Mosolyodtam el, ahogy elkezdett csúszkálni a jégen, kicsit megtörte a komoly hangulatot, ami végigkísérte az eddigi beszélgetésünket. Azonban le nem tudtam venni a szemeimet a hatalmas szárnyairól, olyan hatalmasak voltak. Fel is merült bennem pár újabb kérdés, amiket nem tudom, feltegyek e. Milyen érzés lehetnek azok a hátadon? Milyen lehet velük repülni? Kíváncsi vagyok vajon.. Áhh ezek most nem fontosak, koncentráljunk inkább a tényleg lényeges dolgokra.. de ha mégis?
- Öm, nem is tudom, hogy kérdezzem ezt meg. Öm, szóval én egy fél angyal vagyok... mi is kapunk olyan öm tudod... szárnyakat? - teszem fel a kérdést dadogva, szünetekkel a szárnyaira mutatva. Nem tudom, hogy valami teljesen baromságot kérdezek e, ezért félve teszem fel a kérdést.
Örülök, hogy nem kellett megtudnom apámról valami olyat, amit nem képzeltem volna róla, hogy legalább ennyire ismertem őt, hogy tényleg egy olyan csodálatos angyal volt, mint amilyen apa. Bár az igazi oka bukásának sokkal jobban szíven ütött, mintha valami rosszat tudtam volna meg róla. Hisz bármilyen szörnyűséget tett volna nem változott volna róla a véleményem, mint apáról, hisz abban nagyon jó volt. Nem szerettem volna, őt kevésbé csak mer a rég múltjában tett valamit, csak mert nem volt jó angyalnak. De ez, hogy apám feladta a szárnyait, az erejét, feladta az egész mennyei dolgot, hogy halandóként leélje az életét anyánkkal. Ez hatalmas lelkifurdalást okozott azokért a dolgokért, ahogy néha viselkedtem vele, még ha csak egy kölyök is voltam. Persze nem gondolom komolyan, hogy jobb lett volna valami rosszat megtudni róla, de már így is annyira hiányzott. És most tudván, hogy születésemkor elveszítette azt, akiért minden feladott, de ő mégsem tört meg, hanem talpra állt és felnevelt miket, ettől csak még jobban fáj hiánya. Hogy ezt sosem köszönhetem már meg neki. Lehet, hogy szárnyait elvesztette, de ő nem bukott el, ő mindig is egy angyal maradt, akinek hatalmas ereje és szíve volt.  
- El tudod hinni, hogy én az ő fia vagyok? Kész katasztrófa tudok lenni, csak körül kell nézned. - mondok ennyit elnevetve, a rengeteg jégre mutatva, de komolyan. Hogy lett egy olyan angyalnak, mint ő volt, egy olyan fia, mint én? Nem igazán vagyok jó semmiben, közel sem vagyok olyan jó "ember", mint ő volt és akkora akaraterőm sincs, mint neki volt. Nem tudom mégis, hogy sikerültem így félre, minden esetre büszke vagyok, hogy apámnak szólíthattam.
Eztán felvilágosít arról, hogy bármennyire hatalmas erejű angyal is ő, ugyan úgy segít bárkinek, aki arra rászorul. Azért jó tudni, hogy a mennyben nem az erő határozza meg a dolgok fontosságát. Valahogy úgy képzeltem, hogy az arkangyalok csak utasítják a többi angyalt és fontosabb dolgokat tartják szem előtt. Majd elmondja, hogy ő igazából csak lelkének kivetülése és igazából démonok fogáságban van.
- Tudok esetleg valahogy segíteni kiszabadulni? Valakinek szólni? - kérdezem elszántan kissé aggódó tekintettel. Bármennyire is próbálta mosolya mögé rejteni, ekkor már láttam a megviseltséget a szemében. Egy nagyon kedves és gondoskodó lánynak tűnik, a gondolat, hogy ő fogságban van és szenved, rossz érzéssel töltött el, mindenképp segíteni akartam neki valahogy. Csak eztán jutott el az agyamig mi is volt az utolsó mondata. Marchosias! Hát ez volt annak a szörnyetegnek a neve.
- Marchosias a nyomomban van? Mégis mit akar még tőlem? - a kérdések feltétele után már kattan is az agyam. - A képességem miatt keres, igaz? De mit akar vele? - kérdezem nyugodt hangon kíváncsian. Nem hiszem el, hogy ennyi mindent elvett tőlem és még többre vágyik. De a helyzet az, hogy nem félek tőle, lehet kéne, de túlságosan forr bennem bosszúvágy ahhoz, hogy megfélemlítsen. Túl sokszor szerepelt már a rémálmaimban, amitől a félelmem iránta színtiszta gyűlöletté alakult.
- Rendben. - feleltem csak ezt az erőm megállítására, ez az, amire most koncentrálnom kell. Nem szeretnék elbújni, szemtől-szembe szeretnék állni azzal a rohadékkal, de előtte meg kell tanulnom kontrollálni a képességemet vagy semmi esélyem. Leültem mellé, behunytam a szemem és próbáltam kiüríteni elmémből azt a sok dolgot, ami benne kavargott, majd bólintottam.






avatar



☩ Reagok :
108

Utolsó Poszt Hétf. Okt. 17, 2016 11:04 pm
Következő oldal



Theodore & Raguel
Nem akartam ennyire leterhelni a fiút, de kénytelen voltam rá. Ha most mindent megért, könnyebben élheti tovább életét, talán megérti, hogy mekkora veszélyben is van jelenleg. Muszáj minél előbb minél több dolgot elmondanom neki, mert ki tudja, hogy őreim mikor veszik észre, hogy lélekben már megint messze járok. Végül Theo jól összefoglalja a dolgokat, aprókat bólogatok a szavai nyomán. Rengeteg kérdése merül fel a dologgal kapcsolatban és ezen nem csodálkozom, most épp olyan, mint egy ma született bárány és az  új kapura pislog éppen. Halvány mosollyal figyeltem, ahogy ismét hanyatt esett a jégen, de szerencsére nem történt baja. Zavarán csak halkan elkuncogom magam. Aranyos, ahogy próbálja összekapni magát, gyorsan terel is egy kérdéssel. Most, hogy már tudom, nem fél tőlem, nyugodtabban megyek közelebb hozzá. Elrugaszkodom, aztán mintha csak korcsolya lenne a lábamon, ide-oda csúszkálok jó kedvűen a jégpáncélon, ami elég viccesen nézhet ki, hiszen mezítláb vagyok. Jól esik egy kicsit végre ismét szertelennek és szabadnak lenni. Szinte körbe siklok Theo körül, szárnyaimmal és kezeimmel egyensúlyozva. Kissé úgy érzem magam, mintha fekete hattyút játszanék. Az ötlet tetszik, így is képzelem magam. Régen játszottam, vagy vidultam már, most rám fér, még akkor is, ha egy nephilim emiatt hülyének néz.
Mély levegőt veszek, hogy első kérdéseire a válaszhoz összegyűjtsem a gondolatokat, végül csak megállok és rá nézve bólintok egyet.
- Ismertem az apádat. Minden olyan angyallal találkozom.. illetve találkoztam, amelyeknek szükségük volt iránymutatásra, akik még választhattak a bukás és feladatkörük közül. Nem csak a rosszá vált angyalok buknak ki a Mennyből, Theo. Apád jó angyal volt. Igazi harcos, aki szerette az embereket és becsületes szívvel védte az angyalokat. Tudod, nálunk tilos halandókba, vagy démonokba szerelmesedni, tilos a munkánkat "otthagyni" valaki másért. Noha jó ember volt és a szeretet, amelyet érzett, tiszta volt, a szárnyától meg kellett fosztania Sarielnek. Ő választotta a szerelmet a munkája helyett. Akkor is megbukik egy angyal, ha sajátjai ellen fordul, segít a démonoknak.. igazából még nagyon sok oka lehet. – magyarázom. Tudnia kell, hogy az apjának az egyetlen bűne az volt, hogy szeretett valakit és emiatt képes volt feláldozni munkáját és vele szárnyait. A kérdésére, hogy még is miért foglalkozom vele, ismét kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magamban a választ. Nagy sóhajjal ültem le törökülésbe a jégre és ujjammal láthatatlan, hullámos vonalakat, karikákat kezdtem el rá rajzolni.
- Nem csak az angyaloknak, de az embereknek is szoktam segíteni, ha szükség van rám. Én... én ezért élek. Erre születtem. Ezt szeretem csinálni és boldoggá tesz, ha segíthetek valakinek, legyen az Isten, egy testvérem, egy nephilim, vagy halandó. – mondom, majd rá pillantok, kissé keserédes mosollyal.
- Ráadásul amikor hallottam a történeted, mindenképpen segíteni akartam. Én... valójában nem itt vagyok, Theo. Ez csak a lelkem kivetülése. Én még most is fogoly vagyok egy közeli szigeten, démonok közt. Tőlük hallottam rólad és arról, hogy egy Marchosias nevű démon van a nyomodban. – mondom komolyan rá pillantva.
- Úgy hogy sajnos nincs túl sok időm. Bármelyik pillanatban észrevehetik a démonok, hogy testemen kívül tartózkodom és akkor felkeltenek. Szóval mi lenne, ha rá koncentrálnánk arra, hogy megállítsuk a képességed? – kérdezem bizakodó mosollyal.
- Gyere, ülj le elém kérlek. - kértem, s ha megtette, halkan sóhajtottam és rá mosolyogtam biztatóan.
- Nem lesz könnyű megtanulnod, sok gyakorlás kell, de a cél egyelőre az, hogy megállítsd, hogy elbújhass a démon elől. Hunyd be a szemed és csináld, amit mondok. Bólints, ha készen állsz. – mondom és várom, hogy jelezzen, vagy kérdezzen, ha még sem.





- 564 szó -
x


Utolsó Poszt Vas. Okt. 16, 2016 5:10 pm
Következő oldal





Raguel & Theo

Happy birthday to me!

- Nos, igen, ez egy kicsit sok egyszerre. Szóval, ami itt történik mind az én művem, egy nephilim vagyok, akinek az apja egy angyal volt, akit viszont Balthazar-nak, hívtak, míg a mennyben szolgált. Phuuu... - soroltam fel az új információkat, amit megtudtam kilétem és mi létemről, rendesen bele is fájdult a fejem. Nehezemre esik elhinni, hogy ez az egész tényleg valódi, hogy minden megfagy, ami csak a közelemben van, remélem, tudom majd kontrollálni. Egyelőre elég ijesztő a gondolat, hogy akár szeretteim közelében is megtörténhet. Mi van, ha valami kárt teszek bennük? Emlékszek, hogy az a férfi Balthazar-nak szólította apánkat és most megint hallom a nevet, nem vagyok hülye, összeraktam a dolgokat, de ezt akkor sem lesz egyszerű megemésztenem. Az elmúlt húsz évben mondhatni hazugságban éltem le az életem, nem ismertem anyámat, úgy tűnik apámat sem, de még saját magam is totál homály volt előttem. Apánk mindent eltitkolt előlünk, de miért? Mi oka volt rá? Meg akart minket óvni valamitől? Hmm... Igen valószínűleg ezért tette, bizonyára nem Mr. M volt az egyetlen személy, aki rá fente a fogát. De ha elmondta volna, talán segíthettünk volna neki és talán még most is élne. Az a sok titkos útja, a folytonos költözés és esti meséi, hirtelen mind értelmet nyert. Várj, az esti meséi! Sokat mesélt angyalokról, akik fentről néznek le ránk. Legtöbbször mesélt egy Balty nevezetű angyalról, aki harcolt a sötétség ellen és, aki mindig vigyázni fog rám. Ő volt az? Tehát az mind az ő életének történetei voltak? Egyik pillanatról a másikra minden összeállt a fejemben, apám mindenbe beavatott engem a meséin keresztül. Fel volt készülve rá, hogy talán nem lesz mellettem, mikor eljön ez a pillanat. Ezeket átgondolva egy könnycsepp folyt le az arcomon, ami azon nyomban jéggé dermedt és a földre zuhant.
- Köszönöm szépen! Igen, nagyon jó ember volt. Szóval ismerted? Mit csinált, amiért ilyen sokan üldözték? Miért bukott el egyáltalán? Ha te is azt mondod, hogy jó volt, akkor miért veszítette el szárnyait? Úgy tudtam a gonosszá vált angyalokat tiltják ki a mennyből. - jó érzéssel tölt el, ahogy apámról beszél, hogy ő is úgy emlékszik rá, ahogy én, egy önzetlen és odaadó férfiként, de felmerül a kérdés bennem, hogy akkor miért bukott el, szóval rögtön rá is kérdezek. Nem tudok elképzelni róla semmiféle szörnyűséget.
Ezt követően beavatott az arkangyalok kilétébe és betöltött szerepükbe, amiket nagyjából ismertem, de azért voltak hiányosságok. Apám, még ha egy angyal is volt, nem tömködte belénk ezt a sok bibliai tudást. Inkább fektette a hangsúlyt arra, amit az tanított, a szeretetre. Hogy ne féljük kimutatni, hiszen ez a legerőteljesebb dolog, ami csak létezik. Valamint ne ítéljünk első ránézésre bárki, bármi, bárhonnan is származzon, mindenkiben megvan a fény, amíg azt el nem veszik tőle.
- Várj, Raguel? Szóval te... ááh! - említi meg az utolsó arkangyal nevét, amire ráeszmélek, hogy ugyan az, ahogyan bemutatkozott, de amikor kinyitja, hatalmas szárnyait újra megrezzenek és elcsúszok. - Jól vagyok, jól vagyok! Ezt már abba kéne hagynom. - hihetetlen, hogy ennyire ijedős vagyok. Gondolná az ember, hogy egy olyan családban, amiben élek hozzá szoktam ehhez, ugyanis folyton ijesztgetnek, de úgy tűnik mégsem. Pattanok is fel rögtön, kicsit zavarba is jöttem, hisz ki esik el kétszer egymás után. - Szóval te egy arkangyal vagy? Ez megtiszteltetés, de mégis miért segítesz egy olyan valakin, mint én? - meglepett arccal teszem fel a kérdést, úgy gondoltam az arkangyaloknak mindig van valami fontosabb teendőjük, mint hogy embereken segítsenek. Vagyis nephilim, ezt még meg kell szoknom. Minden esetre, hogy egy ilyen hatalmas erejű, ahogy ő mondta Isten barátja rám szánta az idejét, az több mint megtisztelő.  
A jég azonban még mindig nem állt el, már sokat leadott erejéből, de még mindig terjed. Érzelmeim ekkorra már alig vannak hatással rá, de nem tudom, hogyan kéne megállítani. - Egyszerűen nem tudom, mit tegyek, hogy végre abbamaradjon. - ökölbe szorítom a kezem, becsukom a szemem próbálok koncentrálni, de semmi hatása. - Nem megy. - ekkor nézek rá, várva, hogy hátha van valamiféle tanácsa, amivel át tudom venni az irányítást az erőm felett.





avatar



☩ Reagok :
108

Utolsó Poszt Vas. Okt. 16, 2016 3:52 am
Következő oldal



Theodore & Raguel
Sajnáltam a fiút. Éreztem lelkének minden hullámát, láttam tiszta auráját. Zaklatott volt, zavart, értetlen és félt. Nagyon félt. Mikor észre vett, engem is valami látomásnak, hallucinációnak gondolt, el is esett. Kissé aggodalmasan figyelem, beverte-e a fejét, de mikor felül, megnyugszom. Lehet, azt hiszi, valaki bedrogozta? Logikus volna, hogy ebbe a hitbe akarná magát rángatni. Amikor a képességről kérdez, csak elmosolyodva emelem meg behajlított kezeim tenyérrel felfelé, mindegy jelezve a környezetünkben lévő jeget.
- Szerintem elég egyértelmű. – mosolygom tovább barátságosan, bár csak haloványan, mert azért ez a dolog még is csak egy komoly ügy, nem lehetek szórakozott. Az életéről van szó, s arról, hogyan fog hozzáállni később az élethez. Mikor rá kérdezek, hogy senki sem mesélt neki erről, csak kérdéseket kapok vissza, ami megadja a választ. Még azt sem tudja, mit jelent az, hogy nephilim, nem hogy mi a fene történik vele. Kicsit ráncolni kezdem a homlokom és nyugodtan megállva figyelem őt tovább. Habár ez csak ez asztrális kivetülés, érzem a jégpáncél hidegét a lábam alatt. Nem olyan erősen, mint a valóságban, inkább olyan, mint mikor valami hideg dolog fölé emeled a kezed. Érzed, ahogy kiengedi magából hőmérsékletét. Elmeséli azt is, hogy mi történt bátyjával és apjával hat éve. Kétség sem fér hozzá, hogy a szörnyeteg, amiről mesél, egy démon volt. Még hozzá Marchosias. Halkan sóhajtok egyet és kissé szomorkásan, együtt érzően pillantok rá, míg végül bemutatkozik.
- A nevem Raguel. Sajnálom, ami Balthazarral történt. Nagyon jó … „ember” volt. Részvétem. – mondom kedvesen, kicsit meg akadva, mert majdnem angyalt mondtam, de végül is mindegy. Így is úgy is megkell tudnia az igazat.
- A nephilim egy fajt jelöl. Általában bukott, vagy megbukó angyalok és emberek gyermekei. – adom meg neki a választ a kérdésére, majd rá pillantok kissé komoly, de még mindig mosolygós arccal.
- Nehéz lesz ezt neked feldolgozni, mert egész életed úgy élted, hogy nem tudtál arról, mi vagy. Noha A Háború után születtél 5 évvel, azt azért nem kell bizonygatnom, hogy angyalok és démonok léteznek. Ugye..? – kissé elbizonytalanodom. Olyan, mintha a fiú még sose hallott volna rólunk, hol ott Gabrielék rengeteg embernek vették életét és szorították városokba az embereket.
Úgy érzem, hogy jobb lesz talán, ha úgy kezelem a helyzetet, mintha nem tudná, hiszen a démont is „szörnyként” emlegeti.. Noha ezért nem okolhatom. A démonok eddig csak a sötétben lapultak, ugyan úgy csendben, mint eddig, míg az angyalok a felszínre törve, magukat felfedve gyilkoltak… akár csak a démonok. A gondolat is megkeserít és valahogy ennek a gondolatnak a nyomán eszembe jut, hogy talán még sem démon végzett az apjával.
Nem, nem szabad arra gondolnom, hogy másik angyal volt. A démonok egy maguk közül valóról beszéltek. Hinnem kell a testvéreimben.
- Nem tudom, mennyire vagy otthon a… bibliában és a keresztény dolgokban, mennyire ismered az ark angyalokat…Hét plusz egy. Az első Michael, az emberek védelmezője, Isten hite és akarata. A második Lucifer, gondolom őt nem kell bemutatnom. A harmadik Gabriel, a közvetítő, Isten hőse. A negyedik Rafael, a gyógyító, ő hozza Isten fényét a földre. A ötödik Uriel, az emberi tudás angyala, Isten fényének, vagy tüzének is szokták nevezni. Az hatodik Ramiél, a remény angyala, Isten villáma. A hetedik Sariel, a gyógyítás és halál az ő dolga. Isten akarata, vagy Isten parancsa. – vezetem fel, miközben ismét a jégcsapokkal kezdek játszani. Egy-egy testvéremnél egy-egy ilyen csodás jégtőrt érintek meg, fel-alá járkálva.
- És az utolsó arkangyalt Raguelnek hívják. – mondom rá pillantva, megállva a mozdulatban. Ekkor megjelennek fekete szárnyaim is, bár nem a valóságos alakjukban, mert az úgy elég elkeserítő lenne. Nem, teljes pompájukban mutatom meg őket, ép, fekete tollakkal. Lassan tárom ki őket, már egy darab is magasabb, mint maga a fiú vagy én
- Ő a harmónia és a pártatlanság angyala… és Isten barátjának szokták néha hívni. – ezután elcsendesedem egy kicsit és visszább húzom a szárnyaim. Hagyom, hogy leülepedjen neki a dolog, hogy reagálhasson, kérdezhessen, vagy épp megint azt higgye rólam, hogy hallucinál.





- 643 szó -
x


Utolsó Poszt Vas. Okt. 16, 2016 2:20 am
Következő oldal





Raguel & Theo

Happy birthday to me!

Már mélyen befutottam az erdőbe, amikor arra jutottam, hogy ideje lenne megállni, hisz nem volt mi elől futni, valami bennem volt, ami ezt okozza, ami csak még jobban rám hozta a frászt. Amíg futtában szinte csak egy vonalban volt megfagyva minden, viszont ahogy megálltam a jég csak egyre növekedett és növekedett körülöttem. Közelemben egyre csak vastagodott a jégpáncél, két fa között még egy jég fal is húzódott, távolodva pedig csak egyre terjedt, mint egy megállíthatatlan jégfolyam. Amit még észrevettem, hogy habár messze mínuszokban lehetett a hőmérséklet, én nem fáztam és ez is arra engedett következtetni, hogy csak hallucinálok. Meg is magyarázná azt az ismeretlen érzés, ami nem fájt, de még is olyan furcsa volt. Próbáltam megnyugtatni magam becsukott szemmel. - Nyugi Theo, nyugi, ez mind nem valóságos, csak hallucinálsz. Csak nyugodj meg. Minden rendben lesz. - mondogattam ki többször is ezt hangosan, hogy próbáljam elnyomni a szer hatását. Nem tudom mit adtak be nekem vagy, hogy ki tehette, de azt biztos, hogy kinyomozom és ellátom a baját. Én nem vagyok narkós és nem is olyan társaságot építtettem magam köré, akik ilyen szerekkel élnének, ha pedig viccnek szánta ezt valamelyikőjük, akkor ha-ha, nem vicces.
Egyszerre egy hangot hallok meg a közelemben, amire hirtelen kinyitom a szemem, ijedtemben megrezzenek és elcsúszok a jégen. Fejemet fogva ülök fel újra és pillantom meg a lányt, aki selymes hangon próbál megnyugtatni, de olyanokat is mond, ami nem igazán volt tiszta számomra. Talán őt is csak hallucinálom? Az agyam már egy személyt alkotott, hogy megnyugtassa magát? Viszont még sosem láttam ezt a lányt, akkor mégis, hogyan képzelném őt ide a semmiből?
- Azon vagyok, hogy megnyugodjak, de a frászt hozzák rám ezek a hallucinációk. Teremtőerő? Miféle képességről beszélsz? - úgy voltam vele, hogy bele megyek a játékba. Hallucinálom vagy sem, úgy tűnt azért van itt, hogy segítsen és arra nagyon nagy szükségem van jelen helyzetemben. Amikor próbálok felállni és letenyerelek, csak akkor döbbenek rá, hogy a jég nagyon is valódi. Tisztán érzem a tenyerem alatt a hűvöset és, hogy mennyire csúszós. Teljesen össze vagyok zavarodva, akkor ez mind valódi lenne? De az nem lehet! Ettől csak még jobban bepánikolok.
- Mi köze van ehhez apámnak? Nephilim? Ezt a szót már hallottam. - először nem értettem miért hozza fel apámat, már hat éve, hogy meghalt, mégis, hogy tudott volna felkészíteni erre és egyáltalán mire? De mikor kiejtette a száján azt a szót, nephilim... újra bevillant az-az este. Amikor az a szörnyeteg oda jött hozzám, miután végzett apámmal és valahogy átvette az irányítás bátyám felett. Ezeket az emlékeket mélyen elzártam, de most felszínre törtek. Jég! Azon az estén is jég borított mindent körülöttem, mikor láttam, ahogy bátyám végez apámmal. Az utolsó szó, amit hozzám fűzött az a férfi pedig az volt, hogy nephilim. Csak ültem ott némán úgy két percig a földet bámulva, amikor ezek a gondolatok lezajlottak a fejemben. Teljesen elterelték a figyelmemet a pánikról, úgy tűnt kicsit enyhül a jég és szemem izzása is halványul.  
- Hat éve valamiféle szörnyeteg megölte apámat és bátyámat a szemem láttára, az ő utolsó szava volt ez, nephilim. Mégis mi az? Mit jelent? - ekkor már állok fel és nézek rá, majd felteszem kérdéseimet nyugodtan, de hanglejtésemben érződik a düh. Szemem újra erőteljesen felizzik, és a jég is újra erőre kapott,  képtelen voltam irányítani, de már nem a félelem és pánik vezérli, sokkal inkább a düh, harag, amit a visszatérő emlékek váltottak ki belőlem.
- A nevem Theo, te ki vagy? - mindenképp tudni akarom, hogy ki ő, hogy hívják. Nem tudok visszaemlékezni a férfi nevére, de olyasmi rémlik, hogy M betűvel kezdődött. Ha pedig kiderül, hogy ő az, akkor... öm, fogalmam sincs, mit fogok csinálni.




avatar



☩ Reagok :
108

Utolsó Poszt Csüt. Okt. 13, 2016 1:00 pm
Következő oldal



Theodore & Raguel
Azt hiszem, talán aludtam, vagy legalább is bóbiskoltam, mikor meghallottam a hangokat. A démonok szavai mindig felkeltettek, mert a velük közös emlékek azonnal felkészítettek az elkövetkező fájdalmakra. Most azonban nem azért vannak itt. Ezek csak őrök, akik unalmukban kártyáznak, és közben beszélgetnek. Sajnos a téma elejéről lemaradtam, de így is sokat tudhatok meg.
- Marchosiasnak..?
- Aham. Elvileg mostanában gyűjt be még egyet, elérte a kort.
- Bezzeg a rohadt szárnyasok tudnak szaporodni. Nekünk meg ezzel a kevéske emberrel kell beérni…
Ebből már is tudtam, hogy egy nephilimről van szó, aki éppen befogja tölteni a második X-et. Az nem jó dolog, ha a démonok képességekkel rendelkező gyermekek birtokába jutnak. Szavaikból azt veszem ki, talán nem is ő az első..?
- Ez elvileg Balthazar magva. Külön dics, hogy elkaphatja.
A név hallatán megemelem kissé fejemet. Látni ugyan nem látok szemeimmel, még akkor se, ha a kötés ne lenne rajtam, de az angyalt ismerem és ez felkeltette érdeklődésemet. Ügyeltem arra, hogy ne csörrenjenek meg láncaim, melyeknél fogva fel vagyok lógatva, de kicsit kelletlenül mocorogtam. Kedveltem a férfit, mert bukása ellenére mindig jó szívű és erős maradt.
- Tényleg? És mikor?
- Elvileg nem sokára. A kölyök Bostonban, vagy a környékén van, azt hiszem.
Megrémítettek a hallottak. Noha mindig sajnálom, mikor egy angyal, küldetése helyett önzőn, saját szívét követve lebukik egy szerelemért közülünk, általuk nemzett gyermekeik szememben ártatlanok, kik csak a körülmények áldozatai. Nem akartam, hogy bántódása essen ennek a nephilimnek, azt pedig főleg nem, hogy a démonok rá tegyék a kezüket. Visszahajtottam a fejemet és koncentráltam. Nem szoktam használni a kivetülést, mikor a démonok itt vannak mellettem, mert megszakíthatják, ha észreveszik, de most muszáj kockáztatnom.
Egy pillanat múlva már a város egyik sötét utcáján álltam. Rajtam a szokásos fehér ruhám virított a sötétben, lábaimon még csak cipő sem volt. Szárnyam nem látszódott, ahogy a sebek sem, melyek borítottak. Kék szemeimmel körbe fürkésztem és vártam egy érzésre. Jól ismerem a nephilimeket, s mindig megriadnak először, mikor képességük megmutatkozik. A lelkében beállt negatív változást érzékelni fogom, és már érzem is. Irányába kapom a fejemet és rájövök, hogy nem az utcákon kell keresnem. Sietve indulok utána, követve az érzékeimet, mikor arra leszek figyelmes, hogy a környezet egyre hidegebb, bizonyos dolgokon, tárgyakon, füvön jégvirágok tanyáznak, míg a meleg el nem olvasztja őket. Az erdő sötétjébe tartottam, s ha akarnám se tudnám eltéveszteni a célt, mert vastag jég követte a gyermek útját. Végül úgy tűnt, megállt, mert a környező fákon és füvön sokkal több jégcsap és jégpáncél volt, mint az eddig látottakon. Megálltam az egyik fa mögött és óvatosan ki kukucskáltam mögüle. Nem tartottam attól, hogy a nephilim meghall, lábaim alatt ugyan is nem tört meg a jégvirágos fű, sem avar.
Mivel ez csak egy kivetített test, így csak akkor vagyok képes interakcióba lépni dolgokkal, ha arra rákoncentrálok. Amúgy inkább olyan lennék, mint egy jelenés, mely átmegy bármin és mindenen, ha akar. Csendesen veszem szemügyre a fiút, aki láthatóan összezavarodottan és szinte pánikba van esve. Ebből valahogy arra következtetek, talán az apja nem világosította fel őt arról, kicsoda és hogy ő micsoda, vagy mi fog történni vele, ha eljön ez a pillanat. De hol van Balthazár..? Halkan sóhajtottam. Hogy volna jobb megjelenni..? Emberként? Angyalként? Mitől nyugodna meg? Végül inkább úgy döntök, hogy először inkább „átlagos” lányként jelenek meg előtte. Bár mi átlagos egy cipő nélküli, lengén öltözött leányban, igaz? Nem baj. Nem fordítok több energiát arra, hogy küllememen változtassak, mert így is sokat használok fel erre. Aztán rájövök, ahogy felvezetem magamban a beszélgetést, hogy talán még se a legjobb ötlet „emberként” kezdeni, mert nincs időm játékokra. Ezt a fiút démonok keresik, s ha meglelik, az nagy gondot jelent majd mind a kettőnknek. Látom, hogyan szenved az ismeretlentől való félelmében, így most már lassan elő lépek a törzs mellé.
- Csodálatos teremtőerővel rendelkezel. De ha nem nyugszol meg, nem fog elmúlni. Uralkodnod kell magadon ahhoz, hogy a képességen is uralkodhass. – mondom halkan, s egyelőre nem megyek közelebb, nem akarok fenyegetést jelenteni számára. Kék szemeimmel szemügyre veszem a jeget, felemelve a kezem hozzá is érek az egyik lelógó jégcsaphoz. Ezután oldalt lépek, két egymáshoz közel álló fához, amelyek közt szinte falként összenőtt a jég.
- Atyád nem készített fel erre? Pedig minden nephilim életében meghatározó az a nap, mikor megjelenik képessége. – folytatom nyugodt, szinte csilingelő, gyengéd hangomon, amely még a legszomorúbb szíveket is képes volt a mennyekben némi fénnyel megtölteni. Végig simítok a jégfalon, majd arrébb lépek, hogy elhagyva a fát ismét rá nézhessek az izzó kék szemű fiúra.
- Mi a neved? – kérdezem egy barátságos mosollyal, továbbra is tartva a távolságot. Nem akarom, hogy összetévesszen valami közönséges démonnal és előlem is szaladni kezdjen. Nem volna jó, ha más módszerekkel kellene megállítanom és meggyőznöm, mert az mások figyelmét is felhívná.





- 780 szó -
x


Utolsó Poszt Csüt. Okt. 13, 2016 6:12 am
Következő oldal





Raguel & Theo

Happy birthday to me!

- Boldog szülinapooot!!! - rontottak be nagybátyámék az ajtómon hajnali háromkor kisebb tűzijátékot lőve a levegőbe. Mit ne mondjak, kissé őrült családban éltem az elmúlt hat évemet, de ettől csak még jobban imádom őket.
- ÁÁáááh! - riadtam fel álmomból, üvöltve az ijedtségtől, nem tudtam hol vagyok, mi történik, sikerült a frászt hozniuk rám, de gondolom ez is volt a céljuk. Takartam be magam, míg a tűzijáték ki nem aludt, majd előbújtam és az órára tekintettem.
- Hajnali három óra. - mondtam csak ennyit álmosan és újra magamra húztam a takarót. Eszem ágában nem volt ilyen korán kikeli, fáradt voltam, aludni akartam.  
- Igen, az-az a szülinapod. Pattanj ki az ágyból, kapj össze pár holmit és nyomás, hamarosan indul a gépünk Bostonba. Tessék, itt a jegyed. - rántottá le rólam a takarót a nagybátyám, majd tartotta felém a jegyet.
- Micsoda? Ez komoly? - erre már ültem fel és szemügyre vettem a jegyet, hogy tényleg igazi e, hisz tőle bármi kitelik. De meglepetésemre tényleg igazi volt. A nagybátyáméknak van ott egy eszméletlen nyaralójuk, ezért minden nyarat ott töltöttünk, de most ez kimaradt, szóval nagyon örültem neki, hogy a szülinapomat tölthetem ott. Van pár nagyon jó haverom ott, akikkel a nyarak alatt ismerkedtem, szóval király lesz velük együtt megtartani a szülinapi bulimat. Így hát ugrottam is ki az ágyból villám gyorsan összeszedni a holmimat az útra. Egyik pillanatban még a pihe puha ágyamban, a másikban egy Bostonba tartó repülőgépen aludtam. Nem is ébredtem fel, még akkor sem mikor leszállt a gép, a stewardess rázta meg a vállam, hogy ideje elhagynom a repülőt. Ezt még megbánod Lexi. Ugyanis ő ült mellettem, felébreszthetett volna, hogy elkerüljem azt a kellemetlen pillanatot, mikor az összes utas elhagyta a gépet te pedig fejhallgatóval a fejeden horkolsz tovább. Amikor oda értünk a házban már teljesen parti hangulat volt az összes barátommal, mindenféle kaja, pia. Jól esett, hogy ennyit készültek, de azért egy zuhany nem esett volna rosszul, mielőtt belevágunk a napba. Nagyon jól éreztem magam egész nap, voltunk a tónál is csobbanni egyet, életem egyik legjobb szülinapja volt az biztos. Eljött az este, már mindenki adott ajándékot, amire tényleg nem volt szükség, hiszen ez az egész nap egy nagy ajándék volt, de a nagybátyám még tartogatott valamit.
- Theo, nem szeretlek felkavarni ezzel, de megígértem, hogy átadom neked, ha eljön az idő, szóval tessék. Ez a dobozt apád adta nekem, azon az estén mikor elindult, hogy megtaláljon. Megígértette velem, hogy ha nem élné túl oda adom neked, amikor betöltötted a húszat. - nyújtotta felém a rejtélyes dobozt, amit apám szánt nekem. Kavarogtak bennem az érzelmek, eszembe juttatta az időket mikor még vele és a bátyámmal ünnepeltünk. Vegyes érzelmekkel vettem el a dobozt, tudván, hogy apámtól van melegséggel öntötte el a szívem, de ugyanakkor féltem is, hogy mi lehet benne. Kinyitottam.
- Egy kulcs? De mégis mit nyi... ááááááh!!! - mondtam meglepetten, majd hasított belém valami furcsa érzés, amire elejtettem a dobozt és a hasamhoz kaptam. A furcsa benne az volt, hogy nem fájt, valami teljesen idegen érzés volt, amit sohasem tapasztaltam.
- Theo, Theo.. jól vagy? - kérdezte nagybátyám aggódó tekintettel. De a helyzet az, hogy én magam sem tudtam erre a választ.
- Igeen, egy pillanat! - mondtam ennyit nyögdécselve, majd azonnal a fürdőbe rohantam és magamra zártam az ajtót. Ekkorra már az egész testemet átjárta ez az idegen érzés. A mosdókagylóra támaszkodva álltam a tükör előtt, csakúgy folyt a víz rólam. Amikor kinyitottam a szemem, azt kéken izzani láttam, rémülten hátrataszítottam magam, majd újra belenéztem a tükörbe, pislogtam, dörzsöltem, de nem maradt abba. Nem értettem mégis mi történik, mi ez? Valaki belerakott valamit az italomba? Csak a közeli barátaim vannak itt, az nem lehet. Mégis mi történik velem? Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a tükrön elkezdett jég képződni, majd körülnéztem és körülöttem mindent elkezdett beborítani a jég. - Mégis mi a fene történik? - üvöltöttem magamban, majd kinyitottam az ablakot és kimásztam. Szaladtam, ahogy csak bírtam, a talpam alatt a fű úgy tördelt, mintha üvegszilánkokon lépkednék végig. Ahol jártam, mindent jéggé dermedt. Nem tudtam mi elől szaladok vagy, hogy merre, csak szükségem volt egy kis friss levegőre. Ekkor már majdnem biztos voltam benne, hogy valamivel belőttek és hallucinálok.





Utolsó Poszt
Következő oldal


 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás:  



Árnyak Mögött
Belépett tagjainkFajaink létszáma

Belépett tagok az oldalon


●●●●●●●●●●●●
Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 2 Bots




Fajaink száma
Arkangyal
7/7
Leviatánok
8/8
Angyal
3
Démon
11
Bukott Angyal
4
Ember
4
Félvér
3
Harcos Angyal
7
Vadász
9
Nephilim
2